Hol szeretnél újraszületni? – Egy különös kérdés implikációi

Az egész azzal kezdő­dött, hogy a minap ked­vesen meg­tuda­kolta tő­lem az én Kar­ma Dor­dzse ri­me lá­ma ba­rá­tom: hol szeret­nék újra­szü­letni? Kele­ten-e, vagy in­kább ta­lán Nyu­gaton?

Jót nevetett, amikor azt vála­szol­tam: sehol. – Én­ben­nem azon­nal fel is buk­kant an­nak a bizo­nyos Upa­cālā [ejtsd, kb.: upa­csálá] nevű eltö­kélt bhik­khunī-nak – szer­ze­tes­nő­nek – az ese­te a Buddha ko­rá­ból (Upa­cālā­sutta, SN 5:7), aki­től nem más, mint ma­ga Māra, a go­nosz meg­tes­te­sítő­je tuda­kolta ugyan­ezt, ami­kor amaz egy reg­gel leült egy fa tö­vébe meditálni:

Kattha nu tvaṁ, bhik­khuni, uppaj­jitu­kāmā?
’Mondd csak, bhik­khunī, hol szeret­nél újra­születni*?’

Upacālā így válaszolt:

Na khvāhaṁ, āvuso, kat­thaci uppaj­jitu­kāmā.
’Nem szeretnék én sehol se újra­születni*, uram.’ 

*Kelet­kezni, létre­jönni, (meg)szü­letni – tkp. „újra” nél­kül, ha egy­szer nincs, aki, úgy­mond, tovább­menne. Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

Māra, a kísértő termé­szete­sen nem hagyta annyi­ban a dol­got, s elkezd­te Upa­cālā-nak so­rolni az örö­mö­ket, ame­lyek a külön­féle iste­nek mennyei lét­szfé­rái­ban vár­ná­nak rá, s hogy miért nem in­kább ef­féle örö­mök­höz húz a szíve.

Tudni való, hogy bár való­ban öröm­teli min­den­napok­ban le­hetne ilyen he­lyen része, lé­nye­gé­ben ott is csak Māra mar­ká­ban van­nak a dévák, hiszen gúzs­ba köti őket az ér­zéki­ség, már­pedig az ér­zé­ki­ség, az ér­zéki él­veze­tek, a tüné­keny örö­mök nem ép­pen a meg­szaba­du­lás (vi­mut­ti), és ez­zel a leg­ma­ga­sabb bol­dog­ság (para­maṁ su­khaṁ), az­az a nir­vána (nib­bā­na) ígé­re­tét hor­doz­zák magukban.

Ráadásul ezek a mennyei lét­szfé­rák sem jelen­tenek kivé­telt, ami az elmú­lást, to­váb­bá az el­mú­lás el­ke­rül­he­tet­len vele­járó­ját – hozo­má­nyát –, a(z új­ra)­szüle­tést illeti: adott eset­ben bi­zony nincs mese, vissza kell térni ide a Föld­re, az em­beri lét­szfé­rába. Ahol (új­ra)­szüle­tés van – (újabb) szüle­tés, (újabb) lét­re­jöve­tel –, ott (újra) elkez­denek majd öre­gedni, meg fog­nak bete­gedni, le fog­nak épül­ni, újra meg újra, s végül (újra) meg fog­nak halni, vagy­is ma­rad a lét­for­ga­tag (saṁ­sāra), egyik lét­ből ki, azon­nal be a kö­vet­kező­be, min­den kez­det és vég nél­küli, állan­dó kör­for­gás­ban, ez pe­dig szen­vedés­sel van tele.

Upacālā elismétli Māra felveze­tőjét, majd közli vele, hogy ott is min­den­hol az ő ural­ma alá tar­toz­nak, és ép­pen ezért ő arra a hely­re vágyó­dik, ahová Māra nem me­het, agati yat­tha Mā­ras­sa: ahol sem­mi sem reng, és sem­mi sem áll lán­gok­ban, akam­pitaṁ apaj­jali­taṁ, ahol nem jár kö­zön­sé­ges vilá­gi, föl­di ha­lan­dó (pu­thuj­jana, vagyis olyan em­ber, aki nem vilá­go­so­dott meg). Arra a „hely­re” vágyó­dik, ahol nincs (új­ra)­szüle­tés, s eb­ből kifo­lyó­lag (újabb) halál sin­csen: bár­mi­lyen tri­viá­lis, meg­halni csakis ott hal­nak meg, ahol meg­szü­let­nek. A szöveg­ma­gya­rázat­ban talál­ható for­du­lat­tal: jā­tas­sa sat­tas­sa ma­ra­ṇaṁ hoti, na ajā­tas­sa, kb. ’ha­lála meg­szüle­tett lény­nek lesz, nem pedig olyan­nak, ame­lyik nem szü­le­tett meg’. – Ez a „hely” a nir­vána, ahol nincs halál, amata, ha egy­szer egy meg­vilá­go­so­dott lény töb­bé már meg sem fog szü­letni.

Māra rájön, hogy fájda­lom, de átlát­tak rajta, felis­merték. És már ott sincs: lehan­gol­tan tá­vo­zik a szín­ről, azon mele­gében.

▲

Upacālā bhikkunī tehát be­val­lot­tan olyan he­lyen leli örö­mét, ahol sem­mi sem reng, és sem­mi sem áll lán­gok­ban. És hogy mi az, ami foly­tonos ren­gésben van, mi az, ami lán­gok­ban áll?

Rengeni a (szüntelen) sóvár­gástól – szomj­tól (taṇhā) –, a kielé­gíthe­tet­len vágyak­tól, ill. vala­mennyi tu­dati szennye­ződé­sük­től reng (és van állan­dó moz­gás­ban) minden.

Upacālā ezzel folytatja: 

Sabbo ādīpito loko,
Lángokban áll, ég az egész világ,
sabbo loko padhūpito.
az egész világ füstölve ég.
Sabbo pajjalito loko,
Lobogva lángol az egész világ,
sabbo loko pakampito.
reng s rázkódik az egész világ.

Igen ám, de a ’világ’ (loka) a Buddha tan­épít­mé­nyé­ben ott talál­ható, ahol (1) érzék­szerv van, pl. a lá­tás szer­ve, a szem (cak­khu), (2) lát­ható forma van (rūpa), (3) érzék­szervi tuda­tos­ság van – itt, eb­ben az eset­ben a szemé (cak­khu­viñ­ñāṇa) –, vala­mint (4) az érzék­szervi tuda­tos­ság – itt: a szem tuda­tos­sága – által fel-/(meg)­is­me­ren­dő tudat­tár­gyak (cakkhu­viñ­ñāṇa­viññā­tab­bā dham­mā) vannak. (Lásd: Samid­dhi­loka­pañhā­sutta, SN 35:68) Más szóval az ember érzék­szervi benyo­másai­nak és ta­pasz­tala­tai­nak összes­sége al­kotja azt, amit világ­nak hív­nak: itt, eb­ben az ölnyi test­ben képző­dik le a világ.

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ayam-vuccati-ariyassa-vinaye-loko-ezt.html

A világ tehát itt van bent, eb­ben az ölnyi, ész­lelés­sel (sasañ­ñī) és tudat­tal (sa­ma­naka) fel­ruhá­zott test­ben, itt bent kelet­kezik és szű­nik meg, és itt bent talál­ható a világ meg­szű­né­sé­hez ve­ze­tő út is (loka­niro­dha­gā­minī paṭi­padā). Ez a világ a ta­pasz­ta­lás vilá­ga, vagyis az érzé­ke­lés hat alapja (saḷ­āya­tana), az ér­zék­szer­vek – szem, fül, orr, nyelv, test, vala­mint az elme / tudat (mano) –, hiszen az ér­zék­szer­vek a belső felté­telei a ta­pasz­talás­nak, s ez­zel egy világ jelen­lété­nek / meg­lété­nek. Az ob­jek­tív világ csu­pán annyi­ból érde­kes, hogy a ta­pasz­ta­lás szük­ség­szerű külső felté­tele­ként szolgál.

A Buddha egyik legismer­tebb és legfon­tosabb tan­beszé­dében tárja fel, hogy (1) mi is az, ami lán­gok­ban áll (Kiñca, bhik­khave, sab­baṁ ādit­taṁ?), to­váb­bá hogy (2) mi­nek a tüzé­vel ég, mi lob­ban­tot­ta láng­ra, ami ég (Kena ādit­taṁ?). Ez a Vekerdy-féle ma­gyar for­dítás­ban Tűz­beszéd-ként, angol for­dítás­ban Fire Sermon-ként (is) is­me­re­tes szutta, az Ādit­ta­sutta (SN 35:28) a théra­váda hagyo­mány sze­rint a Buddha har­ma­dik tan­beszé­de volt a meg­vilá­go­so­dá­sa után.

(1) Minden ég, lángok­ban áll (sabbaṁ, bhik­khave, ādit­taṁ): 

Cakkhu, bhik­khave, ādit­taṁ, rūpā ādit­tā, cak­khu­viñ­ñā­ṇaṁ ādit­taṁ, cak­khu­sam­phas­so ādit­to. Yam­pi­daṁ cak­khu­sam­phas­sa­pac­cayā up­paj­jati ve­dayi­taṁ su­khaṁ vā duk­khaṁ vā aduk­kham­asu­khaṁ vā tam­pi ādittaṁ. 

Lángokban áll, ég a szem, szerze­tesek, lán­gok­ban áll, ég min­den lát­ható for­ma, lán­gok­ban áll, ég a szem tu­da­tos­sá­ga, lán­gok­ban áll, ég a szem érint­ke­zése (samphassa) a lá­tás tár­gyá­val, és bár­mi­lyen meg­ta­pasz­talt ér­zés – le­gyen az kelle­mes, fáj­dal­mas, vagy ép­pen se nem fáj­dal­mas, se nem kelle­mes –, ami csak a szem érint­kezé­sé­nek függ­vé­nyé­ben (cak­khu­sam­phas­sa­pac­cayā) a lá­tás tár­gyá­val meg­jele­nik, az ugyan­csak ég, lángokban áll.

[Ugyan­így aztán a további öt érzék­szerv vonat­kozásá­ban; az érzék­szervek­ről lásd itt fentebb.]

(2) Tizen­egy olyan dolog van, aminek a tüzé­vel ég mindaz – ami láng­ra lob­bant­ja –, amit a Buddha az elő­ző pont­ban felsorolt: 

Rāgag­ginā, dosag­ginā, mohag­ginā ādit­taṁ, jāti­yā jarā­ya ma­ra­ṇena so­kehi pari­de­vehi duk­khehi doma­nas­sehi upāyā­sehi ādit­tan’ti vadāmi. 

A szen­vedély tüze, a gyű­lölet tüze, az osto­ba­ság és meg­veze­tett­ség tüze, a szü­le­tés, öre­gedés és le­épü­lés, vala­mint a halál tüze, továb­bá a fáj­da­lom, gyász, sirán­ko­zás, gyöt­re­lem és csüg­ge­dés lob­bant­ja láng­ra.

Ahogy belátja ezt egy su­tavā ari­ya­sā­vaka, vagy­is olyan, meg­fele­lően kép­zett, ta­nult és kel­lően fel­ké­szült, ma­ku­lát­lan élet­mó­dot foly­tató, tiszta és ne­mes tanít­ványa a Budd­há­nak, aki már be­látást nyert a dol­gok valós ter­mé­sze­tébe, meg­csö­mör­lik min­den­től, s elfor­dul az ér­zék­szervi be­nyo­má­sok vilá­gá­tól. Aki meg­csö­mör­lött, aki­nek ele­ge lett már min­deb­ből, el­en­ge­di a szen­ve­délyt. Aki ment min­den szen­ve­dély­től, az meg­sza­ba­dul, és meg­sza­ba­dul­tá­ban tu­da­to­sul ben­ne, hogy a tu­data meg­sza­ba­dult, és meg­érti, hogy — 

lerom­bolva hát, kész, vége im­már a szüle­tésnek, a törek­vők ne­mes és tisz­ta élet­útja is a vé­gé­hez ért, elvé­gez­te­tett, amit el kel­lett vé­gezni, s nincs már több eb­ből a lét­ből a jö­vő­ben. 

‘Khīṇā jāti, vusi­taṁ brahma­cariyaṁ, kataṁ kara­ṇīyaṁ, nāpa­raṁ it­that­tā­yā’ti pajā­nātī”ti. 

NB. Ennek a kulcs­fontos­ságú, a páli kánon­ban nagy gyako­riság­gal elő­for­du­ló szö­veg­hely­nek – ami ere­deti­leg tkp. nem egyéb, mint a Buddha dia­dal­mas (és: for­ra­dal­mi) beje­len­tése, mely­ben meg­vilá­go­so­dá­sá­nak té­nyét tu­dat­ja – itt csak körül­írá­sát adjuk, más szó­val nem töre­ked­tünk arra, hogy meg­kísé­rel­jük en­nek a drá­mai, a vi­lág to­váb­bi me­ne­tét min­den túl­zás nél­kül gyö­ke­re­sen meg­vál­toz­ta­tó beje­len­tés­nek a fe­szes­sé­gét, tö­mör­sé­gét és nyelvi meg­ol­dá­sait visszaadni.

Ez a szabvány gondo­lat­sor tehát a meg­vilá­go­sodás fo­lya­matá­nak ver­bá­lis lezá­rása: az érin­tett meg­vi­lá­go­sodott.

Ez az a „hely”, ahová Upa­cālā vá­gyik – és elmé­let­ben leg­alább­is min­den (thé­ra­vá­da) budd­hista –, nem pedig az olyan he­lyek, ahol újra meg újra meg­szü­let­nek, s ezért újra meg újra meg is halnak.

A bejegy­zés leg­elején álló kér­désre – arra, hogy hol sze­ret­nék újra­szü­letni, Kele­ten, vagy in­kább ta­lán Nyugaton? – ott is meg­adtam a vá­laszt, és itt is meg­adom: sehol. „Csak” annyi a gond ez­zel a jám­bor és dí­csé­re­tes, üd­vös vággyal, hogy amíg csak vágy, ad­dig nem lesz belőle semmi. Ponto­sab­ban lesz be­lőle, de nem ez a se­hol, ami, ugye, a meg­vilá­goso­dás­ra utal – az­zal a sú­lyos követ­kez­ménnyel, hogy egy­szer s min­den­kor­ra meg­sza­kad a szüle­tések és halá­lok min­den kez­det és vég nél­kü­li lán­co­la­ta (khī­ṇā jāti) –, ha­nem egy valahol.

Amit, monda­nom sem kell, nem én – az egyes em­ber – dön­tök el. Hogy med­dig jutok a gya­kor­la­taim­mal, milyen mér­ték­ben va­gyok képes a tuda­tomat meg­tisztí­tani a szennye­ződé­sek­től, mennyire va­gyok ké­pes le­tenni a vágya­kat, elen­gedni az állan­dó sóvár­gást, és mi­lyen mér­ték­ben va­gyok ké­pes BIG ME-t lebon­tani, egyes egye­dül raj­tam áll vagy bu­kik. Az én fele­lős­sé­gem. Én tu­dom csak meg­vál­tani ön­maga­mat, senki más. Ha tör­téne­te­sen eb­ben az élet­ben még nem vilá­go­sod­nék meg – mi több, még a meg­vilá­go­so­dás al­sóbb szint­jeit sem sike­rülne el­érni –, ar­ról nem a Buddha, nem a Tan, és nem is a Rend tehet, mint ahogy nem te­het róla senki és sem­mi, ma­ga­mat le­szá­mítva. Ez a „maga­mat” – tet­szik, nem tet­szik – az én kü­lön be­jára­tú nem­tudá­som (avijjā), osto­ba­sá­gom és meg­veze­tett­sé­gem (moha), vak­sá­gom, ön­telt­sé­gem (ati­māna), meg az összes többi, itt most fel nem so­rolt kilesa, tu­dati szennye­ződés, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

Egyben ezt a bejegy­zést sem árt ám fel­ele­vení­teni, hi­szen szo­ro­san kap­cso­lód­nak egy­máshoz:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Bizonyos befo­lyás­sal lehe­tünk per­sze arra, hogy hol – me­lyik lét­szfé­rá­ban – fo­gunk ezt kö­vető­en majd meg­szü­letni, pl. haj­la­mok (nati) és von­zal­mak ré­vén, ám az újabb léte­sü­lés, majd a szüle­tés ko­ráb­bi, meg­szám­lál­ha­tat­la­nul sok éle­tünk so­rán fel­hal­mo­zott kar­ma (páli kam­ma) függ­vé­nyé­ben ala­kul. Azaz nem kí­ván­ság­műsor, s így hiá­ba nem sze­ret­nék eze­ken a tája­kon (vagy más­hol Euró­pá­ban, vala­hol Nyu­ga­ton stb.) újabb lét­for­má­ban meg­jelen­ni, ha ez lesz a „ren­del­te­té­sem” („ki­me­ne­tel”, gati), ab­ba én be­le nem szól­ha­tok. A po­ten­ciá­lis lét­szfé­ra szem­pont­já­ból is, a föld­raj­zi hely szem­pont­já­ból is kö­vet­kez­het bár­mi.

Kutya–ember vo­nat­kozá­sá­ban már fog­lal­koz­tam ezzel a kér­dés­kör­rel: az ap­ro­pót öröm­teli ku­tya­ven­dég­ség szol­gál­tat­ta, még 2019 októ­beré­ben, az egy­kori ve­res­egy­házi szer­ze­tes­lak­ban.

Ezt írtam: 

[…] önkénte­lenül is felsej­lett ben­nem egy má­sik lá­to­ga­tás em­lé­ke, és ar­ra gon­dol­tam, hogy lám, en­nek a két ku­tyi­nak vé­let­le­nül sem jut­na az eszé­be az or­rom alá dör­göl­ni, hogy a thai­ok ezért meg ezért nem sze­ret­nek, és tud­tam, hogy nem fog­nak min­den­be bele­kötni, lehe­tet­len, ot­rom­ba meg­jegy­zé­se­ket ten­ni, ezért meg azért le­tol­ni, gán­csos­kod­ni vagy undok módon visel­kedni csak azért, mert – mond­juk – bal láb­bal kel­tek föl, vagy ép­pen teli­hold van.

 

Különös azért, hogy álla­tok szá­mára nem adatik meg a spi­ritu­ális fej­lő­dés le­he­tő­sége. Eleve: egy ala­cso­nyabb lét­szférá­ban erre nincs mód. Bele kell tö­rőd­ni, hogy egy kutya, bár­milyen csodá­latos lény le­gyen is, erre nem ké­pes, ma­gya­rán ku­tya­ként nem fog tudni meg­világo­sodni: ezt egyes egye­dül az em­beri lét­szfé­rá­ban, az össze­sen 31 lét­szféra, bhūmi kö­zül mind­össze egy­ben lehet, ami a ma­nus­sa­loka [ma­nussza­lóka]. A kutyák a tirac­chāna-yoni [tirac­cshána-jóni] nevű, ala­cso­nyabb lét­szfé­ra la­kói az összes töb­bi állat­tal együtt. Négy apā­ya, vagy­is sze­ren­csét­len lét­szfé­ra van sze­ren­csét­len sors­sal: (1) a nira­ya, a po­kol, (2) az imént em­lí­tett ti­rac­chā­na-yoni, (3) a pet­ti­vi­saya [pet­ti­vi­szaja], a pé­ták, ’éh­lé­nyek’ vilá­ga, vé­gül (4) az asu­ra­kāya [aszu­ra­kája], a dé­mo­nok és titá­nok biro­dalma. Ez a négy ún. dug­gati, sze­ren­csét­len kime­ne­tel, rossz vég­zet, rossz újra­szüle­tés, és bi­zony leg­inkább ef­féle dug­gati jut a több­ség­nek – ne­vez­het­nénk (örök) kár­ho­zat­nak is, elkár­ho­zás­nak, csak hát ez itt nem a ke­resz­tény­ség vi­lága, ha­nem a budd­hiz­musé, ahol sem­mi sem tart örök­ké, így ha a po­kol­ban talál vala­ki újra­szü­letni, fel­hal­mo­zott kar­má­ja függ­vé­nyé­ben, avagy ga­naj­túró bo­gár lesz be­lőle, épp­úgy ki van téve az el­mú­lás­nak és az újabb meg újabb szü­letés­nek, vége­lát­ha­tat­lan kör­for­gás­ban (a saṁ­sārá-ban [szam­szá­ra], lét­for­ga­tag­ban), mint azok a lé­nyek, akik az ún. ma­ga­sabb lét­szfé­rák egyi­ké­ben szü­let­nek új­ra, mert­hogy ilyen is van, su­gati [szu­gati], az, ami­kor sze­ren­csé­sebb for­du­la­tot vesz vala­ki, és vagy em­ber­ként szüle­tik újra, vagy a hat de­va­loka [dé­va­ló­ka], ’is­teni lét­szfé­ra’, tkp. ’vi­lág’ egyi­ké­ben, ahol túl sok az ér­zéki­ség, az öröm, s így el­ha­nya­gol­ják spi­ritu­ális fej­lő­dé­sü­ket, azaz kép­tele­nek el­érni a meg­vilá­go­so­dást, he­lyet­te azon­ban újra itt a föl­dön jelen­het­nek meg, em­ber­ként. Újra­szü­letni nem is mel­les­leg a húsz ún. Brahma-világ egyi­ké­ben is lehet, de egy nap ott is ki­ko­pik a karma. A ku­tya­ven­dég­ség össze­füg­gésé­ben ez azon­ban már ér­dek­te­len, úgy­hogy rész­le­tek­be itt és most nem bo­csájt­kozunk.

 

A lényeg – itt és most – két lét­szféra: az emberi, ill. az állati.

Az ember képes különb­séget ten­ni jó és rossz, eti­kus és eti­kát­lan, er­köl­csös és er­kölcs­te­len kö­zött, képes meg­ítélni, mi a jó, mi a rossz, mi az eti­kus stb., stb. – állat er­re nem ké­pes. Ugyan­akkor a legel­vete­mül­tebb vad­állat sem lesz ké­pes azok­ra az al­jas­sá­gok­ra, amik­re csak az em­ber volt ké­pes, ké­pes ma is, és a jövő­ben is ké­pes lesz, min­den skru­pulus nél­kül: a tör­ténel­met kell egy kicsit fel­ütni, kö­rül­nézni, mi­lyen ne­mes csele­kede­teket vitt vég­be az ember!

 

Kár, nagyon nagy kár, mivel ember­ként újra­szü­letni ritka kincs, rit­ka lehe­tő­ség, „ne­he­zen kap­ha­tó”, dul­labha, ami­ből öt van:

 

Buddhup­pādo dul­labho lokas­miṁ.

Manus­satt­abhāvo dul­labho,

Dullabhā sad­dhā sam­patti,

Pabba­jita­bhāvo dul­labho,

Saddham­massa­vanaṁ dul­labhaṁ.

 

Az első: ritka, hogy egy buddha jelen­jen meg a világ­ban. – A má­so­dik: ritka, hogy va­la­ki em­ber­ként szüles­sen újra. – A har­madik: ritka, hogy vala­ki (szi­lárd) hit­tel le­gyen fel­ru­házva. – A negye­dik: ritka, hogy vala­ki szer­ze­tes le­gyen. – Az ötö­dik: ritka az al­ka­lom, hogy igaz, tiszta Tant hall­gat­has­son valaki.

 

Ezen a mi boly­gónkon immár több mint hét milli­árd ember él. Senki sem tudja ez­zel szem­ben, hogy min­den élő­lényt egybe­béve mennyi az összes nem em­beri lény szá­ma az em­ber­sza­bású maj­mok­tól és delfi­nek­től kezd­ve le­felé, a leg­ala­cso­nyabb ren­dű amő­bá­kig, bak­téri­umo­kig és mikró­bákig. Ennek a szer­ze­tes­nek a ked­venc szá­ma a cen­til­lió: ez 600 db nulla az egyes után. És csak azért ez a ked­ven­ce, mert ha min­den igaz, en­nél na­gyobb szám­nak egye­lőre még nem adtak ne­vet, pe­dig a budd­hiz­mus össze­füg­gésé­ben el­kelne akár a hat­száz­szo­rosa is, 36 ezer nulla, vagy en­nél is több, hi­szen a lét­forga­tag­nak nincs se kez­dete, se vége, s így az éle­tek szá­ma is vég­te­len ugyan, ki lehet azon­ban ra­gadni, mond­juk, egy­né­hány cen­tillió­nyi éle­tet – úgy is, mint „élet”, az­az élő­lény. (Ami a tér­beli távol­ságo­kat illeti, ugyan­ez a helyzet.)

 

Mindegy. Elképesz­tően sok élő­lény ez, és eh­hez ké­pest a hét milli­árd em­ber el­enyé­sző, mint ahogy Thai­föld kb. het­ven mil­liós né­pes­sége mel­lett a kb. 300 ez­res szer­ze­tes­ség is eltörpül.

 

Emberként újra­születni tehát meglehe­tősen ritka esély. A Maj­jhima Nikā­yá-ban, a Buddha köze­pes hosszú­ságú tan­beszé­deinek gyűjte­mé­nyé­ben talál­ható egy jól is­mert ha­son­lat: tegyük fel, így a Buddha, hogy egy em­ber bele­dob a ten­gerbe egy jár­mot egy lyuk­kal a köze­pén … – „Tegyük fel, hogy egy vak tek­nős­béka él a víz­ben, ami csu­pán egyet­len alka­lom­mal jön fel a víz színé­re egy-egy év­szá­zad vé­gén. Mit gon­dol­tok, szerze­tesek? Vajon az a vak tek­nős­béka bele­dugja majd a fejét a já­rom­ba?” – Lehet, speku­láltak a szerze­tesek, hogy majd egy hosszabb idő­szak vé­gén va­la­mi­kor. – „Hama­rabb dugja az a vak tek­nős­béka a fejét a já­rom­ba az­zal az egy lyuk­kal, mint ahogy az az os­to­ba em­ber, aki egy­szer már el­kár­ho­zott, vissza­kap­hat­ná em­beri lé­tét. És hogy miért? Azért, mert nem kö­ve­tik a Dham­má-t, nem gya­ko­rol­ják, ami tisz­tes­sé­ges és eré­nyes, nem teszik, ami üd­vös, nem visz­nek vég­be ér­dem­dús cse­le­ke­de­te­ket. Egy­mást pusz­tít­ják, s le­mé­szá­rol­ják a gyen­gé­ket.” – Hát igen. Így szól ez a szö­veg­rész a Bāla­paṇ­ḍita-Suttá-ból [’Az os­toba és a bölcs em­be­rek­ről szóló tan­be­széd’] (MN 129).

 

Manus­satta­bhāvo dulla­bho: ritka, hogy ember­ként szü­les­sünk újra. Meg kell hát be­csül­ni, élni kell ezzel a ritka lehe­tőség­gel, jót csele­kedni, tar­tóz­kodni a rossztól, s meg­tisz­títani a tuda­tot a szennye­ződé­seitől. Erről szól a Buddha, erről szól va­la­mennyi buddha taní­tása – sabba­pā­pas­sa aka­ra­ṇaṁ / kusa­las­sa upa­sam­padā / sa­cit­ta­pari­yoda­panaṁ / etaṁ bud­dhāna’ sāsa­naṁ –, ez, ez a buddhák tanítása!

 

A kutyák jót csele­kedtek, és jót csele­kedett a gaz­dájuk, Balázs, aki ked­ves fel­aján­lást is tett: szádhu, szádhu, szádhu – anumódaná!

A tel­jes szö­ve­get lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/harmonia-vidamsag-nagy-nagy-orom.html

▲

A théra­váda budd­hiz­mus teljes lel­tárá­ban 31 lét­szfé­rát (bhūmi) tar­ta­nak nyil­ván. (Egy má­sik ma­gyar meg­fe­lel­te­tése amúgy ’létsík’.)

Thaiföld egyik legran­go­sabb kor­társ tudós szer­ze­tese, a  Nagy­tisz­te­letű Phra Ajahn P. A. Pa­yut­to szá­mos nél­külöz­hetet­len mun­ká­val örven­dez­tet­te meg már eddig is az ér­dek­lő­dő­ket. (Lásd pl.: https://www.watnyanaves.net/en/book_list ) Az aláb­biak­ban sze­ret­ném ezt a 31 lét­szfé­rát (bhūmi) az ő össze­állí­tá­sát ala­pul véve be­mu­tat­ni.

1. Apāya-bhūmi: az ún. alsóbb vilá­gok, a „kárhozat”, a gyöt­rel­mek hely­színei, a négy bol­dog­talan lét­szféra, úgymint 

1) Niraya: a pokol;
2) Tirac­chāna­yoni: az állatok lét­szférája;
3) Petti­visaya / (ritkáb­ban:) pitti­visaya: a boldog­talan szel­lem­lé­nyek („kí­sér­te­tek”), ill. az örök ki­elé­gí­tet­len „éh­lé­nyek” (peta, a péták) lét­szférája;
4) Asura­kāya: démo­nok – egyes angol nyelvű művek­ben „titá­nok” – lét­szférája. 

Az első három kollek­tív fedő­fogalma: dug­gati, ’rossz / szeren­csét­len / siral­mas kime­netel / lét­for­du­lat’. Lásd a követ­kező cso­port alatt az ellen­tétét (su­gati) is. Ez a két gati.

2. Kāma­sugati­bhūmi: hét, érzéki gyö­nyö­rök­kel kecseg­tető bol­dog lét­szféra, ami­ből egyet­len egy az em­beri lét­szféra (manus­saloka, ’embe­rek vilá­ga’), a többi hat mennyei lét­szféra (deva­loka, ’iste­nek vilá­ga’), úgymint 

1) Manussā / manussa­loka: az em­beri lét­szféra;
2) Cātum­mahā­rājikā: a Négy Nagy Király (mennyei) biro­dalma;
3) Tāva­tiṁsā: a Harminc­három Isten­(ség) biro­dalma;
4) Yāmā: a Yāma iste­nek biro­dalma;
5) Tusitā: az elé­gedett isten­(ség)ek biro­dalma, bol­dog­ságos mennyei lét­szféra;

6) Nimmā­naratī: azok­nak az iste­neknek a biro­dalma, akik ön­maguk terem­tésén örven­deznek;
7) Para­nimmita­vasavattī: azoknak az iste­neknek a biro­dalma, akik má­sok te­rem­tését ural­ják. 

A manus­saloka (1) és a deva­loka (2)–(7) tkp. a két su­gati, ’jó / szeren­csés / elő­nyös kime­netel / lét­for­dulat’. Ezek ellen­téte a fenti dug­gati. A kettő fedő­neve gati ’kime­netel’ (scil. aho­vá majd megy, vagy­is ke­rül valaki), tkp. a nyu­gati gon­dol­kodás sors-/végzet-fogalma.

Kāmāvacara­bhūmi: érzéki lét­szférák— 

3. Rūpāvacara-bhūmi: az alak, a (látható) forma 16 lét­szfé­rája (rūpa­brahmā), ami­ből is 

A. Az első jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

1) Brahma­pārisajjā: a nagy Brahmā (nem a hindu­izmus Brah­mája!) kí­sére­té­nek – az őt kísé­rők – lét­szfé­rája;

2) Brahma­purohitā: a nagy Brahmā minisz­terei­nek lét­szférája;

3) Mahā­brahmā: a nagy Brahmā lét­szférája. 

B. A második jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

4) Parit­tābhā: a beha­tárolt (gyér) fényű Brah­mák lét­szférája;
5) Appa­māṇābhā: a mérhe­tetlen fényű Brah­mák lét­szférája;
6) Ābhas­sarā: a sugár­zó fényű Brah­mák lét­szférája; 

C. A harmadik jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

7) Parittasubhā: beha­tárolt (gyér) ragyo­gású (aurájú) Brah­mák lét­szférája;
8) Appamāṇa­subhā: a mérhe­tetlen ragyo­gású (aurájú) Brah­mák lét­szférája;
9) Subha­kiṇhā: a rendü­letlen / töret­len ragyo­gású (aurájú) Brah­mák lét­szférája. 

D. A negyedik jhāna (medi­tatív elmé­lyedés) szintjén: 

10) Vehap­phalā: a bősé­ges jutalom­mal bíró Brah­mák lét­szférája;

11) Asaññī­sattā: az érzé­kelés képes­sége nél­küli lények biro­dalma; 

• Az öt suddhā­vāsa, ’Tiszta Hajlék’: 

12) Avihā: azon Brah­mák lét­szfé­rája, akik nem es­nek ki a jó­létből;

13) Atappā: a hig­gadt Brah­mák lét­szférája;

14) Sudassā: a szemre szép Brah­mák lét­szférája;

15) Sudassī: a tisz­tán látó Brah­mák lét­szférája;
16) Akaniṭ­ṭhā: a leg­főbb/-maga­sabb Brah­mák lét­szférája. 

4. Arūpāvacara-bhūmi: az alak, a (látható) forma nélküli lét­szféra (arūpa­brahmā), ami­ből is 

1) Ākāsānañ­cāyatana­bhūmi: a végte­len tér per­cep­ció­ján ala­puló lét­szféra;

2) Viññāṇañ­cāyatana­bhūmi: a végte­len tuda­tosság per­cep­ció­ján ala­puló lét­szféra;

3) Ākiñcañ­ñāyatana-bhūmi: a ’nincs semmi’ percep­ció­ján ala­puló lét­szféra;

4) Nevasaññā­nāsañ­ñāyatana­bhūmi: a ’se nem érzé­kelés, se nem nem-érzé­kelés’ per­cep­ció­ján ala­pu­ló lét­szféra. 

Forrás: P. A. Payutto: A Dic­tionary of Numeri­cal Dham­mas. Thai · Pali · English. Bhūmi (31), pp. 270ff. / PDF = 214ff. 

További, nem­ritkán bősé­ges részlete­kért érde­mes az alábbi nagy­sze­rű for­rás­ban körülnézni:

http://www.chinabuddhismencyclopedia.com/en/index.php?title=Chinese_Buddhist_Encyclopedia 

Az elnevezés annyi­ból meg­tévesztő, hogy volta­kép­pen a budd­hiz­mus min­den irány­za­tát fel­öleli. Az angol­sága ugyan­akkor sajnos nem min­dig a leg­megbízhatóbb. 

▲ 

Ezek tehát a lehető­ségek: vala­hol újra­születni, vagy pedig sehol se. Vala­hol: min­dig csak menni to­vább, vég­telen kör­forgásban. Sehol se: megszaba­dulni, egy­szer s min­den­korra, kisza­ba­dulni a lét­for­ga­tag­ból, tenni róla, hogy töb­bé ne szü­les­sünk újra. 

Mi sem egy­szerűbb: csupán a Buddha útját kell kö­vetni, fel­szá­mol­ni nem­tu­dá­sun­kat, le­tenni a vá­gya­kat, a sóvár­gást, mód­sze­re­sen le­bon­tani BIG ME-t.

És akkor nincs to­vábbi léte­sülés (bhava) és szü­le­tés (jāti), soha töb­bé nem fek­szünk anya­méh­ben, kā­me­su viney­ya ge­dhaṁ na hi jātu gab­bha­sey­yaṁ punar etī’ti.

 ☸