Wednesday, July 1, 2020

A Buddha elme­kór­tana


A Buddha elme­kór­tana:

hét­köznapi pszicho­pato­lógia


Az előző, Egy kis gyilok címet viselő blog­be­jegy­zésben áll ez a bekezdés:

Annyi baj legyen: a Buddha óta minden­képpen tud­hatjuk, hogy az em­ber mér­he­tet­le­nül os­to­ba és meg van ve­zet­ve, mogha­purisa, és mér­he­tetlen osto­ba­ságá­ban és vég­telen meg­ve­ze­tett­sé­gé­ben (mo­ha) a le­hető leg­ocs­má­nyabb és leg­hitvá­nyabb dol­gokra képes – csak kö­rül kell néz­ni egy ki­csit az em­be­ri­ség törté­nel­mében. (Vagy a je­le­né­ben.) Egy buddha vagy ara­hant, az­az olyan em­beri lény ki­vé­te­lé­vel, aki ma­ra­dék­ta­la­nul meg­tisz­títot­ta a tu­da­tát a szennye­ző­dé­sek­től, te­hát meg­vilá­go­so­dott, töb­bek kö­zött en­nek „kö­szön­heti” azt is az em­ber, hogy csak na­gyon rit­ka ese­tek­ben ép­el­mé­jű, ez azon­ban már egy má­sik tör­té­net, lásd: AN 4:157 (Ro­ga­sut­ta, ’A kór­sá­gok­ról szóló tan­be­széd’, ahol ezt tár­ja fel a Buddha), ill. AN 4:49 (Vi­pal­lā­sa­sut­ta, ’Az ér­zéke­lés­/ész­le­lés [stb.] tor­zulá­sai­ról szó­ló tan­be­széd’, mely­ben a meg­veze­tett­sé­günk meg­nyil­vá­nu­lásait veszi szám­ba vég­ze­tes tév­kép­ze­teink­kel és hib­bant­sá­gunk­kal egye­tem­ben). Lásd to­váb­bá a már szám­ta­lan­szor hi­vat­ko­zott írást:


Pszicho­patológia: az elme kórtana

Az angol Wiki­pedia vonat­kozó szó­cikké­nek első mon­data velő­sen így ve­zeti fel ezt a szak­területet:

A pszicho­patológia az abnor­mális észle­léssel – ill. meg­isme­rés­sel, kogni­tív folya­matok­kal –, visel­kedés­sel, vala­mint tapasz­talás­sal fog­lal­ko­zó tudo­mányág.

Az abnor­mális kitétel a magyar­ban jelenti egy­részt (1.) azt, hogy ’Rend­elle­nes, sza­bály­elle­nes; szabály­talan, szokat­lan, külö­nös.’, más­részt (2.) pedig azt, hogy ’b. A ter­mésze­tes­től, az egész­sé­ges­től, a szabá­lyos­tól elütő <maga­tar­tás, lelki tevé­keny­ség>; rend­elle­nes, ter­mészet­elle­nes.’ (forrás: https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=abnorm%C3%A1lis).

Anya­nyelvünk új, még javá­ból csak készü­lő­fél­ben lévő nagy­szótá­ra ezt a szó­meg­ha­tá­ro­zást kí­nál­ja, vö.: http://nagyszotar.nytud.hu/dictsearch.html?query=abnorm%C3%A1lis&mode=normal

1. rend­kívüli, külö­nös, a meg­szokot­tól elütő élő­lény, do­log
1a. kivé­teles, a tapasz­talat­nak, szokás­nak stb. el­lent­mon­dó, at­tól elté­rő visel­ke­dés, maga­tar­tás, fo­lya­mat stb.
2. bete­ges(en szo­kat­lan), az átla­gos­tól túl­zot­tan elté­rő v. eltor­zult al­kat, ill. ilyen fej­lő­dé­sű élő­lény, test­rész stb.
2a. az egész­sé­ges­től elté­rő, rend­elle­nes, be­teg­(ség­re val­ló) tes­ti, szer­vi v. lel­ki je­len­ség, mű­kö­dés, álla­pot
2b. ter­mé­szet­el­le­nes, per­verz v. an­nak tar­tott visel­ke­dés, lel­ki te­vé­keny­ség

Két­féle kórság

És lám: a Buddha is beteg­ségről beszél, továb­bá épel­méjű­ség­ről be­szél – an­nak elle­né­re is, hogy az ő meg­lá­tá­sa sze­rint éppen hogy ez utób­bi az, ami alig lel­he­tő fel a világban.

„Szerze­tesek, kétféle kór­ság létezik. Mi az a kettő? A test kórsá­ga és az el­me kór­sága.” — Ez­zel nyit a Buddha a fent már rövi­den emlí­tett tan­be­szé­dé­ben (Ro­ga­sut­ta, ’A kór­sá­gok­ról szóló tan­be­széd’, AN 4:157), majd fel­tár­ja, hogy nem egy em­beri lény talál­ha­tó, aki el­mond­hat­ja magá­ról, hogy jó testi egész­ség­nek ör­vend – egy évig, két évig … öt évig, tíz, húsz … öt­ven évig is … vagy akár száz évig, meg azon túl. Ami ez­zel szem­ben az el­me kórsá­gát (ill. egész­sé­gét) ille­ti, me­rő­ben más a helyzet:

Te, bhik­khave, sattā su­dul­labhā lokas­miṁ ye ceta­sike­na roge­na mu­hut­tam­pi ārog­yaṁ paṭi­jā­nan­ti, añ­ñat­ra khīṇā­savehi.

’Nagyon ritka a vilá­gon az olyan em­ber, aki elis­mer­het­né, hogy akár csak egy pilla­nat ere­jéig is ép­elmé­jű lenne – azo­kon kívül, akik elér­ték a budd­ha­ság álla­po­tát [tkp. el­pusz­tí­tot­ták az érzé­ki­ség, a lé­te­sü­lés, a téves néze­tek, vala­mint a nem-tudás ká­ros be­fo­lyá­sait], men­te­sek a tu­dat szennye­ződéseitől.’

A jobb érthe­tőség kedvé­ért:

– érzé­kiség (kāma) itt az érzék­szervi benyomá­sok­ból faka­dó örö­mök állan­dó csá­bítása;
– a léte­sülésre (bhava) irá­nyuló vágy ve­zet végső­sorban min­den egyes újra­szüle­téshez;
– a leg­maka­csabb téves nézet (micchā­diṭṭhi) a sze­mély kép­zete, azo­nosu­lás az­zal a kon­struk­tum­mal, ami a sze­mély képze­tét adja, azt, hogy „van itt­hon va­laki”;
– a nem-tudás, avijjā, a ’megté­vesztett­ség, káprá­zat, illú­zió’, vala­mint ’balga­ság, osto­ba­ság’ je­len­tésű moha, a meg­veze­tett­ség és osto­baság egyik szino­nímája. Ez tehet ar­ról, hogy nem lát­juk a dol­gok va­lós ter­mé­sze­tét, azt, aho­gyan a dol­gok való­jában vannak. Mind­un­ta­lan csú­nyán rá­szed­nek ben­nün­ket, be va­gyunk ugrat­va, de nagyon, min­den­nek (és: min­den­ki­nek!) fel­ülünk, jól meg le­het min­ket ve­zetni. Az ilyes­mi­vel hit­vány akar­no­kok is szeret­nek vissza­élni. Már­mint a köz ál­ta­lá­nos meg­ve­zetett­sé­gé­vel és osto­baságával.
A nem-tudás­ban gyöke­rezik nem is melles­leg a há­rom leg­főbb tu­dati szennye­ző­dés (kile­sa) kö­zül a lobha és a dosa, lásd a már több­ször hivat­ko­zott bejegyzést:

A Buddha a szutta hátra­lévő két harma­dában azt fejte­geti, mi az a négy­féle kór­ság, ami­nek egy szer­ze­tes van kité­ve, és bár­mennyi­re tanul­ságos, amit ebből meg lehet tud­ni, mel­lőz­zük, mi­vel nem kap­cso­ló­dik a pszi­cho­pato­ló­gia kérdéséhez.

Joggal merül fel a kérdés: jó, jó, na­gyon szép, hogy ez így van, de ak­kor még­is mi te­szi, hogy lé­nye­gé­ben sen­ki sem épel­méjű? A nyugati kultú­ra keresz­tény össze­függé­sei­ben egy „kö­zön­sé­ges földi ha­lan­dó” olyan em­ber­nek felel meg a Buddha taní­tá­sai­nak értel­mé­ben, aki nem vilá­go­so­dott meg – az­az tele a tuda­ta szennye­ző­dés­sel –, puthuj­jana, ’közön­séges vilá­gi em­ber’, a köz, köz­nép, ellen­tét­ben azok­kal, akik „kiér­deme­sültek” (per­sze nem vilá­gi érte­lemben!). A ’senki’ te­hát a soka­ság­ra utal, ar­ra, hogy az ő soraik­ban igen­csak rit­kaság­szám­ba megy az épel­méjű­ség, szinte sen­ki sem ép­el­mé­jű: elté­rő mér­ték­ben bár, de bizony kinek-kinek meg­van a ma­ga kü­lön kis elme­kór­tani be­so­ro­lá­sa, elté­rő meg­nyil­vá­nu­lási for­mái­val egye­temben – ami­ről sen­ki sem akar, naná, hal­la­ni, ha egy­szer min­dig a má­sik a hü­lye! Érde­mes körül­nézni, érde­mes job­ban meg­nézni a külön­féle ha­zai és kül­honi szín­te­re­ket – az olyan nyil­vános szín­tere­ket is, mint a hét­köz­napi poli­tika a ma­ga válo­ga­tott sze­rep­lői­vel és elme­kór­sá­guk válo­ga­tott válfajaival.

A politika – minden­hol és minden­kor – legin­kább osto­ba, és osto­basá­gá­ból, továb­bá a most kö­vet­kező rész­ben fel­tárt műkö­dés­módok­ból fa­kad el­sőd­le­ge­sen a po­liti­ka csi­ná­lói­nak meg­döb­ben­tő és égbe­kiál­tó, vég­ze­tes tör­té­nel­mi fele­lőt­len­sége, de nem ki­sebb a köz­em­ber fele­lőt­len­sége sem. A mi ko­runk vilá­gának ba­jai­ról, a poli­tika vak­sá­gá­ról és az álta­lá­nos fele­lőt­len­ség­ről – és még sok egyéb­ről – a brit Jona­thon Por­ritt ragyo­gó, jól kö­vet­he­tő tény­fel­táró köny­vé­ben olvashatnak:


Torzu­lások

Alap­vető meg­veze­tett­ségünk és osto­basá­gunk okoz­za a tu­dat műkö­dé­sé­nek – a tu­dati fo­lya­ma­tok – tor­zu­lá­sait (vipal­lāsa). Ami lé­nye­gé­ben lejátszódik:

a néze­teink (diṭṭhi) alakítják à
észle­lésünk (saññā) mikéntjét à
észle­lésünk pedig a gon­do­lata­inkat, gon­dol­kodá­sunk mi­ként­jét (citta) alakítja.

Ennek meg­fele­lően minden torzul. A Buddha szava­ival: Cattā­ro­me, bhik­khave, sañ­ñā­vipal­lā­sā cit­ta­vi­pal­lā­sā diṭ­ṭhi­vipal­lāsā, a tor­zulásnak négy­fé­le meg­nyil­vánu­lása léte­zik, szer­ze­te­sek – tor­zul az ész­le­lés, a gon­dol­ko­dás, és tor­zul­nak a néze­tek. Mi az a négy, ami­ben torzulnak?

Ez már azon­ban a fen­tebb ugyan­csak emlí­tett, ’Az ér­zéke­lés­/ész­le­lés [stb.] tor­zulá­sai­ról szó­ló tan­be­széd’ (Vi­pal­lā­sa­sut­ta, AN 4:49), me­lyet vers­ben kere­kít le a Buddha:

Anicce niccasañ­ñino,
’A mulan­dóság­ban állan­dósá­got érzékel,’
dukkhe ca sukha­saññino;
’a dukkhá-ban örö­möt és boldog­ságot érzékel;’
Anattani ca attāti,
’Az önvaló nem­lété­ben önvalót, ént érzékel,’
asubhe subha­saññino;
’a csúnyá­ban (vissza­taszí­tóban) szépet (vonzót) érzékel;’
Micchā­diṭṭhi­gatā sattā,
’Az embe­reknek téves néze­teik vannak,’
khitta­cittā visañ­ñino.
’elméjük hábo­ro­dott; kite­kert, torz és elfer­dített az észlelésük.’

’Az embe­reknek téves néze­teik van­nak, elmé­jük hábo­ro­dott; kite­kert, torz és elfer­dí­tett az ész­le­lé­sük.’ —
Nem vala­mi hízel­gő, ugye? Itt bizony új­fent a Buddha kér­lel­he­tet­len és szer­fö­lött kel­le­met­len igaz­sá­gai­val van dol­gunk, már­pedig az ilyes­mihez nem­igen fű­lik a fo­gunk. Moso­lyog­jon csak szé­pen to­vább az a Buddha, sej­tel­mes mo­sollyal az arcán – az ilyen eg­zo­tikus, réve­teg-misz­tikus Budd­hákat sze­ret­jük –, de ilye­nek­kel ne trak­tál­jon ben­nün­ket! Szépe­ket, azt sza­bad, azt mond­hat, de efféléket?!

Kár, hogy nem fűlik a fo­gunk a Buddha szó­kimon­dó igaz­ságai­hoz. Azért kár, nagy kár, mert a vi­lág nem ok nél­kül néz úgy ki, aho­gyan kinéz, az embe­rek nem ok nél­kül olya­nok, amilye­nek: min­den rossz, min­den baj, min­den szen­vedés, min­den nyomo­rúság arra ve­zet­hető vissza, hogy az em­be­rek elsöp­rő több­sé­ge vak, nem lát – nem is akar látni –, és meg­veze­tett­ségé­ben és os­to­ba­sá­gá­ban tö­mén­te­len szen­ve­dést zúdít az egész világ­ra, ön­ma­gát is beleértve.

Mulan­dónak látják, ami mulandó …

Az ilyen embe­rek, foly­tatja a Buddha, Māra, a Go­nosz igáját nyö­gik, s nem képe­sek biz­tos rév­be érni (te yoga­yuttā māras­sa / ayo­gak­khemino janā), foly­tatják léte­zésü­ket a lét­for­ga­tag­ban (saṁ­sāra), kava­rog­nak to­vább, bele az újabb meg újabb szü­letés­be és ha­lálba (sattā gac­chanti saṁ­sāraṁ / jāti­mara­ṇa­gāmino).
Amikor azonban megje­lenik egy-egy buddha a világ­ban, ragyo­gó fényt árasztva ma­gá­ból (yadā ca buddhā lokas­miṁ / uppaj­janti pabhaṅ­karā), fel­tárja a Dham­má-t – a vilá­got egy­be­tar­tó és mű­köd­te­tő ter­mé­szeti tör­vény­sze­rűsé­gek összes­ségét –, ami a szenve­dés el­nyug­vá­sá­hoz ve­zet (te imaṁ dham­maṁ pakā­senti / dukkhūpa­sama­gāminaṁ).
Ahogy ezt hallják a bölcsek (sap­pañ­ñā), már vissza is nyerik épel­méjű­sé­gü­ket (tesaṁ sut­vā­na sap­pañ­ñā / sacit­taṁ pacca­laddhā te): mulan­dónak lát­ják, ami mu­landó, és szen­vedés­nek, ami szen­ve­dés (anic­caṁ anic­cato dakkhuṁ / duk­khamad­dakkhu dukkhato).
Én és ön­való nél­küli­nek lát­ják, ami én és ön­való nél­küli, a csú­nyát és taszí­tót pe­dig csú­nyá­nak és taszí­tó­nak (anat­tani anat­tāti / asubhaṁ asubha­taddasuṁ).
Azzal, hogy a helyes nézet birto­kába jutot­tak, immár felül­kere­ked­tek min­den szen­ve­dé­sen (sam­mā­diṭ­ṭhi­samā­dānā / sab­baṁ duk­khaṁ upaccagun”ti).

A kép egyre telje­sebb, remél­hető­leg. Nem baj, ha be tet­sze­nek végre lát­ni, hogy ide­bent van min­den, ide­bent, eb­ben az átlag 180 cm magas test­ben dől­nek el a dol­gok, ide­bent kép­ző­dik le a vi­lág. A tu­dat­ban. Én tehe­tek róla, ha sodró­dom tovább a lét­forga­tag­ban, én ma­gam tehe­tek ró­la, ha nem va­gyok ké­pes maga­mat meg­váltani, én ma­gam tehe­tek a világ­ról, ami­ben kény­te­len-kel­let­len lé­te­zem: én ala­kí­tom ezt a vilá­got, de úgy, hogy ez az „én” nem az az „én”, ha egy­szer itt bent nincs senki BIG ME-n kí­vül. Csak BIG ME hiszi, be­széli be magának, hogy van ott va­laki – va­laki, aki új­ra­szü­le­tik, va­la­ki, aki el­kezd öre­gedni és épül­ni lefe­lé, vala­ki, aki meg­beteg­szik, hogy az­tán meg­hal­jon (új­ra), és hogy ez a va­laki azon­nal meg is fogan­jon az­tán egy követ­kező lét­for­má­ban. Meg­halt, mert új­ra­szü­le­tett, és mi­vel nem keve­re­dett ki a lét­for­ga­tag­ból, hát újra meg is kell majd hal­nia, punap­punaṁ, új­ra meg új­ra, vég nélkül – és a lét­for­ga­tag­nak még csak a kez­de­te sem ve­he­tő ki, anamatagga.

A jelen­sé­gek, a folya­ma­tok személytelenek.

 ]