Levelek az erdőből IX: Vermek és kártya­várak

Még koráb­ban kap­tam egy­szer né­hány sort vala­kitől. Rekla­málta, hogy nem látja nyo­mát az ügykö­désem­nek: nem lát új dol­gokat a Face­book-on, és nem lát új blog­be­jegy­zése­ket.

Minden ügy­ködés BIG ME műve, ő a kāra­ka, aki ezt-azt tesz, csi­nál, se­rény­kedik. BIG ME aktív olda­la. Amit össze­ügykö­dik – cselek­szik: szó­ban (2. vacī­kam­ma), tett­ben (1. kāya­kam­ma) és gondo­lat­ban (3. mano­kam­ma) –, az a karma (páli kamma). Mármint az övé, egyes egye­dül az övé. A passzív fele kiegé­szíti: meg­ta­pasz­tal, átél, befo­gad és tud dolgo­kat. Az ő meg­neve­zése vedaka [ejtsd: véda­ka]. A leg­híre­sebb hely, ahol együtt jelen­nek meg, egy vers a Visuddhi­magga (’A meg­tisztu­lás útja’) címet viselő monu­mentá­lis kézi­könyv­ben, mely a Laṅkā szige­tén – azaz Srí Lan­kán – az i. u. V. szá­zad táján alkotó Buddha­ghosa munkája, ahol is mind a mai napig hallat­lanul nagy becs­ben áll:

Kammassa kārako natthi, vipākassa ca vedako;
Suddhadhammā pavattanti, evetaṁ sammadassanaṁ.
[…]

Kb. A tett­nek elkö­vetője nin­csen,
[és nin­cs,] aki meg­ta­pasz­talja az ered­ményt;
Pusztán a jelen­ségek áram­lanak –
egye­dül ez he­lyes látá­sa a dol­gok­nak.

(Visuddhi­magga 689.)

A jelen­ségek üresek.

Nos, amit a ked­ves rekla­máló nem látha­tott és így nem is tudha­tott, az az, hogy van ám ne­kem még né­hány régi bará­tom, akik­kel tar­tom, ha nem is túl sűrűn, a kap­csola­tot Lon­don­ban, Provence-ban, Sváb­föl­dön, Kop­pen­hágá­ban. Van per­sze isme­ret­ség Magyar­orszá­gon is, ám a több­ség vi­szony­lag új ke­letű. Egy régi ked­ves embe­rem évek óta kolozs­vári lakos. A kap­cso­lat­tar­tás velük a ré­szem­ről nem táv­irati stí­lus­ban írt kurta üze­ne­te­ket takar, ha­nem „igazi”, a tőlem már meg­szo­kott, min. átlag­hosszú­ságú – akár két-három olda­las – leve­leket. Nem keve­sen tűn­tek el azon­ban az el­múlt évek során, és egy páran el is távoz­tak az élők sorá­ból. És van, hogy hosszú évek múl­tán én fára­dok bele az egy­olda­lúnak tűnő kap­csolat­tartó igye­kezet­be, abba, hogy min­dig én rán­gas­sam elő ezt vagy azt, és in­kább szelí­den el­en­ge­dem az érin­tet­tet. – Az év végé­vel, ill. janu­ár végé­vel volt újabb ilyen ese­tem: én nem írtam neki, most elő­ször, sok-sok év után elő­ször, mire gon­dolt egyet, és ő sem. – Hát, ez is a mulan­dóság téma­köre!

Van nekem Magyar­orszá­gon olyan isme­ret­ségem is, aki­nek szíve­sen írok a Buddha tanítá­sai­ról, aztán a benyo­mása­imról, a meg­látá­saim­ról stb. az ő nyílt és őszinte beszá­mo­lóit ille­tően. BIG ME – kāraka – aztán kifejti neki, mit gon­dol, és még „kötek­szik” is egy sort! Döfköd kāra­ka a kér­dései­vel, a feje tete­jére állít min­dent, ha kell, ki­for­gat és kikezd, ahogy illik! (Vigyor.) Változó, hogy mikor jön az ille­tőtől vala­mi: van, ami­kor gyak­rab­ban – és több –, olyan­kor ne­kem is több időt jelent a vála­szolás, akár több lép­cső­ben is. Válla­lom, mert abban bízom, hogy vala­mit segí­tek vele.

Arra gondol­tam, hogy el­raktá­rozok né­hány részt két ilyen, még tavaly ka­pott, ill. meg­vála­szolt levél­ből azzal, hogy egy nap blog­be­jegy­zés lehet még belőle. Az érin­tett kifeje­zet­ten örült az ötlet­nek, mond­ván, csak re­mélni tudja, hogy más is okul­hat az ő mizé­riái­ból. Így az imént em­lege­tett ked­ves rekla­máló egy­úttal bepil­lan­tást nyer­het abba is, ami ere­deti­leg nem a na­gyobb nyilvá­nos­ság szá­mára ké­szült, ám most mégis a közé lehet. Nem nyes­tem meg, nem távo­lí­tot­tam el sem­mit sem – ellen­kezőleg: kibőví­tet­tem, meg­tol­dot­tam ezzel-azzal.

▲

Én nem isme­rem X***-et – meg Y***-t – olyan na­gyon hosszú ideje, ám ez alatt a rövid idő alatt is meg­ta­pasz­tal­hat­tam azt a rette­netes, gör­csös ellen­állást, amin képte­len(ek?) túl­len­dülni.

A legszo­mo­rúbb az egész­ben az, hogy elmé­let szint­jén már min­den­kép­pen tudnia|-uk illene, hogy igen­is van ebből kiút, és igen­is nem szük­ség­szerű, hogy kín­lódjon. Azaz hogy kín­lód­ja­nak. Kiváló mód­szere van annak, hogy ho­gyan lehet ke­zelni az érzé­seit, me­lyek las­san tény­leg tesz­nek még róla, „hogy vég­képp lezu­han­jak abba a mély ve­rembe ami mel­lett állok már jó ideje” – mint írja a levelében.

Az igazi budd­hista medi­táció ilyes­miről is szól, kény­sze­r(ítés), erő­szak és nyo­más nélkül. Aki vál­lalja, az ön­ként vál­lalja abban a meg­győző­désé­ben, hogy ez az egyet­len út, ami tény­leg segít­het. Ez az elmúlt 2500 év alatt be­bizo­nyoso­dott. Az egyet­len út, ami elve­zet a meg­isme­rés­hez és a fel­isme­rések­hez, majd a belátá­sok­hoz, ahhoz, hogy bele tudjon látni meg­tisztult tudat­tal a világ, azaz a dol­gok – a jelen­ségek – valós termé­szeté­be. És akkor lát­hatja, hogy is van ez, ki kicso­da és mi mi­csoda, és mi az, ami van, mi az, ami nincs.

Nem tudom, fel­teszi-e magá­nak a kér­dést, hogy jó, jó, ott az a verem, ami még mély is, na de még­is mi van ab­ban a verem­ben? És egyál­talán: mi a baj azzal a verem­mel? Az, hogy „ve­rem”? Van vala­mi köze netán ahhoz a verem­hez? Nincsen. Van vala­mi dolguk egy­mással? Nincsen. Hát akkor?

Mi, mi van a verem­ben? Bele­né­zett? Meg­nézte? Nem.

Amitől állan­dóan ret­teg, az nem is léte­zik. Egész egysze­rűen nem léte­zik: a maga tuda­ta építi fel, a maga tu­data na­gyítja fel, a tuda­tán kívül sehol sem léte­zik. Igen ám, de az a tudat sza­bad­jára van en­gedve, ellen­őrizet­lenül, meg­zabo­lálat­lanul. Szaba­don szágul­dozik egyik lég­vár­tól a mási­kig, déli­bábo­kat kerget|-nek, állan­dó jelleg­gel, és hagy­ják tova­burján­zani a min­den ala­pot nélkü­löző fantaz­magó­riái­kat. Szem­mel látha­tóan ebben érzik jól magu­kat, ami nem jó, mert a való­ság már sehol, csak az ál­maik meg a vá­gyaik, az áb­ránd­jaik szapo­rod­nak, osztó­dás­sal, amikbe hiába is kapasz­kod­nak: olyan ez, írtam egy­szer egy jóval koráb­bi blog­be­jegy­zésben, mint lajtor­ját tá­masz­tani bárány­felhő­höz. Van ott vala­hol vala­mi fo­gódzó, tes­sék mon­dani? Van ott mibe kapasz­kodni? És: van ott bármi­féle szubsz­tancia?

Vissza­térve az ere­deti levélhez… – Nincs rend­ben se a magán­éle­tem se a csalá­dom se a mun­kám, semmi. Dől össze min­den mint egy kártya­vár. – írja egy helyen.

Ezt a tudat­ban mondja egy (vagy akár több, egy egész bizott­ság­nyi) hang. Nem kell min­dig min­dent elhin­ni, amit azok a han­gok fújnak. Tessék erről le­szokni. Szóval azt susto­rogja magá­nak az a hang, hogy ez és ez nincs rend­ben, meg hogy dől össze min­den mint egy kár­tyavár. – Ha a tu­data nem szágul­dozna sza­bad­jára en­gedve az egész világ­min­den­ségen át ke­resztbe-kasul, akkor azon­nal tilta­kozna: mi az, hogy „nincs rend­ben”?!

Tessék elgon­dol­kozni azon, hogy a dol­gok­nak az a dol­guk, hogy ne legye­nek rend­ben! Úgy és akkor van­nak rend­ben, ha nin­cse­nek rend­ben. Ez a termé­szetük, a sajá­tos­ságuk! És az is a termé­szetük, hogy kártya­vár­ként dőlje­nek össze, csak éppen kártya­vár meg sehol. A tudat vetít oda magá­nak egy ilyen illú­ziót – déli­bábot –, maga meg elhiszi. Ráha­rap. És már szág­uld is vele tova. Közben meg persze az a kár­tya­vár majd bo­lond lett volna össze­dőlni! Össze­dőlt? Nem. Pillanat­felvé­tel lett az egész­ből: össze­dőlő­fél­ben lévő kártya­vár alul-/felül-/oldal- stb. nézet­ben. Premier plán­ban. Kéretik a leg­rokon­szenve­seb­bet alá­húzni.

▲

A létnek három ismér­ve van, kedves X***. Az egyik: a dol­gok nem állan­dók, hanem mulan­dók. Létre­jöttek, itt vannak egy ideig, „változ­nak” (más­mi­lyen­né lesz­nek), aztán fogják ma­gu­kat, és meg­szűn­nek. Távoz­nak. Elmúl­nak. Anic­caṁ [aniccsam]. Ez zajlik a testé­ben is, ez zajlik min­den­ben, ami csak léte­zik, élő­ben, élet­telen­ben egy­aránt. A sejt­jei is így cseré­lőd­nek le. Átlag hét év alatt cseré­lődik ki az egész sejt­állo­mány, ha jól tudom, a szívet és az agyat leszá­mítva. Nem az öreg­szik el azon­ban, ami ott van, nem az épül le, ami ott van, ha­nem ki­megy az egyik sejt, és a kime­nete­lével ki­váltja a követ­kező sejt létre­jöt­tét, ami­nek azon­ban már más lesz a minő­sége. Szédü­letes sebes­ség­gel zajlik ez, nem is va­gyunk képe­sek az érzé­kelé­sére, de mond­juk negy­ven felett bele-bele­néz­het a tükör­be, és néhány év lefor­gása alatt jó néhány­szor konsta­tál­hatja, hogy lám, nicsak meg jé, öreg­szik, megy lefelé, feltar­tóz­tat­ha­tat­lanul és kérlel­hetet­lenül. Vagyis „nincs rend­ben”, mert a meg­veze­tett átlag­tudat azt vallja, hogy rend­ben akkor va­gyunk, ha egész­sége­sek, erő­sek, szépek, üdék, csábo­sak, zsen­gék, örök­ifjak, vidá­mak és egye­bek vagyunk. Hát persze. Ez me­gint Samuka. Aki csak kép­zeli. – Ezzel szem­ben az igaz­ság az, hogy nincs olyan, misze­rint vala­mi rend­ben van, vagy hogy nincs rend­ben. Egy olyan rend­szer­ben, ahol a lét három ismér­ve az alap­képlet, ez nem is lehetne más­ként: ha vala­mi felté­telek függ­vé­nyé­ben létre­jött, akkor ter­mé­szet­szerű­leg el is fog indulni egy nap lefelé, meg­beteg­szik, öreg­szik, leépül, és meg fog szűnni. Kész. Ennyi. Mi ebben a rend­kívüli? Mi a rend­kívüli egy tör­vény­szerű­ség­ben, ami az egész világ­egye­tem műkö­dés­mód­jára érvé­nyes? Magára nem vonat­kozna a sza­bad­esés tör­vénye? A termo­dina­mika tör­vényei? Vagy mégis?

Mulan­dóság van. Ez a páli anic­ca(ṁ), ejtsd: aniccsa(m). És az, ami válto­zás­nak lát­szik – és annak is hívjuk –, még csak nem is válto­zik, ha­nem ki­megy, és valami más lép a helyére, más­mi­lyen lesz. A tudat­pilla­natok is így köve­tik egy­mást – és még csak össze sem érnek! Nem egybe­függő soro­zatot, vona­lat vagy fü­zért – lán­cot – alkot­nak, mivel pont­sze­rűek, egye­dik és egy­sze­riek, és egy­más után jelen­nek meg: pont­szerű egy­más­utáni­sá­gok, szaka­dat­lanul. Az előző nincs már sehol, az utána követ­kező meg még nincs sehol, de mire van, addig­ra már nincs is.

Termé­szet­tudó­sok tökéle­tesen tisztá­ban van­nak azzal, hogy bár­miféle élő szerve­zet, orga­niz­mus akkor érzi jól magát – és akkor virul –, ha a rend­szer állandó és stabil. Így lett kita­lálva. Igen ám, de hol vannak ilyen ide­ális felté­telek? Ahogy „vál­tozik” vala­mi – azaz más lesz, más­ként és más­mi­lyen lesz –, már borul is az egész, és azon lesz, hogy vissza­áll­jon a szá­mára ideá­lis egyen­súly. Vinnyog, ha ez az egyen­súly meg­inog, horri­bile dictu fel­borul. Vagyis a maga tuda­tának a hang­jai­val szólva „dől össze min­den mint egy kártya­vár”.

Az én szerve­zetem sem műkö­dik más­ként, hiszen miért és mitől is mű­ködne más­ként, ha egy­szer én­rám ugyan­úgy vonat­koz­nak ezek a tör­vény­szerű­ségek, mint bárki másra. Az én szerve­zetem is meg­sínyli az idő­járás- és év­szak­válto­záso­kat, még­hozzá egyre cifráb­ban sínyli meg. A Buddha nagyon jól tudta, hogy ezek a válto­zások beteg­sége­ket is okoz­hat­nak az em­ber­ben vagy bár­mely élő szerve­zet­ben. Így nevez­te őket: utu­pari­ṇāmajā ābā­dhā, azaz ’idő- / év­szak­válto­zás­ból faka­dó meg­bete­gedé­sek’. Egy vala­mit azon­ban tehe­tünk: meg­tanul­juk kö­vet­ni a tudat reak­ciót. Kifi­gyelni, hogy a testi tüske vagy tövis mellé oda­döfi-e a tudat a maga, 2. sz. tövi­sét, avagy sem. Ez az, amit „ke­zelni” tudunk, ha meg­tanul­juk. Arról a tövis­ről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/10/levelek-az-erdobol-iii-ma-ma-van.html

Mindig mondom én, hogy milyen bölcs volt a Buddha a maga szemé­lyes tapasz­tala­taira épülő, egye­dül­álló és kor­szak­alkotó meg­látá­saival – dur­ván 2500 évvel a mo­dern nyu­gati kuta­tás ered­mé­nyei és belá­tásai előtt! –, csak éppen alig hallja meg valaki, és azok közül, akik mégis meg­hallják, szinte senki sin­csen, aki hall­gatna is rá. Hiába, tudta azt is a Buddha, na­gyon is jól, hogy miért nem akar taní­tani, de erről már olvas­hat­tak nem is egy ko­rábbi blog­bejegy­zésben.

Nem kellett akkor se a Buddha a maga könyör­telen igazsá­gai­val, és ma se kell. Annyi baj legyen: ez is rend­jén van, így van rend­jén, így kell len­nie, mert az ember az ő korában is ember­ből volt, és a mi korunk­ban is ember­ből van, remény­tele­nül. A tuda­tának szennye­ző­dé­sei­ből áll, észle­lésé­nek torzu­lásai­ból, de leg­első­sorban is mérhe­tet­len és vég­zetes osto­ba­sá­gá­ból és meg­veze­tett­ségé­ből, vala­mint önrom­boló és ön­pusz­tító hib­bant­ságá­ból. (Lásd a meg­felelő blog­bejegy­zéseket.)

▲

A létnek egy másik ismérve a dukkha, ami nem egyéb, mint hogy ezek a szün­telen „vál­tozá­sok” – egy­szer le, egy­szer föl, hol így, hol úgy, meg hogy min­den kisik­lik a mar­kunk­ból, vagy hogy a dol­gok szeret­nek ám tőlünk füg­get­lenül úgy ala­kulni, ahogy mi még vélet­lenül sem szeret­nénk, hogy ala­kul­janak stb. – nem elégí­tenek, mert nem is elégít­hetnek ki, hiszen „vál­to­zás” pél­dául az is, ha a hoz­zánk legköze­lebb álló, szá­munk­ra leg­ked­ve­sebb embe­rek egy­más után távoz­nak. Meg­halnak idő­vel, szép sorjá­ban. Az azon­ban, ami nem elé­gít ki, szen­ve­dés­hez vezet, men­tális nyo­morú­ság­hoz, majd szoma­tizál­va min­den­féle testi nyava­lyá­hoz, leg­in­kább rákos meg­bete­gedé­sekhez és daga­natok­hoz, tumo­rok­hoz, gyomor­pana­szok­hoz, migrén­hez, alvás­zava­rok­hoz és még sok más kelle­mes tünet­együt­tes­hez, kérem szépen. Ezek egy élő szer­ve­zet telje­sen termé­sze­tes pszi­cho­szoma­tikus reak­ciói: ahol rend­ben van a tudat, ott ke­vésbé vagy nem ala­kulnak ki.

Szóval a dukkha, ami nem csak testi vagy tu­dati fájdal­mat és szenve­dést jelent, a dol­gok nem kielé­gítő vol­tára utal, ami­ből a szenve­dés ér­zete támad. Hogy mi a dukkha, arról a nagy for­dítás­kriti­kai bejegy­zés­ben olvas­hat bősége­sen, a 2/3. sz. részben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html

▲

Már csak a harma­dik ismérv (lak­khaṇa) van hátra, ez pedig az anat­tā, a Budd­hának az a leg­súlyo­sabb és leg­alap­ve­tőbb tanté­tele, ame­lyik­től a budd­hiz­mus budd­hiz­mus – sem­mi­lyen más vallás nem vall és nem hir­det ugyan­is ilyes­mit –, és ez az a felis­merés, misze­rint a dol­gok és a lények nél­külö­zik az ön­valót, nincs önlé­nyegi­ségük, nincs „én” (anat­tā = ’nem-én’ / ’nem-magam’ / ’nem-maga’*), a jelen­ségek és folya­ma­taik üre­sek. Nincs ott­hon senki. A folya­matok­ban nem lakik senki: a folya­matok sze­mély­tele­nek. Hozzá lehet­ne biggyesz­teni: a jelen­ségek is sze­mély­tele­nek, de mara­dunk a folya­matok­nál, ha egy­szer a jelen­ségek nem stati­kusak, ha­nem mulan­dók (anicca) és állan­dó válto­zás­ban vannak (vipari­nāmī), vagy­is foly­ton-foly­vást más­mi­lye­nek és más­ként lesz­nek (añña­thā­bhāvī). Folyam, folya­mat. (Lásd az előző blog­be­jegy­zést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/02/levelek-az-erdobol-viii-en-big-me-anatta.html ) — *Az attā (szó­tári alak­ja attan) hím­nemű főnév­ként is, vissza­ható név­más­ként is hasz­nála­tos a páli­ban, ez utóbbi ’maga, ön­maga, saját maga’ érte­lem­ben.

A Buddhá­nak ezt a tan­téte­lét a leg­nehe­zebb fel­fogni és elfo­gadni. A meg­érté­séhez le kell ülni medi­tálni, és akkor majd aprán­ként felsej­lik az igaz­sága, az, hogy az „én” vagy a „sze­mély” kép­zet csu­pán, tév­kép­zet, az agy kóros szüle­ménye, illú­zió, déli­báb, ami­ből BIG ME nő ki, min­den baj, min­den rossz, min­den szenve­dés és nyomo­rúság, min­den em­beri pocsék­ság, rom­lott­ság, ocs­mány­ság és aljas­ság for­rása a világban.

Egy embe­ribb, jobb és élhe­tőbb világ­hoz az út, mint már nem egy­szer körbe­jár­tam, BIG ME lebon­tásán, felszá­molá­sán át vezet. A Buddha útja ez, a bol­dog­ság útja, ami való­ban elve­zet­het egy más­fajta bol­dog­ság­hoz, egy olyan úton, ami már maga is a bol­dog­ság, ha egy­szer a Buddha útja egy élet­mód bol­dog­sága is egyben.

A bibi ott van, hogy pont ez az, ami még­sem kell az embe­riség­nek. Kar­nyúj­tás­nyira a gyógyír, az egyet­len élet­képes meg­oldás, ő meg nem kér belőle. Ígére­tes meg­veze­tett­ségé­nek és tulaj­don osto­basá­gának, hib­bant­ságá­nak hála. Ördögi kör ez, ám ki lehet belőle szállni. Csak akarni kell.

A budd­hista élet­mód bol­dog­sága rész­ben a meg­felelő, lehe­tőleg min­den­ben erő­szak­men­tes, sem­mi­lyen élő­lény­nek nem ártó, tiszta és etikus élet­vitel­ből, rész­ben pedig a rend­szere­sen, elköte­lezet­ten vég­zett medi­tá­ciós gyakor­latok­ból, vala­mint a gya­kor­latok során kiala­kuló, töret­lenül fenn­tar­tott éber­ség­ből fakad – és a jó köz­érzet­ből és öröm­érzet­ből, ami na­gyon ha­mar kiala­kul és mód­sze­res gya­kor­lás mellett állan­dósul. A helye­sen taní­tott és helye­sen vég­zett medi­táció arról is szól tehát, hogy tevő­lege­sen gon­dos­kodunk mi ma­gunk a bol­dog­ság­érzet meg­terem­tésé­ről. A bol­dog­ság­érzet nem sült ga­lamb, ami a szánkba repül, ha­nem az agy átren­de­ződő bio­kémiá­jának egyik leg­mar­kán­sabb meg­nyilvá­nulása.

A Buddha bol­dog­ságot kínál és ígér. És telje­síti is, amit ígér, ám ezt nekem kell kivite­lez­nem: a bol­dog­ság ben­nem van, mint ahogy a bol­dogta­lan­ság is énben­nem van. Csak az útmu­tatá­sokat kell követ­ni a Buddha útján, ami­ben én sze­mély sze­rint se 2004-ben – egy na­gyon inten­zív, bő három hetes medi­tációs elvo­nulás során Burmá­ban –, se ké­sőbb nem csalat­koz­tam, mert tu­dom, hogy „mind­össze” annyi szük­ségel­tetik hozzá, hogy komo­lyan is ve­gyem és komo­lyan csinál­jam. Hogy min­den­ben a Buddha útját pró­bál­jam követni. Jó ideje tu­dom már, hogy ez így van, és tu­dom, miért aka­dok el, ha elaka­dok, hogy mi az, amit csiná­lok, holott nem jó – és mi az, amit nem csiná­lok, pedig jó lenne. Vagyis tisz­tában va­gyok vele, hogy BIG ME a leg­na­gyobb aka­dály ezen az úton, min­den osto­basá­gával, hülye­ségé­vel és meg­veze­tett­ségé­vel egye­tem­ben! Én, én ma­gam va­gyok az akadály, az „én” hó­bort­jai és pilla­nat­nyi sze­szé­lyei, prefe­ren­ciái, az egó szün­telen ber­zenke­dése és ellen­állá­sa, a „sze­mély” ma­kacs­sága, önfejű­sége. (Stb.)

]

A kép forrása:
https://gymnasticsville.com/usa-gymnastics-house-cards-falling/

Levelek az erdő­ből VIII: Én – BIG ME – anattā

Még tavaly (2022) decem­ber eleje volt. Egy ked­ves isme­rős, aki a magyar átlag­nál sok­kal job­ban tájéko­zott a budd­hiz­mus dolgai­ban, egy méljé­ben remé­nyét fejezte ki, hogy min­den rend­ben – már­mint velem meg nálam, úgy egy­álta­lán –, meg hogy „nincs gátló ténye­ző az arhattá válás útjá­ban”. Hát, megle­pett ez a kér­dés, és­pedig nyelv­tani meg­oldá­sai miatt. Ezt vála­szol­tam neki:

Erre az alábbi­akat tudom Neked mon­dani:

Ad egy: ha álta­lános érvé­nyű kér­dés­felte­vést ve­szek ki a ked­ves érdek­lődés­ből, arra csak­is annyit tudok mon­dani, hogy nin­csen, hiszen miért is volna bármi­féle gátló té­nyező bárki ara­hant­tá válá­sának útjá­ban? Amihez hozzá kell tenni: már ha az érin­tett is úgy akarja, ugye­bár. Vagyis ha úgy akarja, és tesz is róla, akkor nin­csen.

Ad kettő: amennyi­ben a kér­dés­felte­vés nem álta­lános érvé­nyű, hanem ese­tünk­ben én­rám vonat­kozik, azaz itt és most csak és kizá­rólag ezt a szerze­test érinti, akkor ezen­nel jelent­hetem, hogy de igen, van, hogy­ne lenne, hajaj, de mennyi­re, hogy van – már­mint gátló té­nyező az ara­hant­tá válás útjá­ban! És tudod, mi a leg­izgal­ma­sabb az egész­ben? Hát az, hogy én, én va­gyok az, már­mint az az omi­nózus gátló té­nyező. Egész pon­tosan az egyet­len aka­dály az úton, Tibor ked­ves! És: az útban. BIG ME van útban. Senki és sem­mi más. – Bizony!

És hogy egé­szen egyér­telmű legyen: úgy „én”, hogy az én mint egó. Az én – a sze­mély – kép­zete. Ami – aki – azt hiszi, kép­zeli stb., hogy. Magya­rán BIG ME.

Ugye, milyen egy­szerű ez?

▲

Jött is azon­nal válasz, mely­ből részle­teket szőttem aztán bele az én újabb, 2022. decem­ber 17-én neki kül­dött, jó terje­del­mesre sike­rült mé­lembe. Ezzel nyitot­tam a vála­szo­mat:

Látod, BIG ME egyik – nem­ritkán súlyos követ­kezmé­nyek­kel terhes! – mani­fesz­tációja, hogy minden­hez hozzá­szól, min­dent véle­ményez, min­denre reagál. És ahogy rea­gál, máris ott az „ellen­reak­ció”, a tilta­kozás, hogy már­pedig én ezt nem. BIG ME ráadá­sul még értel­mez is: ezt így látja, azt meg úgy látja. Minden hozzá­szólás, minden véle­mé­ny(e­zés), min­den reagá­lás, min­den „ellen­reak­ció” – és min­den értel­mezés BIG ME „ál­dá­sos” tevé­keny­sége. Elemez, feltár, rámu­tat erre, rámu­tat arra, vagyis bor­zasztó okos akar lenni.

Van itt az új helye­men egy igen­csak kriti­kus elme, szinga­léz, ötve­nes éveit ta­possa, 13 éve szerze­tes. Hosszú éve­ket töl­tött nagyon inten­zív meditá­ció­val. Éle­sen lát dol­gokat, sok min­den­ben remek meg­látá­sai vannak. Majd’ minden nap beszél­getünk egy kicsit – jó ango­los –, és nem­ritkán jókat derü­lünk, mivel­hogy sok­szor fedik egy­mást a meglátá­saink. A minap ne­vetve elsü­tött egy szójá­tékot, amit nem vet­tem volna, ha nem fűz hozzá magya­ráza­tot, mivel­hogy a páli vāda szó vala­mennyi jelen­tés­árnya­latát én bizony nem ismer­tem. Amit ismer­tem: ’nézet, tan, tan­tétel (dokt­rína) stb.’; amit nem ismer­tem: ’vi­ta, civó­dás, érvelés’. Olyat is ismer­tem, hogy vivāda, ami ’vita(tko­zás), dis­puta’ stb. Szóval a tiszte­lendő szer­zetes­társ a szinga­léz Szan­gha vo­natko­zásá­ban fel­emle­gette a thera-vādá-t, de nem ám a thérák (= a Rend öreg­jei­nek) taní­tá­saira vagy tan­téte­leire utalt vele, ma­gya­rán a théra­váda néven ismert déli budd­hiz­musra, hanem a Rend öreg­jeinek a civako­dására! Azaz hogy ezt jelen­tené a thera­vāda kitétel. Hogy ezért és ettől théra­váda a théra­váda: attól, hogy szü­net nélkül vitáz­nak és civa­kodnak! (NB. Théra az, aki leg­alább tíz esős év­szak­beli elvonu­lást töl­tött már a Rend­ben. Így most már jó­magam is théra va­gyok: a tava­lyi volt ui. pont a tize­dik.)

A Hosszú tanbe­szédek gyűjte­ménye egyik szut­tája (Dīgha Nikāya = DN 21: Sakka­pañha­sut­taṁ, ’A Sakka kérdé­sei­ről szóló tan­beszéd’) Sakka [ejtsd: szak­ka], az iste­nek – dévák – urá­nak (devā­nam­inda) kérdé­seit és a Buddha rájuk adott vála­szait beszéli el. Egyik kér­désé­ben azt tuda­kolja Sakka a Buddhá­tól, hogy vajon az összes asz­kéta és bráh­min (sabbe sama­ṇa­brāh­maṇā) ugyan­azt a taní­tást követi-e (ekanta­vādā), gya­kor­lásuk és élet­vite­lük ugyan­azo­kon az erköl­csi rend­szabá­lyo­kon és elő­íráso­kon (ekanta­sīlā) nyug­szik-e, ugyan­az a vágy és szán­dék ve­zérli-e őket – ugyan­azt akar­ják-e (ekanta­chandā) –, és hogy vajon ugyan­az-e a célki­tűzé­sük, amire töre­ked­nek (ekanta­ajjho­sānā)?

A Buddha válasza az volt, hogy nem – nem követi az összes asz­kéta és bráh­min ugyan­azt a taní­tást, nem nyug­szik ugyan­azo­kon az erköl­csi rend­szabá­lyo­kon és elő­íráso­kon a gya­korlá­suk és élet­vite­lük stb. Sakka tudni akar­ta, miért van az, hogy nem követi az összes asz­kéta és bráh­min ugyan­azt a taní­tást, nem nyug­szik ugyan­azo­kon az erköl­csi rend­szabá­lyo­kon és elő­íráso­kon a gya­kor­lásuk és élet­vite­lük stb.

A Buddha azt felel­te erre, hogy sok­féle alko­tó­elem­ből, min­den­féle össze­tevő­ből áll a világ (ane­ka­dhātu nānā­dhātu kho, devā­nam­inda, loko), és ebben a sok­féle alko­tó­elem­ből, min­den­féle össze­tevő­ből álló világ­ban a lé­nyek ezek egyi­kéhez vagy mási­kához kötőd­nek és ra­gasz­kod­nak, és ami­hez mere­ven és gör­csö­sen ragasz­kod­nak, annak a rab­jai lesz­nek, és ki is fog­ják jelen­teni merev és gör­csös ragasz­kodá­suk­ban, misze­rint ’egyes egye­dül ez az igaz és valós, min­den egyéb ha­mis’. (Tas­miṁ aneka­dhātu­nānā­dhā­tus­miṁ loke yaṁ yad­eva sattā dhā­tuṁ abhi­nivi­santi, taṁ tad­eva thā­masā parā­māsā abhi­nivis­sa voha­ranti – ‘idam­eva sac­caṁ mo­gham­añña’nti.)

És ahogy az lenni szo­kott: pa­rázs vita és tor­zsal­kodás kere­kedik eb­ből, és már egy­más torká­nak is esnek, de erről az idé­zett szöveg­ben nincs szó.

Amúgy per­sze az emlí­tett vi­vāda és vāda nem csu­pán a théra­váda sa­játos­sága. Swift Gulli­ver-ében talál­koz­tam még gye­rek­fejjel a vé­kony, ill. vas­tag vég hívei­vel. Már­mint hogy me­lyik végén kell a lágy­to­jást fel­törni. A végén ölre ment a két tábor. Tetsze­nek még em­lé­kezni? Akár igen, akár nem, úgy gondo­lom, ez a be­jegy­zés min­den szem­pont­ból aktu­ális. Sőt: van benne, ami Putyin esze­ment hábo­rúja okán vére­sen és végze­tesen aktu­ális.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/11/nesze-semmi-fogd-meg-jol-gondolatok-egy.html

▲

Már az is dilem­ma, hogy akkor most mi lenne jobb: sem­mire sem rea­gálni, vagy pedig igenis elő­venni azo­kat a rövid eszme­futta­táso­kat a leve­led­ből, Tibor ked­ves, ame­lyek­re BIG ME rea­gálni sze­retne – foly­tat­tam. Három fő rész­ben (A., B. és C.) tér­tem ki egy s másra a méljé­ben.

A.
Azt írja, hogy az ere­deti kér­dést kizáró­lag ne­kem tette fel. Igen ám, de a be­foga­dás és meg­értés úgy műkö­dik, hogy ha látok egy ilyen meg­fogal­mazást – „nincs gátló té­nyező az arhat­tá válás útjá­ban” –, akkor hiába egyér­telmű, hogy ne­kem írta, ne­kem szán­ta, senki más­nak, így ez nyelv­tani meg­oldá­sai miatt mégis in­kább álta­lános érvé­nyű, és elv­ben azt is tuda­kol­hat­ta volna, hogy sze­mély­től füg­get­lenül van-e gátló stb. Ha ellen­ben így fogal­ma­z: „…hogy sem­mi sem gátol…”, vagy: „nincs gátló té­nyező az ar­hattá válá­sod útjá­ban”, tel­jesen egyér­tel­mű, hogy csak és kizá­rólag rólam lehet szó… – Amúgy egy kis játék is akart ez lenni a ré­szem­ről, ami­kor két­felé osz­tot­tam, hogy így jut­has­sak el a lényeghez.

B.
Nem értet­tem, mire gon­dol, amikor eze­ket olvas­tam: „Nagyon meg­lepett, hogy azt írtad, a saját, külön bejá­ratú BIG ME-d a meg­világo­sodás aka­dálya. Nem vagy szi­gorú magad­dal?” – Nem értem, mert itt szó sincs sem­mi­féle szigor­ról. Vagy szi­gorú­ságról. Az ellen­tété­ről sincs szó. És egyál­talán nincs itt szó önma­gunk elő­térbe he­lyezé­séről, nincs szó önzés­ről és hason­lókról – akkor sem, ha egy nagy egó ezt mind nyújtja adott eset­ben. „Most úgy érzem, túlsá­gosan is szigorú vagy magad­dal.” – Lám, ezért nem jó rea­gálni, véle­mé­nyezni stb., de attól tartok, ala­posan félre­értette embe­rünk, miről is van szó: ha nem én vagyok a bár­mivé válá­som gátja, ha nem én – az én, a sze­mély tév­kép­zete – vagyok a leg­főbb aka­dály, akkor mégis ki és/vagy mi a gát, az aka­dály? – Szeret­tem volna, ha meg­írná nekem, hogy ha tény­leg nem én va­gyok az, akkor ki vagy mi? – Ez aztán sajnos elsik­kadt.

A lét három ismérve (tilak­khaṇa) közül a harma­dik­ról (anattā, „nem-én”) van itt szó, arról a tanté­telről, ami még egy théra­váda budd­hista ország­ban fel­csepe­redett, kis­gyerek kora óta a budd­hiz­mus­ban és a Buddha tanítá­sai­ban élő ember fejébe se nagyon akar férni, s amit még ő sem igen tud fel­fogni, mert nem tud vele mit kez­deni.

Erről a rend­szer is tehet, ponto­sab­ban a szerze­tes­ség, ha egy­szer a szerze­tesek több­sége is csak elv­ben ismeri, elv­ben tudja, mi az, nem pedig szemé­lyes tapasz­talás, az em­píria alap­ján, ami­hez „csak” egy vala­mi kell: leülni medi­tálni. Inten­zíven, ahogy Burmá­ban medi­tálnak egy-egy meditá­ciós köz­pont­ban. Csakis a medi­táció révén látjuk meg, mit is jelent az, hogy anattā, hogy nincs én, önvaló, a dol­gok­nak nincs ön­lénye­gisé­gük, üre­sek, nélkü­lözik az ént, az egót: ami csak van, az folya­mat mind – személy­telen, és éppen ezért üres folya­mat. Milyen folya­mat? A dolgok kelet­keznek, itt van­nak egy dara­big, fenn­állá­suk alatt változ­nak, végül távoz­nak, meg­szűn­nek, föl­fogha­tatlan sebes­ség­gel, föl­fogha­tatlan – és vég­telen – egy­más­utáni­ság­ban. És folya­mat a lét is, folya­mat a tudat, folya­mat az érzék­szervi benyo­mások tuda­tos­sága: egy adott tudat­pilla­nat is folya­mat, ráadá­sul ugyan­úgy sze­mély­telen, üres, hiszen nélkü­löz bár­mi­féle önvalót.

Nem látjuk át, hogy a sze­mély, az én, az egó stb. kép­zet csupán, illú­zió, amit annak köszön­he­tünk, ami­ből állunk: a szemé­lyiség tév­kép­zetét adó öt khan­dhá-ból, azaz hal­maz­ból (pañ­cak­khan­dha), amibe bele is ka­pasz­kodunk, ami­hez ra­gasz­kodunk (pañc’­upā­dānak­khan­dha). A Buddha ezt az öt khandhá-t mihez hasonlí­totta? A rūpa olyan, mint egy, a víz fel­színén úszó, lesza­kadt tajték­fosz­lány, hab – pheṇa­piṇḍa. A ve­danā – bubo­rék, bub­bula. A saññā – déli­báb, marī­cikā. A saṅ­khārā – banánfa törzse, kadali. A viñ­ñāṇa – bűvész­trükk, illúzió, māyā. Van ezek­ben bár­miféle szubsz­tancia? Nincsen. – Ez az öt, szubsz­tancia nél­küli hal­maz adja a „sze­mély” kép­zetét, illúzi­óját. Az „én”, a „sze­mély” ennek az ötnek az össz­játéka azál­tal, hogy kapasz­ko­dunk belé­jük. Ez a kapasz­kodás, a ragasz­kodás a kiváltó oka annak, hogy meg­jele­nik az „én” kép­zete: ’vagyok’.

Ezek szubsztancia – és főleg: mara­dandó szubsz­tancia – nélküli dolgok. Mint ahogy anyag sin­csen, ugye­bár, mi mégis abban a szent meg­győző­dés­ben éljük le az éle­tün­ket, hogy már­pedig van, hacsak – illetve mind­addig, amíg – a gyakor­lás (értsd: a medi­tációs gyakor­latok) révén el nem jutunk arra a pontra, ami­kor úgy látjuk a dolgo­kat, aho­gyan vannak, ponto­sab­ban léte­sültek, vö. yathā­bhūta­ñāṇa­das­sana, ’vilá­gos tudá­sa és látá­sa annak, aho­gyan a dol­gok léte­sül­tek’. Azért nem ’van­nak’ („levés”), mert az itt­létük vagy meg­létük, a fenn­állá­suk nem stati­kus, ha­nem állandó válto­zás jel­lemzi őket – egy pilla­nat­töre­dék ere­jéig nem ma­rad­nak úgy, aho­gyan vannak –, ezért ’léte­sül­nek’ („lesz­nek”). Az itt­létük nem álla­pot, ha­nem folya­mat, így hát csakis az állan­dó léte­sülés (bhava) az, ami létez­het, ki­váltó okok (hetu) és felté­telek függ­vé­nyé­ben (pac­cayā – egyes szám abla­tivus).

Az anattā kérdé­séhez az egyik leg­fonto­sabb szöve­günk a Buddha máso­dik tan­be­széde, az Anatta­lak­khaṇa­suttaṁ, ’Az anattā-ról mint a lét egyik ismér­véről szóló tanbe­széd’ (SN 22:59). Az anattā tan­tétele a Buddha taní­tásai­nak lé­nyege, a legjava, ettől budd­hiz­mus a budd­hiz­mus, ettől egye­dül­álló: ez hatá­rolja el – éle­sen – a többi hit­rend­szer­től.

Ennek a tanbe­széd­nek ugyan­az az öt szerze­tes (pañca­vag­giyā bhik­khū) volt a cím­zettje, mint a Buddha leg­első tanbe­szédé­nek, mely a Dham­ma­cak­kap­pavat­tana­sut­taṁ – ’A Tan ke­reké­nek meg­forga­tásá­ról szóló tan­beszéd’ / ’Tan­beszéd a Tan kere­ké­nek meg­forga­tásáról’ – cí­met viseli (SN 56:11). Ez az öt egy­kori asz­kéta­társ lett a Buddha első öt tanít­ványa és a Rend első öt szerze­tese; név sze­rint: a Tiszte­lendő Koṇ­ḍañña, Vappa, Bhad­diya, Mahā­nāma és Assaji. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-13.html és https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html

A Buddha leg­elő­ször is kije­lenti: Rūpaṁ, bhik­khave, anattā. Vagyis: ebben a test­ben nincs én, nincs ön­való, nincs ön­magam, hiszen ha ez a test ön­magam lenne, ön­való­val ren­del­kezne, akkor nem bete­gedne meg, nem érné csapás és meg­pró­bál­tatás, és el lehet­ne várni ettől a test­től, hogy ilyen vagy olyan le­gyen, meg hogy ne le­gyen éppen ilyen vagy olyan. Mivel azon­ban ebben a test­ben nincs én, nincs ön­való, nincs ön­magam, és a test meg­beteg­szik, csapás és meg­pró­bál­tatás éri, nem lehet el­várni ettől a test­től, hogy ilyen vagy olyan le­gyen, sem hogy ne le­gyen éppen ilyen vagy olyan.

Ezt köve­tően a Buddha a többi négy hal­maz (khan­dha) – az érzé­sek és érze­tek (veda­nā), az észle­lés (saññā), a készte­tések (saṅ­khārā), vala­mint az érzék­szervi benyo­mások tuda­tos­sága (viññā­ṇa) – kap­csán ugyan­így jár el, majd meg­kér­dezi az öt szerze­tes­től, mit gon­dol­nak: ez a test mara­dandó vagy mulan­dó? Az volt erre a vála­szuk, hogy mulan­dó. És ami mulan­dó, az vajon szen­vedés­hez vezet-e, vagy pedig bol­dog­ság­hoz? A válasz az volt erre, hogy szen­vedés­hez. Na de, foly­tatta a Buddha, helyén­való-e így tekin­teni arra, ami mu­landó, szen­vedés, és ami válto­zás­nak van kitéve: „ez az enyém, ez én va­gyok, ez az én ön­valóm, az én énem, ön­magam”?

A Buddha így foly­tatta: Ezért hát, szerze­tesek, bár­mi tes­tet, le­gyen az bár múlt­béli, eljö­vendő vagy jelen­legi, belső vagy külső, durva vagy finom, ala­cso­nyabb vagy maga­sabb rendű, távoli vagy közeli, min­den tes­tet töké­letes böl­cses­ség­gel úgy kell tekin­teni, mint ahogy való­jában is van: „Ez nem az enyém, ez nem én va­gyok, ez nem az én ön­valóm, az én énem, ön­magam.”

A Buddha ugyan­úgy végig­veszi aztán a többi négy hal­mazt is.

Ahogy át­látja ezt a nemes tanít­vány, aki része­sült a taní­tások­ból (su­tavā ariya­sāva­ko), csö­möre lesz a test­től – kiáb­rán­dul belő­le … [majd ugyan­így a többi négy hal­maz­zal]. Aki kiáb­rán­dult, abban kifa­kul­nak a szen­vedé­lyek, és ezzel meg­szaba­dul a tuda­ta. […]

Az öt szerze­tes örven­de­zett a Buddha sza­vai­nak. És mi­alatt a Magasz­tos be­szélt, a tu­datuk az­által, hogy ment volt már kötő­dés­től és ra­gasz­kodás­tól, meg­szaba­dult az ártal­mas befo­lyá­sok­tól* (anu­pādā­ya āsa­vehi* cittā­ni vimuc­ciṁsu). —

Megj. Ez csak rész­ben szöveg­hű fordí­tás. Csupán az volt a célom, hogy az ere­deti­hez minél köze­lebb marad­va meg­kísé­rel­jem vissza­adni a lénye­gét ennek a fontos tanbe­széd­nek.

* Az ártal­mas befo­lyá­sok (āsa­va) volta­kép­pen tisztá­talan­ságok – a tudat tisztá­talan­ságai. Mint fedő­foga­lom az āsavá-kon kívül ma­gába fog­lalja a már remél­hető­leg jól ismert kilesá-kat, azaz a tudat szennye­ződé­seit is, vö.:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html
Az āsa­vá-k részle­tes tagla­lását lásd a Nagy­tiszte­letű P. A. Payutto Buddha­dhamma című, a maga nemé­ben párat­lan kézi­köny­vének 272–274., ill. 227. olda­lán (PDF):
Bhikkhu P. A. Payutto (Som­det Phra Buddha­ghosa­cariya): Buddha­dhamma. The Laws of Nature and Their Bene­fits to Life. Trans­lated by Robin Philip Moore. Bangkok: Buddha­dhamma Found­ation, é. n. – e-book: 2019. – Ez a Buddha tan­épít­ményé­nek leg­alapo­sabb bemu­tatá­sa 1617 oldalon, lásd: https://buddhistteachings.org/buddhadhamma-complete/
https://buddhistteachings.org/we-are-back-again/
https://buddhadhamma.github.io/ — innen le­het letölteni.

A páli āsava szó sze­rinti jelen­tése ’ki-/be­folyás’ (tkp. ’ide-’) – vala­mi, ami szivá­rog, pl. seb vála­déka vagy genny. Akkor szivá­rog­nak be a tu­datba – és szennye­zik be –, ami­kor vala­ki az érzék­szer­vei révén érint­ke­zésbe kerül vala­mivel, vagy vala­mire gon­dol. Az āsa­vá-k el­áraszt­ják és meg­méte­lye­zik a tu­datot, s ezért ’mé­tely’-ként is emlí­tik őket. Ők irá­nyít­ják to­vábbá a hét­köz­napi em­ber min­den gondo­latát és csele­kede­tét. Az āsa­vá-k lehe­tet­lenné teszik a dol­gok tisz­tán­látá­sát, s így áldat­lan „tény­kedé­sük” állan­dóan prob­lémák­hoz vezet, lásd az egyes ember, az emberi közös­ségek, vagyis a világ min­den baját és nyomo­rúsá­gát.

Az āsavá-k a Függő Kelet­kezés (paṭicca­sam­up­pāda) kezdő­pont­ja is, amennyi­ben az āsa­vá-k létre­jötte az avijjā, ’tudat­lan­ság, nem­tu­dás’ létre­jötté­nek kivál­tó oka, felté­tele: āsava­sam­udayā avijjā­sam­udayo. Ez a ’tudat­lan­ság’ egy­részt arra utal, hogy nem ismer­jük a lét há­rom ismér­vét, más­részt pedig hogy nincs fogal­munk a Négy Nemes Igaz­ság­ról. Az avijjā az újabb meg újabb szüle­tések motor­ja a sóvár­gás­sal (taṇhā) egye­tem­ben. Ugyan­akkor meg ép­pen hogy az avijjā tesz­ arról, hogy az āsavá-k újra meg újra létre­jöjje­nek: Avijjā, bhik­khave, āsa­vā­naṁ nidāna­sam­bhavo, ’a nem­tudás, a tudat­lan­ság az āsa­vá-k [létre­jötté­nek] elsőd­leges oka – for­rása és ere­dete, szer­ze­te­sek’ (AN 6:63 | Nibbe­dhika­sut­taṁ, ’A mélyre­ható tanbe­széd’); ill.: avijjā­sam­udayā āsava­sam­udayo, ’a nem­tudás, a tudat­lan­ság létre­jötté­vel jön­nek létre az āsa­vá-k’ (MN 9 | Sammā­diṭṭhi­sut­taṁ, ’A helyes nézet­ről szóló tanbe­széd’).

Egymást támo­gat­ják tehát, egyik a mási­kának kivál­tó oka, és vi­szont: köl­csönö­sen fel­téte­lezik egy­mást, így ha az egyi­ket eltá­volít­juk, a másik is meg­szűnik. A meg­szűné­sük­höz ve­zető út pedig nem egyéb, mint a Nemes Nyolc­rétű Ösvény. Az imént idé­zett Nibbe­dhika­sutta (AN 6:63) (1) az ér­zéki vá­gyak (kāmā), (2) az érzé­sek és érze­tek (veda­nā), (3) az észle­lés / per­cep­ció (saññā), (4) az āsavá-k (āsa­vā), (5) a karma (kam­ma), végül pe­dig (6) a duk­kha kér­dés­köré­vel fog­lalko­zik. Vala­mennyi­ük meg­szűné­séhez ugyan­az az út vezet, lásd pl. az āsa­vá-kat:

‘‘Katamo ca, bhik­khave, āsava­niro­dho? Avijjā­niro­dhā, bhik­khave, āsava­niro­dho. Ayam­eva ariyo aṭ­ṭhaṅ­giko maggo āsava­niro­dha­gāminī paṭi­padā […].”

„És mi az āsa­vá-k meg­szűné­se, szerze­tesek? A tudat­lan­ság, a nem­tudás meg­szűné­sével ­szűn­nek meg az āsa­vá-k. És bizony az āsavá-k meg­szűné­séhez ve­zető út a Nemes Nyolc­rétű Ösvény […].”

Négy āsava van: (1) kāmā­sava, (2) bhavā­sava, (3) diṭṭhā­sava, vala­mint (4) avijjā­sava, me­lyek közül a diṭṭhā­sava a szut­ták­ban nem for­dul elő. Ez a négy (1) az ér­zéki vá­gyak (kāmā), (2) a léte­sülés (bhava), (3) a téves néze­tek (diṭṭhi), vala­mint (4) a tudat­lan­ság vagy nem­tudás (avijjā). Leg­alap­vetőbb az avijjā­sava. – Meg­vilá­goso­dás csakis akkor lehet­séges, ha sike­rül ezek­től a mentá­lis tisztá­talan­ságok­tól egy­szer s min­den­korra meg­szaba­dulni. Az ara­hant­ság mint álla­pot egyik meg­hatá­rozá­sa āsa­vak­khaya, ’az āsa­vá-k meg­sem­misí­tése’, és az ara­hant egyik gya­kori meg­neve­zése nem ok nél­kül khīṇā­sa­va: ’az, aki meg­sem­misí­tette az āsa­vá-kat’. És ha törté­nete­sen nem emlé­kez­nének már rá: egye­dül az ilye­n ember elméje ép, senki másé, lásd https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

(NB. A fenti rövid bemu­tatás elké­szíté­séhez első­sor­ban a Nagy­tiszte­letű P. A. Payutto ismer­teté­sét hasz­nál­tam fel.)

Annak szá­mára, akinek fo­galma sin­csen a budd­hiz­mus­ról, a Buddha tanítá­sairól, fel­fogha­tatlan, ért­hetet­len és értel­mezhe­tetlen az anattā tanté­tele, azon túl, hogy elfo­gadni sem lesz képes vagy haj­landó – annyira maka­csul ül ott min­denki­ben az „én”, egy önvaló stb. kép­zete. A Buddha is rend­szere­sen talál­ko­zott termé­szete­sen – és be­szélt – ilyen embe­rek­kel.

Még a Budu­gal­lena erdei kolos­tor­ban kérte taná­cso­mat egy 55 éve­sen fris­sen ava­tott noví­cius, aki nem is mel­les­leg ún. vasár­napi isko­lában taní­tott koráb­ban vilá­giként budd­hiz­must. Arról be­szélt, hogy hiába­való volt eddig min­den erő­feszí­tése, min­den kísér­lete, hogy meg­győz­zön más hitet valló­kat, és tudni akarta, van-e va­lami ötle­tem, mégis ho­gyan és mivel le­hetne meg­ér­tetni és elfo­gad­tatni velük ezt a való­ban nehe­zen emészt­hető tanté­telt.

Másnapra sej­lett fel ben­nem, mi lenne a leg­jobb, és azon­nal az eszem­be is ju­tott két tanbe­széde is a Budd­hának, me­lyek­ben a Budd­hát fag­gató érdek­lődő nehe­zen ért­hető tanté­lek­kel szem­besül. Elmond­tam a noví­cius­nak, hogy soha senki olyat nem fog tudni meg­győzni arról, hogy már­pedig „én”, egó, ön­való stb. nin­csen, aki ezt nem képes (1) leg­alább az érte­lem szint­jén, elmé­let­ben meg­érteni, ill. aki (2) nem ta­pasz­talta még meg sze­mé­lyes ta­pasz­talása útján, hogy a dol­gok­nak nincs önlé­nyegi­ségük, a dol­gok, a jelen­ségek, a folya­matok sze­mély­te­le­nek, üre­sek. Kár a gőzért. – A legna­gyobb azok részé­ről lesz azon­ban az ellen­állás, akik mé­lyen el­köte­lezett hívei vala­mi­lyen más vallás­nak, hitük szi­lárd és meg­ingat­hatat­lan. Semmi értel­me győz­ködés­nek, ne adj’ Isten hit­vitának!

Ennél sok­kal józa­nabb volt és célra­veze­tőbb a Buddha bölcs és fel­világo­sult meg­közelí­tés­módja, ill. amit az érin­tet­tek­nek mon­dott ezek­ben a tan­beszé­dei­ben. – Az egyik a Poṭṭha­pāda­sut­taṃ, ’A Poṭṭha­pādához inté­zett tanbe­széd’ (DN 21), a másik az Aggi­vaccha­gotta­sut­taṁ, ’A Vaccha­gottához inté­zett tanbe­széd a tűz­ről’ (MN 72). A Buddha így fogal­ma­zott:

So tayā duj­jāno añña­diṭ­ṭhi­kena añña­khan­tikena añña­ruci­kena añ­ñat­rayo­gena añ­ñat­rāca­riya­kena. (MN 72)

Kb. ’Nehéz lesz ezt meg­érte­ned, ha más néze­tet val­lasz (añña­diṭ­ṭhi­kena), más „val­lást” fo­gadsz el (añña­khan­tikena), más taní­tás­hoz von­zódsz, ill. más taní­tást te­szel maga­dé­vá (añña­ruci­kena), más gya­kor­latot kö­vetsz (añ­ñat­rayo­gena), és más tanító­hoz kö­tődsz (añ­ñat­rāca­riya­kena).’

Nehéz bi­zony meg­érteni okos­kodás útján, mi is az, hogy vala­mi „üres”. Ānanda, a Buddha egyik kiváló tanít­ványa, hűsé­gesen szol­gáló minde­nese, jobb­keze és táma­sza élete utolsó húsz évé­ben, meg­kér­dezte egy­szer a Budd­hát, hogy mire mond­ják: „üres a világ” (suñño loko). A Buddha ezt felelte:

“Yasmā ca kho, ānanda, suñ­ñaṁ atte­na vā atta­niye­na vā tasmā suñño loko­ti vuc­cati. Kiñca, ānanda, suñ­ñaṁ atte­na vā atta­niye­na vā? Cakkhu kho, ānanda, suñ­ñaṁ atte­na vā atta­niye­na vā. Rūpā suñ­ñā atte­na vā atta­niye­na vā, cak­khu­viññā­ṇaṁ suñ­ñaṁ atte­na vā atta­niye­na vā, cak­khu­sam­phas­so suñño atte­na vā atta­niyena vā […].
(SN 35:85 | Suñ­ñata­loka­sut­taṁ, ’Az üres­ség­ről és a világ­ról szóló tanbe­széd’)

Kb. ’Ez azért van, Ānanda, mert üres az én, az önvaló vonat­kozá­sában – nincs önlé­nye­gi­sége –, és üres mind­abban, ami az énhez, az ön­való­hoz tar­tozik, és ezért mond­ják, hogy „üres a világ”. És mi az, Ānanda, ami üres az én, az önvaló vonat­kozá­sában – nincs önlé­nyegi­sége –, és üres mind­abban, ami az énhez, az önvaló­hoz tar­tozik?’

A Buddha egyen­ként fel­sorolja Ānan­dának, hogy mi az: üres a szem (cak­khu), üre­sek a látás tár­gyai (rūpā), üres a látás tuda­tos­sága (cak­khu­viññā­ṇaṁ), és üres a szem érint­ke­zése (cak­khu­sam­phas­so) a látás tár­gyai­val – aztán így tovább, végig az érzék­szerve­ken, majd az elme és a tudat­tár­gyak érint­ke­zése kap­csán be­vonja az érzé­seket és az érze­teket is, me­lyek az elme és a tudat­tár­gyak érint­ke­zésé­nek függ­vényé­ben támad­nak: mind üres az én, az ön­való vo­nat­kozá­sában – nincs önlé­nyegi­ségük –, és üre­sek mind­abban, ami az énhez, az ön­való­hoz tar­tozik.

A világ nem egyéb, mint az érzék­szervi ta­pasz­talás összes­sége. Úgy érzem, ezt a blog­be­jegy­zést sem lehet meg­kerülni:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ayam-vuccati-ariyassa-vinaye-loko-ezt.html

Az én tévkép­zete ott és akkor jele­nik meg, ami­kor a hat érzék­szerv (saḷ­āya­tana) vala­me­lyike érint­kezik (ez az érint­kezés, páli phassa) vala­milyen tudat­tárggyal (āram­maṇa ’az, ami­hez kötő­dünk és ra­gasz­kodunk, és ami­ben örö­mün­ket lel­jük’ / ālam­bana ’az, amin csün­günk, amibe kapasz­kodunk’), és fel­buk­kan egy érzés (ve­danā), amibe azon­nal bele­csim­pasz­kodunk – ez a ra­gasz­kodás (upā­dāna), vö.:

Avijjā­sam­phas­sajena, bhik­khave, vedayi­tena phuṭ­ṭhassa assuta­vato puthuj­janassa ‘asmī’tipis­sa hoti; ‘ayam­aham­asmī’tipis­sa hoti […].

Kb. ’Amikor egy hét­köz­napi átlag­ember, aki a tanítá­sok­ból nem része­sült (assu­tavā pu­thuj­jano), abból ere­dő érzet­tel kerül érint­kezés­be, hogy a nem­tudása alap­ján ismeri fel a dol­gokat – nem ismeri fel, hogy üdvös-e vagy káros valami –, akkor a ’vagyok’ kép­zete támad benne, az ’ez én va­gyok’ kép­zete támad benne […].’ – SN 22:47 | Samanu­pas­sanā­suttaṁ, ’Tanbe­széd arról, aho­gyan a dol­gokra tekin­tünk’

Megj. A színes­sel jelölt kitéte­lek: (a) taṇhā-māna-diṭṭhi ’sóvár­gás, öntelt­ség és téves né­zet(ek)’, ill. (b) atta­diṭṭhi ’az önvaló (én / egó) téves nézete’.

Más szóval az érint­(kez)és­sel (phassa) jelen­nek meg az érzé­sek és érze­tek (ve­danā), ez utób­biak fel­bukka­násá­val pedig megje­lenik az ’én’ kép­zete, vagyis itt lép színre BIG ME. Az érzé­sek és érze­tek (ve­danā) mint felté­tel teszik aztán a sóvár­gást (taṇhā), ami­ből ra­gasz­kodás (upā­dāna) lesz, majd ennek függ­vé­nyé­ben léte­sülés (bhava), és csak ez után követ­kezik be a Dham­ma „nyel­vén”, a Dham­ma értel­mé­ben a szüle­tés (jāti), ami az „én” im­már telje­sen kifor­rott kép­zeté­nek meg­jele­nése, így ebben az érte­lem­ben szüle­tés. – Ez itt már a pa­ṭicca­samup­pāda – szanszk­rit: pratītya­samut­pāda –, azaz a Függő Kelet­kezés illető­sége.

Azono­sulás minden­nel: minden én vagyok (ez az azono­sulás), minden az enyém (ez a sóvár­gás), ez az én énem (ez az öntelt­ség: a fel­fújt hó­lyag!). Ahaṁ – mama – asmi, ’én’ – ’az enyém’ – ’va­gyok’. Etaṁ mama, eso­ham­asmi, eso me attā, ’ez az enyém, ez én va­gyok, ez az én énem, „ön-­magam, én-magam”’.

A Buddha útján ezt a kifor­rott képze­tet – illúziót, az én illú­zió­ját – próbál­juk meg át­látni és meg­érteni, mi teszi. Meg­érteni a műkö­dés­mód­jait, hogy el tud­juk en­gedni, le tud­juk tenni, le tud­juk bon­tani szépen. Minde­nes­tül csak az ara­hatta, ’ara­hant­ság’ szint­jén szű­nik meg, addig mind­végig ott fog még kísér­teni külön­böző meg­jele­nési for­mái­ban: legin­kább mint gátló ténye­ző, mint aka­dály – mint ahogy, ha job­ban bele­gondo­lok, a me­ditá­ciós gyakor­lat öt ún. aka­dálya (nīva­raṇa) is lénye­gében BIG ME „hatás­köre”.

Ez az öt aka­dály (nīva­raṇa) tkp. öt tulaj­don­ságra utal, me­lyek elle­hetet­lení­tik a medi­táció gya­korla­tát: (1) kāmac­chanda ’érzéki vágy’; (2) vyā­pāda ’ellen­szenv’; (3) thīna-mid­dha ’tom­paság és tunya­ság’; (4) ud­dhacca-kuk­kucca ’nyug­talan­ság / nyug­hatat­lan­ság (vagy izga­tott­ság) és aggo­dal­mas­kodás; (5) vici­kicchā ’(szkep­tikus) ké­tely, kétel­kedés’.

A meditá­ció folya­mán hamar meg­látjuk, hogy gátló té­nyező – a leg­főbb aka­dály – iga­zán csak egy van, és­pedig maga a minden­kori ked­ves gya­korló: ha én va­gyok az a gya­korló, akkor én leszek az a gátló té­nyező. Amíg ezt nem sike­rül meg­látni, addig nem is „igazi” az a medi­táció. És: való­ban inten­zív meditá­ciós gyakor­latok hiá­nyá­ban nem is fog­juk soha meg­látni.

Az ember önmaga os­toba­ságá­tól és öntelt­ségé­től nem látja, mennyi­re ostoba. Mint írtam: ez a vak­foltja. És mindig a másik a hülye. Természe­tesen! – Aján­lom újfent min­denki sz. figyel­mébe ezt a blogbe­jegyzést is:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/arralszemben-borzaszto-nehez.html

▲

C.
Nem értet­tem sajnos ezt a „lélek” kité­telt sem… Ezt írja ui. a ked­ves isme­rős: „mi­lyen káro­kat tud okozni az em­beri lélek torzu­lásai­ban” (már­mint BIG ME). Ezt sem értem. A „lélek” kité­telt sem. – Ami a tor­zulá­sokat illeti:

Torzu­lások

Alap­vető meg­veze­tett­ségünk és osto­basá­gunk okoz­za a tu­dat műkö­dé­sé­nek – a tu­dati fo­lya­ma­tok – tor­zu­lá­sait (vipal­lāsa). Ami lé­nye­gé­ben leját­szódik:

a néze­teink (diṭṭhi) ala­kítják à
észle­lésünk (saññā) miként­jét à
észle­lésünk pedig a gon­do­lata­inkat, gon­dol­kodá­sunk mi­ként­jét (citta) alakítja.

Ennek meg­fele­lően minden torzul. A Buddha szava­ival: Cattā­ro­me, bhik­khave, sañ­ñā­vipal­lā­sā cit­ta­vi­pal­lā­sā diṭ­ṭhi­vipal­lāsā, a tor­zulás­nak négy­fé­le meg­nyil­vánu­lása léte­zik, szer­ze­te­sek – tor­zul az ész­le­lés, a gon­dol­ko­dás, és tor­zul­nak a néze­tek. Mi az a négy, ami­ben tor­zulnak?

Ez már azon­ban a fen­tebb ugyan­csak emlí­tett, ’Az ér­zéke­lés­/ész­le­lés [stb.] tor­zulá­sai­ról szó­ló tan­be­széd’ (Vi­pal­lā­sa­sut­ta, AN 4:49), me­lyet vers­ben kere­kít le a Buddha:

Anicce (1) nic­casañ­ñino,
’A mulan­dóság­ban állan­dósá­got ér­zékel,’
dukkhe (2) ca sukha­sañ­ñino;
’a dukkhá-ban örö­möt és boldog­ságot érzé­kel;’
Anattani (3) ca attāti,
’Az ön­való nem­lété­ben ön­valót, ént érzé­kel,’
asubhe (4) subha­sañ­ñino;
’a csúnyá­ban (vissza­taszí­tóban) szépet (vonzót) érzé­kel;’
Micchā­diṭṭhi­gatā sattā,
’Az embe­reknek téves néze­teik vannak,’
khitta­cittā visañ­ñino.
’elméjük hábo­ro­dott; kite­kert, torz és elfer­dített az észle­lésük.’

’Az embe­rek­nek téves néze­teik van­nak, elmé­jük hábo­ro­dott; kite­kert, torz és elfer­dí­tett az ész­le­lé­sük.’ —

Nem vala­mi hízel­gő, ugye? Itt bizony új­fent a Buddha kér­lel­he­tet­len és szer­fö­lött kel­le­met­len igaz­sá­gai­val van dol­gunk, már­pedig az ilyes­mihez nem­igen fű­lik a fo­gunk. Moso­lyog­jon csak szé­pen to­vább az a Buddha, sej­tel­mes mo­sollyal az arcán – az ilyen eg­zo­tikus, réve­teg-misz­tikus Budd­hákat sze­ret­jük –, de ilye­nek­kel ne trak­tál­jon ben­nün­ket! Szépe­ket, azt sza­bad, azt mond­hat, de effé­léket?!

Kár, hogy nem fűlik a fo­gunk a Buddha szó­kimon­dó igaz­ságai­hoz. Azért kár, nagy kár, mert a vi­lág nem ok nél­kül néz úgy ki, aho­gyan kinéz, az embe­rek nem ok nél­kül olya­nok, amilye­nek: min­den rossz, min­den baj, min­den szen­vedés, min­den nyo­mo­rúság arra ve­zet­hető vissza, hogy az em­be­rek elsöp­rő több­sé­ge vak, nem lát – nem is akar látni –, és meg­veze­tett­ségé­ben és os­to­ba­sá­gá­ban tö­mén­te­len szen­ve­dést zúdít az egész világ­ra, ön­ma­gát is beleértve.

Mulan­dónak látják, ami mulandó …

Az ilyen embe­rek, foly­tatja a Buddha, Māra, a Go­nosz igáját nyö­gik, s nem képe­sek biz­tos rév­be érni (te yoga­yuttā māras­sa | ayo­gak­khemino janā), foly­tatják léte­zésü­ket a lét­for­ga­tag­ban (saṁ­sāra), kava­rog­nak to­vább, bele az újabb meg újabb szü­le­tés­be és ha­lálba (sattā gac­chanti saṁ­sāraṁ | jāti­mara­ṇa­gāmino).

Amikor azonban megje­lenik egy-egy buddha a világ­ban, ragyo­gó fényt áraszt­va ma­gá­ból (yadā ca buddhā lokas­miṁ | uppaj­janti pabhaṅ­karā), fel­tárja a Dham­má-t – a vilá­got egy­be­tar­tó és mű­köd­te­tő ter­mé­szeti tör­vény­sze­rűsé­gek összes­ségét –, ami a szen­ve­dés el­nyug­vá­sá­hoz ve­zet (te imaṁ dham­maṁ pakā­senti | dukkhūpa­sama­gāminaṁ).

Ahogy ezt hallják a bölcsek (sap­pañ­ñā), már vissza is nyerik épel­méjű­sé­gü­ket (te­saṁ sut­vā­na sap­pañ­ñā | sacit­taṁ pacca­laddhā te): mulan­dónak lát­ják, ami mu­lan­dó, és szen­vedés­nek, ami szen­ve­dés (anic­caṁ anic­cato dak­khuṁ | duk­khamad­dak­khu dukkhato).

Én és ön­való nél­küli­nek lát­ják, ami én és ön­való nél­küli, a csú­nyát és taszí­tót pe­dig csú­nyá­nak és taszí­tó­nak (anat­tani anat­tāti | asu­bhaṁ asubha­tadda­suṁ).

Azzal, hogy a helyes nézet birto­kába jutot­tak, im­már felül­kere­ked­tek min­den szen­ve­dé­sen (sam­mā­diṭ­ṭhi­samā­dānā | sab­baṁ duk­khaṁ upac­cagun”ti).

A kép egyre telje­sebb, remél­hető­leg. Nem baj, ha be tet­sze­nek végre lát­ni, hogy ide­bent van min­den, ide­bent, eb­ben az átlag 180 cm magas test­ben dől­nek el a dol­gok, ide­bent kép­ző­dik le a vi­lág. A tu­dat­ban. Én tehe­tek róla, ha sodró­dom tovább a lét­forga­tag­ban, én ma­gam tehe­tek ró­la, ha nem va­gyok ké­pes maga­mat meg­vál­tani, én ma­gam tehe­tek a világ­ról, ami­ben kény­te­len-kel­let­len lé­te­zem: én ala­kí­tom ezt a vilá­got, de úgy, hogy ez az „én” nem az az „én”, ha egy­szer itt bent nincs senki BIG ME-n kí­vül. Csak BIG ME hiszi, be­széli be magá­nak, hogy van ott va­laki – va­laki, aki új­ra­szü­le­tik, va­la­ki, aki el­kezd öre­gedni és épül­ni lefe­lé, vala­ki, aki meg­beteg­szik, hogy az­tán meg­hal­jon (új­ra), és hogy ez a va­laki azon­nal meg is fogan­jon az­tán egy követ­kező lét­for­má­ban. Meg­halt, mert új­ra­szü­le­tett, és mi­vel nem keve­re­dett ki a lét­for­ga­tag­ból, hát újra meg is kell majd hal­nia, punap­punaṁ, új­ra meg új­ra, vég nélkül – és a lét­for­ga­tag­nak még csak a kez­de­te sem ve­he­tő ki, anamatagga.

A jelen­sé­gek, a folya­ma­tok személy­telenek.

]

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Az ember úgy éli meg, hogy ő az, aki lát – hall, érez vagy ép­pen fel­ismer – vala­mit, és hogy amit lát – hall, érez vagy ép­pen fel­ismer –, az az övé. Ezzel szem­ben csak a látás – hallás, érzés, vagy ép­pen a fel­isme­rés – tuda­tos­sága van, ami­ben nincs senki: se ő, se más. A látás stb. tuda­tos­sága épp­úgy személy­telen, üres, ént és min­den ön­lénye­gisé­get nélkü­löző folya­mat, mint bármi más. Amit lát stb., az meg nem egyéb a látás tárgyá­nál. Mi több, a látás stb. szer­ve – az érzék­szer­vek – vonat­kozá­sában is abban a hitben él, mi­szerint a szem, a fül, az orr, a nyelv, a test, to­vábbá az elme (tudat) is az övé.

Nem ’látok’ van tehát, ha­nem ’látás’ van – a látás tuda­tos­sága van. A látás­ban sem­mi más nincs látá­son kívül, és teljes­ség­gel érdek­telen, hogy mi a látás tárgya. Se a szemet, se a látás folya­matát nem ér­dekli, mi az, amit lát. – És, ugyan­így: nem ’hal­lok’ van, ha­nem ’hallás’ van – a hallás tuda­tos­sága van stb., stb. A gyakor­lás révén a látott dol­gok­ban idő­vel csak a látott dol­gok lesz­nek, diṭṭhe diṭṭham­attaṁ bhavis­sati – lásd a Bāhiya­suttaṁ c. tanbe­szé­det (Ud = Udāna 1.10). – Nincs én, nincs bent senki, nincs, aki lás­son: a látás szerve (= a szem) van, látás van, a látás tuda­tos­sága, sze­mély­tele­nül, min­den azo­nosu­lás és min­den kötő­dés vagy ra­gasz­kodás nélkül. És: csak van, mind­egyik, minden továb­bi minősí­tés nélkül, hiszen a minő­sítés már se nem a látás szerve, se nem a látás maga, és nem is a látás tuda­tos­sága. És nem a látás tárgya. Kelet­kez­nek, itt vannak, változ­nak, aztán elmúl­nak – meg­szűnnek. Sem­mibe sem érde­mes kapasz­kodni, sabbe dham­mā nālaṁ abhini­vesāya (SN 35:80).

És test van, de ez a test nem (= sem!) az enyém. Erről így beszél a Buddha a Natum­ha­sut­taṁ, ’Tanbe­széd arról, ami nem a tiétek’ című szuttá­ban:

“Nāyaṁ, bhik­khave, kāyo tum­hākaṁ napi aññe­saṁ. Purā­ṇam­idaṁ, bhik­khave, kam­maṁ abhi­saṅ­kha­taṁ abhi­sañce­tayi­taṁ veda­niyaṁ daṭ­ṭhab­baṁ. (SN 12:37)

Kb. ’Ez a test nem a tiétek, szerze­tesek, és nem is a másé. Régi karma, és úgy kell tekin­teni, mint amit a szán­dék ho­zott létre, szán­dék­ban gyöke­rezik, szán­dék az alapja, készte­tett és felté­telek­től függő, továb­bá amit érezni lehet.’

(NB. Fel­forgat­tam a páli ere­detit, az angol fordí­tást is be­von­tam, a szöveg­magya­rá­za­tot is meg­néz­tem, csak ezt a fenti meg­oldást vol­tam képes tető alá hozni!)

Érdemes ki- és meg­figyelni egyet s mást abban a test­ben. Legin­kább azt, hogy akkor most mégis ki a „gazda” – ha én va­gyok ugyan­is a gazda, akkor miért nem tu­dom a test dol­gait ellen­őrzé­sem alatt tar­tani vagy irá­nyí­tani? Miért van az, hogy nagy garral el­hatá­rozok vala­mit, aztán a test meg csak nevet? (A mar­kába!) Miért van az, hogy a test gon­dol egyet, az­tán csi­nálja, amit jó­nak lát? Egyszer csak ott terem benne egy jó kis daga­nat. Tumor. Rák. Én hív­tam? Nem. Aztán elkezd, mond­juk, hullani a hajam. Nyilván nem azért, mert így akar­tam. Egy­más után men­nek szé­pen tönkre a fogak, ha a test­nek olyan­ja van. Fogja magát, el­kezd öre­gedni, le­épül­ni, és ez a kér­lelhe­tet­len folya­mat erő­szak­kal át­rende­zi az éle­tün­ket. Itt fáj, ott fáj, s kilenc­ven fö­lött sokak ese­tében szinte normá­lis, hogy vala­hol min­dig fáj­jon vala­mi abban a test­ben. – Kértük? Nem kér­tük, mint ahogy a beteg­sége­ket sem kér­tük.

Az egész test lecse­rélő­dik. Kérdez­nek bennün­ket netán, hogy akar­juk-e? Nem kér­dez­nek. Ha min­den igaz, na­ponta egy millió bőr­sejt „megy ki” (és cseré­lődik le). Tíz évente új cson­tok, húsz évente új szív. Akár akar­juk, akár nem. Min­den készte­tés nél­kül zajla­nak ezek a sze­mély­telen folya­matok.

Hogy mennyire nincs ott „gazda”, olyan­kor is kris­tály­tisz­tán lehet látni, ami­kor pél­dául arra ébred az ember, hogy be­szél álmá­ban. Tanul­ságos oda­figyelni – már ha az em­ber képes el­kapni azokat az illé­kony pilla­nato­kat a tel­jes ébre­dés előtt, ami­kor tuda­tosan ész­leli, hogy be­szél. Olyan­kor lehet rá­döb­benni, hogy de hiszen nem én va­gyok az, aki ott nagy­ban fújja és csak mondja meg mondja, mert­hogy tőlem telje­sen füg­get­lenül, az aka­ratom­tól tel­jesen füg­get­lenül zajlik ez – és termé­szete­sen a tartal­mába sin­csen bele­szólá­som. És persze ennek meg­fele­lően csupa olyas­mi hang­zik ott el, ami­ről pl. fogal­mam sem volt, vagy olyas­mi, ami­hez hozzá sem tud­nék éber álla­pot­ban szólni – vagy éppen olyan, amit és aho­gyan „én” nem is monda­nék!

Ott vannak aztán a meteo­paták – azok, akik min­den idő­járás­válto­zásra rea­gál­nak. Példá­ul közel­gő vihar­ra, ziva­tarra, front­rend­sze­rekre stb. Van, akit a meleg-, és van, akit a hideg­fron­tok visel­nek meg – és na­gyon sokan van­nak idő­sebb, idős vagy na­gyon idős kor­ban, akik­nek bizo­nyos lég­köri viszo­nyok hatá­sára egy­szerű­en össze­omlik a kerin­gése. Olyan­kor mar­kán­san meg­ugrik a halá­lozási ráta a megfe­lelő kor­osztá­lyok­ban.

Van, akinek „csak” a feje haso­gat, van, aki kifeje­zet­ten meg­ker­gül és rob­ban, és hideg­fron­tok sok ember­ben dep­resszi­ót válta­nak ki – vagy min­den­féle gör­csös reak­ciót. A Buddha na­gyon jól tudta, hogy ezek az idő­járás­válto­zások beteg­sége­ket is kivált­hat­nak az ember­ben: utu­pari­ṇā­majā ābā­dhā. Vagyis olyan kórsá­gokat és nyava­lyákat, melye­ket az idő­válto­zás és az évsza­kok válta­kozá­sa okoz egy élő szerve­zet­ben. Egy vala­mit azon­ban tehe­tünk: meg­tanul­juk követ­ni a tudat reak­ciót. Kifi­gyel­ni, hogy a testi tüske vagy tövis mellé oda­döfi-e a tudat a maga, 2. sz. tövi­sét, avagy sem. Ez az, amit „ke­zelni” tu­dunk, ha meg­tanul­juk. Arról a tövis­ről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/10/levelek-az-erdobol-iii-ma-ma-van.html

Ha én volnék a „gazda”, ha ez a test az enyém lenne, úgy, ahogy van, akkor igazán nem állna sem­miből sem kiadni neki az ukázt, hogy mikor mit te­gyen, és mikor mit ne te­gyen, a kerin­gést azon­ban nem izgat­ja külö­nös­kép­pen, hogy bele is halha­tok, ha gon­dol egyet, és össze­omlik. Rimán­kod­hatok neki, kér­lelhe­tem szép szó­val, fellép­hetek eré­lye­sen – sokat nem fogok vele érni. Jó eset­ben tompí­tani tudom a hatást, a megfe­lelő hozzá­állás (sammā­saṅ­kappa) kiala­kítá­sával. Erről lásd:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/borig-ronggya-azva-egy-alapos-megazas.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/bezartsag-nem-akarjak-inkabb-vegre.html

▲

Ezt is írja még a méljé­ben a ked­ves isme­rős: Más­hol meg azt olvas­tam, amit a Budd­hától idéz­nek: "Be your own light."

Hát, ezzel nem is egy gond van. Az egyik az, hogy a Buddhá­tól sem­mi ilyes­mit nem idéz­het­nek, mert ilyet soha életé­ben nem mon­dott. Ad egy: már csak azért sem mon­dott, ill. mond­hatott, mert nem fény­ről vagy vilá­gos­ság­ról (angol light, amit pl. egy (olaj)­lám­pás = mé­cses áraszt), ha­nem sziget­ről volt és van szó.

Nem kell min­dent kri­tikát­lanul be­venni, kész­pénz­nek venni. Így ter­jed a ten­ger­nyi sület­len­ség: ki­viszi valaki fele­lőt­lenül a nyilvá­nos­ságba, a nép meg rá­harap, és ter­jeszti tovább.

Ad kettő: sokkal na­gyobb baj, ami a félre­értel­mezés hát­teré­ben húzó­dik meg, és ez a már nagyon korai szanszk­rit félre­fordí­tások kérdése. Igen: ez a Buddha ere­deti­leg elhang­zott ösz­tönzé­sének töké­lete­sen kite­kert és meg­másí­tott válto­zata, ami egy hibás szanszk­rit fordí­tás­sal indult, hogy aztán a hibás szanszk­rit fordí­tás kínai fordí­tásá­ban ugyan­csak lám­pás le­gyen belőle, majd, mint ebből a „light­os” verzió­ból is lát­ható, fény, ill. világ, vö. a m. ’vilá­got gyújt’, ’nap­világ­nál’, ’szeme vilá­ga vki­nek’ stb., stb.

Álljon itt két páli szöveg­szemel­vény:

1.
Atta­dīpā, bhik­khave, viha­ratha atta­sara­ṇā anañña­saraṇā, dham­ma­dīpā dham­ma­sara­ṇā anañña­saraṇā.

Kb. ’Ti maga­tok legye­tek [maga­toknak] a sziget, szerze­tesek, ti maga­tok legye­tek a mene­dék [= önma­gatok mene­déke], semmi más ne legyen a ti me­nedé­ketek – a Dham­ma legyen a ti szige­tetek, a Dham­ma legyen a ti me­nedé­ketek, semmi más ne legyen a ti mene­déke­tek. – [Ez a fordí­tás vala­me­lyest eltér a majd lejjebb kö­vetke­ző­től. Mind­két fordí­tás az enyém.] – DN 16 | Mahā­pari­nibbāna­suttaṁ || SN 22:43 | Atta­dīpa­suttaṁ.

2.
… dīpaṁ kayi­rātha me­dhāvī | yaṁ ogho nābhi­kīrati.
„… let the wise man make for him­self an island, which no flood over­whelms.” (A néhai Nārada Thera tiszte­lendő angol fordítása.)
Kb. „teremt­sen [magá­nak] a bölcs szige­tet, melyet ár el nem önt­het.” – (Dhp = Dham­ma­pada 25.)

Ez tehát ’ár’, de nem akár­milyen, ha­nem az a bizo­nyos négy: kāma, bhava, diṭṭhi, avijjā à (1) kāmogha, (2) bhavogha, (3) diṭṭhogha és (4) avijjogha, vagyis: (1) az ér­zéki vágy(ak) árja, (2) a léte­sü­lés árja, (3) a (téves) néze­tek árja, vala­mint (4) a nem­tudás árja. A négy „befo­lyás” (āsa­va) alatt is „futnak”. (Lásd fel­jebb.) Lámpást azon­ban nem­igen szo­kott el­önteni pl. az ér­zéki vá­gyak árja – (képle­tes) szige­tet már inkább –, csak hát persze annak, aki ezt a pazar be your own light ’legye­tek saját fénye­tek’ (!) ötle­tet ki­agyalta (vö. Vilá­gítsa­tok maga­tok­nak!), a jelek sze­rint sok fogal­ma nem volt éppen, de ebben sincs sem­mi új, sem­mi rend­kívüli.

Ilyet is írtam, nem is olyan rég:

[SZIGET vs. LÁMPÁS]

Rossz – téves – fordí­tás az angol word­ling, ami­ből ez a téves / hibás fordí­tás nőtt ki a for­dító meg­jegy­zé­sé­ben: tanu­lat­lan világi. Ez a hátul­ütő­je annak, ha nem az ere­deti szö­veg­ből, ha­nem az ere­deti­nek egy for­dí­tásá­ból dolgo­zik vala­ki, mivel az első for­dí­tás téve­dé­se­it / hi­báit is át­veszi. Tovább­adja. Osto­bán és fele­lőtle­nül, mint ami­lyen fe­le­lőt­le­nül és osto­bán, meg­fe­lelő nyelv­isme­ret, kellő hozzá­értés stb. hiá­nyában azok a régi for­dí­tók jár­tak el, akik a páli szö­ve­ge­ket szanszk­ritra kezd­ték fordí­tani: (rész­ben) rossz for­dí­tá­sokat hoztak létre, melyek­ből aztán to­váb­bi (rész­ben) rossz fordí­tások szület­tek – pél­dául (rész­ben) rossz kínai for­dí­tások. Így lett a páli dīpá-ból (1. ’szi­get’; 2. ’lám­pás, mé­cses’) szkt. dvīpa (’lám­pás’), csak­hogy míg egy sziget a nagy világ­ten­ge­rek­ben me­ne­dék egy hajó­tö­rött szá­má­ra, egy lám­pás nem­igen szol­gál mene­dé­kül, fő­leg ha vala­ki­nek ön­maga lám­pá­sa kelle­ne len­nie, vö.: Tasmāti­hā­nanda, atta­dīpā viha­ratha atta­sara­ṇā anañ­ñasa­raṇā, dham­ma­dīpā dham­masa­raṇā anañ­ñasa­raṇā. (Pl. DN 16, SN 47:9.) – Kb. ’Ezért hát, Ānanda, ti maga­tok legye­tek a sziget, ti ma­ga­tok legye­tek a mene­dék, sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek; a Dham­ma legyen a ti szi­ge­tetek, a Dham­ma le­gyen a ti me­ne­déke­tek, sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek.’ – Már­mint a Buddha halá­la után, ami­kor már nem lesz itt, nem áll az ál­tala ala­pított szer­ze­tes­rend élén, és nincs je­len a tekin­té­lyé­vel.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/05/ahogy-csillag-megy-az-egen-33.html

A nagy­szerű K. R. Norman többek között ezt írja:

The same problem can arise with the Middle Indo-Aryan word dīpa, which may be the equi­valent of Sanskrit dīpa "lamp" or dvīpa "island". As a paral­lel to the verse in the Dhamma­pada¹¹, "a wise man should make a dīpa which the flood will not over­whelm", the Sanskrit Udāna­varga¹² has dvīpa "island," but the Chinese version¹³ has "lamp," show­ing that it is based upon a Sanskrit version which had dīpa "lamp".

¹¹ dīpaṁ kayi­rātha medhāvī | yaṁ ogho nābhi­kīrati, Dhp 25.
¹² dvīpaṁ karoti medhāvī, Udāna-v 4.5.
¹³ Quoted by Brough, 1962, 209 (ad GDhp 111).

Norman, K. R.: A philo­logical approach to Bud­dhism. London: School of Orien­tal and Afri­can Studies, Univer­sity of London, 1997. [= Buddhist Forum, Volume V: Bukkyō Dendō Kyōkai Lectures 1994.] – PDF: 60. old.

Így már lehet idézni, így már bát­ran lehet ter­jesz­teni, már csak azért is, mert nekem kell az úton végig­men­nem, nekem kell meg­dol­goz­nom a meg­világo­sodá­sért, ha egy­szer más nem teszi meg helyet­tem. Én vagyok ön­magam meg­váltója! Attāhi atta­no nātho … ’Ki-ki ön­maga meg­váltója …’ És ugyan­így: a mene­dék is ben­nem van, itt bent. Nekem kell ezt a mene­déket létre­hoz­nom önma­gam­nak. A Dham­mán kívül, ami a táma­szom és a mene­dékem, senki és sem­mi más nem lehet raj­tam kívül a me­nedék, hiszen más­féle mene­dék egész egy­szerű­en nin­csen. Erre utal a képle­tes sziget a képle­tes tenge­rek­ben, ahol is ez a sziget lesz a mene­dékem, ahová az ár elől mene­kül­hetek – és ahol szára­zon megúsz­hatom!

Ezért hát, Ānanda, ti maga­tok legye­tek a sziget, ti ma­ga­tok legye­tek a mene­dék, sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek; a Dham­ma legyen a ti szi­ge­tetek, a Dham­ma le­gyen a ti mene­dé­ke­tek, sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek – szólt a fenti idézet. A Buddha ezt kér­dezte utána a Nagy­tiszte­letű Ānan­dától: ’És ho­gyan lesz­tek ti maga­tok a sziget, Ānanda, a mene­dék úgy, hogy sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek; hogy a Dham­ma legyen a ti szi­ge­tetek, a Dham­ma le­gyen a ti me­ne­déke­tek, sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek?’

Hát úgy és azzal le­szünk mi ma­gunk a sziget, a mene­dék, hogy a Buddha gya­kor­lati út­jára lé­pünk, meg­tesszük az első lépé­seket, vagyis elkez­dünk medi­tálni, de nem ám akár­ho­gyan, ha­nem az éber tuda­tos­ság – az éber­ség – négy alapjá­nak mód­sze­res lera­kásá­val. Ez a négy alap a cat­tāro sati­paṭ­ṭhānā, az éber­ség meg­alapo­zásá­nak négy módo­zata: a test­ben a test dol­gait, az érzé­sek­ben és érze­tek­ben az érzé­sek és érze­tek dol­gait, a tudat­ban a tudat dol­gait, a tudat­tár­gyak­ban pedig a tudat­tár­gyak dol­gait szem­lél­jük, lelkes buzga­lom­mal (ātā­pī), tisztán ­értve (sam­pajā­no), éber tuda­tos­ság­gal (sati­mā), miután idő­lege­sen meg­fegyel­meztük az öt akadályt (viney­ya loke abhij­jā­doma­nassa). Stb.

’A beteg­ről szóló tanbe­széd’ (SN 47:9 | Gilāna­sut­taṁ) címet viselő szut­tában a súlyo­san beteg Buddha töb­bek között azt fejti ki Ānan­dának, hogy ne vár­jon tőle annál töb­bet a Szan­gha, a szerze­tes­kö­zös­ség, mint amit meg­tett, hiszen senki kö­zött nem tett kü­lönb­séget, min­den­kivel meg­osz­totta a taní­tá­sait, s ennek vonat­kozá­sában nem ismer sem­mi olyat, mint „a tanító zárt ökle” (āca­riya­muṭ­ṭhi) – nem tar­tott vissza sem­mit, nem vol­tak „rej­tett” tanítá­sai „ki­válasz­tot­tak” vagy „be­ava­tot­tak” szá­mára –, ugyan­akkor senkit sem je­lölt ki utó­dul a Szan­gha élére a végle­ges távo­zása utáni idők­re. Öreg ő már, így ő, előre­hala­dott a kora, közel nyolc­van éve­s, és mint ahogy egy öreg kor­dét is már csak szíjak tarta­nak egybe, a Tathā­gata teste is csak úgy tud már menni, hogy szíjak tart­ják egybe. […] Ezt köve­tően hang­zott el a fent is idé­zett ’Ezért hát, Ānanda, ti maga­tok legye­tek a sziget, ti ma­ga­tok legye­tek a mene­dék stb.’ inte­lem. (NB. Ez a rész DN II 98-101 alatt is, azaz DN 16, a Walshe-féle angol fordí­tás 244–245. olda­lán.)

▲

Újfent csak aján­lani tu­dom ezt a nagy­szerű kézi­köny­vet:

Saya­daw U Pan­dita: Még ebben az élet­ben. A Buddha taní­tása a meg­vilá­goso­dás eléré­séhez. Buda­pest: Budd­hista Vipas­sana Ala­pít­vány – A Tan Kapu­ja Budd­hist Egy­ház, 2010. Ford. Schütz J. István. – A könyv máso­dik ki­adása 2017-ben jelent meg.

És meg­jelent ám ez is ma­gyar fordí­tás­ban:

Nyana­ponika Thera: Sati­paṭ­ṭhāna. A budd­hista medi­táció szíve. Ford. Pres­sing Lajos. Buda­pest: Orient Press, 1994.

▲

Utószó:

A blog­bejegy­zés szöve­gébe bele­illesz­tet­tem egy-két rövid, saját for­dítást is, és köz­ben arra gon­dol­tam, hogy a jobb ért­hető­ség kedvé­ért a Buddha rend­szer­esen feje­zett ki egy-egy jelen­séget akár több rokon értel­mű kife­jezés lánc­ra fűzé­sével ma­gya­rázat gya­nánt. Nos, újí­tás címén ezen­nel beve­zetek saját haszná­latra egy olyan meg­oldást magyar fordí­tásra, mely ugyan­így jár el, azaz több rokon értel­mű kifeje­zést, ill. rövid ma­gyará­zatot, külön­féle válto­zato­kat vonul­tat fel. Ezzel a mód­szer­rel Saya­daw U Pan­dita imént fel­tünte­tett, Még ebben az élet­ben c. medi­tációs kézi­köny­vében is lehe­tett talál­kozni, leg­inkább a könyv­höz készí­tett kis­lexi­kon­ban.

Koráb­ban is vallot­tam, most is vallom – és a gyakor­latba is átül­te(t)­tem fordí­tóként –, hogy nem köte­lező és sok­szor még csak nem is célra­vezető egyet­len szó­ban meg­kísé­relni vissza­adni egy-egy (szak)­szó jelen­tését. Vagyis gör­csö­sen ragasz­kodni ahhoz, hogy amit a for­rás­nyelv egy (akár össze­tett) szó­ban képes kife­jezni, azt a cél­nyel­ven (ese­tünk­ben magya­rul) is egyet­len szóval|-ban ad­junk vissza. Pél­dául a páli duk­kha szó egyik ér­telme az, hogy ’a dol­gok nem kielé­gítő volta’, amit egyet­len szóba bele­eről­tetni képte­len­ség. Az angol ’un­satis­facto­ri­ness’ elfo­gad­ható ugyan, sőt, ez ma már talán a leg­álta­láno­sabb a duk­kha szó meg­felel­teté­se­ként angol nyelvű, budd­hista té­májú szö­veg­ben, ám hiába szabá­lyos a kép­zés­módja nyelv­tan szem­pont­jából, ha egy átla­gos anya­nyelvi be­szélő fülé­ben (is) ugyan­csak szo­kat­lanul, ide­genül cseng.

Vallom azt is – és gyako­rolom is –, hogy a szó­fajok között sza­bad az át­járás. Ez annyit je­lent, hogy ha a for­rás­nyelvi szö­veg­ben pl. főnév van, nem mu­száj főnév­vel vissza­adni cél­nyel­ven. Sok­szor nem is fog mű­ködni, vagy csak azon az áron, hogy „ma­gyar­talan” lesz, már­pedig a nyel­ven nem illik erő­szakot tenni!

Az anattā-ra ezek­kel az aláb­bi meg­oldá­sok­kal élek ebben az új blog­be­jegy­zés­ben (lásd fel­jebb):

1. „[…] ebben a test­ben nincs én, nincs önvaló, nincs önma­gam, hiszen ha ez a test önma­gam lenne, önva­lóval rendel­kezne […]” – A páli ere­deti: Rūpañca hidaṁ, bhik­khave, attā abha­vissa, nayi­daṁ rūpaṁ ābā­dhāya saṁ­vat­teyya […]. (SN 22:59 | Anatta­lak­khaṇa­sut­taṁ, ’Az anat­tā-ról mint a lét egyik ismér­véről szóló tanbe­széd’).

Az idé­zett sza­kasz­ban az ere­deti ezzel nyit: Rūpaṁ … anattā. Az első szó egy sem­leges nemű főnév, itt egyes szám alany­eset­ben, és a máso­dik szó is főnév, egyes szám­ban: nő­nemű, ugyan­csak alany­eset­ben. Tiszte­lendő Bhikkhu Bodhi így adja vissza ango­lul: Form is nonself. Másnál not-self szere­pel. Például. – Itt most elte­kin­tünk attól, hogy ebben az össze­füg­gés­ben a páli rūpa szó­nak nem erről az értel­méről van szó (forma, alak), ha­nem kifeje­zet­ten az em­beri test­ről, az öt khan­dha egyiké­ről, az első­ről, azaz mind­arról, ami az anya­giság vilá­gá­nak a ki­feje­ződé­se, ill. meg­nyilvá­nulá­sa anya­gi / fizi­kai – és em­beri – test­ként. Okvetle­nül érde­mes (újra?) elol­vasni ezt a blog­be­jegy­zést is: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/02/kie-ez-az-elefant-me-aliya-kage.html

Az angol­ban min­den to­vábbi nél­kül lehet ilyet csi­nálni: adva a ’self’ (a m. ’ön­való’ stb.) alap­szó, ami meg nem az (már­mint ’self’), azt úgy feje­zik ki, hogy oda­biggyesz­tik pl. a non- elő­ta­got (pre­fixu­mot). A magyar­ban is lehet ezzel pró­bál­kozni, lásd: „nem-én”, de csep­pet sem vagyok benne biztos, hogy ez be is jönne, vö. ?a test nem én | nem-én (?). – Hacsak nem az ’én­nélkü­liség’ meg­oldás­sal él vala­ki, a Sayadaw köny­véből. Úgy érzem, jobb a láncba fű­zött „soro­zat”, mivel így együtt fel­ve­zetve érzék­lete­seb­bek az egyes kité­telek.

2. „És mi az, Ānanda, ami üres az én, az ön­való vonat­kozá­sában – nincs ön­lénye­gisé­ge –, és üres mind­abban, ami az énhez, az ön­való­hoz tar­tozik? – A páli ere­deti: Kiñca, ānanda, suñ­ñaṁ atte­na vā attani­yena vā? (SN 35:85 | Suññata­loka­sut­taṁ, ’Az üres­ség­ről és a világ­ról szóló tanbe­széd’).

A páli erede­tiben ele­gendő az atte­na, ill. az attani­yena (< attā, ill. < atta­niya) – az előbbi ’én, önma­gam, önvaló, egó stb.’, ez utóbbi ’ami az attā-hoz tar­tozik’ jelen­tés­ben –, hiszen min­dent kife­jez­nek, szaba­tosan és frap­pán­san, ami és ahogy kell, a jelen­tésük telje­sen egyér­telmű stb. Itt is célra­veze­tőbb­nek tar­tom az értel­mező és akár több­szörö­sen körül­író meg­oldást. Már ha úgy véli az ember, hogy jobb, ha a ma­gyar fordí­tás ma­gya­rul van abban az érte­lem­ben, hogy lehe­tőleg kerül­jük a páli átvé­telek beve­zeté­sét és hasz­nála­tát. Kivétel van per­sze, mint a szutta, kamma, nibbá­na vagy a dukkha, a khan­dha stb. És: a Tathā­gata, mivel­hogy ezt is képte­len­ség vissza­adni ma­gya­rul. Máris fel­sej­lik ben­nem az a bor­zasz­tóan erőlte­tett, ijesz­tő hang­zású, szeren­csét­len meg­oldás – ti. „a Fel­ébre­dett” mint a Buddha szó­alak ma­gya­rítá­sára tett kísér­let. Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/a-buddha-felebredett-szegeny.html

▲

Tibor, kedves, nem panasz­kod­hattál, ami­kor a Neked szánt ere­deti mélt elküld­tem még decem­ber­ben: kérdez­tem is Tőled, hogy kap­tál-e vala­ha is ekko­ra leve­let vala­kitől. Remé­lem, most se fogsz panasz­kodni: én ma­gam sem gon­dol­tam volna, hogy végül nagy­jából a két­szere­sére duz­zadt az anyag, és ekko­ra blog­be­jegy­zés lett belőle! Fogadd Te is szere­tet­tel, ezút­tal külö­nö­sebb apro­pó nél­kül. (Az az elő­ző korai kará­csonyi aján­dék volt ugyanis.)

☸