Na de kinek a bizonyítványa? – Váratlan fordulatok

Mármint amit magya­rázni szoktak. Meg lehet is. Egy biztos: ala­pos kis félre­szerve­zés­nek kö­szön­hető­en lezaj­lott 24-én az újabb, kény­szerű költö­zés a ja­nuár 11-i költö­zés után, ami­kor is eljöt­tem Kuru­ne­gala köze­léből. A 24-i hur­col­ko­dást termé­szete­sen úgy kell elkép­zelni, hogy a már igazi profi csoma­goló és lan­ka­dat­lan kitar­tás­sal köl­töző szer­zetes újra lecso­ma­golta a Budu­gal­lena Erdei Kolos­tor ven­dég­lak­osztá­lyában azt a keve­set, amit ott­lété­nek 13 (!) napja során elő­vett és hasz­nált, hogy a lelkes és persze sokkal ifjabb és tett­erős segít­ség le­hordja a dobo­zokat (könyv, könyv, könyv, papír­nemű és hason­lók), csoma­gokat, egye­beket, amit aztán egy kis­buszba pakoltak.

Félre­szerve­zés azért, mert ami­kor meg­keres­ték, az apát hozzá­járu­lását adta ahhoz, hogy akár átme­neti időre vissza­mehes­sek hozzá­juk, és ezt jó idő­ben az elszál­láso­lás dolgai­ban is ille­tékes szer­zetes tudo­má­sára hozták, akit költö­zés előtt újra fel­hívtak, köz­lendő vele az im­már végle­ges dátu­mot.

Hát, jó nagyot néz­tem, ami­kor ott de­rült ki: nincs ám sza­bad kuṭi, de öt nap (hogy miért pont öt…?) eltel­tével majd lesz. Addig a ven­dég­szállás­sal kell, úgy­mond, beér­nem, ami­nek az egyik nagy elő­nye, hogy a köz­ponti rész szívé­ben van, s így nem kell dom­bot vagy százá­val lép­csőt mászni. A másik nagy elő­nye, hogy ott fent van tér­erő, s ezzel most is tud­tam az inter­netet hasz­nálni. A har­madik a lég­kon­dici­onálás lehe­tősége.

Óriási hátrá­nya ezzel szem­ben, hogy egy fél szint­tel lejjebb nagy­ban zajlik ám ott az élet, ha úgy ala­kul: egy­részt dísz­kivilá­gítás oly­kor késő estig – bele az éjsza­kába akár –, csap­kodás, hangos­kodás, jövés-menés meg hason­lók. Az első éjjel alig tud­tam vala­mit aludni: ala­mizsna­gyűjtő szilké­ket lak­koz­tak újra, ill. éget­tek ki egy speci­ális gáz­kemen­cében, egész éjsza­ka (!). Nnna.

Egy másik hát­ránya, hogy nagy üveg­ablak-felü­letek van­nak körbe-körbe, és persze ott fent szinte egész nap kapja a napot ez a beton­épít­mény, vagyis nap­pal 31–32 fokok voltak bent – éljen az üveg­ház­hatás, amire vélet­lenül sem gon­doltak, ami­kor felépí­tették. És még egy söté­títő sin­csen az abla­kokon, a benti krém­színű függö­nyök meg nem sokat érnek.

Hát mindegy. Senki se gon­doljon arra a bizo­nyos sava­nyú sző­lőre, de én eleve csak átme­neti­nek gon­dol­tam ezt az újabb ott-tar­tóz­ko­dást a Budu­galle­nában: már­cius folya­mán (?) elké­szül egy-két olyan kuṭi a kicsit maga­sab­ban fekvő Nika­pitiya Erdei Kolos­tor­ban nem messze, ahol a nap­pali hőmér­sékle­tek jóval ala­cso­nyab­bak, és az éjsza­kák hűvö­sek. Emlé­kezte­tőül: decem­ber dereka táján láto­gat­tam el oda, be­szél­tem az apát­tal, aki fel­kínálta a lehe­tősé­get, csak­hogy jelen­leg csu­pán a köz­ponti rész­től távo­labb fekvő és ve­sződsé­gesen meg­köze­líthe­tő kuṭik szaba­dok, a hegy­oldal­ban (se kiépí­tett ösvény, se lépcső), és ezek­ben a kuṭik­ban nincs angol vécé. Tavaly már­cius­ban voltam kény­telen elköny­velni, hogy a leépü­lés újabb szép meg­nyilvá­nulá­sa­ként lám, már ez sem megy: még kurta ott­létem alatt, a Nā Uyana Erdei Kolos­tor­ban, ahol is egész szűk kis helyen kel­lett kín­keser­vesen legug­golni (majd fel­kapasz­kodni!), ám ez kikezd­te a tér­det is, a csípő­izüle­teket is, úgy­hogy csak hosszú idő után, nagy nehe­zen jöt­tem helyre. – Hát, az öre­gedés már csak ilyen: egy nap mit sem sejtve csi­nálni aka­runk vala­mit, bele­vá­gunk, hogy azon mele­gében rá­döb­ben­jünk, hogy mi ezt ebben az élet­ben többé már nem le­szünk képe­sek meg­csinál­ni! Bizony! – Van ezzel valami baj? Nincs vele sem­mi baj: öre­gedni, le­épülni, le-lerob­banni (aztán akár úgy-ahogy rendbe­jönni egy időre, fel­épülni…) a világ leg­termé­sze­te­sebb dolga, hiszen min­den­nek és min­den­kinek ez az útja. Ez a dolga. Ez a „ren­delte­tése”: kike­rülni ugyan­úgy nem lehet, mint távo­zásun­kat, azt, hogy egy nap menni kell, kész, vége. Már­mint ennek az élet­nek, és ha nem sike­rül meg­szaba­dulni a lét­forga­tag­ból, a szam­szárá­ból (saṁ­sāra) – az újabb meg újabb szüle­tések és halá­lok sza­kadat­lan, min­den kive­hető kezdet és vég nél­küli lánco­latá­ból –, akkor máris bele­fogan­tunk a követ­kező létbe, ami­ből, ha min­den felté­tel és kivál­tó ok adva hozzá, nem sok­kal ké­sőbb újabb szüle­tés lesz (lehet), és kezdő­dik min­den elölről. Ez azt je­lenti, hogy le kell majd élni egy újabb éle­tet vala­melyik lét­szfé­rában, bizto­síték azon­ban nincs arra, hogy újra em­ber­ként jele­nünk majd meg a világ­ban. Lásd ehhez: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html

Vissza­térve a hurcol­kodá­sok kér­désé­hez: kény­szerű­en be kel­lett hát most iktatni még egy átme­neti (?) helyet (jaj!), mivel­hogy egy pár napig csak nem moz­dult senki és sem­mi – nem és nem –, de aztán hir­telen beje­lentet­ték: a ven­dég­szállá­son nem marad­hatok, mert szük­ség van rá, el kell menjek vala­hova más­hová, ha egy­szer nincs náluk sza­bad kuṭi. – Jó. Felke­re­sett egy mo­gorva, koro­sabb szerze­tes (ő is csak láto­gató volt ott amúgy), és jó angol­ság­gal pat­togva so­rolta egy­más után, hová men­jek. Monda­nom sem kell, hogy egyik hely jobb lett volna a másik­nál, azaz szó sem lehe­tett róluk a ré­szem­ről, csak hát itt olyan apró­ság­gal a kutya nem foglal­kozik, hogy mi­lyen idős meg hogy mi­lyen álla­pot­ban van valaki. Az egyik hely azon­ban sze­get ütött a fejem­be, és ami­kor körbe­kér­dez­tem a szer­zetes­társa­kat, pozi­tív dolgo­kat hallot­tam. Azt is meg­tud­tam ettől a mo­gorva szerze­testől, hogy az én koráb­bi kuṭim is (ni­csak!) üre­sen áll – én még akkor délu­tán le is men­tem meg­nézni, de jobb, ha nem részle­tezem, milyen lesújtó lát­vány tárult a sze­mem elé. És ahogy így elnéz­tem, azt mond­tam ma­gam­ban: mini­mum két hét, mire min­dent kial­moz­nak, eltaka­rítják a romo­kat, kimos­sák és fertőt­lení­tik stb. a nagy víztar­tályt a tetőn, és a mellék­helyi­ség­ben egy vizes szaki min­dent meg­javít. – Tiszta utópia.

Amikor elkezd­tem un­szolni egy másik illeté­kest, az itt csep­pet sem szokat­lan „most ezért nem, hol­nap azért nem, holnap­után meg ama­zért nem” lett be­lőle, míg­nem egy másik szerze­tes, aki lelke­sen járt és még min­dig jár át ide tíz-tíz napos meditá­ciós elvo­nulá­sokra, a kezébe vette a dolgot, és hét­főn, jan. 22-én eljött velem ide, hogy körül­néz­hes­sek, és az apát is meg­néz­hes­sen magának.

Az apát kedve­sen hozzá­járu­lását adta, hogy ebbe a vipas­sanā meditá­ciós köz­pont­ba köl­töz­hes­sek. Most már „csak” a fuvart kel­lett megol­dani, ill. meg­szer­vezni, ami me­gint csak jó kis türe­lem­játék tud lenni, rá­adá­sul nem­ritkán az utol­só utáni perc­ben szól­nak, hogy megy a kocsi, mert más­hol is van még dolga! (Lásd itt fel­jebb: „hol­nap ezért nem…” stb.)

Láss azon­ban csodát: 24-én reg­gelre akadt fuvar, zök­kenő­mente­sen lebo­nyolí­tot­tuk a költö­zést. – Részben más Budu­galle­nát hagy­tam most ott melles­leg, mint ami­lyen kb. más­fél évvel eze­lőtt volt: az akko­riak egy része más­hová ment, az idő­seb­bek közül ketten is meg­haltak, ketten pedig vissza­tér­tek a világi életbe. Újak is kerül­tek, rész­ben isme­rős arcok más­hon­nan. Ugyan­akkor külö­nös volt látni, hogy a fegye­lem, vala­mint a kellő-illő tiszte­let­adás dol­gai­ban mint­ha na­gyobb lett volna most a laza­ság... (Ez is a mulan­dóság, min­den lét há­rom ismér­ve közül az első­nek a terü­lete: sem­mi sem állan­dó, min­dig min­den válto­zás­ban van, kelet­kezik, itt van egy ideig, más lesz, aztán távo­zik, meg­szűnik. Min­den, kivé­tel nélkül, ami csak felté­telek függ­vényé­ben léte­sült.)

▲

Szóval itt vagyok én most ugyan­annak az erdei hagyo­mány­nak – Gal­duwa néven is, hib­rid átírás­ban Shrī Kal­yāṇī Yogāsh­rāma Saṁ­sṭhāva néven is isme­retes, lásd: https://www.wikiwand.com/en/Sri_Kalyani_Yogasrama_Samstha – egy másik kolos­torá­ban, Vella­váya város­tól délre. Kilóg a sor­ból, amennyi­ben nem erdő­ben van, ha­nem sík vidé­ken, fák kö­zött, sok nyi­tott tér­rel, mint egy liget­ben: a leve­gő össze­hason­lítha­tat­lanul szára­zabb, ám jóval mele­gebb is van itt a síkon nap­köz­ben, amit erős lég­moz­gás eny­hít. Haj­nalra ala­posan lehűlt, a taka­ros, új épí­tésű, össz­kom­for­tos kuṭi­ban 24 fokot muta­tott a lég­mérő, ami ki­feje­zet­ten hideg­nek tűnt az „üveg­ház” (vagy akár a Sri Guna­war­dhana­ramaya) után, ahol haj­nal­ban is 27–28 fokok voltak oda­bent.

Kilóg a sor­ból még annyi­ban is, hogy itt vipas­sanā-, azaz ún. be­látás­meditá­ciót végez­nek, legin­kább a bur­mai szüle­tésű indiai S. N. Goen­ka (lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/S._N._Goenka ), azaz nem a bur­mai Pa Auk Saya­daw [ejtsd, kb.: sz^he­jádɔ:] mód­szerét köve­tik, továb­bá a rend­szere­sen meg­hirde­tett tíz napos elvo­nulá­sokra világi gya­kor­lókat is várnak (lásd a képe­ket a neten: https://www.google.com/search?q=dhamma+pradeepa+vipassana+meditation+centre&oq=dhamma&gs_lcrp=EgZjaHJvbWUqBggBEEUYOzIGCAAQRRg5MgYIARBFGDsyBggCEEUYQTIGCAMQRRhBMgYIBBBFGEEyBggFEEUYPDIGCAYQRRg8MgYIBxAuGEDSAQkxMDc0OGowajGoAgCwAgA&sourceid=chrome&ie=UTF-8#lpg=cid:CgIgAQ%3D%3D,ik:CAoSLEFGMVFpcE9yZURvel9Db1RQWXNGSXY0cklVQU8tUXdSd1JtR1RIR0NaVW1K ). – A térké­pen melles­leg a vi­szony­lag közeli Budu­gal­lena kolos­tor is meg­talál­ható.

Jelenleg velem együtt tizen­egy a szerze­tesek és noví­ciu­sok száma; né­gyen átme­neti­leg távol van­nak. Tegnap végig­kér­dez­tem min­den­kit az ebéd után. A leg­idő­sebb 73 éves, és 67 éve­sen avat­ták szerze­tessé. A leg­fiata­labb száma­néra (sāma­ṇera, noví­cius, vagyis szerze­tes­növen­dék) 18 éves és két és fél éve van már itt (!) – ő azért is érde­kes eset, mert az édes­apja, egy koráb­bi szinga­léz sza­kos isko­lai tanár, ugyan­csak noví­cius: két hónap­pal ez­előtt avat­ták 53 éve­sen… (Az Ambu­luvá­va köz­pont­ban az otta­ni szerze­tes­társ édes­apja egy másik kolos­tor­ban volt szerze­tes. És olyan is van, hogy egy szerze­tes édes­anyja ún. dasza-szíl-mátá le­gyen, ami annyit jelent, hogy tíz foga­dal­mat tesz le, ill. követ, le­mond a világi élet­ről, kolos­tori közeg­be költö­zik, vala­mint szerze­tes­leplet ölt: messzi­ről alig külön­böz­teti meg őket vala­mi a szerze­te­sektől!)

▲

Tegnap­előtt, 25-én Jeles Nap volt, upó­szatha, teli­hold. Megható volt látni a sok-sok ün­nepi láto­gatót, a híve­ket: kötet­len han­gulat, barát­ságos népek, sok gyerek és fiatal, fehér­be öltözve mind a nagy napra. Az étke­ket is ők állí­tot­ták elő (itt főz­nek ugyan­is), bősé­gesen – és fo­gyasz­tot­ták is el később, a kevés szerze­tesen kívül. – Az apát szelíd és halk­szavú; nyu­godt, ki­egyen­súlyo­zott ember benyo­mását kelti; ango­lul keve­set ért csak, de van­nak, akik tud­nak fordí­tani, ha kell, én meg min­den gátlás nélkül, feszé­lye­zetle­nül vetem most már be azt a bor­zasz­tó keve­set, amit szin­galé­zül tudok.

Ugyan­csak ked­vező benyo­más (ehhez azon­ban lásd: „min­dig min­dent elhi­szel, amit látsz?” | hal­lasz stb.): maga a közös­ség. Hogy aztán mi lesz itt abból, hogy újra elő­ve­gyem a szin­galézt, majd meg­látjuk, de az vilá­gos, hogy égető szük­ség lenne jobb nyelv­tu­dásra a kony­ha­szinga­léz helyett.

Hát, kiala­kul majd ez is. Mi több, még úgy is ala­kul­hat­nak a dol­gok, hogy a végén itt raga­dok, ha be­válik a hely: ma­radni lehet, mivel ez az apát is szíve­sen fogad be kül­földi szerze­test. És világi gya­kor­lók­nak is örül, akik szá­mára van itt szál­lás­hely és ellátás. A gya­kor­lás­hoz adva a képe­ken is lát­ható barát­ságos, rusztikus medi­tációs ház, ill. adva – apát urunk fel­aján­lotta nekem, nem is egy­szer – egy lég­kondi­val felsze­relt, tágas és na­gyon szép, ele­gáns terem, az ún. szíma (sīmā, mely­ben a Szan­gha a hiva­talos aktu­sait bo­nyo­lítja pl. jeles napo­kon), s amely­ben van hely járó­gya­korla­tok zavar­talan vég­zésé­hez is, végre zárt és vé­dett bel­tér­ben. Ez az, amit leg­in­kább hiá­nyol­tam eddig Srí Lan­kán (lég­kon­dival vagy nél­küle) – és ami nagy iram­ban épül-készül a már emlí­tett Nika­pitiya kolos­tor­ban –, vagyis az előre­mene­telem­nek, úgy ér­zem, most már „csak” én le­hetek az aka­dálya. (Nika­pitiya, azaz Nika­pitiya Bud­dhist Forest Mon­astery – නිකපිටිය ආරණ්‍ය සේනාසනය ; lásd: https://www.google.com/maps/place/Nikapitiya+Buddhist+Forest+Monastery+-+%E0%B6%B1%E0%B7%92%E0%B6%9A%E0%B6%B4%E0%B7%92%E0%B6%A7%E0%B7%92%E0%B6%BA+%E0%B6%86%E0%B6%BB%E0%B6%AB%E0%B7%8A%E2%80%8D%E0%B6%BA+%E0%B7%83%E0%B7%9A%E0%B6%B1%E0%B7%8F%E0%B7%83%E0%B6%B1%E0%B6%BA/@6.6931251,81.0473969,2256m/data=!3m1!1e3!4m6!3m5!1s0x3ae46d6420a0d321:0x87b28d2258d31dae!8m2!3d6.6941054!4d81.0542526!16s%2Fg%2F11pph19fg9?entry=ttu )

Igen, én. Ahogy az lenni szo­kott – leg­fel­jebb be­látni nem aka­ródzik! Én egye­dül, egyes egye­dül, más nevén BIG ME. És se itt hegyre felka­pasz­kodni nem kell, se messzi­re menni: a szíma épü­lete a szám­ban, átel­len­ben, az ajtóm­tól talán ha 14 méter­nyire. Ömlő eső sem je­lent­het aka­dályt. (Az aka­dály, mint tud­juk, neve­zett BIG ME.) Minden itt van, az ebéd­lő is, a kis szer­tar­tás­terem is, a medi­tációs ház is, apát urunk kuṭija, min­den, és itt van­nak a szerze­tesek is a szom­széd­ság­ban. A leg­köze­lebbi nagy köz­kór­ház hema­toló­giai szak­rende­lés­sel sincs annyi­ra messze, Vella­váyá­tól 17 km-re.

Egy rossz szót nem szól­hatok, de tényleg!

▲

Közben január 27-e lett. És egyre mele­gebb: mély­kék az ég­bolt, min­den szipor­kázik a zavar­talan nap­sütés­ben, és most már jobb, ha dél­idő­ben és úgy dél­után né­gyig az ember ide­bent van a „hűs” 29 fokos kuṭi­ban. Egész ponto­san az észa­ki széles­ség 6°38’52’’ fokán va­gyunk, azaz kis túl­zás­sal csak egy na­gyobb ugrás ide az Egyen­lítő!

Hajnal­ban kerí­tet­tem ma sort az első gya­korla­tokra is a szímá­ban. Örü­lök ennek a lehe­tőség­nek! – Esté­re befut­nak a ked­ves részt­vevők is: az új év első tíz napos meditá­ciós elvo­nulása hol­nap haj­nal­ban veszi ugyan­is kezde­tét. És még egy ara­nyos és szép­séges óriás­mó­kust is lát­tam ma reg­gel. És, mint lát­ható, tér­erő is van. – Mi kell még?

Jobb kéz felől
a Nagytisz­teletű Ellegama Paññasīla,
az apá­tunk,
a töb­biek egy tava­lyi elvonu­láson vettek itt részt.

☸