Levelek az erdőből VII: Repülő serpe­nyő farokkal. – Elsin­kófált pén­zek nyomában.

Kedves Mind­nyájuk|-jatok!

Mea maxima culpa – van azért apo­lógia is, ment­ség, bár leszö­gez­hetem, előre is, hogy se Szók­rá­tész­ről nem lesz itt szó, se Misz­tót­falusi (Tótfa­lusi) Kis Mik­lós­ról, bár­mennyi­re érne is bizony az ő drá­mai élet­útja egy misét a mai ma­gyar köz­álla­potok össze­függé­sében.

Mea maxima culpa – huszon­öt nap­pal eze­lőtt átmá­sol­tam egy-két levél­ből része­ket, hogy majd be­épí­tem ebbe a leg­fris­sebb, VII. sz. levél­be az erdő­ből. És ennyi­ben is hagy­tam akkor. Most azon­ban na­gyon is idő­szerű egy újabb levél, ha már egy újabb erdő ölelé­sében kötöt­tem ki, de – élje­nek az asszo­ciá­ciók, éljen a papañ­ca!* – remél­hető­leg nem halá­los ölelé­sé­ben. Ez trópu­son per­sze vélet­lenül sem elha­nyago­landó szem­pont a min­den­féle mér­ges her­ken­tyű okán. Ennek a kolos­tor­nak a közép­ső részé­ben, ahol az ebéd­lő is talál­ható, egy nap kiszúr­tunk egy na­gyon szép zöld vipe­rát úgy fej­magas­ság­ban, szép­séges, sárga fe­jecs­kével (lásd a fotót!). Az ágak­ra teke­re­dett, és méla les­ben várt vala­mi ehe­tő zsák­mány­ra. Napo­kon át ott volt, néha vál­toz­tatva a test­hely­zetét. Mi több, egy nap már ket­ten voltak, édes­deden egy­másba fonódva!

*Tessenek|-etek az előző blog­be­jegy­zésben utána­olvasni!
https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/11/levelek-az-erdobol-vi-boldogsag-utja.html

Erdő. Srí Lankán még min­dig van erdő bőven, sze­ren­csére, bár, mint koráb­ban már ír­tam, itt is be­lakja őket aprán­ként az em­ber, aki nem győz szapo­rodni ezen a táján is a világ­nak. És mivel egyre na­gyobb lábon él, ha tehe­ti, illet­ve leg­in­kább csak szeret­ne, min­den­ből meg­pró­bál pénzt csi­nálni. Persze nem­csak a gyere­keik­ből, mint pl. Kam­bodzsá­ban, nem­csak ön­ma­gá­ból, mint pl. Thai­föl­dön, ahol szinte min­denki el­adó, akár kor­tól füg­getle­nül is (vö. a póló­kon lát­ható ígé­retes ki­té­telt: No mo­ney, no ho­ney!), ha­nem saját kör­nye­zeté­ből is: kivág­ja az érté­kes fákat, az­tán kivág­ja a nem érté­kes fákat, és ezzel ön­maga alatt is vágja a fát, azaz tulaj­don élő­he­lyét is el­pusz­títja, az állat­vilá­gét is, és ezt, naná, meg­sínyli a nö­vény­világ is. – Csak így tovább, gye­rekek!

Erdő. Srí Lanka szi­get – ráa­dásul meg­felelő, stra­té­giai fon­tos­ságú a fek­vése –, s mint ilyen, min­dig is ki volt téve hívat­lan jöve­vé­nyek fel­bukka­násá­nak. Nem csak Dél-India felől lehe­tett szá­molni betö­rések­kel, de idő­vel meg­jelen­tek tá­voli hajós nem­zetek is. Az elsők, akik idő­vel meg is vetet­ték itt a lábu­kat, a por­tu­gálok vol­tak már 1505-ben.  És bár 1656-ban a hol­lan­dok vál­tot­ták őket, végül a bri­tek vol­tak azok első fel­lépé­sükkel 1796-ban, akik egé­szen az or­szág füg­get­lensé­gének ki­kiál­tásá­ig (1948. február 4.) marad­tak.

Nem egy por­tugál jöve­vény­szó tartja magát mind a mai napig a szinga­léz­ben, és nem is mind­egyik a ke­resz­tény hit­tel ke­rült ide. A silva pl. erdőt jelent, és család­név lett belőle. Két vál­to­zat fut: a Silva, így, ön­magá­ban, illet­ve a „ne­mesi” hang­zású de Silva, vö. ’erdei’ („erdey”, ipszi­lon­nal! ami csak elő­kelő, de, ha jól tu­dom, nem neme­si!). A leg­szebb az egész­ben, hogy sok hely­béli állí­tólag abban a meg­győző­dés­ben él, mi­sze­rint ez egy ős­honos szin­ga­léz név. – Nem tudom, a többi portu­gál ere­detű név felől mit tarta­nak, csak azt tudom, hogy van Pere­ra / Pe­reira, Soysa / Zoysa / de Zoysa (ez is ne­mesi fel­hang­gal), aztán Fon­seca, Almei­da, Cabral és tár­sai. Köze­lebb­ről lásd: https://thuppahis.com/2020/10/21/portuguese-names-and-their-meanings-among-the-sri-lankans/

Az ember műkö­dés­módjai kísér­teties hason­lósá­gokat mutat­nak kultú­rától füg­get­lenül: a ma­gyar em­ber pl. szen­tül hiszi, hogy az udvar, kém­ény, szoba, istálló, vagy a kol­bász, ka­lács, pogá­csa, ecet, cukor, sza­lonna, son­ka, ubor­ka, retek, pa­szuly és még tenger­nyi egyéb a háza tá­ján echte ó- meg ős­ma­gyar szó, ho­lott át­véte­lek, vagy­is jöve­vé­nyek.

Erdő. És, ismét­lem: ez egy újabb erdő itten. Érde­mes meg­nézni, miféle: Kandy váro­sa öle­li kör­be ezt a va­rázs­latos er­dőt, mely gaz­dag élő­világ­gal büsz­kél­ked­het. Egy nap áll­tam oda­kint, a folyo­són, és elnéz­tem a dél­nyu­gati ég­bolt deren­gésé­ben a moz­gást nap­nyugta után. Denevé­rek tűn­tek fel, de vala­mi ki­sebb fajta; jöttek aztán ko­mor feke­tesé­gük­ben egy „klas­szi­ku­sabb” faj­tából is, mint ami­lye­neket régi rajz­fil­mek­ben lehet látni. És egy­szer csak át­úszott vala­mi – szá­mom­ra leg­alább­is – egé­szen külö­nös és szo­kat­lan lát­vány a leve­gő­égen: ki lehe­tett venni rajta vala­mi orr­szerű­séget, két fü­lecs­két, két-két pracli­féle­séget, és nem utol­só­sor­ban a leg­móká­sabb tarto­zékot, egy ki­nyúj­tott, buja, lom­pos far­katI Igen! Az egész így együtt olyan volt, mint­ha egy ser­penyő repült volna át az ég­nek azon a szelet­jén, egy ser­pe­nyő, igen, ami­nek a nyele neve­zett fa­rok volt! Hogy én mit mulat­tam ezen! És rög­vest utána is néz­tem, mi volt az – csak nem egy repü­ló óriás­mókus…? De bi­zony, hogy az volt! Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Indian_giant_flying_squirrel

Ha meg­nézik az angol Wiki­pe­dián az „Uda­watta­kele” szó­cikket erről az erdő­ről, akkor ámul­doz­hat­nak, hogy mi min­den nem lakik ebben az erdő­ben! És micso­da növény­zet kö­zött! https://en.wikipedia.org/wiki/Udawattakele_Forest_Reserve

▲

Novem­ber 16-án, pont ma (dec. 14-e van) négy hete, egy szer­dai napon köl­töz­tem ide, egy Sri Dala­da Tapo­vanaya nevű erdei ko­los­torba, ahol jelen­leg öten élünk itt szer­zete­sek. Nyolc évvel eze­lőtt novem­ber köze­pétől decem­ber köze­péig már lak­tam itt kb. há­rom hét ere­jéig. Burmá­ból jöttem akkor ide, kö­vetve az én bhutáni szer­zetes bará­to­mat, aki­vel Ran­gun­ban tanul­tam a Nem­zet­közi Théra­váda Budd­hista Misszi­ós Egye­te­men (ITBMU = Inter­natio­nal Thera­vāda Bud­dhist Missio­nary Uni­ver­sity) a 2013/14-es tan­évben, mely­nek végez­tével ő vissza­jött Srí Lan­kára, foly­ta­tandó itt meg­kez­dett egye­temi tanul­má­nyait, ne­kem meg ked­vem szottyant el­jönni, hogy lás­sam, mi­ként fes­tenek az itte­ni felső­fokú páli és budd­hista egye­temi tanul­má­nyok: há­rom egye­tem is kínál kurzu­sokat (jó pén­zért!), az egyik a közeli Pera­deni­yában van. Amit lát­tam és hal­lot­tam 2014 végén, csep­pet sem győ­zött meg, így ak­kor én men­tem is aztán vissza Dél­kelet-Ázsi­ába, de nem Ran­gunba, ha­nem csak Bang­kokig, ez már azon­ban egy másik törté­net – ahogy az lenni szo­kott.

Eljöt­tem az Ambulu­wawa-torony aljá­ból, a Sri Subodha elvo­nulási köz­pont­ból, pe­dig ez­úttal nem is állt szándé­kom­ban onnan el­jönni. El­jöt­tem, mert mara­dék­tala­nul el­párol­gott a bizal­mam a köz­pon­tot fenn­tartó nagy anya­kolos­tor, a pera­deni­yai Sri Subo­dha­rama apát­ja iránt.

Aki csak egy kicsit is figye­lem­mel köve­ti, mikor merre járok ép­pen, az emlé­kezni fog arra, hogy ta­valy, azaz 2021 jú­lius vége és decem­ber leg­eleje kö­zött az imént emlí­tett to­rony aljá­ban fekvő köz­pont­ban tar­tóz­kod­tam. Arra is emlé­kez­het egy füst alatt, mennyi­re pró­bára tette ezt az öre­gedő és las­san, de bizto­san le­épülő szer­veze­tet az otta­ni mikro­klíma a szűn­ni nem aka­ró esőzé­sek­kel, a nagy pára­tarta­lom­mal, a ke­rin­gést, az agy vér- és oxi­gén­ellá­tását meg­nehe­zítő, rette­netes tró­pusi ciklo­nok­kal. És mivel mele­gebb és szára­zabb helyre vágy­tam (ó, azok a vá­gyak!), ta­valy de­cem­ber 4-ével el­köl­töz­tem az or­szág dél­keleti részé­be, a Budu­gal­lena nevű szép er­dei kolos­torba, ahol saj­nos ugyan­ez a szer­vezet im­már más­fajta mikro­klíma alatt, de nem ke­vésbé gyöt­rő­dött egy idő után – a kul­lan­csok is, és a min­dig min­den­hol jelen­lévő, ango­lul gnat névre hall­gató ré­mes vér­szívók is elle­hetet­lení­tették az ott-tar­tóz­kodást, de az is na­gyon meg­terhe­lő volt, hogy állan­dóan csor­gott ró­lam a veríték.

Egy kellő­en át nem gon­dolt, a meg­veze­tett és osto­ba tudat kierő­sza­kolta, nem kevés­bé osto­ba dön­tést köve­tő nyolc napos kitérő után jú­nius 22-én vissza­köl­töz­tem a to­rony alá. NB. Ha nem emlé­kez­nének már rá: min­dig is val­lom, és az ódiu­mát is válla­lom, hogy egy kis osto­basá­gért én sem me­gyek ám a szom­szédba! Mogha­puri­sa-ság­ból ne­kem is kijut, nem is kevés, és ennek meg­fele­lően én is képes va­gyok soro­zat­ban meg­lépni osto­bább­nál osto­bább lépé­seket.

Tovább me­gyek: végte­len hiszé­keny­ségem­ben ha­gyom ma­gam lépre is csal­ni, ha­gyom ma­gam meg­vezet­ni – egy­részt, ugye, ön­magam tudata által, más­részt pedig olya­nok által, akik ezt velük szüle­tett hajla­muk révén egy első talál­kozás vagy más inter­akció során azon­nal ki is szima­tol­ják, és az első adan­dó alka­lom­mal vissza is élnek vele.

Itt lép színre az az apát, aki iránt el­párol­gott a bizal­mam. Az tör­tént ugyan­is, hogy már ta­valy, 2021-ben tettem rend­szeres pénz­ado­mányo­kat a köz­pont javá­ra. Egy akkor ott gya­kor­ló világi asszony ve­tette föl ne­kem, hogy ha tehe­tem, adjak adomá­nyo­kat, mi­vel az anya­ko­los­tor­ból nem szán­nak elég pénzt a köz­pont fenn­tartá­sára, és sze­rény az ellá­tás egye­bek vo­na­lán is. Ezt rövi­desen én is meg­ta­pasz­talhat­tam. Így bol­dogan vál­tam meg kész­pénz­tarta­lék­jaim mara­dé­kától – boldo­gan, mert újra átél­het­tem, mi­lyen az, ami­kor egy szer­zetes nem tart pénzt, nincs nála, azaz nem is bá­nik pénz­zel, ami akkor az igazi per­sze, ami­kor eleve nincs sem­mi pénze, sehol, sem­mi­lyen for­mában. Oda­adtam a gond­nok­nak össze­sen 552 dol­lárt és száz eurót, majd ké­sőbb átu­tal­tattam a pesti nyug­díj-be­gyűjtő szám­láról még 1300 eurót, mind­végig azzal a meg­kötés­sel, hogy eze­ket a pénze­ket a köz­pont javára adom.

Jóhisze­műsé­gem­ben nem is fog­lal­koz­tam én azzal, hová lett az a pénz, csak arra ügyel­tem, hogy az átu­talás közle­mé­nyé­ben szerep­lő másik kitétel­nek ér­vényt szerez­zek, annak neve­zete­sen, hogy ebből 300 euró az én szemé­lyes kiadá­saimra szol­gál. A kész­pénz­ado­má­nyok vona­lán, ahogy ké­sőbb vissza­gon­dol­tam, jó kis kava­rodás lett, amire akkor még csak nem is gondol­hat­tam, hiszen nem volt róla tudo­másom. Ilyen volt pl. az 552 dollár sorsa: a gond­nok egész egy­sze­rűen ele­gán­san át­adta számo­lat­lanul az apát­nak egyik ottani kurta vizitje során. Ezek­nek a pén­zek­nek a to­váb­bi sorsa telje­sen ki­für­kész­hetet­len, nincs mit tenni.

És akkor sem men­tem utána sem­minek sem, ami­kor elköl­töz­tem onnan, mond­ván: nem az én dol­gom, főleg szerze­tes­ként, ami így ön­magá­ban meg is állná a he­lyét, de akkor még nem tud­hat­tam, ki­féle-mi­féle apát­tal volt (és majd még lesz) ott dol­gom. Amúgy is ott volt a gond­nok, aki na­gyon jól tudta, mire kell pénz: töb­bek közt az el­múlt tíz-tizen­négy év során el­la­zsált na­gyobb fel­újítá­sokra.

Bizony tudta jól, kért is, csak éppen nem ka­pott. És arra hivat­ko­zott iga­zán kivá­ló apá­tunk – aki nem is mel­les­leg a gond­nok egyik fivére! –, hogy zajla­nak még az épít­kezé­sek az anya­kolos­tor­ban. Ezt akkor tud­tam meg, ami­kor ez év jú­nius 22-én vissza­köl­töz­tem. Vélet­lenül tud­tam meg: sze­met szúrt ne­kem, hogy itt sem­mihez se nyúl­tak bő fél éven át. Rákér­dez­tem. Na, akkor meg­tud­tam. És na­gyon dühös lettem, szinga­lézül is kér­dez­tem azo­kat, akik épp jelen voltak: szalli kó? Hol az a pénz? Hol van? Hol?

A gond­nok szóba hozta a tava­lyi ado­má­nyok sorsá­nak kérdé­sét, ami­kor a k. báty­jával be­szélt telefo­non – az a ki­váló em­ber ui. Auszt­ráliá­ban volt akkor, mert­hogy ott is van ám neki egy kolos­tora. Egy nap én is be­szél­tem vele: külön­féle törté­netek­kel trak­tált, indig­nált han­gon, hogy miért nem ka­pott a köz­pont pénzt. Én meg csak kötöt­tem az ebet a karó­hoz, mond­ván hogy tudta jól, mi a pén­zek ren­del­teté­se: nem költ­heti más­ra. Hábor­gott.

És akkor leg­na­gyobb meg­lepe­tésem­re a gond­nok egy nap pénz­zel jött vissza az anya­kolos­tor­ból. És ez volt, úgy ér­zem, a csali, a mézes­mad­zag. Jött egy adag pénz, ami­vel ügye­sen helyre­állí­totta akkor még csak inga­dozó bizal­ma­mat. Mert jött ám aztán a követ­kező ado­mány is, átuta­lás­sal, nem is kevés: 3000 euró, ami az itteni tekin­télyes inflá­ció­nak kö­szön­hető­en 1.071.130 rúpiát tett ki – ez itt nagyon sok pénz, itt, ahol egy ipa­ros napi­díja átlag leg­fel­jebb 3500 rúpia.

És adagolva jöttek is aztán a pén­zek: szep­tem­ber vé­géig egy millió, amit sike­resen el is köl­töt­tünk. A java építő­anya­gokra, szerel­vé­nyekre és hason­lókra ment el, aztán a munka­díjak­ra, és bő száz­ezret köl­töt­tünk élelmi­szerre, ha egy­szer az anya­kolos­tor­ból csak nagy rit­kán jött vala­mi. Maradt még per­sze fel­újí­tani­való bőven, de egy­szer csak el­apadt a pénz­for­rás. Annyi­ra, hogy az utol­só ado­mányt ki sem fizette az apát tel­jes egé­szé­ben, de azzal sem taka­róz­hatott már, hogy nem tud­ták, kitől és mire az a pénz, hi­szen ezt az össze­get is ő diktálta be az öccsé­nek tele­fo­non, saját­szájú­lag.

A törté­netek rendre burjá­noz­tak tova, egy­más­nak szé­pen ellent­mondva. Az érve­ket rend­sze­rint az egyet­len szerze­tes­társ szál­lította se­rény közve­títő­ként. Hogy mennyi­re balga, mu­tat­ja, hogy min­den to­vábbi nél­kül közöl­te ve­lem egy nap, hogy de hi­szen úgy­is el­men­tem onnan ta­valy…, mire közbe­szól­tam: …és akkor már azt csiná­lunk a pénz­zel, amit aka­runk? – Olyat is mon­dott egy­szer, hogy senki­nek sem aka­ró­dzik az anya­kolos­tor­ban pon­tos nyil­ván­tar­tást – könyve­lést – vezet­ni, hiszen az na­gyon ve­sződ­séges dolog… és még az is meg­for­dult a fejé­ben, hogy nekem szegez­ze: Ekkora ügyet csi­nálni 71 ezer rúpi­ából? – Nem és nem fér ugyan­ebbe a fejbe, hogy nem­hogy ekko­ra összeg nem tűn­het el, de még öt rúpia sem! És hiába pró­bál­tam meg­tudni tőle, mit csinál, ha két borí­tékot tesz­nek elé, de az egyi­ken más név van – elven­né azt is netán? Ezek szerint el. Szemrebbe­nés nélkül.

Gondnok urunk pró­bált továb­bi pén­zek­hez jutni. Közben a kiváló apát vissza­jött Bris­bane-ből: én meg dőre mód még min­dig hit­tem, még min­dig bíz­tam abban, hogy a vissza­téré­sével majd újra jön pénz – az is, ami­vel adós volt még tavaly­ról. Tudni kell ebben az össze­füg­gés­ben azt is, hogy ő is, akár­csak az összes többi apát itt Srí Lan­kán, a kolos­torá­nak telj­ha­talmú ura – mond­hat­nánk: ön­kény­ura, mert bár min­den­hol van felü­gyelő­bizott­ság, a végső szó az apáté, ő dönt min­den­ben, egy­sze­mély­ben (NB. tuda­tosan, szándé­kol­tan ír­tam egybe!). Vagyis ő a bi­zott­ság, le comité, c’est moi! (’A bizott­ság én va­gyok!’ – Állam után szaba­don.)

A Sri Subodha­rama, az anya­kolos­tor az ambulu­wawai köz­pont számlá­jával együtt há­rom bank­szám­lát tart fent. Az apát első törté­nete erről szólt: ti. hogy három szám­lára fut­nak be az ado­má­nyok, ám való­jában egy helyre megy az egész. Én teszem hozzá: el­tűnik egy fene­ket­len zsák­ban, nyom nél­kül, lásd itt az elébb a nyil­ván­tar­tás kér­dését. – Senki nem kér sem­mit se szá­mon egy apát­tól, nem tar­toznak senki­nek se fele­lős­ség­gel. Skrupulus?

Ment te­hát a kötél­húzás, csak senki nem ment vele sem­mire se. És ami­kor lee­sett ne­kem, hogy de hiszen még az utol­só ado­mány mara­dékát is el­nyelik, abszo­lúte meg­enged­hetet­len és eti­kát­lan mó­don – még azt se fize­tik ki! –, meg­szólalt ben­nem a vész­csengő: el innen, el ettől az ember­től meg az ócska, átlát­szó törté­neteitől!

És lép­tem: fel­sej­lett ben­nem ennek a kolos­tor­nak az emlé­ke, ahol most va­gyok.

Közben konzultáltam egy Angliá­ban élő Srí Lanka-ival, aki na­gyon jól isme­ri az itteni viszo­nyokat. Azt írta vissza, hogy felejt­sem el a pénzt. Ugyan­csak az ő közve­títé­vel tud­tam be­szélni egy évti­zedek óta itt élő nyugati ille­tősé­gű, rang­idős szerze­tes­sel, aki egy­részt me­sélt ne­kem embe­rünk viselt dol­gai­ról, más­részt meg­pró­bált lebe­szélni arról, hogy leve­let írjak neki. Azzal ér­velt, hogy úgy­is egy az egy­ben figyel­men kí­vül hagy­ná, meg hogy eleve értel­met­len, mert lepe­reg róla. Meg­vál­toz­tatni meg úgy­sem tud­nám.

Igen ám, de az utolsó, rövid és majd­nem szót­lan szemé­lyes viszont­látás so­rán tudat­tam vele, hogy ott van min­den írás­ban, a fel­ügye­lő­bi­zott­ság­nak készí­tett el­számo­lás­ban és jelen­tés­ben – ami­ben azt is fel­tün­tet­tem, hogy mek­kora összeg­gel tartoz­nak még a köz­pont­nak –, és hogy fogok neki írni, ami­re ked­vesen azzal repli­kázott, hogy ő meg majd vála­szolni fog. Nem tud­tam meg­állni, hogy közöl­jem vele: nem szük­séges vála­szolnia. – Úriember vol­tam, mert nem éget­tem le azzal, hogy más füle halla­tára neki­szegez­zem a kér­dést: Nem ho­zott pénzt?

Hosszú ideig zaka­tolt ez az egész az agyam­ban. Ott tar­tot­tam már, hogy éjje­lente erre ébre­dek, ez tölti ki a tuda­tot. Gyűjtöt­tem rendre a le­vélbe valót, jegy­zete­ket készí­tettem, köz­ben ­fulla­doz­tam az egész­től – lásd az előző blog­be­jegy­zésben papañca alatt… Már csak ezért is el akar­tam onnan minél hama­rabb jönni: és tény­leg meg­könnyeb­bül­tem, már az­nap, és nem gyö­tört ez az ocs­mány dolog szü­net nélkül.

Végül levél is lett, arra való hivat­kozás­sal, hogy szerze­tes­ként tarta­nom kell ma­gam ahhoz, amit ígé­rek – ez egy buddha (és bódhi­szatta) tíz nagy eré­nye (pāramī) közül az egyik, a szava­hihe­tőség, az adott szó be­csü­lete, a be­tyár­be­csület, amit há­rom évvel eze­lőtt körbe­jár­tam már egy konk­rét ígé­ret kap­csán, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/az-ures-igeret-kertje-o-az-sacca-parami.html

És még: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/tiz-parami-egy-bodhiszatta-nagy-erenyei.html

Nem fogják|-játok el­hinni, mivel nyi­tot­tam a leve­let: azzal, hogy tájé­koz­tat­tam, misze­rint sike­resen el­veszí­tett össze­sen olyan két és fél és három mil­lió (!) rúpia kö­zötti ado­mányt a köz­pont ré­szére követ­kező évre. És még ille­del­mesen gratu­lál­tam is ehhez.

Követ­kezett annak kifej­tése, hogy még­is mi­ért veszít el egy ekkora össze­get. Később még egy­szer vissza­tér­tem erre, fel­tet­tem neki a költői kér­dést, hogy olyan jó bol­tot csi­nált-e azzal, hogy el­fogad­hatat­lan módon, eti­kát­lanul vissza­tart 300 ezer rúpiát, ám ezzel el­veszít egy ekkora ado­mányt – közel a tíz­szeresét!

▲

Sajnálom azt a néhány em­bert, aki abban a köz­pont­ban van, mert két­lem, hogy a félbe­ma­radt munká­latokra vala­ha is kap­nak pénzt, és két­lem, hogy meg­felelő lesz az ellá­tásuk. Kivá­ló szer­zetes­tár­sam amúgy egy­szer azt is közöl­te ve­lem bár­gyú vigyor kísé­reté­ben, hogy de hiszen janu­árra úgy­is tervez­tem a követ­kező ado­mányt (így igaz!), mire kedve­sen fel­tár­tam, hogy persze, hogyne, ha meg­kap­tunk min­dent pénzt, ha meg nem kap­juk meg, akkor nem lesz újabb ado­mány! És már her­vadt is le róla az a vigyor. Nem volt szép a részem­ről, de ver­bá­lisan még bele is csíp­tem: mi több, ez a szerze­tes sem lesz. – Én ehhez tar­tot­tam ma­gam, és lőn: ez a szerze­tes már nincs ott.

Könnyen lehet, hogy az új év ele­jére a gond­nok is be­váltja, amit min­den év­ben kilátás­ba he­lyez, és ott­hon ma­rad. Öregszik, el­fáradt, itt fáj, ott fáj már neki, bele­fáradt a köz­pont körüli huza­vonák­ba, az állan­dó készen­létbe, a robot­ba, a pénz­telen­ségbe, mivel­hogy még alkal­mi segéd­erők­re se ka­pott pénzt. Arról meg már nem is beszé­lek, mi­csoda világ­renge­tő ter­veket dédel­get­tem, és még az apát is áldá­sát adta az ötlet­re. Arra gondol­tam, látva a nehéz­sége­ket, hogy egy­fajta budd­hista építő­tábort kelle­ne szer­vezni nyuga­ti önkén­tesek­kel, akik a kosz­tért és kvár­té­lyért, a tar­tóz­kodási enge­dé­lyért, vala­mint napi rend­szeres fog­lalko­záso­kért (a Buddha taní­tásai) és irá­nyí­tott medi­tációs gya­korla­tokért + kon­zultá­ció­ért cseré­be napi hat órá­ban dol­goz­nának a köz­pont­ban. Sürgő­sen el­ve­tet­tem azon­ban az egé­szet, ami­kor tisz­tán lát­tam a dol­gokat. Isten őrizz, ilyen ember­rel! – Más érzé­seit nehéz átél­nünk – pél­dául azt a fojto­gató, rém­álom­szerű ér­zést, hogy az em­ber biza­lom­mal el­telve rábíz vala­kire egy össze­get, az illető azon­ban csak sűrűn hall­gat, ami­kor szá­mon­kérik rajta, a pénz nyo­mát meg bottal üthetjük.

▲

Az új he­lyem apátja az itte­ni, jó angolos, „tol­mács” szerze­tes­társ­tól tuda­kolta első láto­gatá­som után, hogy hol va­gyok, me­lyik kolos­torban. A ne­vére nem emlé­kezett, de a föld­rajzi névre igen. Ahogy meg­hal­lotta ezt apát urunk, már mondta is neki a köz­pont nevét, az­tán az anya­kolos­tor apát­jának a nevét, és hozzá­tette: nem lesz az ott jó nekem. És meg­indo­kolta: az egy dör­zsölt em­ber. Jól tud­ják róla (!) a Rend­ben. Mármint a Rend öreg­jei, akik isme­rik egye­sek kis stik­lijeit. – Legköze­lebb, ami­kor ezt meg­tud­tam, fel­tár­tam a szerze­tes­társ­nak, miért aka­rok onnan el­jönni. Ezt is továb­bí­totta apát urunk­nak, aki ezzel rea­gált: örül­jön neki (már­mint én), hogy nem az egész­re tette rá a kezét! – A szerze­tes­társ is gazda­gítot­ta azóta isme­re­tei­met, ami az apá­tok kis ügyeit illeti. Ma is neve­tett egy jót, ami­kor vala­mi szóba ke­rült, és csak ennyit mon­dott: Persze, a Szan­gha Kft.! Nem­ritkán csalá­di vállal­ko­zás­ban, és ez még csak nem is vicc, kérem tiszte­lettel!

Tényleg: ha job­ban bele­gondo­lok, szeren­csé­sen meg­úszta a köz­pont ron­gyos 300 ezer rúpia eltű­nésé­vel! – Ettől füg­get­lenül bol­dog va­gyok, hogy olyan sok min­dent még­is csak sike­rült rend­be tetet­ni, fel­újít­tatni stb., stb., és hogy leg­alább az alatt az idő alatt, míg ott vol­tam és pénz is volt, az élel­mezés is job­ban né­zett ki. Kár. – Marasztal­tak na­gyon, mondo­gat­ták, men­jek bár­mikor vissza bát­ran, ami meg­ható, na­gyon ked­ves… de én oda nem kíván­kozom vissza. Tudják ők is jól, miért nem, tudják az okát, tudják, hogy az apát elját­szotta a bizal­ma­mat, és tud­ják azt is, mivel ját­szotta el. Helyre­hozha­tat­lanul.

▲

Ilyesmihez nem volt eddig szeren­csém szerze­tes­ségem kez­detei óta. Ez volt az első eset tíz év lefor­gása alatt. Az itteni, egé­szen kis lélek­számú szerze­tes­rend ment­ségé­re le­gyen mond­va, hogy az a rang­idős nyuga­ti szerze­tes­társ, akit emlí­tet­tem, nem győz­te hang­súlyoz­ni, hogy ritka az ilyen: a leg­több­jük igen­is tisz­tes­séges, tiszta, és jó az erkölcsük.

Felháborítani fel­hábo­rít min­den ilyes­mi, mint ami ve­lem – tkp. nem is ve­lem, ha­nem a köz­pont­tal – tör­tént, meg azon­ban nem lep. Azért nem lep meg, mert egy budd­hista kolos­tor apát­ja is csak em­ber­ből van, mint min­den em­ber, már­pedig az em­ber áll (1) észle­lésé­nek végze­tes torzu­lásai­ból, ebből faka­dóan (2) pszi­cho­pato­lógiá­jából, és ami ezzel jár: (3) tuda­tának szennye­ződé­seiből. Tesse­nek|-tek bátran elő-elő­venni a két „klasszi­kust” – ha sza­bad így fogal­mazni –, ol­vas­gat­ni őket, okul­ni belő­lük.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

▲

És itt gondol­tam egyet, oszt ki­vág­tam az ere­deti­leg bemá­solt szö­veg­része­ket azzal, hogy majd a követ­kező levél­ben…

Zöld vipera – sárga fejecskével!

▲