Levelek az erdőből IV: Kikezdik a tudatot

 Zűrös és zavaros idők ezek most szinte min­den­hol. Ez a minő­síté­sük is lehet: a tu­dat minő­síti őket, az „idők” ugyan­is önma­guk­ban se nem zűrö­sek, se nem zava­rosak. Zűrös és zava­ros leg­inkább a tudat, csak belátni nem aka­ródzik.

Az erdőbe is eljut­nak a kül­világ dolgai, hála a függő­ség­nek. Függő­ség a világ dol­gai­tól, amibe bele­tarto­zik az inter­net is, a kap­csolat­tartás is, még ha ala­posan be­hatá­rolva is. Ettől a füg­gő­ség­től jutnak el a kül­világ dol­gai az er­dőbe is: ha egy szer­zetes nem akar­ja, akkor nem jut­nak el. Ha mégis eljut­nak, me­gint csak a szer­zete­sen áll vagy bukik, mihez kezd ve­lük, en­gedi-e, hogy bir­tokba vegyék, vagy képes lesz a kellő távol­ság­tar­tásra, azaz nem azo­nosul velük. Levon­ni levon­hatja a követ­kez­teté­seit belő­lük, és meg­álla­píthatja új­fent, hogy a Buddha kris­tály­tisztán látta a dol­gok valós ter­mésze­tét, és ugyan­ilyen kris­tály­tisz­tán látta, mitől olyan az em­ber, amilyen, és hogy mi az, ami­től meg­változ­hat, ha akarja. Meg­változ­hat – min­den élő­lény javá­ra, üdvé­re és bol­dog­ságá­ra, ön­magát is beleértve.

▲

Hát igen, az a fránya, öre­gedő, lassan, de bizto­san leépü­lő test, a szer­vezet: műkö­dik, ahogy műkö­dik, összes­ségé­ben nem is olyan rosszul, de na­gyon is ki van szol­gál­tatva a min­den­kori lég­köri viszo­nyok­nak. Min­den­hol. Annyira, hogy lénye­gében mind­egy is már neki, hogy ami­kor ked­vezőt­lenek a lég­köri viszo­nyok, hol nem érzi jól magát a bőré­ben. Hogy hol nem jó neki. Ennek meg­fele­lően idő­szerű volt átren­dezni egy kicsit a meg­köze­lítés­módo­kat, lajst­romba venni a nega­tívu­mokat – egy-egy hely hátrá­nyait –, ponto­sab­ban azzal nyitni, hogy mi az a nega­tívum, ami egy adott he­lyen nin­csen. A meg­tapasz­talt hátrá­nyok, nem pedig a kép­ze­let alap­talan elvá­rá­sai alap­ján, melyek ter­mészet­sze­rű­leg pozi­tívu­mokra, egy hely vélt vagy va­lós elő­nyei­re szeret­nek épül­ni: minél na­gyob­bak az elvá­rások, illetve minél több van belő­lük, annál na­gyobb lesz a csaló­dás is, ha egy­szer csaló­dás csak ott van, ahol elvár­nak va­la­mit. Ahol nem vár­nak el sem­mit, ott nem is csalódnak.

Ha túl sok valahol a – tudat meg­ítélé­se szerint – kelle­met­lenke­dő vér­szívó, mint pl. kul­lancs, mosz­kitó meg egy ango­lul gnat névre hall­gató apró szú­nyog­féle (szinga­lézül a mulat­ságo­san hang­zó hoha­putuvó, töb­bes szám­ban), akkor egy másik he­lyen tisz­tázni lehet, ezek­ből ott mi van. Persze kide­rül­het, hogy az első kettő ugyan nin­csen, van ezzel szem­ben pióca, főleg ha esik, már­pedig ott, ahol pióca van, sokat esik. Ez is kiegé­szítő elosz­lás: ahol pióca van, ott nincs kul­lancs, és for­dítva. – A válasz­tás ezek alap­ján egy másik nega­tívum­ra vagy hát­rányra esik, neve­zete­sen a pió­cára, mivel­hogy álta­lában hamar észre lehet őket venni, és egy puha fale­vél­lel egy­szerű őket eltá­volítani. Ha lenne is már vérző seb utá­nuk, egy-két csepp jódos oldat és seb­tapasz elég rá. Két-három nap múl­tán már sehol sem­mi, ellen­tét­ben egy kul­lancs helyé­vel, ami adott eset­ben akár két hó­nap (!) eltel­te után is csúnya, érzé­keny és visz­ket. Egy gnat csípé­se gennyes kiütés­félé­be vált át, az em­ber aka­ratla­nul is – pél­dául álmá­ban vagy fi­gyel­met­len pilla­natai­ban – elva­karja, és hete­kig tart, mire be­gyógyul.

A Budu­gallena erdei kolos­tor­ban, ahol tavaly decem­ber ele­je és ez év jú­nius köze­pe kö­zött lak­tam, az erdő­nek hála vala­melyest tom­pítva bár, de mégis csak hő­ség volt, gyak­ran meg­told­va ma­gas pára­tar­talom­mal. Amikor csak elhagy­tam közvet­len lakó­kör­nyeze­te­met, „tel­jes szere­lés­ben” vol­tam, ami gá­tolja a bőr lég­zését: per­cek­kel ké­sőbb már meg­jelen­tek az első verí­ték­foltok a szer­zetes­leplen, és tulaj­don levem­ben páro­lód­tam. Merő iz­zadt­ság volt min­denem. Csorgott a lé még a fejem­ről is. Egyre nehe­zebb volt. Egyre nehe­zebb volt, és egyre inkább nehe­zem­re esett a min­den­napos, két részre osz­tott obli­gát sep­rés is a szü­net nél­küli verí­téke­zéstől. Állan­dóan ragadt a bő­röm, éjsza­ka is, mivel a kuṭi ala­po­san fel­mele­ge­dett nap­közben, és nem nagyon hűlt le. Kint is ne­héz volt lé­tezni – a vér­szívók okán is –, bent is. Ezt csak tet­ézte, hogy min­den­napo­sak vol­tak a több órán át tartó áram­szüne­tek.

▲

Ezek bizony alapo­san kikezd­ték a tudatot. A tudat persze magá­ra ves­sen, ha ilyen­kor keve­sebb sati (ejtsd: szati), azaz éber tuda­tos­ság van ben­ne jelen, és bármi, ami fel­buk­kan, ilyen könnyen ki is kezdi. Nem a fenn­álló körül­mé­nyek teszik ugyan­is, ha a tudat ellen­áll és neki­feszül, ha­nem a tudat, ami ellen­áll és neki­feszül, de az már BIG ME tarto­mánya, a szere­te­mek és nem szere­te­mek vilá­ga, az, hogy ez jó, vagy­is ké­rem, ez meg nem jó, nem ké­rem – és ez így még egy szelíd variáció ez­zel a „ké­rem” vs. „nem ké­rem” párossal.

Ilyenkor a tudat elindul kifelé, kíván­csi lesz arra, hogy ha itt ez és ez van, akkor a már emlí­tett lajst­ro­mosdi alap­ján mi az vala­hol más­hol, ami ezek­ből nin­csen, vagy leg­alább­is keve­sebb van, ha egy­szer a keve­sebb nega­tívum / hát­rány már maga előny / pozi­tí­vum. A nega­tí­vu­mok ter­mésze­tesen arra van­nak, hogy ed­ződ­jünk, és tanul­junk belő­lük. Egész ponto­san a tu­dat reak­ciói­ból. Csak­hogy egy szint felett már nem ment, túl sok volt a jó­ból, túl­csor­dult a pohár. Hozzá lehet aprán­ként szok­tatni a tes­tet (és a tuda­tot) egyre ala­cso­nyabb víz­hőmér­sék­letek­hez, de az már nem jó neki, ha bele­fagy a körü­lötte kép­ződő jég­tömbbe.

Így jutot­tam el Mihin­talé-ba és Ampárá-ba, s így vet­tünk végig egyéb lehe­tősé­ge­ket. A leg­főbb szem­pont min­den­hol a távol­ság volt egy adott hely és a leg­köze­lebbi köz­kór­ház kö­zött, mely­ben van hema­toló­giai szak­ren­delés is, a poly­cythae­mia vera néven jegy­zett, bő hat évvel eze­lőtt diag­noszti­zált rend­elle­nes­ség okán, ami­vel léte­zem. A máso­dik szem­pont az idő­járás, ti. hogy milye­nek vala­hol a lég­köri viszo­nyok. Srí Lan­kán van mi­ből vá­lasz­tani: esős és hűvös öve­zet, száraz és forró, esős és hideg, esős és me­leg … párás-esős és forró stb. Ezt kö­veti a vér­szí­vók kérdé­se. Nem mel­lékes persze az sem, hogy van­nak-e ön­álló kuṭik vala­hol, és hogy azok bar­lang-kuṭik-e, fél­homá­lyos bar­lang­ban a nyo­masz­tóan ala­csony mennye­zet alatt ui. elő­jön belő­lem a klauszt­ro­fóbia. A túl sűrű és túl magas nö­vény­zettel is nehe­zen va­gyok meg (= a tudat), mert bár gyö­nyörű egy ilyen buja­zöld kör­nye­zet, sok­kal ke­ve­sebb fényt kap belül a haj­lék, ha pedig be van bo­rulva vagy ömlik az eső, nap­pal is vil­lany kell. Végül, de nem utolsó­sor­ban medi­tá­ciós terem meg­léte is alap­vető lenne, ha nem az jel­le­mez­né in­kább az itte­ni viszo­nyo­kat, hogy nincs (ön­álló) medi­tá­ciós terem, olyan, ami­lyen­hez Burmá­ban és Malaj­ziá­ban – ill. rész­ben Thai­föl­dön – szeren­csém lehetett.

Szóval ilyes­mik töl­tötték ki – kezdték ki – azt a fránya tuda­tot. Két-három hely­re végül el sem men­tem, mert kide­rült, hogy túl messze on­nan a leg­köze­lebbi hema­toló­gia, már­pedig ma­nap­ság, hogy aka­dozik az üzem­anyag-ellá­tás (és sok egyéb), a busz ma­rad, ami jó­val idő­igé­nye­sebb, mint egy út három­kere­kűvel vagy pláne autóval.

▲

Monda­nom sem kell, hogy egy kis osto­basá­gért, meg­veze­tett­sé­gért és ha­son­ló ki­váló dol­go­kért én sem me­gyek éppen a szom­szédba, ha úgy adó­dik. Ebben sem­mi új nin­csen: jó ideje ha nem is büsz­kén, de az ódiu­mát is vál­la­lom. A tapasz­tala­taim azt mutat­ják, hogy ha na­gyon ele­ge van már a tudat­nak vala­mi­ből, akkor elv­ben, a gon­dolat, a ter­vek és ál­mok szint­jén képes (lenne) bár­hová menni, csak ott ne kell­jen len­nie, ahol van. És képes téte­len­ként elrej­teni, mi az, ami pl. egy má­sik, ki­sze­melt hely ellen szól: el­kezd szé­píte­ni, kata­lógus­nyi ér­vet hoz fel mel­lette, csupa olyas­mit, naná, ami ter­mésze­tesen tor­zítás (vipal­lāsa) és meg­ve­ze­tett­ség (moha), de ez majd csak ott és akkor fog kide­rülni, ahol és ami­kor már késő. Ott és akkor azon­ban na­gyon ha­mar be­rob­ban a tudatba mind­az, amit osto­bán elken­dő­zött – nem volt haj­lan­dó meg­látni és tudo­má­sul venni. És már létre is jött egy újabb lajst­rom, újabb ka­ta­lógus. És akkor már fel is buk­kan a követ­kező to­vább­ván­dor­lás csilla­pítha­tat­lan­ként meg­élt vágya: a tudat megint menni akar.

Amiből vissza­vándorlás is lehet. – Nyolc nap ere­jéig egy köz­tes állo­más­helyen, ahol is már a máso­dik nap vége felé egy­értel­mű volt: az osto­ba, meg­veze­tett és elfo­gult tudat műve volt ez a már ott és akkor lehe­tet­len­ként meg­élt és el­köny­velt lépés. És a sem­mi­ből tört elő a gon­do­lat, hogy akkor ve­gyük csak elő újra a Sri Subo­dha elvo­nu­lási köz­pon­tot itt Am­bu­lu­wá­wá-ban, a kilátó­(to­rony) aljá­ban, Gam­pola város szom­széd­ságá­ban, ahol ta­valy jú­lius vége és de­cem­ber ele­je kö­zött éltem.

▲

Fájó szívvel jöttem el a Budu­gallena kolos­torból. Fájt a szívem ott­hagyni azt a meleg­szívű, barát­ságos, ked­ves és víg­kedé­lyű szer­zetes­közös­séget, mely­ben jól meg­vol­tam és kivá­lóan érez­tem magam. Az itteni kö­zös­ség­gel sincs per­sze semmi baj. Vissza­jöt­tem egy olyan helyre, amit már egész jól isme­rek, s ahol meg­tapasz­tal­tam az idő­járás viszon­tagsá­gait is, tudom, mi az, ami itt van. Nem tu­dom azon­ban, milyen itt de­cem­ber és jú­nius vége között. Azt is tu­dom, hogy az idén jóval szára­zabb itt az idő, mint ta­valy volt, bár a mon­szun rende­zett most is egy hét­napos bemu­tatót: ala­pos ázta­tás­sal járó heves eső­zé­se­ket ho­zott, és csak lassan ha­gyott alább. Ma, au­gusz­tus teli­hold­ján verő­fény van oda­kint, lég­moz­gás is alig, nyu­godt az idő, száraz a leve­gő. Lehűlt, éjsza­kára el is kelt a me­leg taka­ró: hiába, közel ezer mé­ter maga­son va­gyunk itt.

Az eső bizony meg­nehe­zíti a dolgun­kat itt a köz­pont­ban, mivel leg­inkább ne­künk kell ma­gunk­ról gon­dos­kod­nunk, az anya­kolos­tor kocsija ugyan­is alig járt ide ki a közel­múlt­ban. Ne­künk kell fel­mene­telni a kapta­tó­kon a busz­meg­állóba, meg­várni a buszt – bár két alka­lom­mal is meg­állt valaki autó­val és fel­vett bennün­ket –, lemen­ni Gam­polába, bevá­sá­rolni, aztán vissza. Szakadó eső­ben is, hiszen enni an­nak a hat, ill. hét ember­nek, aki most itt él, min­den­nap kell. Egyik alka­lom­mal én hoz­tam a kókusz­dió­kat a nagyob­bik iszák­ban, más­kor meg szép nagy papa­ják voltak benne. – Busszal tudunk csak el­jutni a leg­köze­lebbi hema­toló­giára is Kandy­ben: Gam­po­lába le, on­nan meg átszál­lással tovább.

Egész kicsi közösség ez itten: ketten va­gyunk szerze­te­sek; van egy idő­södő gond­no­kunk, van egy asszony, aki főz, sep­re­get és taka­rít is, van egy koro­sodó, „tíz foga­dal­mas” (dasa­sīlā) asszony, aki szer­zetes­leplet visel (alat­ta hosszú ujjú felső­ruhá­zat­tal), a feje ko­paszra borot­válva, to­váb­bá itt él már vagy há­rom éve egy 77 éves asszony is. Hete­dik­nek lakik itt egy ta­mil fia­tal­ember is, aki hol van, hol nincs; ami­kor van, olyan­kor min­den­féle mun­kála­to­kat vé­gez az erdő­ben meg a ku­ṭik körül. – Helyes, ked­ves, nyu­godt és szelíd embe­rek, so­kat moso­lyog­nak, és ne­vetni is szeretnek.

Olykor meditá­ciós elvonu­lások is van­nak itt: a szer­zetes­társ szer­vezi és ve­zeti le őket. Ha min­den zúgot tele­zsúfol­nak, ak­kor harmin­can is jöhet­nek, de az már na­gyon sok, főleg most, a be­szer­zés és ellá­tás nehéz­ségei miatt. Az ide­ális 12–15 fő, már csak a Dham­ma-terem mé­rete miatt is, ahol ülő­gyakor­lato­kat is lehet vé­gezni. – Egyedi el­vonu­lás is lehet­séges.

Nagyon szép itt is a termé­szet a buja növény­zettel, a sok madár­fajjal, a többi állat­tal, a her­ken­tyűk­kel, boga­rak­kal, lep­kék­kel – és a han­gok­kal nap­le­mente körül, ami­kor a ciká­dák is rá­zen­dítenek.

Furfangosak a herkentyűk, nagy vagány kópék az itteni tün­déri mókus­kák, jó­pofák az óriás­mó­ku­sok, helye­sek és tündé­riek a ma­darak. A maj­mok is nagy kópék, csak per­sze min­dent fel­esz­nek, érő­fél­ben lévő gyü­möl­csöt-zöld­séget, ami csak az útjuk­ba kerül, és min­dent meg­ron­gál­nak meg tönkre­tesz­nek útköz­ben, fákat, tetőt, vil­lany­ká­belt, víz­veze­té­ket. Az acsar­ko­dá­son és az evé­sen túl, úgy lát­szik, szapo­rodni szeret­nek a leg­jobban. Vonul át a csa­pat, az anya­maj­mok hasán egy-egy cse­mete: mintha egy egész szülé­szet vo­nulna fel a hímek fel­ügye­lete mel­lett. Egy egész hárem. – A rosszul rögzí­tett hul­lám­pala meg fém­lemez tető­ket kor­tól füg­get­lenül élve­zik, mert kivá­lóan lehet ug­rálni raj­tuk, nagy­szerű móka, és micso­da hangja van! És reme­kül fel lehet bőszí­teni vele az embe­reket. Szok­tam figyelni őket: a tető pere­mé­ről les­nek alá kíván­csian és nagy óva­tosan – ugrásra, mene­külés­re készen. Nem ke­ve­sen pe­tár­dá­val za­varják-ijesz­tik el őket erre­felé is, de kővel is haji­gál­ják őket.

Hát, ez bizony a nagy kérdés: ha min­den lény csak szapo­rodik meg szapo­rodik rendre, hol lesz hely ennyi élő­lény­nek? Az em­bert is bele­szá­mítva, ha egy­szer az em­ber is vígan szapo­ro­dik – novem­berre állí­tólag meg­lesz a nyolc­milli­árd is –, csak ép­pen nem teszi fel magá­nak a kér­dést, hogy ha nem is olyan na­gyon régen, mond­juk, 17 millió em­ber élt pél­dául kb. 66 ezer nkm-en ezen a szige­ten, most meg kb. 22 millió, hol fog lakni a to­vábbi szapo­rulat? Mit fog­nak enni? Miből? Lesz-e meg­élhe­tésük? Lesz munka? Ha igen, miféle? És hová te­szik majd a to­vábbi szapo­rula­tot? Mi lesz velük? Akik nem­csak enni akar­nak majd, de csalá­dot ala­pítani, épít­kezni, gyara­podni és fo­gyasz­tani, amit csak lehet, ab­ból is lehe­tő­leg minél többet.

Az újabb meg újabb betele­pülő, önálló csalá­dok újabb meg újabb dara­bokat hasí­tanak ki az egyre keve­sebb erdő­ből, megy a tar­vágás, az épít­kezés, az álla­tok élő­helye pedig, ahol ele­gen­dő táp­lálék is lenne szá­mukra, egyre kisebb lesz. Kiszorul­nak az ott­honuk­ból, az erdő­ből, a ter­mészet­ből. Minden­felé em­ber emel­te aka­dály: utak, hidak, jármű­for­ga­lom, lakó­épü­le­tek, min­den­féle léte­sít­mény, ami­ből egyre több kell, ahogy nő a la­kos­ság lé­lek­száma.

Lábnyom. Minden­felé lábnyo­mok: az em­ber öko­lógiai láb­nyoma. Félel­metes.

Félelmetes az egész, de a leg­félel­mete­sebb az ember, aki mind­ezt létre­hozza, de aki­nek nem aka­ród­zik meg­lát­nia eze­ket a dol­go­kat. Félel­me­tes annak okán is, hogy tulaj­don­kép­pen ön­ma­gá­nak is leg­na­gyobb ellen­sége – ön­magát is (el)­pusz­títja ugyan­is –, csak ép­pen meg­veze­tett­sége, osto­basá­ga és hib­bant­sága nem en­gedi látni, mennyire így van, s mennyire igaz ez, és ter­mé­sze­tesen azt sem akarja látni, mennyire meg van ve­zetve, mennyire os­toba és hibbant.

Veszedelmes, mert elké­pesztő dol­gokra képes, külö­nösen ha hata­lom birto­kosa. Vesze­del­mes, mert meg­veze­tett­sége, osto­basá­ga és hib­bant­sága telje­sen a hatal­mába keríti.

Ebből nincs kiút, hiszen a vér­ontás, az esze­ment rom­bolás és pusz­títás nem kiút, ám ha job­ban meg­néz­zük, a termé­szeti kör­nye­zet szá­mára még kiút is lehet. Ezt 2020 de­cem­beré­ben írtam:

Önfenn­tartó bő­ség tehát van, mert lehet, csak ép­pen egy kulcs­fon­tos­ságú té­nye­ző tesz róla, hogy ne le­hes­sen. Ezt a té­nye­zőt úgy hívják: az ember.

Ne legye­nek senki­nek se illú­ziói. Az em­bert se meg­vál­toz­tatni, se meg­vál­tani nem lehet. És nem fogja ön­ma­gát meg­változ­tatni, mint ahogy meg­vál­tani se fogja. Juszt se! Föl sem fogja, hogy meg­vál­tá­sá­nak zá­lo­ga az ő kezé­ben van: nincs más meg­váltó ön­ma­gán kívül, attā hi attano nātho; ko hi nātho paro siyā? — ki más is le­het­ne ön­ma­ga megváltója?

Megváltás a Föld­nek lesz — a ter­mé­szet egé­szé­nek, őnélküle —, ami­kor már nem lesz. Már­mint ő, az em­ber. Ön­fenn­tar­tó bő­ség ak­kor lesz majd, csak és kizá­ró­lag akkor. Ahogy Ácsán Szu­csit­tó [Ajahn Su­cit­to] írja Buddha-Nature, Human Nature (’Buddha-ter­mé­szet, em­be­ri ter­mé­szet’) című, in­gye­ne­sen le­tölt­he­tő könyvében:

Nélkü­lük [már­mint földi­gilisz­ták és mé­hek nél­kül] vé­günk van. Ember nél­kül azon­ban … a bio­szfé­ra tes­tü­le­ti­leg só­haj­ta­na fel a meg­könnyeb­bü­lés­től — és fel­virá­goz­na. Ami­kor szem­ellen­ző­sek va­gyunk, csak at­tól va­gyunk fel­sőbb­ren­dűek, hogy ké­pe­sek va­gyunk uralkodni.

Without them, we’re finished. But without humans … the bio­sphere would heave a cor­porate sigh of relief and thrive. When we’re narrow-minded, all that makes us super­ior is the abil­ity to dominate.

Lásd:
https://forestsangha.org/teachings/books/buddha-nature-human-nature?language=English

https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/01/legyen-minden-leny-boldog-sabbe-satta.html

Annyi baj legyen! Ennek azért kell így lennie, mert a kivál­tó okok csak ezt tet­ték és te­szik le­he­tővé. Most, most kell dol­gozni a jövő­ben be­érő kivál­tó oko­kon, most kell csupa olyat tenni és csele­kedni, ami­nek jó lesz a gyü­mölcse. Jövő mint olyan ezu­tán is lesz, mi több, az em­ber fel­eme­lő és meg­tisz­telő jelen­léte nél­kül is lesz jövő ezen a boly­gón (amed­dig még meg­lesz), azaz az em­ber egy­álta­lán nem szük­séges ahhoz, hogy a dol­gok men­jenek to­vább a ma­guk tör­vény­szerű­sé­gei szerint. És nem csak hogy nem szük­séges, de kife­jezet­ten ká­ros és ártal­mas az em­ber jelenléte.

A személy­telen, üres folya­mato­kat, a dol­gok belső tör­vény­szerű­sé­geit, a ter­mé­szet tör­vé­nyeit amúgy nem iz­gatja külö­nö­seb­ben, hogy lesz-e még a jövő­ben em­ber a Föl­dön, avagy sem.

Egy magasabb szinten per­sze nincs olyan, hogy „félel­me­tes” vagy „vesze­del­mes”. Ott nin­cse­nek jelzők, nin­cse­nek minő­sítések. A folya­ma­tok üre­sek, nélkü­lözik az ön­valót, nincs ön­lé­nye­gisé­gük, nincs mara­dan­dó szubsz­tancia, „én”. Az „én” kép­zet csu­pán. Jelen­ségek van­nak, folya­ma­tok van­nak, min­den állan­dó kelet­kezés­ben, itt­lét­ben, vál­tozás­ban, majd tá­vo­zásban-meg­szűnés­ben, újra meg újra – és min­den min­den egyéb­bel köl­csön­hatás­ban, köl­csö­nös füg­gőség­ben, az oko­zati­ság alap­ján, a ma­guk tör­vény­szerű­sé­geit kö­vetve. – Van itt „valaki”?

Imasmiṁ sati idaṁ hoti, imas­suppā­dā idaṁ uppaj­jati; imas­miṁ asati idaṁ na hoti, imas­sa niro­dhā idaṁ niruj­jhati, ’ha ez és ez van (léte­zik), akkor ez (is) van; ennek és ennek kelet­kezté­vel ez (is) kelet­kezik. Ha ez nincs (nem léte­zik), akkor ez nincs (sincs); ennek és ennek meg­szűnté­vel ez (is) meg­szűnik.’

Ilyen egyszerű ez! —

▲

Az őrizet­lenül hagyott tuda­tot min­den kikezdi, kímé­let­lenül. Ez a bajok egyik for­rása a világ­ban, de ez már, úgy ér­zem, egy másik törté­net: a sati [szati], a már emlí­tett éber tuda­tosság. A meg­szakí­tás nél­kül, töret­le­nül fenn­tartott éber tuda­tos­sága min­dennek, ami csak zaj­lik kö­rü­löt­tünk és bennünk. És akkor már csak a min­den­kori jelen pilla­nat ma­radt, az egyet­len, ami való­ban is van, de mi min­den­hol va­gyunk, csak ebben a min­den­kori jelen pilla­nat­ban nem. Abban szeretünk legin­kább időzni, ami már nin­csen – és ami még nincsen.

☸

Sri Subodha Meditációs / Elvonulási Központ,
Ambuluwawa, Gampola, Srí Lanka:
a Dhamma-terem.

▲