Kedves Mindnyájuk!

Év végi, nagy anumódaná készül itt, visszatekintő és kollektív anumódaná — mélyről jövő, őszinte hálaadás és köszönetnyilvánítás.

Visszatekintek, és azt látom, hogy igenis ott a jóakarat, a jó szándék, ott az együttérzés és a beleérzés, az empátia, az, ami a jótéteményeket csalja elő az emberből: az emberség, emberiesség, a segíteni akarás, mindaz, ami szép és jó, és amitől a világ lesz szebb és jobb, amiben mindannyian élünk, ha már így alakult.

Jó szándék, jóakarat, együttérzés és beleérzés, empátia, jótétemények, emberség és emberiesség, a humánum, a segíteni akarás csupa olyasmi, ami BIG ME, a fránya nagy én ellenében hat, a gyűlöletszítás ellenében, tudatokat szünet nélkül mérgező akarnokok ellenében — minden olyan ellenében, amitől ember embernek farkasa. Igen: embernek maradni a tengernyi embertelenség ellenében, a szennyes ár ellenében.

Az ár ellen úszni: ez a Buddha útja, paṭisotagāmī, mert szembemegy a világ minden mocskával és emberi aljasságával.

Szívet melengető a sok-sok jótétemény, amiben ezt a szerzetest részesítették és változatlanul részesítik. Megható, megindító a sok szép gesztus, legyen az bármiféle felajánlás, adomány, figyelmesség, legyen az a befogadás nemes gesztusa, a segítségnyújtás nemes adománya, bármi: minden olyan megnyilvánulás, ami arról szól, hogy ne csak nekem, hanem egy másik embernek is jó legyen.

Csodálatos dolog ez, és csodálatos a hatása, hiszen maga a nemes adományt tevő ember is gyarapszik a dāna, az adományozás gesztusa révén, nemesíti és tisztítja őt magát, azaz a tudatát. Adni jó, megosztani valamit másokkal jó, segíteni jó, tanácsot adni, vigaszt nyújtani, lelki támaszt: jó. Nem mindenki mindenki ellen, hanem mindenki mindenkivel mindenkiért. Egy jobb, élhetőbb, szebb és emberibb világ kulcsa a mi kezünkben van, mi tesszük a szebb világot is, a pocsék világot is, de a döntés a miénk: dönteni feltételek és kiváltó okok függvényében döntünk, ha egyszer az a döntés nem okvetlenül úgy a miénk, ahogyan azt mi gondoljuk. Ha azonban ezek a feltételek és ezek a kiváltó okok üdvös döntést tesznek lehetővé, akkor a gyümölcs, amit betakarítunk, jó lesz.

Mindenekelőtt azonban énnekem kell itt bent, idebent, a tudatban átrendeznem a dolgokat ahhoz, hogy a világ is jobb lehessen. Egy jobb világhoz az út énmagam jobbításán át vezet — BIG ME lebontásával. Mi több: egy jobb testi-fizikai és mentális egészséghez is BIG ME lebontásán át vezet az út.

A szeretet (mettā), az együttérzés (karuṇā), az örvendezés mások örömének és boldogságának, amikor boldog vagyok, ha együtt örvendezhetek valakivel (muditā), valamint a szelíd, békés, a tudat nyugalmát fenntartó belső egyensúly és pozitív értelemben vett egykedvűség (upekkhā) minden érző és élő lény iránt: ez a négy brahmavihāra, emelkedettebb tudatállapot, ami nem nézi, kit szeret, kivel érez együtt, kivel örvend együtt, nem válogat feltétlen szeretetében és együttérzésében, nem nézi, ki érdemli meg és ki nem, hanem a szeretete mindenkit és mindent felölel az egész világmindenségben. Határtalan ez a fajta szeretet, appamaññā, határtalan az együttérzés, az örvendezés, és rendíthetetlen a belső egyensúly és egykedvűség.

Békességet, boldogságot, szeretetet mindnyájuknak az új esztendőre!

]

♣ Egy kis szeretet

Ez a bejegyzés eredetileg 2018 karácsonyára készült, és tavaly december 20-án, pont egy éve került fel Luangtá blogjá-ba, a watthai.hu honlapon, ami a jelek szerint már nem él. —

A tavalyi fergeteges közönségsikerre fel – talán ha 18 és felen látták – most újra közzétesszük, hátha most az a tavalyról még hiányzó feledik is megnézi!

2018 KARÁCSONYÁRA — és most ezennel 2019 KARÁCSONYÁRA is

Azt mondják: a karácsony a szeretet ünnepe. A karácsony per definitionem az az alkalom, amikor az emberek szeretteik körében vannak – és nem győzik egymást szeretni.

Van egy sanda gyanúm: az, hogy ez a szeretet sem különb a laktózmentes tejnél, a kofeinmentes kávénál, a cukormentes édességnél, lisztmentes pékárunál vagy a húsmentes (na jó: hússzegény) virslinél, és sokkal inkább olyan, mint az a kakaós tejbevonó akármi, ami valahol mókás is azért, hiszen a tejbe-rizs, az igen, na de tejbe-vonó … !? (Meg hogy kinek a vonója?)

Édes is, ragad is, csokoládébarna is, valami íze is van, olvad is, ha muszáj neki. Szaloncukor: vagy szalon nincs benne, vagy cukor. És amilyen találékony és leleményes ez a kor, még olyat is kisütnek, hogy se szalon, se cukor. Még annyi se lesz belőle, mint a Cheshire macska vigyorából ott fenn a lombban. Egyet azonban megengedek: hogy ott marad egy kicsinyítő képző, a -ka. Ez a -ka fogja képviselni. Ennyi tényleg maradhat, van rá esély. Lebegjen, bárhol. Akár a vizek felett is. Ennyiből legalább nem lesz gyomorrontás.

Van, ugyebár, elméleti felebaráti szeretet. A Buddhánál is van, csak nem kap efféle jelzőt, ha egyszer a szeretet (mettā) egyetemes, és nem firtatja, kinek juttatunk belőle. Azt pedig, hogy elméleti vagy sem, már az teszi, aki éppen gyakorolja – vagy éppen nem gyakorolja. Ha gyakorolja, az alkalmazott szeretet. Az ilyen szeretet nem szeretet jellegű szeretet, nem is csökkentett szeretettartalmú vagy szeretetmentes szeretet, hanem őszinte, mindennemű elvárástól ment, mindenkire, minden érző lényre kiterjedő szeretet.

Ez az igazi, mint ahogy együttérzésből is az alkalmazott válfaj az igazi. Jótét dolog a szeretet, az együttérzés – miközben engem nemesít, engem szabadít fel, engem simít ki, az én jobb jövőmhöz vezető utat egyengeti:

Yādisaṁ vapate bījaṁ, tādisaṁ harate phalaṁ,

kalyāṇakārī kalyāṇaṁ, pāpakārī ca pāpakaṁ.

Úgy fogok egy nap aratni, ahogy ma a magot (bījaṁ) elvetem: ha jót teszek, jó lesz a gyümölcse (phalaṁ), ha rosszat, akkor meg rossz. — Ez a Buddha, közel 2600 évvel ezelőttről.

Rideg, tüskés, merev, ragacsos és szúrós tudat nem képes a szeretetre. Egy ilyen tudat nem képes arra, hogy adjon, mindegy, hogy mit: mosolyt, ebédet, szeretetet, kedves szót, meleg zoknit télire. Vagy éppen időt, időt a saját magára szánt önös időből, hogy ezt az időt egy másik emberre szánhassa. A budai Irgalmasok Kórházában olvastam egyszer: Minden ember annyit ér számodra, amekkora áldozatot hozol érte.

Drága, egyetlen Anyácska emléke kúszik elő: nagy lelkesen hordta magafőzte leveseit a város másik végére betegeskedő barátnőinek, vitte szélben, vitte hóban, két átszállással, három átszállással, boldogan vitte. Boldog volt, aki a gesztust kapta, és boldog volt az is, aki adta. — Ilyen egyszerű ez. Egyszerű, mint a tej tejből, a kávé kávéból, a virsli húsból, a csoki kakaóból, a szaloncukor szalonból és cukorból: szeretet meg szeretetből. Mi kell más?—

Minden szépet és jót a szeretet ünnepére!

]

A magunk szája íze szerint a Buddha útján:

ahogy azt BIG ME képzeli

Cseppet sem biztos, hogy az a jó tanár, aki csupa olyat mond, amit én akarok hallani.

A Buddha útja nem arról szól, hogy a magunk szája íze szerint, megvezetett, önelégült tudatunk ostoba, ám annál erőszakosabb hangjaira hallgatva már-már a felismerhetetlenségig torzítjuk a Buddha hiteles eredeti tanításait, hanem arról, hogy a magunk szája ízét idomítjuk hozzá a Tanhoz.

És hogy mivel kezdődött?

Ami a szerzetesrendet illeti, húsz évvel az után kezdődött, hogy a Rend, a Szangha létrejött. A hagyomány úgy tartja, hogy addig jól mentek a dolgok, mivel a szerzetesek egytől egyig kiváló gyakorlók voltak, akik elérték a megvilágosodást: megszabadultak. Egy megvilágosodott ember csalhatatlanul meg tudja ítélni, mi a Buddha útja, hiszen ugyanazon az úton haladt ő is előre, mint a Buddha, s ennek megfelelően ugyanaz tárulkozott benne fel, mint a Buddhában – bármelyik buddhában –, azaz ugyanarra a Dhammá-ra, Tanra ébred rá, ugyanazokra a törvényszerűségekre és összefüggésekre, ugyanazt látja át, ugyanazokba a dolgokba lát bele, mint a Buddha vagy bármelyik buddha. Többek között ettől buddhizmus a buddhizmus. És átlátja azt is, hogy ez a helyes út, nincs más út, csak amit a Buddha felárt, és ennek az útnak jó az eleje, jó a közepe, jó a vége, és ezért nem kell se elvenni belőle semmit, sem pedig hozzáadni, mivel ez egy kerek egész, amiben minden a helyén van, gyakorlati út, ami a személyes tapasztalásra épül, empirikus. A déli vagy théraváda buddhizmus őrizte meg eredeti tisztaságában a hiteles Tant – és változatlanul őrzi, ha egyszer ez az egyik feladata a szerzetességnek –, amihez kb. 2600 év óta nem tettek hozzá s nem is vettek el belőle, ha egyszer tökéletes, ahogy van, s ezt az elmúlt 2600 év során nem kevesen tanúsíthatták. Empirikus, nem pedig valami íróasztal mögött agyalták ki – a Buddha útja az egyes egyén személyes, felhalmozott tapasztalataira épül. Erre épül majd a hite, ez lesz a szilárd alap, ha egyszer vak hittel semmire se megyünk. Gyere és nézd meg – mondta mindig a Buddha, ehi és passa, amiből összetételként, a végén melléknévképzővel, az ehipassika szó lett, a Tan egyik állandó jelzője, a buddhizmus egyik kulcsfogalma: gyere és nézd meg magadnak, akkor majd megláthatod te is, igazam volt-e, avagy sem. Ne nekem higgyél, hanem annak, amit te magad megtapasztalsz: én csak az utat mutatom meg neked, feltárom, mit hogyan csinálj. – Feltétel persze, hogy kövessük is az útmutatásokat: ebben hihetünk, mivelhogy a Buddha is és sokan mások is kipróbálták már, és lám, működik. Ha elkezdjük ízekre szedni a Tant – kiválogatni, ami ínyünkre, azaz a magunk szája íze szerint való, s elvetjük, ami nem –, akkor nemigen fogunk haladni ezen az úton. Nem az utat igazítjuk a magunk szája ízéhez, hanem a magunk szája ízét az úthoz. – Ha a tészta kelesztéséhez finom meleg kell, akkor hiába erősködöm, hogy márpedig én kint a zimankóban fogom megkeleszteni, ha a fene fenét eszik is!

Ahogy egyre többen kérték felvételüket a Rendbe, sok olyan ember is szerzetes lett, akiket nem éppen a Buddhába, pontosabban a Tanba vetett hite vezérelt. Ezt a Buddha is látta, tudott róla, számba is vette, mi indít valakit arra, hogy beálljon szerzetesnek: nem a hit, a saddhā állt az első helyen. A hit mint indíték a Buddha felsorolásában a szerény hatodik helyen szerepel, utolsóként, lásd a Majjhima Nikāya, vagyis a ’Közepes hosszúságú tanbeszédek gyűjteményé’-ben a 68-as számú szuttát (= MN 68), ami a Naḷakapānasuttaṁ (’Naḷakapāna’) címet viseli.

A hitet – a bizalmat – a Buddha útján jóhiszeműen megelőlegezzük, hiszen e nélkül nem fogunk boldogulni ezen az úton, ugyanis a kétely, vicikicchā [kiejtése kb. vicsikiccshá] az öt akadály, nīvaraṇa egyike. (Természetesen egyikük sem valamiféle külső akadály, hanem mind itt van bent: BIG ME állítja őket!)

Minél jobban sikerül egy közösség tagjainak BIG ME-t, azt a fránya nagy egót lebontania, annál harmonikusabb lesz a közösségük élete. Egyetlen egy BIG ME talán még nem lesz képes kikezdeni egy ilyen közösséget, de kettő vagy több BIG ME már igen: előbb-utóbb fel fogja ütni a fejét a pártoskodás, s ezzel állandósulnak a súrlódások, az áskálódások, a viták, végül közmegegyezés helyett szakadás áll be, megalakul egy új párt, mozgalom, egyház, rend, könyvkiadó, újság, rádióműsor stb., stb., jön a válás – és így tovább, szakad, hasad, recseg-ropog és szinte reng minden.

Szakadást előidézni – vagy csak megkísérelni – a Buddha eredeti, hiteles tanításaiban súlyos vétségnek minősül. Mivel azonban a buddhista szerzetesek is elsődlegesen emberből voltak és vannak mind a mai napig, bennük is BIG ME vitte és viszi a prímet. Sok külföldi szerzetes nem ismeri se a Buddha tanbeszédeit, se a rendszabályzatot – és sokszor még csak nem is érdekli őket. BIG ME nemritkán magasról tesz a rendszabályokra, tudatosan. Ellenáll, nekifeszül, nem hajlandó idomulni senkihez és semmihez se, senkire és semmire sem hallgat, önfejű és javíthatatlan, és artikulálatlanul, eltorzult arccal üvölti, hogy ő a maga útját követi! – A Buddha útján a Buddha útját követjük, nem pedig a magunk útját, de hát BIG ME vak, BIG ME nem lát, nem hall, hiszen ő még a Buddhánál is jobban tud mindent. Neki ne magyarázzanak!

Subhadda esete

És nekilát kikezdeni a Buddha tantételeit – szerzeteseinek szóló előírásairól nem is szólva. Ékes példa erre egy bizonyos Subhadda nevű szerzetes, aki idősebb korában távozott az otthontalanságba, s aki közvetlenül a Buddha parinirvánája, végleges távozása után nem sokkal azt mondta szerzetestársainak, hogy elég volt a gyászból, a siránkozásból, megszabadultak végre a Nagy Aszkétától, aki folyton azzal jött nekik, hogy „Ilyet ildomos tennetek, ilyet nem ildomos tennetek”, mostantól azonban azt tehetnek, amit csak akarnak. — Lásd: a Dīgha Nikāya, a ’Hosszú tanbeszédek gyűjteményé’-ben a 16-os számú szuttát (= DN 16), ami a Mahāparinibbānasuttaṁ (’A Buddha végleges távozásáról szóló nagy tanbeszéd’) címet viseli, s a páli kánon leghosszabb tanbeszéde, mely sok egyéb mellett a Buddha utolsó óráit-perceit beszéli el.

Tizennyolc különböző iskola

Miért lenne hát meglepő, hogy a Buddha eltávozása után nem is olyan sokkal nem kevesebb, mint tizennyolc különböző iskolára szakadt a buddhizmus. És nyilván az sem lesz meglepő, hogy az egyik iskola a páli théraváda [theravāda], azaz ’az öregek tanítása’ nevet kapta, s azok az „öregek”, a Rend nagy öregei vitték tovább, akik kiválóan megvoltak a Buddha Dhamma-Vinayá-jával, azaz a Buddha tanításainak összességével. Megvoltak vele, mert tapasztalati alapon nagyon is jól tudták, hogy a Tan úgy jó, ahogy van. Tudták, mert átélték, megtapasztalták – ahol nincs BIG ME, ott tudják és tudni is fogják. Nem a Buddha iránt érzett tiszteletből nem estek neki darabjaira szedni, hanem mert empirikus alapon tudták, hogy ebben a rendszerben minden mindennel összefügg, és ha megbontják, akkor az nemigen fog már működni, hiszen ha egyszer hozzányúlok valamihez, ott egy idő után mindenhez hozzá fogok nyúlni, és a rendszert fel se lehet többé ismerni. – A Buddha tökéletesen megvilágosodott lényként kiválóan értette a dolgát, ezzel szemben BIG ME megvezetettségében és mérhetetlen ostobaságában csak hiszi, illetve bebeszéli magának, hogy érti. Egy valamihez ért, de ahhoz nagyon: hogy tulajdon ostobaságára hallgatva mindent tönkretegyen, elkótyavetyéljen – megvezetettségében jó ideje azon munkálkodik szorgosan, hogy az egész teremtést kizsigerelje, elkótyavetyélje. Az egész bolygót feléli, tönkreteszi, az egyetlen helyet a világmindenségben, ahol létezhet egyáltalán.

Annyi baj legyen – másként nem is lehetne, hiszen a feltételek, a kiváltó okok a jelek szerint mást nem tesznek lehetővé. Amúgy pedig mindenre érvényes a mulandóság mint ismérv: létrejön, itt van egy darabig, s közben változik, majd távozik. Mindennek távoznia kell, el kell pusztulnia, tönkre kell mennie kivétel nélkül. Az ember legfeljebb felgyorsítja ezt a folyamatot, ami az ő áldásos közreműködése nélkül is lezajlana, belső törvényszerűségeinek engedelmeskedve.

BIG ME tehát mindig mindent jobban tud másoknál, mindent véleményez, beszól, kocsmai stílusban, kommentel, mindenhez hozzászól. Mindent értelmez – a maga szája íze szerint. Nem veszi észre, nem látja át – mert nem is láthatja át, hiszen a látását fátyol takarja, a szemét por fedi be, vak –, hogy a tudata tele van mindenféle szennyeződéssel (kilésza: páli kilesa, szanszkrit: क्लेश kleśa), előítéletekkel, elvárásokkal, kényszerképzetekkel, beidegződésekkel, tévhitekkel, torzításokkal, részrehajlással stb., és mindehhez még mindenféle külső és belső tényező befolyásolja. Magyarán a tudata minden, csak éppen tiszta nem, ellentétben egy tökéletesen megvilágosodott ember, egy arahant vagy buddha, a Buddha tudatával.

BIG ME azt sem akarja látni, hogy a Buddha tanépítménye kerek egész, amiben mindennek megvan a helye, s amiben mindennek megvan a rendeltetése. Én valahogy úgy tapasztalom, hogy a Buddha pontosan tudta, mit, mikor, miért és hogyan, ugyanakkor ez a sok-sok, önmagát buddhistának nevező nyugati ember megvezetettségében és pökhendiségében – hübrisz! – képtelen fölfogni, mi az, hogy ha valami empirikus. Ha más nem is, de a Buddha tanrendszere empirikus. Ezért nincs itt helye annak, hogy „kinek ez, kinek az” (mármint a Buddha útja vonatkozásában) – a fizika törvényszerűségei azokra is érvényesek, akik nem fogadják el őket, vagy nincs róluk fogalmuk. Magyarán a nehézségi erő énrám is hat, engem is érint még akkor is, ha halvány lila dunsztom nincsen, eszik-e vagy isszák. És lehet(ne) bátran érvelni, hogy de kérem én itt egy lapos korongot látok, fölötte egy szép nagy búra, és mi az, hogy mozog, si muove, micsoda hülyeség, amikor mindenki láthassa, hogy a Nap felkel, aztán este lenyugszik, a Hold dettó, jönnek-mennek, föl-le, mindenike a Föld körül kereng, la! Vita tárgya lenne? Nem az. És akkor a Buddha útja mégis mitől vita tárgya?

Mindent jobban tud, még a Buddhánál is

Elárulhatom: BIG ME-től vita tárgya, ostoba, moghapurisa-BIG-ME-től. Mert ő mindent jobban tud, még a Buddhánál is. Majd ő megmondja. És (nyugati, ill. elnyugatiasodott) szerzetesként nem belesimul az adott kolostor működésmódjaiba, hanem alig egy-két esős évszakkal – vasszával – maga mögött leáll vitatkozni az apáttal arról, hogy mit jelent „a térd alatt négy ujjnyi”. Értelmez. A maga megvezetett, ostoba tudatával leáll értelmezni az apát, a Tan, a Buddha, mindenki és minden ellenében. Hogy az orvosi anatómia szemszögéből nézve hol kezdődik a térd, és hol végződik. Arra miért nem gondolt megvezetett, ostoba tudatával, hogy akkor, tessék mondani, mégis hol van az lefektetve, hogy milyen vastag ujjakat kell ennél figyelembe venni? Ezt már nem vette észre, nem is vehette, éppen a tudata végletes mértékű megvezetettsége okán. Ha nincs megvezetve, akkor észreveszi, és egy füst alatt azt is észreveszi, mennyire ostoba. Azért ostoba, mert a kolostorban nem az ő, a nagy nyugati — valamint a sok, kergületig elnyugatiasodott japán, koreai, valamint a szingapúri és malajziai, tajvani meg hongkongi kínai — BIG ME értelmezései, interpretációi szerint mennek a dolgok, hanem az apát meglátásai mentén, amik ugyanakkor a Buddha tanrendszerére épülnek, és vele teljes összhangban állnak. Punktum. Éppen a megvezetettsége okán áll le értelmezni, holott a Buddha útja adott, a Buddha útja nem interpretáció – értelmezés – dolga, főleg nem egy merő szennyeződésből, rosszindulatból, merevségből, előítéletekből, elfogultságból, részrehajlásból, vakságból és téveszmékből, szemellenzőkből, tudatlanságból és társaiból összeeszkábált tudat részéről.

A Buddha tapasztalt, bölcs és előrelátó ember volt: tökéletesen tisztában volt vele, hogy az idő múlásával minden megváltozik, ám azt is nagyon jól tudta, hogy nem lehet egy szabályzórendszert szüntelenül toldozgatni-foldozgatni, hozzáigazítandó az éppen fennálló viszonyokhoz, mert akkor annak vége-hossza nem lesz. Helyette felállított egy elmés szűrőt, a ’négy nagy irányadó szabvány’-t (catu-mahā-padesa), amivel ki lehet szűrni, mi az, ami mehet, mi az, ami nem. Maradt a szerzetesek rendszabályzata, és végül arra föl sem nyúltak hozzá a Buddha parinirvánája után, hogy maga a Buddha ajánlotta, távolítsák el a kevésbé lényeges rendelkezéseket. Nem nyúltak hozzá, hiszen adva a mahāpadesa, amivel pl. a dohányzás megjelenésével eldöntötték, megengedett-e, avagy sem.

A sok-sok történelmi és jelenkori Subhadda – megannyi BIG ME – ténykedésének köszönhetően idővel nem egy olyan tantétel keveredett az eredeti, tiszta tanításokba, ami éppen ezekkel az eredeti tanításokkal áll szöges ellentétben. Egyszerűen ütik az eredeti tanításokat, azaz nem buddhista tantételek. Az egyik legeklatánsabb példa a reinkarnáció kérdése: a reinkarnáció, a transzmigráció, a lélekvándorlás a hinduizmus, nem pedig a Buddha tantétele. Nincs ugyanis, aki és ami továbbmenne. A théraváda tanításokban, a Buddha eredeti tanításaiban köztes lét sincsen, hiszen a halál tudatpillanatát (cuti-citta) mindenféle átmenet, szünet, köztes bolyongás vagy lebegés stb. nélkül követi egy töredékmásodperccel később az újrakötés tudatpillanata (paṭisandhi-citta), vagyis az új élőlény már meg is fogant valahol. (Lásd ebben a témában: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html )

Egy másik szembeötlő különbség, hogy mennyire eltolódott a hangsúly az egyén felelősségéről. A Buddha mindig azt hangoztatta, hogy a megváltó itt van bent, bennünk, kiben-kiben a maga megváltója, azaz a megváltást ne valahonnan kívülről, mástól várjuk – kényelmesnek kényelmes persze, ha nekünk semmit sem kell tennünk érte, márpedig az ember kényelmes, szereti másra lőcsölni a munka nehezét. Majd más megvált engem.

Különös, hogy a Nyugat elsődlegesen éppen azokhoz az irányzatokhoz vonzódik, amelyek jóval odébb keveredtek a Buddha eredeti tanításaitól. Való igaz: a théraváda buddhizmusból hiányzik a látványbuddhizmusnak az a kelléktára, ami a gyermeteg lelket megragadja. A théravádában beavatás sincsen, nincsenek kiválasztottak, akiket beavatnak, s velük, csakis velük osztják meg a féltve őrzött, továbbhagyományozott titkokat. Ez már későbbi korok ködösítése. Mondanunk se kell, hogy a Buddha eredeti, hiteles tanításaiban ennek megfelelően ismeretlen fogalom a guru intézménye is. (Lásd ezoterikus tanítások témájában: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/11/nesze-semmi-fogd-meg-jol-gondolatok-egy.html )

És akkor megjelent a buddhizmus Nyugaton. A jó szándékot senki sem vitatja, még akkor sem, ha az a pokolba vezető közmondásos út is csupa jó szándékkal van kikövezve.

Ez a buddhizmus nem az a buddhizmus

Magyarországon is megjelent a buddhizmus, ám ez a buddhizmus, mondhatnánk, nem az a buddhizmus: egy tibeti gese kezdeményezésére egy lelkes német úr rendet alapított, buddhista rendet, ami aztán gyökeret vert a nyugati világban is, majd eljutott ezekre a hagyományosan amúgy is eklekticizmus felé hajló tájakra is. Külön szeretném kiemelni: rendet, és nem szerzetesrendet alapított ez a bizonyos úr, 1933-ban.

A legnépszerűbbnek errefelé az ilyen-olyan kutyulmány-buddhizmusok tűnnek, hol szittya adalék van bennük, hol masszív ezo-spiri töltet mindenféle hangeffektussal, füstölőkkel, látványos kellékekkel, hozzá megfelelő egyenmegjelenés, amolyan jógás-risis beütéssel, éppen mi a divat, a nagy India- meg Nepál-járó hippinemzedékek után szabadon, minél misztikusabb, annál jobb, beavatás mindenképpen legyen hozzá, anélkül mit sem ér, ilyen rósi, olyan gese, szunim, tülku, lámák hada, van ott minden, mi szem-szájnak ingere! És beleviszünk mindent, ami csak kellhet a népnek: jógát, a csakrákat, ájúrvédát, harcművészetet.

A doktrinális, tanelvi kérdéseken túl ott vannak még az életvitel és –mód kérdései is. Mint már elhangzott, eleve nem szerzetesrendet alapított a költő és festő Ernst Lothar Hoffmann, hanem rendet. Nem lovagrendet persze, és még csak nem is valami szabadkőműves páholyt, bár az ilyesminek is nagy volt még az ázsiója akkoriban. Nem is alapíthatott volna szerzetesrendet. És őt magát se avatta soha senki szerzetessé. Rendet alapított, szerzetesek nélkül. Aminek mindössze annyi a jelentősége, hogy a Buddha ezzel szemben szerzetesrendben gondolkodott és ennek megfelelően szerzetesrendet alapított. És hogy miért? Álljon itt egy betoldás:

Szerzetesség – buddhizmust buddhista szerzetestől!

Bármilyen triviális: szerzetesség nélkül nincsen (déli) buddhizmus. Egy déli buddhista szerzetes nem külső szemlélője, megfigyelője a rendszernek, hanem elválaszthatatlan része – mi több, alkotóeleme, élő tartozéka, amit belülről él meg: a szerzetesben élnek a Buddha tanításai, a Dhamma, azaz a Tan; a szerzetes a Tanban él, éli a Tant, gyakorolja és alkalmazza mindennapjaiban, különben nem lenne képes haladni a Buddha útján. Bármennyire felkészült legyen is amúgy, egy világi elméleti szakember ezzel szemben egészen másként, azaz kívülállóként élheti csak a buddhizmust, hiszen létformája és életvitele különbözősége révén eleve nem része (és nem is lehet része) a rendszernek – és ezt mindaddig nem is fogja megérteni, míg ő maga része nem lesz, bele nem idomul ebbe a létformába és életvitelbe, azaz bele nem olvad, fel nem oldódik benne. Théraváda (theravāda) buddhizmus szerzetes(ek) nélkül hiteltelennek számít a théraváda hagyományban.

A szerzetesek azok, akik a Tan letéteményesei, hiszen már a Buddha korában az ő feladatuk volt – és mind a mai napig az ő feladatuk – a Tan tisztaságának megőrzése. Amikor a Buddha lefektette az első rendszabályt a szerzetesei számára, tíz szempontot tartott szem előtt – ezek egyike az igaz, tiszta Tan fennmaradása, amit csakis tiszta erkölcsiségű szerzetesek képesek biztosítani.

A szerzetesek létformájukból adódóan életük java részét a tanulásnak, a tanok megőrzésének, terjesztésének, illetve továbbhagyományozásának szentelhetik. Ugyancsak a létformából adódik a rendszeres meditáció lehetősége is. Ez a kettő egyben a buddhista szerzetesek két alapfeladata is a théraváda hagyományban: ganthadhura, az elméleti ismeretek gyarapítása mint kötelesség, valamint a vipasszanádhura (vipassanādhura), a meditáció mint kötelesség.

A théraváda hagyomány úgy tartja, hogy ameddig a Vinaja (Vinaya), a túlnyomórészt még a Buddha által lefektetett szerzetesi rendszabályzat fennáll, addig a tanítások is fennállanak, azaz a Vinaja élteti a buddhizmust, a Buddha tanrendszerét, a Vinaja fennmaradását ugyanakkor természetéből fakadóan csakis a szerzetesség léte és megléte biztosíthatja: ahol nincs Vinaja, ott káosz van, ahol káosz van, ott nem létezik a Tan, a Dhamma.

Nincs önkiszolgálás a déli buddhizmusban: menedékkérés és erkölcsi fogadalmak.

Azért sincsen déli (théraváda) buddhizmus szerzetesség nélkül, mert éppen hogy a szerzetesek azok, akiktől a világi hívek a menedéket kérik, s a szerzetesek azok, akik a menedéket „megadják” a híveknek, és ugyanez áll az ötös, ill. nyolcas erkölcsi fogadalomra. Szerzetes nélkül ez nem működik, hiszen se a menedékkérés, se a fogadalomtétel nem önkiszolgáló aktus: senki sem pótolhatja a szerzetest, még meditációs elvonuláson sem. A hivatalos théraváda liturgia szempontjából a páli nyelvű menedékkérést és az erkölcsi fogadalmak letételét más buddhista irányzat illetékes egyházi személye sem vezetheti le, mivel ez kizárólag a théraváda buddhizmus sajátja, vagyis más buddhista iskola tulajdonképpen nem is élhet vele. Menedéket tehát csakis a megfelelő hivatalos théraváda szertartás keretében, az előírt minimális számú théraváda szerzetes által théraváda szerzetessé avatott személy adhat, s ugyanígy csak és kizárólag egy ilyen személy vezetheti le a fogadalomtétel aktusát. Világi személy ennek megfelelően nem végezhet semmi ilyesmit, menedéket nem adhat, semmiféle, az élő, autentikus déli buddhista hagyományban szerzetes által végzett rituális tevékenységet nem folytathat, mint amilyen pl. a recitálás hamvasztás előtti búcsúztatáson. Ugyanakkor világi is tarthat tanbeszédet, taníthat meditációt – feltéve, hogy megüti a Buddha által állított erkölcsi mércét, megfelelően felkészült, továbbá hogy mindaz, amit tanít, összhangban áll a Buddha tanításaival. Burmában a szerzeteseket a Szangha (Saṅgha) – a Buddha szerzetesrendje – megfelelő szerve figyeli, és akinek a tantételei szembemennek a Tannal, azt egyszerűen eltiltják.

Mindezek fényében egyértelmű, hogy théraváda szerzetes nélkül levezetett déli buddhista rítusú menedékkérés és fogadalomtétel érvénytelen a théraváda hagyományban, mint ahogy érvénytelen lenne a szerzetesavatás is. Teljesen egyértelmű: nem a sarki zöldséges, a gázszerelő, az angoltanár vagy a taxisofőr feladata menedéket adni, szerzetest avatni. A théraváda nem így működik: nincs olyan, hogy napközben patikusként keresem a kenyeremet, munka után azonban magam köré tekerem a szerzetesleplet, oszt beállok a többiek közé szertartást levezetni. És miután visszavedlettem világi hívővé, megyek haza turbékolni a párom mellé – vagy beülök a haverokkal valahová egy pofa serre. – Hát persze. Samuka szeret mindenfélét képzelni.

Csak remélni lehet, hogy az olyan közösségekben, ahol a menedékvétel és -adás aktusa szerzetes nélkül, azaz önkiszolgáló stílusban zajlik, senkinek sem jut eszébe egy nap akár szerzetest avatni. Igaz, az oviban is játszanak papás-mamást a gyerekek, ilyen-olyan szakmákat is eljátszanak, orvososdit, apolónősdit képzelt beteggel, játéksztetoszkóppal és játékbeöntővel, a jelmezbálon – régebben legalábbis – ugyancsak szerettek ennek-annak öltözni, ki bohócnak, ki kéményseprőnek, krampusznak: ilyen az ember, ilyen egy gyerek, homo ludens; akkor hát miért is ne néznénk el nekik, ha komoly ábrázattal paposdit meg buddhistásdit játszik ez a sok-sok nagy gyerek? Legyen benne mindenféle csiribí meg csiribá, hókuszpókusz, abrakadabra, kántálás, csengettyű, miegymás: megannyi izgalmas kellék, faramuci köntösök, nagy lebernyegek, egyebek, a gyerekek meg tátott szájjal bámulják a bűvészmutatványokat.

Még valami a menedékkérés kapcsán: attá hi attaná nátho.

A menedék és a menedékkérés/-adás kapcsán annyit illik még tudni, hogy a páli kánon szövegeinek tanúbizonysága alapján a Buddha nem rokonszenvezett ezzel az akkoriban már minden bizonnyal terjedő gyakorlattal. A théraváda buddhizmusban ki-ki önmaga felelős saját sorsáért, mindenki a szerint fog aratni, ahogyan itt és most vet, a mindenkori jelen pillanatban, vagyis tulajdon megváltásom is egyes egyedül az én kezemben van, rajtam áll vagy bukik: attá hi attaná nátho / kó hi náthó paró szijá (attā hi attano nātho / ko hi nātho paro siyā) ’ki-ki önmaga megváltója, ki más lenne a megváltó?’ A megváltó bennem van, én vagyok a megváltó, önmagam megváltója: nekem magamnak kell az én megváltásomon szívósan dolgoznom, ha egyszer nincs más, aki megválthatna, és a menedékem is leginkább itt bent lelhető fel, már amennyiben fellelhető. Azt a világot is én teremtem magamnak, amiben és ahogyan élek, mint ahogy a boldogságom is kizárólag énrajtam – és nem a másik emberen, a világon, a körülményeken stb. – múlik.

Összehasonlításul: a katolicizmusban

sincsen „önkiszolgálás”, hiszen a gyóntatószékbe pap kell, a miséhez pap kell, az oltáriszentség felmutatásához, a keresztelőhöz, a bérmáláshoz, az elsőáldozáshoz, az utolsó kenet feladásához stb., stb. pap kell. És a szószékről is pap prédikál. És, mondjuk, ferences rendi szerzetest sem a helyi tűzoltó vagy a gépészmérnök avat haveri alapon a baráti körünkből. […]

https://watthai.hu/hasznalati-utmutato-szerzetesekhez/ [részlet]

Szerzetes cölibátusban él

Szerzetes nem nősülhet, nem tarthat semmilyen nemű szeretőt, és eleve nem élhet nemi életet. Állattal sem. Azért nem, mert a Buddha eredeti és hiteles útja, amit a théraváda tisztán megőrzött és mind a mai napig követ, 2600 év után is, a lemondás útja: lemondunk a világ dolgairól, a világi életvitelről, a világi élvezetekről, az érzékiség csábításairól, leteszünk szépen mindent, mert csak teher az úton, a spirituális úton: letesszük a vágyakat, és letesszük – lebontjuk – BIG ME-t. Nem éppen hiteles, ha valaki a Buddha útját hirdeti, miközben házas vagy párkapcsolatban él, és az sem hiteles, ha buddhista felsőoktatási intézmény oktatója vagy egy Dharma-tanító „menedékes” buddhistaként borozgat meg sörözget. Nem hiteles, mert a Buddha útján semmilyen ürüggyel nem fogyasztunk szeszt, és se droggal, se egyéb tudatmódosító szerrel nem élünk: az alapvető erkölcsi fogadalmakban ez is benne foglaltatik.

Nem menti a nyugati létező buddhizmus fura intézményeit az sem, hogy nem szerzeteseik, hanem papjaik vannak. Meg papnőik. Az efféle ötlet is idegen persze a Buddha eredeti elképzeléseitől. – Már hallom is szinte az egyik hangot: „kinek ez, kinek az”. Mármint a Buddha útja. Csak arra nem gondolt az illető, hogy ez itt nem a pap meg a papné.

Ezt kellene végre megérteni: nem BIG ME önös kis preferenciáiról van szó, nem a magunk szája ízéről, hanem a Buddha szája ízéről, amihez mi idomulunk és nem fordítva. Nem a mi gondolkodásmódunkhoz igazítjuk a Buddhát, hanem a mi alaposan megvezetett gondolkodásmódunkat idomítjuk a Buddhához. A Buddhista Misszió honlapján a következő kitétel olvasható:

A buddhizmus egyházunk által vallott és követett értelmezése az alapító Láma Anagarika Govinda munkásságához kötődik.

Tiszta beszéd: adva egy értelmezés, ami egy világi embertől ered; ezt az értelmezést vallja és követi nevezett egyház.

A Buddha útját nem értelmezni kell, hanem élni

A Buddha útján nem egy értelmezést kell követni, hanem lehetőleg a tiszta Tant. A Buddhát. Ha a Buddha eredeti elgondolása – nem ok nélkül! – pl. az volt, hogy szerzetes ne éljen nemi életet, akkor nem fogom kipaterolni a megfelelő rendelkezést a rendszabályzatból, csak mert BIG ME fortyog, hogy márpedig ő nemi életet fog élni. Bolond lesz nem élni. És hogy élhessen, kitalálja a pap intézményét, de végül a szó eredeti értelmében pap sem, hiszen megmarad világinak. És ugyanígy fellázad a megszorítás ellen, mely szerint buddhista szerzetes csak pirkadat és dél között ehet, máskor nem ehet, csak ha beteg. Uzsonna, vacsora nincsen. – Ezeket mind-mind BIG ME rakosgatja ki, hagyja figyelmen kívül, tesz rájuk, magasról. És ugyanígy szedi szét apránként a többit, ami oda vezet, hogy fellazul és elzüllik az egész – de akkor hol a Buddha?

És arra hivatkozik, hogy ez a „mi buddhizmusunk”, az „én utam”, „ahogyan mi értelmezzük” stb., stb., amivel csak egyetlen baj van: ez az „én”, az „enyém” meg a „mi”. Ezeken áll vagy bukik az egész. Ahol „én”, „enyém”, „mi”, „miénk” és hasonlók vannak, az már minden, csak nem a Buddha útja.

Rejtély, de tapasztalataim szerint nagyon gyakran az jellemzi a nyugati buddhistákat, hogy valamiért nincsenek oda a hiteles, élő történelmi hagyományból jövő igazi buddhista szerzetesekért: az ördög a tömjénfüstöt nem szereti, nyugati világi buddhisták – és intézményeik – pedig a hús-vér szerzeteseket nem. Burmában avatták őket? Thaiföldön? Srí Lankán? Éveket töltöttek kolostorokban meditációs központokban? Netán igazi théraváda buddhista ország igazi buddhista egyetemén tanultak igazi buddhizmust? Isten őrizz, még csak az kéne!

Annyi baj legyen! Ezzel sincsen semmi, de semmi baj, az égadta világon semmi. —

A megszabadulás íze a magunk szája íze helyett

Aki valamennyire is tisztában van a Buddha hiteles, eredeti tanításaival, továbbá van némi gyakorlati tapasztalata is, nem fog leállni saját szája íze szerint értelmezni és magyarázni a Dhammá-t. A magunk szája ízének nincs helye a Buddha útján, hiszen a Buddha tanépítményét egy egészen másfajta íz járja át, ez az egyetlen íze: a megszabadulás íze, vimutti-raso. Vagy érti valaki, hogy miről szól a Buddha útja, vagy nem – ha nem, akkor BIG ME szorgosan neki fog látni, hogy saját megvezetett, ostoba tudatának elképesztő elgondolásaihoz és preferenciáihoz idomítsa a Tant, s ezzel akár új buddhista irányzat alapjait rakja le. Újabb jána, amit móhajáná-nak is lehet majd hívni.

Ami marad, az BIG ME. Szívósan tartja magát. Sőt, egyre több van belőle, világszerte: ez a világ összes bajának, mizériájának, nyomorúságának, szenvedésének, a vég nélküli gyiloknak, a tengernyi vérontásnak, ember ember általi kiszipolyozásának, a nyakló nélküli harácsolásnak és szemérmetlen lopásnak, eszement környezetrombolásnak, tébollyá terebélyesedő hatalomvágynak és sok egyébnek – minden rossznak – legfőbb kiváltó oka, a forrása. BIG ME marad – és nem enged, hiszen semmitől sem irtózik jobban, mint önmaga lebontásától. —

▲

Méltatlankodnak? Fel vannak netán háborodva??? Kikérik maguknak? – Az a jó! Az a jó, mert akkor legalább élőben, működés közben, egyenesben figyelhetik meg ott bent BIG ME-t. Érdemes. Hihetetlen, hogy mit össze nem garázdálkodik az a fránya nagy egó idebent, BIG ME, aki természetesen mindig valaki mást (vagy valamit) okol mindenért – hiszen mindig a másik ember a hülye. Ahogy megkérdőjelezem magamban ezt a működésmódot, már előrébb is léptem egyet. És idővel rá fogok döbbenni, hogy ez a BIG ME a legnagyobb akadály az úton, továbbá hogy ő az ember legnagyobb ellensége – egyéni használatra!

Végezetül egy szívből jövő és szívhez szóló olvasmányajánlat – BIG ME témájában – azon szerencséseknek, akik angolul is olvasnak: http://www.buddhadasa.org/files/pdf/B_Bnew/new207.pdf

Haladóknak a megvezetett tudat témájában, megint csak angolul: https://seeingthroughthenet.net/wp-content/uploads/2016/04/the_magic_of_the_mind.pdf

]

Találkozások —

„véletlen”, szervezett és/vagy meg nem történt találkozások

A buddhizmusban nem ismerünk olyat, hogy „véletlen”: akkor használjuk — mármint a hétköznapi nyelvben, a köznyelvben —, amikor nem tudjuk az okát valaminek, ami bekövetkezett. Minden feltételekhez van kötve; minden, ami csak létrejön, kiváltó okok hatására, feltételek függvényében jön létre. Más lapra tartozik, hogy egy-egy esemény bekövetkezésének sok-sok kiváltó oka lehet és van is, mint ahogy feltételből is több van. Az, ami éppen bekövetkezik, most következik be, a mindenkori jelen pillanatban, ám kiváltó okai, a feltételek, melyeknek függvényében ebben a jelen pillanatban, vagyis most bekövetkezik, mind a múltban vannak: sok-sok múltbéli kiváltó ok és feltétel teszi azt, ami a jelen pillanatban éppen és ahogyan van, azaz fennáll.

Mi sem természetesebb, mint hogy gyarló, megvezetett, világi emberként sose leszünk képesek maradéktalanul feltérképezni ezeket a kiváltó okokat, illetve feltételeket. Némelyiküket még talán igen, de legtöbbjüket nem. Itt — és ezért — lép színre magyarázatként a „véletlen”.

Ez a nem létező véletlen tette a minap, hogy a szerzetes mit, pontosabban kit nem lát, útban a Szt. István körúton a villamosmegálló felé, mint egy Krisna-tudatú hívőt, egy ifjú embert, szólóban, megfelelő öltözetben, karján egy kisebb rakás könyvvel. A fiatalember hamar észrevett, már mosolygott is nagy barátságosan, s amikor odaértem hozzá és jó napot kívántam neki, közölte, hogy lám, én is narancssárgába öltöztem, mire megemlítettem neki, hogy hiteles, igazi buddhista szerzetes lennék, a burmai, illetve thai hagyományból.

Nem időztem vele hosszasan, mivel máshová is el akartam még menni, pedig egyértelmű volt, hogy szívesen bonyolódott volna bele egy kis térítősdibe, mármint az ő részéről … Mutatta is lelkesen a legfelső kötet borítóját: Védák. Hát igen, azok a védák. Én azonban mosolyogtam, mondtam neki, hogy én nagyon jól megvagyok a Buddhával, köszönöm szépen, és hogy én már csak a Buddha tanbeszédeit olvasom — és itt hozzá is tehetem: meg néhány bölcs és tudós szerzetes bölcs és tudós írását és tanítását —, majd rövid úton elbúcsúztam tőle, ő meg egy Hare Krisná-val engedett utamra.

Ez volt az első eset, hogy buddhista szerzetesként ne csak tisztes távolból lássak, de bele is fussak egy Krisna-tudatú fiatalemberbe és néhány szót váltsak vele. Az efféle belefutások mindennaposak voltak a Buddha korában az ókori Észak-Indiában. A déli buddhizmus nem kevés, páli nyelven megőrzött szövegében lehet ilyen találkozásokról olvasni, és „természetesen” mindig a történet buddhista szerzetese lesz az, aki a másik felet — valamelyik vallási szekta vagy közösség hívét vagy tagját, brāhmaṇá-t, paribbājaká-t, vagy éppen egy samaṇá-t — meggyőzi (ha úgy tetszik: megtéríti), azaz az illető nagy örömében és felbuzdulásában ott helyben elkötelezi magát a Buddha és a tanításai mellett. Fordított felállással ezzel szemben nem találkozhatni a szövegekben, ami persze nem zárja ki, hogy nem fordult elő ilyesmi. Nyilvánvaló, hogy a déli — páli, théraváda — kánon ókori összeállítóinak („szerkesztőinek”) nem állt érdekében olyan szöveg elhelyezése a többi között, ami, úgymond, ellenpropaganda.

A Buddha értette a dolgát, továbbá mindaz, amit feltárt, annyira gyakorlatias, annyira racionális, annyira a józan észre apellál, képesen arra, hogy kinyissa az emberek szemét, továbbá annyira meggyőző, hogy az ilyen megtéréssel végződő találkozások — amik mind a Buddha színe előtt játszottak le, s amelyekre a kíváncsisága és/vagy polemizálhatnékja vitte el a mindenkori látogatót a Buddhához — rendre a megtérő elismerő, lelkendező szavaival zárulnak.

Szervezett találkozója a szerzetesnek más vallás szerzeteseivel csak majdnem volt, sajnos.

Ez a szerzetes mindenképpen szeretett volna például eljutni Asztrik atyához Pannonhalmára. Akkor még Asztrik atya volt a főapát, aki annak idején a Dalai Lámát is fogadta Pannonhalmán.

Ez a szerzetes nem eszmét akart vele cserélni, hanem a bencés gyakorlatról szeretett volna hallani. Mindezen túl szívesen maradt volna ott a szerzetes néhány napra, hogy láthassa egy bencés kolostor mindennapjait, részt vehessen az életükben, és hogy elbeszélgethessen például a transzcendenciá-ról, az ő meditatív-kontemplatív gyakorlatukról.

E-mailek váltása volt, még Thaiföldről, aztán itthonról — látogatás már nem. A kiváltó okok, a feltételek nem voltak meg hozzá, ezért a szervezkedésből végül nem lett találkozó, nem tehettem tiszteletemet Asztrik atyánál.

Ugyanígy nem voltak meg a kiváltó okok, a feltételek, amikor ezt a szerzetest hivatalos intéznivalója Münchenbe vitte, ám épp akkor alig volt szabad szálláshely a városban. Az ottani nagy buddhista templommal eleve nem vettem fel a kapcsolatot, mivel korábban már írtam nekik egyszer, de a „keine Antwort ist auch eine Antwort” (kb. ’az is válasz, ha nincs válasz’) elvéből indulhattak ki, és sűrű hallgatásba burkolóztak. Kínomban aztán körülnéztem a neten, milyen katolikus szerzetesrend működik ott. — Végül a ferenceseket néztem ki magamnak, és küldtem nekik néhány sort. Mondanom sem kell, hogy az ő gyakorlatuk is érdekelt volna. Erre a mélre már jött kurta válasz, rideg, hivatalos stílusban: náluk nincs hely arra, hogy elszállásoljanak. — Annyi baj legyen!

A vonaton odafelé azonban ugyancsak ez a nem létező „véletlen” tett egy érdekes, felemelő találkozást. A közvetlenül mellettem lévő helyre egy fiatal lány készült leülni, oda szólt a helyjegye, ami sajnos nem működik, mivelhogy nem ülhetek még egyazon lócán sem egy nővel, nemhogy közvetlenül mellette! Sok megértést nemigen tanúsított, de szerencsére láttam, hogy mögöttem, az ablaknál egy férfi ül, aki osztrák volt. Röviden értésére adtam, miről van szó. Már pattant is fel, hogy átüljön a mellettem lévő helyre.

Mihelyst tisztáztuk, hogy én buddhista szerzetes vagyok, beszédbe elegyedett velem: egy csomó nyitott kérdése volt a buddhizmus vonatkozásában, én meg nem győztem válaszolni. A végén arra is megkért, hogy készítsek számára egy kisebb vázlatot, és kérte a páli szakkifejezéseket is.

Amikor aztán nekem nyílt alkalmam arra, hogy kérdezzek, megtudakoltam tőle, mivel foglalkozik Linzben, merthogy oda készült. Ő jezsuita, szólt a mosolyogva felkínált válasz, és már lebbent is a nyitott blézer, amit viselt. A blézer alatt feltárulkozott bordó pólója, a szívtájékon pedig a rend emblémája az IHS-monogrammal …

Ez bizony megérintett. Boldog voltam, hogy mellette ülhetek, hiszen ritka alkalom volt, ritkán adódik ilyesmi. Mindenfélét kérdeztem tőle, ő meg lelkesen válaszolt. Így megtudhattam tőle többek között azt is, hogy a jezsuitáknál tevékenységük alapján elkülönülnek azok, akik oktatnak, és azok a kisebbségben lévő szerzetesek, akik a világtól elvonultan, szerzetesközösségben élnek. — Érdekes és emlékezetes találkozás volt ez azon a vonaton.

2016-ban az esős évszakot Mánfán, töltöttem, Pécs és Komló között. Alkalmam volt egyszer kedves barátomékkal, pártfogóimmal ellátogatni az ugyancsak Baranyában, Magyarszéken található Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett kolostorába.

Felemelő látogatás volt. A nem létező véletlen tette, hogy elmenőben találkoztunk az egyik nővérrel, amiből rövid beszélgetés lett. A nővér nagyon mély benyomást tett rám, átjárt a szelídsége, a szeretet, amit árasztott, a jóság, a belső béke …

Ugyancsak 2016-ban, útban hazafelé, a kairói repülőtéren feltűnt egy idősebb, szakállas és szemüveges kopt pópa, nagy aktatáskával a kezében. Komor volt az ábrázata, ezzel a komor ábrázattal, bizalmatlanul nézte ezt a szerzetest, aki akkor még ráadásul tolókocsiba is kényszerült, legalábbis repülőtereken, mivel előtte két hónappal műtötték szárkapocscsont-töréssel Bangkokban.

Én örömest váltottam volna vele néhány szót. — Végül egy gépen repültünk: ő is Pestre jött.

Az idén, útban visszafelé Srí Lankáról, Dubaiban szálltam át. És majdnem beleszaladtam a csoportjukba, ahogy ott szedtem a lábam, és a figyelmem a feliratokon lógott, kevésbé az egyéb környezeten: hindu papok, bráhminok kisebb csoportja próbált tájékozódni, akárcsak én, kíséretükben indiai világiak. Későn vettem észre, hogy egészen közel kerültem hozzájuk, s úgy mentem el előttük, ahogy az elő van írva buddhista szerzetes számára: tekintet a földön, nem nézünk se föl, se oldalra, nem forgolódunk, s így haladunk méltóságteljes léptekkel. Éreztem, hogy figyelnek, némán. —

Hát igen, az a régi, pontosabban ókori nagy vetélytárs … az akkori bráhminok. Ugyanakkor a Buddha térítőtevékenységére nézve a legnagyobb kihívást kortársa, a Nigaṇṭha Nātaputta jelentette, akit nem buddhista összefüggésben más néven ismernek, és ő is egyfajta vallásalapító volt: Mahāvīra, a ’Nagy Hős’, vagy Jina, a ’Győzedelmes’, aki a dzsainák vagy dzsainisták hagyományában a 24. tīrthaṅkara vagy tirthankar (’gázlóépítő/-csináló’).

(A képek vonatkozásában lásd a cikk végén a jegyzetet!)

Egyszer meg muzulmán zarándokok népes csoportja közé keveredtem másodmagammal szerzetesként 2015 júniusában Isztambulban, a repülőtéri tranzitban. A gépen utazott egy nyugati szerzetestárs is, a thai erdei hagyományból. És akkor ott, a tranzitban — mint megtudtuk: algériai — zarándokok között kötöttünk ki a terelőkorlátok közé szorítva. Különös látványt nyújthattuk, a két phra farang, nyugati szerzetes, körülvéve fehérbe öltözött, Mekkába tartó muzulmán hívőkkel.

Ebben a világméretű modernkori nyüzsgésben minden beleakad mindenbe: korábban hallani is alig hallottak egymás létezéséről, ma pedig ott tartunk, hogy kezdik egymást közelebbről is megismerni. Mi több, párbeszéd is van már. Párbeszéd persze csakis ott és akkor lehetséges, ahol és amikor az érintett két fél egyáltalán hajlandó a párbeszédre. Erőszakot hirdető, gyűlöletet szító szélsőségesekkel nemigen jön össze se vallási, se politikai párbeszéd, márpedig gyűlöletet szító, erőszakhoz folyamodó szélsőség mindenhol van, még a buddhizmusban is — ez utóbbi azért lepi meg annyira a világot, mert korábban ismeretlen volt a buddhista gyűlölet és terror, de ebben a modern korban felütötte a fejét és mérgez. Kár, mivel éppen hogy a buddhizmus volt az, ami az erőszakmentességével és hallatlan ésszerűségével térített, feltétlen szeretetével és türelmével, beleértve a vallási türelmet-toleranciát is.

A vallások — leginkább persze misztikus irányzataik — transzcendenciában gondolkodnak, a világ meg- és túlhaladásában, csak éppen az utak térnek el egymástól. A théraváda buddhizmusban nincsenek ugyanakkor misztikus irányzatok, mint amilyen pl. az iszlámban a szufi, vagy a középkori dél-német misztika, vagy éppen a barokk törekvései pl. Jakob Böhmé-vel és Angelus Silesius-szal. A théraváda buddhizmus tantételei mind a világ meghaladásáról szólnak, az egyén megtisztulásáról, majd kiszabadulásáról a saṁsārá-ból — létforgatagból —, ami nem egyéb, mint az újraszületések kezdet és vég nélküli láncolata. Önerőből kell azonban elérnie a megszabadulást, amihez a buddhák csak az utat mutatják meg a törekvőnek: az utat neki magának kell végigjárnia. A megváltóm én magam vagyok, itt bent van a megváltó, énrajtam áll vagy bukik a megváltás.

***

NB. A két fénykép megtévesztő. Azt kell tudni róluk, hogy mindkettő dzsaina vonatkozású: az elsőn a bejegyzésben említett Mahāvīra ülőszobra látható az indiai Rádzsasztánban lévő Śrī Mahāvīrji nevű dzsaina zarándokhelyen: ez bizony a meditáló Buddha is lehetne, de nem az. — A másik képen egy XIX. századi indiai miniatúra a 24 tirthankar-ral. — Mindkét képet a Wikipediá-ból vettem át, a Mahāvīra-, ill. tirthankar-cikkből. —

]

Kaṭhina-ünnepség a Wat Thai Rattanaprateep (Rákosszentmihály) thai buddhista templomban:

ANUMÓDANÁ — สาธุ สาธุ สาธุ อนุโมทนา ญาติโยมทุกคนทั้งหลาย

Nem panasznak szánja a szerzetes, de egyszerűen képtelen elegendő időt keríteni ahhoz, hogy elő-, majd elkészítse a következő — meg az azt követő stb. —, korábban már megálmodott blogbejegyzés(eke)t. Mint látható volt a szinte futószalagon gyártott köszönetnyilvánítások alapján, nagy a mozgás újabban itt a Nirodhārāmá-ban Veresegyházon, ami örvendetes dolog: örvendetes minden egyes találkozás, minden egyes eszmecsere, minden lehetőség a Tan megosztására másokkal, s örvendetes a látogatók felhalmozott üdvös karmája, hiszen leginkább az a jellemző, hogy valami kedves felajánlással érkezzenek. Mi tagadás, nagy segítség minden adomány, az adakozás, a dāna nagyvonalú és nemes gesztusa — egyrészt ennyivel kevesebbet kell súly tekintetében győznie ennek az öregedő szerzetesnek, másrészt az anyagi terheken könnyít. A dāna révén az adományozó és az adomány haszonélvezője egyaránt részesül a jótéteményből.

Nem csupán a buddhizmusban áll előkelő és meghatározó helyen a dāna intézménye, ahol a három, ill. tíz, ún. érdemdús cselekedet listáján is, a buddhák és bódhiszatták [szanszkrit: bódhiszattvák] tíz tökéletessége / erénye — páliul pāramī, szanszkritul pāramitā — rangsorában is a legelső, hanem kulcsfontosságú a zsidó-keresztény alapokon nyugvó kultúrákban is: meghatározó a micve (héber micvá, מִצְוָה), ami az emberi jóság kifejezésre juttatása és megnyilvánulása erényes cselekedeteken keresztül, mint amilyen az adakozás, és meghatározó a caritas (cāritās ’kedvesség, szeretet stb.’ jelentésben, kifejezi továbbá, hogy megértést tanúsítunk mások iránt stb.). Görög megfelelője az αγάπη [agápé].

Mondanunk sem kell, hogy a hinduizmusban is alapvető a दान पुण्य [kb. dán puny], az adományozás nemes gyakorlata: maga a kifejezés mind a dāna szót, mind pedig az ’erény’ jelentésű, ugyancsak szanszkrit eredetű puṇyá-t tartalmazza (páliul puñña); a régi szóvégző magánhangzók lekoptak.

Az iszlámban az arab zakat (زكاة) szó fejezi ki az adakozás gyakorlatát; török írásmódban zekât. A zakat az iszlám öt pillérének, tartóoszlopának egyike. A muzulmán világ túlnyomó részében önkéntes alapon, intézményes keretek között működik az adakozás. Külön figyelmet érdemel a szó jelentése: ’az, ami megtisztít’.

Igen, megtisztít — megtisztítja a tudatot (a lelket, ha úgy tetszik), magát az embert, azt, aki adakozik. BIG ME lebontásának egyik kiváló eszköze ez. Minden hagyomány tudja, hogy az adományozás tisztít és nemesít, továbbá hogy mennyire jót tesz a pszichológia felől közelítve is, lásd az altruizmus gyakorlásának jótét mentálhigiéniés hatását az emberre. Nem véletlen, hogy a vallásokban milyen meghatározó a szerepe — és megint csak nem véletlen, hogy semmilyen szerepe nincsen az egyre zabolátlanabb, globalizált nagyfogyasztásban és élvhajhászásban, a kíméletlen csörtetésben és harácsolásban, a gyengébb ember eltiprásában, az eszement környezetrombolásban, amivel az ember feléli, eltékozolja az egész teremtést, magyarán ellehetetleníti az életet ezen az egyetlen bolygón, amin élni képes. — Ezzel sincs amúgy semmi baj, hiszen mint mindennek, a világnak is pusztulnia kell egy nap, nassati vata bho loko, hiszen minden, ami feltételek függvényében létrejött, kivétel nélkül távozik is.

A buddhizmusban a dāna, az adakozás az erkölcsi megtisztulás alapja is. Három fajtáját különböztetjük meg: van az āmisa-dāna, ami bármiféle, anyagi természetű adományt jelent, az abhaya-dāna pedig az a fajta nemes gesztus, amivel bárkinek vagy bármely élőlénynek hajlékot adunk, menedéket — ez itt az abhaya — nyújtunk, elszállásoljuk, befogadjuk stb. Lényegében tehát minden segítségnyújtás, adakozás, támogatás, minden önzetlen, szeretettől vezérelt jótétemény egy másik ember javára adomány, vagyis dāna. Ha csak egy kicsit félre tudjuk tenni önös érdekeinket, ha csak egy kicsit ki tudunk keveredni szűkkeblű preferenciáink bűvköréből, az már dāna. — Végül a dhamma-dāna, a Tan szempontjából legértékesebb adomány az, amelyik a Tan ügyét előmozdítja, lásd a Dhammapada 354. versét:

Sabbadānaṁ dhammadānaṁ jināti […]

kb. 'minden [más] adományon túltesz a Dhamma adománya' —

Ahhoz képest, hogy mennyire meghatározó fontosságú volt a Buddhának a dāna eszméje, ill. gyakorlata, ahhoz képest, hogy mennyire átjárja a Tan egészét, mennyire a kiindulási pont, elég meglepő gondolattal találkoztam a minap egy ímélben, melynek feladója maga is gyakorló buddhistának vallja magát — és ráadásul a kezdetek óta a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanít: „A théraváda hajlamos az adományozást az első helyre tenni, hiszen abból élnek a szerzetesek."

Alapállásban ezzel sincsen semmi baj, hiszen ez, ugye, pusztán egy nézet, egy megközelítésmód, aminek karmikus hatásait az érintett fogja majd a beérő karma gyümölcseként betakarítani, amikor eljön az ideje. Mindettől függetlenül mégis csak van vele baj, az nevezetesen, hogy olyan nézetet hirdet, ami szembemegy a Buddha tanításaival, és ha ezt nyilvánosan is vallja, akkor az nagy felelőtlenség, mivelhogy nem éppen mozdítja elő a buddhizmus ügyét. Ráadásul csúnya csúsztatás is van benne, más szóval az állítás így nem állja meg a helyét, hiszen a maháyána buddhista hagyományban az adakozás ugyanúgy az első helyen áll pl. a pāramitā-k felsorolásában. A Buddha tanépítményében minden az okozatiság elvén nyugszik: ha ez van, akkor lesz majd ez is, ha ez nincs, akkor nem lesz ez sem stb. Feltételek függvényében jön minden létre.

Az tehát, hogy a dāna az alap, amire minden további épül, teljesen érthető: a dāna a fránya nagy egó ellenében működik, erősíti az egyénben a jámbor alázatot, erősíti az együttérzést, a felebaráti szeretetet, csupa olyan tulajdonságot, ami nélkül egyetlen közösség sem létezhet. Csak egy ilyen ember képes át- és belátni az etikus, erényes, erkölcsös életvitel szükségszerűségét, és csakis egy ilyen ember lesz képes arra, hogy életvitelét alárendelje a moralitásnak, ami nélkül megint csak nem tud egészségesen működni egy közösség. A dāna gyakorlása készíti elő a terepet a moralitás számára. — Ennyit arról, hogy miért „hajlamos” [!!!] a théraváda „az adományozást az első helyre tenni”.

Más lapra tartozik, hogy való igaz: a szerzeteseknek tényleg élniük kell valamiből. De nemcsak a szerzeteseknek, hanem a gyerekeknek, a még iskolában tanuló serdülőknek, az elesetteknek, a mozgássérülteknek, a szellemi fogyatékosoknak, a betegeknek, öregeknek, sőt, mindenkinek. (NB. Csak emlékeztetni szeretnék rá, hogy sem a felebaráti szeretet nem szelektív, sem a dāna nem az: ha igazi, hiteles, akkor egyik se válogat ilyen-olyan kritériumok szerint.) Tény s való, hogy a théraváda vagy déli buddhizmusban a hívek tartják fenn az egész intézményrendszert és támogatják a szerzeteseket, így a hazánkban működő immár két thai buddhista templomot is.

Éppen tegnap, november 11-én rendezték meg az idei kaṭhina-ünnepséget a régebbiben, amely Budapest XVI. kerületében, Rákosszentmihályon található, s az előkelő Wat Thai Rattanaprateep (thai írással วัดไทยรัตนประทีป) névre hallgat — jelentése ’a [Három] Ékesség* lámpása thai [buddhista] templom/kolostor’. — [*A Három Ékesség, páliul ti-ratana, a Buddha, a Dhamma (= a Tan), továbbá a Szangha (= a szerzetesrend).]

A páli kaṭhina szó jelenti a ruhaanyagot, továbbá jelenti a fából készült keretet, amin bonyolult minta alapján sok-sok darabból szerzeteslepellé varrják. A théraváda szerzetesek éves rendes esős évszakbeli elvonulása július teliholdjával kezdődik, s október teliholdjával végződik. Ezt követően egy-egy szerzetesközösségnek harminc napja van arra, hogy felállítsa a kaṭhiná-t, magyarul megrendezze-megtartsa a kaṭhina-ünnepélyt, melynek során a hívek hálájuktól vezérelve adományt tesznek abban a templomban/kolostorban, ahová rendszerint amúgy is járnak. Ez az adomány áll manapság már inkább kész szerzeteslepelből (ill. egy-egy rend viseletből), semmint a festetlen, azaz fehér anyagból (ez a gyakorlat azonban pl. Srí Lankán a Na Uyana erdei kolostorban), amit a szerzeteseknek kell(ett) megfesteniük és lepelnek összevarrni. Áll továbbá az adomány mindenféle, a mindennapokban nélkülözhetetlen tárgyakból, használati cikkekből, legyen az szappan vagy mosópor, körömvágó vagy fogkefe, alapvető gyógyszerek, szandál, elem, villanykörte, törölköző és egyebek.

És bizony áll pénzadományból is, hiszen egy kolostornak víz kell, villany kell, csatornadíjat és szemétszállítást kell fizetnie, állni kell a gázszámlát, az internetet, a szerzetesek — vagy legalábbis az apát — telefonköltségét, kell pénz közlekedésre, postaköltségre, miegymásra. És enni is kell azért nekik, márpedig itt Európában nem mennek el a hívek minden áldott nap egy-egy ilyen thai templomba, hogy ételt ajánlhassanak fel. Amikor még e sorok írója a Wat Thai rezidens szerzetese volt, megtapasztalhatta, hogy átlag három-öt naponta ment oda ki valaki ételadománnyal, de előfordult, hogy nyolc napon át senki.

Ezért kényszerülnek nem (théraváda) buddhista kultúrákban élő szerzetesek arra, hogy ha kell, bevásároljanak (= pénzük legyen, pénzzel bánjanak), készletezzenek és főzzenek, ám ezzel nem egy előírását kénytelenek megszegni a zömében még a Buddha által lefektetett szerzetesi rendszabályzatnak.

Népes volt a tegnapi kaṭhina a Wat Thai-ban, mint ahogy az lenni szokott, hiszen ez az év egyik legfontosabb ünnepe a théraváda buddhista hagyományban. Ezen az ünnepen, valamint az áprilisban tartott Songkran [kb. szongkrán] ünnepen gyűjtik be a templomokat üzemeltető és fenntartó, világiakból álló egyesületek (bizottságok) az éves kiadásokat, valamint a szükségszerű felújításokat vagy bővítéseket fedező adományokat.

ANUMÓDANÁ tehát … —

ANUMÓDANÁ az ezeket a sorokat jegyző Luangtá (Bhanté) Vilásza buddhista szerzetes részéről, aki jelen lehetett a tegnapi kaṭhina-ünnepségen Rákosszentmihályon —

ANUMÓDANÁ Kecsmár Lászlónak és Lamduan asszonynak — szádhu, szádhu, szádhu!

Kecsmár László és / และ โยมลำดวน สาธุ สาธุ สาธุ อนุโมทนา

ANUMÓDANÁ kedves mindnyájuknak a nemes gesztusért — szádhu, szádhu, szádhu!

สาธุ สาธุ สาธุ อนุโมทนา ญาติโยมทุกคนทั้งหลาย

És ANUMÓDANÁ az időjárásnak is! Egészen hihetetlen, de pazar idő volt tegnap az ünnepséghez. Egy nap esőszünet — a kaṭhina kedvéért. Még ilyet!

A Wat Thai egyik hűséges magyar híve, Kecsmár László ragyogó felvételeket — videókat is! — készített az ünnepségen, lásd:

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=2950947581600302&set=a.2950943471600713&type=3

]