♣ Hangok: 1. levél — átköltöznek hát a hangok...

2018. január 13-át írtunk akkor: a levelet jegyző Luangtá Vilásza éppen elvonulásának harmadik hónapját töltötte egy Buddhist Hermitage Lunas nevű varázslatos, a burmai hagyományt követő meditációs központban Lunasban (Kedah állam, Malajzia).

Összesen négy levél készült akkor N.N.-nek; mind a négy levelet lehet most majd itt olvasni. Napi egy levél kerül fel ide, mindössze annyi módosítással, hogy a kedves címzett kívánságának megfelelően a neve kimarad. Ha szükség lesz rá, jegyzetanyag is készül hozzá.

---

…, kedves,

örülök, hogy írtál, s örülök, hogy volt ott valami, ami elgondolkodtatott. Ezeket a szépséges dolgokat hihetetlenül könnyű mondani (meg: tanítani!), ám annál nehezebb a gyakorlatba átültetni. Magamról tudom, hogy ha a tudat döf, harap, rúg, karmol, gyűlöl mindent és mindenkit, rideg, merev és ellenáll, akkor hiába dalolok neki arról, hogy a hanggal semmi baj nincsen, az ég adta világon semmi: a baj az én nem megfelelő hozzáállásommal van.

A gyakorlást ezért a legjobb olyankor kezdeni és folytatni, amikor a tudat a fentiekben leírtaknak szöges ellentétét nyújtja: békés, nyugodt, szelíd, képlékeny, formálható, simulékony, együttműködő stb., stb. Ilyenkor lehet vele értelmesen beszélni. Ilyenkor legalább az elméletét elfogadja a dolgoknak, s hajlandó belekóstolni a gyakorlatba is. Ha megfelelően csinálja, akkor ő maga fogja látni, hogyan is van ez azokkal a hangokkal (vagy bármi egyébbel). A hangok valójában csak hangok: semmi egyéb. És mint minden, egy hang is keletkezik – a nagy büdös semmiből jön –, itt van egy ideig, aztán távozik, vissza a nagy büdös semmibe. Ezt érdemes (ki)figyelni, mármint hogy minden elmúlik, semmi sem tart örökké. Csak hát ott van BIG ME a mélyben (a háttérben), s ő az, akinek valami nem tetszik vagy éppen tetszik, ő az, aki azonnal osztályoz és véleményez. Ő az, aki jobban tudja a dolgokat, ha egyszer mindig a másik ember a hülye, én sose.

Ha a tudat nem akar valamit érzékelni, akkor nem is fogja érzékelni: csak azt látjuk meg, amire a figyelem irányul, csak azt halljuk meg, amire odafigyelünk. Észre sem vesszük, hogy BIG ME mennyire ott hallgatózik, s azonnal ugrik – lásd egykori Schütz J. István kínlódását az ifjúsággal még a Csáktornya utcában. – Valamikor korábban tudatosodott bennem, hogy kb. 1987 elejéig (akkor még csak útban voltam az augusztus végi 33 felé) egyáltalán nem zavartak hangok az alvásban. És egyszer csak jött: érzékeny lettem minden zajra, és nagyon érzékeny lettem az emberi hangforrásokra. És ez maradt, több-kevesebb intenzitással, annyira, hogy egy idő után leginkább már csak füldugóval tudtam (el)aludni. Áttörést a meditációs gyakorlatok hoztak: egyszer csak nem kellett füldugó, de ez már Burmában volt.

Két-három napja egy este éreztem én itten, hogy túl nagy a feszültség bennem, erős a légmozgás is odakint, ráadásul északkeleti, vagyis hordta nekem ide a közeli, nem éppen forgalmas út otromba hangjait, s hozott egy kocsiból dübörgő basszust, továbbá egy távolabbi hangszóróból valamilyen, nem túl hangos zenét, egyéb neszeket.

És akkor azt mondtam, hogy márpedig nem: nem lesz füldugó. Ha alszom, jó, ha nem alszom, úgy is jó. Eltökéltem, hogy az általam már ismert és kipróbált módszerhez fogok folyamodni, és hagytam, hogy a hangok „bejöjjenek”, mármint a tudatosan tágra nyitott testbe, aminek az a hozadéka, hogy a hallószervek nem lódulnak neki, kifelé, nem lógnak kocsányon, s főleg nem akaszkodnak bele a hangokba. Hagytam, hogy a hangok legyenek, bennem és körülöttem, de megpróbáltam nem törődni velük, vagyis azon voltam, hogy elengedjem, szelíden letegyem őket. Mindezt egy gyakorlatra alapozom az alvás jógájából, a yoganidrá-ból, amiben apránként ellazítjuk az egész testet, mindent végigveszünk, a hangokat pedig beengedjük, beeresztjük, befogadjuk, az összeset, amit csak érzékelünk éppen, mindent, mindenféle megkülönböztetés vagy értékítélet nélkül. Nem teszünk különbséget: a természetben egy hang csupán hang, semmi egyéb; a tudat az, ami azonnal kiválogatja, ami tetszik neki, a többitől pedig meg akar szabadulni. Na, a baj ezzel van, ezzel a megszabadulni akarással — de nem csak a hallás dolgaiban, gondolhatod. Ahogy meg akarunk valamitől szabadulni, már bele is ragadtunk, bele is gabalyodtunk, mint hínárosba. Betegek is azért vagyunk, mert nem akarunk betegek lenni ahelyett, hogy hagynánk szépen a betegséget, rábízva a testre: a test nagyon gyakran igenis tudja, mi a dolga, kár beleavatkozni.

A tudat is tudja, mi a dolga a hangokkal, csak éppen nem hagyjuk, hogy úgy viszonyuljon a hangokhoz, ahogy alapállásban szeretne, mert a tudat működésébe is állandóan belenyúlunk, hiszen BIG ME ezt is jobban tudja. Hát persze.

Szóval ott feküdtem, hagytam, hogy legyenek azok a hangok, bár megfigyelhettem, hogy túl sok bennem az averzió a mély basszusokkal szemben. Egészen finoman, de csak kapaszkodtam beléjük, s akkor tudtam csak elaludni – füldugó nélkül –, amikor a basszusok távoztak, és csak a többi maradt. Vagy három órával később hangokra ébredtem, köztük beszédhangra, ami megint csak kiemelt figyelmet kap a részemről, ugye, ezért aztán már nem akaródzott tovább szórakoznom a hangokkal: bedugtam a fülem. Vagyis megint csak a hozzáállással volt baj, hiszen nem voltam hajlandó türelemmel viseltetni a hangok iránt.

Ha jobban belegondolsz: a mélyalvás szakaszában, amikor a szemgolyók sem mozognak, végképp nem jut el semmiféle inger a tudatba, ami a „létfolyam”, páliul bhavanga állapotában leledzik olyankor. Ebben az állapotban lehet valakit műteni. Az altatás ugyanis nem érzéstelenítés: az altatás leviszi az agy frekvenciaszintjét ebbe a bhavanga-tartományba, ahol nincs érzékelés. Megfelelő gyakorlatokkal el lehet sajátítani ezt a készséget. És akkor átéljük, hogy egy hang valóban csak egy hang, amihez semmi közöm nincsen: a hang ott, én meg itt, semmi dolgunk egymással. Megfigyelheted, hogy amikor belemélyedsz valamibe, nem hallasz semmit, hiába is szólongatnak például. Vagyis ez mind a tudat műve, márpedig a tudat képlékeny, művelhető. Bezony ám! Sādhu, sādhu, sādhu! —

Ez volt mára az ige… Beszámoló csatolva.

Remélem, minden rendben, remélem, mindenki jól van,

barátsággal

Vilásza szerzetes

•••

Buddhist Hermitage Lunas (BHL),

Lunas, Kedah állam, Malajzia:

a meditációs terem (tkp. egy egész csarnok!)

]

Szerzetes is lakik benne: Nirodharama • Veresegyház

A szerzeteslak már létezik Veresegyházon: szerzetes is lakik benne („madár lakik benne, madár lakik tizenkettő”), és Luangtá / Bhanté Vilásza egyre inkább kitart, ami a szerzeteslak nevét illeti: Nirodharama / Nirodhārāma. A thai írású elnevezés meg lett / lesz toldva egy ฮังการี-val, ami, ugye, Magyarország thai nyelven: นิโรธาราม • ฮังการี – Erre az egyértelműsítés miatt van / lehet szükség, mivel pl. a ‘wat’ előtaggal is találnak ilyet (Wat Nirotharam), ez pedig egy bhikkhunī-kolostor Thaiföldön. Mindezen túl létezik egy burmai hagyományú meditációs központ Nirodharama néven.

A ‘wat’ megjelölést a veresegyházi Nirodharama esetében nem lehet használni, mivel ez se nem kolostor, se nem a thai Szangha fennhatósága alá tartozó hivatalos intézmény.

Amúgy itt is a nirodha a cél, a megszűnés, s ehhez adva a kertes-zöld környezet, az ārāma. El lehet ide jönni – előzetes egyeztetés alapján – buddhizmust hallgatni vagy tanulni, pálit gyakorolni, meditálni, szerzetesnek ebédet felajánlani, a kertben, a házban, a ház körül besegíteni, bevásárolni, thai hagyomány szerint recitálni, upószatha-napot tartani ... beszélgetni (állati beszéd, tiracchānakathā nem kívánatos!), közösségről álmodni, s valamit tenni. (Végül nem kerül bele a teljes névbe a „közösség”, mivelhogy ahhoz igazi, élő, hús-vér, tevékeny közösség kell, nem pedig tetszőleges számú tetszikelő meg követő ...)

☸ Nirodharama Buddhista Szerzeteslak • Veresegyház

***

Egy lelkes hívünk-támogatónk térképet is készített, angol kísérőszöveggel, s ott a fotó a kapuról. Az öreg reklámtábla azóta lekerült onnan. — Kapucsengő sajnos még mindig nincsen!

(Eredetileg f. év aug. 24-i közlemény Luangtá Facebook-oldalán.)

Szép kis ellentmondás – igazán! Merthogy van itt nekünk olyanunk, mint nirodha (hosszú ó-val ejtjük, markáns, hehezetes d-vel), ami nem egyéb, mint 'megszűnés', minden buddhista deklarált célja. Az ārāma – az első két á-t hosszan ejtjük – annyit tesz, többek között, mint <ligetes-erdős helyen található kolostor vagy szerzeteslak>, a kettő együtt tehát azt a helyet jelenti, ahol kertes, erdős, zöld környezetben egy vagy több szerzetes lakozik, akik azon vannak, hogy elérjék, megvalósítsák a kialvás, a nirvána állapotát, vagyis a nirodhasamāpatti a törekvésük nemes célja, a földrajzi hely pedig a Nirodhārāma. –

De hogy hol itt az ellentmondás... ??? Ott az ellentmondás, hogy BIG ME, a fránya nagy én (egó!) újabb púpot varázsol(t) ezzel a bloggal a szerzetes hátára: most, hogy ez év (= 2019) március 13-a óta már nem a rákosszentmihályi Wat Thai Rattanaprateep rezidens szerzetese, s ezzel immár semmiféle jogalapja nincsen, hogy a wat nevében, a wat neve alatt, a wat általa elkezdett honlapján bármit is nyilvánosságra hozzon, hagyta, hogy önnön fránya nagy énje, BIG ME ebből a kezdeti fellélegzésből és megkönnyebbülésből kirángassa, s azon melegében belecsábítsa a következő ingoványosba, ahol rendszeresen illik majd ilyen-olyan okosságokat elhelyeznie – a blogon.

Alulírott Luangtá Vilásza tisztában van vele, mekkora púp is ez a BIG ME a hátán: ahelyett hogy örvendezett volna egy sort ("jaj, de jó, nem kell se honlappal, se Facebook-oldallal bajlódni, hurrá!"), elcsábult, és tessék, itt ül a gép előtt, körbetikkasztja több fok, Celsiusban, mint ami újfent hazahozta a trópusokról júliusban, s első blogbejegyzését írja az új blogba. Nesze neki!