Az év végére: anumódaná és egyebek

 

Meg­annyi pañ­ñatti: van egy évnek vége? Eleje vagy kez­dete? Az év­sza­kok egy­más­utánja: hol a kez­dete a kör­for­gás­nak, melyik év­szak­kal in­dul? És azon belül?

És mik ezek a számok? Meg ilyen meg olyan idő­számí­tá­sok: az egyik­nél ennyi­nél tar­ta­nak, a má­sik­nál annyi­nál, a har­ma­dik me­gint vala­hol más­hol jár … Japán­ban pél­dá­ul a Hei­sei … hánya­dik éve is … ??? Én még a Shō­wa-jidai 56. évé­ben jár­tam Japán­ban, vagy­is 1981-ben … de le sem esett, hogy az azt kö­ve­tő Hei­sei-kor­szak 2019-ben vé­get is ért Aki­hito csá­szár le­mon­dásá­val, és most a Reiwa fut. —

Burmá­ban a burmai idő­számí­tás sze­rint 1382-ben va­gyunk még 2021 áp­rilis dere­káig, ugyan­ott per­sze most még ugyan­úgy 2020 (is) van, sőt, hasz­nálják a théra­váda budd­hista idő­számí­tást is: most ép­pen 2563-at írunk. És van, ahol 5781 is van, de ez már a ha­gyo­má­nyos zsidó idő­számí­tás, a mu­zul­mán világ­ban pedig most 1442 van.(Stb.)

Mara­dunk ennél: 2020. CE. Annyit tesz: ’kö­zös (= mint álta­lá­nos) idő­számí­tás’, Common Era.

▲

Ez a kon­venció sze­rinti 2020 CE köze­le­dik im­már kon­ven­ció sze­rinti végé­hez, Szent Szil­vesz­ter éj­sza­ká­ján. Ami meg az izlan­di gaml­árs­kvöld, ’óév esté­je’, erre pe­dig az új esz­ten­dő el­ső nap­ja, ný­árs­dag­ur ’új­év nap­ja’ következik.

És ha már Izland és izlan­di: Izlan­don is elhang­zanak az ilyen idő tájt szoká­sos jó­kíván­sá­gok, mint pl. ég óska þér og þín­um gleði­legra jóla og far­sæls kom­andi árs — ’kívá­nok Ne­ked és szeret­teid­nek kel­le­mes kará­cso­nyi ün­ne­pe­ket és bol­dog (vagy­is: szeren­csés, sike­rek­ben gaz­dag) új évet’. Ebben sem­mi rendkívüli.

Rend­kívüli azon­ban, amit hozzá­tesznek: með þökk fyrir það liðna, ami kb. ’kö­szö­net­tel a tava­lyi évért’, tkp. ’azért, ami el­múlt’ (már­mint év).

Ritka szép gesztus ez: meg­köszön­ni vala­kinek a múlt évet, mind­azt, amit annak a má­sik em­ber­nek kö­szön­het, le­gyen az egy mo­soly, egy gesz­tus, tá­masz, vigasz, tár­sa­ság, bármi.

▲

Így van bejá­ratva: az em­ber hálás, hálát ad, köszö­ne­tet mond vala­miért, meg­há­lál vala­mit, mert úgy érzi, hálá­val, kö­szö­net­tel tarto­zik vala­kinek. Mond­hat­nók: ez egy­fajta civi­lizá­ciós mini­mum, bár van­nak a hét­köz­na­pok­nak olyan rész­terü­le­tei, ahol a hála mint olyan foga­lom­ként is isme­ret­len, és a gya­kor­lat­ban is az. Még a hang­hor­dozá­sára is em­lék­szem egy amúgy min­den bizonnyal egé­szen kivá­ló poli­tiku­sá­ra en­nek az or­szág­nak, aki — lehet már vagy hu­szon­öt éve talán — büsz­kén val­lot­ta, hogy a poli­tiká­ban isme­ret­len foga­lom (vagy kate­gó­riát mon­dott volna? egyre megy).

Nem újke­letű civi­lizá­ciós mini­mum a hála, és mint­ha egye­te­mes érvé­nyű vala­mi len­ne, idő­től és tér­től füg­get­le­nül. Magá­tól érte­tő­dik hát, milyen fon­tos ele­me a hála foga­lom­köre a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek, er­köl­csi-eti­kai rend­sze­ré­nek. A páli­ban ezek­kel a kife­jezé­sek­kel talál­ko­zik az ember:

(1)   kata­vedī [kata­védí] az olyan em­ber jelző­je, aki viszo­noz­za a szíves­sé­get, ami­ben része volt;

(2)   kata­veditā [kata­véditá] a hála, tkp. tudni, mit tet­tek érte;

(3)   kataññū [katannyú] az, aki há­lás és lekö­telez­ve érzi ma­gát egy má­sik em­ber­rel szem­ben, aki őt vala­milyen jóté­te­mény­ben része­sítet­te; az az em­ber, aki ezt na­gyon is jól tudja;

(4)   katañ­ñutā [katannyutá] a hála, a hála­érzet, köszö­net; méltá­nyol­juk a jó csele­kede­tet, mely­nek ha­szon­élve­zői lehet­tünk;

(5)   kataññū­kata­veditā [katannyú­kata­véditá] hálás­nak lenni: mint em­beri tulaj­don­ság, mint em­beri kva­litás, hála; végül pe­dig a

(6)   kataññū­kata­vedī [katannyú­kata­védí] olyas­vala­ki­nek a jel­zője, aki hálás a jó­téte­mé­nye­kért, me­lyek­ben ré­sze­sült, és viszo­noz­za is őket.

Az utolsó kettő a kom­mentár­iroda­lom­ban, ill. mo­dern hasz­nálat­ban, pl. kor­társ taní­tó­mes­te­rek­nél for­dul elő, míg a többi már a páli ká­non alap­szö­vegei­ben is szerepel.

A minden­kori kata- elő­tag jelen­tése: ’az, amit (meg)­tet­tek’, míg a -ññū utó­tag is, a -vedī is azt je­len­ti: ’az, aki tud (vmit)’; a -tā el­vont főne­vet képez.

A hála, köszö­net­nyil­vání­tás, hála­adás: üd­vös, jó­tét és dicsé­re­tes mind, míg az ellen­té­tük ár­tal­mas, ká­ros — és nem csak kar­mi­kus kiha­tása­inak szempontjából.

Egy-egy anu­modanā [anumó­daná] is a hálá­ról, a hála­adás­ról szól te­hát, köszö­net­nyil­vá­nítás­ról, ami­ben azon­ban már a bene­dictio, az ál­dás is ben­ne fog­lal­ta­tik, de ben­ne van az ör­ven­de­zés is, mivel­hogy az anu­mo­dati ige jelen­ti azt is, hogy örö­mét leli vala­ki vala­miben, ör­ven­de­zik vala­mi­nek, mél­tá­nyol valamit. — Ha még nem is­mer­nék, ez itt thai szer­ze­te­sek rö­vid, páli nyel­vű hála­adó reci­tá­lása:

https://www.youtube.com/watch?v=RNpxJOdFvdA

▲

Enged­tessék hát meg nekem, hogy ezen­nel min­denki­nek hálát mond­jak, és­pedig min­de­nért hálát mond­jak. Hogy ezen a dőlt be­tűs ada­lékon mit értek, rövi­de­sen kifejtem.

Nem kevés ember­nek mon­dok tehát itt és most há­lát, köszö­nöm meg a jóté­te­mé­nyét, ami­ben ré­sze­sül­het­tem 2020 folya­mán. Neve­sítés nél­kül. Köszö­nök mind­nyá­juk­nak és mind­nyá­ja­tok­nak min­den szép gesz­tust, a rokon­szenv, a barát­ság, a nagy­vona­lú­ság, a segí­tő­kész­ség és hason­lók min­den egyes meg­nyil­vá­nu­lá­sát. Egymás nél­kül nem­igen létez­het­nénk, egy­más­sal, egy­má­sért és egy­más­ban azon­ban igen. Az em­berek igenis egy­másra van­nak utalva, nem megy más­ként. A világ jobb, élhe­tőbb és em­be­ribb attól lesz, ha az em­berek önma­gukat és bejá­ra­tott önös pre­feren­ciá­ikat — BIG ME ígé­re­tes meg­nyil­vánu­lás­mód­jait — kicsit a hát­térbe tes­séke­lik a töb­biek ked­vé­ért, a töb­biek ja­vára, egy­másért.

▲

Itt szeret­nék vissza­kanya­rodni ehhez az „[…] és­pedig min­de­nért hálát mond­jak” kité­tel­hez. És hoz­zá is tehe­tem még: min­den­kinek.

Ennek a szavunk­nak — ’minden’ — A ma­gyar nyelv értel­mező szó­tára szó­meg­hatá­ro­zá­sa sze­rint a jelen­tés­tar­to­mánya:

1. (rendsz. a jelzett szó egyet­len jelző­jeként) <A foga­lom köré­be tar­tozó egye­dek számá­nak nem kor­láto­zott vol­tát kie­melve:> kivé­tel nél­kül vala­mennyi sze­mély, ál­lat, nö­vény, tárgy, do­log; min­den egyes.

Forrás: https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=minden

Más szóval ennek a minden­nek tartal­maz­nia kell(ene) azt is, ami­ért az em­be­rek nem szok­tak hálát érez­ni, ami­ért nem is mon­da­nak hálát, köszö­netet, de nem azért nem, mert há­lát­la­nok. Ugyan­így a min­den­ki­nek kité­tel­nek is tar­tal­maz­nia kell(ene) azo­kat is, akik vagy (1) nem tet­tek ér­tünk sem­mit, vagy pe­dig — és ez lesz külö­nö­sen izgal­mas! — (2) aka­rat­lago­san is akár min­den­féle rossz, fáj­dal­mas, kel­le­met­len, bán­tó, sér­tő, al­jas, ocs­mány, zsi­vány, alan­tas stb., stb. dol­got mű­vel­tek ve­lünk / kö­vet­tek el a mi sérel­münk­re, ká­runk­ra, bosszú­sá­gunk­ra, s ez­zel szen­ve­dést (dukkha) okoz­tak ne­künk, ill. (3) egy­szerű­en csak gon­dat­la­nok, ha­nya­gok, figyel­met­le­nek, s mint ilye­nek könnyel­mű ígé­rete­ket tesz­nek, me­lyek­ből soha nem lesz sem­mi, de ez már a sacca-pāra­mī terü­lete a budd­hiz­mus­ban, az igaz­mon­dás és szava­hihe­tő­ség töké­letes­sége vagy eré­nye (mint civi­lizá­ciós mini­mum). Elvég­re egy ígé­ret is szép gesz­tus, hi­szen ar­ra utal, hogy gon­dol­nak ránk, és leg­alább elmé­leti sí­kon je­len van a dāna, az ada­kozás ne­mes és jó­tét gesz­tusa! Vége­zetül ide lehet még biggyesz­teni egy utol­só pon­tot, az­az (4) meg lehet még an­nak gon­dola­tá­val is ba­rát­kozni, hogy há­lá­sak va­gyunk a há­lát­lan­ságért!

És akkor fel­teszek egy — úgy érzem — eb­ben az össze­füg­gés­ben talán kissé szo­kat­lan (meg­hök­ken­tő?) kér­dést: mi a baj az ef­féle jel­zők­kel fel­ru­há­zott dol­gok­kal mint rossz, fáj­dal­mas, kel­le­met­len, bán­tó, sér­tő, aljas, ocs­mány, zsi­vány, alan­tas stb., tes­se­nek mon­dani…?

Ad egy: ezek minő­sítések. A tudat minő­sít. Osztá­lyoz, beso­rol. Cím­kéz. Állan­dó jel­leg­gel. Erről per­sze né­mi gya­kor­lat­tal le lehet leg­alább rész­ben szokni: tudo­má­sul vesszük, hogy a lá­tás csak lá­tás, a hal­lás pe­dig csak hal­lás stb. Nem az enyém, hi­szen a lá­tás ugyan­úgy sze­mély­te­len fo­lya­mat, mint min­den egyéb az egész világ­min­den­ség­ben. A min­den­kori jel­zőt pedig a meg­veze­tett tu­dat adja hoz­zá a ma­ga szennye­ző­dé­sei­vel, ill. az ész­le­lés tor­zu­lá­saival.

Ad kettő: fenti­ekből fakad, hogy minél keve­sebb van bent BIG ME-ből, an­nál kevés­bé ve­szi zo­kon eze­ket a dol­gokat.

Ad három: az ilyen „jótéte­mények” elkö­vetői vakok. Észle­lésük torz, meg van­nak vezet­ve, osto­bák — és még hib­ban­tak is. Érde­mes figyel­ni, ami­kor, mond­juk, valaki­ből egy­szer csak pa­tak­zik elő a szi­tok. Jól meg­néz­ni az ille­tőt. Hall­gatni, mit mond. Mi jön ki belő­le. Nézni az ar­cát. Figyel­ni a tekin­te­tét, el­fo­gu­lat­la­nul. És ak­kor föl­sej­lik annak igaz­sága, hogy no­body at home, nincs ott­hon sen­ki. Nincs „ő”, aki. Ezek fo­lya­matok, sze­mély­telen, üres folya­ma­tok, me­lyek, úgy­mond, bir­tok­ba ve­szik, legyű­rik az ille­tőt, s olyan szint­re jut­nak, ahol már nincs kont­roll. Éspe­dig azért nin­csen, mert sat­nya az a vala­mi ott bent, ami éber tuda­tos­ság jelen­léte ese­tén felis­mer­het­né, mi az, ami ott bent készül.

Tettle­gesség, fizikai erőszak: ugyan­erről van szó. És nem ok nél­kül való a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek egyik alap­ja, a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény, ariya-aṭṭhaṅ­gika-magga, mely­nek utol­só előt­ti alko­tó­ele­me a sam­mā-sati [szam­má-szati], az­az a ’helyes [éber] tu­da­tos­ság’, ami­nek tá­gabb a je­len­tés­tar­to­má­nya, mint egy­sze­rű tuda­tos­ság, mi­vel fel­téte­lezi az éber és lan­ka­dat­lan, tuda­tos oda­fi­gye­lést épp­úgy, mint a figye­lem és a tu­da­tos­ság éber és áll­ha­ta­tos fenn­tar­tá­sát, a kö­rül­te­kin­tést, és hor­doz­za a fel­idé­zést, az em­léke­zést, vissza­emlé­ke­zést is, hogy szem előtt — és em­léke­zet­ben — tar­tunk dol­go­kat, töb­bek közt olyas­mit is, amit szíve­sen em­le­ge­tek civi­lizá­ciós mini­mum­ként. Ezek nél­kül nem is tud­nánk se mű­köd­ni, se lé­tez­ni igazán.

Ugyan­akkor a sati meg­léte vagy hiá­nya kép­zés és tré­ning kér­dé­se, ami a Buddha út­ján nem kérdés.

▲

Ami csak törté­nik ben­nünk, velünk, körülöt­tünk, amit csak látunk, hal­lunk, ta­pasz­ta­lunk, meg- és át­élünk: kivé­tel nél­kül ar­ról szól, bár­miféle minő­sítés, jel­ző, elő­jel stb. nél­kül, hogy mit tu­dunk hasz­no­sí­ta­ni be­lő­le. Hogy min­de­nek­előtt átlás­suk: ezek tő­lünk füg­get­len, sze­mély­te­len, szün­te­len vál­to­zás­ban lévő folya­ma­tok kivé­tel nélkül, amik­hez leg­fel­jebb annyi a kö­zünk, hogy hagy­juk őket szál­líta­ni a nyers­anya­got fel­isme­rése­ink­hez és be­látá­sa­ink­hoz. Látni, hogy ki az, mi az itt bent — kon­ven­cio­ná­lis ér­te­lem­ben ben­nem —, ami és aki lát­ja, hall­ja, ta­pasz­tal­ja, át­éli és meg­éli, ki az, aki­ben ilyen-olyan ér­zé­sek tá­mad­nak erre föl, ho­gyan kelet­kez­nek ezek az érzé­sek, mi a ter­mé­sze­tük, ki az, aki itt bent ellen­áll, neki­fe­szül, ki az, aki­nek nem tet­szik, minő­síti, már el is akar­ja taszí­ta­ni magá­tól stb. Ki az, aki vinnyog, me­ne­kül­ni akar. Vagy el­bújni. Vagy ép­pen kiug­rani a bőré­ből. Fal­ra mász­ni. Szét­rob­banni. Vagy törni-zúzni.

Semmit sem úszunk meg. Minden­kinek kijut min­den­féle, kinek ennyi, kinek annyi, ki­nek ez, ki­nek az, ha nem most, akkor majd hol­nap. Nincs ember, aki ne ta­pasz­tal­ná meg a világ viszon­tag­sá­gait, a nyolc vilá­gi dham­mát, ami a Buddha tan­rend­szeré­ben négy párt al­kot, neve­ze­tesen:

(1)   lābho ’nyereség, jutal­mazás’, amit kapunk, ami­hez hozzá­ju­tunk, leg­inkább anya­gi ter­mé­sze­tű dol­gok­hoz, vs. alābho ’vesz­teség’, ami­től ele­sünk, amit nem ka­punk meg;

(2)   yaso [jaszó] ’hírnév, siker, magas állás, meg­becsü­lés’, ami­nek (egyik) hoza­déka, hogy bará­tok és kö­vetők vesz­nek kö­rül ben­nün­ket, továb­bá nem va­gyunk egye­dül / ma­gá­nyo­sak, vs. ayaso, az­az az ellen­tétük;

(3)   nindā ’megszólás, hibáz­tatás, korholás’, vs. pa­saṁ­sā [pa­szam­szá] ’elis­me­rés, dicsé­ret, ma­gasz­ta­lás’ (NB. ezt a párt Bur­má­ban nem­rit­kán for­dí­tott sor­rend­ben veze­tik fel);

(4)   sukhaṁ [szukham] ’öröm, boldog­ság, kelle­mes érzés’, vs. dukkhaṁ ’kie­légí­tet­len­ség-érzet, kel­le­met­len érzés, fáj­da­lom; a bol­dog­ta­lan­ság, a szen­ve­dés érzése’.

Ez tehát a nyolc loka­dhamma [lóka­dhamma]: egy­szer hopp, más­szor kopp, le, föl — lásd For­tuna ke­re­két a nyu­ga­ti gon­dol­kodás­ban. — Csak annyi ve­lük a „baj”, hogy az em­ber vá­gyai­ra ve­zet­he­tők vissza, me­lyek min­dig vala­mi­lyen sze­mé­lyes vilá­gi juta­lom­ban és­/vagy ellen­téte­le­zés­ben vé­lik meg­ta­lál­ni a bol­dog­ság kul­csát, ám ez a fajta vilá­gi bol­dog­ság illé­kony és tü­né­keny, é­ppen mert a dol­gok­ra a lét há­rom is­mérve (tilak­khaṇa) áll, mely­ből az első az anic­ca(ṁ) [aniccsa(m)], vagy­is a mu­lan­dó­ság, az, hogy egy nap min­den­nek el kell múl­nia kivé­tel nél­kül, ami csak lét­re­jön. Csak idő kérdése.

És persze felhal­mo­zott szemé­lyes kar­mánk kérdé­se is. Hogy mitől lesz va­laki — ha olyan sze­ren­csés le­het, hogy az em­beri lét­szfé­rá­ban szü­let­hes­sen újra, ami a lehe­tő leg­rit­kább! — (a) rö­vid éle­tű vagy (b) hosszú éle­tű; (c) be­te­ges­ke­dő vagy (d) egész­séges; (e) csúf vagy (f) szép; (g) be­fo­lyá­sos vagy (h) olyan, aki­nek sem­mi be­fo­lyása nin­csen; (i) sze­gény vagy (j) te­he­tős; (k) ala­csony szü­leté­sű vagy (l) olyan, aki jobb hely­re szü­le­tik; (m) osto­ba vagy (n) bölcs, ar­ról pl. a Buddha egyik elem­zé­sé­ben, a Cūḷa­kam­ma­vi­bhan­ga-sut­tá-ban — ’A kar­ma [műkö­désé­nek] kifej­tésé­ről szó­ló kiseb­bik tan­be­széd’ — ol­vas­hat­nak (MN 135).

Annyi baj legyen. Ha jönnek hoz­zám (pél­dá­ul), azért va­gyok hálás — ha meg nem jön­nek (leg­in­kább nem jön­nek), akkor meg azért kel­lene hálás­nak len­nem. Ha hálás vala­ki azért, mert jót tet­tem ve­le, jó, ha há­lát­lan, úgy is jó, azt azon­ban tu­dom, hogy csak azért, mert há­lát­lan, ne­kem nem kell há­lát­lan­nak len­nem, én ezért nem leszek há­lát­lan. Érde­kes — és szer­fö­lött ta­nul­sá­gos és meg­szív­le­len­dő min­den­nap­ja­ink gya­kor­lata szem­pont­já­ból is — az a 44 té­tel­ből álló fel­so­ro­lás (MN 8: Sal­le­kha-sut­ta, ’A [szennye­ző­dé­sek] kitör­lés[é]­ről szó­ló tan­be­széd’), mely­ben a Buddha fel­tárja szer­ze­te­sei­nek, hogy füg­get­le­nül attól, má­sok mi­ket kö­vet­nek el, min­dig ar­ra tö­re­ked­je­nek, hogy ők ilyes­mit ne kö­ves­se­nek el, ill. hogy ne le­gye­nek olya­nok, mint a lista egyes ele­mei­ben vá­zol­tak. Csak azért, mert zül­lött és kor­rupt a vi­lág, ne­künk nem kell ok­vet­le­nül zül­löt­tek­nek és kor­rup­tak­nak len­nünk. Csak azért, mert má­sok lop­nak, csal­nak és ha­zud­nak, mi nem fo­gunk lop­ni, csal­ni és ha­zud­ni. Má­sok le­het­nek fe­le­lőt­le­nek, de mi nem le­szünk azok. Pél­dául. Ha job­ban aka­rom ma­gam érez­ni a bő­röm­ben, ak­kor bi­zony meg­fo­ga­dom en­nek a szut­tá­nak intel­meit is, és azon le­szek, hogy mi­ha­ma­rabb át­ren­dez­zem mű­kö­dés­mód­jai­mat. Ami­vel új­fent egy jobb és szebb, élhe­tőbb és em­be­ribb vi­lág kér­dé­sé­nél járunk.

Vagy mégis meg­bántva érzem magam, csak mert nem jön­nek hoz­zám…? Telje­sen egyér­tel­mű: BIG ME az, aki meg­bánt­va érzi ma­gát, ha egy­szer BIG ME vá­gyik arra, hogy sze­res­sék, hall­gas­sák, jöj­je­nek hoz­zá, örül­je­nek ne­ki, ké­nyez­tes­sék, hogy fon­tos le­gyen stb., stb. Az a jó, ha BIG ME meg­érti: ez is csak egy ér­zés, sze­mély­te­len vala­mi, rá­adá­sul ugyan­úgy kelet­ke­zik és ugyan­úgy el is mú­lik szé­pen, mint min­den más a vilá­gon, már­pe­dig az ég adta vilá­gon sem­mi sem ér­de­mes arra, hogy ra­gasz­kod­junk hoz­zá, ka­pasz­kod­junk belé —

sabbe dhammā nālaṁ abhinivesāya

Lásd MN 37:
Cūḷa­taṇhā­saṅkhaya-sutta, azaz
’A sóvár­gás meg­semmi­sülé­séről szóló kiseb­bik tan­beszéd’

 

 

 

 

 

Útravaló: az ünnepekre, az új esztendőre ... meg egyébként is ...

 

Rátótiáda karanténban

Hetedik nap —
mármint itt,

a

KARANTÉNBAN.

November 13-a lett. Először – eredetileg – ötödik volt, tegnap már a hatodik, csak éppen internet nem volt.

Most van.

Hetedik nap. Ez már bőven túl is van azóta a félidőn. Bizony.
Nem is akarok én semmit. Semmi baj a karanténban – és semmi baj a karanténnal.

Közben tönkre­ment az eddigi 3. sz. adapter is a számító­géphez – akku meg már nincs benne/hozzá egy ideje –, továbbá nehe­zen jött, ugyebár, össze ez az internet­kapcsolat, mert bár itt egy használt iPhone, benne SIM-kártya, csak éppen ez utóbbi zárolva, aki pedig mindezt lelkesen beszerezte nekem, egyelőre mással van elfog­lalva. Én meg egyre kevésbé értek ilyes­mihez, és ennek megfe­lelően egyre gyak­rabban vállalok hülye­gyerek-szerepeket!

MAI NAE — ไม่แน่

Karantén. Baj csak akkor van a karan­ténnal (vagy bármi egyéb­bel), ha a tudat bajt csinál belőle és lármázik, ellenáll, neki­feszül, lázad. Semmi baj a karanténnal.

Tessenek bátran elol­vasni újra bezárt­ság témájához:

https://luangtavilasa.blogspot.com/search?q=bez%C3%A1rts%C3%A1g

További (későbbi) félre­értések elke­rülése végett úgy érzem, szeren­csésebb itt és most tisz­tázni egy­néhány dolgot:

(1) Úgy/Azzal indultam el Magyar­országról július 28-án Dél-Olasz­országba, hogy ott töltöm az idei esős évszak­beli elvonulást – egy teli­holddal későbbi kez­déssel –, és hogy onnan majd Burmába megyek tovább.

(2) Igen ám, de az ottani áldatlan álla­potok, a hajme­resztő körül­mények (és: törté­nések) miatt négy héttel később az Ácsán Mán [Ajahn Mun] és Ácsán Cshá [Ajahn Chah] fémje­lezte thai erdei hagyo­mány egyik nyugati kolostora, az idén harminc éves fenn­állását ünneplő Santa­citta­rama [ejtsd: Szanta­csittá­ráma] nyújtott számomra mene­déket a hátra­lévő időre a Rómához közel fekvő Poggio Nativo-ban. Délen sem, náluk sem állt szándé­komban tovább maradni az esős évszak kime­netele után.

(3) MAI NAE, mindig minden változik, kiszá­mítani semmit sem lehet, külö­nösen ilyen időkben nem: Burmába válto­zatlanul nem lehet menni, és sajnos Srí Lanka is leállí­totta külföl­diek beuta­zását, az olya­nokét is, akiknek pedig érvé­nyes tartóz­kodási enge­délyük van, mint nekem. Ezzel sajnos ez a lehe­tőség is elúszott – egyelőre.

(4) Azon a dimbes-dombos, hegyes és szeles, csapa­dékos vidéken, ahol a Santa­cittarama található, hideg van. Télen meg még annál is hidegebb, csikorog is akár, pl. januárban. Farkas nincs, de róka akad, ezért inkább talán róka­ordító hideg. Kint is, bent is. Mármint az egyes épüle­tekben: az ott élők már hozzá­szoktak, edzettek, rendsze­resen néhány fok volt csak pluszban regge­lente, leg­többjük még mezítláb, zokni nélkül járkált a saru­jában, én azon­ban nehezen vagyok meg éppen hogy vagy sehogy se fűtött helyen, mert fázom, egész egysze­rűen fázom, márpedig ott minden áldott nap nem is egyszer kell három épület között ingázni, és el is kell tölteni vala­mennyi időt odabent. (NB. Tet­szenek figyelni? A tudatra. Már­mint erre, itt bent. Az én tudatomra. Konven­cionális érte­lemben. Hogy miket mond.)

(5) És akkor jött a kedves ajánlat, én pedig elfo­gadtam: ez egy fűtött garzon az Allee szom­széd­ságá­ban Budán, mindenhez közel, fűtött fürdő­szobával, és szép világos a szoba, nagy ablakkal. Akkor, 2016. november 7-én elmen­tem innen, Burmába, most pedig jöttem ezen a napon, pont négy évvel később. Rómából. – Különös egybeesés…

Tehát csak átme­netileg tartóz­kodom itt: ahogy lehet menni – Burmába, Srí Lankára vagy Thai­földre –, menni fogok. Ez az öre­gedő, lassan, de bizto­san leépülő szer­vezet ott tart már, hogy szinte mindegy, hol nem jó neki! Ha pedig ez a nagy helyzet, akkor inkább kérek tüzes poklot, mint­sem a jegesebbiket!

A karantén 16-án éjfélkor jár le. A tize­dik napon.

Eddig kétszer szálltak ki ellen­őrizni, elhe­lyeztem-e a két hirdet­ményt, továbbá hogy itt vagyok-e egyál­talán. Mindkét alka­lommal végte­lenül udvarias, kedves, barát­ságos rendő­rökkel volt dolgom, akik széles mosollyal az arcukon érte­keztek velem. Az első alka­lommal nemcsak a hogy­létem felől érdek­lődött egy rokon­szenves, fiatal rendőr­tiszt, hanem azt is megkér­dezte, hogy MIBEN SEGÍTHETNEK. (Ui., nov. 13-a, péntek: ma is kiszálltak, és ma szemé­lyit is kértek. És ked­vesen emlé­keztet­tek a kijárási tila­lomra.)

Kaptam és kapok most is segít­séget: kedves bará­tomék, K. Péterék azok, akik újfent elszállá­soltak, továbbá K. Gergő, aki a repté­ren várt, ebéddel; idefuva­rozott és be is szerzett nekem jó néhány napra elemó­zsiát, és jószí­vűen gon­dos­kodott/-ik egyéb, az ittla­káshoz nél­külöz­hetet­len dolgokról.

Le a kalappal előttük,

ANUMÓDANÁ —

hálás köszö­net mind­nyá­juknak! Sādhu, sādhu, sādhu!

… akár­csak a kitartó, hűséges N. Bene­deknek, aki ezút­tal is PC/IT-vonalon remekel, és szerez be, hajt fel nekem minden­félét, hogy lehes­sen végre itt is internet. – (Ami van is, meg nem is: most éppen nincs, mert valami nem úgy ala­kult, aminek látszott. MAI NAE!) – És szegény türel­mesen viseli a balga­ságo­kat is: majd­nem az összes fellel­hető aljza­tot végig­próbál­tam a lakásban, a számító­gép azonban csak nem akart bekap­csolni. Már meg is beszél­tük, hogy akkor kedden elvisszük szer­vízbe, amikor meg­láttam az új adap­tert – az éjjeli­szekrény­kén. Az előző, tönkre­ment adap­terrel próbál­koztam. – Mint a rátó­tiak!

Hülye­gyerek-képzőt fogok nyitni. Át kell még gon­dolni, kikből álljon majd a cél­közönség.

Kedden zárt cipőt is kell nézni vala­hol, mert csak egy árva pár szandá­lom maradt – remé­lem, nem a fejemre aka­rom majd húzni!

😎

  

Calabriai levelek III: Búcsú Cinquefronditól

Kedves Mindnyájuk!

Az embe­rek nincse­nek oda a válto­zásért, s bár úgy élik meg, hogy min­den elmoz­dulás a holt­pont­ról, min­den „javu­lás”, a dol­gok jobbra for­du­lása stb. örven­detes, a nega­tív­ként elköny­velt válto­záso­kat nem szen­ved­hetik. A Buddha a szen­ve­dés – a dol­gok nem kielé­gítő voltá­ból faka­dó lelki gyöt­rel­mek – egyik vál­fajá­nak tekin­tet­te a vál­to­zá­sok kivál­totta szen­ve­dést (vipari­ṇāma-dukkha).

Egy volt gyerek­kori bará­tom büszke volt arra, hogy a lakás­ban, ahol élt, nem­hogy még az ere­deti gáz­tűz­hely volt a kony­hában vala­mikor a máso­dik világ­háború előtti idők­ből, de a köny­vek is ugyan­ott lak­tak – ugyan­abban az elren­dezés­ben a tisz­te­letet paran­csoló üve­ge­zett könyv­szek­rény­ben –, mint ami­kor oda beke­rül­tek. Vélet­lenül sem változ­tatott volna sem­min abban a lakásban.

Pedig a válto­zás velünk van és ben­nünk, körü­löt­tünk: minden­ben, szaka­datla­nul. Állan­dó válto­zás­ban van min­den, ami csak létre­jön. Kelet­kezik, itt van, köz­ben válto­zik – és már múlik is el, kész. Jön a kö­vet­kező. Nincs mese: ezzel kell élni. Le, föl, hol így, hol úgy. Min­den e sze­rint a min­ta sze­rint műkö­dik: (1) uppā­da ’kelet­ke­zés’, (2) ṭhiti ’itt­lét, jelen­lét, fenn­állás’, (3) bhaṅga ’szerte­fosz­lás’ (ám eköz­ben ṭhitas­sa añ­ñathat­taṁ, kb. ’fenn­álltá­ban más­féle­kép­pen lesz’) a tu­dat jelen­ségei vonat­kozá­sá­ban, míg az anya­giság vilá­gá­ban a négy lak­kha­ṇa­rū­pa tör­vény­szerű­ségei sze­rint ala­kul min­den: (1) upa­caya ’testi gya­rapo­dás’, más kon­tex­tus­ban ’létrehozás’, (2) san­tati ’foly­tonos­ság’, (3) ja­ra­tā ’öre­ge­dés, le­épü­lés’, vala­mint (4) anic­catā ’elmú­lás’ (tkp. ’mulan­dóság’).

Nem keve­sen azon­ban éppen hogy kife­jezet­ten a válto­zatos­ságot szere­tik. A Buddha elle­nezte, hogy a szer­zete­sei bár­hol is hosszabb távra beren­dez­ked­jenek. Az ókori in­diai szerze­teslét azt jelen­tette, hogy a szerze­tesek állan­dóan úton vol­tak, gyalog­szer­rel, a sza­bad­ban hál­tak stb., stb. Csak az esős év­szak­beli elvo­nulás ide­jére – július teli­hold­jától októ­ber teli­hold­jáig – kel­lett egy hely­ben meg­len­niük.

A mai világ­ban más­ként van már ez: nagyon gyak­ran egy­azon kolos­tor­ban élnek huza­mosabb ideig. Szem­be­ötlő, hogy sok szer­zetes mi min­dent föl nem hal­moz aztán az idő múlá­sával, mi min­dent be nem gyűjt maga köré! Én is meg­tapasz­talhat­tam saját maga­mon, hogy ha­mar össze­jön az ingó­ság, ha az em­ber nem követ­kezetes. A vissza­emléke­zések és a leírá­sok Ácsán Cshá kap­csán arról beszél­nek, hogy szinte sem­mije sem volt. Sem­mije. Min­dent adott tovább, azon mele­gében. Hiszen mire is lehe­tett volna szük­sége? Mire? Minél keve­sebb a tulaj­do­nunk, annál keve­sebb a gond, annál kisebb a fe­le­lős­ség terhe, s annál kisebb a félsz, hogy félt­ve őr­zött vagyon­kánk­kal, szere­tett és már-már hoz­zánk nőtt tár­gyaink­kal tör­tén­het vala­mi. Minél keve­sebb a cók­mók, annál könnyeb­bek va­gyunk – át­vitt érte­lemben is. – Egy kolos­tor elv­ben min­dent meg­kap, amire a műkö­désé­hez szük­sége lehet, le­gyen az ágy­nemű, bútor­zat, szer­szám, taka­rító­szer, könyv, fog­kefe, villany­körte, bo­rot­va, bár­mi, azaz va­ló­ban nem indo­kolja sem­mi, hogy egy szer­ze­tes bár­mit is begyűjt­sön.

Nekem iga­zából gon­dot a köny­vek, a feljegy­zések és minden­féle nehéz, papír ala­pú tá­rolni- és hur­co­lász­ni való okoz: ez bi­zony addik­ció a javá­ból, bár mos­tan­ra be­érett ben­nem az elha­táro­zás, hogy az egy nagy doboz­nyi, kb. 15 kiló súlyú könyv – a „ke­mény mag”! – meg egy kézi­táská­nyi min­den­féle pa­pír kivé­telé­vel most már aztán tény­leg ugyan­olyan lelke­sen el kell aján­dékoz­ni a köny­veket, mint ami­lyen lelke­sen a tarta­lékjai­mat osz­to­gat­tam szét né­hány hó­nap lefor­gása alatt ado­mány­ként, ilyen-olyan cí­men. Most most van, a hol­nap telje­sen bi­zony­ta­lan: amit ma meg­te­hetsz … két­szer ad, ki gyor­san ad … már ma kell az a pénz, a se­gít­ség, a támo­gatás, miért kel­lene vár­ni, míg meg­halok … ??? Ilye­nek mo­tosz­káltak a fe­jem­ben. És akkor lép­tem. És mi­lyen jó ér­zés, hogy segíthettem!

Augusz­tus 28-án, pénte­ken me­gyek tovább. – Aki figyel­mesen olvasta az első calab­riai leve­let a blog­ban, annak egyér­telmű­nek kel­lett len­nie, hogy ez a hely nem az a hely, ahol. Na­gyon külö­nös hely ez, és nem iga­zán való szer­ze­tes­nek, főleg ha az érin­tett szer­zetes ha­son­szőrű­ek kö­zös­ségé­re vá­gyik, akik üd­vös, jótét ha­tást fejte­nek ki egy­más­ra. Közös­ségre, mely­ben azok, akiket a szer­zete­sek­kel ellen­tét­ben nem köt a rend­szabály­zat, s ezért szab­adon szolgál­hat­ják ki magu­kat bármi­vel, ami csak a kony­há­ban meg a hűtő­ben talál­ható, nem­csak a saját ben­dőjük­re gon­dolnak, disz­kré­ten dug­dosva és fo­gyaszt­va min­den­féle ehe­tőt, ha­nem más­sal is meg­osztják, mind­enek­előtt azon­ban egy szerze­tes­sel, aki a rend­szabály­zat értel­mé­ben telje­sen ki van szol­gál­tatva mind a vilá­giak, mind pedig egy-egy apá­ca sok­szor illé­kony és töré­keny jóindu­latának. Ke­vésbé fi­nom meg­fogal­ma­zás­ban: a pilla­nat­nyi sze­szé­lyük­nek, an­nak, hogy az­nap milyen láb­bal kel­tek éppen fel.

Tudni illik ennek kap­csán, hogy hozni alig-alig hoz­nak ne­künk ide enni­valót. Min­den ál­dott nap elme­gyünk vala­melyik piac­ra a kör­nyéken. Autó­val. Ami eszi az üzem­anya­got és gyi­lok a kör­nye­zet­nek. Át­lag más­fél óra egy-egy ilyen ki­ruc­canás. Vala­melyik nap hiába men­tünk el Rosar­nóba, üres kéz­zel tér­tünk vissza. Ma az it­teni pia­con két, azaz ket­tő cső kuko­ricát kap­tunk. (Jelen pilla­nat­ban hár­man la­kunk itt a köz­pont­ban.) Teg­nap egy zacskó, rész­ben már romló­fél­ben lévő sző­lő, meg há­rom apró fej kel­ká­poszta. A múlt hé­ten is, előtte is a pad­li­zsán és a pa­ra­di­csom ment, most is az megy még, el sem akar fogy­ni: bőven kap­tunk, két hete szinte mást sem eszünk. Kevés vaj kivé­te­lével sem­miféle tej­ter­mé­ket nem lát­tam még, to­jást vagy hús­félét se, hal sincs, alig vala­mi fehér­je … most még egy ge­rezd fok­hagy­mánk sincs, és nem ka­punk elég gyü­möl­csöt se, zöld­séget se. Ami a „kert­ben” ter­mett, már be­érett, kész: ott is ubor­ka volt in­kább, para­di­csom és egy kis erős pap­rika. Kész, vége. Egy­szó­val az ellá­tás egy­álta­lán nincs meg­oldva, és a bur­mai támo­gatás is el­apadt. A kis­vá­ros la­ko­sai hívő kato­liku­sok, nem hat­ja meg őket se budd­hista szer­ze­tes, se apá­ca lát­vá­nya. Ázsi­aia­kat nem lát­ni, pon­to­sab­ban csak a kínai áru­há­zak­ban, a pénz­tár­gép­nél. Thaiok, bur­mai­ak erre­felé muta­tóba sin­cse­nek, mint ahogy Srí Lanka-iak sem – de más ide­gen is alig.

Vissza­ka­nya­rod­va egy ki­csit a „közös­ség” té­májá­hoz: ami­kor senki­nek sem ju­tott eszé­be a kávé­ból ne­kem is adni … És ami­kor egy nap a lelke­sedé­sem egyér­tel­mű­en je­lezte, mennyire örül­nék én is egy kis kávé­nak, a te­rasz­ról jött az üze­net az egyik kivá­ló vi­lági em­be­rünk szájá­ból: főz­zek magam­nak. Na, akkor bi­zony kifa­kad­tam, pana­szo­san: nem vagyok jó egy kávé­ra? Arra jó vol­tam, hogy 9300 eurót (!) utal­jak át ado­mány­ként en­nek a köz­pont­nak, hogy ne kell­jen vég­re az idei té­len fa­gyos­kod­niuk az itt lakók­nak? Az eme­letre már be is kerül­tek min­den­hová a vado­nat­új fűtő­tes­tek, és meg­lesz a ka­zán is ad­digra bőven, ugyan­eb­ből a pénz­ből. Nem érek annyit ezek­nek az embe­rek­nek, hogy egy kicsit fi­gyel­me­seb­bek le­gye­nek? Nem érek ne­kik annyit, hogy meg­kínál­janak en­gem is a fris­sen elké­szült kávé­ból … ??? — Szép világ ez, amit csi­ná­lunk, mi em­be­rek, de más­mi­lyen nem is le­het­ne, ha egy­szer min­dig a feje az, ami­től egy hal bűz­lik, már­pedig min­den­hol egyre orr­fa­csa­róbb bűz. A leg­meg­le­pőbb, hogy bűz ott is van, ahol hal­nak (meg a fejé­nek) se híre, se hamva!

Ilyen az em­ber, és ha job­ban bele­gon­do­lok: gyak­ran még ennél is ilye­nebb, hiszen azért csak főz itt va­laki min­den nap, csak kitesz­nek vala­mit az asz­talra a kony­hában, fel­aján­lani reg­gelire (volt ott már per­sze ment­hetet­lenül kőke­mény­re szik­kadt zsemle is) – el sem­mi sincs ké­szítve, meg­mosva sin­csen, csak oda­téve. — Szer­zetes ne támasszon igé­nyeket! És ne várjon (el) senki­től se sem­mit. Jobb, ha nem vár sem­mit, nem vár el sem­mit, hálát se, sem­mit se. Magá­nak tesz jót vele!

És egy­álta­lán: mi­cso­da dőre­ség olyan, tel­je­sen avítt okos­sá­gok­ra hi­vat­koz­ni, mint Jó­tett he­lyé­be jót várj!

Szóval jobb, ha nem vá­runk el sem­mit, akkor sem, ha tud­juk: a Buddha tan­épít­mé­nyé­ben kulcs­fon­tos­ságú a hála, gyűj­tő­fo­ga­lom­mal kataññutā.

A Buddha taní­tása­inak szer­ves ré­szét képe­zik bizo­nyos er­kölcsi-eti­kai kívá­nal­mak, me­lyek nél­kül nem lé­tez­het egész­sé­ges kö­zös­ség. A hála kér­dés­köre is ide tar­tozik:

     kata­vedī az olyan em­ber jelzője, aki viszo­noz­za a szíves­séget, mely­ben része volt;

katañ­ñutā a hála, a hála­érzet, köszö­net; mél­tá­nyol­juk a jó csele­ke­de­tet, mely­nek ha­szon­élve­zői le­het­tünk;

katañ­ñū az, aki hálás és lekö­telez­ve érzi magát egy má­sik em­ber­rel szem­ben, aki őt vala­mi­lyen jó­té­te­mény­ben része­sítet­te; az az em­ber, aki ezt na­gyon is jól tudja;

katañ­ñū­kata­veditā hálás­nak lenni: mint em­beri tu­laj­don­ság, mint em­beri kva­litás, hála; vé­gül pe­dig a

katañ­ñū­kata­vedī olyas­vala­ki­nek a jel­zője, aki há­lás a jóté­temé­nye­kért, me­lyek­ben ré­sze­sült, és vi­szo­nozza is őket.

Ne várjam el továb­bá azt a fajta közös­ségi civi­lizá­ciós mini­mu­mot se, hogy ami­kor egy közös­ségben bár­mit végzek, abba vigyek bele tisz­tes­séget, oda­figye­lést, minő­séget: senki­nek se kell­jen megüt­köz­nie azon, hogy ott hagy­tam ma­gam után a szuty­kos tűz­helyt, vagy nem takarí­tot­tam el ma­gam után a szeme­tet. Hogy az utá­nam jövő örül­hes­sen a rend­nek, a tiszta­ságnak, a körül­tekin­tés­nek, a gon­dos­ságnak. Hogy ezzel is job­ban érez­hesse magát a bőré­ben. Meg hogy ezzel is jót te­gyek a má­sik em­ber­rel – lénye­gében az egész közös­ség­gel. Hogy ne csinál­jak sem­mi olyat, ami­vel kelle­met­len­sé­get, vagyis szen­vedést okoz­ha­tok mások­nak – és ne mu­lasszak el sem­mi olyat, ami az én dol­gom. Ezt a képes­séget ki lehet fej­lesz­teni: oda­figyelni, ügyel­ni, vigyáz­ni. Ha egy magát budd­hista­ként meg­ha­tá­rozó köz­pont­ban se a vi­lági ön­kén­tesek (kül­föl­diek), se a töb­biek (nem vilá­giak) nem képe­sek sem­mire se oda­figyel­ni és tisz­tes­sé­ge­sen meg­csi­nál­ni, hogy lesz­nek képe­sek a Buddha út­ján ha­ladni? A Buddha út­ján, amin a kel­lő tisz­te­let, figye­lem, az oda­figyelés, má­sok tekin­tetbe vé­tele és meg­becsü­lése, a fele­ba­ráti szere­tet, a sze­rető és együtt­érző gon­dos­kodás, a bele­érzés, a jó­ság és sok-sok egyéb az alap … ?

Ab­szurd dol­gok men­tek és men­nek itt, kezd­ve egy hébe-hóba be-beokve­tet­len­kedő kamasz­csapat­tal, akik koruk­nak megfele­lően neve­let­len, pimasz, fel­fúlt hólya­gok – az egyik állí­tólag egy helyi mafi­oso ala­po­san elkapa­tott po­rontya –, foly­tatva egy sze­ren­csétlen, 18 éves pszi­chés eset­tel (ér­telmi fogya­té­kos sze­gény), akit mint egy­fajta nap­közibe hor­dott ide az édes­anyja fél­napos meg­őrzés­re, ám az utób­bi idő­ben egyre job­ban rájött szegény­kére a bolon­déria, s egy nap elkez­dett itt üvöl­tözni meg ga­ráz­dál­kodni. – Most újra itt van.

Szeren­csét­len fiú: micso­da po­csék kar­ma ez is, ugyan­akkor neki esé­lye sincs, hogy jobb kar­mát hoz­zon össze magá­nak – a kór mi­att nin­csen, ellen­tét­ben a köz­pont egyik hib­bant, dur­va és ke­zel­he­tet­len, kis ide­je tá­vol lévő la­kó­já­val, egy an­gol­lal, aki ké­pes len­ne vál­tani, ha ér­tené, mégis mi­ről szól a Buddha útja.

Ez a sok min­den két vala­mire kivá­lóan alkal­mas: egy­felől meg­figyel­ni ön­ma­gam reak­ciót. Meg­figyel­ni a me­het­néket, a ber­zen­ke­dést, a do­ho­gást, vi­szoly­gást stb., stb. Kifi­gyel­ni azo­kat a hango­kat. És köz­ben ked­ves­nek ma­rad­ni, mert­hogy igen­is leg­in­kább mo­soly­gok (az ola­szok egy része így is em­le­get: il mo­na­co sor­riden­te, „az a mo­soly­gós szer­zetes”).

A má­sik vala­mi: látni, bele­látni, ho­gyan is műkö­dik a meg­veze­tett, osto­ba és be­teg em­beri tu­dat. Hogy mennyire nincs ott bent sen­ki, mert ha len­ne, ak­kor talán belát­ná, mennyire nem jó ez így. Fo­lya­ma­tok, üres folya­ma­tok: eb­ből ál­lunk – és eb­ből áll­nak ők is –, öt hal­maz­ból, ami állan­dó­an vá­gya­ko­zik vala­mi után, só­vá­rog, csim­pasz­ko­dik, hará­csol, és per­sze hab­zsol, nem győ­zi a vá­gyait kie­lé­gí­te­ni  –, egy-egy mo­hó, os­to­ba és meg­ve­ze­tett emész­tő­zsák, ami be­szél­ni is ké­pes, gon­dol­kod­ni is, és be­be­széli magá­nak, hogy. Csak azért, mert a nā­ma­rū­pa mel­lé ju­tott neki egy kis viñ­ñāṇa is …? Et­től van – va­gyunk – úgy oda? Na és az a kis ele­men­tá­ris hib­bant­ság?

Lénye­gében te­hát egyi­kük se tehet róla, ami­ket csi­nál, hi­szen nincs ott bent sen­ki, no­body at home! – Kivá­ló­an meg le­het ezt fi­gyel­ni. Ellen­őri­zet­le­nül, min­den gát nél­kül jön be­lő­lük, ami csak a fel­té­te­lek függ­vé­nyé­ben jön­ni akar, meg­annyi ön­já­ró, üres fo­lya­mat: ez az em­ber.

A lényeg: fel­vet­tem a kap­csola­tot egy Rómá­tól nem messze – 45 km észak-észak­kelet irány­ban –, Rieti tarto­mány­ban talál­ható ran­gos budd­hista ko­los­tor­ral és medi­tá­ciós köz­pont­tal, mely a thai er­dei ko­los­to­rok nem­zet­közi kö­zös­ségé­nek háló­zatá­ban az egyik tag­ko­los­tor. Ez bi­zony az álta­lam is mé­lyen tisz­telt és lel­ke­sen köve­tett thai er­dei ha­gyo­mány Ácsán Cshá­val és a töb­bi, még élő és aktív ácsán­nal, nyu­ga­tiak­kal is. (Lásd: Santacittarama – Monastero Buddhista ill. a Forest Sangha köz­ponti hon­lapját: https://forestsangha.org/ )

Még most is nehéz hin­nem, de a nagy­tiszte­letű apát, a brit Phra Ajahn Chan­da­palo a Szan­gha elé tár­ta a hely­zete­met és ebből kö­vet­kező „segély­kéré­semet”, a nagy­tiszte­letű Szan­gha pedig egyön­tetű­en úgy dön­tött, hogy rokon­szen­vük­től és bele­érzé­sük­től vezé­relve befo­gad­nak maguk közé, leg­alább az esős év­szak­beli elvo­nu­lás végéig.

Boldog vagyok, hogy mehe­tek, hihe­tetlen meg­tisz­telte­tés ez a meg­ható, nemes gesz­tus, a fel­ka­ro­lás ne­mes gesz­tusa, akár­csak a meg­elő­le­ge­zett biza­lom, hiszen tel­je­sen is­me­retle­nül fo­gadnak be.

Ugyan­akkor egy thai erdei kolos­tor egé­szen más világ, ahol is nem az a szer­zete­sek dolga, hogy napi rend­szeres­ség­gel leve­lez­ges­se­nek vagy csetel­jenek, ha­nem hogy eltö­kélten gyako­rolja­nak és gyara­pít­sák elmé­leti isme­retei­ket, hűen a Buddha elkép­zelé­seihez. Ennek meg­fele­lően csep­pet sem meg­le­pő a passzus az eliga­zító anyag­ban, amit Phra Ajahn kül­dött: inter­net­hasz­ná­latot csak­is rang­idős rezi­dens szer­ze­tes enge­dé­lyez­het. A hét­fő pe­dig ele­ve silent day: nincs beszéd!

Meg­vallom: nem is bánom. Aki ré­gebb­ről ismer, biz­tos élén­ken em­lék­szik még azok­ra a kez­deti idők­re 2010-ben, majd 2012 utol­só hó­nap­jai­val kez­dő­dő­en (pél­dául), ami­kor is sem­mi­féle kap­cso­la­tot nem tud­tam tar­tani egy ideig. A 2017-es ma­laj­ziai há­rom hó­nap alatt hiá­ba volt ve­lem a lap­top: nem­igen jött ott össze az in­ter­nete­zés, mert nem az in­ter­nete­zés­ről szól a szer­ze­tes­lét egy ilyen cso­dá­la­tos, a gya­kor­lás fel­téte­leit min­den­ben ra­gyo­góan biz­to­sító ko­los­tor­ban, és a ko­los­tor fenn­tar­tói ügyel­nek is rá, hogy így legyen.

Arra talán csak lesz lehe­tőség, hogy leg­alább egy­ol­dalú kom­muni­kációt tud­jak foly­tat­ni, ha nem is azon­nal, már az ele­jén – akár blog- vagy Face­book-be­jegy­zé­sek, akár kör­leve­lek, álta­lános beszá­mo­lók for­má­jában. El­kép­zel­hető, hogy bizo­nyos rend­sze­res­séggel csak hoz­zá­járul­nak idő­vel, hogy meg-meg­néz­hes­sem a postá­mat. Malaj­ziában min­den beér­kező mailt átmá­sol­tam Word-be, és a kutim­ban (házi­kóm­ban) vála­szol­tam meg őket, majd ami­kor enge­délyez­tek egy-egy ülést, már csak me­nesz­teni kellett.

Telje­sen nyitva még, med­dig leszek – egyál­talán: med­dig lehetek – a Szanta­cittá­rámá­ban. Magá­tól érte­tődik, hogy leg­in­kább attól függ, én milyen benyo­mást teszek a közös­ségre, vagy­is hogy mennyire le­szek ké­pes beta­gozód­ni, beil­lesz­kedni. Szeren­csé­re van már annyi gya­kor­latom, hogy vi­szony­lag ha­mar elsa­játít­sam egy-egy, szá­mom­ra új hely műkö­dés­mód­ját. Sok­ban meg­könnyíti a dol­gom, hogy ott nyuga­tiak­ból is áll a Szan­gha, azaz nem ne­kem kell kita­lál­nom, ép­pen mit vár­nak el tő­lem, ha­nem egyér­tel­mű­en a tudo­má­somra hozzák.

A beillesz­kedés­hez elő­ször is az a ket­tős kell, amit szíve­sen emle­ge­tek ma­gam is: gā­ravo ca ni­vāto ca, hang­zik a 38 leg­főbb áldás egyi­ke a Maṅ­gala­suttá-ban, vagyis ’tisz­telet és alá­zat’. Ez utób­bihoz min­dig hozzá­te­szem, hogy nem szol­galel­kűség­ről szól, hanem jám­bor alá­zat­ról, ami nél­kül még egy vi­lági szak­mát sem lehet tisz­tes­ség­gel gyako­rolni, nem­hogy a szer­zetes­ség nehéz szak­máját! BIG ME lebon­tá­sá­nak egyik hasz­nos esz­köze ez. Igen. A tisz­telet szer­zetes­közös­ségen be­lül bi­zony azt is je­lenti, hogy le­gyen bár egy másik szer­zetes 29 éves szem­ben az én im­már 66 évem­mel, ha ő ki­len­ce­dik esős év­szak­beli elvo­nulá­sát tölti – szem­ben az én nyol­cadik elvo­nulá­som­mal –, akkor én va­gyok a fiata­labb a hie­rar­chiá­ban, én fogok előt­te lebo­rulni, ami a kel­lő tisz­telet­adás leg­ter­mé­szete­sebb módja a déli budd­hista világban.

Igen, boldo­gan és lelke­sen boru­lok le egy tő­lem rang­idő­sebb fiatal szer­zetes előtt. És nem­csak azért, mert lénye­gé­ben még csak nem is róla szól a tisz­telet­adás­nak ez a for­mája. Há­rom­szor boru­lunk le: az első lebo­rulás tisz­telet­adás a Budd­hának, a máso­dik a Dham­má­nak (a Tan­nak), a har­ma­dik pedig a Szan­ghá­nak, azaz a Buddha szer­zetes­kö­zös­ségé­nek, ami nem is mel­les­leg a világ leg­régeb­bi – és mind a mai na­pig töret­lenül fenn­álló – szer­zetes­rendje. A Buddha 35 éves volt, ami­kor meg­vilá­go­so­dott, s ke­vés­sel ké­sőbb az első öt tanít­vánnyal – a Buddha koráb­bi asz­kéta­tár­sa­ival – meg­ala­kult a Rend. Ez i.e. 528-ban volt.

Amúgy per­sze érde­mes elgon­dol­kozni egy me­gint csak angol szár­mazá­sú ácsán, a Nagy­tiszte­letű Ajahn Jaya­saro [dzsa­ja­szá­ró] so­rain: ő vi­szony­lag későn kezdte, de még Ácsán Cshá alatt, és ma­radt is Thai­föl­dön. Olyan jól elsa­játí­tot­ta a nyel­vet, hogy elő­ször thaiul írta meg Ácsán Cshá élet­rajzát, és csak ké­sőbb hozta létre az ala­po­san kibő­vített, angol nyel­vű válto­zatot Still­ness Flow­ing cím­mel – ér­de­mes neki­ülni, és kisebb ada­gok­ban elol­vasni, kijegy­zetel­getni: Stillness Flowing

Szóval azt írja Ajahn Jaya­saro (nem eb­ben, ha­nem egy má­sik kötet­ben), hogy amúgy való­jában nincs is hová menni, mivel min­dig olyan he­lyen le­szünk, bár­hová men­jünk is, ahol ugyan­úgy lesz­nek (lát­ha­tó) for­mák, han­gok, sza­gok, ízek, testi érze­tek és a tudat tevé­keny­sége. Nincs hová bújni előlük.

Ugyan­akkor a Buddha út­ján el tud­juk sajá­títani a mi­ként­jét an­nak, hogyan te­gyük le min­dezt szép sze­lí­den, hiszen van vala­mi dol­gunk velük? Sem­mi sem a miénk, miért is len­né­nek akkor a szem­mel, fül­lel, nyelv­vel, a tapin­tás­sal vagy a tudat­tal érzé­kelt dol­gok a mieink? A leg­ocs­má­nyabb trá­gár cifrál­ko­dás, ami­vel vak dühé­ben kitün­tet, mond­juk, egy másik szer­ze­tes: van vala­mi dol­gom vele? Az enyém?

Az azono­sulás teszi, az azo­no­sulás pedig BIG ME – lám, min­dig itt kö­tünk ki! Persze, hi­szen ez itt a lé­nyeg, ez a frá­nya nagy ego, én, én, én! Ő az, aki min­den­hová ve­lem jön, bár­hová men­jek is. [Meg a kar­ma, amit felhal­moz­tam ma­gam­nak, és egy nap majd be is érik kö­nyör­tele­nül a gyü­möl­cse: Yādi­saṁ vapa­te bī­jaṁ, tādi­saṁ hara­te pha­laṁ, kal­yāṇa­kārī kal­yā­ṇaṁ, pāpa­kārī ca pāpa­kaṁ. Úgy fo­gok egy nap arat­ni, ahogy ma a ma­got (bī­jaṁ) elve­tem: ha jót te­szek, jó lesz a gyü­möl­cse (pha­laṁ), ha rosszat, ak­kor meg rossz. – Ez a Buddha, kö­zel 2600 év­vel ez­előtt­ről.] – Szó­val jön ve­lem ez az én, mint a rü­hes kutya: foly­ton vo­nul tovább – Ácsán Cshá egyik leg­híre­sebb ha­son­lata ez –, újra lete­lep­szik egy idő­re, véres­re va­karja ma­gát sze­ren­csét­len, aztán na­gyo­kat ásít­va me­gint föltá­pász­ko­dik, vo­nul lus­tán to­vább, és azt hiszi, hogy ott majd nem lesz rüh (bol­ha, BIG ME és ha­son­lók).

Ez a fel­hal­mo­zott kar­ma nem­csak hogy ár­nyék­ként kö­vet, le­vakar­ha­tat­la­nul, de ráa­dá­sul ő az én egyet­len iga­zi tu­laj­do­nom, az egyet­len do­log, amit való­ban bir­to­kol­hatok:

Kam­mas­sakom­hi, kam­ma­dāyā­do kam­ma­yoni kam­ma­ban­dhu kam­ma­paṭi­sara­ṇo. Yaṁ kam­maṁ karis­sāmi – kal­yā­ṇaṁ vā pāpa­kaṁ vā – tas­sa dā­yā­do bha­vis­sāmi: én vagyok a kar­mám tulaj­do­no­sa, a kar­mám örö­köse, a kar­ma az én ere­de­tem (be­lőle szár­ma­zom), a ro­kon­sá­gom, és a kar­ma a mene­dé­kem is; amit te­szek / aho­gyan cse­lek­szem – jót / jól vagy rosszat / nem jól –, an­nak le­szek örököse.

Szám nem fejez­heti ki a vég­te­lent, szám nem fejez­heti ki, hány­szor jöt­tünk már ed­dig vi­lágra, hány­szor gyöt­rőd­tük vé­gig min­den­kori, ép­pen ese­dé­kes éle­tün­ket, mennyi kín­szen­ve­dés, két­ség­be­esés, csa­ló­dás és re­mény­vesz­tett bol­dog­ta­lan­ság ju­tott már ne­künk ed­dig osz­tály­részül – és mennyi vár ránk még, végte­len mennyi­ség­ben a jövő­ben! És a leg­kelle­met­le­nebb az egész­ben az, hogy egyes egye­dül mi ma­gunk tehe­tünk róla. Kelle­met­len azért, mert nem sze­re­tünk ilyes­mit hallani.

Érde­mes egy kicsit el­gon­dol­kozni azon is, hogy mind­az, ami a test­ben meg a tu­dat­ban egy adott pilla­nat­ban zaj­lik – tör­té­nik, fenn­áll, érez­hető, érzé­kel­hető stb. –, vala­mi­lyen múlt­béli kar­ma ép­pen most be­érő gyü­möl­cse, s ép­pen ezért vál­toz­tat­ni nem tu­dunk rajta. Ugyan­így nem ok nél­kül való, hogy ép­pen hol, mi­lyen kör­nye­zet­ben va­gyunk, mi­lyen embe­rek­kel va­gyunk körül­véve, hogy bán­nak ve­lünk, mit ka­punk tőlük, ill. mit nem ka­punk (meg) tő­lük stb. Az érzé­seink, be­nyo­má­saink, a reak­cióink a mi ér­zé­seink, a mi be­nyomá­saink, a mi reak­cióink – nem pe­dig vala­ki má­sé –, még­is szen­tül hisszük, hogy a má­sik em­ber tehet róluk. Bár­milyen saj­nála­tos, de nem te­het. A leg­ta­nul­ságo­sabb még­is az a fel­isme­rés, mi­sze­rint az érzé­sek érzé­sek csu­pán, a be­nyo­má­sok csak be­nyo­má­sok, a reak­ciók pedig mind­össze reak­ciók, ami­ket az ég adta vilá­gon sen­ki sem bir­to­kol. Én sem. Van­nak: ke­let­kez­nek, el­múl­nak, már itt sin­cse­nek. Elil­lan­nak. Ez a ter­mé­sze­tük. Bele­csim­pasz­kod­ni abba, ami azon­nal szer­te is fosz­lik? Bele­csim­pasz­kod­ni vala­mibe, ami nem az enyém és kö­zöm sincs hoz­zá? Még­is ál­lan­dóan azo­nosu­lunk min­den­nel. Az egész vi­lág­min­den­ség­ben nin­csen sem­mi, ami­be érde­mes len­ne bele­ka­pasz­kod­nunk:

 Sabbe dham­mā nā­laṁ abhi­nive­sāya (SN 35.80) —

Tudunk tenni róla, hogy töb­bet ne szüles­sünk meg. Ácsán Cshá fogal­ma­zott így egy­szer: Azért szü­let­tünk, hogy ne szü­les­sünk töb­bé újra.

Azért szület­tünk – ritka kegy volt rá­adá­sul em­ber­ként, az em­beri lét­szfé­rá­ban meg­szü­letni, az egyet­len olyan lét­for­má­ban, ame­lyik­ben egy­ál­ta­lán lehet­séges a meg­szaba­dulás (az­az: a meg­vilá­go­so­dás) –, hogy keve­red­jünk ki a lét­for­ga­tag­ból, az újra­szüle­tések min­den kez­det nél­küli és vég­te­len so­ro­za­tá­ból, a saṁ­sārá-ból – ki az egyik­ből, huss, és máris bele a kö­vet­kező­be, kez­det és vég, vala­mint szü­net nél­kül. Pazar, fel­sé­ges kilátások!

És ezzel búcsúzom is mára.

A legjobbakat kívánom,
barátsággal, szeretettel és mettával
gondolok Mindnyájukra!

Bhante Vilāsa
•••

 

FAREWELL FROM THABARWA CINQUEFRONDI: IMPORTANT NOTICE

Dear Everybody,

Beginning with Friday, 28 August, 2020, there may be longer periods of silence from my part again, as I am going to move to a great monastery and meditation centre in the vicinity of Rome, see:

Santacittarama – Monastero Buddhista

To your kind attention and for a better understanding, let me quote from their Guidelines:

—Use of the Telephone and INTERNET

The Telephone and Internet are tools that we use to facilitate communication. Such technology can become a problem when we lose ourselves in it. As contemplatives who cultivate the practice of looking inwards it is important to reduce the level of use of these tools.

[…]

It is preferable not to keep a mobile phone in the kuti. Anagarikas who have one may leave it in the office for safe keeping and can use it when necessary.

Samaneras or junior monks should not have mobile phones or private email addresses.

[…]

E-mail and Internet should not be used without permission from senior monks.

The Internet should only be used for necessary monastery business – arranging travel for example – or when given specific permission.

OTHER ASPECTS OF TRAINING
[…]
Relationship with laypeople:

While it is appropriate to maintain a friendly and polite attitude to laypeople, one should avoid socializing, dedicating one’s free time above all to studying and practising Dhamma. No sangha member should engage in teaching or counseling others (lay or monastic) without express invitation from the senior monk.—
•
To begin with, Phra Ajahn Chandapalo, the most Venerable Abbot of Santacittarama has, in line with the permission kindly granted by the Sangha there, has allowed me to stay until the end of this year’s vassa (that is, rains retreat) upon which I entered one full moon later. Appattañca anāgataṁ: can one be certain about the future … ??? Who knows where or what next ?! Being 66 now, that is, a bit nearer to seventy than sixty already, one certainty becomes more and more evident along with the joyous and often surprising processes of ageing, namely maraṇaṁ me dhuvaṁ jīvitaṁ me adhuvaṁ, “my death is certain, my life is uncertain.” — And I recall a great saying our teachers at ITBMU, Rangoon, laughingly told us hundreds of times: Tomorrow or next life – one never knows!

May you all be well and happy,
with lots of mettā,
Bhante Vilāsa

Calabriai levelek II • Az a bizonyos bili

Felvezető gyanánt

2017 októ­berét írtuk, Thaiföld Rayong nevű tartomá­nyában, a tenger­melléken, egy Wat Khlong Sai nevű külö­nös kolos­torban. Szorí­tott az idő is: ahová menni szeret­tem volna (ez is az, amiből van nem lesz!), ott hallani sem akar­tak róla, ahová pedig mehe­ttem, ott a körül­mények voltak cuda­rok, továbbá kilátás sem igen volt megfe­lelő tartóz­kodási enge­dély beszer­zésére, így (1) nagy tervez­getés, vala­mint (2) édes álmo­dozás lett belőle. A folyo­mányuk egy­részt (1) a malajziai Lunas­ban inten­zív meditá­cióval töltött három szép és emléke­zetes hónap volt, más­részt pedig ez a terve­zet, aztán meg jóval később, 2018-ben és 2019-ben, végül 2019–20-ben (2) az ilyen­kor könyör­telenül bekö­vet­kező kény­szerű ébre­dés az álmodo­zásból, a hagyo­má­nyosan hozzá tar­tozó bilivel, amibe a kezem bele­lógott.

A terve­zetben emlí­tett „vala­mennyi pénz egy szám­lán” már a múlté: külön­böző ado­mányok let­tek belőle jóté­kony cé­lokra, ami pedig még ott van, sze­rény „bizton­sági tarta­lék” csupán.

***

A Nirodha­rama Budd­hista Közös­ségről – tervezet

A cél egy telje­sen hivata­losan és szabály­szerűen működő budd­hista közös­ség létre­hozása Nirodha­rama* – vagy csak Nirodha* – Budd­hista Közös­ség névvel. Ehhez adva van vala­mennyi pénz egy számlán, továbbá a remé­nyek szerint adva lesz vala­mikor 2019-től kezdve vala­mennyi magyar­országi nyug­díj, az alapító-kezdemé­nyező nyug­ellátása, ami mellé idő­vel majd mini­mális német járan­dóság is megilleti.

 *Tkp. Nirodhā­rāma; ejtsd: [niródhá­ráma], szó­össze­tétel: elő­tagja (niro­dha) azt jelenti, hogy ’meg­szű­nés’, ’megsza­badulás’, mármint a szenve­déstől, azaz meg­szaba­dulás az újra­szüle­tések vég­telen lánco­latá­ból: ez a budd­hista cél, ami leg­inkább nir­vána néven isme­retes, és amire az egész budd­hista kép­zés és élet­vitel irá­nyul; az utó­tag (ārā­ma) azt is je­lenti, hogy ’liget’, a ket­tő együtt kb. ’a megsza­badu­lás kertje’.

A Közös­ség az alábbi tevé­kenysé­geket tervezi:

I. Budd­hizmus-speci­fikus tevé­keny­ségek:

(1) vál­tozó időtar­tamú, rend­szeres inten­zív meditá­ciós elvonu­lások rende­zése*;

(2) hosszabb távú, három hetet megha­ladó egyéni meditá­ciós elvo­nulás lehe­tővé tétele gyakor­lott medi­tálók részére kon­zultá­cióval és okta­tással*;

(3) szak­könyvtár létre­hozása;

(4) felvilá­gosítás és taní­tás, a Buddha tanítá­sainak – a Tan – tovább­hagyo­mányo­zása*;

(5) budd­hista élet­mód-/élet­vitel-/életút-képzés, a világ­ról lemon­dóknak – hasonlít­ható az ana­gáriká­kéhoz*;

(6) egyéni és csopor­tos budd­hista élet­mód-tanács­adás, coach­ing-tevé­kenység kere­tében (ún. radi­kális budd­hista coach­ing)*;

(7) igény ese­tén okta­tási intéz­mények­ben budd­hista hittan-oktatás.

*Magyarul, ango­lul és néme­tül egyaránt.

II. A Közös­ség ellátá­sát, továbbá a terve­zett szoci­ális-kari­tatív célok eléré­sét szol­gáló tevé­keny­ségek, mihelyst megvan­nak hozzá a feltételek:

(1) öko­logikus föld­művelés, kerté­szet – virág- és dísz­növény-, gyü­mölcs-, vala­mint gyógy- és fűszer­növény-kerté­szet is – és állat­tartás ház­táji mére­tekben, vala­mint egyes mező­gazda­sági termé­kek elő­állítása, pl. tejter­mékek;

(2) fentiek egy részé­nek értéke­sítése akár saját üzlet­ben hely­ben, akár piacra vitellel;

(3) budd­hista tárgyú kiad­ványok és képző­művé­szeti alko­tások létre­hozása, terjesz­tése ill. ér­téke­sítése; adott eset­ben fordító­tevékeny­ség, a fordí­tások kia­dása és terjesz­tése; fordító­műhely létre­hozása;

(4) eset­leges köz­vetlen könyv­import;

(5) a Közös­ségben élők és segí­tők, vala­mint az alkalmi elvo­nulók (medi­tálók) elhelye­zésének és meg­felelő ellátá­sának bizto­sítása;

(6) egy-két elesett idős ember rend­szeres segí­tése a befo­gadó tele­pülésen, támo­gatása min­denféle ház körüli mun­kával, szük­ség ese­tén fuvaro­zással (pl. nagyobb tele­pülésre orvos­hoz, kór­házba, bevásá­rolni stb.), vala­mint napi két­szeri rend­szeres étkez­tetéssel;

(7) ugyanők emberi-lelki segí­tése, támo­gatása, fel­karolása;

(8) egy­fajta budd­hista lelki­segély nyúj­tása, amennyiben ezt bárki igényli a tele­pülésen és kör­nyékén;

(9) rászo­rulók részére alkal­manként segély­csomag;

(10) a gyere­kek részére megle­petés-ünnep­ségek szerve­zése;

(11) rászo­rulók részére rotá­ciós alapon napi két­szeri étkez­tetés.

Fenti tevé­kenységi kör bővít­hető.

A Közös­ségben

 • egyrészt a hosszabb-rövidebb ideig szerző­déssel, állandó jelleg­gel, teljes mér­tékben jog­szerű kere­tek között, hivata­losan ott segítő-dolgozó önkén­tesek,

• másrészt a vál­tozó időtar­tam ere­jéig, ideigle­nesen a Közös­ségben lakó medi­tálók, ill. budd­hista kép­zésben részt vevő, a Buddha tanai, a Buddha útja iránt elköte­lezett világi hívek él­nek majd.

Minden­képpen meg kell jegyezni, hogy fent emlí­tett önkén­tesek, ön­kéntes segí­tők ugyan­úgy elköte­lezettek a Buddha útja iránt, mint medi­táló tár­saik, s ugyan­úgy része­sülnek a képzés külön­féle aspek­tusaiból, mint bárki más, aki a Közös­ségben hosszabb-rövidebb ideig tartóz­kodik. Az önkén­tesek vál­lalják, hogy a tény­leges mun­kával töltött napi/heti meg­hatá­rozott óra­számon túl napi meg­határo­zott óra­számban medi­tációs gyakor­latokat végez­nek, továb­bá rend­szeresen jelen vannak bizo­nyos foglalkozásokon.

A Nirodha­rama Budd­hista Közös­ség nem budd­hista kolos­tor, hiszen Bhanté Vilásza szer­zetes a maga betöl­tött szerény hat vasszá-jával – esős évsza­kával** – távol van még attól, hogy az apát szere­pét betölt­hesse, és távol van attól is, hogy szer­zetes- vagy apáca­növendé­keket képez­hessen, amit a budd­hista rend­szabály­zat csak tíz vassza betöl­tése után tesz lehe­tővé. Mind­ettől függet­lenül a Közös­ség mint elköte­lezett budd­hista közös­ség nem világi, hanem igenis hité­leti közös­ség, mely­ben a világi jog mel­lett a budd­hista szer­zetesi rend­szabály­zat, továb­bá a budd­hista erköl­csiség alfá­ját és ome­gáját jelentő elő­írások szabá­lyozzák a Közös­ségben élők minden­napjait, emberi kapcso­latait, ami­nek egyik kulcs­fontos­ságú eleme a ha­tályos világi jogot is minden­ben hűen követő életmód.

**Páliul vassza: a rend­ben eltöl­tött esős évszak­beli elvonu­lások száma hatá­rozza meg egy déli vagy théra­váda budd­hista szer­zetes „szolgá­lati idejét”, ez hatá­rozza meg a helyét a hierar­chiában. — 2020 május, kiegé­szítés: azóta ez hét vassza. —

Bhanté Vilászát mint szer­zetest kötik a budd­hista szerze­tesi rend­szabály­zat, a Vinaja – egy­fajta budd­hista „kánon­jog” – előírásai.

A Közös­ség tehát áll majd

(1) Bhanté Vilásza budd­hista szerze­tesből, aki a théra­váda hagyo­mány­ból jön: ő a közös­ség fele­lős veze­tője – spiri­tuális vezetője is;

(2) önkén­tes segí­tőkből;

(3) úgyne­vezett elvonu­lókból, akik medi­tációs elvonu­láso­kon vesz­nek részt;

(4) budd­hista élet­mód-képzé­sen résztve­vőkből;

(5) eseti-egyedi látoga­tókból.

A Közös­ség műkö­déséhez meg­felelő hely­színre és meg­felelő, már meg­lévő léte­sítmé­nyekre van szükség

Nagyobb tanya, major(ság), akár kúria, leg­alább rész­ben, nem nagy arányú felújí­tások árán lak­ható épüle­tekkel – gazda­sági és lakó­épüle­tekkel –, meg­művel­hető föld­terü­lettel, akár vala­mennyi erdős résszel, gyümöl­csössel. Telepü­lésen kívül lenne az ide­ális, de nagyon közel a tele­püléshez – már csak a terve­zett kari­tatív tevé­keny­ségek okán is –, csen­des, nyugal­mas helyen, nagy for­galmú úttól, ipari és sport­létesít­mények­től távol, minden­képpen nagy­város vonzás­körze­tében, hiszen szük­ség van támo­gatókra, fizető­képes keres­letre is; fel­merül lehe­tőség­ként Vas, Zala, az Őrség is, ahol Graz és kör­nyékét be lehet vonni Bhanté Vilásza német nyelv­tudá­sára fel, s ami­vel talán nagyobb lenne az érdek­lődés a medi­tációs elvonu­lások, va­lamint a budd­hista coach­ing iránt, fizető­képes keres­lettel egyetemben.

A Közös­ség haszná­latba vételre – vagyis nem megvé­telre, továb­bá lehe­tőleg nem bérbe – ke­res tehát megfe­lelő helyen meg­felelő terü­letet, ingat­lant, ingat­lanegyüttest.

A Közös­ség keresi továb­bá már most mind­azokat, akik szíve­sen segíte­nének bár­mivel a Kö­zösség létre­hozá­sában, megte­remté­sében, továbbá fenn­tartá­sában és nép­szerű­síté­sében, legyen az jogi tanács­adás meg az elke­rülhe­tetlen ügy­védi munkák, tit­kári munka, domain­név szer­zése, honlap szerkesz­tése, hirde­tések szerve­zése, szállí­tás és fuva­rozás, átme­neti szál­lás, köny­velés, beren­dezési és hasz­nálati tárgyak, szer­szám, jószág, pénz, jármű, anya­gi jel­legű fel­aján­lások, két­kezi munka, ötlet, kri­tika, bár­milyen jó tanács és tipp stb., stb., stb. Támo­ga­tóink bizton számít­hatnak a Közös­ség vendég­szere­tetére, mihelyst meg­lesz erre a lehetőség.

A Közös­ség nem mel­lesleg teljes egé­szében füg­getlen kíván lenni a Magyar­orszá­gon már lé­tező, mű­ködő vagy éppen nem mű­ködő külön­féle budd­hista szer­veze­tektől, egy­háztól, in­téz­mények­től, alapít­ványok­tól és társa­ságok­tól, s ön­álló, önfenn­tartó és szuve­rén, a Buddha útját lehe­tőleg min­denben lelki­ismere­tesen követő théra­váda budd­hista közös­ség­ként kíván létezni.

A Niro­dharama / Niro­dha Budd­hista Közös­ség létre­hozója, alapí­tója Bhanté (’tiszte­lendő’) Vilásza bhikkhu (’szer­zetes’), pol­gári nevén Schütz J. István, aki buda­pesti szüle­tésű és nevel­tetésű, 1954 augusz­tus végi Szűz, német és izlandi sza­kos böl­csész – (Nyugat-)Német­ország­ban bő 7+1, Izlan­don össze­sen kb. másfél évig élt –, leg­inkább nyel­vész és for­dító, meg­bízott egye­temi okta­tó, vala­mint könyv­keres­kedő és impor­tőr, s aki ese­mény­dús élete 59. évé­ben, sok-sok évnyi anya- és nagy­néni­gondo­zói elfog­laltság után lett szer­zetes Burmá­ban 2013 ja­nuár végén, majd hall­gatott egy évig budd­hizmust, heti 22 elő­adás kere­tében, kilenc tan­tárgy­ban a ran­guni Nem­zetközi Théra­váda Budd­hista Misszi­ós Egye­temen (az angol el­neve­zés rövi­dítése ITBMU), s inten­zív tanul­mányait egy Buddha-Dhamma alap­diplo­mával zárta, ami feljo­gosítja arra, hogy a Tant tanítsa.

Bhanté Vilásza 2004 nyara és 2013 ja­nuár vége kö­zött négy alka­lom­mal töl­tött még világi­ként hosszabb-rövi­debb időt Bur­mában: 2010/11 fordu­lóján két hóna­pot, 2012 augusz­tus végé­től egy fél évet, egé­szen szerze­tessé ava­tásáig, ava­tása után pedig össze­sen három évet – leg­inkább medi­tációs köz­pontok­ban (amik ott nagyon kevés kivé­teltől elte­kintve magá­tól érte­tődő módon alap­jában véve budd­hista kolos­torok), ill. egy szer­zete­seket ok­tató kolos­torban, tanár­ként. Thai­föld össze­sen majd­nem két év, ebből fél év egy árámá-ban, medi­táci­óval, idil­likus termé­szeti kör­nyezet­ben, egy év három hónap pedig két regu­láris kolos­tor­ban – ez utób­biak­ban kiváló lehe­tőség volt bele­látni egy „közön­séges” thai városi kolos­tor min­den­nap­jaiba, hogy legyen miből okulni, ti. hogy mit vagy hogyan ne! – Srí Lan­kából csak egy hó­nap volt, két kolos­torban, de rop­pant tanul­ságos volt az is a maga nemé­ben*. – Malaj­zia, Bud­dhist Her­mitage Lunas (BHL), vala­mint a Bukit Me­rtajam Budd­hist Medi­tation Centre (BMBMC) há­rom hónap össze­sen. – Bhanté leg­jobb tudo­mása sze­rint rajta kívül jelen­leg nem tartóz­kodik Magyar­orszá­gon magyar ille­tőségű théra­váda szer­zetes. Buda­pesten mű­ködik a Wat Thai Ra­t-tana­prateep Hun­gary, egyet­len egy thai szerze­tessel (2018), ám ő a helyi thai közös­ség spiri­tuális igé­nyeit hiva­tott leg­inkább kielé­gíteni, akár­csak a grazi meg a bécsi thai kolostor.***

***Bhanté Vilásza 2018 július végé­től 2019. már­cius 12-ig az imént emlí­tett thai tem­plom egyik rezi­dens szerze­tese volt, majd Srí Lan­kán töl­tött négy hóna­pot a Nā Uyana er­dei kolos­torban. – 2019. július 12-e és 2020. július 29-e kö­zött újra Magya­rorszá­gon tartóz­kodott – Veres­egyhá­zon, egy nyara­lóban kert­tel, ami a Niro­dhā­rāma Hun­gary nevet kapta, csak ép­pen új­fent me­gtapasz­talhatta, hogy Magyar­ország nem okvet­lenül az a hely, ahol egy ilyen budd­hista közös­ség létre­jöhetne. – Annyi baj legyen! En­nek is így kell lennie, ha egy­szer a körül­mények nem meg­felelők, a felté­telek nem adot­tak, a ki­váltó okok hiányoznak. –

Még világi­ként fordí­totta le Bhanté Vilásza fel­ajánlás­ként, ellen­szolgál­tatás nél­kül Saya­daw U Pan­dita In This Very Life c. köny­vét ma­gyarra, ami 2010-ben jelent meg. (2017-ben meg­jelent után­nyomása is.)

Bhanté Vilásza saját gyakor­latában renge­teget merít a Buddha taní­tásai­nak kime­ríthe­tetlen kincses­házá­ból épp­úgy, mint az ún. thai erdei hagyo­mány meste­reinek – Ácsán Cshá, Ácsán Bráhm, továb­bá a vala­melyest „külön­utas” Thá­nisszaró Bhikkhu – hihe­tetle­nül bölcs és prag­mati­kus taní­tásai­ból, és szíve­sen épít a bur­mai Saya­daw U Teja­niya és Saya­daw U Jo­tika út­muta­tása­ira, vala­mint saját tapasz­talata­ira és meg­látá­saira. Burmá­ban a ThaBaWa nevű nagy köz­pont­ban néhány hóna­pig zöm­mel nyugati önkén­tesek­nek taní­tott budd­hiz­must napi rend­szeres­ség­gel, osz­totta meg velük a tapasz­talatait, tárta fel a Tan nem egy aspek­tu­sát, Malaj­ziában pedig a fent emlí­tett BMBMC-ben állt a hely­beli hívek ren­delke­zésére né­hány alkalommal.

Bhanté Vilásza szá­mára egy mérce léte­zik: a Buddha útja. Min­den e köré rende­ződik. Egy út van, és az a Buddha útja: a meg­tisz­tulás útja. A Közös­ségnek is ez lesz a nemes fel­adata, vagy ha úgy tet­szik: a külde­tése – kö­vetni a Buddha taní­tásait, ha­ladni a Buddha útján.

 

v

Kelt
Rayong tarto­mányban,
a Wat Khlong Sai-ban, 2017 októbe­rében;
Bang­kokban,
a Wat Chim­thayaka­wat kolos­torban,
2018. február 2-án, pénteken —
javítá­sok, betol­dások Buda­pesten,
2018 ápri­lisá­ban/2019 márciu­sában,
ill. Veres­egyhá­zon, 2020 máju­sában …
Cinque­frondi­ban (Calab­ria, Dél-Olasz­ország),
2020. augusz­tus 19-én —

***

 

Calabriai levelek I

Első levél

 

Cinquefrondi, Calabria, Dél-Olaszország,

2020. augusztus 5-én

Kedves Mindnyájuk!

Hála­adással, anumó­danával szeretnék nyitni, itt és most: minden neve­sítés nélkül mon­dok hálát, nyilvá­nítok ezennel minden kedves érintett­nek köszö­netet minden egyes jótéte­ményért, amiben leg­utóbbi magyar­országi tar­tózko­dásom idején, 2019. július 12-e és 2020. július 29-e között részem lehe­tett, a felaján­lásokért, a segítség­nyúj­tásért, a nagy­vona­lúság, az őszinte együtt­érzés, a fele­baráti szere­tet, a jóság, bele­érzés meg­ható meg­nyilvá­nulása­iért, a dána, vagyis az ada­kozás szép és nemes gesztu­sáért, minde­nért, ami egy jobb, embe­ribb és élhe­tőbb világ meg­terem­tésének szándé­kát hirdeti.

Nem éppen az jel­lemzi ezeket az idő­ket szerte a világ­ban már már­cius óta, hogy egyál­talán ter­vezni lehes­sen. Aki rendsze­resen figyeli Face­book-profi­lomat (Bhante Vilasa Bhikkhu), to­vábbá a hozzá tar­tozó oldalt (Nirodha­rama Hun­gary), annak feltűn­hetett, hogy hol egy-egy bur­mai meditá­ciós köz­pont és kolos­tor és a mes­ter, hol malaj­ziai, thai vagy éppen taj­vani köz­pont szépsé­ges és ígé­retes anya­gát osztot­tam meg szebb­nél szebb fotók­kal, hol Euró­pa felé kacsin­gattam, hogy a vírus miatt végül marad­jon a hely, ahová most jönni lehe­tett: az olasz csiz­ma orrá­ban, a calab­riai Cinque­frondi nevű kis­város szívé­ben, az óra­to­ronnyal és a kated­rális­sal szem­ben talál­ható, burmai illető­ségű köz­pontba.

Mivel ter­vezni és előre tudni sem­mit sem lehe­tett, dön­teni azon­ban kel­lett, to­vábbá igen­csak vesződ­séges volt lénye­gében egy faház­nyi ház­tartást felszá­molni, ill. tekin­télyes részét bedobo­zolni és becso­magolni, szorí­tott az idő. Szorí­tott az éves esős évszak­beli elvo­nulás kez­dete miatt is: ma tet­tem le egy­magam a megfe­lelő fogadalmat.

És szorí­tott már csak azért is, mert két orvos­hoz kellett még Pesten el­menni, és minden­képpen látni akar­tam az én drága N. Kati­mat, aki­nek a védő­szárnyai alatt kezd­tem 1973. októ­ber else­jén az egy­kori Állami Könyv­ter­jesztő Vál­lalat (ÁKV) 5. sz., Idegen­nyelvű köny­ves­bolt­jában, a pesti Bel­város­ban, a Váci utca 32. sz. alatt, 19 éves bohó és éret­len ifjú­ként. – A barát­ságunk ennyi év után is él, és él ő is, ha nem is makk­egészsé­gesen, de szívó­san épülve-lába­dozva, most már egyre mosoly­gósabban. Mind­ezt immár betöl­tött 94 évével.

Az idő szorítá­sának érze­tén csak tovább erő­sített az indu­lás napjá­nak előre­hozatala. Leghűsé­gesebb segí­tőim vál­lalták, hogy lefuva­roznak ide az ingó­ságom­mal – aminek java része végül is ado­mány célját szol­gálja az ezen a szegény vidé­ken szerény forrá­sokból műkö­dő köz­pont javára –, végig­autóz­zák velem az egész Appen­nini-félszi­getet. Július 29-én dél­előtt indul­tunk, és 31-én késő este már meg is érkez­tünk kb. két­ezer kilo­méter meg­tétele után. Lenyű­göző gesztus volt ez a részük­ről, hihe­tetlen áldo­zatvál­lalás – önfel­áldo­zás –, és bizony nagy-nagy strapa, ami nem is mel­lesleg olasz jöve­vény­szó: strapazzo.

Lénye­gében az utolsó tíz nap tenni­valói nem tették lehe­tővé, hogy még az indu­lás előtt min­denkit érte­sítsek: se hosszabb tele­fonbe­szélgeté­sekre, se idő­igé­nyes üzenet­váltá­sokra nem volt már lehe­tőség, és sajnos arra sem tud­tam már vállal­kozni, hogy egyet­len egy em­ber kivé­telé­vel még láto­gatót fogadhassak.

Nagyon sajná­lom, hogy a körül­mények így alakí­tották, ezt tették lehe­tővé – most lehet ép­pen men­ni, most nem, most itt szö­kik fel ép­pen a friss fertő­zések szá­ma, most amott, most erre­felé bizony­talan a hely­zet, most meg amar­ra (ez nem olasz jöve­vény­szó!) stb., stb. –, és lénye­gében kény­telen-kellet­len ango­losan távoz­tam, ami, tudom, nem szép dolog, de nem volt más választásom.

▲

Különös volt átszelni egész Szlo­véniát: a nyelv – ponto­sabban a fel­iratok – miatt. Én még tanul­tam oroszt, nyolc évig, és később tanul­tam a munkám okán egy kis szerb­horvá­tot, azt az egyet­len szláv nyelvet, mely rokon­szenve­sen csen­gett szá­momra. Szlo­vént koráb­ban is hallot­tam már persze, de nem fogott meg az érde­sen recsegő mással­hangzó-torló­dásai­val. Hal­lani nem hallot­tam út­közben, látni azon­ban sokat láttam belőle: ott dísze­legtek ezek a hatal­mas, erő­szakos mással­hangzó-torló­dások. És ez még hagy­ján, de egy muk­kot nem értet­tem belőlük!

Micsoda meg­könnyeb­bülés volt mind­ezek után olasz terü­letre érni! A gimná­zium­ban fran­ciát tanul­tam, később pedig kifeje­zetten izgal­masnak tűnt az olasz. Az is. Meg szép, ha szé­pen be­szélik: az én fülem legin­kább Fel­lini film­jeinek ola­szát ked­velte meg. És szíve­sen olvas­tam az olasz Riz­zoli könyv­kiadó egy­kori ra­gyogó művé­szeti soro­zatá­nak, az I classici dell’arte egyes köte­tei­ben az egyes alko­tók élet­rajzát – már amennyit meg tud­tam fej­teni belő­lük!

Az itte­niek boldo­gok, hogy az ide­gen képes bizo­nyos dolgok­ról be­szélni, és bol­do­gan tanítják, segí­tik. Aki­vel eddig itt dol­gom volt, ked­ves, helyes, vidám, barát­ságos és nyitott volt mind – és készsé­ges, s mindezt a leg­termé­szete­sebb módon nyilvá­nítják ki.

▲

A legszebb talán, ami­ben útköz­ben részem volt, és szeret­ném meg is osz­tani: a csodás ben­cés apát­ság látvá­nya vál­tozó rálá­tással, az ala­pító Szt. Bene­dek apát­sága a Monte­cassino nevű hegyen, lásd: http://www.abbaziamontecassino.org/abbey/en/

Egé­szen hihe­tetlen, fensé­ges lát­vány volt, és bol­dog vol­tam, hogy leg­alább az autó­ból lát­hattam hosszú per­ceken át!

▲

Itt a Thabarwa dél-olasz köz­pont­jában ko­rlátlan inter­net-hozzá­férés van, kapcso­lattar­tásra eztán is lesz mód, bár annyi biztos­nak lát­szik, hogy erre keve­sebb idő lesz majd, hiszen ez kolos­tor. Bur­mai hagyo­mányú, tavaly hiva­talo­san és formá­lisan is fel­avatott budd­hista kolos­tor, meditá­ciós köz­pont és rászo­ruló­kat adott eset­ben jólel­kűen befo­gadó-felka­roló és ellá­tó (köz)­jóté­kony­sági intéz­mény, akkor is, ha nincs itt most se bur­mai, se sem­milyen apát, se bur­mai szerze­tes, csak egy Burmá­ban ava­tott szejálé, azaz apá­ca, aki olasz, és akit én még Bur­mából isme­rek, hiszen az otta­ni nagy központ­jukban is töltöt­tem egy kis időt még 2017 ele­jén – és lelke­sen taní­tottam napi rend­szeres­séggel az ottani nyár tik­kasztó hősé­gében a kül­földi ön­kénte­sek közül azok­nak, akiket érde­kelt egy kis budd­hizmus. Sze­jálé Khe­ma Cari [khé­ma csárí] – rövi­den Khe­ma – volt a bur­mai nagy és kao­tikus köz­pont­ban a nagy­tiszte­letű apát (egyik) jobb­keze, ál­landó perma­nenciá­ban a Sze­jádó körül.

Kifor­ratlan még a napok lefo­lyása. Most már elju­tottam oda, hogy min­den za­varó körül­mény, a nagy, nem­ritkán párás, nehéz meleg, a vissz­hangos és zajos éjsza­kai autó­forga­lom a lenti szűk kis utcán stb. elle­nére is újra rend­szeres idő­ben feküd­jek és kel­jek – ez utóbbi haj­nali négy órát jelent, „kinti” idő sze­rint, a ve­resi Niró­dhárá­ma saját, „benti” ide­je (téli idő­számí­tás) ugyan­is útköz­ben sem­mivé lett.

A kb. fél hat tájban fel­aján­lott szerény reg­geli előtt úgy egy órát tudok for­mális meditá­cióval tölteni.

Újabb reg­geli gya­korlat után vál­tozó kezdés­sel indu­lunk aztán mind az öten autó­val ala­mizsna­gyűjtő kör­útra vala­melyik kör­nyező tele­pülés pia­cára – eddig Polis­tena, Ro­sarno, ill. ma a külön­leges fek­vésű San Giorgio Mor­geto volt –, s van itt is alig kar­nyújtás­nyira piac bizo­nyos napo­kon. Ma a bájos han­gula­tot árasz­tó Polis­tena volt az úti­célunk.

Az ebéd is korai: leg­később 11-kor szól a gong.

A napi prog­ram része a reg­geli és esti kö­zös ülő­medi­táció, amin nem ve­szek részt, mivel az egy­kori üzlet­helyi­ségben, ahol a Dhamma-ter­met beren­dezték a nagy ülő Budd­hával, még haj­nalra sem hűl le a le­vegő. Teg­nap sike­rült szeren­csére besze­rezni egy remek venti­látort, így az este már nem páro­lódtam saját levem­ben, végre nem kell izzadtságban fürödnöm.

Nincse­nek fog­lalko­zások, ui. nem­igen van ki­nek vagy/meg kivel, bár teg­nap Je­les Nap volt, du. öt­kor recitá­lással. (Lásd a felvé­tele­ket Khema Cari na­ponta fris­sí­tett Face­book-anya­gában. – NB. Én ma­gam még min­dig nem nyitot­tam meg a Face­book-ot, nem lát­tam 28-a óta semmit sem!)

Jelen­leg tehát öten tartóz­kodunk itt: adva a már emlí­tett szejálé – megszo­rítá­sokkal és korlá­tokkal bár, de mégis csak ő itt a fő­nök, ami szo­katlan a déli budd­hista világ­ban –, adva egy szer­fölött zűrös és zava­ros, tőlem élet­korban egy év­vel, a szol­gálati rang­sorban fél év­vel fiata­labb brit szer­zetes (már ha hitelt lehet adni a szavá­nak), s adva van két vi­lági ön­kéntes: egy nagyon meg­nyerő, szelíd fran­cia úri­ember, meg egy nem annyira meg­nyerő fia­tal né­met férfi, aki az első benyo­mások alap­ján nem ke­vésbé zűrös és za­varos. Ez utób­bi egé­szen új jöve­vény még itt, akár­csak én.

Újfent meg­tapasz­talhattam – és az­óta is gyűl­nek rendre, szép sor­jában a vál­tozó minő­ségű és sú­lyú tapasz­talatok –, hogy az em­ber alap­járat­ban elme­hábo­rodott (= bo­lond), hiszen elva­kult­ságában, pökhen­diségé­ben, megve­zetettsé­gében és osto­basá­gában nem tudja, nem látja, mit mond, mit csinál, és nem is haj­landó tudni és látni. És még csak kilá­tás sincs arra, hogy vala­ha is fog netán – tisz­telet a kivételnek!

Össze­tett – fara­muci – itt a hely­zet, ami foga­dott, és ami­vel nap mint nap szem­besül­nöm kell. Csak­is akkor len­nék képes adek­vát módon ke­zelni, ha jóval maga­sabb szin­ten jár­nék a gyakor­lataim­ban, így hát kihasz­nálom a ki­váló alkal­mat, hogy meg­próbál­jak minél in­kább szer­zetes lenni, olyan, aki a kör­nyezet visszás­ságai köze­pette is – sőt, tkp. ezek­re adott válasz­ként! – hű marad elköte­lezettsé­geihez, és azon van, hogy ő ma­ga tiszta marad­jon, a le­hető legna­gyobb össz­hang­ban a törté­nelmi Buddha hite­les, ere­deti tanításaival.

Gyako­rolni van mód – és van bőven lehe­tőség meg mód megfi­gyelni a tudat reak­cióit. Van is mit, ha egy­szer adva ez az itteni, már emlí­tett, össze­tett és fara­muci helyzet.

▲

Nagyon nehe­zen tér magá­hoz a szerve­zet, az agy, a tudat, mert nem­csak az út volt nagy-nagy igény­bevétel, ha­nem bele­zavart az egé­szen más­fajta műkö­désmód, a nagyon kései lefek­vések ... to­vábbá – már itt – az első két éj­szaka szá­momra nehe­zen hihe­tő lehe­tetlen­ségei. Sajnos itt sincs kiegyen­súlyo­zott idő, hol vas­tag, setét felhők vonul­nak fel, hol tava­szias az ég tintorettói kékje, szik­rázó napsü­téssel. És hol innen, hol onnan száll fel a sűrű zöld­ből füst: hamar tüzet fog az alj­növény-zet a száraz forró­ságban.

Itt ezzel búcsú­zom is mára.

Sok-sok szeretettel, barátsággal és mettával gondolok mindnyájukra.

***