Használati útmutató

♣ Théraváda szerzetesekről, dánáról, alkalma­zott budd­hiz­mus­ról, egyébről: rend­hagyó beve­zető és haszná­lati útmu­tató gyanánt^▲

Szerzetesség – buddhiz­must buddhista szerze­testől!

Bármilyen triviális: szerze­tesség nélkül nincsen (déli) budd­hizmus. Egy déli budd­his­ta szer­ze­tes nem külső szemlé­lője, megfi­gyelője a rendszer­nek, hanem el­vá­laszt­hatat­lan része – mi több, al­ko­tó­eleme, élő tarto­zéka, amit belülről él meg: a szerze­tesben él­nek a Buddha ta­nítá­sai, a Dham­ma, azaz a Tan; a szer­zetes a Tan­ban él, éli a Tant, gyako­rolja és alkal­mazza min­den­napjai­ban, külön­ben nem lenne képes halad­ni a Buddha út­ján. Bár­mennyi­re fel­ké­szült le­gyen is amúgy, egy vilá­gi elmé­leti szak­ember ezzel szem­ben egé­szen más­ként, azaz kívül­álló­ként élhe­ti csak a budd­hizmust, hiszen lét­formája és élet­vite­le külön­böző­sége ré­vén ele­ve nem része (és nem is lehet része) a rend­szernek – és ezt mind­addig nem is fogja meg­érte­ni és be­látni, míg ő maga része nem lesz, bele nem ido­mul ebbe a létfo­rmába és élet­vitel­be, azaz bele nem olvad, fel nem oldó­dik ben­ne. Théra­váda (thera­vāda) budd­hizmus szer­ze­tes(ek) nél­kül hitel­telen­nek számít a théra­váda hagyo­mány­ban.

A szerze­tesek azok, akik a Tan letéte­ménye­sei, hiszen már a Buddha korá­ban az ő fel­ada­tuk volt – és mind a mai napig az ő fel­adatuk – a Tan tiszta­ságá­nak megőr­zése. Ami­kor a Buddha lefek­tette az első rend­szabályt a szer­zete­sei számá­ra, tíz szem­pon­tot tar­tott szem előtt – ezek egyi­ke az igaz, tiszta Tan fenn­mara­dása, amit csakis tisz­ta erköl­csisé­gű szer­zete­sek ké­pe­sek bizto­sítani.

A szer­zetesek lét­formá­jukból adó­dóan éle­tük java részét a tanú­lás­nak, a tanok meg­őrzé­sé­nek, ter­jesz­tésé­nek, illetve tovább­hagyo­mányo­zásá­nak szen­telhe­tik. Ugyan­csak a lét­for­má­ból adó­dik a rend­szeres medi­táció lehe­tősé­ge is. Ez a kettő egy­ben a budd­hista szer­zete­sek két alap­fel­ada­ta is a théra­váda hagyo­mány­ban: gantha­dhura, az elmé­leti isme­re­tek gyara­pí­tása mint köte­les­ség, vala­mint a vi­passzaná­dhura (vipas­sanā­dhura), a medi­táció mint köte­les­ség.

A théraváda hagyo­mány­ban úgy tart­ják, hogy amed­dig a Vinaja (Vinaya), a túl­nyomó­részt még a Buddha által lefek­te­tett szerze­tesi rend­szabály­zat fenn­áll, addig a taní­tások is fenn­álla­nak, az­az a Vinaja élte­ti a budd­hizmust, a Buddha tan­rendsze­rét, a Vinaja fenn­mara­dá­sát ugyan­akkor ter­mésze­téből faka­dóan csakis a szer­zetes­ség léte és meg­léte biz­tosít­hatja: ahol nincs Vinaja, ott káosz van, ahol káosz van, ott nem léte­zik a Tan, a Dhamma.

Nincs ön­kiszol­gálás a déli budd­hizmusban: menedék­kérés és er­köl­csi foga­dal­mak

Azért sin­csen déli (théra­váda) budd­hizmus szer­zetes­ség nél­kül, mert ép­pen hogy a szer­zete­sek azok, akiktől a világi hívek a mene­déket kérik, s a szer­zete­sek azok, akik a mene­dé­ket „meg­ad­ják” a hívek­nek, és ugyan­ez áll az öt, ill. nyolc rész­ből álló erköl­csi foga­da­lomra. Szer­ze­tes nél­kül ez nem mű­ködik, hiszen se a mene­dék­kérés, se a foga­dalom­tétel nem ön­kiszol­gáló ak­tus: senki sem pótol­hatja a szerze­test, még medi­tációs elvo­nulá­son sem. A hiva­talos théra­vá­da litur­gia szem­pont­jából a páli nyelvű mene­dék­kérést és az erköl­csi foga­dal­mak leté­telét más budd­hista irány­zat illeté­kes egy­házi szemé­lye sem vezet­heti le, mivel ez kizá­ró­lag a thé­ravá­da budd­hizmus saját­ja, vagyis más budd­hista isko­la tulaj­don­kép­pen nem is élhet vele. Mene­déket tehát csakis a meg­fele­lő hiva­talos théra­váda szer­tar­tás kere­tében, az elő­írt mini­mális számú théra­váda szer­zetes által théra­váda szer­zetes­sé ava­tott sze­mély adhat, s ugyan­így csak és kizá­rólag egy ilyen sze­mély vezet­heti le a foga­dalom­tétel ak­tusát. Világi személy ennek megfe­lelően nem végez­het sem­mi ilyes­mit, mene­déket nem ad­hat, sem­mifé­le, az élő, auten­tikus déli budd­hista hagyo­mány­ban szer­ze­tes által vég­zett ritu­ális tevé­keny­sé­get nem folytat­hat, mint ami­lyen pl. a reci­tálás ham­vasz­tás előt­ti bú­csúz­tatá­son. Ugyan­akkor világi is tart­hat tan­beszé­det, tanít­hat medi­tációt – felté­ve, hogy meg­üti a Buddha ál­tal állí­tott erköl­csi mér­cét, meg­felelő­en felké­szült, továb­bá hogy mind­az, amit tanít, össz­hang­ban áll a Buddha tanítá­saival. Burmá­ban a szerze­tese­ket a Szangha (Saṅgha) – a Buddha szer­zetes­rendje – meg­felelő szer­ve figyeli, és aki­nek a tanté­telei szem­bemen­nek a Tan­nal, azt egysze­rűen eltilt­ják.

Mind­ezek fényé­ben egyér­telmű, hogy théra­váda szerze­tes nél­kül leve­zetett déli budd­hista rítu­sú mene­dék­kérés és foga­dalom­tétel érvény­telen a théra­váda hagyo­mány­ban, mint ahogy ér­vény­telen lenne a szer­zetesava­tás is. Telje­sen vilá­gos: nem a sarki zöld­sé­ges, a gáz­sze­relő, az angol­tanár vagy a taxi­sofőr fel­adata mene­déket adni, szer­zetest avat­ni. A théra­váda nem így műkö­dik: nincs olyan, hogy nap­közben patikus­ként kere­sem a kenye­remet, mun­ka után azon­ban magam köré teke­rem a szer­zetes­leplet, oszt be­állok a többi­ek közé szer­tar­tást leve­zetni. És miután vissza­vedlet­tem világi hívő­vé, me­gyek haza tur­bé­kolni a pá­rom mel­lé – vagy be­ülök a have­rokkal vala­hová egy pofa serre. – Hát per­sze. Samu­ka sze­ret min­den­félét kép­zelni.

Csak remélni lehet, hogy az olyan közös­ségek­ben, ahol a mene­dékvé­tel és -adás aktu­sa szer­ze­tes nél­kül, azaz ön­kiszol­gáló stílus­ban zaj­lik, senki­nek sem jut eszé­be egy nap akár szer­ze­test avatni. Igaz, az ovi­ban is játsza­nak papás-mamást a gyere­kek, ilyen-olyan szak­má­kat is elját­sza­nak, orvo­sos­dit, apoló­nősdit kép­zelt beteg­gel, játék­sztetosz­kóppal és játék­beön­tővel, a jel­mez­bálon – régeb­ben leg­alábbis – ugyan­csak szeret­tek ennek-annak öltöz­ni, ki bohóc­nak, ki kémény­seprő­nek, kram­pusznak: ilyen az ember, ilyen egy gye­rek, ho­mo lu­dens; akkor hát miért is ne néz­nénk el nekik, ha komoly ábrá­zat­tal papos­dit meg budd­histás­dit ját­szik ez a sok-sok nagy gye­rek? Legyen benne minden­féle csiri­bí meg csiri­bá, hókusz­pó­kusz, abraka­dabra, kán­tálás, csen­gettyű­rázás, miegy­más: meg­annyi izgal­mas kel­lék, fara­muci kön­tö­sök, nagy leber­nye­gek, lófar­kak, morc sza­káll, egye­bek, a gyere­kek meg tá­tott száj­jal bámul­ják a bű­vész­mutatvá­nyokat.

Még valami a menedékkérés kapcsán: attá hi attaná náthó

A mene­dék és a mene­dék­kérés / -adás kap­csán annyit illik még tud­ni, hogy a páli kánon szö­ve­gei­nek tanú­bizony­sága alap­ján a Buddha nem rokon­szen­vezett ez­zel az ak­kori­ban már min­den bizonnyal ter­jedő gyakor­lattal. A théra­váda buddhiz­musban ki-ki ön­maga fele­lős sa­ját sor­sá­ért, min­denki a szerint fog aratni, aho­gyan itt és most vet, a min­den­kori je­len pilla­nat­ban, vagyis tulaj­don megvál­tásom is egyes egye­dül az én kezem­ben van, raj­tam áll vagy bukik: attá hi atta­ná náthó / kó hi náthó paró szijá (attā hi atta­no nātho / ko hi nātho paro siyā) ’ki-ki ön­maga meg­váltója, ki más lenne a meg­váltó?’ A meg­váltó ben­nem van, én va­gyok a meg­váltó, ön­magam meg­váltója: nekem magam­nak kell az én meg­váltá­so­mon szívó­san dolgoz­nom, ha egyszer nincs más, aki meg­vált­hatna, és a mene­dékem is leg­inkább itt bent lelhe­tő fel, már amennyi­ben fellel­hető. Azt a vilá­got is én terem­tem magam­nak, ami­ben és aho­gyan élek, mint ahogy a bol­dogsá­gom is kizá­rólag énraj­tam – és nem a másik em­be­ren, a vilá­gon, a körül­ménye­ken stb. – múlik.

Összehasonlításul: a katolicizmusban ...

... sincsen „önkiszo­lgálás”, hiszen a gyónta­tószékbe pap kell, a misé­hez pap kell, az oltári­szent­ség felmu­tatásá­hoz, a keresz­telőhöz, a bér­málás­hoz, az első­áldozás­hoz, az utol­só ke­net fel­adá­sához stb., stb. pap kell. És a szó­székről is pap pré­dikál. És, mond­juk, feren­ces rendi szer­zetest sem a helyi tűz­oltó vagy a gép­ész­mérnök avat ha­veri ala­pon a bará­ti kö­rünkből.

Egy szer­zetes egyfajta lelki segély­szolgálat szere­pét is betölti déli budd­hista orszá­gokban, hi­szen a vilá­gi hívek ügyes-bajos dolgaik­kal is hozzá­juk fordul­nak. Mi több, nem­ritkán még lot­tószám-tippeket is kér­nek tőlük. A szer­zetes­ségre vár a taní­tás is, a modern világ­ban egye­temi szin­ten is termé­szete­sen. A szer­zetes­ség teste­síti és jele­níti meg – elmé­let­ben min­den­kép­pen – a Buddha eszmé­nyeit; a szerze­tes jó példá­val jár elöl, hiszen a min­den­napjait a szer­zetesi rend­szabályzat ren­del­kezé­sei irá­nyítják, ami­nek az alap­ja az erköl­csösség.

A szerzetesek támogatása

A Buddha eredeti elképze­lése szerint egy szer­zetes­nek a leg­szüksége­sebbe­ken túl sem­mi­féle tulaj­dona ne legyen, pénz­zel pedig lehe­tőleg ne bánjon. Bur­mában és Thai­föl­dön leg­inkább a köze­lebbi rokon­ság látja el a világi támo­gató vagy segí­tő fela­datát, ezzel téve lehe­tővé az érin­tett szer­zetesnek, hogy ne min­denna­pos csip-csup gondok-bajok kös­sék le a figyel­mét.

Egy szer­zetes léte teljes egé­szében a világi támo­gatók, a világi hívek jó­indu­latá­tól és nagy­vona­lúságá­tól függ, hiszen mun­ka­viszony­ban nem áll, pénzt nem keres, ott­hona nin­csen, ház­tar­tást nem vezet, főzni nem is igen főz­het – és persze az is fur­csán venné ki ma­gát ezek­ben a kultú­rákban, ha rend­szere­sen kellene, mond­juk, piacra jár­nia, kar­ján piaci kosárral.

Mindenekelőtt a négy létfelté­telt, ...

... a négy alap­szükség­letet (paccsaja, pac­caya) bizto­sítják a lai­kusok szer­zetes szá­mára: a ruhá­zatot (csí­vara, cīva­ra), az élel­met (pinda­páta, piṇḍa­pāta), a hajlé­kot (széná­szana, senā­sana), vala­mint az orvos­ságokat (bhé­szaddzsa, bhe­sajja). Az élel­mezés legál­taláno­sabb gya­kor­la­ta az, ami­kor a hívek a szer­zete­seknek reggeli ala­mizsna­gyűjtő körút­jukon ételt aján­lanak fel, me­ditá­ciós köz­pontban azon­ban az a legálta­láno­sabb, hogy ott hely­ben főznek.

A szerze­tesség puszta létét, az egész mögöt­tes intéz­mény­rend­szer fenn­tartá­sát – bele­értve a szer­zetes­kór­háza­kat, a könyv­kiadást, meditá­ciós közpon­tok, kolos­torok, szen­té­lyek épí­tését stb. – a vilá­giak bőke­zű támo­gatása teszi lehe­tővé. Budd­hista orszá­gok­ban a Buddha taní­tá­sai áthat­ják a minden­napok gyakor­latát. Egy budd­hista mély­sége­sen hisz ab­ban, hogy ha jót cselek­szik, annak előbb-utóbb beérik a gyü­möl­cse. Hisz továb­bá ab­ban is, hogy min­den egyes üd­vös vagy eré­nyes csele­kedete saját tuda­tát tisz­títja meg. Hisz­nek a kar­má­ban (kam­ma), hisz­nek csele­kedeteik követ­kezmé­nyében, legyen az szó­ban, tett­ben vagy gon­do­latban.

Az adományozás nemes gesz­tusa: a dána intéz­ménye

Szerzetest, a szerze­tessé­get, a budd­hizmus intéz­ményeit, a budd­hizmus ügyét támo­gatni a lehe­tő leg­érdem­dúsabb csele­kedet­nek számít, hiszen ez dána (dāna), ado­mány, jóté­kony­ság, az ado­má­nyozás, ada­kozás nemes gesz­tusa, s azon belül is a Dham­ma­dána, a Tan ügyét elő­se­gítő leg­neme­sebb ado­mány, ami minden egyéb ado­mányon túl­tesz, mint az ámi­sza­dána (āmisa­dāna), ami anyagi ter­mé­szetű ado­mány, vagy az abhaja­dána (abha­ya­dāna), ami nem egyéb, mint szál­lást adni valaki­nek, vagy példá­ul befo­gadni egy gaz­dát­lan ku­tyát vagy cicát, vagy akár egy sün­csalá­dot télire – és hason­lók, bele­értve azt is, hogy egy eltik­kadt nö­vényt meg­locso­lok. A dána a tíz érdem­dús csele­kedet listá­ján a leg­elő­kelőbb el­ső he­lyen áll, s nem vélet­lenül, mint ahogy a meg­tisztu­lás útján is ez a kiin­dulá­si pont: az ado­mányo­zás gya­kor­lata által meg­tisztult tu­dat az alap, ami­re a tiszta er­kölcs, az erköl­csös­ség épül, s ami min­den­nek az alapja, a Buddha tan­épít­ményé­nek alfá­ja és ome­gája. Csak egy, az er­köl­csi­ség dol­gai­ban meg­tisztult tudat lesz képes azon az úton halad­ni, ami a meg­szaba­dulás­hoz vezet. Nem vélet­len, hogy a buddhák töké­letes­ségei­nek (páramí, pāra­mī) tíz té­tel­ből álló jegy­zé­kén is a dána áll az első helyen, a dána­pára­mí (dāna­pāramī). (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/tiz-parami-egy-bodhiszatta-nagy-erenyei.html )

A budd­hizmus gyakor­latában nincsen olyan, hogy „jó­tett he­lyé­be jót várj!”, hi­szen a dána nem adok-veszek, ha­nem egyfajta kör­for­gás: A kap vala­mit B-től, majd meg­osztja C-vel, D-vel, E is ad vala­mit A-nak meg D-nek: nem nézi, kitől mit kap, és nem nézi, ki­nek mit ad. A hang­súly azon van, hogy ad, hogy meg­osztja, ami­je van, és nem vár sem­mi­féle ellen­téte­le­zést. Ugyan­akkor üd­vös kar­mát hoz létre, vagy­is elvet egy ma­got, és en­nek meg­fele­lően fog a jövő­ben aratni.

Két olyan módo­zata van az ada­kozás nemes gesz­tusá­nak, ami a szoká­sos­nál is na­gyobb mér­ték­ben segít BIG ME, a frá­nya nagy, ön­ző, kap­zsi, hará­csoló én lebon­tásá­ban. Az egyik az, ami­kor tuda­tosan és eltö­kélten arról mon­dunk le egy másik em­ber javá­ra, amit szí­vünk sze­rint ma­gunk hasz­nál­nánk fel vagy meg­tarta­nánk magunk­nak. Két falat kö­zül azt ad­juk oda a másik­nak, ame­lyiket mi ma­gunk ennénk meg: a fino­mab­bikat, a nagyob­bikat. Ez az igazi dána, mivel­hogy a nagy­vo­nalú lemon­dás egy­ben áldo­zat is, a má­sik ja­vára – ön­fel­áldozás.

A másik az, amikor túl­tesszük magun­kat az ellen­érzé­sein­ken, és olyan em­ber­nek ked­veske­dünk vala­mivel, akit vég­képp nem szív­lelhe­tünk. Hihe­tetlen hatá­sa van: fogja ma­gát, és azon mele­gé­ben elpá­rolog az ellen­érzés, és attól kezd­ve sem­mi bajunk az­zal az „ellen­szen­ves” má­sik ember­rel. Nem­csak BIG ME mére­tét sike­rült ezzel kicsit vissza­nyesni, ha­nem a tu­da­tun­kat is méreg­telení­tettük egy kicsit. Egy­ben pedig azt is belát­juk majd, hogy nem az a má­sik em­ber tette az „ellen­szenves”-t, hanem a mi tuda­tunk. Bizony. A má­sik egyál­ta­lán nem te­het a mi reak­cióink­ról, arról, hogy a tuda­tunk mire ho­gyan reagál!

Alkalmazott buddhizmus: alkalma­zott dána, alkalma­zott mettá

A dána, a jóté­kony­ság nem válo­gat, nem nézi, ki érdemli meg és ki nem, mint ahogy a tiszta, őszin­te dána nem szab fe­ltéte­leket: a dána csakis akkor műkö­dik, ha tiszta, ha men­tes min­den­féle elő­ítélet­től vagy elvárás­tól, akár­csak a mettá (mettā), a szere­tet vagy szere­tő jóság. Mind­ket­tőre áll, hogy elmé­letben fabat­kát sem érnek; az alkal­ma­zott dána és az alkal­ma­zott mettá az igazi. Nem beszél­ni kell ró­luk, hanem szép csend­ben gyako­rolni őket. A töb­bi­ek bol­dog­ságát – és jó közér­zetét – szem előtt tartva pél­dául rend­szere­sen össze­sep­rek egy elvo­nulá­son, felmo­sok, kitaka­rítom a vécé­ket, a zuha­nyozó­kat, kivi­szem a szeme­tet; abl­akot mo­sok, friss vizet adok a virág­nak a vázá­ban. Igen, ez alkal­ma­zott dána és alkal­ma­zott mettá a javá­ból. A min­den­napi budd­hizmus gyakor­lata igen­is már a vécé­ben kezdő­dik az­zal, hogy rend­szere­sen tisz­tán tartom, vagy hogy leg­alábbis úgy hagyom ma­gam után, hogy az utá­nam jövő­nek ne kell­jen megüt­köznie. Az oda­figyelés, a tapin­tat is te­hát ugyan­így dána és mettá, az alkal­ma­zott fajtából.

Az adakozás, a dána volta­képpen nem egyéb, mint a lemon­dás gyakor­lása: lemon­dunk vala­mi­ről egy másik em­ber javára. Ezzel egy füst alatt megta­nulunk elen­gedni is dolgo­kat. Ha be­le­csim­paszko­dunk min­denbe és min­denkibe, vagyis nem va­gyunk képe­sek elen­gedni, nem va­gyunk képe­sek sem­miről sem lemo­ndani – önző kis prefe­renci­áinkat is bele­értve –, arra sem le­szünk képe­sek, hogy a spiri­tuális fejlő­dés útját járjuk. A Buddha útja a le­mon­dás­ról szól, az elen­gedés­ről, ami BIG ME, a fránya nagy egó, az én elen­gedésé­vel éri el tető­fokát.

Önzés, BIG ME

Az ada­kozás nagy­vonalú gesz­tusa révén nemcsak a szer­zetes­ség mint lét­for­ma fenn­tar­tá­sát biz­tosít­ják a vilá­giak, hanem az önzés – és min­den vele­járója – meg­nyil­vánu­lásá­nak is ha­tárt ké­pe­sek szabni: ön­ző, kap­zsi, fukar em­ber nem tesz ado­mányt. Egy vég­tele­nül ön­ző em­ber tu­da­ta rideg, képte­len a szere­tetre, a figye­lem­re, a tapin­tatra, az oda­adás­ra, az együtt­ér­zés­re – és a be­le­ér­zés­re, az em­páti­ára –, vagyis mind­arra, ami a tuda­tun­kat neme­síti, s ezál­tal előbb­re visz ben­nünket a spi­ritu­ális fejlő­dés, azaz a Buddha út­ján, s mind­ezen túl ál­dás az egész kör­nye­zet, a vi­lág szá­mára.

Az önzés gyöke­rei abban a frá­nya egóban talál­hatók: én, én, én! Ez a sok én az iga­zi aka­dály az úton, míg az ada­kozás gyakor­lata az én ellené­ben hat. Minél keve­sebb az én, mi­nél ki­sebb az a mel­lény, mi­nél kisebb az, aki itt bent lakik, an­nál könnyeb­ben enged­jük el a vilá­got.

Egy jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb világ­hoz az út az én le­bon­tá­sán ke­resz­tül vezet.

Ácsán Bráhm buddhista foci­csapata

A nagy­tiszte­letű Ácsán Bráhm (Ajahn Brahm) medi­tálók számá­ra írt kézi­köny­vé­ben és kala­uzá­ban, a Mindfu­lness, Bliss, and Beyond című ragyo­gó mun­ká­já­ban, a 258. olda­lon egy olyan, kép­zelet­beli futball­csapat felraj­zolá­sával mutat­ja be a Buddha út­ját kö­ve­tő em­ber vilá­gi cé­lok­tól messze­menően elté­rő műkö­dés­módjait és élet­célját, mely­nek tag­jai hosszú utat jár­tak már be a spiri­tuá­lis fejlő­désben.

Mivel az elen­gedés, írja Ácsán Bráhm, a leg­főbb gond­juk, állan­dóan és örö­mest passzol­ják oda a lab­dát az ellen­fél­nek. Gyakor­latuk az együtt­érzés, így hát ha az elle­nük ját­szó csa­pat csak nagy nehe­zen hoz össze egy-egy gólt, ők kész­sége­sen segí­te­nek ne­kik. És mi­vel a nagy­vo­na­lú­ság alap­termé­szetük, minél több pon­tot adnak tovább, an­nál jobb lesz a kar­má­juk. –

Egy iga­zi budd­hista em­ber céljai nem mehet­nek mások kárá­ra, ha­nem ellen­kező­leg: azon van, hogy meg­szaba­duljon a tulaj­donlás, a birtok­lás nyomasz­tó ter­hé­től, s ak­kor bol­dog, ha könnyebb­nek érez­heti magát.

Egy teljes ava­tású szerze­tes (bhikkhu), egy száma­néra és egy ana­gárika közöt­ti kü­lönb­ség

Az ana­gárika (ana­gārika) – ’az, akinek nincs ott­hona’; a páli agá­ra (agā­ra) ’[lakó]­ház, lakó­hely’ szó­ból – ún. első­fokú noví­cius (szer­zetes­növen­dék), aki átme­netet ké­pez a vi­lági és a szer­zetes­lét között, ”miu­tán ottho­nából az ott­honta­lanság­ba távo­zott, páli­ul agá­rasz­má ana­gári­jam pabba­dzsita (agā­rasṁā anagā­riyaṁ pabba­jita), levág­ta haját és sza­kál­lát”, és fel­öl­töt­te a fehér ruhát, nyolc foga­dalmat – atthan­gika­szíla (aṭṭhan­gika­sīla) ’nyolc rész­ből álló er­köl­csi sza­bály’ – tesz le és tart be, cöli­bátus­ban él, továb­bá déli 12 és más­nap haj­nal, vagy­is kb. fél hat, hat óra kö­zött nem vesz magá­hoz sem­mi­féle táp­lálékot.

A száma­néra (sāma­ṇera) ’novícius, szer­zetes­növen­dék’, az ún. másod­fokú noví­cius már be is öltö­zik, azaz okker­sárga vagy narancs- / sáf­rány­szín szer­zetes­leplet ölt magá­ra, át kell es­nie egy rö­vid és egy­szerű ava­tási proce­dúrán, tíz foga­dalmat (dasza­szíla, dasa­sīla) tesz le és tart be – és ez­zel már nem is nyúl(hat) pénz­hez vagy nemes­fém­hez, vagy akár (kész)­pénzt he­lyet­tesí­tő fize­tő­esz­közhöz.

A maga­sabb vagy teljes avatás­ban része­sülő bhikkhu (’kol­dus, koldu­ló ba­rát’) az ava­tásá­val (páli upa­szam­padá, [upa­sam­padā] tkp. ’maga­sabb ava­tás’) im­már a Buddha szer­ze­tes­rend­jé­nek, s ez­zel sa­ját szű­kebb közös­ségé­nek teljes érté­kű tagja lesz, ruhá­zata tel­jes – há­rom da­rab­ból áll, tehát ő egy ún. ti-csívara-bhikkhu (ticī­vara­bhikkhu) ’bhikkhu há­rom rész­ből álló szer­zetes­ruhá­zattal’ –, van továb­bá ala­mizsna­gyűjtő / ala­mizs­nás szil­kéje / edé­nye, páli­ul pat­ta, ezen túl pe­dig a Vina­ja (’fegye­lem’), a budd­hista szer­zete­si rend­szabály­zat 227 ren­del­ke­zé­sé­vel – és a Buddha taní­tásai­val, azaz a Dham­ma­vina­já-val – össz­hang­ban gya­ko­rol (páli szik­khati, sik­khati), vagyis mód­szere­sen, kitar­tóan, eltö­kél­ten képe­zi ma­gát az er­köl­csi­ség (szí­la, sī­la), az össz­ponto­sítás (sza­mádhi, samā­dhi) és a böl­cses­ség (pannyá, pañ­ñā) dol­gai­ban. A Vi­naja törzs­anyaga a Páti­mokkha (Pāti­mokkha), ami nem egyéb, mint az elő- és utó­reci­tálás­tól elte­kint­ve az ere­deti­leg lefekte­tett, semmi­féle, a maga a Buddha ál­tal esz­kö­zölt mó­do­sítá­sokat még nem tar­talma­zó 227 rendel­kezés tömör, páli nyel­vű szö­vege, amit a thé­ravá­da budd­hista (férfi) szer­zetesközös­ségek minden hó új- és teli­hold­ján, ún. upó­sza­tha-(upo­satha)-napo­kon végig­hallgatnak: olyan szer­zetes mondja fel, aki az egész szö­ve­get be­té­ve tud­ja. A Páti­mokkha szó jelen­tése nem egészen vilá­gos, így hát nem is szo­kás le­for­dí­tani. Thai­föl­dön az egész Páti­mokkha elhang­zik, ami akár egy órát is igény­be vehet, Bur­má­ban azon­ban csak az első négy feje­zetet szokás reci­tálni, így ott a szer­tar­tás egé­szen rövid.

Itt érdemes megje­gyezni, hogy a nyugati budd­histák nagy része úgy véli: vilá­giak szá­má­ra tel­jes­ség­gel érdek­telen a Vinaja, mondván, az csak és kizáró­lag a szer­zetes­sé­get érinti.

Ez óri­ási téve­dés! A nyugati ember túlmé­retezett – és ala­posan megve­zetett – egó­ja mond csak ilyet vak­ságá­ban. Akinek szerze­tesek­kel van dolga, aki szer­zetesek­kel érint­ke­zik, an­nak igen­is tisztá­ban kell len­nie a Vinajával, ami ép­pen hogy a vilá­giak és a szer­zete­sek kap­cso­lat­rend­sze­rét is szabá­lyozza, arról már nem is beszélve, hogy a Buddha tan­épít­mé­nye, a Dham­ma­vina­ja csak a Vinajá­val együtt kerek egész. És bizony nem egy kulcs­fon­tos­ságú tan­té­tel a Vi­na­ja szö­ve­gei­ben talál­ható. Leg­alább az alap­ismere­teket illik tehát min­den­ki­nek elsa­játí­tani, aki budd­histá­nak vall­ja magát.

Egy szerzetes üdvözlése

Burmában nem hangzik el semmi a világiak részéről, Thai­föl­dön azon­ban a na­massza­káán kö­szön­tés hasz­nálatos, ami indiai ere­detű, s a namas­kāra köszö­nés el­thai­osí­tott vál­to­za­ta, thai írás­mód­dal นมัสการ. Szer­zetes is használja más szerze­tes(ek) üdvöz­lésé­re, amennyi­ben az üd­vöz­len­dő szerze­tes a rang­idős. Férfi beszélő – világi és szer­zetes egy­aránt – hozzá­toldja a khráp (ครับ) hono­rifi­kumot, női beszé­lő pedig nő­nemű meg­felelő­jét, a khá-t (ค่ะ). Ez­zel egy­ide­jűleg két kezü­ket is össze­teszik tisztelet­teljes an­dzsalí-ra (añ­jalī, lásd itt lej­jebb).

Ke­zet ne ad­junk szer­zetesnek, ne akarjuk bará­tian átölelni, ne vere­ges­sük meg a vál­lát, ne hel­lóz­zunk neki, ne lapo­gassuk a hátát – eleve: ne érjünk se hoz­zá, se a ruhá­zatá­hoz, és ha egy mód van rá, bizo­nyos beszéd­témákat ne hoz­zunk szóba. Nem ildo­mos pél­dá­ul a nemi­sé­get érin­tő kér­dések­kel traktálni. Az ak­tuális divat, kérész éle­tű híres­ségek vi­selt dol­gai, vagy ép­pen az autó­vásárlás proble­matikája sem éppen az, amit okvet­lenül szer­ze­tes­sel kell meg­be­szélni. A világi beszéd­témákat a Buddha som­másan a tirac­cshána-kathá (ti­rac­chāna-ka­thā) ’ál­lati (vagyis: alan­tas) beszéd’ megneve­zéssel illette, ugyan­akkor beszél­het vilá­gi dol­gok­ról is egy szer­zetes, ha ügye­sen a Tan vala­milyen aspek­tusá­nak a kifej­té­sé­vel kere­kíti le, vagy vilá­gi témát véve ala­pul tart, mond­juk, tan­be­szédet.

Mel­lesleg egy szerze­tes nem rátarti­ságból nem ad / fog kezet, ha­nem mert (a) azok­ban a kul­tú­rák­ban a tiszte­letadás­nak nem ez a megfe­lelő módja, és egy­más köszön­tésé­nek sem ál­ta­lá­nos módja, ill. (b) nincs testi érint­kezés vilá­giak és szer­zete­sek között, továb­bá mert (c) egy szer­zetes­nek nem az a dolga, hogy a világ útját köves­se, hiszen nem ezért vo­nult el a világ­ból – mon­dott le a világ dol­gairól –, már­pedig a kéz­fogás világi aktus és gesz­tus. Áll ez kül­ső meg­jele­nésé­től kezdve az általa hasz­nált (és a vele szem­ben hasz­nált) nyel­vi je­gye­ken át min­den­nap­jai­nak idő­beli struk­turált­ságá­ig lénye­gében min­den­re és min­denben.

Lesz még alább szó szerze­tesek megszólítá­sáról, ezért itt most még csak annyit, hogy ma­gyar nyel­vű közeg­ben a köszö­nés általá­nos módo­zatai tűnnek a legjobb­nak, azaz Jó reg­gelt / na­pot stb. kívá­nok! és tár­sai, amit variálni is lehet (pl. Jó na­pot, Bhanté / Luangtá! stb.). Nem ép­pen a leg­megfele­lőbb ezzel szem­ben egy oda­vetett helló, hali, sze­vasz, szia és ha­sonlók.

Tiszteletadás

Ezek a kultúrák, melyekből jön, ill. melyek mentén szerze­tesként szoci­ali­záló­dott, hal­lat­lan mér­té­kű tisz­telet­adással viszo­nyulnak mind a szerze­tesrend­hez, mind pe­dig egyes kép­vi­se­lői­hez, vagyis a tag­jaihoz, akik a társa­dalmi rang­létra csú­csán áll­nak. Ugyan­ak­kor ter­mé­sze­te­sen a szer­zete­sek sem Sava­nyú Ven­delek, a humort, a mókát – külö­nö­sen a thai szer­ze­te­sek – ők is szeretik. (Meg­jegyez­zük azon­ban, hogy egy való­ban elkö­tele­zet­ten gya­kor­ló szer­ze­tes nem­hogy harsá­nyan, gurgu­lázva nem fog nevet­ni, de mér­sé­kel­ten is alig!)

Az andzsalí

A tisztelet­adás legáltalá­nosabb módja a déli budd­hista hagyo­mányt köve­tő or­szá­gok­ban az arc vagy a hom­lok elé emelt össze­tett tenyér – az előb­bi ese­tén a hü­vely­kuj­jak az orr he­gyét érint­he­tik, az utób­bi esetén a szemöl­dökök közötti pontot –, az an­dzsa­lí (añ­jalī). Az ille­tő egy­ben le­hajt­ja kissé a fejét s megdönti a felső­testét. Szerze­tesek ugyan­így kö­szön­tik egy­mást. Szerze­tes ugyan­akkor világi hívő tisztelet­adását nem viszo­nozza. Thai­föl­dön gya­kori, hogy a szerze­tes egy udva­rias csarőn phón-nal (เจริญพร tkp. ’áldás’) kö­szön­ti a vilá­git, s hoz­zá­te­szi a hono­rifi­kus – a szerze­tes részé­ről tisztelet­adást kifejező – jóm-ot (โยม), amit csak szer­ze­tes hasz­nálhat világi­akkal szemben, megszó­lítás­ként is, a megszó­lított ne­mé­től füg­get­le­nül. A tisz­telet­adásra har­sány-barát­ságos szádhú-val (sādhu) is rea­gál­hat egy thai szer­ze­tes, ha úgy gon­dolja (’helye­sen csele­kedtél’; ’hogy volt, hogy volt!’). Bur­má­ban sem­mi­fé­le reak­ció nem szoká­sos ilyen­kor szerze­tes részéről.

Az alap­szabály amúgy az, hogy minél magasab­ban áll felet­tem valaki a rang­lét­rán, an­nál ma­ga­sabb­ra eme­lem andzsalí-ra, tisztelet­adásra össze­tett kezem, ill. an­nál mé­lyebb a meg­hajlás.

Lebo­rulni, avagy sem? – To bow, or not to bow: BIG ME le­épí­tése

Ha kolos­torban (az „ottho­nában”) keres fel valaki egy szerze­test, álta­lá­ban az ún. pan­csa­pa­tit­thita (pañca-patiṭ­ṭhita) az álta­lános: ez azt jelenti, hogy az illető letér­del a szer­ze­tes előtt, a sar­ká­ra ül, két kezét an­dzsalí-ra össze­téve a homloka magass­ágába emeli – a hü­velyk­uj­jak a két szem­öldök közöt­ti részt érintik –, majd három­szor leborul a földre: két te­nye­re és az al­kar a kö­nyök­kel a padlón, a homlok az össze­tett hüvelyk­ujjakon, az­az öt (= pañ­ca) érint­ke­zé­si pont van (két térd, két kö­nyök / alkar, homlok / fej). Minél lapo­sab­ban tud va­laki ma­rad­ni, an­nál jobb: az alfélnek semmi keresni­valója a levegő­ben! Fontos tud­ni, hogy a thé­ra­vá­dá­ban egy Buddha-szobor előtt ugyan­így borulnak le, a szerze­tesek is; és szer­ze­tes is így fog le­bo­rul­ni egy nála rang­idősebb szerzetes előtt. – Megállni, két ke­zecs­két össze­ten­ni, egy ki­csit meg­dön­teni a felsőtestet: meg­tenni megteszi, csak éppen ez inkább a mahá­jána vilá­ga, sem­mint a thé­ravá­dáé, ahol a pancsa­patit­thita a tiszte­let­adás leg­álta­láno­sabb és leg­meg­fele­lőbb módja. A pan­csa­patit­thita alkalma­zott budd­hizmus a javá­ból, hi­szen egy má­sik nagy eré­nyün­ket erő­síti bennünk, ami megint csak BIG ME, a Nagy Én elle­né­ben hat: a kel­lő alá­za­tot. En­nek gyakor­lására egy önma­gával eltelt ember nem lesz ké­pes, már­pe­dig e nél­kül nem­igen léte­zik gyakor­lati budd­hizmus az élő théra­váda hagyo­mány­ban: tisz­te­let és alá­zat, gára­vó csa nivá­tó csa (gāra­vo ca nivā­to ca), hangzik a Man­gala-szuttá­ban, ami a 38 leg­főbb ál­dást ve­szi sor­ra. Meg kell jegyez­ni, hogy nem szolga­lelkű­ség­ről van szó, ha­nem a leg­ne­me­sebb, leg­tisztább és leg­őszintébb, jámbor alázatról, ami nélkül, ha job­ban át­gon­dol­juk, még egy mes­ter­séget sem lehet tisztes­ségesen gyakorolni: kellő alá­zat hiá­nyá­ban egy for­dí­tás rossz for­dí­tás lesz, ha egy­szer a fordító­nak fel kell oldód­nia, el kell tűn­nie a szer­zőben.

Kellő tiszte­letet tanú­sítunk, és kellő alázattal viselte­tünk vala­ki vagy va­lami iránt: mind­ket­tő üd­vös, hiszen neve­zett BIG ME sikeres leépíté­sének egyik eszköze. – Amíg nem lát­juk át – és nem lát­juk be, nem ért­jük meg –, hogy ez a BIG ME minden rossz­nak a gyöke­re a világ­ban, to­váb­bá a spiri­tuális fejlődés legfőbb aka­dálya, addig nem leszünk képe­sek ha­lad­ni a meg­tisz­tu­lás ne­mes ösvé­nyén. BIG ME leépí­tése: ez a Buddha taní­tásai­nak a lé­nye­ge, ez a budd­hiz­mus veleje.

Érdekes lehet még megje­gyezni ezzel kap­csolat­ban, hogy a Buddha meg­til­tot­ta a szer­ze­te­sei­nek, hogy olyan ember­nek tárják föl a Tant – vagyis hogy olyan em­bert ta­nít­sa­nak –, aki­nek testi és szó­beli megnyilvá­nulásai tiszte­letlenség­ről árul­kod­nak, más szó­val nem ta­nú­sí­ta­nak kel­lő tisz­te­le­tet a Dham­ma, a Tan iránt.

Egy szerzetes megszólítása

Hiába harapó­zott el olyan nagyon Nyuga­ton a tege­zősdi, hiába dúl a szaba­dos­ság, hiá­ba kop­nak ki bizo­nyos for­mák, vannak még azért terü­letek, ahol nem műkö­dik a meg­szó­lí­tás csu­pán ke­reszt­név­vel, vagyis egyál­talán nem mindegy, kit ho­gyan és mi­vel szó­lítunk.

Ha nem tege­ződtünk példá­ul össze az igazga­tóval, a főorvos­nővel, a taná­rok­kal az egye­te­men, ak­kor kereszt­nevükön szólí­tani enyhén szólva is civil­izálat­lan­ság­nak szá­mít. He­lyet­te az ef­fé­le meg­szó­lítások­kal élünk majd, mint igaz­gató úr / fő­orvos asszony / ta­nár úr / dok­tor­nő / pro­fesszor úr / ta­nárnő stb.

A világi minden­napokban is él a megfelelő kon­venció: az udva­rias tisz­telet­adás bi­zony alap­kö­ve­telmény.

Illetlenségnek, nevelet­lenség­nek számít szerze­test pusz­tán a ne­vén szólí­tani

Vallások és feleke­zetek képvi­selőit sem szólítjuk pusztán az elő- vagy ke­reszt­ne­vü­kön (ill. egy­házi ne­vü­kön). Vár­szegi Asztrik, az előző pannon­halmi bencés fő­apát mini­mum Aszt­rik atya, de ha írt neki valaki, akkor a Főtisz­telendő Fő­apát Úr! volt a he­lyes meg­szó­lí­tá­sa*. Ka­to­li­kus pap tiszte­lendő (úr) lesz, refor­mátus lelkész tiszte­letes (úr), van plé­bá­nos úr stb., stb. — Név­vel kombi­nálva az úr nem mű­ködik: az Asztrik úr megszó­lítás eny­hén szól­va sa­ját­sá­gos lenne.

*Asztrik atya már nem pannon­halmi főapát: 2018. március 21-én beik­tatták utód­ját, Hor­to­bá­gyi Ci­rill atyát.

Mi sem természe­tesebb tehát, hogy budd­hista szerze­test (vagy apá­cát) sem szólí­tunk a szer­ze­tes­nevén: tisztelet­lenségnek, udvariat­lanságnak, nevelet­lenségnek számít budd­hista kö­zeg­ben. Ugyan­akkor a magyar úr haszná­lata sem helyén­való, hiszen a szer­ze­te­sek nem urak, ak­kor sem, ha nem keve­sen közülük szeret­nek urizálni, csak hát ők is em­ber­ből van­nak, s nem ke­vés­bé gyarlók.

A tisztelet­teljes megszó­lítás lénye­gében nem az egyén­nek, ha­nem a Szan­gha, a szer­ze­tes­kö­zös­ség egé­szének szánt tiszte­let­adás, ami a megvá­lasztott nyelvi esz­kö­zök ré­vén dom­bo­rít­ja ki az élet­for­mák szükség­szerű elkülö­nülésé­nek tényét: egy szer­zetes nem ma­gán­sze­mély, nem ba­rá­ti kö­rünk egyik tagja, hanem ka­lauz a spiri­tuá­lis úton, a mentorunk.

Az alábbi­akban áttekin­tést adunk a théra­váda – egész pon­to­san a bur­mai és thai – ha­gyo­mány ál­ta­lá­nos gyakorlatáról.

1. A burmai gyakorlat (Myanmar / Mianmar)

a) Az illő megszó­lítást szerze­tesek egymás között a rang­idősség elve, vagyis a hie­rar­chiá­ban el­fog­lalt he­lyük alapján választ­ják meg. Egy apát vagy más, magas rangú szer­ze­tes csak a meg­szó­lí­tott nevét hasz­nálja, míg az alá­ren­delt szerze­tes rend­sze­rint az ashin paya [အရှင် ဘုရား , ki­ej­tése kb. esín ph’já, ’tisztelen­dő szent­ség’, ’nagytis­zteletű’] vagy a saya­daw [ဆရာတော် /sz^hejádó/, ’nagy ta­nító’] meg­szó­lítással él.

b) Egyen­rangú vagy közel egyen­rangú szerze­tesek egymást gyak­ran az úzín ( bur­mai írás­sal: ဦးပဥ္ဇင်း) for­mulá­val szólít­ják, amit a világiak is haszná­lnak szerze­tes megszó­lítá­sá­ra: ud­va­rias és tisz­telet­teljes, általá­nos megszó­lítás. Tanult szerze­tesek a hierar­chiá­ban el­fog­lalt he­lyük­től füg­get­lenül – hacsak nem a kolostor apát­jának szemé­lyéről van szó – kölcsö­nö­sen az ashin paya meg­szólí­tással élnek. Ez utób­bit a világiak is hasz­nálják, akár­csak a saya­daw meg­szólítást.

c) Burmai és külföldi szerze­tes érint­kezésé­ben megje­lenik a páli bhanté, ’(tisz­te­len­dő) uram’, amennyi­ben an­gol a közös nyelv. Külföldi szerze­tesek egy­mást közt is ezt a meg­szólí­tást hasz­nál­ják, függet­lenül a rang­idősség­től, de elter­jedt az angol vener­able ’tisz­telen­dő / tisz­te­let­re­mél­tó’ is, vö. Well, Vener­able, how are you doing today? ’Hogy s mint van / vagy ma, Tisz­te­lendő?’

d) Minden egyes szerze­test, még a leg­rangosab­bakat is, az ashin paya for­dulat­tal le­het szó­lí­tani. Ha tanít az illető szerze­tes, vagy ő az apát, vagy vala­milyen maga­sabb tiszt­sé­get tölt be a ko­los­torá­ban, netán medi­tációs tanár, akkor say­adaw. Kima­gasló taní­tó­mes­te­re­ket, idős és ne­ves apá­tokat a saya­daw paya-gyi ( ဆရာတော်ဘုရားကြီး / ejtsd kb.: sz^he­já­dó ph’já dzsí ) titu­lus­sal illet­nek, ami a lehető legtisz­telet­teljesebb.

2. A thaiföldi gyakorlat

a) Thai szerze­tesek a bhanté-t nem hasz­nálják, csak amikor bizo­nyos páli nyel­vű for­mu­lá­kat mon­da­nak fel. Ilyenkor a fölé­rendelt fél az ávu­szó (āvu­so) ’bará­tom’ / ’test­vé­rem / fi­vé­rem’ meg­szó­lí­tás­sal él, ami ugyan­csak tiszte­lettel­jes, ám „lefelé”. (A kel­lő tisz­te­le­tet ui. le­fe­lé is il­lik meg­ad­ni: amikor egy thai kolos­torban egy szer­zetes lebo­rul az apát vagy egy ná­la idő­sebb szer­ze­tes előtt, az érin­tett a két ke­zét an­dzsalí-ra, tiszte­let­adás­ra te­szi össze.)

b) Tíz, a szer­zetes­rendben töltött év után Thai­földön az ácsán (อาจารย์ ’taní­tó’, ron­tott szansz­krit, vö. ácsár­ja [ācārya], a páli­ban ácsarija [āca­riya]) jár ki egy szer­zetes­nek, ugyan­ak­kor öt­ven felet­tie­ket is szokás ácsán-nak szólítani – függet­lenül attól, hány évet, tkp. esős év­sza­kot, töltöt­tek a rendben. Az ácsán után állhat a név is: Ácsán Cshá (Ajahn Chah), Ácsán Szu­mé­dhó (Sume­dho), Ácsán Pija­dham­mó (Piya­dham­mo) – de nem meg­szó­lítás­kor.

Ugyan­csak már koro­sodó, köztisz­telet­ben álló szerze­tesek tiszte­lettel­jes meg­szó­lí­tá­sá­ra szol­gál a thai luang phó (หลวงพ่อ ’tiszte­letre­méltó atya’): olyan szer­zete­sek vo­nat­ko­zá­sá­ban hasz­ná­la­tos, akik 20-23 éves koruk óta, vagyis egész éle­tükben szer­ze­tesek. Ez­zel szem­ben olya­no­kat, akik csak jóval később, idő­sebb korban adják fel a vilá­gi létet és ad­ják fel az ott­ho­nu­kat, továb­bá betöl­tötték már leg­alább az ötve­net, luangtá-val (หลวงตา ’tisz­te­let­re­mél­tó nagy­apa’) vagy luang bpú-val (หลวงปู่ ’ua.’) szokás szólí­tani, de ha bizony­ta­la­nok vagyunk, ak­kor az ácsán mindig bejön.

Fiata­labb szerze­test lehet az udva­rias és tisztelet­teljes tháán-nal szólí­tani (ท่าน ; nem le­het vissza­adni: honori­fikus előtag), 30-40 éves korban pedig luang phí-vel (หลวงพี่ ’tisz­te­let­re­mél­tó test­vér’, tkp. fivér) vagy ez utób­bit névvel együtt is akár. – Apát­nak az ál­ta­lá­nos phra ácsán (พระอาจารย์ ’nagy­tisz­teletű tanító’) megszó­lítás dukál, és így il­lik em­le­get­ni is; ha pe­dig egy­ér­tel­mű­sí­teni kell, akkor névvel együtt.

Szerze­tesek is ezek­kel a megszólí­tások­kal ille­tik egymást, akár­csak a vilá­giak a szer­ze­teseket.

c) Kül­földi szerze­tesek egymást közt Thai­földön is a bhanté-val élnek, leg­aláb­bis medi­táci­ós köz­pontokban.

3. Magyar nyelvű közeg: kialakult gyakor­lat­ról még szó sincs!

Mivel Magyar­országon koráb­ban leginkább nem magyar szárma­zású thé­ra­váda szer­ze­te­sek for­dul­tak meg, nem is igen volt annyira lénye­ges, mégis mi len­ne a leg­meg­fe­le­lőbb ma­gyar­aj­kú szer­zetes meg­szó­lítására.

Tiszteletre­méltó? Tiszte­lendő? Tiszte­lendő úr? Uram…? – Bhanté…? Bhanté­dzsí…?

A magyar­ban nem lehet önál­lóan használni a tiszte­letre­méltó-t – név­vel együtt azon­ban már igen, de nem meg­szólítás­ként. A „tisz­telendő” is, az „uram” is fog­lalt, azon túl per­sze, hogy egész más a „fel­hang­juk”, a konnotá­ciójuk, ezért cél­szerűbb lenne az ud­vari­as és tisz­te­let­tel­jes, ám sem­le­ge­sebb bhanté-t hasz­nálni, név nélkül, ahogy indiai budd­hista kö­zös­sé­gek­től kezd­ve Srí Lan­ka-iakon át bur­mai vagy bangla­desi közössé­gekig ill. híve­kig álta­láno­san hasz­nál­ják. Kül­földi szerze­tesek egymást is bhanté-val szólítják – vagy, mint már volt róla rö­vi­den szó, nem­rit­kán az angol vener­able-t hasz­nálják –, kortól, vasszá­tól füg­get­le­nül. (A vassza [vas­sa, ’eső; esős év­szak’] a rend­ben töltött esős évsza­kok számá­ra utal, ami egy-egy szer­ze­tes „szol­gá­lati ide­jét” adja, évek­ben, s amellyel meg­van a maga helye a rend hie­rar­chiá­ján be­lül. Az el­ső, amit két szer­zetes tisztáz, az a vassza, vagyis hogy hány esős év­szak áll mö­göt­tük. At­tól kezd­ve ez fogja meghatá­rozni az érint­kezésüket, egymás meg­felelő meg­szó­lí­tá­sát, a fölé- ill. alá­ren­delt­séget, a kellő tisztelet­adást, vagy hogy ki hol áll majd a sor­ban, ki hol ül – és hogy ki vesz elő­ször az ételből.)

Ugyan­csak nagyon elter­jedt – és szer­fölött nép­szerű – a hallat­la­nul ked­ves és köz­vet­len, ám egy­ben igen­csak tisztelet­teljes bhanté­dzsí: a tkp. Indiá­ban álta­lá­nos, ud­va­rias -dzsí (-ji) tol­da­lék tisz­te­le­tet fejez ki, vö. Baba-dzsí, Guru-dzsí, Péter-dzsí stb.

Össze­tett kérdéskör ez. Rövid­sége okán a bhanté kivá­lóan betölt­het­né a hosszabb és je­len­tés­ár­nya­lata miatt nem a leg­jobb tiszt­eletre­méltó vagy tiszte­lendő szere­pét. Ugyan­ak­kor úgy tű­nik, hogy akár előre-, akár hátra­vetett szerzetes­névvel a tiszte­lendő jól mű­kö­dik, vö. Dham­mi­ka tisz­telen­dő / Tiszte­lendő Dham­mika, ugyan­akkor ez sem meg­szó­lí­tó for­mu­la. Nem szük­sé­ges azon­ban ezt a formulát megtolda­nunk – túlra­gozni – még egy „úr”-ral. Elv­ben a Tisz­te­len­dő megszólí­tást önma­gában is lehetne hasz­nálni. Ma­rad­na vé­gül az­tán a Tisz­te­len­dő úr. (De nem: Sze­rzetes úr. Hasson bár­mennyire is ártat­lan­nak, nem az.)

E sorok szer­zője immár kolostor­ban élhet újra, thai kolos­tor­ban. A tiszte­len­dő apát a luang­tá ud­va­rias és tisz­telet­teljes megszólí­tást használja vele szem­ben, így be­szél ró­la, így em­le­ge­ti, s ezt a formu­lát vették át a templo­mot felke­reső thai hívek is.*

Így hát az látszik a leg­célra­vezetőbb­nek, ha annak a hagyo­mány­nak a titu­lu­sait vesszük át, amely ha­gyo­mányban az illető szerze­tes éppen szerze­tes­kedik, füg­get­le­nül at­tól, hogy hol avatták.

*Wat Thai Rattana­prateep, Buda­pest XVI., Rákos­szent­mihály: 2018 július vé­ge és 2019. már­cius 12-e között.

Kis kitérő: nem muszáj min­dent átül­tetni magyar­ra

Megjegy­zendő ugyanakkor, hogy nem kell – és nem is lehet – min­dent átül­tet­ni ma­gyar­ra: nem jó erő­sza­kot tenni. Ha meg­nézzük a budd­hizmus három fő irány­zatát, lát­hat­juk, hogy míg a ma­há­já­na (mahā­yāna; Kína, Korea, Japán, Észak-Viet­nám) és a vadzs­rajá­na (vaj­ra­yā­na; Ti­bet, Szik­kim, Ladakh, Bhután, részben Nepál, valamint Mon­gólia) ha­gyo­mány szin­te min­dent le­for­dí­tott, amit csak tudott – pl. kínaira, japánra, kore­aira, vala­mint tibe­tire –, ad­dig a thé­ra­vá­dá­ban (Srí Lanka, Burma, Thai­föld, Laosz, Kam­bodzsa, Dél-Viet­nám) vál­to­zat­la­nul él a páli. Mind a thai, mind pedig a burmai köz­nyelv tele van páli átvéte­lekkel, s a tu­do­má­nyos élet szak­szó­kincs­igényét is új páli szókép­zések­kel elégítik ki. Magá­tól érte­tő­dik te­hát, hogy a min­den­napi budd­hizmus nyelvé­ben is jelen vannak a páli kifeje­zések – pár­hu­za­mo­san thai ill. bur­mai meg­fele­lőik­kel. Thaiföl­dön a recitá­lások nyelve vagy tisz­tán páli, vagy páli és thai; Bur­má­ban vál­tozó: van, ahol páli nyelvű, van, ahol kevert, s van, ahol tisz­tán bur­mai, ám a hi­va­ta­los litur­gia nyelve mind­két ország­ban páli.

Az a régi magyar nyelv is, az elő­deink is jól meg­voltak az ide­gen átvé­telek­kel, s an­nak ide­jén ügye­sen illesz­tet­ték bele a nyelvi közegbe a keresz­ténység­gel együtt be­áram­ló szó­kin­cset: sen­ki­nek sem ju­tott eszébe minden­áron magyar (tükör)for­dításokat gyár­tani püs­pök, pün­kösd, diák, is­ko­la, temp­lom, sek­restye, ostya, sors, szent, keresz­tény, po­gány meg egyéb ide­gen át­vé­te­lek helyére.

Kedves barátom…?! Üdvöz­löm!

A fentiek­ben már kifejtet­tek értelmé­ben nem a leg­szeren­csésebb a ked­ves bará­tom meg­szó­lí­tás sem, külö­nösen ha – mondjuk – fele vagy harmad olyan idős világi ifjú szá­já­ból hang­zik el. En­nek az össze­állításnak a szerzője kapott már olyan leve­let is, ami a Ked­ves Szer­ze­tes! meg­szó­lí­tás­sal nyitott – ez bár nem tiszte­lettel­jes és nem udva­rias, de leg­alább ked­ves –, és olyat is, ami­ben Kedves Bhikkhu! állt. Olyan ez, mintha egy kato­likus pa­pot vagy Ked­ves Pap!-pal vagy Kedves Plébá­nos!-sal szólíta­nánk – vagy egy lel­készt Kedves Lel­kész!-szel. Egy­szer-kétszer olyan mél is jött, ami Bhikkhu!-val nyi­tott, vö. Pap! / Plé­bános!

Nemcsak szerzete­sek köszön­tésére, de általá­ban sem és egyál­talán nem a leg­ud­va­ria­sabb a ter­je­dő­fél­ben lévő Üdvöz­löm! – e sorok szerzője úgy érzi, ez bi­zony nyegle, le­ke­ze­lő kitétel.

Tegezés. Világi / polgári név hasz­nálata

Minden­képpen illetlen­ségnek számít egy szerze­test lete­gezni olyan nyelv­ben, ame­lyik va­la­mi­lyen nyel­vi eszköz­zel képes az udvarias magá­zást és a lazább tegező­dést el­kü­lö­ní­teni: ha az il­le­tő szerze­tes tege­ződni szeretne, majd szól, felajánlja, ám ilyen­kor is illik meg­ma­rad­ni a bhanté – vagy a vener­able megszó­lítás mellett, mint pl.: Mondd, Bhanté, meg­ta­lál­tad azt a for­dí­tást? – Ma kell men­ned orvoshoz, Bhanté? – May I ask you some­thing, Vener­able? stb. Áll ez azok­ra az ese­tekre is, amikor egy régi kedves emberünk beáll szer­zetes­nek: az ava­tás ak­tu­sá­val megszűnt az addigi világi ember lenni, szerze­tes lett, aki­nek egé­szen más a vi­szo­nya és a viszo­nyulá­sa a világhoz – s ezzel a helye is a világ­ban –, nem a régi ba­rát töb­bé, egé­szen más lesz az élet­vitele, más világ­látással, más élet­felada­tokkal és cé­lok­kal stb. El­kü­lö­nül a vi­lág­tól ebben a más­félesé­gében, szembe­megy vele – szembe­megy az ár­ral, mint ahogy a Buddha út­ja is szem­bemegy az árral: pati­szóta­gámí (paṭi­sota­gāmī) –, s ezt az is jel­zi, hogy új ne­vet kap. (Burmá­ban már csak ezért sem használ­ják a szerze­tesek koráb­bi vilá­gi be­ce­ne­vü­ket, el­len­tét­ben a thai­földi gyakor­lattal, vö. Phra / Tháán Eddie / Joe és ha­son­lókat.)

Szerzetesnév – önmagában…?

Ugyan­csak illet­lenség tehát egy szerze­test a nevén szólí­tani: vagy bhanté, vagy vener­able, de *Szu­csittó nem, azaz ez így nem mű­ködik (a * erre utal). Ha pedig szerze­tes­ről be­szé­lünk, nem illik ho­no­rifi­kus előtag nélkül emle­getni, vö. *Kép­zeld, az Abhaja Párizs­ban volt! Ehe­lyett a Kép­zeld, Abhaja bhanté (ui. hátra­vetve is lehet hasz­nálni), vagy Képzeld, a Tisz­te­let­re­mél­tó Abha­ja (vagy: Abhaja tiszte­lendő) Párizs­ban volt! a meg­felelő.

Mint már emlí­tettük, az érintett szerze­tesnél több vasszával rendel­kező szer­ze­te­sek, va­la­mint a kolos­tor apátja ezzel szemben rend­szerint az illető szerze­tes ne­vét hasz­nál­ják, ho­no­ri­fi­kus elő­tagot általá­ban nem, ill. csak akkor, ha az érintet­tet név sze­rint em­lítik. Meg­szó­lí­tás­kor így is gya­kori, hogy Thai­földön a tháán hono­rifikus elő­ta­got hasz­nálják.

Ha magyarul írunk szerzetes­nek, a Kedves Bhanté! megszó­lítás a leg­ké­zen­fek­vőbb – és egy­ben a leg­ba­rát­sá­go­sabb. Ha ango­lul: Dear Vener­able! / Dear Bhante! / Dear Bhan­teji! / Dear Ajahn!, amit meg­told­hatunk az illető szerze­tes nevé­vel, vö.: Dear Vener­able Abhaya! / Dear Ajahn Pa­yutto!, de mehet a Vener­able Ajahn! is. Ha burmai szer­ze­tes­nek írunk, elég az Ashin Paya! meg­szólítás.

Amúgy egyál­talán nem számít modor­talan­ságnak, tehát semmi aka­dálya nin­csen, hogy ba­rát­sá­go­san meg­kérdez­zük magát az érintet­tet, hogyan szólít­suk, ha vég­képp bele­ga­ba­lyod­tunk a meg­szólí­tások híná­rosába.

Hogyan beszéljünk egy szerzeteshez?

Ha áll, állva, kissé megha­jolva – főleg ha a szerze­tes alacso­nyabb, mivel nem il­lik fö­lé tor­nyo­sul­ni. Déli budd­hista országok­ban a világiak sokszor ilyenkor is össze­tett kéz­zel be­szél­nek egy szer­ze­tes­hez, de egyéne válo­gatja. Ha ül a szerze­tes, üljünk le mi ma­gunk is, vagy egy szék­re, vagy a pad­lóra, de sem­mikép­pen se üljünk az ő ülő­helyé­nél maga­sabb ülő­al­kal­ma­tos­sá­gon. Ázsiá­ban sokszor térde­pelnek ülő szerze­tes előtt, s a tiszte­let­adás is a pad­lón zaj­lik, hi­szen a test öt pont­ját érintve három­szor borulnak le előt­tük köszön­tés gya­nánt. A há­rom le­bo­ru­lás, mint már emlí­tettük, ugyan­akkor nem az illető szer­ze­tes­nek, ha­nem a Budd­hának, a Tan­nak (Dham­ma) és a Rend­nek (Szangha, Saṅgha), az­az a Há­rom Ékes­ség­nek (Ti­ra­ta­na) szól ugyan­úgy, mint amikor egy Buddha-szobor előtt boru­lunk le. A ke­ve­sebb vasszá­val ren­del­kező szerzetes a több vasszá­val rendel­kező szerze­tes előtt ugyan­így le­bo­rul, ak­kor is, ha ő, te­gyük fel, hetven éves, míg a másik, mond­juk, csu­pán hu­szon­hat: egye­dül a rend­ben töl­tött évek száma szá­mít a ren­den belül.

Leboru­lunk, mert a Buddha min­dig jelen van, már­pedig a tanító­mes­ter előtt ezek­ben a kul­tú­rák­ban le­borul­nak – tisztelet­teljesen, alá­zattal.

Magasról, maga­sabb helyen állva vagy ülve ne szólít­sunk meg szer­ze­test, mert az tisz­te­let­len­ség, mint ahogy zseb­re tett kézzel, karba – vagy csípőre – tett kézzel, he­ve­sen gesz­ti­ku­lál­va sem il­do­mos. Ne kiabál­junk utána, ha aka­runk tőle valamit. Ha a szer­ze­tes meg­szó­lal, hall­gas­sunk el, ne vág­junk a szavába, várjuk ki a mondan­dója végét akkor is, ha tör­té­ne­te­sen akár há­rom­órás tan­beszéd ke­re­kedik belőle!

Ha mások előtt ill. között kell elvonul­nunk, akik éppen ülnek – legye­nek azok szer­ze­te­sek vagy vilá­giak –, úgy illik, hogy közben vala­melyest megha­joljunk. Ha csak szer­ze­tes(ek) előtt vagy kö­zöt­tük kell át-/el­ha­ladnunk, a megdön­tött felső­testen túl még a két ke­zet is il­lik össze­ten­ni (an­dzsalí).

Tartsunk vala­mennyi távolságot + Tudni­valók nő­nemű lények szá­mára

Egész szorosan, közvet­lenül mellette ne üljünk, ha lehet – tartsunk egy kis tá­vol­sá­got. Nő­ne­mű lé­nyek mellett közvet­lenül szerzetes meg eleve nem is ülhet. Min­den­na­pos érint­ke­zé­se nő­ne­mű lények­kel erősen behatárolt. Nem tartóz­kodhat pél­dául szerze­tes egy­ma­gá­ban nő­ne­mű lénnyel olyan zárt térben, melybe kívül­ről nem, vagy csak nehe­zen lehet be­lát­ni. Így te­hát nem lehet­nek egyedül kettes­ben egy lakás­ban, és szerze­tes nem hasz­nál­hat­ja a lif­tet egye­dül egy nő­nemű lénnyel, nem ülhet olyan autóba, mely­ben rajta kívül csak a ko­csi nő­ne­mű ve­ze­tője ül. Nem szállhat meg olyan helyen, ahol a szállás­helyek nin­cse­nek jól és egy­ér­tel­mű­en elkü­lönítve, külön bejárat­tal. És még csak le se dőlhet olyan he­lyen, ahol egy nő­ne­mű lény tar­tóz­kodik rajta kívül. Ugyan­csak kerü­lendő minden­féle testi kon­tak­tus, de úgy, hogy nő­ne­mű lény a szerze­tes­lepel szegé­lyét sem foghatja meg, kíván­csi­ság­ból mond­juk, va­jon mi­féle anyag lehet az. Azért a „nő­nemű lény” kitétel, mert pl. szerze­tes na­gyobb tes­tű nős­tény ál­lat­tal sem marad­hat egyedül, nem tarthat nagy­testű nős­tény ku­tyát – kan­ku­tyát azon­ban igen –, és ne babus­gasson nagy­testű nős­tény ál­la­tokat.

A Buddha jól ismerte azt a világot, amiből jött, amiben élt, jól ismerte az em­be­re­ket, jól is­mer­te a vér­mérsék­letüket, azaz nagyon is jól tudta, mi megy, mi van. Tudta – és tu­do­má­sul vet­te: a vi­lág dolgai már csak ilye­nek. A nemi­ség kérdé­seibe tehát az ál­lat­vi­lág oda­illő nö­vé­sű kép­vi­se­lőit is bevonta, azaz a szerze­tesi rend­szabályzat megfe­lelő passzu­sai ezt a kér­dés­kört is kör­be­járják, kendőzet­lenül – és sza­bá­lyozzák.

Burmá­ban szerzetes bármit átvehet kézből egy nő­nemű lénytől (tehát akár egy dé­vá­tól is!), Thai­föl­dön azon­ban nem: szokás, hogy az átadó fél leteszi az át­adan­dó tár­gyat-dol­got va­la­ho­vá, s a má­sik on­nan veszi el. A legel­terjed­tebb egy kendő­féle haszná­lata: er­re te­szi a vi­lá­gi ado­má­nyo­zó a felkínált tál ételt, a fog­pasztát, a könyvet, a borí­tékot (ami­ben pénz van), bár­mit, a szer­zetes pedig kendő­stül jelké­pesen maga felé húzza. És ak­kor már meg­fog­hat­ja, az övé, az át­adás rítu­sa ezzel megvolt. Kendő helyett más is meg­teszi, étel­ado­mány­hoz pe­dig ott van az ala­mizs­nás edény.

Azok a lábak!

Délkelet-Ázsiában egyál­talán nem mindegy, hová tesszük a lábakat – mit csi­ná­lunk ve­lük – ülés (és: fek­vés) köz­ben, mert­hogy nem illik pél­dául átvetni az egyik lá­bun­kat a tér­dün­kön, ez­zel ugyan­is azok a lábak óha­tat­lanul vala­kire vagy vala­mire mutat­nak majd, már­pe­dig ez nem il­do­mos, ha pedig egy Buddha-ábrá­zolásra irányul a láb­fej, egye­nes­ben, az azo­kon a tá­ja­kon el­fo­gad­ha­tat­lan. Illetlen­ségnek számít az is, ha a láb­fejünket aka­rat­la­nul is szer­ze­te­sre irá­nyít­juk, és az is, ha az érin­tett éppen nem szerze­tes. A láb mint olyan ele­ve tabu.

Ezért tehát a leg­kézenfek­vőbb a lábakat elrej­teni, amennyire csak lehet. Ha szé­ken ülünk, az a leg­jobb, ha mind­két talpunk a padlón van. Ha a padlón ülünk, akkor vélet­le­nül se húz­zuk föl s ölel­jük át a tér­deket: a láb­fejek a velünk szem­ben ülő em­berre fognak mu­tat­ni, to­váb­bá túl sok lesz az al­test­ből. Már­mint a lát­vá­nyából!

Van, aki a padlón ültében hátra­felé a karjára támasz­kodva mind­két lábát ki­nyújt­ja, jó nagy ter­pesz­ben: a láb­fejek persze előre mutatnak, mond­juk az éppen elő­adó saya­daw-ra vagy a Buddha-szobor­ra. Ez bizony nagyon ronda dolog­nak számít Dél­kelet-Ázsi­ában, ahol az az alap­állás, hogy meg­próbá­lunk olyan kicsire össze­menni – és olyan ke­vés te­ret ki­töl­te­ni –, amennyi­re csak lehet.

Padlón vagy félolda­lasan ülünk, magunk köré-mögé kanya­rítjuk-ren­dez­zük mind­két lá­bun­kat, be­húz­zuk őket, ha pedig longyi, sza­bong vagy hosszú, bő szoknya van raj­tunk, ak­kor el is rejt­jük őket ille­delme­sen, s az egyik ka­runkra támasz­kodunk. Ha elfá­ra­dunk, ak­kor váltunk.

Egy másik lehe­tőség: török­ülésben ülni, lótusz­ban, fél­lótusz­ban – ahogy tet­szik. Láb­fej azon­ban ne mu­tas­son senkire se (és a Budd­hára se), és lehető­leg ne is le­gyen sza­ba­don, to­váb­bá az al­test marad­jon szépen a padlón. Mezte­len térde­ket sem ildo­mos amúgy mu­to­gat­ni, de ez már a követ­kező sza­kasz témája.

Ha már láb: lábbeli

A kolos­torok területén megen­gedett lábbeli viselete, ám van olyan szen­tély­együt­tes – pél­dá­ul a Shwe Dagon Rangun­ban –, aminek egész terüle­tére érvé­nyes a lábbeli ab­szo­lút ti­lal­ma, az­az a ha­ris­nya- / zok­ni­félé­ket sem engedik.

A legáltalá­nosabb Burmá­ban is, Thaiföl­dön is az, hogy a láb­belit kint hagy­juk, mi­előtt be­lép­nénk bár­milyen, a kolostor terüle­tén találha­tó épü­letbe, legyen az az apát lak­osz­tá­lya, az iro­da, egyéb. Ugyan­ez áll természet­szerűleg magyar­országi budd­hista léte­sít­mé­nyek­re is, annyi kü­lönb­séggel, hogy hide­gebb időben papu­csot lehet húzni bent­re is, ám a szer­tar­tás­te­rem­be, a Dham­ma-terembe – a tulajdon­képpeni szen­télybe – leg­fel­jebb zok­ni­ban le­het belépni.

Decens öltözék – decens beszéd

Ez bizony sarka­latos kérdés. Nem illik ugyanis piszkos és szakadt ruhá­ban, csap­zot­tan, ne­tán sza­go­san meg­jelenni egy kolos­torban vagy temp­lomban, szentély­ben, szer­tar­tá­son vagy ala­mizs­na fel­aján­lá­sakor, mint ahogy medi­tációs elvonu­láson sem illik ef­féle gú­nyá­ban „dí­sze­leg­ni”. Alig fedett keblek­nek, csupasz vállak­nak, csupasz felka­roknak, csu­pasz com­bok­nak, alig ta­kart alfe­leknek és hason­lóknak semmi keresni­valójuk ott, ahol a Buddha je­len­lé­te előtt tisz­tel­günk. Nem ez a tisztelet­adás meg­felelő módja. Olyan sok kence­fi­cé­re, smink­re sincs ép­pen szük­ség egy budd­hista szentély­ben, mint ahogy túl erős illat­sze­rek­re és egyéb szé­pí­tő­sze­rek­re – éksze­rekre, kesen­tyűkre, hatalmas fülbe­valókra és tár­saik­ra – sem. Szu­per­tet­kó, ki­gyúrt, duz­zadó izomzat ujjat­lan trikóban megint csak nem az, ami ilyen hely­re, ilyen al­kal­mak­hoz való.

A decens öltözet annyit tesz, hogy a vállak, a felkar egy része vagy akár egésze, a keblek, a has és a de­rék, a csípő, a hát, a far, vala­mint a combok a térd­del egye­tem­ben el van­nak ta­kar­va. Egy pó­ló sem a legmeg­felelőbb viselet: hölgyek búj­janak bát­ran blúz­ba, az urak meg leg­alább rövid­ujjú ingben, de ne póló­ban jelen­jenek meg. Térd alá érő ber­mu­da meg­en­ge­dett, de ép­pen hogy ágyé­kig érő rövid­nadrág már nem. Nem árt szem előtt tar­ta­ni to­váb­bá, hogy sem a túl­sá­gosan is átlátszó, lenge öltözék, sem pedig a provo­ka­tí­van test­hez ta­pa­dó ru­há­zat nem megfelelő. – A fejet épüle­ten belül ugyan­ak­kor nem illik be­fedni.

Ehhez kapcso­lódik a megfe­lelő nyelvezet, a megfe­lelő stílus, hang­hor­do­zás, a de­cens szó­kincs, vala­mint a decens hang­erő helyhez és alka­lom­hoz illő meg­választása.

Öltözék – de ez most a szerzetesé

Szerzetes nem öltözhet civilnek, mert akkor már nem szerze­tes. Külön­ben is: a szer­ze­tes­lep­let mint az ara­hant (azaz egy megvilá­goso­dott lény) „lobo­gója” is em­lítik. A szer­ze­tes­nek az is a fel­adat­kö­ré­be tartozik, hogy a meg­jelené­sével is hir­desse: a Tan jelen van a vi­lág­ban. Egy szer­ze­tes tehát nem vehet magára pol­gá­ri-vi­lá­gi öltözéket.

Megen­gedett azonban, hogy a külső lepel alá mele­gen felöl­töz­zön, ha hi­deg ég­haj­lat alatt kell lé­tez­nie, vehet sapkát, kesztyűt, zoknit, cipőt, cica­nad­rágba bújhat, pu­ló­ver­be, dzse­kit is ve­het ma­gára, zárt cipőt stb. azzal a megszorí­tással, hogy lehe­tőleg „szer­ze­tes­szí­nű­ek” le­gye­nek, az­az az élénk- / nap- / arany- / citrom­sárga kivé­telével a sár­ga egyéb ár­nya­la­tai, mint az ok­ker, na­rancs, sáfrány, sütő­tök; lehet barna, és lehet bor­dó, de pi­ros is, amennyi­ben mind­ez a le­pel alatt van – leg­alábbis abban az eset­ben, ha az ille­tő szer­ze­tes a thai ha­gyo­mányt kö­veti, hiszen az egyes théra­váda hagyo­mányok között eb­ben is el­té­ré­sek van­nak.

A szerze­tesi rend­szabály­zat azt is előírja, mi az, amit el kell fednie a szer­ze­tes­le­pel­nek, ami­kor egy szer­zetes elhagyja a ko­los­tor területét.

A szerze­tesség (egyik) rendelte­tése, hogy meg­őrizze a Tan tisz­ta­sá­gát, to­váb­bá hogy át­ad­ja a Tant a kö­vet­kező nemze­déknek. Világi ember ez utóbbi­val még törőd­het, ám az előb­bi­vel nem fog. És nem is az ő dolga. A Dham­ma­vinaja fennmara­dásá­ról a szer­ze­te­sek­nek kell gon­dos­kod­ni­uk. Ennek elválaszt­hatatlan része a látha­tóság: amíg szer­ze­test le­het lát­ni, ad­dig a vi­lá­gi hí­vek biztosak lehetnek abban, hogy van még, aki tovább­vigye a Dham­ma­vi­na­ját.

Ebből logi­kusan követ­kezik, hogy ha civilbe öltözik, akkor a szer­zetes – leg­alább­is ami a kül­ső je­gyeit, a meg­jelenési for­máját illeti – már nem látható.

Mind­ezen túl szerze­test látni – olyan embert, aki lemon­dott a világ­ról, az­az el­vo­nult a vi­lág­ból – amúgy az egyik leg­főbb áldásnak számít a théra­váda hagyo­mány­ban (vö. sza­ma­ná­nan­csa dassza­nam [sama­ṇānañ­ca dassa­naṁ] a már emlí­tett Man­ga­la-szut­tában).

Étel felajánlása

Szerzetes csak olyan ételt vagy italt – ivó­vizen kívül – fogyaszt­hat el, amit for­má­li­san fel­aján­lot­tak ne­ki. Elvenni is csak azt veheti el – az imént emlí­tett ivó­vizen, va­la­mint a fo­gak tisz­tí­tá­sá­ra szol­gáló tró­pusi rostos puhafa-féle­ségen kívül –, amit ugyan­így for­má­li­san fel­aján­la­nak ne­ki. Ha mégis hozzá talál nyúlni vala­milyen ételhez, mie­lőtt felaján­lot­ták vol­na – pél­dá­ul szó­ra­ko­zottsá­gában odébb tesz egy tálkát –, akkor azt már nem fo­gad­hat­ja el, ő ab­ból nem ehet. (A töb­bi szer­zetes azonban igen.)

Ha kevés szerze­tesről van szó, a leg­célsze­rűbb egy-egy tálcát elő­ké­szí­te­ni, és ar­ra ten­ni az enni- és inni­való­kat, majd a tálcát felaján­lani a szerze­teseknek. Ilyen­kor a ha­gyo­mány sze­rint a fel­aján­ló letérdel a szerze­tes előtt a tálcával, két kezé­vel átnyújta, majd ami­kor amaz át­ve­szi, há­rom­szor leborul, feláll, majd néhány lépés erejé­ig hát­rálva távozik. Ha a szer­ze­te­sek­nek tá­la­ló­asz­talon vagy -pulton aján­lunk föl külön­féle étke­ket, ak­kor min­den egyes tá­lat föl kell emel­ni, és a szerze­tes kezé­be adni, hogy meg­érintse, vagy a ken­dő­jé­re ten­ni – ha nő­ne­mű a fel­aján­ló. Amikor átvette, az edényt el kell engedni, és nem sza­bad hoz­zá­nyúl­ni (pél­dá­ul hogy le­ve­gyük a fedőt vagy bele­tegyünk egy kana­lat), mert az olyan, mint­ha vissza­vet­tük vol­na, és ak­kor újra föl kell ajánlani.

Burmában az egyes asztal­okat ajánlják fel, étkes­tül, mi több, körbe­tér­dep­lik eze­ket az ala­csony, ke­rek asz­talokat az étellel – egy szerze­tes is a többi­ek nevé­ben –, majd együtt meg­eme­lik az asz­talt, miköz­ben az egyik fel­ajánló ezt mondja: Szan­ghassza dé­ma, nib­bá­nassza pac­csa­jó hó­tu (saṅ­ghassa dema, nibbā­nassa pacca­yo hotu), kb. ’[ezt] a Szan­ghá­nak ado­má­nyoz­zuk, le­gyen ez megvilágo­sodá­suk felté­tele’. Ez­zel a fel­aján­lás meg­történt.

Thaiföl­dön medi­tációs központ­ban, ahol sok embert kell ellátni, nem baj­lód­nak az egyes tál­kák emel­ge­té­sével, hanem néhány ponton megáll egy-egy apá­ca (tkp. mee-csí, แม่ชี) és vi­lá­gi gya­kor­ló, to­váb­bá oda­megy egy-két szer­zetes is, majd egy­szerre meg­fog­ják a tá­la­ló­pult pe­re­mét, s ez­zel jelké­pesen meg­történt az enni-inni­valók átvétele.

Ha közvet­lenül az alamizs­nás szilkébe tesszük az ételt – bár minden­kép­pen a leg­jobb a fen­ti tál­cás vagy ép­pen a tálaló­asztalos megoldás –, akkor csak bele kell pottyan­ta­nunk. Ne fe­led­jük: a dél­kelet-ázsiai szerze­tesek alamizsna­gyűjtő edénye nem azért olyan nagy, mert annyi­ra fa­lán­kok len­né­nek, hanem azért, mert egyes kellé­keiket, min­denek­előtt a fel­ső­ru­há­za­tot, az ala­mizs­nás edé­nyük­ben vit­ték, hogy a vándor­lás során ne es­sen ben­nük kár. A pat­ta mé­re­te per­sze vál­tozó: Thaiföl­dön leg­inkább tekinté­lyes, öblös, Burm­ában és Srí Lan­kán jó­val sze­ré­nyebb.

Alamizsna­gyűjtő körúton Thai­föld középső részein, vala­mint Bangkok­ban leg­in­kább csak a ri­zset me­rik ka­nál­lal a szil­kébe: az egyéb étke­ket kis celofán­zacskók­ban ad­ják át le­gu­miz­va. Na­gyon gya­kori azon­ban, hogy a rizs is zacs­kóban van.

Meditá­ciós központ­ban Burmá­ban is, Thaiföl­dön is van általá­ban sa­ját kony­ha, te­hát főz­nek. A szer­ze­tesek mindkét ország­ban kijárnak regge­lente pinda­pátá-ra (piṇ­ḍa­pā­ta), ala­mizs­na­gyűj­tő kör­út­ra. Thaiföl­dön a begyűj­tött étel jó része a közös ebéd­be megy, te­hát a vi­lá­gi gya­kor­lók is esz­nek belő­le. Burmá­ban óvato­sab­bak, ahol külföl­diek is medi­tál­nak, mert a hi­gi­é­nia ren­ge­teg kíván­nivalót hagy maga után. A hely­ben fő­zött étel több­nyire meg­bízható.

Ételt szerze­tesnek felaján­lani csakis a megenge­dett időben lehet, azaz pir­ka­dat – fél hat, hat óra tájt – után és még jó­val déli 12 előtt, hiszen szerze­tes hivata­lo­san nem kész­le­tez­het: élel­mi­szert nem gyűjt­het be, nem halmoz­hat fel, nem teheti el más­napra. Vagy meg­eszi idő­ben, vagy to­vább­adja. Ha nem adja tovább, azzal vét a rend­szabály­zat el­len – és per­sze ön­ma­gá­val teszi a leg­rosszab­bat, ám ennek kifejtése szét­feszí­tené ennek az össze­ál­lí­tás­nak a ke­re­teit.

Fontos tudni fel­ajánlás vonatko­zásában, hogy a szerze­tesek az egyes fel­aján­lott éte­le­ket, ita­lo­kat, to­váb­bá gyógy­szer­féléket mennyi ideig tárol­hatják, ill. fo­gyaszt­hat­ják. Négy osz­tály­ba – tkp. idő­szak­ba – sorolható minden:

1. jáva­kálika (yāva­kālika): hajnal és dél (= a nap dele­lője) között, egy­azon nap – szi­lárd táp­lá­lék;

2. jáma­kálika (yāma­kālika): ide nyolc­féle (friss) gyü­mölcs­lé tar­tozik, me­lyet az át­vé­tel­től szá­mít­va más­nap hajna­lig lehet fo­gyasztani;

3. szattá­hakálika (sattā­hakālika): öt­féle erő­sítő szer, amit hét na­pon át le­het fo­gyasz­ta­ni, egész pon­to­san a hetedik nap hajna­láig – ide tar­tozik a gí (páli szap­pi [sap­pi]; an­gol ghee), a friss vaj (pá­li na­va­níta [nava­nīta]), olaj (téla [tela]), méz (ma­dhu [ua.]) és pál­ma­cu­kor (phá­nita [phā­nita]);

4. jáva­dzsí­vika (yāva­jīvika): gyógy­szer­félék, melye­ket a szerze­tesek akár éle­tük vé­gé­ig tá­rol­hat­nak és használ­hatnak (csak álljon el addig, ugye, a gyógy­szer is meg a szer­ze­tes is!). Gyógy­szernek számít bármi, ami ehető, de nem sorol­ható a szi­lárd vagy nem szi­lárd táp­lá­lék, gyü­mölcs­levek vagy az itt fel­sorolt ötféle erő­sí­tő közé.

Tárolni, nem tárolni … ?

A szerze­tesi rend­szabály­zat értel­mében tehát szer­zetes nem spáj­zolhat be élel­mi­szert, nem tar­ta­lé­kol­hat, nem halmoz­hat fel: ami szilárd táplá­lékot nem fo­gyaszt el leg­ké­sőbb a déli ét­ke­zés so­rán, at­tól bizony meg kell válnia – vagy fel­kínálja egy vilá­ginak, vagy ha nincs kéz­nél se vi­lá­gi ember, se pedig olyan más élő­lény, akinek-aminek oda­adhat­ná, ak­kor nincs me­se, ki kell dob­nia. (Ez alól kivé­telt beteg szerze­tes képez, akinek a meg­enge­dett időn túl is sza­bad táp­lá­lé­kot ven­nie magához.)

Akkor is így kell eljárnia, ha cseppet sem biztos, hogy másnap kap-e ele­gen­dő en­ni­va­lót ala­mizs­na­gyűj­tő kör­útján. Valamit biztos kap, leg­aláb­bis théra­váda budd­hista kö­zeg­ben. Mi több, úgy hír­lik, hogy In­diá­ban is kap mit enni az a nyu­gati szer­ze­tes, aki ala­mizs­ná­ból tart­ja fent magát.

Nem biztos azonban, hogy elő­zetes egyez­tetés meg szerve­zés nél­kül kap­na en­ni va­la­mit is eze­ken a tá­ja­kon egy théra­váda szerze­tes, ha szívó­san ragasz­kod­na ah­hoz, hogy – a Buddha el­vá­rá­sai­nak meg­felelően, esz­ményi szerzetes­hez méltó mó­don – csak­is olyan ételt fo­gyaszt, amit ala­mizs­na­gyűj­tő kör­út­ján – vagy pe­dig a haj­lé­ká­ban aján­lot­tak fel neki a meg­en­ge­dett időben.

Ennie minden­képpen kell.

Két lehető­sége van. Az egyik az, hogy mivel a támo­gatói tudják: a min­den­na­pos ala­mizs­na­gyűj­tő kör­út nehéz­ségekbe ütközik (pl. az idő­járás viszon­tagsá­gai okán), to­váb­bá tel­je­sen bi­zony­ta­lan, föl­aján­lanak-e neki ételt egy­általán, szoká­sos napju­kon, ami­kor ételt visz­nek a temp­lomba, ele­ve nagyobb mennyi­séget visznek, amiből el lehet tenni ín­sé­ge­sebb na­pokra.

Ilyenkor fel lehet kérni a közvet­len szomszéd­ságot – már ha vál­lalják! –, hogy más­nap (har­mad­nap stb.) jöj­jön át vala­ki és formá­lisan ajánlja fel az ételt. Vagy­is az érin­tett szer­ze­tes fel­hal­moz is, meg nem is: elteszi ugyan a mara­dékot, de ezzel az már nem is az övé, nem nyúl hoz­zá, még csak odébb sem teszi a hűtő­ben, hanem szépen meg­vár­ja, míg más­nap (har­mad­nap stb.) át- / be- / el­megy hoz­zá egy világi, aki formá­lisan átadja neki, az­az olyan, mint­ha az az étel ott sem lett vol­na. Így a szerze­tesnek sem éhez­nie – netán éhen halnia – nem kell, se nem kény­sze­rül arra, hogy át­hágja a szerze­tesi rend­szabály­zat vo­nat­ko­zó ren­del­ke­zé­seit. Ez az el­ső opció tehát „tiszta”: ezt jelen sorok írója Berlin­ben, egy Wat Sacca nevű, egy­sze­mé­lyes ko­los­tor­ban meg­ta­pasz­tal­hatta.

A másik lehe­tőség a tárolás, az, hogy megtart, eltesz, spájzol stb. mind kész­ételt, mind pe­dig alap­anya­go­kat olyan (köz­tes) napokra vagy idő­szakokra, amikor az ellá­tása nem biz­to­sí­tott. Ha olyan he­lyen akar élni, ahol vagy éhen hal – vagy leg­aláb­bis huza­mo­sabb ide­ig is nél­kü­löz­ni kény­sze­rül –, vagy pedig kény­telen meg­alkudni, akkor meg kell al­kud­nia, el kell fo­gad­nia, hogy a kö­rül­mé­nyek nem teszik lehető­vé a vonat­kozó rend­szabá­lyok ma­ra­dék­ta­lan be­tar­tá­sát. (Ami bi­zony nem ép­pen a Buddha útja!)

Nem megy ritkaság­számba, hogy akár öt egy­mást köve­tő napon sem jön ki senki a wat-ba, a ha­to­di­kon azon­ban igen, csakhogy a népes gyüle­kezet leg­inkább ma­ga (!!!) la­pá­tol­ja be, amit ho­zott, s ami ne­talán mégis meg­marad, viszik haza. Így hát a he­te­dik na­pon me­gint csak hop­pon ma­rad­ná­nak a szerze­tesek – ha nem lenné­nek fel­hal­mo­zott tar­ta­lék­jaik.

Más lapra tartozik, hogy mennyire tartják magukat théra­váda szerze­tesek ezek­hez a rend­sza­bá­lyok­hoz az egyes théra­váda kultú­rákban, ahol leg­többször min­den ad­va ah­hoz, hogy ele­get tud­ja­nak ten­ni a rend­szabály­zat elő­írásainak.

A napi étkezések száma

A testet karban kell tartani, a testnek táplá­lék kell, válto­zatos, egész­sé­ges és le­he­tő­leg vi­ta­min­dús táp­lá­lék, naponta kétszer. Ez az egy testünk van, nincs másik, a mi fe­le­lős­sé­günk, hogy tönk­re­tesszük-e valami­vel, vagy vigyá­zunk rá. És emlé­kez­zünk ar­ra, hogy a múlt­be­li kar­ma mint ki­vál­tó ok a Buddha szerint csak a nyol­cadik, s egy­ben az utol­só az okok so­ro­za­tá­ban. – Erre az egy testre, amink van, szüksé­günk van a spiri­tuális fej­lő­dés­hez, ha egy­szer a tu­dat a test­ben „lakik”.

A déli budd­hizmus világában a szerze­tesek elsöprő több­sége na­ponta két­szer ét­ke­zik, hi­szen az emésztő­rendszer­nek nagyon egész­ség­telen a napi egy­szeri táp­lá­lék­be­vi­tel. Aki nem egész­sé­ges, este is ve­het magá­hoz táp­lálékot.

A Buddha nem hatá­rozta meg, hányszor étkez­het egy szerze­tes, ill. – kortárs vi­szo­nyok­ra ki­ve­tít­ve – egy világi gyakorló az elvonu­láson. A Buddha csak a két vég­pon­tot ha­tá­roz­ta meg, ami­ből az el­ső mind a mai napig vita tárgya, ti. hogy a pirka­dat mégis hány órát je­lent pon­to­san. A két vég­pont között lehet táplál­kozni. Hogy hány­szor, vagy akár szü­net nél­kül, egy­hu­zam­ban, az nincs lefek­tetve. A mérték­telenség mint nem­kívána­tos tulaj­don­ság ez­zel szem­ben igen­is le van fek­tetve, mint ahogy az is, hogy a tes­tünket nem kényez­tet­jük, nem szé­pít­get­jük, az­az nem azért táplál­kozunk, hogy kikere­kedjünk. Vég­tére is egy szer­ze­tes nem vá­gó­mar­ha, de ezt leg­később a néhai nagy­tiszte­letű Ácsán Cshá óta tudjuk! (NB. Sza­bad ma­gya­rí­tás, mi­vel ő khwaai-t, vagy­is vízi­bivalyt mondott!)

Amit még tudha­tunk, az az ékabhat­tika (eka­bhat­tika, ’az, aki egy­szer táp­lál­ko­zik’) ki­té­tel a páli ká­non szö­vegeiben. Olyan fel­sorolás darabja ez, mely az ideális szerze­test mu­tat­ja be: az ide­ális szer­ze­tes éka­bhat­tika, ám a szöveg­magya­rázat szerint ez ar­ra utal, hogy egy nap­szak, vagy­is a pir­kadat és a dele­lő közötti idő­szak, ami­kor en­ni lehet.

Ugyan­akkor tudni­való, hogy a Buddha korában a szerze­tesek állan­dóan ván­do­rol­tak, a sza­bad­ban hál­tak, leg­inkább erdőben, a fák tövében, majd pirka­datkor a leg­köze­leb­bi te­le­pü­lés­re vo­nul­tak a szil­kéjükkel ala­mizsnát gyűjteni. Amikor végez­tek, vissza­tér­tek az er­dő­be, elfo­gyasz­tot­ták az ételt, és már kere­kedtek is fel, indultak tovább, hiszen nap­nyug­ta előtt már a kö­vet­ke­ző szállás­helyen kellett lenniük, amihez tele­pülés is volt elfo­gad­ható tá­vol­ság­ban. Ételt nem tudtak maguk­kal vinni: az ilyesmi ván­dorló élet­vitel mellett elkép­zelhe­tet­len és ki­vi­telez­hetet­len. Mire a követ­kező szállás­helyükre értek, ad­digra rend­sze­rint már nem fo­gad­hat­tak el szi­lárd táp­lá­lékot.

Mahánikáj / Thammajut: két thai szekta

Az érdekes­ség kedvé­ért még megemlít­hetjük, hogy a 2014-es thai „egyházi” sta­tisz­tikák sze­rint 39 ezer kolos­tor volt Thai­földön, amiből akkor kb. 6100 lakat­lan, vagy­is üres volt. A 39 ezer ko­los­torban mind­összesen 290 ezer szer­zetes (továb­bá össze­sen 59 ezer noví­cius) élt. A 290 ezer szer­zetes döntő több­sége, 257 ezer fő, az ún. Mahá­nikáj – (มหานิกาย [Mahā­ni­kā­ya] szek­ta tagja. A mara­dék, vagyis 33 ezer szerze­tes a másik, Tham­ma­jut (ธรรมยุต [tkp. ธรรม ยุติกนิกาย Dham­ma­yut­tika Nikā­ya] névre hall­gató, rigo­rózu­sabb szek­ta tag­ja, ami vi­szony­lag kései, tizen­kilence­dik századi alapí­tású reform­szekta az ún. er­dei ha­gyo­mány újra­élesz­tésé­re ill. tovább­vite­lére. Ácsán Cshá [Ajahn Chah] élete vé­géig a Mahá­nikáj tag­ja volt: az ő ta­ní­tó­mes­te­rét, a mind a mai napig ismert és nagy tisz­telet övezte Ácsán Mán-t [Ajahn Mun] (1870–1949) re­form­szekta-ala­pító­ként sem zavarta a hova­tarto­zása – Ácsán Mán volt ugyanis szek­tán be­lül az ala­pí­tó­ja an­nak a hagyo­mánynak, ami ma leg­inkább thai erdei ha­gyo­mány­ként is­meretes.

Mint látható, csak egy töredék követi a szigo­rúbb erdei hagyo­mányt. Rá­adá­sul váro­sok­ban is mű­köd­nek Tham­majut-kolos­torok, ahol lehe­tetlen­ség minden­ben meg­fe­lel­ni az ala­pító ill. a ha­gyo­mány tovább­vivői elkép­zelései­nek – legye­nek azok az étke­zés dol­gai vagy egyebek.

Ételfelaján­lás szerzete­seknek: mit és hogyan, mit és ho­gyan ne

Ha olyan helyen vagyunk, ahol az a gyakor­lat, hogy a hívek mindent a szerze­tesek ala­mizs­nás edé­nyé­be tesz­nek / mernek, akkor túlzot­tan leveses ét­keket inkább ne, hi­szen ez a szil­ké­be ke­rül­ve min­den további étellel össze­keveredik. Az ételbe valók akkora dara­bok­ra le­gye­nek vág­va, hogy az étke­zéshez gyakran használt egyet­len kanál­lal könnyű legyen el­fo­gyasz­ta­ni. A leg­elter­jed­tebb ugyan­akkor egy evő­kanál és egy villa haszná­lata – ez utób­bi a bal kéz­be ke­rül. Kést a leg­több szerzetes nem használ, vagy ha használ, csakis ak­kor, ami­kor a sa­ját haj­lé­ká­ban van.

Minden legyen akko­rára vágva – gyü­mölcs is, édes­ség is –, hogy könnyű­szer­rel le­hes­sen ven­ni be­lő­le. (Kivé­tel pl. a rántott csirke­comb, amit meg lehet azon­ban fog­ni.) Egyes na­gyobb mag­vas gyü­möl­csöket „kellő­képpen el­fogadha­tóvá kell tenni” az­zal, hogy a gyü­mölcs­be egy kés­sel ép­pen hogy bele­szúrunk, azaz jelké­pesen „ron­tottá” kell nyíl­vání­tani. Ilyen­kor a szer­ze­tes ezt mond­ja: kappi­jam karó­hi (kappi­yaṁ karo­hi) ’tedd elfo­gad­ható­vá’. (Az a vilá­gi sze­mély, aki ezt végre­hajtja, a kap­pija-kára­ka (kap­piya-kāra­ka), aki tesz róla, hogy az át­adás mi­ként­je a Vina­ja vonat­kozó előírá­sainak szelle­mében maximá­lisan helyén­va­ló, meg­fe­le­lő és el­fo­gad­ha­tó legyen, azaz a szerze­tesek vélet­lenül se hágja­nak át egyet­len vo­nat­ko­zó rend­sza­bályt se.)

A világi ezt válaszolja, miután bele­szúrt a gyü­mölcsbe: kappi­jam bhan­té (kappi­yaṁ bhan­te), az­az ’most már elfo­gad­ható, bhanté’. Ha lehet­séges, a gyümölcs­ből a ma­go­kat el­tá­vo­lít­ják, mi­előtt fel­ajánl­ják őket a vilá­giak: Burmá­ban pl. a narancs­gerez­deket hossz men­tén fel­vág­ják, s el­tá­vo­lít­ják belőlük a magokat. A mag életet hordoz, nem szabad meg­sé­rül­ni­ük vagy el­pusz­tul­ni­uk. Szerzetes­nek erre nagyon kell(ene) ügyel­nie, követ­ve a Vina­ja nö­vé­nyi mag­vak­ra vo­nat­kozó előírá­sait. Az éssze­rűség azon­ban a döntő, hiszen pl. se egy pa­ra­di­csom, se egy eper­szem vagy málna mag­jait nem lehet eltá­volí­tani, továb­bá egy rizs­szem is ugyan­úgy mag, mint a sze­zám­mag vagy akár­melyik dióféle. Itt tehát a józan be­látás a mér­vadó: ha el le­het kü­lö­ní­teni a mago­kat, akkor el kell őket külö­níteni, ha nem lehet, ak­kor meg le­het őket enni.

Burmá­ban a szerzete­seknek kappijá-juk van – ez már elbur­maia­sított páli annyi­ból, hogy a fen­ti fel­ada­ton túl a kappija kíséri a szerze­test ügyes-bajos dolgai­nak inté­zé­sé­re, továb­bá leg­több­ször a kap­pija őrzi a szerze­tes pénzét, a kappija esz­közli a bevá­sár­lá­so­kat és a ki­fi­ze­té­se­ket. Csak erdei kolos­torban lehet úgy-ahogy meg­oldani, hogy egy szer­ze­tes­nek ne le­gyen szük­sége pénzre, egyál­talán ne kelljen pénzt kezel­nie. (A Buddha hozzá­járu­lá­sát adta ah­hoz, hogy pén­ze lehes­sen, ám ezt az ún. Men­daka-enged­mény (Meṇ­ḍaka) alap­ján rá kell bíz­ni egy vilá­gira, aki majd kezeli.) A szer­zetesek túl­nyomó több­sége kény­te­len a mo­dern vi­lág­ban pénzt tar­tani, hiszen pl. míg Bang­kokban a busz- és vízi­busz­köz­le­ke­dés szer­ze­te­sek­nek in­gye­nes, addig Bur­mában is, Srí Lan­kán is fizet­niük kell a fuvar­díjat. Nem egy thai­föl­di vá­ro­si ko­los­tor­ban ott a villany­óra a bejá­rati ajtó mellett, havon­ta kell fi­zet­ni a szám­lát. Van, ahol még a víz­fo­gyasz­tásukat is a szerzete­seknek kell állni­uk. Ugyan­csak kell fi­zet­ni szak­or­vo­si ren­de­lők­ben, kór­házban is, köz­kórház­ban is, nem is keve­set, a szerze­tesek szá­má­ra fenn­tar­tott kór­há­zak kivé­telé­vel. Ezzel szemben sok szerze­tes mögött csak a ro­kon­ság áll, kap­pi­já­ja – Thai­föl­dön világi tá­mo­gatója – nincsen.

Külföldi szerzete­stől ráadá­sul szemreb­benés nélkül behajt­ják a ható­sá­gok a tar­tóz­ko­dá­si en­ge­dély, ill. a hosszab­bítá­sok díját.

Vegyes étrend: szerzetes nem válo­gathat

A nyugati szerzete­sek többsége inkább vegetá­riánus étele­ket fo­gyaszt, ha lehet. A ha­gyo­má­nyos bur­mai és thai szerzetes­közössé­gek étrendje szinte ki­zá­ró­lag ve­gyes: húst is, ha­lat is, ten­ge­ri her­ken­tyűket is, zöldsé­get is fogyasz­tanak, vegye­sen. A Buddha kü­lön ké­rés­re sem volt haj­lan­dó elő­írni, hogy már­pedig a Szangha tagjai hús­félét nem fo­gyaszt­hat­nak. Rá­adá­sul a Buddha arra is köte­lezte a szerze­teseket, hogy azt fogad­ják el és fo­gyasszák el, ami az ala­mizs­na­gyűj­tő edény­be kerül. Szerze­tes tehát nem válogat­hat, nem ír­hat­ja elő a vi­lá­gi ado­má­nyo­zók­nak, mit kínál­janak fel neki és mit nem. (Lásd a követ­kező, eh­hez csat­la­ko­zó kér­déskört.)

Húsnemű fogyasz­tásával kapcso­latban három tila­lom van érvény­ben.

Az első az, hogy semmi­féle nyers húst nem fogyaszt­hatnak a szer­ze­te­sek, ak­kor sem, ha pl. az a hal pá­col­va van. Nem megen­gedett tehát se szusi, se sza­simi, de a tatár­beef­steak vagy a csak füs­tölt sonka se.

A második az, hogy ha egy szerze­tes tudo­mására jut – vagy akár csak fel­té­te­le­zi, gya­nít­ja –, hogy csak és kizá­rólag az ő kedvé­ért, vagyis neki készítet­tek el egy hús­ételt, ami­hez le kel­lett vág­ni egy álla­tot, akkor azt az ételt nem fogad­hatja el. Más szóval szerze­tes ellá­tá­sa ne le­gyen ürügy arra, hogy egy élő és érző lény elpusz­tuljon. Ha egy család azon­ban nagy gya­ko­ri­ság­gal vág álla­tot, leg­inkább saját élelme­zésére, ami­ből a szerze­tesnek is jut­tat­nak, az már meg­engedett.

A harmadik az, hogy minek – és: kinek! – a húsát nem fogyaszt­hatja. A lista külö­nö­sen fest: 1. ember­hús, 2. elefánt, 3. ló, 4. kutya, 5. kígyó, 6. orosz­lán, 7. tigris, 8. leo­párd, 9. med­ve, majd vé­gül 10. hiéna ill. párduc. Az 5. sz. kígyó ana­lógiá­jára an­golna­húst sem fo­gyaszt­hat. És mi­vel csak két- ill. négy­lábú állatok húsát szabad ennie, a száz- és ezer­lábú­ak is tila­lom ha­tá­lya alá es­nek, míg a köztes láb­szám­mal rendel­kező rák­félék megenge­det­tek épp­úgy, mint a tin­ta­hal, de pirí­tott tücsköt is ropog­tathat ép­pen egy szer­zetes.

Így hát ügyel­jünk rá, hogy elefánt­ragut, kutya­töpör­tyűt, oroszlán­pör­köl­tet, ne­tán rán­tott hié­nát vagy ló­daga­dót ne kínál­junk fel szer­zetesnek.

A vegetaria­nizmus kapcsán még valamit

Kíméletes bio­gazdálko­dással is elkerül­hetetlen élet kioltása: a talajt fel kell szán­tani oly­kor, mély­szán­tás­sal, továbbá kapálni is kell, rendsze­resen. Kímé­letes bio­gaz­dál­ko­dás­sal ugyan­ak­kor kép­te­len­ség jól­lakat­ni közel nyolc milliárd embert: agribusiness járja, mo­no­kul­tú­rák, egy­re na­gyobb ho­zammal, egyre nagyobb terüle­teken. (Záró­jelben jegyez­zük meg: mek­ko­ra er­dős te­rü­let­tel lesz évente szegé­nyebb szegény boly­gónk? Egy­részt a ne­mes­fa kell – money, money, money, egy­re több –, más­részt újabb meg újabb meg­művel­hető föld­te­rü­le­tek, a Föld nagy tü­de­jé­nek és a bio­ló­giai sokfé­leség ro­vására.)

Mennyi élet található egy köb­méter talajban? Az a sok-sok élet mit szól a mély­szán­tás­hoz, a ka­pá­lás­hoz, gyom­lá­láshoz? Mit szól az a sok-sok kis és nagy élet a perme­te­zés­hez, a gyom- és ro­var-, továb­bá rág­csáló­irtáshoz? Mit szól aztán az egyre több lebe­to­no­zott és le­asz­fal­to­zott föld­fe­lü­let­hez, ami maga a gyilok? A kör­nyezet­szennye­zés­hez? Az em­ber nagy­fo­gyasz­tá­sá­hoz? A le­vél­fénye­sítő spray-hez? A minden­féle házi irtó­szerek­hez, az egy­re erő­sebb mér­gek­hez? Hát az egyre több légi­járat­hoz? A szennye­zett tenge­rek­hez és vi­zek­hez? A szü­net nél­kül gya­ra­po­dó szemét­hegyek­hez, a veszé­lyes hulla­dékhoz? Nem za­var sen­kit? Las­san nincs már hol meg­húznia magát szeren­csétlen termé­szet­nek, mert az em­ber elkó­tya­ve­tyé­li a te­rem­tést, fel­éli a létfelté­teleit az egyet­len olyan bolygón, ame­lyen létez­ni ké­pes, gyil­kol­ja a ter­mé­sze­tet, nagy­ban, de hát annyi baj legyen, ez a dolgok menete, ez a dol­gok rend­je: ami egy­szer fel­té­te­lek függvé­nyében létre­jön, annak távoznia, pusz­tulnia is kell, csak idő kér­dé­se – az em­beri osto­baság legfel­jebb fel­gyorsítja vala­me­lyest a fo­lyamatot.

Ezt érdemli az embertől a termé­szet? Hát nem a termé­szet tartja el – és tartja fent – az egész em­be­ri­sé­get? Arra kapta netán az ember megbí­zatását, hogy pusz­tít­sa el az egész élő­vilá­got? És akkor a vadász­szenve­délyről még csak nem is esett szó. Gyilok a gyi­lok ked­vé­ért, ec­ce ho­mo, de ebben sincs semmi új, így kell len­nie, bár­mi­lyen furcsa is!

Ez a sok-sok nagy vega nem rest persze ide-oda autó­kázni ilyen-olyan mond­va­csi­nált cél­lal, ál­lan­dó jel­leg­gel; lelke­sen repked a világban, nagy­fogyaszt rend­re, falja az ener­giát, per­sze szi­go­rú­an tartja magát ahhoz, hogy ne egyen húst, annyira együtt­érez ezek­kel a sze­gény te­remt­mé­nyek­kel, de amikor élet­vitele révén, túl­mére­tezett öko­ló­giai láb­nyo­ma okán el­pusz­tul őmi­atta és b. csa­ládja miatt kis­millió élet, nem hatol be a tuda­tába: nem fog­lal­koz­tat­ja kü­lö­nö­seb­ben. Annyi baj legyen, ennek is így kell lennie, ha egy­szer a ki­vál­tó okok mást nem tesz­nek le­hetővé.

Fel lehet hozni persze azt is, hogy az a tenger­nyi állat, amit fogyasz­tásra tar­ta­nak és öl­nek le a vi­lág­ban, ugyan­csak olyan táplá­lékot kap / fogyaszt, mely­nek elő­terem­té­sét nem ke­vés­bé ten­ger­nyi élet bánja, számok­kal azonban sajnos nem szol­gál­hat e so­rok írója.

Szerzetessel egy asztalnál, avagy sem

Az elkülö­nülés itt is szabály: a szerze­tesek külön esznek. Sőt: addig le­he­tőleg ne egye­nek a vil­ági­ak, amíg a szerze­tesek nem végeztek, már csak annak okán se, hogy amit nem fo­gyasz­ta­nak el, azt meg lehet enni.

Nem illik szerze­tessel egy asztalhoz ülni. Ha pél­dául meghív­juk egy ét­ter­mi ebéd­re, az a jó, ha külön asztal­kánál biztosí­tunk számára helyet. Egy másik asztal­nál ül­ve mi ma­gunk ehe­tünk vele egy­ide­jűleg is: étte­remben nem szüksé­ges kivár­ni, hogy meg­egyen.

Amúgy ülhe­tünk szerze­tessel – kellő távol­ság­tar­tás­sal per­sze – egy asz­tal­hoz, nő­ne­mű lény azon­ban ál­ta­lában nem.

Leves, elő- és főétel, saláta, öntetek: ez mind mehet egyszer­re, ám a gyü­mölcs, utó­étel, desszert csak az után kerül­het az asztalra, hogy le­szed­tük a többit.

Ha magán­házhoz hívunk thai szerze­test, ott már illik tar­tani magunkat az alap­sza­bály­hoz, s meg­vár­juk, hogy meg­egyen, és csak az után látunk neki mi magunk a lak­má­ro­zás­nak, bár evés után jön általá­ban a vendég­séget lezáró-befe­jező anu­móda­ná ’hála­adás’ (anu­mo­da­nā, thai írás­sal: อนุโมทนา), ill. reci­tálás, attól függő­en, hogy mi volt a trak­tá­lás ap­ro­pó­ja. Ugyan­csak ennek függ­vényé­ben alakul záró­aktus­ként a tam­bun (ทำบุญ) ill. szan­kha­tháán (สังฆทาน) – mind­kettő ado­mányt foglal ma­gában a meg­hívott szer­zete­sek szá­má­ra, disz­krét bo­rí­ték­ban fel­aján­lott pénz­ado­mánnyal egye­temben. Így hát az a legál­ta­lá­no­sabb, hogy a vilá­giak már csak azt köve­tően fognak neki­ülni enni, hogy a szerze­tes­ven­dé­gek tá­voztak.

A felaján­lásról: nyátaka és pavárita

Szerzetes tehát ne válo­gasson, ha lehet. Ez alól volta­kép­pen há­rom kivé­tel van.

Az egyik a betegség: egy beteg szerze­tes este is ehet, egy beteg szer­zetes bár­ki­től kér­het nem­csak se­gít­séget, de enni­valót is. Egy beteg szerze­tesnek meg­en­ge­dett, hogy a ter­hé­re le­gyen a köz­vet­len környeze­tének – ám azt is csak mód­jával.

A másik kivétel a rokon­ság: ha az illető világi nyá­taka (ñātaka), vagyis ro­kon, ak­kor a szer­ze­tes kér­het tő­le dol­gokat.

Végül a harmadik kivétel az, amikor bárki fel­ajánlja egy szerze­tesnek, hogy ha szük­sé­ge van va­la­mi­re, csak szól­jon bátran: ez a pavá­rita (pavā­rita) ’meg­hívott’, mi­nő­sí­tett ese­te. Ugyan­ak­kor ilyen ajánlat nem­igen hangzik el, hiszen a mai világ­ban bőven talál­ha­tó olyan szer­ze­tes, aki kife­jezet­ten szereti a luxust, a szép nagy terep­járó­kat, csíva­rát bro­kát­ból, a drá­ga órá­kat, egye­bet, és ha a fel­ajánlásra fel ilyes­mit kér, azt nem il­lik ám nem tel­je­síteni!

Ezért az az álta­lános, hogy a fel­ajánlás behatá­rolt, mint pl. hogy ha me­leg zok­ni­ra van szük­sé­ge, Bhan­té, szól­jon, vagy ha fel kell adni azt a csoma­got, Luang­tá, majd én fel­adom stb. Idő­ben is le­het egy fel­ajánlást korlá­tozni: ha az év vé­géig még kel­le­ne ká­vé, Bhan­té, ak­kor ér­te­sít­sen stb. Szerze­tes ugyan­akkor nem követel­heti a fel­aján­lás tel­je­sí­té­sét: a vi­lá­gi tá­mo­ga­tó lelki­ismere­tére van bízva a sza­va­hi­he­tősége. (A szerze­tes szá­má­ra van még egy le­he­tő­ség, ti. hogy meg is kap­ja, amit felaján­lottak neki, ám túl bo­nyo­lult, ezért itt el­te­kin­tünk az is­mer­te­tésétől.

Felajánlás nélkül szerze­tes tkp. nem kérhet egyenes­ben semmit: az a meg­kö­ze­lí­tés­mód mun­kál e mö­gött, hogy lehető­leg ne legyen kellemet­len, elvisel­hetet­len te­her a kö­zös­ség vál­lán. Hiá­ba ap­pavá­rita (appa­vārita, ’hívat­lan, kéretlen’) egy kérés, és hiá­ba annyá­ta­ka (añ­ñā­ta­ka, ’nem rokon’) azon­ban az illető, szerze­tes fogal­maz­hat tapin­ta­to­san is, ami már nem szá­mít ké­rés­nek. Például azzal, hogy kinyil­vánítja: szüksé­ge van meleg zok­ni­ra, még nem kér me­leg zok­nit. A másik fél tehát el is ereszt­heti akár a füle mellett. Úgy is fo­gal­maz­hat a szer­ze­tes, hogy pl. szom­jas. Vagy fázik. Vagy el­ve­szett va­lamije.

Az efféle megfogal­mazás­mód az egyet­len, ami elfo­gadható a Vi­naja szem­szö­gé­ből. Hiá­ba van pl. út­ban egy szerze­tesnek a csipke­bokor egy-két új ága, hiába hor­zsol­ja vé­res­re a vál­lát, nem kér­het senkit, hogy nyesse vissza. A növény a legala­cso­nyabb ren­dű élet, egy ké­pes­ség­gel: az érin­tés képes­ségével. Ezért tehát a növény­világra vonat­kozó kér­dé­se­ket a Vi­na­ja Bhú­ta­gá­ma­vag­ga (Bhūta­gāma­vagga, ’növény­világ-fejezet’) című feje­zete sza­bá­lyoz­za. En­nek ér­tel­mé­ben szer­zetes maga nem áshat földet, nem nyes­het meg nö­vényt, nem nyír­hat fü­vet – ma­gya­rán nem ker­tész­ked­het –, nem téphet le virágot vagy fa­leve­let, nem szed­het gyü­möl­csöt, mert se ál­lat­ban, se nö­vényben nem tehet kárt, ill. nem bánthatja őket.

Az egyet­len útja-módja, hogy kiesz­közölje a csipke­bokor ágainak vissza­nye­sé­sét, hogy csak ennyit mond (pél­dául): na­gyon eltere­bélye­se­dett itt ez a bokor.

És mi­vel csak azt ehe­ti meg, amit formáli­san felajánlot­tak neki, ha a földön talál egy, a fá­ról le­hul­lott gyü­möl­csöt, oda kell ad­nia egy világi­nak, hogy ajánl­ja fel neki.

Még néhány tudni­való szerzete­sek támogatása / ellátása témá­jában – ami van

Magyar­országon e sorok írásakor, vagyis 2018 decem­berében két rezi­dens thé­ra­vá­da szer­ze­tes él, a Rákos­szent­mihályon – Buda­pest XVI. kerüle­tében – talál­ható Wat Thai Rat­ta­na­pra­teep ne­vű kis ko­los­torban, ami ez idő szerint az egyetlen, a thai egy­ház­ügyi ha­tó­sá­gok ál­tal is jó­vá­ha­gyott, tel­je­sen hivata­losan működő thai budd­hista tem­plom és ko­los­tor az or­szág­ban. A wat képvi­seli tehát a hiva­talos és hite­les törté­nelmi thé­ra­vá­da ha­gyo­mányt Ma­gyar­or­szá­gon.

A két szerzetes támo­gatását, ellátását lénye­gében az itt élő thai hívek bi­zto­sít­ják. A ma­gyar­aj­kú Luang­tá Vilá­sza, akit Burmá­ban avattak szerze­tessé 2013 január vé­gén, e so­rok szer­ző­je, 2018 júli­us teli­holdján, a vassza, azaz az esős évszak­beli elvonu­lás kez­dete­kor köl­töz­he­tett be a thai illető­ségű tiszte­lendő apát, Phra Ajahn Su­pha­kit mellé.

Olykor hazánkba látogat még egy-egy thai mester, és el-elláto­gat ide egy-egy nyu­ga­ti szer­ze­tes is az er­dei ha­gyo­mányból. Egy ideje rend­szeres jelleg­gel tölti itt az éves vasszát egy an­gol il­le­tő­sé­gű tisz­telen­dő. Az ő ellátá­suk is úgy-ahogy biz­to­sítva van.

Minden további szerzetes – olyan, aki Magyar­or­szágon szeretné meg­vet­ni a lá­bát – ma­gá­ra ves­sen, ha efféle álmokat dédelget: a Tan Ka­puja Budd­hista Egy­ház hiva­ta­los ál­lás­pont­ja az, hogy ők „nin­csenek berendez­kedve théra­váda szerze­tes elhelye­zésé­re és el­lá­tá­sá­ra”, és hoz­zá­te­szik, hogy ők a mahá­jána vonalát követik. Szuve­rén joguk olyan ha­gyo­mányt kö­vet­ni, ami­lyet akar­nak, ám szeren­csére akad még azért egy s más, ami közös a ma­há­já­na és a thé­ra­vá­da hagyo­mányban. Ilyenek példá­nak oká­ért a Buddha (par­don: egy buddha) tö­ké­le­tes­sé­gei. Pá­ra­mí (pāra­mī) a théravá­da, pára­mitá (pāra­mitā) a mahá­jána ha­gyo­mány sze­rint: az előb­bi­ben tíz van, míg az utób­bi hat pára­mitát sorol fel, ez azon­ban nem annyira lé­nye­ges. Je­len össze­füg­gés­ben (is?) az a lénye­ges, hogy mind­két hagyo­mányban a fel­so­ro­lás el­ső két da­rab­ja azo­nos: az első helyen áll a dána (páli és szansz­krit dāna; kínai / ja­pán 布施波羅,ti­be­ti སྦྱིན་པ), a má­so­dik helyen a szíla, az erköl­csiség, a mora­litás (páli: sī­la, szansz­krit śī­la, kí­nai / ja­pán 持戒波羅蜜, ti­beti ཚུལ་ཁྲིམས). A dána töké­letes­sége – pára­míja, pára­mi­tá­ja – min­de­nek előtt: ez az alap, er­re épí­tünk. Ha nincs alap, ha nincs mire épí­teni, épít­mény sem igen lesz.

Az azonos nevű főisko­lán állítólag taníta­nak ugyan théra­váda budd­hiz­must is, a hall­ga­tók­nak azon­ban – tisz­te­let a kivéte­lnek – sajnos fogalmuk sincsen, még­is mi­re épül az egész thé­ra­vá­da rend­szere: az alka­lmazott budd­hizmusra, az ada­kozás nemes gesz­tu­sá­ra, de ezt már ki­fej­tet­tük. Az alkal­mazott buddhiz­must, a buddhiz­mus minden­na­pos gya­kor­la­tát ugyan­úgy meg kell ta­ní­ta­ni, mint bármi mást, ami a nyugati kultú­rában egyre ke­vés­bé lel­he­tő fel, le­gyen az tisz­telet és alá­zat, tiszta erkölcs, becsü­let, tisztes­ség és ha­son­lók, ame­lyek nél­kül a lé­te­ző, auten­tikus théra­váda nem­igen mű­ködne.

Jellemzi a magyar­országi állapotokat – a hazai hozzá­állást –, hogy ott so­pán­ko­dott egy­szer e so­rok író­já­nak egy amúgy kiváló ifjú ember, akkor a már emlí­tett főis­kola hall­ga­tó­ja, aki fon­tos meg­bízás­sal Thai­földön töltött egy kis időt – e sorok íróját is felke­res­te ko­los­to­rá­ban. Milyen szörnyű – sopán­kodott –, hogy egy egész ország ne legyen képes egyet­len thé­ra­vá­da szer­ze­test el­tar­tani! Tudom: ma már enged­ném a tudatnak, hogy fel­te­gyem ne­ki a kér­dést, mint ahogy ak­kor a szer­zetes tudata nem engedte: És tes­sék mon­da­ni, mi­ért nem tet­szik ak­kor so­pán­ko­dás he­lyett talán MEG­SZERVEZNI?

Ez az, ami, úgy látszik, nem fordul meg a fejekben. Nem for­dul meg, mert nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban nincs is a fe­jek­be bele­ültetve. Nincs bele­ültetve, mert úgy tűnik, nin­csen, aki be­le­ül­tes­se. Eze­ken a tája­kon leg­inkább körbe­mutogatni szere­tünk, de mi­ni­mum be­le­ül­ni a kész­be. – Mi­ért pont én? Ott van A, B, C … n, majd ők. Hát persze.

Egy biztos: szerzetes nem szervez­heti meg az ellátá­sát, támo­gatá­sát, nem to­bo­roz­hat hoz­zá ön­kén­tes és lel­kes adomá­nyozókat, nem helyez­het el felhívást se­hol sem, és nem áll­hat ki szó­ró­la­po­kat osz­togatni egy pláza bejára­tába. Vagy rá­ébred er­re va­laki – saj­nos nem éb­red­nek, a fő­is­ko­la okta­tói sem –, vagy nem. Vagy elkezd valaki szervez­ked­ni, vagy nem. – Nem ke­ve­sen vall­ják ma­gukat buddhistá­nak eze­ken a tájakon. Rajta, kiváló ma­gyar budd­his­ták, bi­zo­nyítsatok!

Félreér­tések elkerü­lése végett: nem okvet­lenül kell a dáná­nak anya­gi ter­hek­kel jár­nia, hi­szen min­den ado­mány. Így az is, ha pél­dául rend­szeres segítsé­get kap a wat a ház kö­rü­li min­den­fé­le mun­ká­hoz, legyen az friss vakolás, lom­talaní­tás, taka­rítás, fő­zés, mo­so­ga­tás, adott eset­ben va­sa­lás, rend­rakás – bármi –, és ado­mány az is, ha tél­víz ide­jén, ami­kor cu­dar idők jár­nak oda­kint, elfuva­rozza valaki (férfi, mert­hogy nővel szerze­tes egye­dül nem ül­het autó­ba!) a szer­ze­te­se­ket orvoshoz, szuper­marketba, elkíséri őket, mert úgy il­do­mos – pél­dá­ul szép idő­ben pi­ac­ra is –, bár­hová, továbbá kezeli a pénzt, és segít haza­vinni in­nen-on­nan ezt-azt, az OBI-ból pl. építő­anyagot, virág­földet, egye­bet, ha egy­szer egy ker­tes ház­ban min­dig akad vala­mi tenni­való, kőmű­ves- vagy ács­munka is.

Ado­mány a papír és írószer is, ilyen-olyan műszaki cikkek vagy tarto­zé­kaik, ami­re szük­ség le­het há­zon be­lül, ado­mány a fény­másolás nagyobb mennyi­ségben (pl. szóró­lap), mint ahogy ado­mány a kihor­dásuk és elhelye­zésük is meg­adott cím­jegy­zék alapján.

Adomány minden­féle hozzá­járulás a csopor­tos meditá­ciós gyakor­la­tok za­var­ta­lan le­bo­nyo­lí­tá­sá­hoz, mint pl. kisebb vagy köze­pes párnikók felaján­lása, és ado­mány pl. do­main-név fi­nan­szí­ro­zá­sa is, és ado­mány minden, ami bár­milyen formá­ban elő­se­gí­ti a Tan ter­jesz­té­sét a vi­lág­ban, vö. szabba­dánam Dham­ma­dánam dzsi­náti (sabba­dā­naṁ Dham­ma­dā­naṁ ji­nāti).

Az is ado­mány, ha alap­vető élelmi­szereket hoz valaki, tésztát, fű­szer­szá­mot, ká­vét, kon­zer­vet, friss zöld­séget, ásvány­vizet (stb.), netán kiváltja az ese­dékes gyógy­szer­ada­got, vesz tí­zes gyűj­tőt a buszra … fel­tölti a telefont vala­mennyivel … és az is ado­mány, ha bo­rí­ték­ban fel­ajánl Phra Ácsán­nak egy össze­get a templom javára – villanyra, gáz­ra, sze­mét- meg csa­tor­na­díj­ra, az inter­netre, élelmi­szerre, bármire, amire szük­sége van ép­pen a wat-nak. Le­het akár elő­re is tisz­tázni, élel­miszer vagy alap­anyag cím­szó alatt éppen mi­ből van hi­ány, mert nem jó, ha pl. har­minc kiló kristály­cukor gyűlik össze, ám rizsen kívül nincs sem­mi­fé­le alap­anyag, mond­juk, egy tál fő­ételhez, és az utolsó fej lila­hagyma is bele lett ap­rít­va va­la­mi­lyen étel­be, az olajos flakon­ban pedig már csak az olaj em­lé­ke maradt.

Ado­mány az is, ha kész főtt ételt hoz valaki (és ajánl föl), akár házi­kosz­tot: van mik­ro­hul­lá­mú sü­tő, félig-meddig profi konyha, lehet itt is sütni-főzni, ételt meg­me­le­gí­teni stb., stb.

Minden adomány, amiben benne van a bőkezű ada­kozás és önfel­adás ne­mes, szép­sé­ges – és üd­vös kar­mát gene­ráló – gesz­tusa: egymás­nak, egymá­sért, vagy­is az egész kö­zös­sé­gért, BIG ME el­le­nében.

A Buddha tan­építmé­nyében minden­nek megvan a maga rendel­tetése, így a tíz tö­ké­le­tes­ség­nek is. Nem ok nélkül áll a dána, az ado­mány(ozás) az első helyen, mint ahogy a tíz ér­dem­dús cse­le­ke­det listáján is az első helyen szerepel: az alkal­ma­zott budd­hiz­mus min­den­na­pi gya­kor­la­tá­ban a dánára épül minden egyéb. Tiszte­lettel és alá­zattal (ami, mint már em­lí­tet­tük, nem szol­ga­lel­kűség!) kezdünk, ez a ki­indu­lási pont, ehhez kanya­rít­juk hoz­zá a dá­nát, az­tán a töb­bit … Így tárulko­zik fel a Buddha tel­jesen egyedi, csodá­latos, bá­rki ál­tal jár­ha­tó út­ja – egy élet­mód de­rű­jé­nek és boldogsá­gának ígérete. Egyes egye­dül én va­gyok fe­le­lős azért, hogy ez az ígé­ret tel­jesül-e, avagy sem: a meg­váltó itt bent lako­zik. Ne tes­sék egye­bütt ke­res­ni. A meg­váltás, a meg­szaba­dulás felté­teleit itt bent kell oko­san, ügye­sen és mód­sze­re­sen meg­te­rem­te­ni, ne­kem, magamnak, a csele­kede­teim révén szó­ban, tett­ben és gon­dolatban.

ITT A VÉGE—

Bhanté Vilásza bhikkhu / Luangtá Vilásza összeállítása,

2016/2559 júliusában;

javítások, kiegészítések

2018/2561,

valamint 2020/2563 folyamán—

^▲Ez a Haszná­lati útmu­tató erede­tileg a https://watthai.hu hon­lap anya­gá­nak ré­sze volt, csak hát a hon­la­pot már nem lehet föl­lelni. A honlap szin­te vala­mennyi be­jegy­zé­se ♣ meg­je­lö­lés­sel át­ke­rült Luang­tá Vi­lá­sza blog­jába. —

 ]

Szerzetesek alamizsnagyűjtő körúton.