HETVEN

Igen, csak így, csupa­szon: hetven. Tudok job­bat? Nem tudok jobbat. Nem jön jobb.

Élénken emlék­szem még: a negy­ven bizony jól mell­be vágott annak ide­jén. A tudata, hogy már nem har­minc­vala­hány, hanem immár negy­ven. Egész egy­szerű­en fájt. Sajgott!

Aztán jött az ötven: nevet­tem rajta, egy régi embe­rem ezzel szem­ben nem győ­zött kese­regni, ahogy egyre job­ban köze­ledett az ötven­hez – jaj, hát nem bor­zasztó ez az ötven?! Nevet­tem: hát most nem mind­egy, hogy negy­ven­kilenc, vagy ötven?

Könnyen nevet­tem: ötve­nedik szüle­tésna­pom előtt nem sok­kal tér­tem vissza Bur­má­ból, éle­tem első – és igen­csak inten­zív! – medi­tációs elvo­nulá­sáról, ami­nek a ha­tása alatt vol­tam még egy dara­big. Annyi­ra átren­dező­dött ben­nem egy s más, hogy még ott foga­dal­mat is tet­tem, hogy ami­kor ma­gamra mara­dok, azaz nem lesz­nek már a nénik, akik­ről én gon­dos­kod­tam éve­ken át – Anyács­ka és Mici, a nővé­re –, vissza­me­gyek Bur­mába szer­ze­tes­nek. Szer­zetes aka­rok lenni. Hogy ez lesz az én utam. – És lőn: 2008 feb­ruár ele­jén Mici néném, napra ponto­san tizen­há­rom hónap­pal ké­sőbb, 2009 már­cius ele­jén pedig drága Anyács­ka is el­ment. Magam­ra ma­rad­tam hát, mehet­tem. – Men­tem is, ám az első pró­bál­kozás 2010 végén, ill. 2011 ele­jén nem járt siker­rel, 2012 nyár végén a máso­dik, Német­or­szág­ból, már igen: végül 2013. ja­nuár 31-én meg­volt a maga­sabb ava­tás (upa­sam­padā) is.

A hatvan Burmá­ban volt. Elvo­nulás­sal telt. Három hóna­pos elvo­nulás volt egy üre­sen kongó medi­tációs köz­pont­ban, egyma­gam­ban, az esős év­szak ide­jére. Gyűj­töget­tem a kérdé­seimet, hogy majd a hatva­nadi­kon átgya­logo­lok Saya­daw U Teja­niyá­hoz [ejtsd, kb.: sz^hejá­dɔ: ú tédzsa­nija] és kiké­rem a taná­csát. Előre rögzí­tettük az idő­pon­tot; ott volt, várt, és rá is ért.

Jó volt a tak­tika: türel­mesen hall­gatta a kérdé­seket, egyi­ket a másik után, de vá­laszt nem adott rájuk, ha­nem fel­tette he­lyette min­den egyes kér­dés után a maga kérdé­sét. Tudni­illik hogy én mit ten­nék. Fel­tár­tam neki. Nem szólt sem­mit, de ami­kor az utol­só kér­dést is elő­adtam, majd ezt az utol­só kér­dést is én tisz­táz­tam, akár­csak a töb­bit, jóízű­en neve­tett, és moso­lyogva mond­ta: „De hát tudja maga is a vá­laszt, na­gyon is jól! Miért jön akkor hoz­zám?”

Mintha teg­nap lett volna! – A kérdé­seket meg­őriztem.

▲

Most egé­szen másmi­lyen közeg­ben va­gyok – hiány­zik is az a bur­mai közeg, hiány­zanak a bur­mai medi­tációs hagyo­mány­ra oly­annyira jel­lemző medi­tációs köz­pon­tok (kolos­torok), ahol min­den adva, oko­san végig­gon­dolva, gya­korla­tiasan, s ahol lénye­gében min­den a medi­táci­óról, a gya­kor­lás­ról (és per­sze a hala­dás­ról, a spiri­tuá­lis fejlő­dés­ről) szól.

És most itt van – itt és most! – a hetve­nedik. Nagyot lapo­zunk ezzel, mert ez egy másik klub: kilé­pünk a hatva­nasok klub­jából, és átiga­zolunk a hetve­nesek klub­jába. Nnna. Elfogy­tak hát a hat­van­nal kez­dődő villa­mos­jára­tok, egyen­ként, szép sorjá­ban: ez most már a trolik ideje, és Sztálin hetve­nedik­jével nyitunk.

▲

2014–2024. Tíz év. – 2014 márci­usá­ban még egye­temi tanul­má­nyo­kat foly­tattam Bur­mában, és letet­tem a máso­dik félév vizs­gáit. Nem volt (akkor még!) olyan sok bajom az otta­ni nyár­ral és a rek­kenő hőség­gel, elvol­tam vele venti­látor mel­lett meg alatt. A mon­szun­ról ezt már nem mond­hatom el, mert a mon­szun, az kín­keserv volt a javá­ból a kavar­gó tró­pusi ciklo­nok­kal, a napo­kon át szü­net nélkül ömlő eső­vel, a po­csék lég­köri viszo­nyokkal.

És akkor nem volt még kimu­tatva ez a poly­cythae­mia vera névre hall­gató vér­rák­féle, még nem tört el a bal láb­ban a szár­ka­pocs­csont, vi­szony­lag sta­bil volt a látás, sehol ides­tova mű­tendő szür­ke­há­lyog és állan­dó könnye­zés, nem volt ennyi tom­pa szédü­lés, nem volt ez a túl gya­kori kime­rült­ség, tehe­tetle­nül, nem vol­tak fron­tok meg ciklo­nok hatá­sa alatt ilyen rémes „áju­latok”, szét­lapítva, nem volt veríté­kezés ilyen vesze­del­mes, ful­lasztó mér­ték­ben, és a prosz­tata sem zűrö­zött: akár más­fél órát is masí­rozhat­tam, mint Ran­gun­ban vagy Bang­kok­ban, még 2017-ben is, nem volt szük­ség illem­helyre út­köz­ben. (Régi szép idők!) A már 1988 táján diag­nosz­tizált prola­báló mitrá­lis billen­tyű a szív­ben pedig még vélet­lenül sem ju­tott az eszem­be, és pitvar­reme­gés sem for­dult elő. Nem vol­tak lég­zési nehéz­ségek sem. Sérv se volt még, és diver­ticu­losis se. – Meg­annyi „se(m)” – tiszta aranykor!

Aminek, mint min­den arany­kor­nak, le kell tűn­nie, ha egy­szer ez a dolga. Ma, tíz év­vel ké­sőbb ez a fenti kata­lógus a nagy hely­zet, a szám­ba vett, de nem számo­zott ada­lékok­kal. Nagyjá­ból ilyes­miket sike­rült hát tíz év folya­mán (ill. rész­ben már koráb­ban) be­gyűj­teni, hogy úgy mond­jam – fel­derí­teni, kimu­tatni és lajst­romba venni.

▲

Kinek így, kinek úgy ala­kulnak a dolgai a test­ben. Egészen egy­értel­mű: ezek folya­matok egy­től egyig, rá­adá­sul sze­mély­telen – más meg­köze­lítés­ben üres – folya­matok. Nincs ben­nük „én”, nincs ben­nük ön­való, nincs ben­nük senki, mert ha volna valaki – a gazda, a tulaj, akié ez a test (mint ahogy nin­csen gazda) –, akkor a tulaj igen­is intéz­ked­hetne, te­hetne róla, hogy ez és ez ne fej­lőd­jön ki. Tehetne róla, mond­juk rende­letek, uká­zok útján, hogy a test (rūpa) dol­gai ho­gyan ala­kul­janak, hogy így meg így ala­kul­janak, így meg így pedig ne ala­kul­janak, de ez leg­in­kább hiú áb­ránd. – Ugyan­ez áll az „egye­bekre” is, legye­nek azok érzé­sek / érze­tek (veda­nā), a per­cep­ció (sañ­ñā), a kész­teté­sek (saṅ­khārā), vala­mint az érzék­szervi be­nyo­mások tuda­tos­sága (viññā­ṇa), azaz a sze­mély, a sze­mélyi­ség tév­képze­tét keltő öt hal­maz (pañ­cak­khan­dhā), amibe ka­pasz­ko­dunk-csim­pasz­ko­dunk (pañc’­upā­dānak­khan­dhā), miköz­ben az lenne a dol­gunk, hogy az ég­adta vilá­gon sem­mibe se ka­pasz­kod­junk, vö. na ca kiñci loke upā­diyati. – Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/02/levelek-az-erdobol-viii-en-big-me-anatta.html

Épp a minap kap­tam valaki­től egy mélt. Egye­bek mellett ezt írja: Köszö­nöm leve­lét, sajná­lom, hogy a beteg­ségei miatt sokat szen­ved. – Ezt vála­szol­tam neki:

Elmélet­ben min­den­kép­pen tisz­tában va­gyok vele, hogy azok a nya­va­lyák (meg „kóros” álla­potok) egy­szerű­en csak van­nak, továb­bá hogy a „szen­vedés” is ugyan­így csak van – egész pon­tosan úgy, ahogy egy felhő is csak van, de mint ahogy a felhő­höz sincs közöm (= a felhő­vel sincs külö­nö­sebb dol­gom), a test­hez se, a nyava­lyái­hoz se, de még a szen­vedés­hez vagy kínló­dás­hoz sin­csen, ha egy­szer egyik sem az enyém: anic­caṁ añña­thā­bhāvī vipari­ṇāmī mind­egyik, azaz ’mu­landó, más­milyen­né lesz és válto­zik’. Nincs, akié lehet­nének, nincs, aki „birto­kol­hatná” őket – mint ahogy a felhő sem a tulaj­dona senki­nek.

Amúgy a gya­kor­lat­ban is képes va­gyok – hála a gya­korla­tok­nak! – át­látni, hogy ez mennyi­re így van, és en­nek meg­fele­lően ha nem is min­dig, de távol­ságot is tudok tar­tani, amenny­iben nem azo­nosu­lok a dol­gok­kal. Annyi­ra, hogy jót tudok ne­vetni rajtuk!

Kinek így, kinek úgy ala­kul­nak a dol­gai a test­ben: nem tehet róla. Nem­igen tehet róla, azaz leg­fel­jebb ha bizo­nyos mér­tékig tehet róla. Műte­ni persze lehet, amit lehet, de pél­dául a kóro­san tova­bur­jánzó le­mezke­terme­lést csak vissza­szorí­tani lehet gyógy­szere­zés­sel, le­állí­tani, meg­szün­tetni nem. És nem­igen lehet mit tenni ezzel a diver­ticu­losis-szal (pe­dig mi­lyen szép és ígé­retes az eleje, mint a diver­timen­tó-ban!). Mint ahogy az ízle­lés és szag­lás lassú tom­pu­lásá­val sem lehet mit tenni az éte­lek ala­po­sabb fűsze­rezé­sén kívül, de a bőr, a cson­tozat, az izü­letek stb., stb. las­sabb vagy éppen gyor­sabb kopá­sával, örege­désé­vel és le­épülé­sével sem – és ebben az össze­füg­gés­ben, lám, mennyi­re más ennek a „se(m)”-nek a konno­tációja! Még a nyelv is kitol velünk!

Ez a dolguk. Neve­zete­sen az, hogy öre­ged­jenek el, épül­jenek le, adott eset­ben halja­nak el (mint pl. a sej­tek). Mi sem termé­szete­sebb ennél – és a meg­szű­nés­nél: Yaṁ kiñci samu­daya­dham­maṁ, sab­ban­taṁ (= sab­baṁ taṁ) niro­dha­dham­maṁ (ill.: ‑dham­man’ti), hang­zik a Nagy­tiszte­letű Koṇ­ḍañña forra­dalmi fel­isme­rése a Dhamma­cakka­ppa­vat­tana­sutta, vagyis ’A Tan kere­kének meg­for­gatá­sáról szóló tanbe­széd’-ben (SN 56:11). ’Ami csak létre­jöhet, (az) meg is fog szűnni.’ Azaz mind­az, ami csak felté­telek függ­vényé­ben létre­jöhet stb.

Létre­jön – kivál­tó okok és felté­telek függ­vényé­ben –, fenn­áll egy dara­big, miköz­ben más(mi­lyen[né]) lesz (ṭhi­tassa añña­that­taṁ, a néhai K. Ñāṇa­nanda bhanté ragyo­gó angol meg­oldá­sával ’other­wise­ness [„más­milyen­ség”, „más­ként­ség”, „más­féle­(képp)­ség”] in per­sis­tence’), azaz vál­tozik, majd meg­szűnik. Távozik. És távoz­tával máris ki­váltja az ezt kö­vető vala­minek a létre­jöttét. A másod­perc töre­déke – villa­nás­nyi, meg még annál is rövi­debb idő – alatt, azaz szá­munk­ra fel­fog­hatat­lan gyor­sasággal.

Más­milyen lesz, azaz válto­zik – bármi­nemű minő­sítés nélkül. A tudat teszi az érté­kelést, a minő­sítést. Nem lesz se rosszabb, se jobb. Termé­szeti jelen­ségek ezek, min­den minő­síté­sen túl, me­lyek a maguk belső tör­vény­szerű­sége­iknek – és fel­tétel­rend­sze­rek­nek – van­nak alá­ren­delve, és az oko­zati­ság elve alap­ján működnek.

▲

Hogy mit lehet itt tenni…? – Sokat. Nagyon is sokat!

Van egy tan­beszéd a Saṁ­yutta Nikā­yá-ban – ’A társí­tott / kap­csolt tema­tikájú tan­beszé­dek gyűjte­ménye’ –, mely a Nakula­pitu­sutta (’A Naku­lapi­tāhoz inté­zett tan­beszéd’ / ’A Naku­lapi­tāról szóló tan­beszéd’ | SN 22:1) címet viseli, s mely­ben egy Nakula­pitā (’Nakula apja’) nevű, már öreg és bete­ges­kedő világi híve a Budd­hának kap előbb tömör, ám ön­magá­ban nehe­zen értel­mez­hető eliga­zítást magá­tól a Budd­hától arra vonat­kozó­an, ho­gyan viszo­nyul­jon öreg­ség­hez és beteg­ség­hez, aztán pedig a Nagy­tiszte­letű Sāri­putta – a Nagy­tiszte­letű Mahā­mog­gallā­nával együtt a Buddha leg­főbb tanít­ványa – lesz az, aki rész­letei­ben is fel­tárja neki, mi a meg­oldás.

A Buddha azt taná­csolja Nakula­pitā­nak, hogy ennek a meg­köze­lítés­mód­nak meg­fele­lően ké­pezze – vér­tezze fel – magát, ekként gyako­roljon:

ātura­kāyas­sa me sato cittaṁ anā­turaṁ bhavis­satī’ti
’Még ha beteg­ségek gyöt­rik is a tes­tem és szen­ved, a tuda­tom nem fog gyöt­rődni.’

Könnyű ezt mon­dani!

Minde­nek­előtt azt kell tisz­tázni, mit tesz a Buddha taná­csá­nak ellen­téte: ātura­kāyo ceva hoti, ātura­citto ca, ’a tes­tet is beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved, a tuda­tot is beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved’.

A Nagy­tiszte­letű Sāri­putta magya­rázata így fest:

Nos hát, az olyan köz­em­ber, aki nem hal­lott taní­tást (assu­tavā puthuj­jana)*, és nem keresi azo­kat a nemes** gya­kor­lókat, akik a meg­vilá­goso­dás vala­melyik szint­jét a négy­ből már elér­ték (ariyā­naṁ adas­sāvī), járat­lan és kép­zet­len a taní­tásaik­ban (ariya­dham­massa ako­vida ariya­dham­me avi­nīta), nem keresi az igaz embe­reket, a nemes tanít­vá­nyo­kat, járat­lan és kép­zet­len a taní­tásaik­ban (sappu­risā­naṁ adas­sāvī sappu­risa­dham­massa ako­vida sappu­risa­dham­me avi­nīta), a tes­tét úgy te­kinti, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati), vagy mint tulaj­don ön­való­ját, akié a teste (rūpa­van­taṁ vā attā­naṁ), vagy mint aki­nek tulaj­don önva­lójá­ban van a teste (atta­ni vā rū­paṁ), illet­ve a testé­ben az önva­lója (rūpas­miṁ vā attā­naṁ). Annak az elgon­dolás­nak a meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)” (’Ahaṁ rū­paṁ, mama rūpaṁ’). És miköz­ben annak az elgon­dolás­nak a meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)”, a teste válto­zik, más­milyen­né lesz (taṁ rū­paṁ vipari­ṇamati añña­thā hoti). Válto­zása és más­milyen­né válá­sa miatt bánat, sirán­kozás, kín, fájda­lom és két­ségbe­esés támad benne. (Tassa rūpa­vipari­ṇāmañ­ñathā­bhāvā uppaj­janti soka­pari­deva­duk­kha­doma­nas­supā­yāsā.)

* assu­tavā puthuj­jana, ’ta­nu­lat­lan köz­em­ber / át­lag­em­ber’, pon­to­sab­ban olyan, akit nem taní­tot­tak, már­mint a Buddha taní­tá­sai­nak vonat­kozá­sá­ban („nem hall­ga­tott Tant”). A leg­gyak­rab­ban ez a jelzős szer­ke­zet for­dul elő, mely­nek ellen­téte a suta­vant vagy suta­vā ariya­sāva­ka, ’ta­nult ne­mes ta­nít­vány’ – aki hall­gat­ja a Tant, és aki leg­alább sotā­panna, azaz a fo­lyam­ba lé­pett. Lásd még ’world­ling’, puthuj­jana, in: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/05/ahogy-csillag-megy-az-egen-33.html

**Ennek a jelző­nek páli nyelvű ere­deti­jéről (ariya), a jelen­tésé­ről, ill. hasz­nála­táról lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html

A Paṭi­sam­bhidā­magga, azaz ’A meg­külön­böz­tető tudás útja’ című könyv – mely­nek szer­zősé­gét a Nagy­tiszte­letű Sāri­puttá­nak tulaj­donít­ják – egyik alfeje­zete (Ps 1.2, azaz 1. Mahā­vagga: 2. Diṭṭhi­kathā, ’Érte­kezés a néze­tek­ről’) ezt a fenti négy elgon­dolást hason­latok segít­ségé­vel vilá­gítja meg, im­már kive­títve a többi négy hal­mazra (khan­dha) is:

(1) a tes­tét úgy te­kinti, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati),

…mint ahogy egy égő olaj­mé­cses láng­ját és a [láng] szí­nét azo­nos­nak te­kinti (vö.: acciñ­ca vaṇ­ṇañca adva­yaṁ sama­nupas­sati);

(2) …mint tulaj­don ön­valóját, akié a teste (rūpa­van­taṁ vā attā­naṁ),

…mint ahogy a fáé az ár­nyék – a fa bir­toka / tulaj­dona (vö.: chāyā­van­taṁ ruk­khaṁ sama­nupas­sati);

(3) …mint aki­nek tulaj­don önva­lójá­ban van a teste (atta­ni vā rū­paṁ),

…mint ahogy az illat a virág­ban [leledzik] (vö.: pup­phas­miṁ gan­dhaṁ sama­nupas­sati);

(4) …[mint aki­nek] a testé­ben az önva­lója (rūpas­miṁ vā attā­naṁ),

…mint ahogy egy ékkő /ék­szer a szelen­cében van (karaṇ­ḍakas­miṁ maṇiṁ sama­nupas­sati).

És ugyan­így aztán az érzé­sek és érze­tek (veda­nā), a per­cep­ció (saññā), a kész­teté­sek (saṅ­khārā), vala­mint az érzék­szervi benyo­mások tuda­tos­sága (viñ­ñāṇa) vonat­kozá­sában, me­lyek így együtt adják aztán ki a „sze­mély”, a sze­mélyi­ség téves képze­tének (sak­kāya­diṭṭhi) húsz fajtá­ját.

Vö.:
Paṭi­sam­bhidā­magga­pāḷi: 1. Mahā­vagga à 2. Diṭṭhi­kathā (Ps 1.2) à 2. Attā­nu­diṭṭhi­nid­desa (CST) – tkp. az „én”, az ön­való stb. (attā) téves néze­tével, tév­hité­vel (diṭṭhi) kap­csola­tos speku­lációk (attānu­diṭṭhi);

The Path of Dis­crimi­nation, Tiszte­lendő Bhik­khu Ñāṇa­moli angol fordí­tása (1982) – https://suttacentral.net/ps1.2/en/nyanamoli?lang=en&reference=none&highlight=false

Ezek után a Nagy­tiszte­letű Sāri­putta fel­teszi a követ­kező kér­dést: Kathañ­ca, gaha­pati, ātura­kāyo hi kho hoti no ca ātura­citto?, vagyis mi­ként lehet, hogy lehet­séges, hogy ’a tes­tet beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved, ám a tuda­tot nem gyöt­rik beteg­ségek és nem szen­ved?’.

Itt lép színre a su­tavā ariya­sāva­ka, a ’ta­nult nemes tanít­vány’ – aki hall­gat­ja a Tant, és aki leg­alább sotā­panna, azaz a fo­lyam­ba lé­pett. (Mint fen­tebb. – A folyam­ba lépés, sotā­patti, a meg­vilá­goso­dás folya­matá­nak első szintje vagy foka.) És ez a su­tavā ariya­sāva­ka min­den­ben az ellen­téte lesz, ami csak a szutta első részé­ben szere­pel, sem­mi olyan el­gon­dolás­nak nem meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)” (stb.), azaz nem te­kinti úgy a tes­tét, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (na rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati) stb. A teste válto­zik, más­milyen­né lesz (taṁ rū­paṁ vipari­ṇamati añña­thā hoti). Válto­zása és más­milyen­né válá­sa miatt nem támad benne bánat, sirán­kozás, kín, fájda­lom és két­ségbe­esés. (Tassa rūpa­vipari­ṇāmañ­ñathā­bhāvā nup­paj­janti* soka­pari­deva­duk­kha­doma­nassu­pāyāsā.) | *Azaz, fel­oldva: na uppaj­jhanti > nup­paj­janti.

Nakula­pitā­ról lásd: https://aimwell.org/DPPN/nakulapita.html

▲

Könnyű volt neki, lehet­ne mon­dani: sotā­panna volt, azaz olyan gya­korló, aki a fo­lyam­ba lé­pett (lásd fen­tebb), majd ké­sőbb, idő­sebb korá­ban meg is szaba­dult. (Lásd: AN 6:120–139 | Bhalli­kādi­sut­tāni, ’A Bhalli­káról és a többi­ekről szóló tan­beszé­dek’.)

Az út adva. – Tudok job­bat? Nem tudok jobbat. Nem jön jobb. Nem lesz jobb. Raj­tam áll vagy bukik, egyes-egye­dül én­rajtam.

▲

 

 

Na de kinek a bizonyítványa? – Váratlan fordulatok

Mármint amit magya­rázni szoktak. Meg lehet is. Egy biztos: ala­pos kis félre­szerve­zés­nek kö­szön­hető­en lezaj­lott 24-én az újabb, kény­szerű költö­zés a ja­nuár 11-i költö­zés után, ami­kor is eljöt­tem Kuru­ne­gala köze­léből. A 24-i hur­col­ko­dást termé­szete­sen úgy kell elkép­zelni, hogy a már igazi profi csoma­goló és lan­ka­dat­lan kitar­tás­sal köl­töző szer­zetes újra lecso­ma­golta a Budu­gal­lena Erdei Kolos­tor ven­dég­lak­osztá­lyában azt a keve­set, amit ott­lété­nek 13 (!) napja során elő­vett és hasz­nált, hogy a lelkes és persze sokkal ifjabb és tett­erős segít­ség le­hordja a dobo­zokat (könyv, könyv, könyv, papír­nemű és hason­lók), csoma­gokat, egye­beket, amit aztán egy kis­buszba pakoltak.

Félre­szerve­zés azért, mert ami­kor meg­keres­ték, az apát hozzá­járu­lását adta ahhoz, hogy akár átme­neti időre vissza­mehes­sek hozzá­juk, és ezt jó idő­ben az elszál­láso­lás dolgai­ban is ille­tékes szer­zetes tudo­má­sára hozták, akit költö­zés előtt újra fel­hívtak, köz­lendő vele az im­már végle­ges dátu­mot.

Hát, jó nagyot néz­tem, ami­kor ott de­rült ki: nincs ám sza­bad kuṭi, de öt nap (hogy miért pont öt…?) eltel­tével majd lesz. Addig a ven­dég­szállás­sal kell, úgy­mond, beér­nem, ami­nek az egyik nagy elő­nye, hogy a köz­ponti rész szívé­ben van, s így nem kell dom­bot vagy százá­val lép­csőt mászni. A másik nagy elő­nye, hogy ott fent van tér­erő, s ezzel most is tud­tam az inter­netet hasz­nálni. A har­madik a lég­kon­dici­onálás lehe­tősége.

Óriási hátrá­nya ezzel szem­ben, hogy egy fél szint­tel lejjebb nagy­ban zajlik ám ott az élet, ha úgy ala­kul: egy­részt dísz­kivilá­gítás oly­kor késő estig – bele az éjsza­kába akár –, csap­kodás, hangos­kodás, jövés-menés meg hason­lók. Az első éjjel alig tud­tam vala­mit aludni: ala­mizsna­gyűjtő szilké­ket lak­koz­tak újra, ill. éget­tek ki egy speci­ális gáz­kemen­cében, egész éjsza­ka (!). Nnna.

Egy másik hát­ránya, hogy nagy üveg­ablak-felü­letek van­nak körbe-körbe, és persze ott fent szinte egész nap kapja a napot ez a beton­épít­mény, vagyis nap­pal 31–32 fokok voltak bent – éljen az üveg­ház­hatás, amire vélet­lenül sem gon­doltak, ami­kor felépí­tették. És még egy söté­títő sin­csen az abla­kokon, a benti krém­színű függö­nyök meg nem sokat érnek.

Hát mindegy. Senki se gon­doljon arra a bizo­nyos sava­nyú sző­lőre, de én eleve csak átme­neti­nek gon­dol­tam ezt az újabb ott-tar­tóz­ko­dást a Budu­galle­nában: már­cius folya­mán (?) elké­szül egy-két olyan kuṭi a kicsit maga­sab­ban fekvő Nika­pitiya Erdei Kolos­tor­ban nem messze, ahol a nap­pali hőmér­sékle­tek jóval ala­cso­nyab­bak, és az éjsza­kák hűvö­sek. Emlé­kezte­tőül: decem­ber dereka táján láto­gat­tam el oda, be­szél­tem az apát­tal, aki fel­kínálta a lehe­tősé­get, csak­hogy jelen­leg csu­pán a köz­ponti rész­től távo­labb fekvő és ve­sződsé­gesen meg­köze­líthe­tő kuṭik szaba­dok, a hegy­oldal­ban (se kiépí­tett ösvény, se lépcső), és ezek­ben a kuṭik­ban nincs angol vécé. Tavaly már­cius­ban voltam kény­telen elköny­velni, hogy a leépü­lés újabb szép meg­nyilvá­nulá­sa­ként lám, már ez sem megy: még kurta ott­létem alatt, a Nā Uyana Erdei Kolos­tor­ban, ahol is egész szűk kis helyen kel­lett kín­keser­vesen legug­golni (majd fel­kapasz­kodni!), ám ez kikezd­te a tér­det is, a csípő­izüle­teket is, úgy­hogy csak hosszú idő után, nagy nehe­zen jöt­tem helyre. – Hát, az öre­gedés már csak ilyen: egy nap mit sem sejtve csi­nálni aka­runk vala­mit, bele­vá­gunk, hogy azon mele­gében rá­döb­ben­jünk, hogy mi ezt ebben az élet­ben többé már nem le­szünk képe­sek meg­csinál­ni! Bizony! – Van ezzel valami baj? Nincs vele sem­mi baj: öre­gedni, le­épülni, le-lerob­banni (aztán akár úgy-ahogy rendbe­jönni egy időre, fel­épülni…) a világ leg­termé­sze­te­sebb dolga, hiszen min­den­nek és min­den­kinek ez az útja. Ez a dolga. Ez a „ren­delte­tése”: kike­rülni ugyan­úgy nem lehet, mint távo­zásun­kat, azt, hogy egy nap menni kell, kész, vége. Már­mint ennek az élet­nek, és ha nem sike­rül meg­szaba­dulni a lét­forga­tag­ból, a szam­szárá­ból (saṁ­sāra) – az újabb meg újabb szüle­tések és halá­lok sza­kadat­lan, min­den kive­hető kezdet és vég nél­küli lánco­latá­ból –, akkor máris bele­fogan­tunk a követ­kező létbe, ami­ből, ha min­den felté­tel és kivál­tó ok adva hozzá, nem sok­kal ké­sőbb újabb szüle­tés lesz (lehet), és kezdő­dik min­den elölről. Ez azt je­lenti, hogy le kell majd élni egy újabb éle­tet vala­melyik lét­szfé­rában, bizto­síték azon­ban nincs arra, hogy újra em­ber­ként jele­nünk majd meg a világ­ban. Lásd ehhez: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html

Vissza­térve a hurcol­kodá­sok kér­désé­hez: kény­szerű­en be kel­lett hát most iktatni még egy átme­neti (?) helyet (jaj!), mivel­hogy egy pár napig csak nem moz­dult senki és sem­mi – nem és nem –, de aztán hir­telen beje­lentet­ték: a ven­dég­szállá­son nem marad­hatok, mert szük­ség van rá, el kell menjek vala­hova más­hová, ha egy­szer nincs náluk sza­bad kuṭi. – Jó. Felke­re­sett egy mo­gorva, koro­sabb szerze­tes (ő is csak láto­gató volt ott amúgy), és jó angol­ság­gal pat­togva so­rolta egy­más után, hová men­jek. Monda­nom sem kell, hogy egyik hely jobb lett volna a másik­nál, azaz szó sem lehe­tett róluk a ré­szem­ről, csak hát itt olyan apró­ság­gal a kutya nem foglal­kozik, hogy mi­lyen idős meg hogy mi­lyen álla­pot­ban van valaki. Az egyik hely azon­ban sze­get ütött a fejem­be, és ami­kor körbe­kér­dez­tem a szer­zetes­társa­kat, pozi­tív dolgo­kat hallot­tam. Azt is meg­tud­tam ettől a mo­gorva szerze­testől, hogy az én koráb­bi kuṭim is (ni­csak!) üre­sen áll – én még akkor délu­tán le is men­tem meg­nézni, de jobb, ha nem részle­tezem, milyen lesújtó lát­vány tárult a sze­mem elé. És ahogy így elnéz­tem, azt mond­tam ma­gam­ban: mini­mum két hét, mire min­dent kial­moz­nak, eltaka­rítják a romo­kat, kimos­sák és fertőt­lení­tik stb. a nagy víztar­tályt a tetőn, és a mellék­helyi­ség­ben egy vizes szaki min­dent meg­javít. – Tiszta utópia.

Amikor elkezd­tem un­szolni egy másik illeté­kest, az itt csep­pet sem szokat­lan „most ezért nem, hol­nap azért nem, holnap­után meg ama­zért nem” lett be­lőle, míg­nem egy másik szerze­tes, aki lelke­sen járt és még min­dig jár át ide tíz-tíz napos meditá­ciós elvo­nulá­sokra, a kezébe vette a dolgot, és hét­főn, jan. 22-én eljött velem ide, hogy körül­néz­hes­sek, és az apát is meg­néz­hes­sen magának.

Az apát kedve­sen hozzá­járu­lását adta, hogy ebbe a vipas­sanā meditá­ciós köz­pont­ba köl­töz­hes­sek. Most már „csak” a fuvart kel­lett megol­dani, ill. meg­szer­vezni, ami me­gint csak jó kis türe­lem­játék tud lenni, rá­adá­sul nem­ritkán az utol­só utáni perc­ben szól­nak, hogy megy a kocsi, mert más­hol is van még dolga! (Lásd itt fel­jebb: „hol­nap ezért nem…” stb.)

Láss azon­ban csodát: 24-én reg­gelre akadt fuvar, zök­kenő­mente­sen lebo­nyolí­tot­tuk a költö­zést. – Részben más Budu­galle­nát hagy­tam most ott melles­leg, mint ami­lyen kb. más­fél évvel eze­lőtt volt: az akko­riak egy része más­hová ment, az idő­seb­bek közül ketten is meg­haltak, ketten pedig vissza­tér­tek a világi életbe. Újak is kerül­tek, rész­ben isme­rős arcok más­hon­nan. Ugyan­akkor külö­nös volt látni, hogy a fegye­lem, vala­mint a kellő-illő tiszte­let­adás dol­gai­ban mint­ha na­gyobb lett volna most a laza­ság... (Ez is a mulan­dóság, min­den lét há­rom ismér­ve közül az első­nek a terü­lete: sem­mi sem állan­dó, min­dig min­den válto­zás­ban van, kelet­kezik, itt van egy ideig, más lesz, aztán távo­zik, meg­szűnik. Min­den, kivé­tel nélkül, ami csak felté­telek függ­vényé­ben léte­sült.)

▲

Szóval itt vagyok én most ugyan­annak az erdei hagyo­mány­nak – Gal­duwa néven is, hib­rid átírás­ban Shrī Kal­yāṇī Yogāsh­rāma Saṁ­sṭhāva néven is isme­retes, lásd: https://www.wikiwand.com/en/Sri_Kalyani_Yogasrama_Samstha – egy másik kolos­torá­ban, Vella­váya város­tól délre. Kilóg a sor­ból, amennyi­ben nem erdő­ben van, ha­nem sík vidé­ken, fák kö­zött, sok nyi­tott tér­rel, mint egy liget­ben: a leve­gő össze­hason­lítha­tat­lanul szára­zabb, ám jóval mele­gebb is van itt a síkon nap­köz­ben, amit erős lég­moz­gás eny­hít. Haj­nalra ala­posan lehűlt, a taka­ros, új épí­tésű, össz­kom­for­tos kuṭi­ban 24 fokot muta­tott a lég­mérő, ami ki­feje­zet­ten hideg­nek tűnt az „üveg­ház” (vagy akár a Sri Guna­war­dhana­ramaya) után, ahol haj­nal­ban is 27–28 fokok voltak oda­bent.

Kilóg a sor­ból még annyi­ban is, hogy itt vipas­sanā-, azaz ún. be­látás­meditá­ciót végez­nek, legin­kább a bur­mai szüle­tésű indiai S. N. Goen­ka (lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/S._N._Goenka ), azaz nem a bur­mai Pa Auk Saya­daw [ejtsd, kb.: sz^he­jádɔ:] mód­szerét köve­tik, továb­bá a rend­szere­sen meg­hirde­tett tíz napos elvo­nulá­sokra világi gya­kor­lókat is várnak (lásd a képe­ket a neten: https://www.google.com/search?q=dhamma+pradeepa+vipassana+meditation+centre&oq=dhamma&gs_lcrp=EgZjaHJvbWUqBggBEEUYOzIGCAAQRRg5MgYIARBFGDsyBggCEEUYQTIGCAMQRRhBMgYIBBBFGEEyBggFEEUYPDIGCAYQRRg8MgYIBxAuGEDSAQkxMDc0OGowajGoAgCwAgA&sourceid=chrome&ie=UTF-8#lpg=cid:CgIgAQ%3D%3D,ik:CAoSLEFGMVFpcE9yZURvel9Db1RQWXNGSXY0cklVQU8tUXdSd1JtR1RIR0NaVW1K ). – A térké­pen melles­leg a vi­szony­lag közeli Budu­gal­lena kolos­tor is meg­talál­ható.

Jelenleg velem együtt tizen­egy a szerze­tesek és noví­ciu­sok száma; né­gyen átme­neti­leg távol van­nak. Tegnap végig­kér­dez­tem min­den­kit az ebéd után. A leg­idő­sebb 73 éves, és 67 éve­sen avat­ták szerze­tessé. A leg­fiata­labb száma­néra (sāma­ṇera, noví­cius, vagyis szerze­tes­növen­dék) 18 éves és két és fél éve van már itt (!) – ő azért is érde­kes eset, mert az édes­apja, egy koráb­bi szinga­léz sza­kos isko­lai tanár, ugyan­csak noví­cius: két hónap­pal ez­előtt avat­ták 53 éve­sen… (Az Ambu­luvá­va köz­pont­ban az otta­ni szerze­tes­társ édes­apja egy másik kolos­tor­ban volt szerze­tes. És olyan is van, hogy egy szerze­tes édes­anyja ún. dasza-szíl-mátá le­gyen, ami annyit jelent, hogy tíz foga­dal­mat tesz le, ill. követ, le­mond a világi élet­ről, kolos­tori közeg­be költö­zik, vala­mint szerze­tes­leplet ölt: messzi­ről alig külön­böz­teti meg őket vala­mi a szerze­te­sektől!)

▲

Tegnap­előtt, 25-én Jeles Nap volt, upó­szatha, teli­hold. Megható volt látni a sok-sok ün­nepi láto­gatót, a híve­ket: kötet­len han­gulat, barát­ságos népek, sok gyerek és fiatal, fehér­be öltözve mind a nagy napra. Az étke­ket is ők állí­tot­ták elő (itt főz­nek ugyan­is), bősé­gesen – és fo­gyasz­tot­ták is el később, a kevés szerze­tesen kívül. – Az apát szelíd és halk­szavú; nyu­godt, ki­egyen­súlyo­zott ember benyo­mását kelti; ango­lul keve­set ért csak, de van­nak, akik tud­nak fordí­tani, ha kell, én meg min­den gátlás nélkül, feszé­lye­zetle­nül vetem most már be azt a bor­zasz­tó keve­set, amit szin­galé­zül tudok.

Ugyan­csak ked­vező benyo­más (ehhez azon­ban lásd: „min­dig min­dent elhi­szel, amit látsz?” | hal­lasz stb.): maga a közös­ség. Hogy aztán mi lesz itt abból, hogy újra elő­ve­gyem a szin­galézt, majd meg­látjuk, de az vilá­gos, hogy égető szük­ség lenne jobb nyelv­tu­dásra a kony­ha­szinga­léz helyett.

Hát, kiala­kul majd ez is. Mi több, még úgy is ala­kul­hat­nak a dol­gok, hogy a végén itt raga­dok, ha be­válik a hely: ma­radni lehet, mivel ez az apát is szíve­sen fogad be kül­földi szerze­test. És világi gya­kor­lók­nak is örül, akik szá­mára van itt szál­lás­hely és ellátás. A gya­kor­lás­hoz adva a képe­ken is lát­ható barát­ságos, rusztikus medi­tációs ház, ill. adva – apát urunk fel­aján­lotta nekem, nem is egy­szer – egy lég­kondi­val felsze­relt, tágas és na­gyon szép, ele­gáns terem, az ún. szíma (sīmā, mely­ben a Szan­gha a hiva­talos aktu­sait bo­nyo­lítja pl. jeles napo­kon), s amely­ben van hely járó­gya­korla­tok zavar­talan vég­zésé­hez is, végre zárt és vé­dett bel­tér­ben. Ez az, amit leg­in­kább hiá­nyol­tam eddig Srí Lan­kán (lég­kon­dival vagy nél­küle) – és ami nagy iram­ban épül-készül a már emlí­tett Nika­pitiya kolos­tor­ban –, vagyis az előre­mene­telem­nek, úgy ér­zem, most már „csak” én le­hetek az aka­dálya. (Nika­pitiya, azaz Nika­pitiya Bud­dhist Forest Mon­astery – නිකපිටිය ආරණ්‍ය සේනාසනය ; lásd: https://www.google.com/maps/place/Nikapitiya+Buddhist+Forest+Monastery+-+%E0%B6%B1%E0%B7%92%E0%B6%9A%E0%B6%B4%E0%B7%92%E0%B6%A7%E0%B7%92%E0%B6%BA+%E0%B6%86%E0%B6%BB%E0%B6%AB%E0%B7%8A%E2%80%8D%E0%B6%BA+%E0%B7%83%E0%B7%9A%E0%B6%B1%E0%B7%8F%E0%B7%83%E0%B6%B1%E0%B6%BA/@6.6931251,81.0473969,2256m/data=!3m1!1e3!4m6!3m5!1s0x3ae46d6420a0d321:0x87b28d2258d31dae!8m2!3d6.6941054!4d81.0542526!16s%2Fg%2F11pph19fg9?entry=ttu )

Igen, én. Ahogy az lenni szo­kott – leg­fel­jebb be­látni nem aka­ródzik! Én egye­dül, egyes egye­dül, más nevén BIG ME. És se itt hegyre felka­pasz­kodni nem kell, se messzi­re menni: a szíma épü­lete a szám­ban, átel­len­ben, az ajtóm­tól talán ha 14 méter­nyire. Ömlő eső sem je­lent­het aka­dályt. (Az aka­dály, mint tud­juk, neve­zett BIG ME.) Minden itt van, az ebéd­lő is, a kis szer­tar­tás­terem is, a medi­tációs ház is, apát urunk kuṭija, min­den, és itt van­nak a szerze­tesek is a szom­széd­ság­ban. A leg­köze­lebbi nagy köz­kór­ház hema­toló­giai szak­rende­lés­sel sincs annyi­ra messze, Vella­váyá­tól 17 km-re.

Egy rossz szót nem szól­hatok, de tényleg!

▲

Közben január 27-e lett. És egyre mele­gebb: mély­kék az ég­bolt, min­den szipor­kázik a zavar­talan nap­sütés­ben, és most már jobb, ha dél­idő­ben és úgy dél­után né­gyig az ember ide­bent van a „hűs” 29 fokos kuṭi­ban. Egész ponto­san az észa­ki széles­ség 6°38’52’’ fokán va­gyunk, azaz kis túl­zás­sal csak egy na­gyobb ugrás ide az Egyen­lítő!

Hajnal­ban kerí­tet­tem ma sort az első gya­korla­tokra is a szímá­ban. Örü­lök ennek a lehe­tőség­nek! – Esté­re befut­nak a ked­ves részt­vevők is: az új év első tíz napos meditá­ciós elvo­nulása hol­nap haj­nal­ban veszi ugyan­is kezde­tét. És még egy ara­nyos és szép­séges óriás­mó­kust is lát­tam ma reg­gel. És, mint lát­ható, tér­erő is van. – Mi kell még?

Jobb kéz felől
a Nagytisz­teletű Ellegama Paññasīla,
az apá­tunk,
a töb­biek egy tava­lyi elvonu­láson vettek itt részt.

☸