Levelek az erdőből III: Ma ma van

Ma ma van

Sebaj, lesz ez még cifrább is!

Kedves Mindnyájuk|-jatok, kedves Mindenki!

Ma ma van. És ez cseppet sem mellé­kes, mert holnap nem holnap lesz, ha­nem hol­nap is ma lesz, a követ­kező ma, ha egy­szer az a holnapi nap egész egysze­rűen még sehol sin­csen, nem ért ide, vagyis ap­pat­tañ­ca anā­gataṁ, szó sze­rint ’nem ért (el) ide, ami még nem jött el’, már­mint a jövő. Mindig ma van, egész ponto­san a minden­kori jelen pilla­nat – és mi leg­inkább még­sem ebben a min­den­kori jelen pilla­nat­ban idő­zünk-élünk, ha­nem egyéb pilla­natok­ban: fel­kérőd­dzük a múltat, fel-fel­idéz­zük az emlé­kein­ket, végig­nézzük, mit mikor mivel és hogyan ron­tot­tunk el, mikor milyen rossz dön­tése­ket hoz­tunk, kon­sta­tál­juk, hogy min­dent eltol­tunk, amit csak lehe­tett, az egész éle­tün­ket, aztán meg át­adjuk ma­gun­kat az álmo­dozás­nak, ter­vez­getés­nek, bosszút is for­ralunk oly­kor, ha kell, elő­re meg­írjuk gon­do­lat­ban, amit írni akar­tunk, aztán meg azon tör­jük a fejün­ket, hol lehet­ne jobb, kelle­me­sebb, elvi­selhe­tőbb, vagy listá­ba ren­dez­zük csilla­pítha­tat­lan vágya­inkat, és egy­más után talál­juk ki a menni- és in­téz­ni va­lókat. BIG ME tevő­leges, örök­nyüzs­gő fele, kāra­ka kép­telen nyug­ton lenni. Képes még a vilá­got is megváltani!

Nem záró­jelben érde­mes meg­jegyez­ni, hogy a vég­telen sor­ban ho­zott rossz dön­tések kivál­tó oka egy­részt az, hogy mint minden, egy-egy dön­tés is felté­telek függ­vényé­ben jön létre, szüle­tik meg, már­pe­dig eze­ket a felté­tele­ket nem mi te­remt­jük meg, vagy­is tő­lünk füg­get­lenek: egy-egy dön­tés is sze­mély­telen fo­lya­mat csupán, sehol a „gazda”. Másrészt pedig azért hoz­zuk nem­rit­kán a leg­lehe­tet­le­nebb dön­tése­ket, mert a látá­sunk nem tiszta, hiszen a tu­dat telis­tele van szennye­ződé­sek­kel, lásd https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

Vakok vagyunk, nem vagyunk képe­sek átlátni a dol­gokat, félre­értel­me­zünk, bőven bele­magya­rázunk dol­gokba olyat is, ami ott sincs, sem­mit sem lá­tunk úgy, ahogy van, torz az érzé­kelé­sünk, és meg va­gyunk vezet­ve. Egy ilyen tudat ráa­dásul még el is hiszi, amit lát / hall / gon­dol (stb.), továb­bá ami­vel ép­pen trak­tál­ják – mani­pu­lál­ják – vég nélkül. Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Kéretik elgondol­kozni azon, hogy mi min­den játszik szere­pet véle­mé­nyeink és néze­teink ki­mun­kálá­sá­ban is, dönté­seink kiala­kítá­sá­ban és meg­hoza­talá­ban is.

Mindenek­előtt a kilészák (kilesa) közül a három legmar­kán­sabb: lobha ’mohó­ság, bír­vágy, kap­zsi­ság’, dosa ’harag; gyűlö­let’, vala­mint moha ’meg­veze­tett­ség, osto­ba­ság’.

Lássuk, mi van még ott, amire még csak nem is gon­do­lunk, már­pedig az aláb­biak akár ere­deti elkép­zelé­seink­kel szöges ellen­tétben álló dön­tést is képe­sek hozni adott eset­ben. Ugyan­így vál­toz­ta­tunk a néze­tein­ken is, ha kell, 180 fo­kos fordu­lattal. És nagy­mes­terek va­gyunk az in­dok­lás­ban, a dön­tések meg­ideo­logi­zálá­sában! Mindent meg- és ki­ma­gya­rá­zunk.

A felso­rolás bővít­hető; ez itt csak íze­lítő, talá­lom­ra ide­öntve:

torz, kite­kert érzé­kelés, vakfoltok, tudá­sunk és az emlé­kezés álta­lános hiá­nyos­sá­gai és hé­zag­jai, félre­ma­gya­rázá­sok és félre­értel­mezé­sek, von­zal­mak és taszí­tások, pre­feren­ciák, elvá­rá­sok, tév­kép­zetek, hely­telen meg­látá­sok, félre­veze­tett­ség, a szoci­ali­záci­ónk, elő­íté­letek, ba­bonák, makacs­ság, fafe­jűség, ér­zel­mek, érzék­szervi be­nyo­mások, emlék­fosz­lá­nyok, ál­mok, lég­várak, déli­bá­bok, pilla­nat­nyi han­gula­tok és sze­szélyek, mind­az, amit tanul­tunk, hallot­tunk, lát­tunk, azaz a be­nyo­má­saink, a mély­ben tárolt olvas­mány­élmé­nyek, hi­szé­keny­ség és naív­ság, gon­dolat­töre­dékek, álta­lá­nos be­folyá­solt­ság, emlé­kek és emlék­marad­ványok, meg­győző­dések, hit, be­szél­geté­sek lenyo­ma­tai, a neve­lés marad­ványai, gőg, téves becs­lések és érték­íté­le­tek, meg­rög­zött­sé­gek és be­ideg­ződé­sek, szem­ellen­zők, testi érze­tek, az ép­pen fenn­álló idő­járá­si hely­zet (stb., stb., etc.), és per­sze BIG ME viszi a prí­met – véle­ménye­ink és néze­teink a fránya nagy ego, BIG ME kiter­jesz­tései. Tesse­nek hozzá­szólá­sokat, olva­sói leve­leket és véle­ménye­ket ol­vasni, bár­hol, bár­milyen nyelven.

A körülmé­nyeket, a dolgok alaku­lását nem­igen tudjuk befo­lyá­solni, hiszen ami és aho­gyan ép­pen fenn­áll / van, múlt­beli kivál­tó okok (hetu) követ­kez­ménye – a most be­érő vipāka, az ered­mény. Vagy talál­koz­nak az elgon­dolá­saink és az el­várá­saink, a dön­tése­ink és a meg­tett lépé­sek ezek­kel a be­érő követ­kez­mé­nyek­kel, vagy nem. Van, ami­kor jól mé­rünk fel egy helyze­tet és ennek meg­fele­lően jó lesz a dön­tés is, de csak­is azért, mert a tő­lünk füg­get­len körül­mé­nyek ezt tet­ték lehe­tővé. Nagyon gyak­ran az is jó dönté­sek elle­nében hat, hogy kép­tele­nek va­gyunk ön­magunk­tól elvo­nat­koz­tatni, azaz ma­gunk­ból indu­lunk ki, min­den­be bele­visszük a ma­gunk pre­feren­ciáit és elvá­rá­sait, mert nincs ben­nünk elég bele­érzés, túl erős az én­köz­pon­tú­sá­gunk, nem tud­juk ma­gun­kat bele­kép­zelni más hely­zeté­be, és még csak nem is vesszük a fárad­sá­got, hogy ki- és meg­figyel­jük, mégis mi len­ne jó – nincs ben­nünk elég em­pátia. (És mind­unta­lan az aján­dék lo­vat emle­get­jük fel.) Talán az egyik leg­jobb pél­da erre az aján­déko­zás: nem azt és nem olyat ve­szünk vala­kinek, amire szük­sége van / lehet és még tet­szeni is fog neki, ha­nem a ma­gunk feje után me­gyünk, és a ma­gunk ízlé­se alap­ján „örven­dez­tet­jük” meg az ille­tőt vala­mi­vel, ami­nek az­tán sem­mi hasz­nát nem veszi, és megy a kuká­ba.

Ma tehát ma van, és ez a ma egyedi és egy­szeri, hiszen min­dig min­den újon­nan jön létre, a kép­ződ­mé­nyek min­dig újak, nic­caṁ navā­va saṅ­khārā. Ma ma van, most – ma – lé­pünk, a most­ban. Egy né­met köz­mon­dás – és magyar válto­zata – azt hir­deti, hogy Was du heute kannst be­sor­gen, ver­schiebe das nicht auf mor­gen!, vagyis Amit ma megte­hetsz, ne ha­laszd hol­napra.

A másik olda­lon ott a spa­nyol maña­na kité­tel, ami annyit tesz, mint ’hol­nap’, de bal­jósan ben­ne lapul ennek a hol­nap­nak egy má­sik aspek­tusa, a soha­napján. Ígé­ret, amit vélet­lenül sem sza­bad kész­pénz­nek venni.

Könnyű hangoz­tatni, hogy most, most, most kell vala­mit meg­tenni, nem pedig húzni-halo­gatni „ej, rá­érünk arra még!” fel­kiál­tással. Pedig tény­leg nem jó, ha ma­gunk előtt gör­getünk min­dent, hiszen ma (még) va­gyunk, „hol­nap” meg talán már nem is le­szünk – rend­szere­sen hall­hat­tuk elő­adó­ink szájá­ból Ran­gun­ban, a Nemzet­közi Théra­váda Budd­hista Misszi­ós Egye­temen (an­gol elne­vezé­sének rövi­díté­se ITBMU), misze­rint sose tud­hatjuk, melyik jön el hama­rabb, a hol­nap, vagy pedig követ­kező életünk!

Szóval ha egész ponto­sak akarunk lenni, akkor beszű­kítjük a ’ma’ jelen­tés­tarto­má­nyát az itt fent már emlí­tett min­den­kori jelen pilla­natra, hiszen ezt a pilla­nat­töre­déket máris fel­vál­totta a követ­kező pilla­nat­töre­dék, megy az egyik, azon­nal ott a másik a sar­kában, össze azon­ban nem ér­nek – mint egy gya­kor­ta felbuk­kanó hason­lat mene­telő hangyái. Kicsit távo­labb­ról egybe­függő vo­nal, közel­ről egyes han­gyák vég­telen sora. Nagy azon­ban a különb­ség: egy pilla­nat­töre­déket éppen meg­előző pilla­nat­töre­dék már sehol, kész, vége, épp­úgy, mint ahogy az éppen ese­dékes eljö­ven­dő, azaz követ­kező pilla­nat­töre­dék meg még nin­csen sehol.

Egyetlen egy pilla­nat­töredék az, ami éppen van, fenn­áll, a többi nem léte­zik (már meg még), nin­csen, mint ahogy a min­ket – a sze­mély képze­tét is – adó ún. öt hal­maz, pañcak­khandha, ill. a ra­gasz­kodá­sunk tár­gyát képe­ző öt hal­maz, pañc’upā­dānak­khandhā is csak egy pilla­nat­töre­dék ere­jéig áll csu­pán fenn, mert­hogy szün­tele­nül létre­jön (kelet­kezik, szüle­tik), újra meg újra, fenn­áll / itt van (és köz­ben válto­zik, más lesz), majd távo­zik (be­végzi). Így kelet­kezik min­den az egész világ­egye­tem­ben – élő, élet­telen egy­aránt –, így áll fenn és köz­ben más lesz, majd így mú­lik el, így távo­zik, hal meg min­den, a tudat­pilla­nata­ink­tól kezdve a sejt­jein­ken át kivé­tel nélkül minden.

Állandó kelet­kezés, kurta ittlét – valami­nek a fenn­állása, ami­ben benne fog­lal­tatik a vál­tozás, a Buddha meg­fogal­mazá­sában ṭhi­tassa añña­that­taṁ, a „más­féle­ség” –, majd elmú­lás, a hét­köz­napi elme szá­mára követ­hetet­len sebes­séggel.

Ma, most, a minden­kori jelen pilla­nat, amibe hirte­len bele­szól az idő­járás, az ép­pen fenn­álló lég­köri viszo­nyok (lásd ennek kap­csán is: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/07/az-uton-leves-apropojan-yampiccham-na.html ) – épp­úgy állan­dó kelet­kezés­ben, válto­zás­ban és elmú­lás­ban van­nak, mint az őket érzé­kelő szer­ve­zet, ill. a tudat. És vagy mellé­döfi a tudat azt a híres-hír­hedt 2. sz. tövist, a tudat tövi­sét, vagy sem.

És hogy mit tudnak azok a fránya lég­köri viszo­nyok? Bemá­so­lom ide az Orszá­gos Mete­oro­lógiai Szol­gálat két, sokat­mondó és szer­fölött ígé­re­tes össze­fogla­lóját:

Az időjárás most a hideg­frontra érzé­kenye­ket ter­heli meg külö­nös­kép­pen. Leg­álta­láno­sabb panasz­ként fej­fájás, mig­rén jelent­kez­het. Az ideg­rend­szer inger­lékeny­sége gyak­ran csök­ken ilyen idő­járá­si hely­zetek­ben, ezért a ref­lex­idő meg­nyúl­hat, a cselek­vési reak­ció kés­het, emi­att a köz­leke­dés­ben részt­vevők­től foko­zott figye­lem szük­séges. Tartós álmos­ság­érzés jelent­kezhet. A szer­vezet görcs­kész­sége hideg­front érke­zése­kor erő­sö­dik, emi­att az epe-, vese-, gyo­mor- és bél­gör­csök szá­ma a front­bete­gek­nél emel­kedhet. Ugyan­csak a görcs­kész­ség­gel függ össze, hogy egyes ese­tek­ben a szülé­sek koráb­ban in­dul­nak meg. A foko­zot­tabb vér­alva­dási haj­lam miatt na­gyobb az esé­lye trom­bózis­nak. A vér­cukor­szint ala­cso­nyab­bá válhat. A test szöve­tei­nek pH-ja eny­hén lú­gos irány­ba toló­dik el, ezért vize­nyő­sebbé, ödé­má­sab­bá válik a szer­vezet. Ez az ízü­leti fáj­dal­mak, vala­mint a reu­mati­kus pana­szok foko­zódá­sát is ered­mé­nyezi. A han­gula­tunk­ban bekö­vet­kező vál­tozá­sok is a front szám­lájá­ra írha­tók, hideg­front­nál ugyan­is intro­ver­tál­tab­bá válha­tunk. A fel­ső lég­úti hu­ru­tos meg­bete­gedé­sek szá­ma meg­nőhet hideg­fronti hatás­nál, számí­tani lehet aszt­mati­kus roha­mok fel­lépé­sére. Halmo­zottab­ban ész­lelhe­tők az aller­giás beteg­sé­gek, illet­ve tünetek is.
(OMSZ: 2021. április 5. 14:02)

A hazánk fölött áthaladó hideg­front kelet felé távo­lodott el a Kárpát-meden­cétől, mö­götte több fok­kal hűvö­sebb levegő áram­lik térsé­günk fölé. Ezek a hatá­sok a vege­tatív ideg­rend­sze­rün­ket para­szim­pati­kus irány­ba tol­ják el, ezért csök­ken a szer­vezet ener­gia­for­gal­ma, alap­anyag­cse­réje, las­sul a lég­zés és a kerin­gés, vala­mint az izom­tevé­keny­ség is a leg­szük­sége­sebb­re csök­ken le. 
(OMSZ: 2021. április 7. 14:02)

Forrás:
Orvosmeteorológia- Humánmeteorológia - met.hu

És még:
https://www.webbeteg.hu/cikkek/idokep/19449/milyen-hatassal-vannak-szervezetunkre-a-frontok

Az Időkép orvosmete­orológiai előre­jelzéseiből:

IDŐKÉP: 2021. máj. 31.

Hétfőn is folyta­tódik az előző napok­ban tapasztalt idő­járás. A hideg- és meleg­frontra érzé­kenyek köré­ben is előfor­dulhat­nak tünetek.

A fülledt, változé­kony időben felerő­söd­het­nek a légző­szervi és kerin­gési prob­lé­mák, vér­nyo­más-inga­do­zás, fej­fájás, szédü­lés, lég­szomj, fára­dé­kony­ság, dekon­cent­rált­ság egy­aránt elő­fordulhat.

A szele­sebb tája­kon élők köré­ben foko­zód­hat­nak a fej­fájá­sos pana­szok, inger­lé­keny­ség, nyug­talan­ság is jelent­kezhet. […]

Nehéz nap vár a szív­bete­gekre is, így ők lehe­tőleg kerül­jék a komo­lyabb fizi­kai meg­terhelést.

Lásd:
https://www.idokep.hu/elorejelzes/Budapest à Orvos­meteo­rológia

Hogy a holnapi nap (= a holnapi ma) jön-e hama­rabb, avagy a követ­kező lét­forma, bi­zony az ép­pen fenn­álló lég­köri viszo­nyok­tól is függ, de az is tőlük függ – külö­nösen előre­hala­dot­tabb kor­ban –, ké­pes-e az agy bár­mit is, mint pl. egy új blog­bejegy­zést létre­hozni, vagy írni né­hány sort a Face­book-profilba.

Tegnap előtt – azaz 2021. októ­ber 18-án, kedden – nehéz volt reg­gel az ébre­dés, nehéz volt a fel­kelés, nehéz volt a rövid­ke út meg­téte­le reg­geli­hez, nehéz volt min­den moz­dulat, nehéz volt a test, és so­vány vigasz volt szá­mom­ra, hogy „Gond­nok urunk” a maga 61 évé­vel az én 67 évem elle­né­ben ugyan­csak gyöt­rő­dött, ilyen-olyan fáj­dal­mak­kal, kelle­met­len testi érze­tek­kel, amire kellő őri­zet, a sati [szati], azaz ’éber tuda­tos­ság’ hiá­nyá­ban a tudat jó szo­ká­sa sze­rint azon­nal rea­gál, és már bent is van az a bizo­nyos 2. sz. tövis, a tudat saját tö­vise a testi tövis mellett.

Reggelit követően nem kevésbé nehéz sep­rés, a szoká­sos reg­geli moz­gás, ami­ből csuta­kosan izzadó kín­ló­dás lett persze ilyen ma­gas pára­tarta­lom mel­lett, de azért csak el­ké­szült – a test a tudat­tal egye­tem­ben meg ki, már­mint ké­szült, úgy­hogy a zuha­nyo­zást lefek­vés és ájult alvás követ­te, reg­gel kilenc­kor, ami­kor is egy „nor­máli­san” műkö­dő szer­vezet­ben sehol sem­mi alhat­nék, sehol sem­mi alvás­kapu, lásd: https://napidoktor.hu/alvas-eletter/mi-iranyitja-az-alvast/

Ugyan­olyan ájult ébre­dés, még nehe­zebb fejjel, még nehe­zebb testtel és még nehe­zebb fel­tá­pász­ko­dás­sal jött, nehéz léte­zés követ­kezett, ám ebéd után három­kere­kűbe kel­lett száll­ni, men­tünk Kan­dy­be meg Pera­deni­yába, mert per­sze a közeli Gam­polá­ban két­szer is eltol­ták az új len­csé­ket a ke­retbe (sze­rény négy utunk bánta), és még min­dig nem jó, úgy­hogy más lát­sze­rész­hez kel­lett menni – test és tudat ugyan­olyan kábu­lat­ban, hogy csak este fél hét táj­ban kezd­jen magá­hoz térni úgy-ahogy.

És felneve­ttem, mellet­tem, a zötykölős jár­gány hátsó ülé­sén túl­koros noví­ciu­sunk, Metta­jīva, s meg­kér­dez­tem tőle, emlék­szik-e még, mit jósolt ne­kem tenyér­ből a minap? És hozzá­tettem, hogy nem em­lék­szem ponto­san, mit is mon­dott, arra azon­ban igen, hogy „75–80”, de hogy ez a vár­ható élet­ko­rom­ra vonat­ko­zott-e, ami­kor majd eljön az a követ­kező élet egy követ­kező lét­szfé­rában, vagy napok­ra, már­mint hogy hány nap lehet még hátra, már nem tud­nám meg­mon­dani! – Nem hal­lot­tam, hogy bár­mit is vála­szolt volna rá, azt ugyan­ak­kor na­gyon is jól tu­dom, hogy nem­rit­kán ott sincs. Mármint a figyel­me. Annyi baj legyen! És még az sem érde­kes, hogy 75–80 nap múl­tán majd meg­tu­dom, na­pok­ról volt-e szó, ill. 75 és 80 kö­zött meg­tu­dom, az élet­évek szá­má­ról-e. A vég­telen­nek tűnő gyöt­rő­dés tette, hogy inkább hit­tem napok­ban, sem­mint évek­ben, azaz élet­kor­ban, s val­lom, mert igen­is ér­zem, hogy en­gem is a lég­köri viszo­nyok – ponto­sab­ban a hatá­saik – fog­nak egy kevés­bé szép napon meg­ölni, ha meg nem, hát akkor vala­mi más, mivel­hogy vala­mi­ben min­den­ki­nek, így ne­kem is ter­mé­sze­te­sen meg kell majd hal­nom, nincs mese.

Hogy hogyan, az már az én ke­zemben (is) van. Tiszta tudat­ról ne­kem kell gon­dos­kod­nom, figye­lem­ről is, éber tuda­tos­ság­ról is, és ugyan­csak ne­kem kell elsa­játí­ta­nom a képes­sé­get, ho­gyan lehet kellő távol­sá­got tar­tani, nem pedig azo­no­sulni min­den­nel, ami csak fel­buk­kan a tudatban. Egy érzés érzés csu­pán, sem­mi egyéb, van, köve­ti a ma­ga tör­vény­szerű­sé­geit, azaz min­denek­előtt „gon­dol egyet”, és tá­vo­zik, elmú­lik, meg­szűnik. A fáj­da­lom­ban pl. az a külö­nös, hogy mi­helyst sike­rül létre­hozni a távol­sá­got a meg­figye­lő tu­dat és a fájda­lom kö­zött, ahogy elkü­lö­nül a kettő, ahogy le­válik és lát­ható, hogy az ott egy fáj­da­lom, ott, „én” pedig itt va­gyok, már tom­pul is, ha pe­dig sike­rül le­tenni is, akkor már sem­mi baj nincs vele. Ez tehát az a 2. sz. tövis, az a tövis, amit a tudat döf disznó módon a testi fáj­da­lom tövise mellé.

Ahol ez év július 20-a óta vagyok itt Srí Lan­kán, ugye, budd­hista medi­táci­ós elvo­nu­lási köz­pont. Azok kö­zött, akik­kel napon­ta több­ször is érint­ke­zem, egy vilá­gi gyakor­ló asszony 63 éves, az asszony, aki főz, 67, a gond­nok 61 éves, és itt va­gyok én a ma­gam betöl­tött 67 évé­vel. Hol ez nyög egyet, hol az, külö­nö­sen ami­kor fel kell tá­pász­kodni (1) az ülő­pár­ná­ról, mert­hogy nem szé­ken és nem asz­tal­nál eszünk, ill. (2) a lebo­rulás­ból – a théra­váda budd­hiz­mus napi gya­kor­latá­ban az csak a leg­ter­mé­sze­te­sebb, hogy a vilá­gi hí­vek, vala­mint noví­ciu­sok, ill. rang­idős­ség szem­pont­jából alá­ren­delt szer­ze­tes(ek) há­rom­szor lebo­rul­ja­nak a náluk fel­jebb álló szer­ze­tes(ek) előtt, s ez­zel fejez­zék ki tisz­tele­tüket a Há­rom Ékes­ség, vagy­is a Buddha, a Dham­ma (= a Tan) és a Szan­gha (= a Buddha szer­ze­tes­rendje) előtt. Én is gya­ko­ro­lom, hogy­ne gyako­rol­nám a ma­gam sem­mi kis kilenc be­töl­tött esős év­sza­kával! És kü­lön­ben is: ahol van egy Buddha-ábrá­zo­lás, ott illik szé­pen le­bo­rulni. Három­szor. A le­boru­lás is BIG ME le­épí­té­sé­nek egyik hatá­sos esz­köze amúgy.

Nos, minden nehéz­kes fel­tá­pász­ko­dást hono­rá­lok an­nak rendje és módja sze­rint, mo­soly­gok, mi több, gyak­ran fel is neve­tek, és a Buddhát idé­zem: jarā pi dukkhā, ’szen­ve­dés bi­zony az öre­ge­dés és a le­épü­lés is’, amit ők is neve­tés­sel nyug­táz­nak, nagy vidá­man, és már a he­lyük­re is kerül­tek a dol­gok. Van vala­mi kö­zünk netán az öre­ge­déshez, a le­épü­léshez … ??? Kié az az öre­gedés? Ki az, aki ott öreg­szik? Ki épül le? És: hát van ter­mé­sze­te­sebb do­log az öre­ge­dés­nél meg a le­épü­lésnél, vagy az el­mú­lás­nál? – Sabbe saṅ­khā­rā anic­cā, ’min­den kép­ződ­mény mu­landó’.

Semmi baj az örege­déssel, a leépü­léssel, a beteg­séggel – vagy az elmú­lással. Sem­mi, de sem­mi baj. Amúgy sem­mi­vel sincs sem­mi baj, mert ha baj van vala­mi­vel, azt a tu­dat hoz­za létre. Csak ott baj vala­mi, ahol BIG ME szaba­don garáz­dál­kod­hat: ott csak baj van baj hátán. Tesse­nek kö­rül­nézni egy kicsit, a tör­téne­lem­ben is körül lehet nézni, a má­ban is: BIG ME, aho­vá csak néz­nek, a maga égbe­kiáltó osto­basá­gá­val és vég­ze­tes meg­veze­tett­ségével, vagy­is mogha­purisa. Szereti elhi­tetni magá­val és fen­nen hir­detni, hogy ő a te­rem­tés koro­nája, csak azt nem látja, hogy ön­ma­gán kívül senki sem vevő erre a fenn­költ meg­álla­pítá­sára az egész világ­min­den­ség­ben (vagy, ha úgy tet­szik, az egész te­rem­tés­ben).

A termé­szet kiválóan megvan – ponto­sab­ban meg­lenne, végre, egy­elő­re leg­alább­is fel­téte­les mód­ban – az em­ber nélkül.

Fordítva már nem olyan biztos.

SSBC Ambuluwawa Retreat Centre 5 & 6: képek az erdőből ▲ pictures from the forest

Kedves Mindnyájuk|-jatok!
Dear Everybody!

Remélem, a képsorozat folytatását itt a blogban is meg tudom oldani.
I hope I can carry on with publishing the photos from the forest in the blog, too.

Szeretném, ha folytatnák|-nátok velem az erdei sétát.
I would like you to continue the forest walk with me.

Most vissza-/lefelé indulunk a fenti részről a patak / kút, majd a kuti irányában. – Lelátás onnan fentről a kutira az erdő sűrűjén át.

▲

Now we start ascending from the upper area of the centre towards the brook / well, then on in the direction of the kuti. Latter seen through the foliage.

Az ösvény fenti vége.
The upper end of the path.

Az ösvény. ▲ The path.

A híd a patak felett, valamint a patakon túli rész.
The bridge over the brook, and the area beyond.

Ugyanaz, közelebb hozva.
The same, zoomed in.

A híd utáni rész. A sűrűn keresztül látni a kutit is.
Beyond the bridge. The kuti can be seen through the vegetation.

Ezen a felvételen is.
On this photo, too.

Ez itt az ösvény másik vége a kutival.
The other end of the path with the kuti.

Pazar növényzet ... ▲ Great vegetation ...

A buja természet szépsége. ▲ The beauty of lush nature.

A buja természet szépsége. ▲ The beauty of lush nature.

A buja természet szépsége. ▲ The beauty of lush nature.

A buja természet szépsége. ▲ The beauty of lush nature.

A patak. ▲ The brook.

A híd most a másik irányból nézve.
The bridge now seen from the other direction.

Közelebbi felvétel. A sziklatömbön csövek: az egész központ vízellátását – kristálytiszta ivóvíz hegyi forrásból! – egy, a képen nem látható kút biztosítja.

▲

The brook seen from near. Those are pipes over the rock: water supply of the whole centre is secured by a well not visible on the photo. Fresh water – safe to drink as well – comes from a crystal clear mountain spring.

A patak további útja.
The further flow of the brook.

A patak, egy kicsit feljebb.
The brook, further upstream.

Ez egy köztes szint a lenti és a fenti ösvény között: több személyes kuti, valamint a hozzá tartozó nagy gyakorlórész járómeditációhoz. Srí Lankán ez a módi, s itt is majd' minden kutihoz tartozik egy-egy ilyen, öntött beton kerettel körülvett, finom sóderrel feltöltött gyakorlóterület. A keret nehezíti meg mindenféle hivatlan – és gyakran veszélyes – herkentyűk bejutását.

▲

This is the middle level between the lower and the upper parts of the forest path. A spacious kuti accommodating several yogis can be seen here, along with a broad and pretty long meditation path for walking practice. It is embedded in an elevated frame-like structure which prevents uninvited – and often dangerous – creatures from paying a surprise visit.

Fenti kuti közelebbről.
Above kuti from near.

A gyakorlóösvény teljes hosszában.
The full length of the meditation path.

Ez egy rövid kapaszkodó a magas, inkább kőszáli kecskéknek való, nehezen vehető nagy kőtömbökkel, ami erről a köztes területről vezet fel az erdei ösvény utolsó szakaszához.

▲

This middle level is further connected with the last, upper stretch of the path by these steps made of big and high basalt blocks – suitable more for mountain goats really ... 

Ugyanaz a gyakorlóterület az ösvény felől.
The same area for walking practice seen from the path.

Ez a legtekintélyesebb méretű gyakorlóterület. A fenti részen található.
This is the most impressive practice area for walking meditation in the upper section of the centre.

Egy másik kuti a hozzá tartozó, átlagos méretű gyakorlóösvénnyel, ugyancsak a fenti részen.
Yet another kuti with an average size walking path belonging to it, also in the upper area of the centre.

Ez a szépséges hibiszkuszbokor az érkezési résznél található.
This beautiful hibiscus is around the arrival area.

▲

Levelek az erdőből II

Kedves Mindnyájuk|-jatok!

2021. augusztus 1-je van, vasár­nap; ma egy hónapja, hogy útra keltem. —

– Utolsó előtti alkalommal a Sat Nam ökofaluból jelent­keztem. Onnan július 15-én reg­gel az ere­deti el­kép­ze­lések sze­rint el is jöt­tem; ugyan­az az autó, ugyan­az a sofőr, mint érke­zéskor. Szép vidé­keken jár­tunk, és annak rendje és módja sze­rint meg is érkez­tünk a Sri Subo­dha­ramá-ba – angol meg­neve­zésé­nek a rövi­díté­se SSBC –, ami ko­los­tor és piri­vene, vagy­is „szer­zetes­nevelde”, mint ami­lyen­hez Bur­má­ban nem is egy he­lyen volt sze­rencsém.

Kedves volt a fogad­tatás; a kevés rang­idősebb szer­zetes, akiket megis­mer­het­tem, na­gyon barát­ságo­sak vol­tak és kész­sége­sek, és a le­gény­had is könnyen meg­barát­ko­zott ott­létem­mel. Néme­lyi­kük tört an­gol­ság­gal  szót tu­dott ve­lem érteni.

Járvány van, nem is akár­milyen, s ezt a ko­los­to­rok is meg­érzik: ke­vés a fel­aján­lás, üres a rak­tár, ke­vés az enni­való, mert a hívek elma­rad­tak és legin­kább elma­rad­nak még most is. Ez a hely­zet itt az Ambu­lu­wa­wa elvo­nulási köz­pont­ban is, ahol súlyos­bítja a hely­zetet, hogy ez nem ko­los­tor, hiá­ba az SSBC tart­ja fenn, és a jár­vány kez­dete óta csak vilá­giak vol­tak itt, ami az­zal jár együtt, hogy vagy más­fél éve nincs szá­mot­tevő fel­ajánlás. Magya­rán a pó­kok most itt is nyu­god­tan be­lak­hat­ják az ado­mány­gyűj­tő lá­dát az ebéd­lőben, mint Ajahn Brahm ko­los­to­rá­ban Nyugat-Auszt­ráliá­ban!

Kurta ott­létem idejére egyet­len vasár­nap esett a Sri Subo­dha­ramá-ban: ak­kor fel­buk­kant né­hány vilá­gi ado­má­nyo­zó, és bősé­ges, ízle­tes ebéd volt, ám a töb­bi napon ott ké­szült a jó­val szeré­nyebb mennyi­ségű és minő­ségű étel.

Eredetileg úgy terveztem, hogy néhány nap után ide­jövök, az elvo­nulási köz­pont­ba az er­dőbe, s így is lett. Ez így volt jó: látni akar­tam, milyen az anya­kolos­tor, és lát­tam is. Rendel­teté­sé­ből fakad, hogy nem ok­vet­le­nül medi­táci­ós elvo­nulás­ra való hely, bár­mennyire is szép kör­nye­zet­ben van. Igaz ugyan­akkor, hogy a ko­los­tor leg­moz­gal­ma­sabb köz­ponti ré­szén van egy elkü­löní­tett medi­táci­ós köz­pont, hoz­zá kü­lön kony­ha és ebéd­lő rész, ebédlő, egy­ágyas szo­bák saját für­dővel-vécé­vel (én egy ilyen­ben lak­tam), egy több szemé­lyes kö­zös háló, de kis­sé vigasz­talan lát­ványt nyúj­tott az egész, így együtt, és per­sze medi­táló­nak híre-hamva nem volt, se kül-, se bel­föl­dinek. – Annyi baj legyen …

Legnagyobb szeren­csémre négy éve él ott koro­sabb szer­zetes­növen­dék­ként egy 42 éves hely­beli, aki az ifjú­ság egy ré­szét an­golra tanít­ja – szé­pen és helye­sen beszél, gaz­dag a szó­kincse; ame­rikai az akcen­tusa. Rokon­szen­ves, kész­sé­ges em­ber, felké­szült és nyitott, ide­ális társ az ilyen a szer­zetes­lét­ben. Ő volt a tol­mács, s ő tette a he­lyük­re a dolgokat, ha nem oda kerül­tek, ő segí­tett min­den­ben nagy lelke­sen, csak saj­nos az utol­só napo­mon már nem lett sem­mi ab­ból, hogy a rou­terét köl­csön­adja. Ha min­den igaz, né­hány nap múl­va itt lesz az elvo­nulá­si köz­pont­ban, csak az nem vilá­gos, med­dig. Őneki biztos lesz vala­mi ötle­te arra, ho­gyan fér­het­nék inter­net­hez. A kö­zeli Gam­po­lá-ban van inter­nete­zés­re lehe­tő­ség, de szer­zetes­nek nem éppen ildo­mos iyen he­lyen mu­tat­koznia.

A nagytisz­teletű apát, W. Dhamma­wasa Thero, aki olyan szívé­lyesen rea­gált a meg­kere­sésem­re még áp­rilis ele­jén, s olyan kész­sége­sen foga­dott be, Ausztrá­liában tar­tózko­dik, mivel­hogy neki ot­tani érde­kelt­sé­gei is van­nak, és ő az ot­tani szin­ga­léz Szan­gha spiri­tuá­lis veze­tője. Ami­óta itt va­gyok az Ambu­lu­wa­wa elvo­nulá­si köz­pont­ban, tele­fo­non be­szél­tünk egy­szer. Nagyon segí­tő­kész, és örül ő is, hogy végre újra van a köz­pont­nak rezi­dens szer­ze­tese, még ha nem is hely­beli az illető! Más szó­val most én va­gyok itt az egyet­len szer­zetes. Sem­mi­féle idő­beli kor­lá­to­zás nin­csen: ez egy olyan hely, ahol hosszabb táv­ra is be lehet akár ren­dezkedni.

Augusztus 2-a, hétfő, kora­este; alkar citro­nella olaj­jal be­kenve … nem is esznek!

A Sri Subodha­ramá-ból öt ott töl­tött éj­szaka után július 20-án fuva­roztak át kora dél­után ide Am­bu­lu­wa­wá-ba.

Kivonult az egész társaság a kocsihoz – illendő­ségből is, hiszen teljes ava­tású szer­zetes érke­zett, rá­adá­sul egy sāma­ṇera, noví­cius tár­sasá­gá­ban (ve­lem jött ui. segí­teni, kör­be­kala­uzol­ni és tol­má­csolni a már bemu­ta­tott szer­zetes­növen­dék, Metta­jīva), és per­sze kíván­csi­ság­ból is, meg­nézni ezt az új rezi­dens szer­zetest.

A takaros házban (kuṭi), ame­lyikben elszállá­soltak, koráb­ban egy angol apá­ca is élt tizen­egy évig. Ebből tíz évet a macská­jával, aki­nek cica­bejáró is ké­szült az ajtó­ra, ott is van mind a mai na­pig – nem tu­dom, az erdő­ben élő álla­tok kö­zül me­lyek azok, ame­lyek szíve­sen bejár­ná­nak hoz­zám, már­mint azok kö­zül, akik át is fér­nek rajta, bár XXXL-es macs­ká­nak készül­hetett ... A mon­guzok na­gyon rokon­szen­ves­nek tűnnek, dél­után szok­tam látni ket­tőt a kö­zel­ben, de az a be­nyo­má­som, hogy nin­cse­nek oda a jelen­léte­mért … és mint­ha jóval teste­seb­bek is len­né­nek egy macskánál …

A kuṭi áll az elő­térből, ami­ből egy kisebb köz­ponti helyi­ség nyílik, on­nan lehet be­men­ni a kis für­dő­szo­bá­ba és a tágas háló­szobá­ba. A bejá­rati rész egy tor­nác, ahol is reme­kül lehet nap­pal járó- és ülő­gya­kor­lato­kat is vé­gezni – a reg­geli előtti, vala­mint az esti gya­kor­lato­kat a há­ló­ban végzem.

A járvány okán áprilisig mind­össze négyen laktak és gyako­roltak, ill. gond­nokos­kod­tak és sza­kács­nős­köd­tek itt az azt meg­előző kb. más­fél évig, négy világi: a már bemu­tatott gond­nok, egy koro­sodó asszony, aki medi­tálni jött, de aztán itt ma­radt, azóta ő főz, és érti is a dol­gát! Két éve gyako­rol itt két, ugyan­csak idő­sebb asszony, egyi­kük 1945-ös, a másik 63 éves. Április­ban csat­lako­zott hoz­zá­juk a maga karan­ténja után egy év­tize­dek óta Ame­riká­ban élő asszony, aki ötven+ lehet. Ennyien va­gyunk most, hatan.

Mint emítettem, 11 kuṭi, ’ház, lak, házikó, kunyhó stb. ’ talál­ható itt. Az enyém esik a leg­távo­labb a köz­ponti rész­től is, a gyér for­gal­mú úttól és a né­hány szom­széd­tól is, és mi­vel a ki­látó itt tor­nyo­sul fö­lénk tő­lünk egy kar­nyúj­tásra, meg­fele­lő szél­irány mel­lett be­hal­lat­szik némi moz­gás is, hang­szó­rók, zene (hét­vé­gén). Magya­rul ez a leg­job­ban elkü­löní­tett kuṭi – és ez van a leg­jobb álla­pot­ban is. Sziklára épült, és mint­ha egy tisztá­son állna. A szik­lák napot is kap­nak, s a mi­nap is itt ücsör­gött az egyik majom­társa­ság, sütké­reztek egy kicsit, míg a gyerek­sereg raj­csúro­zott egy jót. Valami szél­csa­tor­na lehet itt a ki­csit távo­labbi nagy he­gyek miatt, mert leg­több­ször van lég­moz­gás, oly­kor viha­ros szél, nyu­gat felől – itt érez­hető­en keve­sebb is van egy-két fok­kal, mint „fent”, a köz­ponti ré­szen, ami kicsi­vel maga­sab­ban fek­szik, ezért több nap­fényt is kap, és ott nem olyan erős a lég­mozgás.

Most már napok óta nem lesem, hány fok lehet odakint, mert felme­legedett, úgy­hogy éj­szaka sem na­gyon megy 27 fok alá a kuṭi-ban a hő­mér­sék­let, de ami­kor adta azt a jó kis íze­lítőt a mon­szun, hát bi­zony kelle­met­len volt ide­bent a nagy nyir­kos­ság­gal és az ép­pen hogy csak 24 fokkal. Nap­pal akkor se hűlt le oda­kint, de egy­szer 23,5 fokot mér­tem. Dél­után öt van, a tor­nácon ár­nyék­ban 27 fok, bent dettó. – Egy rossz szót nem szól­hatok! Mint­ha nem is tró­pu­son lennék.

Ettől függet­lenül le-lenyomnak itt is, s olyan­kor le kell feküdni. (Juli szokta volt mon­dani, hogy „és ak­kor gyött a fölhő … „) Egy reg­gel kilenc­kor jött, tízig alud­tam, álmod­tam is. Utána meg­tud­tam, hogy a gond­nok meg az ebéd­lőben aludt el, egy szé­ken. Nnna. Ma dél­előtt is érez­tem fáradt­ságot – ő se volt a leg­fris­sebb. Ez az, ami­re írtam is, mond­tam is, nem is egy­szer, hogy a szer­vezet­nek szinte mind­egy most már, hol van, az­az mind­egy már neki, hogy hol nem jó neki. Ez nem azt je­lenti per­sze, hogy min­dig min­den­hol ez len­ne, ti. hogy nem jó neki, sőt: leg­gyak­rab­ban (még) azért jó neki, jól érzi ma­gát, jól meg- és elvan, csak ép­pen gyak­ran jön vala­mi, ami miatt meg nem. Ahogy az lenni szokott, azaz len­nie illik, ha egy­szer a jarā, ’le­épü­lés és öre­gedés’ leg­termé­szete­sebb folya­mará­nak vele­járó­ja, tör­vény­szerű leg­főbb kísé­rő­jelen­sége a lét há­rom is­mérve kö­zül a duk­kha – és vele együtt az anic­ca [ejtsd: aniccsa], ’mu­lan­dó­ság’, to­váb­bá az an­attā, „nem-én”, az ön­való hiánya.

Ez van, mégsem kell se szeretni, se nem nem szeretni, hanem tudo­másul venni, hogy ez van, min­den minő­sítés – és min­den azono­sulás – nél­kül, ne­vetni azon­ban sza­bad rajta! Tudunk jobbat? Kata­ló­gus pe­dig, tudni­illik téte­lesen, hogy hol mi jó és mi nem, a leg­jobb, ha meg sem for­dul az em­ber fejé­ben: ahogy elkezd ott bent me­gint mo­tosz­kálni vala­mi, ahogy elkez­di a tu­dat ott bent lel­tár­ba ven­ni az érve­ket egy adott hely mel­lett, utána pe­dig az elle­ne szóló­kat, már biz­tosra is lehet ven­ni a kime­ne­telét! Az el­mé­let sík­ján reme­kül át­lát­juk, hogy min­den­ki számára – ma­gunk­nak is, szű­kebb és tá­gabb kör­nye­zetünk­nek is – az a jó, ha szám­ba vesszük, azt néz­zük, mi az, ami van, nem pe­dig azt, ami nincs, vagy­is „hi­ány­zik”. A „hiány” is a tu­dat­ban ugyan­is, se­hol máshol.

Így van ez az étellel is: egészen addig mindent meg fogok enni válo­gatás nél­kül, amíg el nem hang­zik a tu­dat­ban a kér­dés, hogy „mit ennék?”. Érde­mes kifi­gyelni! Mivel­hogy attól kezd­ve kevés­bé, vagy ép­pen se­hogy se fog ízleni, ami van.

Szóval adva ez a barát­ságos ház, amihez nem kert tar­tozik, ha­nem egy egész erdő! Az egyik leg­alap­ve­tőbb kü­lönb­ség a kettő kö­zött, hogy ez utób­bit nem szok­ták lo­csolni. Ezen az er­dőn kell át- és fel­vo­nul­ni, ha pl. az ebéd­lő­be vagy a medi­táci­ós te­rem­be me­gyek (napi 3x + 1x az ös­vény tisz­tán tar­tása miatt). Tegnap dél­után lép­tem rá majd­nem arra a tekin­télyes mére­tű kígyó­ra – a fe­jét se lehe­tett látni, a far­kát se az azo­nosí­tásá­hoz –, ma ebéd után pe­dig a fél­úton talál­ható nagy sza­bad gya­korló­terü­le­ten volt – várt! – egy szép nagy kob­ra, ami ab­ból volt egy­értel­mű, hogy az a csuk­lya­szerű bőr­leber­nyeg ele­gáns raj­zolat­tal szét volt tár­va a fején. Bal­jós egy lát­vány, mit ne mondjak!

Az első reakcióm az volt, hogy „na’iszen!”, de aztán meg­álltam, a kobra tudo­másul vette, hogy van ott valaki, s komó­tosan megindult, be-/össze­csukta a csuk­lyát, én meg csak áll­tam és figyeltem és vár­tam, és szere­tettel­jesen mon­do­gat­tam neki, hogy szé­pen vonul­jon el/le az útból/ról. Így is lett: fel­kú­szott az ala­csony mell­védet alko­tó nagy köve­ken át egy sűrűb­ben be­nőtt rész­re, az­az vélet­lenül sem arra­felé vette az irányt, amer­re én akar­tam jönni. A dél­utáni tea előtt meg­tud­tam, hogy ami­nek csuk­lyá­ja van, az kobra – par­don: aki­nek, hiszen a legen­da sze­rint nem más, mint Muca­lin­da [mu­csa­lin­da], a kí­gyók [nāgá-k] kirá­lya, egy kobra nyúj­tott ülő­medi­táció­ja alatt vé­del­met a Budd­há­nak, kiter­jeszt­ve fölé a csuk­lyáját. Derék do­log volt, sādhu, sādhu, sādhu !

▲

Augusztus 4-e, szerda van, délután négy. Setéten, boron­gósan indult a nap, két­szer el is kez­dett egy kicsit esni, hogy abba is hagyja szinte azon­nal. Ebéd után úgy né­zett ki, hogy eb­ből komo­lyabb ál­dás lesz, de ül­töm­ben muto­gat­tam fel­felé, a vas­tag felle­gek irá­nyá­ban, s köz­ben ne­vetve azt mon­do­gat­tam, an­go­lul, mert ott volt a gond­nok is, hogy lesz szí­ves majd in­kább négy után esni, mert most még le kell men­ni a kuṭiba, „beöl­tözni” az er­dei ös­vény napi tisz­tán tartá­sához, be­kenni citro­nella olaj­jal bo­kát, al­kart, alsó láb­szárt stb., mert már elég csú­nya csípés­nyo­mok van­nak raj­tam, utá­na pe­dig azért lesz szí­ves még nem esni, mert aztán há­rom előtt meg, ugye, jön­nék vissza egy kis teát inni …

A boron­gásnak nyoma se, pedig még a kilátó is köddé vált reg­gel, ponto­sab­ban becso­ma­gol­ták. Egy ép­pen ráte­lepe­dő kis felhőbe.

Nem tudom, ki vagy hol, de úgy döntöt­tek ott fent – a budd­hiz­mus­ban külön­féle ille­tékes isten­sé­gek (de­va­tā), ill. iste­nek (deva, ejté­sük hosszú /é/-vel) jöhet­nek szóba, nem is keve­sen! –, hogy rend­ben, négy előtt itt, az elvo­nulási köz­pont terü­letén nem fog esni. Ok nél­kül való len­ne ez a szép kíván­ság, egy­fajta áldás? Rak­khantu sab­ba-deva­tā … ’őrköd­jenek az isten­ségek (őr­an­gyal­ként) / az összes isten­ség’, bár­kin, akit eb­be bele­foglal az ember. Fát sem vá­gunk ki csak úgy a budd­hiz­mus­ban, hiszen a fá­kat egy-egy deva lakja! És nem mind­egyik visel­tetik ám barát­ságo­san az emberek iránt.

Úgy látszik, az állat­világgal harmo­nikus a viszo­nyuk, pe­dig mit össze nem tud­nak ezek az óriás­móku­sok, maj­mok meg kisebb mér­ték­ben a mókus­kák zűröz­ni a sű­rű lom­bo­zat­ban! Recsegnek-ropog­nak, haj­ladoz­nak alat­tuk az ágak, itt is ug­rik vala­mi, ott is, itt is alá­lóg egy buja, lom­pos, sző­rös fa­rok – pél­dá­ul egy dan­du­léna, óriás­mókus far­ka –, ott is, és bi­zony hol itt, hol ott esik vala­mi tom­pa puf­fa­nás­sal a föld­re, hol ott: na­gyobb ágak, pál­ma le­szá­radó egész ága, ami nagy robaj­jal tör magá­nak utat zu­han­tá­ban, az­tán vagy du­rián, vagy a nála is na­gyobb és jó­val sú­lyo­sabb jack­fruit, a leg­na­gyobb, fán ter­mő gyü­mölcs (ami­nek a ma­gyar nevét még min­dig nem néz­tem meg, most meg nincs is hol / ho­gyan, inter­net hiá­nyá­ban), vagy­is ál­dás min­denün­nen jö­het, úgy­hogy kell egy kis fata­liz­mus is ah­hoz, hogy az em­ber rész­ben égig érő fák alatt köz­leked­jen egy ilyen erdő­ben, mert fe­jen, vál­lon is könnyen lan­dol­hat bár­mi –sőt, maga az em­ber is lan­dol­hat, ha el­véti a lé­pést a köve­ken –, az em­ber lába kö­rül meg bár­mi bár­mi­kor fel­buk­kan­hat, a leg­várat­la­nabb pilla­nat­ban, és ak­kor a rovar- meg csú­szó­má­szó-világ­ról nem is beszéltünk!

Ez itt, ugye, elvonu­lási központ, ahol medi­tálnak, ugyan­akkor nem Bur­má­ban va­gyunk, ahol nem­igen en­ge­dik, hogy bárki kilóg­jon a sorból. Itt mi sem ter­mé­szete­sebb, mint hogy majd­nem min­den egyes kuṭihoz tar­to­zik egy szé­les, ön­tött be­ton keret­be fog­lalt, azaz jól körül­hatá­rolt, s így vi­szony­lag vé­dett járó­ös­vény a járó­medi­táci­ós gya­kor­latok­hoz – erre nem is igen len­ne mód a medi­táci­ós te­rem mére­te miatt –, és az is a leg­ter­mé­sze­te­sebb, ha vala­ki a kuṭi­já­ban vagy a te­raszán / tor­nácán (már ha van hoz­zá) vég­zi az ülő­meditációt is.

Megvannak a burmai szigorúbb és feszesebb beosz­tásnak is a maga előnyei. Itt is lát­ható nem egy an­gol nyel­vű napi idő­be­osz­tás is, de nem egy­for­mák, to­váb­bá tar­tal­maz­nak olyas­mit is, amit senki se kö­vet / csinál. Két fix pont van: reg­geli 6:45-kor, ebéd 11:30-kor, én meg majd’ min­den dél­után fel­me­gyek az ebéd­lőbe még egy teára. – Ha friss va­gyok, és lehet üte­mesen ha­ladni, hat-nyolc perc alatt érek in­nen az ebédlőbe.

Nem alakult még ki, miből is álljon egy nap, órára bontva. Egyelőre kivá­rok, ha­gyom, hogy min­den kény­szer nélkül kör­vona­lazód­janak a dolgok. Azt per­sze na­gyon is jól tu­dom, mit szeret­nék, csak azt nem tu­dom, mit hova te­gyek idő­ben, hogy rend­szeres­ség lehessen belőle.

Augusztus 9-e van, hétfő.

Itt két napon át jött megint az áldás, tegnap egy lyuk nem volt a felhő­zetben, sza­kadt dere­ka­san, mond­ta is a gond­nok, hogy nagy ára­dások van­nak, egy falu is meg­szen­vedte, nem értet­tem, elön­töt­te-e, avagy el­mos­ta (= vitte) az ár … ??? Most reg­gel fél ki­lenc van; nagy kék fol­tok az égen, süt a na­pocs­ka is! És, ha min­den igaz, akkor novíci­usunk is jön ma, s ha az is igaz, ak­kor hoz ne­kem vala­mi taka­ró­félét is.

Amikor nagy­já­ból teg­nap ilyen­kor kint áll­tam a tor­nácon és elnéz­tem, ho­gyan eszi meg – falja fel – az egész kör­nyé­ket egy felhő, igen, mert­hogy min­den­re ráült egy nagy felhő, köz­ben meg öm­lött az eső, úgy fes­tett az egész, mint­ha bepá­ráso­dott szem­üve­gen át nézném! Különös volt, de az is, hogy egy hang ör­ven­de­zett ne­kem itt bent, hogy milyen szép ez a táj, tisz­tára olyan volt, mint egy közép-euró­pai er­dő kö­dös no­vem­ber­ben, csak per­sze az üde­zöld nem stim­melt eh­hez, de hát annyi baj legyen! Seprek én itt amúgy épp elég meg­sár­gult és meg­bar­nult fale­velet, de a lomb töretlenül bujazöld.

Ami pedig a közle­kedést illeti a kuṭi és a dāna­sālā között: ugyan­az a meg­lepő­en pozi­tív hang azt is érté­sem­re adta, hogy sem­mi baj nin­csen az ömlő eső­vel meg az ös­vénnyel, a po­cso­lyák­kal, a min­den­felé le­sel­ke­dő pió­cák­kal, hiszen es­sen csak az az eső, ha úgy a jó neki, nem va­gyunk ugyan­is cu­kor­ból, amúgy pe­dig igen­csak mó­ká­san fest­he­tek ka­nári­sárga, túl­mére­tes, térd alá érő csiz­má­ban, hoz­zá a bor­dó szer­zetes­lepel, bal vál­la­mon a kiseb­bik szer­zetes­tarisz­nya és az ala­mizs­nás edény, bal ke­zem­ben az er­nyő, jobb ke­zem­ben a járóbot … és ak­kor neki­vágok. Meg-meg­állok egy-két he­lyen, meg­né­zem, gyűj­töt­tem-e be pió­cát, mert­hogy a lepel sze­gé­lyé­vel is szede­getem őket össze ügye­sen, úgy­hogy meg­pró­bá­lom a lep­let kéz­zel össze­fogni s fel­jebb tartani … – Hát, nem hin­ném, hogy így kép­zelte a Buddha …

Ha jobban bele­gondolok, még nem is olyan régen sok szer­zetes­nek még sa­ruja se volt, nem­hogy olyan luxus­tár­gyai, mint er­nyő vagy ele­gáns hu­zat váll­pánt­tal az ala­mizs­nás szilkéhez! Így fest egy ilyen XXI. szá­zad eleji nyu­gati szer­zetes (meg a töb­biek). És víz­mele­gítő van a für­dő­szobá­jában, an­gol vécé, zu­hany … és áram van a kuṭi­jában. És ágyon, azaz mat­racon alszik, és fej­pár­na is van. Mindez az erdő­ben.

NB. Az itteni erdei hagyo­mány egyik legis­mertebb és legran­gosabb erdei ko­los­torá­ban, a Mitiri­gala / Mee­tiri­gale Nis­sara­na Vana­ya nevű köz­pont­ban a sűrű­ben, az er­dei ösvé­nyek végé­ben meg­hú­zó­dó sze­rény kuṭik egyi­kében sincs vil­lany, csak viasz­gyer­tya és gyufa, de van azért zseb­lám­pá­juk, hogy sötét­ben is tud­ja­nak kint járni, vagy­is ennyi enged­mény van, mint ahogy sa­rut / szan­dált is hasz­nál­hat­nak, to­váb­bá van azért min­den kuṭi­hoz veze­tékes víz és meg­fele­lő illem­hely. Ezt a köz­pon­tot is emlí­tet­tem már a beszá­moló­ban: amíg szép na­pos és mele­gebb volt az idő, jó volt, de ak­kor ott is özön­víz­szerű eső­zé­sek jöt­tek, nagy ziva­tarok­kal, a kuṭi kife­jezet­ten hideg lett, taka­ró meg sem­mi­féle nem volt, csak a nyi­rok, az ösvé­nye­ken állan­dóan csúsz­kál­tam és el-el­csúsz­tam a nem meg­fele­lő láb­beliben … és szede­get­tem ki a pió­cákat a láb­ujjak közül … és bi­zony na­gyon lent vol­tam, úgy­hogy egy nap fog­tam ma­gam és eljöttem.

És hogy mit mondott nekem a Nagytisz­teletű Dham­ma­jīva? Egyrészt azt mond­ta, hogy való­ban nem való min­den­kinek az ot­tani mik­ro­klíma, mert so­kan nem bír­ják – az ott ui. egy hami­sítat­lan, le­nyű­gö­ző tró­pusi eső­erdő, dzsun­gel, ős­erdő a ja­vá­ból cso­dála­tos élő­vilá­gával és elbű­völő hang­jai­val és a tob­zó­dó szí­nek­kel. Másrészt olyat is mon­dott, ami na­gyon a szí­vem­hez szólt és meg­érin­tett, de az ak­kori tuda­tom nem tu­dott vele mit kez­deni, azon túl, hogy nagy-nagy szo­mo­rúság­gal tel­tem el: Ebben az erdő­ben min­den lény bol­dog, csak maga nem. – És mo­soly­gott. (2005 júni­usát írtuk.)

Nem volt már lehető­ségem megtudni, miként értel­mezzem. Ponto­sabban hogy hogy ért­sem: mi az, ami a fel­színes jelen­tése alatt meg­búvik. Az neve­zete­sen, hogy ha bol­dog­talan le­szek ilyen kö­rül­mé­nyek – vagyis tkp. bár­mi­lyen kö­rül­mé­nyek – kö­zött, ar­ról nem az ép­pen fenn­álló kö­rül­mé­nyek te­het­nek, ha­nem az én tu­da­tom véli úgy, hogy. Nem. A tu­dat viszi bele a tor­zítá­sait min­den­be. A kö­rül­mé­nyek­kel sem­mi baj nin­csen: a kö­rül­mé­nyek olya­nok, ami­lye­nek­nek ak­kor és ott ép­pen len­niük kell. Ami fenn­áll, an­nak múlt­beli okai van­nak; ez, ami most van, ezek­nek a múlt­beli kivál­tó okok­nak a gyü­möl­cse / ered­ménye: a most­ban, a min­den­kori jelen pilla­nat­ban ér­nek be, és el is fog­nak múlni, ugyan­úgy, mint min­den más, ami­kor el kell múl­niuk – csak idő kér­dése.

A bol­dog­ság meg a boldog­talanság mint érzés – sukhā veda­nā vs. duk­khā veda­nā, ill. soma­nas­sa vs. doma­nas­sa (hosszú /ó/-val ejten­dők: szó­ma­nassza stb.) – még csak nem is az enyém. Egy ér­zet / ér­zés egy­sze­rűen csak van. Egy ér­zés / ér­zet, sem­mi egyéb. Csakis ab­ban az érte­lem van, hogy úgy vél­jük, hogy van, pe­dig csak állan­dó léte­sülés­ben, kelet­kezés­ben és elmú­lás­ban van / le­led­zik, létre­jön, itt van, az­tán már múlik is el, csak ép­pen sem­mi kö­zünk hozzá. Nem biz­tos azon­ban, hogy a véle­ke­dé­sünk meg­állja a he­lyét: egy medi­táló ha­mar meg­tapasz­tal­hatja, hogy bár­mennyire saj­nála­tos le­gyen is, de nem állja meg.

Tessék belevágni, gyakorolni, minden­ben a Buddha útját és „hasz­nálati utasí­tásait” kö­vetni, és akkor kide­rül majd. Felséges át­élni, ami­kor elő­ször lesz ké­pes a tu­dat távol­ságot tar­tani az ér­zé­sek­től / ér­ze­tek­től – elkü­lönül­ni tő­lük –, az­az ami­kor nem azo­nosul velük, ha­nem csak hagyja, hogy legye­nek: elen­gedi, le­teszi őket szelíden.

Ebéd után már olyan állapo­tok fogadtak az ösvé­nyen, hogy végre seperni is lehe­tett. Csizmában. Jobb a békes­ség. – Volt mit elta­karí­tani, két nap szü­net és kia­dós esők után! Tegnap még nem lehe­tett, úgy­hogy meg is tanul­tam szin­galé­zul, hogy „ma nem seprek”. – Aztán újabb zuhé … és mond­ja is a gond­nok, hogy szokat­lanul sokat esik az idén. Nesze nekem!

▲

Kilencedikén késő délután befutott a már meg­éne­kelt noví­cius, Metta­jīva, s vele együtt a router.

Aug. 11-én, szerdán megvolt a próba a dél­utáni órák­ban, és láss csodát, műkö­dött, volt internet!

Cseppet sem biztos persze, hogy mindig is lesz, mivel pl. esős idő­ben sem­mi garan­cia arra néz­vést, hogy műkö­dik stb., az áram is sze­ret el-el­menni … és a havi 35 GB-os keret is ki­merül­het. Mindezen túl nem iga­zán örül­nék neki, ha túl sok len­ne a jó­ból, vagy­is az inter­net­ből: meg­tapasz­talhat­tam, mennyi­vel béké­sebb a tu­dat nélküle.

▲

És akkor jött csütörtök, augusz­tus 12-e. Már hajnal­ban esett, hogy aztán reg­geli előtt, ¾ 7 előtt nem sok­kal zen­dít­sen rá úgy Isten igazá­ból. Az em­ber már csak ilyen: sze­reti bebiz­tosí­tani magát, „jobb a békes­ség”, „sose lehes­sen tudni”, meg „biztos, ami biztos ala­pon”, viszi az ernyőt, bizto­sítá­so­kat köt, idő­ben meg­ren­deli a tüze­lőt télire, spájzol, és a sír­helye is meg­van már jó előre. Derék dolog!

Mindezt a mulan­dóság, anic­ca(ṁ) [anic­csa(m)], az állan­dó vál­tozás, a dol­gok kiszá­mítha­tat­lan volta elle­né­ben. És lám, én is jobb­nak lát­tam akkor gumi­csiz­mát húzni. A java később jött, du. fél háro­mig zuho­gott, kurta szüne­tek­kel csak öm­lött, mint­ha dézsá­ból öntöt­ték vol­na (ez a volna nem az a ’vol­na’!), zú­dult alá a víz min­den­hon­nan, és persze a patak is meg­duz­zadt alapo­san, egy oldal­ága gon­dolt egyet, új med­ret vájt magá­nak, s har­sogva dübör­gött a barna ár lefelé, so­dorva min­dent magá­val.

A víz egy helyen vád­liig ért, és ott, ahol új me­der lett, csak óva­tosan tud­tam ha­ladni, mert nem lehe­tett látni, hol mennyire mély, mit mo­sott el az ára­dat, hol sza­kadt be és le valami.

Arra a megszám­lálhat­lanul sok kis élet­re gon­dol­tam aka­rat­lanul is, amit elpusz­tított az özön­víz­nek ez a sze­rény helyi kia­dása … hiszen min­den­felé ilyen-olyan üre­gek, min­den­hol meg­húzza magát, él vala­mi, és akkor jön ez az elké­pesz­tő mennyi­ségű víz. Anic­caṁ: sab­be saṅ­khā­rā anic­cā, min­den kép­ződ­mény mu­lan­dó; kelet­kezik, itt van egy kis ideig, az­tán már távozik is.

Odakint pedig sok-sok föld­csu­szam­lás, sok szen­ve­dés, fáj­da­lom, sok kár. Egy pilla­nat alatt jön, egy pilla­nat alatt pusz­tít-rom­bol, de már vo­nul is vissza.

18-a van, szerda. Egy-két kisebb eső volt azóta, de pióca alig, és csiz­mát se kel­lett húzni. És ami­kor meg­kap­tam a routert, leg­inkább volt is inter­net. Hát, most csak lesem, ab­ból a sárgá­ból lett-e már rajta kék, mert­hogy a nagy hegy nyu­gat felé me­gint sehol, vagy­is ott sza­kad az eső. Pont öt óra van, dél­után. Itt is esett kicsit koráb­ban. Hogy kitisz­tul-e később … ? Anic­caṁ. Mindig erre kére­tik gon­dolni. Arra, hogy min­dig min­den válto­zik, belső tör­vény­szerű­ségei­nek meg­fele­lően, ki­szá­mít­hatat­la­nul. Nem jó az idő­járás­hely­zet, tehát most nincs inter­net – de majd lesz. Most vagyok, de majd nem leszek. Most ez és ez van, a követ­kező pilla­nat­ban pedig vala­mi más. Ez a vi­pari­ṇāma-duk­kha for­rása, a válto­zás kivál­totta dukkha.

19-e, csütörtök, hajnali 4:28 van éppen – és itt ülök a gép­nél, hol az ikonra san­dítok a moni­tor jobb alsó sar­ká­ban, élet­re kelt-e már az inter­net, hol meg a router­re vetek egy pil­lan­tást, de ab­ból a sárgá­ból na­gyon nem akar kék lenni. Épp teg­nap ke­rült rövi­den szóba, hogy az elvá­rá­sok­ból csak baj szár­ma­zik: minél in­kább várok vala­mit, annál na­gyob­bat fogok csa­lódni, ha nem tel­jesül. Merthogy az ebéd végez­té­vel, az utol­só falat után a tuda­tom­ban – a bizott­ság­ban – rög­tön meg­szó­lalt az egyik hang, és csak annyit jegy­zett meg, hogy szíve­sen evett volna egy kis sütit. (Ez most bi­zony az a volna, amiből nem lesz van!)

Mindig vágyik vala­mire az a tudat. Mindig kell(ene) neki vala­mi, de nem­csak ebben az élet­ben kell, ha­nem az összes ed­digi folya­mán is min­dig kel­lett neki vala­mi, és ha nem teszek sem­mit, akkor az elkö­vetke­zen­dő összes to­vábbi éle­tem folya­mán is ez lesz: szü­net nél­küli vágya­kozás, sóvár­gás, az örök kielé­gítet­len­ség. Ez, a taṇhā – kéz a kéz­ben a nem­tudás­sal (avijjā) ger­jeszti az újabb meg újabb léte­sü­lés­re (bhava) irá­nyu­ló vá­gyat, az újabb meg újabb szüle­tése­ket (jāti), ezek miatt va­gyunk kép­tele­nek elen­gedni, le­mon­dani, s ez­zel meg­szaba­dulás helyett ma­rad szá­munk­ra a lét­for­ga­tag, ván­dor­lunk szé­pen to­vább a saṁ­sārá-ban.

Szóval volt itt minden: terv, elkép­zelés, vágy – hogy sem­mi se le­gyen belő­lük. Az a sár­ga kijel­ző ma­ka­csul sárga. Sőt, mint­ha egy­re sár­gább lenne. Most pedig te­szek róla, hogy egy má­sik volná­ból igen­is le­gyen leg­alább vala­mennyi van: ezen­nel ki is lé­pek, és in­kább me­gyek gya­ko­rolni.

Öt óra tíz, messze még a reggeli. —

Augusztus 23-a, reggel. Hol van van, hol meg inkább nincs – már­mint inter­net. Áll ez persze a router­re is, az áramra is. Holmi vol­nák­kal nem fog­lal­kozunk!

Jó egészséget mindenkinek!

☸

 

  

Levelek az erdőből I

Kedves Mindnyájuk|-jatok!

2021. augusztus 11-e van itt is, az erdő­ben, szerda, ami a théra­váda hagyo­mány­ban a Budd­há­ról lett elne­vez­ve a szin­ga­léz­ban is, a bur­mai­ban is, és a thaiban is. Adva hát a dá­tum, ha egy­szer itt is mé­rik az időt, és itt is lóg ám fali­nap­tár – az ebéd­lő­ben, ami itt dāna­sālā névre hall­gat, az­az a te­rem vagy helyi­ség, ahol a hívek az ado­má­nyai­kat fel­ajánl­ják, leg­in­kább a reg­gelit, az ebé­det, to­váb­bá a dél­utá­ni inni­va­lót (öt­órai vagy mind­egy-hány-órai teát pél­dául, zene meg tánc nél­kül), fel­téve per­sze, hogy tar­tóz­ko­dik itt olyan, aki­nek fel­ajánl­ják. Ez itt ugyan egy nagy ko­los­tor medi­táci­ós köz­pontja, még­sem ko­los­tor, mert bár Dham­ma­sālā, medi­táci­ós és szer­tar­tás­te­rem van, nincs ugyan­ak­kor pl. sī­mā, egy, a Rend, vagy­is a Szan­gha aktu­sai, gyű­lé­sei és saját egyéb, bel­ső, elkü­löní­tett / zárt ren­dez­vé­nyei szá­má­ra – mint ami­lyen a szer­zetes­ava­tás is – meg­fele­lő eljá­rás kere­tében léte­sített, „de­mar­káci­ós vo­nal­lal” (ez lenne a sī­mā szó ér­tel­me) egy­értel­műen elha­tá­rolt épü­let, ami nél­kül nem lé­tez­het ko­los­tor – már csak azért sem, mert a Szan­gha ille­téke­sei még csak nem is en­ge­dé­lye­zik a „ko­los­tor” meg­neve­zés hasz­ná­la­tát.

2021. július 29-e, csüt.

Különös érzés úgy leülni a géphez, hogy akkor most elkezd­jük innen, a Sri Subodha­rama stb. [ejtsd: srí szubó­dhá­ráma] elvonu­lási köz­pont­jából, egy szokat­lanul hang­zó, Ambulu­wawa nevű hely­ről ezt az első leve­let írni, ara­szol­va, adagon­ként, míg ki nem derül, mi le­hetne a meg­oldás az én inter­net-igé­nyemre itt az erdő­ben, ahol talán még tér­erő sin­csen, hiszen a kuṭi-tól szinte kar­nyúj­tás­nyira a mere­dek hegy­oldal kelet felé, vala­mint a hegy­nye­reg meg a csúcs, amin egy turisz­tikai lát­ványos­ság, a ki­látó talál­ható. Már­mint to­rony. A képe­ket – remél­hető­leg – majd a Face­book-ra fo­gom fel­tenni. – Ha nem téve­dek, a leg­kö­zeleb­bi tele­pülés egy Gam­pola nevű kis­város kb. 24 000 lakos­sal, amin ide­felé jövet júl. 20-án kora dél­után át­jöt­tünk.

Ez ma a har­madik nap, hogy egyre szára­zabb a levegő, egyre több a nap­sütés, és egyre több fok van bent a kuṭi­ban – ez utóbbi azért érde­kes, mert min. 24, max. 27 volt eddig, ami önma­gában véve kelle­mes, főleg aludni, ha nem lenne hozzá nagy a le­vegő pára­tar­talma, és ez már kevés­bé kelle­mes, mert min­den­hová beül a nyirkos­ság, és ha esik, nem is szárad­nak meg ren­desen a dol­gok. Bur­mai tapasz­tala­taim­ra építve állan­dóan hor­dom ki a „tor­nácra” kite­reget­ni a tex­til­neműt, és ahogy kora dél­előtt mele­gebb van már oda­kint, nem­csak a bejá­rati ajtó van nyitva, ha­nem rövid időre eze­ket az amúgy mese­illusz­trá­ciónak való, ara­nyos kis abla­kokat is kinyi­toga­tom, ami meg a szem­nek tesz be , mármint a huzat, mivel a kuṭi szeles, vagyis in­kább huza­tos helyen van, ami jó, ami­kor mele­gebb van kint, de nem jó, ami­kor hűvö­sebb és borús, netán esik / szakad. Leg­inkább nyu­gat felől fú a szél, a két nagy hegy kö­zötti tér­ség­ből (?). Úgy tűnik, az a nagy hegy – meg egy másik, tőle ÉNy-ra – mar­káns megha­táro­zója a kör­nyék mikro­klímá­jának: egy­részt onnan jött eddig min­den nagy eső­zés, más­részt azon­ban szeren­csére ott is ra­gad egy-egy kia­dós zuhé, ami­ről én sze­mély sze­rint boldo­gan le­mondok!

Persze ahogy hallom, hogy köze­ledik a fákon egy majom­csapat, már csu­kom is be az abla­kokat: az egyik ké­pen a pró­bálko­zásaik nyo­mát lehet majd látni. Fel­ugrál­nak ugyan­is, próbál­nak bejutni a ház­ba, főleg a kíván­csi ifjú­ság. Az összes abla­kot meg­pucol­tam már, mert össze vol­tak kenve – lát­tak már maj­mot kezet mosni? Nem, ugye? Amúgy persze nagyon jó­pofák; van­nak félén­kebb csapa­tok, és van­nak bát­rab­bak, ezek köze­lebb is merész­ked­nek. És min­dig ott a csapat vezé­re, aki fel­ügyeli a moz­gásu­kat, vigyáz rájuk. Most sok az apró­ság is, ott csüng­nek az anyjuk hasi­káján … kapasz­kod­nak a ma­mába … Min­dent meg­esznek, ami csak terem, de azért bőven marad az óriás­móku­sok­nak (dan­du­léna a szin­galéz ne­vük) is, a „ha­gyomá­nyos” mókus­kák­nak is (ők csak léna, ők az ebéd­lőbe is be­tér­nek min­den áldott nap egy kis reg­geli- meg ebéd­kiegé­szíté­sért), a madár­sereg­nek, a sok-sok her­ken­tyű­nek és bo­gárnak.

Negyed hat lesz rövi­desen (kora­este), épp most zendí­tett rá az első cikáda – még az őser­dőből őr­zöm ezt az emlé­ket, Mitiri­galé-ból, ahol össze-vissza egy hetet bír­tam ki 2005 júni­usá­ban, ugyan­csak itt Srí Lankán. Ott hallot­tam az erdő éjsza­kai hang­jait, mert nem volt min­den ablak üve­gezve, itt azon­ban igen, és nem hagyok egyet se nyitva, mert lehűl, és mert az egyik képen is lát­ható hálót rögzí­teni kéne vala­hogy, mivel sem­mifé­le kéret­len (éjszakai) láto­ga­tót nem szeret­nék itt bent!

▲

Így jött el ez a nap is, július 30-a, péntek.

Nem tudtam megállni ebben a szép, nap­fényes idő­ben, hogy ne készít­sek újabb képe­ket. Egy régi iz­landi mondás úgy tartja, hogy egy szá­munkra ked­ves gyerek­nek sok nevet adnak, és mivel az ör­dög is ked­ves nekik, hát az ördög­nek is jó sok nevet adtak az iz­landi keresz­tény­ség bő ezer éve alatt: az iz­landi szino­níma­szótár­ban, amit akko­riban hasz­nál­tam, 66 elne­ve­zése volt talál­ható, ami­nek leg­főbb oka, hogy a mi „ör­dög”-ünk vagy a sátán (és a ma­gyar „po­kol” szó) iz­landi meg­fele­lői­nek a hasz­ná­lata a nyelv­ben tila­lom alá esik, mint szerte Skan­diná­viá­ban, Finn­orszá­got is bele­értve. Ezek pro­tes­táns kultú­rák, ahol is tabu a nevü­kön ne­vezni őket, ám mi­vel az em­ber csak sze­reti felem­leget­ni őket, hát ked­ves­kedő, az ör­dög meg a pokol kárho­zatá­nak rette­netét elba­gatel­lizáló pót­lékokkal él.

Az izlandi ördög itt most csakis annyi­ból érde­kes, hogy sok nevet ka­pott, én pedig sok-sok fel­vé­telt készí­tet­tem – a Sri Subo­dha­ramá-ban is –, ami arra utal, hogy szá­munk­ra ked­ves helyen fotó­zunk. Minél többet, annál ked­ve­sebb a tudat­nak az a hely, s annál lel­keseb­ben akar­juk az­tán meg­osz­tani mások­kal. – A tudat­nak, ha egy­szer csupán a tudat­ban léte­zik olyan, hogy ’ked­ves’ (vagy rokon­szen­ves, vala­mint az ellen­té­tük!). Mint kifej­tet­tem már, a végső való­ság szint­jén, maga­sabb érte­lem­ben véve nincs is olyan, hogy ’hely’. És lám, mégis ezek a kép­zelt, csak és kizá­rólag a tudat­ban lé­tező tulaj­don­sá­gok / milyen­sé­gek hatá­roz­zák meg min­den szán­dékun­kat, dönté­sün­ket, csele­kede­tün­ket – és már lán­gok­ban is áll az egész világ.

Van egy valós­nak hitt világ „ott kint”, holott az a világ itt bent képző­dik le, jele­nik meg, ölt ér­zék­szer­veink­nek hála for­mát; kép­zet az egész, déli­báb, ami­ben az a még job­ban megté­vesztő és félre­vezető, hogy ráadá­sul „hagyja ma­gát” meg­örökí­teni, de persze ez a más(olat) még annyira se valós, mint az a kinti „való­ság”, csak éppen abból indu­lunk ki, hogy már­pedig az. Ez a meg­veze­tett­sé­günk. Ez az egész digi­tális és virtu­ális való­sá­gosdi csak még job­ban meg­foszt­ja az em­bert a lehe­tőség­től, hogy úgy lát­has­sa a dol­gokat, aho­gyan azok a dol­gok való­jában van­nak, ponto­sab­ban lettek, léte­sültek. – Be kell men­ni, ott bent kell figyel­ni és fü­lelni, ki­lesni, hogy is van ez azzal a bár­mivel, ami­ről azt hisszük, hogy. Az ész­lelés­ben (meg a többi­ben) azon túl, hogy (ép­pen) észle­lünk vala­mit, sem­mi egyéb nin­csen, ami pedig erős­kö­dik, hogy de igen, de, de, van, az nem egyéb, mint BIG ME.

És itt hagyom magam elcsábí­tani, s vissza­kanya­rodom rövi­den az iz­landi meg egyéb ördö­gök­höz (mi­kor lát­tak ennyi /ö/-t felfűz­ve?), ha egy­szer a zsidó-keresz­tény kul­túra két pólu­sú rend­szeré­ben (= a jó a rossz / go­nosz elle­nében) a go­noszt az ör­dög teste­síti meg, léte­ző vala­miként. Ez a zsidó-keresz­tény ör­dög bizony épp­úgy itt bent lako­zik, mint BIG ME, mivel­hogy azo­nosak. Az ellen­lábas nem „ott kint” van vala­hol, ha­nem itt bent, s a „harc” az én „rosszab­bik” énem elle­né­ben zajlik a lét­forga­tag­ban már időt­len idők óta.

A buddhiz­mus „ördöge” is, Māra, aki­nek a neve azt je­lenti, ’ha­lált ho­zó’ – gyil­kos –, s a ’meg­hal’ je­len­tésű igé­ből szár­mazik, itt bent talál­ható, az ér­zék­szer­veink­ben. Bizony. Ez a csá­bító mi­ben­léte.

Nem úgy hoz persze halált, hogy megöl minket, ha­nem azzal, hogy min­dent meg­tesz spiri­tuá­lis (és egyéb!) fejlő­dé­sünk, s így ter­mésze­tesen megvi­lágo­sodá­sunk meg­hiúsí­tása érde­kében (mint ahogy a Budd­há­nak is úton-útfé­len kereszt­be tett, még a megvi­lágo­sodá­sa után is). Meg­vilá­go­sodni annyit tesz, mint meg­szaba­dulni az újabb meg újabb szüle­tések és halá­lok (igen, ez itt most egye­di töb­bes, a budd­hiz­mus tan­téte­lei­hez iga­zítva) min­den kive­hető kez­det és vég nél­küli lánco­latá­ból, a lét­forga­tag­ból (saṁ­sāra), azaz egy ilyen em­ber töb­bé sem­mi­lyen lét­szfé­rá­ban sem szüle­tik újra, és mi­vel halál is csak ott lehet­séges, ahol szüle­tés van, töb­bé meg­halni sem fog: asa­ti jā­tiyā nat­thi jarā­mara­ṇaṁ, kb. ’ha nincs szü­letés, nincs öre­gedés és halál sem’. És ha újra (meg új­ra) meg kell majd hal­nom, nem Māra hozza rám, ha­nem én, én magam, igen. Egyes egye­dül én te­hetek róla, hogy újra fogok-e még szü­letni, avagy sem. Ha pe­dig én oko­zom ön­ma­gam újabb meg újabb hal­álát azzal, hogy fele­lőt­lenül újra meg újra te­szek a(z újra)szü­leté­sem­ről, akkor én va­gyok önma­gam gyil­kosa. Ha újra meg­szü­lettem, ter­mésze­tesen újra meg is fo­gok halni.

Minden­nek ez a kultú­rától telje­sen füg­getlen, ide­bent lakozó ellen­lábas hát az aka­dálya, le­gyen az medi­táció, spiri­tuá­lis fejlő-dés, jobb köz­érzet, embe­ribb és élhe­tőbb világ, egy igaz­ságo­sabb, jobb tár­sada­lom, jó, igaz­ságos és tisz­tes­séges kor­mány­zás, eti­kus cselek­vés, becsü­let és per­sze tulaj­don bol­dog­sá­gunk is, bármi: az út­ban BIG ME van, ő az aka­dály, és mind­egy, milyen név­vel illet­jük. Ő ott az aka­dály, sem­mi más. Ugyan­azt űzi, mint Māra – aki pe­dig csakis azért tud szaba­don garáz­dál­kodni, mert se­hol sem­mi sati [ejtsd: sza­ti], ami az éber tuda­tos­ság, az, hogy nem a múlt­ban idő­zünk, és nem is a jövő­ben idő­zünk, nem álmo­do­zunk, ha­nem meg­pró­bálunk itt lenni, ab­ban a pilla­nat­ban, ami most van, és már nincs is. A jelen­ben, a most­ban, itt, hic et nunc. Arra fi­gyelni, ami és aho­gyan most van éppen.

Ehhez sati kell: tudatá­ban lenni mind­azzal, ami egy adott pilla­nat­töre­dék­ben tör­té­nik. A sati meg­létén (meg a hiá­nyán) múlik min­den, és sati nél­kül sem­mi­féle budd­hista út nem létez­het. A leg­szebb és a leg­töké­lete­sebb fel­aján­lásunk a Budd­hának, ha medi­tálunk, és egy­re job­ban meg­ala­poz­zuk lehe­tő­leg töret­len foly­tonos­ságá­ban fenn­tar­tott éber tuda­tos­ságun­kat. Ki lehet fej­lesz­teni, csak medi­táció kell hozzá, per­sze vala­mi „komo­lyabb”, mond­juk egy há­rom hetes, bur­mai stílu­sú, jó inten­zív elvo­nu­lás egy kis ala­pozónak.

Az általam rendsze­resen emlí­tett-idézett Ajahn Brahm is, a bur­mai Saya­daw U Joti­ka [ejtsd, kb.: sze­jádó ú dzsó­tika] is ugyan­azt mondja, szóról szóra: Get your­self out of the way and let medi­ta­tion hap­pen; […], vagyis kb. ’Tűnj az útból, hagyd, hogy az a medi­táció csak tör­tén­jen [szé­pen]’, ui. leg­in­kább azért nem lesz be­lőle rossz eset­ben sem­mi, jó eset­ben meg talán vala­mi ke­véske csu­pán, mert BIG ME min­dent az ellen­őrzé­se alá akar vonni, min­den­be bele akar szólni, be akar avat­kozni, majd ő! Hát persze. Amíg ő ott állan­dó jel­leg­gel „fel­ügyel”, ad­dig sem­mi sem lesz a medi­tá­ciós gya­kor­latból. Ajahn Brahm ezt is hozzá­teszi: you are the obstacle, ’te vagy az akadály’.

▲

Július 31-e van, szombat, kora délután. Vissza is értem, már­mint a dél­után három­kor elfo­gyasz­tott hatal­mas bögre tea után. És jót is tett, akár­csak a kirán­dulás, mert bi­zony in­nen enyhe lejtőn vezet az ös­vény le a kút­hoz és a kis patak­hoz, ami­nek mo­raja kelet felől az er­dő alap­hangját adja, majd fel az er­dei kapasz­kodón (ké­pek már van­nak bő­ven), míg fel nem érek az „érke­zési terü­letre” (ki­sebb jár­mű­vel be lehet haj­tani), ahol azon­nal érzé­kelem a né­hány több­let­fokot és az erős nap­fényt. Az ott a köz­ponti rész is egy­ben, a 11 kuṭi zöme is ott van, ill. egy ug­rásra van on­nan a dāna­sālā, a fel­aján­lások hely­színe, az­az az ebéd­lő, ahová mó­kus­káék is jár­nak, a konyha, az „iro­da”, és egy má­sik irány­ban a medi­tá­ciós te­rem – kicsi, de barát­sá­gos.

Amúgy vagy bent a kuṭiban szok­tam gyak­rolni, vagy nap­köz­ben – és még vilá­gos­ban a mosz­kítók érke­zé­séig – a torná­con. A pió­cás élmé­nyek hatá­sára* még­sem válla­lom, hogy még a haj­nali setét­ben zseb­lámpa fé­nyé­nél vo­nuljak át- és fel az erdőn reg­geli előt­ti gya­kor­latra, és ugyan­így nem válla­lom az esti, söté­te­dés utáni le­jöve­telt. Elég a napi átlag négy­szeri felme­netel a sok helyen bi­zony ma­gas kő­töm­bö­kön laví­roz­va (in­kább való zer­gének az ilyes­mi!): reg­geli, ebéd, aztán az ebéd utáni, bő egy órá­nyi sep­rés, végül álta­lában a há­rom órai tea a negye­dik kirán­du­lás. (*Az­óta jött hoz­zá kob­rás él­mény is.)

Az ösvényt tanácsos lehe­tőleg napi rend­szeres­séggel tisztán tar­tani: egy­részt azok­ra kell gon­dolni, akik hasz­nál­ják (ha esik, az avar­ban is meg­bújnak pió­cák meg egye­bek*), más­részt meg az élő­világ­ra – kár len­ne rájuk tapos­ni, kárt ten­ni bár­mi­ben, fáj­dal­mat, szen­ve­dést okoz­ni, ne­tán vé­let­lenül el­pusz­títa­ni, ami ép­pen ott és ak­kor meg­húz­za ma­gát, ami­kor ugyan­ezzel az erő­vel és egy kis bele­érzés­sel azt az ös­vényt tisz­tán is lehet tar­tani, és még test­moz­gás­nak is ki­váló, nem is be­szélve a sati gya­kor­lá­sá­ról!

*Kiegé­szítés, aug. 1-én du. fél ötkor: ahogy jövök lefelé, útban vissza­felé a dél­utáni teá­zás­ból, ép­pen elmé­láz­va egy kicsit, hirte­len moz­gás az ösvé­nyen, jobb kéz felé, aztán az egyik ficak­ban, köz­vetle­nül mel­let­tem meg­zör­dült a szá­raz avar. Egy szép nagy, vas­tag kígyó volt, felte­kered­ve, mene­kült be azon nyom­ban vala­mi résbe vagy odúba, sze­gény frászt kap­ha­tott! Egy sze­ren­cse, hogy nem lép­tem rá … Nem tu­dom, mi­féle lehe­tett. – Szó­val ennyit az ös­vény tisz­tán tar­tásá­ról! A gond­nok vissza­jött, tea előtt elin­dult elém, ugyan­azon a fen­ti szaka­szon futot­tunk össze, és még meg is je­gyez­te, hogy mi­lyen tisztá­ra van seperve!

Nézdelő­dés és elkalan­dozó figye­lem helyett jól oda kell fi­gyelni, min­den egyes lépés­re, külö­nösen ak­kor, ha esik vagy vizes még min­den. A kövek csúsz­hat­nak is. Nem is mel­les­leg szinte min­dig viszem az er­nyőt, ami a gumi­zott végé­vel és a meg­fele­lő fejjel járó­bot is egy­ben, de ma rájöt­tem, nem jó, ha ak­kor is hasz­ná­lom, ami­kor kedve­zők a viszo­nyok az er­dő­ben, mert a test elké­nyel­mese­dik, mi-köz­ben kife­jezet­ten jót tesz végre a rend­sze­res test­moz­gás! Azon az özön­vizes na­pon a há­rom itt medi­táló hölgy egyi­ke elő­jött a kuṭi­já­ból, s ked­ve­sen föl­aján­lotta az egyik járó­bot­ját: ami­kor öm­lik az eső, az er­nyő mint járó­bot kie­sik, ugyan­akkor a kö­rül­mé­nyek meg­kö­ve­telik ezt a fajta biz­ton­sági meg­oldást.

Most csendült fel éppen a már megszo­kott forrás­ból a müez­zin, per­sze hang­felvé­tel­ről, nyu­gati irány­ból. Nem messze budd­hista ko­los­tor is van, egy má­sik irány­ból hal­lom őket is, más idő­pon­tok­ban. Amúgy a kút a for­rás­sal, a kis pa­tak és a két kis sellő zú­gása in­kább ke­leti lég­áram­lat ese­tén ér­vé­nye­sül iga­zán, ill. este, ami­kor eláll a szél. A nap több szaká­ban zen­díte­nek rá a mada­rak, egész hang­ver­senyt adnak! Itt vala­mi­ért nem él azon­ban az ázsi­ai ka­kukk (koel); hogy páva nin­csen, azt ér­tem, mi­vel ezek a mere­dek, rész­ben szik­lás lej­tők és a sűrű nö­vény­zet nem olyan jók ne­kik. – Békát itt körü­löt­tem nem hal­lot­tam eddig, és mint­ha a rovar­világ is szeré­nyebb len­ne, bár igaz, bot­sáska és szent­já­nos­bo­gár pl. van. Min­dig örü­lök, ami­kor a sö­tét esté­ben a lám­pásá­val inte­get egy-egy iyen bo­gár­ka kint­ről, az ab­lak­üve­gen át! Mosz­kító­ék az erős lég­moz­gást nem szere­tik, így be se igen jön­nek, annyira, hogy sem­mi szük­ség (egye­lőre?) szú­nyog­hálóra.

Mindenféle hangya minden mennyi­ségben: ide is beköl­töz­tek, és a sati se volt a he­lyén ép­pen, BIG ME azon­ban túl­ságo­san is, úgy­hogy csinál­tam is egy jó nagy hülye­séget, ami­ből azt a tanul­sá­got szűr­het­tem le ma­gam­nak, hogy csak BIG ME lehet olyan os­toba, hogy a ter­mé­szet lágy ölén neki­fe­szül­jön a termé­szetnek (hüb­risz, mint min­dig) ahe­lyett, hogy tudo­má­sul ven­né, ami ép­pen van, adott eset­ben akár hangyák. Arról meg már nem is be­szélve, hogy az egyik dāna pont az abhaya-dāna, azaz mene­dé­ket adunk más lé­ny(ek)­nek, befo­gad­juk (őket), hiszen nem csak mi sze­ret­nénk fedélt a fe­jünk fölé, lehe­tő­leg szá­raz és vala­mennyire biz­ton­sá­gos hajlé­kot, csak­hogy ez nem­igen for­dul meg a fe­jünk­ben – és nem is igen aka­ródzik meg­for­dul­nia. Ara­nyos és jól­ne­velt ku­tyus jö­het, cica jö­het, na de hangya ...? csó­tány netán ...? (Ugye, ugye?)

Szerencsére nem BIG ME vitte a prímet, amikor az idei esős évszak menet­rend szerint ér­kező bemu­tat­kozó esője öm­lött, ill. az azt felve­zető pár nap, ami­kor is egy­ér­tel­mű volt, hogy ez az eső már nem az az eső – ez már a mon­szun min­den vele­járó­jával egye­tem­ben. A kuṭi­ban is má­sok let­tek a viszo­nyok, nyir­kos­ság, ala­cso­nyabb hő­mér­sék­let stb. Ami a leg­job­ban pró­bára teszi az em­bert, az a nehe­zen fel­szívó­dó víz, a nagy po­cso­lyák – és a min­den­hol ott lesel­kedő pió­cák se­rege. Egy a nya­kam­ba ke­rült, nyil­ván egy bokor­ról, amit elme­nőben sú­rol­hat­tam a szer­ze­tes­lepel­lel, és nem is vet­tem észre, csak ami­kor már jól­la­kott, s levált rólam.

Azóta be is szereztek nekem egy gumi­csizmát ilyen ömlő esős, özön­vizes na­pokra. Öt se­bet kel­lett ki­mosni és fer­tőtle­níte­ni, mert későn ész­lel­tem a lak­máro­zást. (Egy-egy ilyen seb könnyen el­fertő­ződ­het ugyan­is.) Meg­tanul­tam, hogy nem jó be­várni, hogy érez­zem is, ha­nem sűrűn meg kell állni, s vet­ni egy pillan­tást az alsó láb­szárra, a bo­kára, a láb­fejre, meg a láb­ujjak közé, mi­vel elő­szere­tettel kuco­rog­nak be oda. Nem egyet szed­tem le még jó­kor két láb­ujj közül. És azóta min­dig van ná­lam papír­zseb­ken­dő, seb­ta­pasz és Beta­dine: a leg­első, tekin­té­lyes seb­ből szé­pen folyt a vér, abba is hagy­tam ak­kor a sep­rést, irány a kuṭi. – Annak a nagy eső­zés­nek az­nap vége is lett, más­nap­ra fel­sé­ges, csa­pa­dék­men­tes idő lett, ami azóta is tartja magát! Mi több, ma me­gint érez­hető­en mele­gebb lett, itt a kuṭiban is.

Türelem­mel lenni, meglenni a dol­gokkal, megta­nulni együtt létezni velük – tudom, mon­dani könnyű. Ez nem azt jelenti per­sze, hogy min­den­nel meg kelle­ne bé­kélni, hiszen ha egy mér­ges száz- vagy ezer­lábú (se­tétvö­rös) talál fel­tűnni lak­rész­en belül este, mint a Sri Subo­dha­ramá-ban tör­tént, akkor jobb a bé­kes­ség: egy okos ötlet­tel sike­rült meg­fog­nom és kiten­nem a zöldbe.

Már itt, az elvo­nulási köz­pontban kiszúr­tam egy, a fürdő­szoba­ajtó megett lakó, tekin­té­lyes mé­retű pókot – a pók nap­pal az ajtó mö­gött volt, éj­szaka én meg az ágy­ban, vagy­is ez­zel a re­mek vál­tott mű­szak­kal el­lehet­tünk volna (vol­na!) mi itt ket­ten, de egy nap vélet­lenül rá is fröccsent egy kis víz zuha­nyo­zás köz­ben. Ugrott is elő rög­vest, és mi­vel aka­ratla­nul is a bejá­rati ajtó felé vette „öles léptekkel” az irányt a falon, éltem a lehe­tő­ség­gel, fog­tam a még bur­mai szár­ma­zék lepke­hálót, nosza, be­fog­tam pó­kun­kat, és már vit­tem ki őt is a ter­mé­szetbe. Azon­nal el­tűnt egy kis üreg­ben itt a sziklán.

Azóta nem láttam, és utód se költö­zött be a he­lyére, ám itt van­nak most a han­gyák, és kis­mil­lió han­gya­to­jást rej­tet­tek el a für­dő ajtó­félfá­jában. Holnap már itt lesz két nap távol­lét után a gond­nok, egy na­gyon rokon­szen­ves, szelíd, ked­ves, örök segí­tő­kész, 61 éves férfi, aki az anya­ko­los­tor, a Sri Subo­dha­rama nagy­tiszte­letű apát­jának az egyik fivé­re, s 14 éve van itt. Őt fo­gom meg­kér­dezni, mit lehet (?) vagy kell (?) ilyen eset­ben tenni.

Világos: itt megint BIG ME akar vala­mit tenni, pedig étel­féle nincs is nálam itt a kuṭi­ban, a cu­kor­hoz meg a méz­hez nem fér­nek hozzá. Ezek egész kicsi, fe­kete han­gyák, nem csíp­nek, nem ha­rap­nak, csak kell ne­kik meg a tojá­sok­nak egy szá­raz hely, ahol biz­ton­ság­ban vé­szel­hetik át az esős év­sza­kot. De nem, BIG ME nem akarja. BIG ME ki akar in­nen min­dent zárni, ami, úgy­mond, kelle­met­len­ked­het itt neki. A maj­mokat most már köze­lebb enge­dem, de ami­kor első láto­gatá­sukkor ugyan­úgy fel­ugrál­tak há­tul az ablak­ra, ak­kor eré­lye­sen elza­var­tam őket. – Bez­zeg a gekkó­kat hiá­nyolom. (Aug. 5., utó­irat: azóta van­nak már!) Egy bébi ma­radt, lát­tam is, le is fotóz­tam, de az a régi jó csat­tog­tató hang min­dig kint­ről hallat­szik. És hol já­runk ezzel me­gint csak? Hát a szere­tem, nem szere­tem örök kér­dés­köré­nél. Ez iṭṭhā­ram­ma­ṇaṁ, ’kívá­na­tos tudat­tárgy’, ez meg aniṭ­ṭhā­ram­ma­ṇaṁ, ’nem­kívá­na­tos tudat­tárgy’. Aka­rom, nem aka­rom, kell, ide vele; nem kell, el vele.

¾ 6 lett, egyre több az „érdek­lődő” (már­mint a mosz­kító!), ui. a kuṭi tárva nyi­tott ajta­jában ülök* a szép, ége­tett má­zas cserép pad­lón, előt­tem egy dobo­zon a lap­top. És mintha az az omi­nó­zus hegy me­gint kapná a zuho­gó esőt … Itt nyugi van (egye­lőre?!) – mon­szun­hangu­lat persze sem­mi, de annyi baj legyen!!!

*Ebben az az érde­kes, hogy Malaj­ziá­ban is, Bang­kok­ban is így csi­nál­tam, mert ez volt – és itt is ez – a leg­kézen­fek­vőbb megoldás.

▲

A piócák kapcsán még valamit. Talán láttak már ilyen jó­szágot „közle­kedni”: mind­két vége átala­kul járó­szerv­vé, ponto­sab­ban tapa­dó­ko­rong­gá, és miköz­ben az egyik végé­vel oda­tapad vala­mire, fél­kör­ívet leír­va a má­sik végé­vel tapad oda – tiszta akro­bata­mutat­vány! vagy talaj­torna? –, az­tán azt a vé­gét eme­li fel, me­gint fél­körív, vagy­is hol az egyik­kel tapad egy felü­letre, hol a má­sik­kal, s így halad meg­lepő gyor­sa­ság­gal előre. Sza­po­rán lépe­get, „szedi a lá­bát”. Lénye­gé­ben a (szívó)­szá­ján és az emész­tő­csa­tor­na kijá­ra­tán jár, az alfe­lén (képle­tesen). És, ha jól tu­dom, még csak nem is lát, csak érzé­kel, de azt ügye­sen és azon­nal, és azon­nal cselek­szik is. Ugyan­akkor meg nem for­dul­na a fejé­ben, hogy mi­lyen ré­mes lét­for­ma ju­tott neki. Nem hin­ném, hgy át­érez­né, mennyire nyo­mo­rú­sá­gos kis éle­te van. És mi­csoda vesződ­ség egy kis vér­hez hoz­zá­jutni végre!

Ezt mi látjuk így, mi gondol­juk így. A látvá­nyuk tanul­ságos: ezt aka­rod? Ilyen éle­tet akarsz ma­gad­nak a követ­kező éle­ted­ben? És még en­nél cifráb­bak is vannak ám! Leg­alább­is a mi szem­szö­günk­ből nézve, ugyebár.

Az a nem létező véletlen, mert­hogy az imént, ahogy végez­tem egy kis járó­gyakor­latot a tor­nácon az esti beköl­tözés előtt (már javá­ból ettek a mosz­kítók is), mit nem szú­rok ki a tisz­tára se­pert lép­csőn? Egy ilyen lényt, amint ép­pen a környe­zetét kém­lelte. Nos, amit ed­dig leszed­tem ma­gam­ról – meg az is, ami jól­lakot­tan alá­pottyant –, fe­kete volt, ez meg nem az, de (a) amit már itt a torná­con is lát­tam cél­irá­nyo­san ha­ladni, az is bar­nás színű volt, ill. (b) lát­tam már feke­tét is így lépe­get­ni köz­vet­le­nül az után, hogy leszed­tem. Amúgy mind­kettő nyál­kás, s ezért meg­fogni is na­gyon nehéz őket, ha meg sike­rül, rög­tön az em­ber ujjá­ra ta­pad­nak – puha fale­véllel könnyen ment. – A kinti pél­dány alá tol­tam egy fale­velet. Feltűnt mind­két végén vala­mi fé­sűs foga­zat­szerű­ség. Mik nem van­nak! Jel­lemző, hogy aki és ami csak él és mo­zog, az mind kapasz­kodik vala­mibe. Egy nap amúgy annyira meg­lep­hette egy ilyen bar­nát, hogy lesze­dem a lá­bam­ról, hogy el­felej­tett az uj­jam­ra tapadni!

Kaptam citro­nella olajat, jól is jön, ami­kor seperni megyek! A mosz­kítók nagy ívben kerü­lik, de van egy itte­ni légy­féle, mint egy mini-mé­hecs­ke, azok imád­ják, és hívat­lanul a be­kent bőrre tele­ped­nek, buz­gón nyalo­gatják a citro­nella olajat! Jópofák. Köz­ben meg csik­lan­doz­nak a lá­bacs­káik­kal meg a nyel­vecs­kéjük­kel, de miért volna ezzel baj? Ez is dāna, a javából. Már 2005-ben meg­cso­dál­tam őket meg a buz­gal­mukat.

Közben az ember meg egyre jobban elide­genedik a termé­szet­től, egyre kevés­bé része, s en­nek egyik vele­járó­ja, hogy kihal a bele­érzés, a sze­re­tet, az együtt­érzés a töb­bi, vagy­is nem em­beri lény szen­vedé­sei­vel. Helyet­te megy ezen a vo­na­lon is a gyilok min­den mennyi­ség­ben: öli, pusz­tít­ja az em­ber a ter­mé­sze­tet, a töb­bi lényt, és nem látja, mi megy. – A Buddha nem így gon­dol­ta ép­pen a négy brah­ma­vihā­ra, vagy­is a mettā, ka­ru­nā és mudi­tā (to­váb­bá az upek­khā) gya­kor­la­tát …

☸

A barátságos kis meditációs és Dhamma-terem
az elvonulási központban.

☸