Ahogy a csillag megy az égen – 2/3.

… dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes. (József Attila)

 

Na kho, kassapa, patha­vīdhātu saddham­maṁ antara­dhāpeti, na āpo­dhātu sad­dham­maṁ antara­dhāpeti, na tejo­dhātu sad­dham­maṁ antara­dhāpeti, na vāyo­dhātu sad­dham­maṁ an­tara­dhā­peti; atha kho idhe­va te up­paj­janti mogha­purisā ye imaṁ sad­dham­maṁ anta­radhā­penti.

(Kb.) Nem a föld-elem teszi, Kassapa, hogy eltű­nik az igaz Tan, nem is a víz-elem vagy a hő-elem (= tűz-elem), de még csak nem is a levegő-elem teszi. Az osto­ba és meg­veze­tett em­ber mint olyan teszi, aki csak léte­sül itt – az ilyen emberek teszik, hogy eltű­nik az igaz Tan.

(Saddhammap­pati­rūpaka­sutta, SN 16:13)

 

Itt most egy kép­zelet­beli for­dító­műhely­ben zajló kriti­kus, na­gyon is való­ságos, apró­lékos elem­zés követ­kezik. Idő – sok idő – kell az össze­állításá­hoz, idő kell a meg­emész­tésé­hez, a fel­dol­gozás­hoz, a befo­gadás­hoz, mint ahogy min­den­hez idő kell (és türe­lem, ki­tar­tás, Sitz­fleisch), ha ala­posak aka­runk lenni. Kutya­futta, ló­halála: ezek­ből sok jó nem­igen szü­letik. Idő kell és türe­lem a jó és tisz­tes­séges mun­kához, idő és türe­lem a tanu­láshoz, és még több idő és türe­lem kell a Buddha taní­tásai­nak meg­érté­séhez, vala­mint a gyakor­lat­hoz, ami jelen eset­ben nem egyéb, mint a medi­táció. Igazi be­látás, igazi meg­értés csak a medi­táció és a Tan is­mere­tének elmé­lyíté­se ré­vén lehet­séges.

Egy szer­zetes théra­váda budd­hista or­szág­ban min­dent meg­kap ezek elő­se­gí­tésé­re, szem­ben egy nyugati vilá­gival, aki ide­jé­nek javát család­tól kezd­ve a napi bete­vő bizto­sítá­sán át a vá­gyai (kāma­taṇhā!) kielé­gíté­séig kis­millió egyéb­re for­dítja, és így nem is csoda, ha alig ké­pes ha­ladni a Buddha útján. Többek kö­zött ezek miatt nem al­kal­mas rá, és nem ok nél­kül nem bízta a Buddha vilá­giak­ra a Tan sorsát – meg sem for­dult a fejé­ben –, ha­nem a szer­ze­tes­ségre. —

▲

Ennek a kép­zelet­beli for­dító­műhely­nek több célja is van:

(1) a déli / théraváda buddhista kánon egyik szöve­géből kívánja egy sza­kasz páli nyel­vű ere­deti­jét egybe­vetni két párhu­zamos magyar fordí­tással, mely­nek során

(2) feltárja, körbe­járja, megvi­tatja a fordí­tások hiányos­ságait, hibáit, adott eset­ben osto­ba­sá­gait (igen!), kie­lemzi, ahol szük­séges, hogy mi miért nem jó, és né­hány eset­ben alter­natív meg­ol­dás(oka)t is kínál;

(3) mivel a fordító­csoport szöve­gé­nek meg­oldá­sai, ill. a vég­­jegy­ze­tek feltű­nően sok tárgyi téve­dést, ele­men­táris félre­ér­tést, ön­ké­nyes és ön­fejű, lég­ből kapott és ezért elfo­gad­hatat­lan félre­értel­mezé­seket, sok-sok, fel­ké­szü­let­len­ségből és hozzá nem ér­tés­ből szár­mazó félre- és bele­ma­gyará­zást, ill. semmi­vel sem indo­kol­ható és félre­vezető okos­ko­dást tar­tal­maz, elen­ged­hetet­lenül szük­sé­ges mind­ezek tisz­tá­zása is;

(4) sok eset­ben fel kell tárni a tár­gyi hát­tér­isme­rete­ket is a súlyos tárgyi téve­dé­sek elosz­latása, vala­mint a jobb meg­értés és könnyebb be­fogadás érdekében.

(5) Végül, de nem utolsó­sorban az is célja egy ilyen műhely­nek, hogy a köz­re­mű­kö­dők a lehe­tő leg­töb­bet ta­nul­janak má­sok hibái­ból, téve­dései­ből és osto­basá­gai­ból – tanul­ja­nak bele, hogy mit ho­gyan nem és hová mikor hogyan és miért nem –, de ne csak kri­ti­zálja­nak, ha­nem kellő­en alá­tá­masz­tott érvek­kel iga­zolják is a kri­tikát.

Egy élő fordító­műhely­ben hol ez, hol az szisszen föl, mo­rog, fel­csattan, és ke­re­set­le­nül osz­to­gatja a jel­ző­ket stb. Ebben a kép­zelet­beli for­dító­műhely­ben bőven el­hang­zik ken­dő­zet­len kri­tika, kel­le­met­len minő­sítés, feddés, elis­me­rem. A sok kriti­ka és kifa­kadás, a jel­zők an­nak tud­hatók be leg­inkább, hogy itt nem kifor­ratlan nyers­fordí­tással van dol­gunk, ha­nem már nyil­vá­nos­ság­ra ho­zott, elekt­roni­kusan pub­likált szöve­gek­ről, már­pe­dig ez a tény óha­tat­lanul is fel­veti a fele­lős­ség, pon­tosab­ban az érin­tet­tek fel­hábo­rító fele­lőt­len­ségé­nek kér­dé­sét is, ami egy­ben for­dí­tás­etikai kérdés is. Első­sor­ban ennek szól az éles hangú, oly­kor vitri­olos kri­tika. Iskola­pél­dája a cso­port szö­vege annak is, hogy ho­gyan nem sza­bad for­dítani. Anató­miai ló, ami­ből nem csak egy kép­zelet­beli for­dító­műhely közre­műkö­dői okul­hatnak-tanul­hatnak.

Részletekbe – olykor egész apró részle­tekbe – pedig azért me­gyünk bele, és azért az ap­ró­lé­kos rész­letes­ség, mert az ör­dög jó szoká­sához híven a rész­le­tek­ben rejlik!

Ahol tehát szüksé­gét láttam, mind a fordí­tások, mind pedig a hozzá­juk írt jegy­zetek otromba tárgyi tévedé­seit, bele­magyará­zásait, a téves értel­me­zéseket, a pon­gyo­lasá­gokat stb. is meg­próbál­tam a he­lyükre tenni. Ennek so­rán a Buddha tan­rend­szeré­nek nem egy olyan as­pek­tu­sa is fel­buk­kan majd itt, ame­lyek­ről ezek­ben a blog­be­jegy­zé­sek­ben eddig még nem, vagy csak érin­tőle­ge­sen volt szó. Magya­rán van itt bő­ven Dhamma, tesse­nek be­osz­tani, újra meg újra el­olvasni, emészteni. Egy közel háromezer olda­las ba­rokk re­gényt, mond­juk az Astrée-t, sem akarta sen­ki egy­ültő helyé­ben elol­vasni, de áll ez a Buddha tan­beszé­dei­nek gyűj­teményeire is. –

▲

A. Dhamma­cakka­ppavat­tana­suttaṁ ’A Tan kere­kének megfor­gatá­sáról szóló tan­beszéd’ (forrás: SN 56:11 = Chaṭṭha Saṅgā­yana Tipi­ṭaka (CST) / Saṁ­yutta Nikāya / Mahā­vagga­pāḷi / Sacca­saṁyutta: 2. Dhamma­cakkap­pavat­tana­vagga 1081.) – Sajnos nem ta­lálni nyo­mát, hogy még­is melyik páli szö­veg­kia­dást vette a b. for­dító­cso­port, ill. Farkas Pál ala­pul a ma­gyar for­dításhoz. Még egy­szer tehát a két link:
https://a-buddha-ujja.hu/sn-56.11/hu/a-pali-fordito-csoport
https://a-buddha-ujja.hu/sn-56.11/hu/farkas-pal

Ez a teljes szutta, a páli eredetiben, a szingaléz Tisztelendő Dr. Omalpe Sobhita Thero recitálja: Dhammacakkappavattana Sutta - YouTube

▲

Elöljáróban még annyit, hogy rövid időn belül bárki látni fogja – mind nyelvi, mind tárgyi szem­pont­ból – a kü­lönb­séget a cso­port és Farkas Pál fordí­tása között: nem­ritkán ég és föld a különb­ség. Farkas Pál a tárgy­hoz is kellő­en ért, meg­fele­lően felké­szült és tapasz­talt – erre maga a fordí­tás a bizo­nyíték –, hig­gadt és jó­zan, az ere­detihez, vagyis a Buddha taní­tásá­hoz össze­hason­lítha­tatla­nul köze­lebb álló, magyar­ságá­ban is messze elfo­gadha­tóbb válto­zata szö­ges ellen­téte a csopor­ténak. Hogy miért, az majd kide­rül az elemzésből. —

A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Ekaṁ samayaṁ bhagavā bārāṇasiyaṁ viharati isipatane migadāye.
Egyszer a Magasztos Bená­reszben, az Iszipatana1 vadasligetben időzött.	Így hallottam.1 Egyszer a Magasz­tos Bená­resz köze­lében, Iszi­patana mellett, az Őzek lige­tében időzött.   1A hagyomány szerint ez a Buddha első beszéde.
(Az észre­vételeket lásd itt lent a táb­lázat alatt!)	(NB. A szoká­sos felve­zető for­dulat – evaṁ me sutaṁ ’így hallot­tam’ – nem szere­pel a hato­dik budd­hista zsinat által jóvá­hagyott válto­zatban [CST 4.0].)   Modern­ kori konno­tációja okán nem tar­tom sze­ren­csés­nek a ’beszéd’ ön­álló hasz­nála­tát ’tan­be­széd’ helyett, vö. Kádár János be­széde az MSZMP n‑edik kon­gresszu­sán; a rendez­vényen beszé­det mon­dott a város polgár­mes­tere is, stb.

 

¹Bár való­színűleg nem ez a szó ere­deti jelen­tése, de páliul azt jelenti: a lát­nok (risi) röpte.

Ezt nagyon szépen tet­szet­tek meg­fogal­mazni, iga­zán: „való­színű­leg nem, de”! (Lesz még ilyen fá­ból vas­kari­ka ké­sőbb is.) Csak kez­deni nem lehet vele sokat. Annyi baj legyen! – Ezzel a röpte kité­tellel egy­részt az a baj, hogy ha hely­név­ről van szó, mint itt is, akkor bajo­san utal­hat vala­kik „röpté”-re. A néhai Nagy­tiszte­letű Balan­goda Ānan­da Mait­reya Mahānāyaka Thero Pali Made Easy c. páli nyelv­köny­vé­nek 256. olda­lán ezt a megha­táro­zást kínálja: […] a place so named; ren­dez­vous of Risīs (holy sages). Azaz olyan hely – rendez­vous –, ahol embe­rek (itt: látno­kok) talál­koz­nak. – És hogy más­részt mi a baj vele?

Isipatana Hans Wolf­gang Schu­mann (Der histori­sche Buddha, 81. old.) értel­mezé­sében ’Se­her­rast’, az­az ’a lát­no­kok pihe­nője’; a monog­ráfia angol for­dításá­ban (The Histor­ical Buddha, 63. old.) ”stay­ing in the deer-park at Isipa­tana (‘Seer’s Rest’) near Bena­res (Vārā­ṇasī)”. A pa­tati ige jelentése ’(le)esik, (alá)­hull, (le)­zuhan’. – ’Vadas­liget’ nin­csen, ’vadas­kert’ azon­ban van; amúgy pedig Isi­patana nem a va­das­kert neve. Ha az ere­deti­ben ’Őzek ligete’ (miga ’őz’ + dāya ’park(erdő), liget’) szere­pel, ak­kor illik ezt az erede­tit megtar­tani, ill. vissza­adni. – Akit eset­leg ér­dekel a megne­vezés ere­dete a szut­tá­hoz írt kom­mentár­ból (Sārattha­pakā­sinī, Buddha­ghosa ko­rai szin­galéz kom­mentá­rok­ra épülő mun­kája kb. ezer évvel a Buddha után):

Isipatane miga­dāyeti isīnaṁ patanup­patana­vasena evaṁ­laddha­nāme migā­naṁ abhaya­dāna­va­sena din­nattā miga­dāya­saṅkhāte ārāme. Ettha hi uppan­nup­pannā sab­baññu­isayo pa­tanti, dham­macak­kappa­vatta­nat­thaṁ nisī­dantīti attho. Nanda­mūlaka­pabbhā­rato sattā­hacca­yena nirodha­samā­pattito vuṭ­ṭhitā ano­tat­tadahe kata­mukha­dho­vanā­dikiccā ākā­sena āgantvā pacce­kabud­dha­isayo­pettha ota­raṇa­vasena pa­tanti, upo­sathat­thañca anupo­sathat­thañca sanni­pa­tanti, gandha­māda­naṁ paṭi­gac­chan­tāpi tatova uppa­tan­tīti iminā isī­naṁ pata­nuppa­tana­vasena taṁ ‘‘isi­pata­na’’nti vuccati.

De hogy mégis mire jó ez az 1. sz. vég­jegyzet … ??? Ki mondott ilyet, hogy „páliul azt jelenti”? És még hibás is persze: a ’risi’ – ma­gyar írás­mód­dal – nem páli, ha­nem szan­szkrit, ké­rem szé­pen (szkt. ṛṣi), míg páli meg­fele­lője isi, akár­csak az Isi­pa­tana névben. Ezt sem sike­rült észre­ven­nie egy egész páli for­dító­cso­port­nak – iga­zán sajná­latos! (Lásd a 2. sz. jegy­zet­hez írta­kat itt lejjebb.)

Tatra kho bhagavā pañcavaggiye bhikkhū āmantesi –
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Ekkor a Magasz­tos így szólott az Ötök Csoport­já­nak2 szerze­tesei­hez:	Akkor a Magasz­tos az öt szerze­teshez a követ­kező szava­kat intézte:
2A különös panycsa­vag­gijó bhikkhú kife­jezés a Közös­ség első öt tagját jelenti, akik koráb­ban a bódhi­szatta szélső­séges aszké­zisei idején is már az ő tanít­ványai voltak. Nevük: Annyá­kon­dannya, Bhad­dija, Vappa, Asszadzsi, Mahá­náma.	āmanteti ’meg­szólít vkit, [vho­gyan] szól vkihez’; nem okvet­lenül szüksé­ges pateti­kusabb kifeje­zés­sel élni, mint az ere­deti: ha az ere­deti nem emel­ke­det­tebb, akkor a fordí­tás se legyen az.

 

Azon­nal a Négyek Bandá­jára gondol­tam. Meg a G7-re. A Hetekre. – Nem ér­tem, minek ide nagy kezdő­betű, de azt sem, hogy miért kell egy közön­séges szám­láló­ból ek­kora nagy ügyet csinálni? Külö­nös, hogy a pañca­vaggiye bhik­khū ennyire külö­nös a k. fordí­tóknak, külö­nösen hogy hibás a páli, amit hibás ma­gyar át­írás­ban közölnek:

1) az ‑o eset­rag ui. egyes szám alany­eset, hím­nem­ben, míg az -e vég­ző­dés a helyes alak töb­bes szám tárgy­eset­ben, mivel­hogy itt ez utób­biról van szó. Ha ilyen ele­men­táris dol­got nem vesz­nek észre – nincse­nek tisztá­ban a páli nyelv­tan­nal (sem) –, amikor elő­ke­lően fel­tün­tetik ere­deti gyanánt, mit lehet várni ettől az egésztől …? A hite­lü­ket játsszák el. (Zavar vala­kit is?)

2) /nycs/ nincsen, akkor sem, ha maga a betű­hű nem­zet­közi át­írás /ñc/, mely­ben a /ñ/ kiej­tése / olva­sata velá­ris nazá­lisé. – Ennek közeli roko­na a rette­netes – és ráa­dá­sul hibás! – ma­gyar pradzsnyá át­írás (szkt. prajñā), mivel­hogy a szkt. /jñ/ kiej­tése / olva­sata /dñ/, így tehát pradnyá lesz.

Amúgy a pañca­vaggiye bhikkhū kité­tel­ben semmi külö­nös nin­csen: azt jelenti, hogy ’szerze­tesek öt tag­ból álló (= öt tagú) cso­portját’, vagyis egy­sze­rűen ’öt szer­ze­test’. Így együtt való­ban erre a neve­sí­tett első öt szerze­tesre utal, de van chab­bag­giya is, ami pedig hat főre (a Vinayá-ban), és van, ami­kor élet­telen dol­gok gyűjtő­neve, vö. aṭṭhaka­vag­giya stb.

Nem „a Közös­ség első öt tagja” (és nem tagja), ha­nem a Rend, a Buddha leendő szerze­tes­rend­jének (Szangha / Saṅgha) leg­első szer­zete­sei (egy szerze­tes­rend­nek ui. nem tagjai van­nak, hanem szer­ze­te­sei). – Ahol bhik­khu­saṅgha áll, va­lóban célsze­rűbb a ’szer­zetes­közös­ség’ meg­fe­lel­tetés (de nem: *szerze­tesi közös­ség, mert olyan nin­csen, mint ahogy *apá­cai közös­ség sincs!).

Ez óriási tárgyi tévedés: egyi­kük sem volt a Buddha ko­rábbi tanít­ványa. Rej­tély, hogy ezt hon­nan veszik. Nem a Buddha koráb­bi tanít­ványai voltak, ha­nem vele egyen­rangú, hason­szőrű asz­kéták, a Buddha aszké­ta­társai. És már csak azért sem lehet­tek koráb­bi tanít­ványai, mert meg­vilá­goso­dása előtt a Budd­hának – leegy­szerű­sítve – még nem is volt mit taní­tania, hiszen a Tan (= Dham­ma), a taní­tásai mind arra épül­nek, amire (= a Dham­mára) meg­vilá­go­so­dá­sá­nak folya­ma­tá­ban ébredt rá. – Előbb meg kel­lett vilá­go­sodnia. Utána már volt mit ta­nítania.

Az efféle sike­res mellé­nyúlá­sok és ‑magya­rázá­sok teszik csak iga­zán hite­lessé a ma­gyar Wiki­pédia-cikke­ket is (lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/a-magyar-wikipedia-buddhista.html), meg eze­ket a megbíz­hatat­lan és csúf fordí­táso­kat is ot­romba tárgyi téve­dések­kel meg­fejelt jegy­zet­anya­guk­kal egye­temben. Hajme­resztő és elfo­gad­hatatlan. – Lásd a Maj­jhima Nikāya vonat­kozó tan­beszé­dét (Pāsarāsi­suttaṁ = Ariya­pariye­sanā­suttaṁ: MN 26) – ha törté­nete­sen még nem is­mer­nék – , melyből kide­rül, hogyan is volt ez, tessék:

[…] 284. […] ‘‘Tassa mayhaṁ, bhikkhave, etadahosi – ‘kassa nu kho ahaṁ paṭha­maṁ dham­maṁ desey­yaṁ; ko imaṁ dham­maṁ khippam­eva ājānis­satī’ti? Tassa mayhaṁ, bhik­khave, etad­ahosi – ‘ba­hukā­rā kho me pañca­vaggiyā bhikkhū, ye maṁ padhāna­pahitat­taṁ upaṭṭha­hiṁsu. Yaṁnū­nāhaṁ pañca­vaggiyā­naṁ bhikkhū­naṁ paṭha­maṁ dham­maṁ desey­ya’nti. Tassa may­haṁ, bhik­khave, etad­ahosi – ‘kahaṁ nu kho eta­rahi pañca­vaggiyā bhik­khū viha­rantī’ti? Adda­saṁ kho ahaṁ, bhik­khave, dib­bena cak­khunā visud­dhena atik­kanta­mānu­sakena pañca­vag­giye bhik­khū bārā­ṇasi­yaṁ viha­rante isipa­tane miga­dāye. Atha khvā­haṁ, bhik­khave, uru­velā­yaṁ yathā­bhiran­taṁ viha­ritvā yena bārā­ṇasī tena cāri­kaṁ pakka­miṁ […]. / Bhikkhu Ñāṇa­moli és Bhikkhu Bodhi angol fordításában: 263. oldal (24.)

[…] 286. ‘‘Atha khvāhaṁ, bhikkhave, anu­pubbena cāri­kaṁ cara­māno yena bārā­ṇasī isipa­tanaṁ miga­dāyo yena pañca­vaggiyā bhikkhū tenu­pasaṅ­kamiṁ. Adda­saṁsu kho maṁ, bhik­khave, pañca­vaggiyā bhik­khū dūrato āgac­chantaṁ. Disvāna añña­maññaṁ saṇṭha­pesuṁ […] – ‘ayaṁ kho, āvuso, sama­ṇo go­tamo āgac­chati bāhul­liko […] padhā­navib­bhanto āvatto bāhul­lāya. So neva abhi­vāde­tabbo, na pac­cuṭṭhā­tabbo; nāssa patta­cīva­raṁ paṭig­gahe­tab­baṁ. Api ca kho āsa­naṁ ṭhape­tab­baṁ, sace ākaṅ­khis­sati nisīdis­satī’ti. Yathā yathā kho ahaṁ, bhik­khave, upa­saṅ­kamiṁ tathā tathā pañca­vaggiyā bhik­khū nāsak­khiṁsu sakā­ya kati­kāya saṇṭhā­tuṁ. Appe­kacce maṁ pac­cug­gantvā patta­cīva­raṁ paṭig­gahe­suṁ, appe­kacce āsa­naṁ pañña­pesuṁ, appe­kacce pādo­dakaṁ upaṭ­ṭhape­suṁ. Api ca kho maṁ nā­mena ca āvu­sovā­dena ca samu­dāca­ranti.

‘‘Evaṁ vutte, ahaṁ, bhik­khave, pañca­vaggiye bhik­khū etad­avocaṁ – ‘mā, bhik­khave, tathā­ga­taṁ nā­mena ca āvu­sovā­dena ca samu­dāca­ratha […]. Ara­haṁ, bhik­khave, tathā­gato sammā­sam­buddho. Oda­hatha, bhik­khave, sotaṁ, amata­madhi­gataṁ, aha­manu­sāsāmi, ahaṁ dham­maṁ desemi. / Bhikkhu Ñāṇa­moli és Bhikkhu Bodhi angol fordítá­sában: 264. és 265. oldal (26.–27.)

bódhi­szatta – ide minden­kép­pen kíván­kozik a nagy kezdő­betű: a Bódhi­szatta, név­elő­vel, mivel ebben az össze­füg­gés­ben csakis a Budd­hára utal­hat, nem pedig egy tetsző­leges bódhi­szattára.

szólott – bor­zasztó és abszo­lúte feles­leges archa­izá­lás, már csak annak okán is, hogy a szólt eleve emel­kedet­tebb, mint a mondta [vkinek]. Mind­ezen túl a vers­beté­teket leszá­mítva sem­mi pate­tikus nin­csen a forrás­szö­vegben. A Buddha tan­beszé­deinek pró­záját mai nyelve­zet­tel kell vissza­adni, ám ügyel­ni kell arra is, ha mód van rá, hogy semmi újabb kori kifeje­zést ne hasz­nál­junk: ne legyen benne alkat­rész, út­ke­resz­tező­dés és hason­lók (e kettő helyett: alkotó­rész vagy ‑elem, ill. kereszt­út).

‘‘dveme, bhikkhave, antā pabbajitena na sevitabbā.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
– Szerzetesek, aki a vándorútra tért3, kerülje el az út mindkét szélét.	– Szerzetesek, két végletet kell elkerülnie annak, aki az ott­hon­talan­ságba távozik.
3A páli pab­badzsati, parib­badzsati szó sze­rinti je­len­tése vándor­útra indul, illetve ván­dorol. A stan­dard budd­hista szóhasz­nálat­ban majd a szerze­tesi lét köve­tését fogja jelen­teni. Itt és általá­ban a Buddha beszé­deiben a világi életről a ván­dorló, meg­szaba­dulást kereső élet­módra átté­rést fejezi ki: vándor­remeté­nek áll, illet­ve remete­ként ván­dorol.	Nem el, hanem inkább ige­kötő nél­kül kerüljük a végle­teket. Bajt elke­rülünk. És elke­rül­tük egy­mást a minap. Kerül­ik a fes­lett, ha­zug, er­kölcs­telen em­be­reket. Kerül­ik a nagy­zolást. És kerüljük az osto­bákat / balgá­kat (stb.): ase­vanā ca bālā­naṁ, paṇḍi­tānañ­ca sevanā …

 

– Szerzetesek, aki a vándorútra tért, kerülje el az út mindkét szélét. Értel­mez­he­tet­len és ér­tel­met­len sület­len­ség: miért kell az út szé­lét – ráadá­sul mind a kettőt! – elke­rülni, ha vala­ki vándor­útra kel? Mégis mi van egy út mind­két szé­lén, amit olyan na­gyon ke­rülni kell? A szélét? Semmi ér­telme. És még a for­rás­nyelvi ere­deti­hez sincs semmi köze. Meggondo­latla­nul és fe­le­lőt­le­nül meg­másítja, eltor­zítja, kifor­gatja a Buddha szavait. Ezzel is tisz­tában volt a Buddha, na­gyon is:

‘‘Dveme, bhikkhave, tathā­gataṁ abbhā­cik­khanti. Katame dve? Yo ca abhā­sitaṁ alapi­taṁ tathā­ga­tena bhāsi­taṁ lapi­taṁ tathā­gate­nāti dīpeti, yo ca bhāsi­taṁ lapi­taṁ tathā­gatena abhā­sitaṁ alapi­taṁ tathā­gate­nāti dīpeti. Ime kho, bhik­khave, dve tathā­gataṁ abbhā­cik­khantī’ti. […] – (Aṅgut­tara Nikāya / Duka­nipāta­pāḷi / 3. Bāla­vagga ’a bal­gákról szóló feje­zet’ = AN 2:23)

(Kb.) ’’Szerzetesek! Ez a két­féle ember torzítja el, másítja meg és for­gatja ki a Tathā­gata [sza­vait]. Mely kettő az? Az olyan, aki úgy ma­gyaráz [dolgo­kat], amit a Tathá­gata nem állí­tott és nem jelen­tett ki, mint­ha ő állí­totta és jelen­tette volna ki, vala­mint az olyan, aki úgy ma­gya­ráz [dolgo­kat], amit a Tathá­gata állí­tott és jelen­tett ki, mint­ha nem ő állí­totta és jelen­tette volna őket ki. Ez a kettő tor­zítja el, má­sítja meg és for­gatja ki a Tathá­gata [sza­vait]. […] –

Útról (paṭi­padā, magga) per­sze (itt most még) szó sincs: antā (t.sz. alany­eset; ’vég’) itt vég­le­tet je­lent, szél­ső­séget, de nem egy, a szö­vegbe bele­fantá­ziált útét, ha­nem álta­lában: kerül­jük a végle­te­ket. Lehe­tett volna ennyi erő­vel ’oldal’-ra is for­dítani, ha már azt is jelenti. Osto­baság, tárgyi-tar­tal­mi szem­pont­ból is, lásd itt alább a szöveg fenti, 3. sz. jegy­zeté­hez fűzöt­teket:

Alaposan megté­vesztő, az átlag érdek­lődő lai­kust túl­ságo­san is meg­zavaró és félre­vezető vég­jegy­zet­tel van itt sajnos dol­gunk: olyas­mit tár fel öntelt, szuper-maga­biztos tudá­lékos­ság­gal – vö.: A stan­dard budd­hista szó­hasz­nálat­ban majd a szer­zete­si lét köve­tését fogja jelen­teni. –, amire itt, eb­ben a szut­ta­szö­veg­ben jegy­zet­ként sincs éppen szük­ség, ugyan­akkor a pab­bajita ki­feje­zés kap­csán épp azt mu­laszt­ja el kifej­teni, ami a szutta hát­tér­körül­mé­nyei­nek, vala­mint magá­nak a budd­hiz­mus­nak mint élő ha­gyo­mány­nak és 2600 év óta fenn­álló intéz­mény­rend­szeré­nek jobb meg­érté­sét segít­hetné elő.

Nem világos számomra bő kilenc év – most 2022 ápri­lisát írjuk – szer­zetes­ség és Bur­mában foly­ta­tott budd­hista egye­temi ta­nul­má­nyok után, mégis mit sze­retne ez a stan­dard budd­hista szó­hasz­ná­lat je­len­teni? Nem tu­dok vele mit kez­deni, hacsak annyit nem, hogy fel­te­szem a kér­dést: ezek sze­rint van nem stan­dard budd­hista szó­hasz­nálat is? És kinek a szó­hasz­nálata? Hol? Mit tud ez a stan­dard budd­hista szó­hasz­nálat?

A páli pabbajati ige valóban azt jelenti ere­deti­leg és szó sze­rint, hogy ’útnak indul, tá­vozik (az ott­ho­ná­ból) és ván­dor­útra kel [mint asz­kéta, szer­zetes és hason­lók]’, továb­bá a parib­ba­jati ige való­ban azt je­lenti, hogy ’ván­do­rol’, de itt a meg­felelő kon­tex­tus lesz a lénye­ges, az igék, ill. a szár­ma­zé­kaik tény­le­ges hasz­nálata és jelen­tése az élő, hite­les törté­nelmi budd­hiz­mus 2600 év óta fenn­álló gya­kor­la­tá­ban. Ahhoz, hogy ván­dor­útra keljen valaki, min­denek­előtt el kell hagyja az ott­ho­nát – az ott­honá­ból az ott­hon­talan­ságba távo­zik –, és fel­kere­ke­dik, ván­dor­útra kel. (Már ha.) A hang­súly az első lépé­sen van, nem pedig a ván­dor­úton.

Mivel túl­erőlte­tett­nek érzem a fordí­táshoz készí­tett vég­jegy­zetek­ben – más szö­veg for­dítá­sá­ban is – a túl apró­lékos, a lényeg­től nem­ritkán elté­rítő, más irány­ba moz­duló eti­mo­lo­gizál­hat­né­kot, egy páli példán ke­resz­tül szeret­ném be­mutat­ni, miért nem vezet ok­vet­le­nül célba egy-egy szó ere­deti je­len­tésé­nek bon­col­ga­tása. Hiába jelenti ere­deti­leg a páli pāḷī / pāḷi szó azt, hogy ’szö­veg’, ha egy­szer min­dig a théra­váda budd­hiz­mus meg­őr­zött és egy­séges (és: lezárt) ká­non­ba fog­lalt szö­vegei­nek a nyel­vére utal, és azt je­lenti, ebből kifo­lyó­lag, hogy ’a szö­veg nyelve’, ám senki sem hivat­kozik így rá, senki sem ne­vezi így ezt a nyel­vet, hogy ’a szö­veg nyelve’, ha­nem ’páli nyelv’ (pāḷibhāsā) a neve: nem *szö­ve­gül ol­vas­hat­juk a páli ká­nont, ha­nem páliul.

A német Ruhe azt je­lenti, hogy ’nyuga­lom, vki­nek a nyugta (vmi­től / vki­től)’; fosztó­kép­ző­vel Un­ruhe, ’nyug­talan­ság’, ám ennek töb­bes száma – Un­ruhen – nem azt fog­ja je­len­teni ma­gya­rul, hogy *’nyug­talan­sá­gok’ (vagy *”nyug­tá­ta­lan­sá­gok”), ha­nem azt, hogy ’za­var­gá­sok’. Kár is a gő­zért, hiába is eről­tet­né vala­ki fene nagy etimo­lo­gizál­hat­nék­já­ban, hogy már­pedig ez a ’nyug­talan­ság’ többes száma, ha egy­szer a ma­gyar meg­fele­lője ’za­var­gá­sok’.

Áll ez különösen a fent (ill. a vég­jegyzet­ben) feltün­tetett parib­bajati igé­re, ami a budd­hiz­mus szem­pont­já­ból csakis a döntő jelen­tősé­gű meg­külön­bözte­tés és egy­értel­mű elkü­lön/‑ítés és ‑ülés okán alap­vetően fon­tos, kö­ze­lebb­ről az ebből az igé­ből kép­zett főnév, a parib­bā­jaka, ami külön­böző ra­go­zott alak­jai­ban majd’ 750-szer for­dul elő a páli kánon szöve­gei­ben és csak és kizá­ró­lag más szek­tá­hoz tar­tozó ván­dor­aszké­tát jelent, rá­adá­sul nagy gyako­riság­gal – ha éppen nem a leg­gyak­rab­ban: nem számol­tam utána – az añña­tit­thiya állan­dó­sult jel­zővel (itt ‑a-ra vég­ződő szó­tári alak­jában), azaz együtt, pl. töb­bes szám alany­eset­ben añ­ña­tit­thiyā parib­bājakā. A ván­dor­asz­kéta te­hát a páli szöve­gek­ben nem „budd­hista” (ami ak­kor nem is léte­zett még mint meg­nevezés), ha­nem min­dig vala­milyen más szek­tához tar­to­zik. Nagyon fon­tos ezt a kettőt – pab­bajita vs. parib­bājaka – min­dig gon­do­san elkülö­níteni egy­mástól.

Ahol és amikor vándor­útról és vándor­lásról van szó a déli budd­hiz­mus gyakor­latá­ban, akkor a cā­rikā ’ván­dorlás, ván­dorút’ kife­jezés­sel talál­kozunk – a CST tanú­bizony­sága sze­rint 753 elő­for­du­lás­sal e. sz. tárgy­eset­ben –, mint pl. a Buddha csodá­latos és meg­ren­dítő felhí­vásá­ban, melyet rend­szere­sen inté­zett szerze­tese­ihez: Caratha, bhik­khave, cāri­kaṁ bahu­jana­hitāya bahu­jana­sukhāya lokā­nu­kam­pāya atthā­ya hitāya sukhā­ya deva­manus­sānaṁ. (Vö. pl.: Saṁ­yutta Nikāya, Duti­ya­māra­pāsa­suttaṁ: SN 4:5) – (kb.) ’indul­jatok vándor­útra, szerze­te­sek, a világ iránt ér­zett könyö­rület­ből és együtt­érzés­ből, a soka­ság (= az embe­rek) üd­vére, bol­dog­sá­gára és bol­dogu­lá­sára, isten* és em­ber javá­ra és bol­dogu­lá­sára’. – *Ez az ’isten’ nem az az Isten !!! —

Srí Lankán mind a mai napig léte­zik a cārikā gyakor­lata. A német szár­ma­zású, néhai Nagy­tiszte­letű Nyāṇa­vimala [Ñāṇa­vimala] – ha jól emlék­szem – huszon­öt éven át ván­do­rolt ma­gá­nyos szer­zetes­ként az or­szág­ban, álta­lában két-három éjsza­kát töltve csak egy-egy helyen. Hallat­lan tisz­telet és meg­be­csü­lés övezte. Lásd:
https://dharmalib.net/pure-inspiration-nanavimala
https://dharma-records.buddhasasana.net/texts/the-life-of-nyanavimala-thera
https://vennyanavimala.buddhasasana.net/
https://ven-nyanavimala.buddhasasana.net/photos/photos.htm

A thai buddhiz­mus, ponto­sabban az ún. thai erdei hagyo­mány Ajahn Mun és Ajahn Chah ne­vé­vel fém­jel­zett gyakor­latá­nak mind­máig szer­ves része a duthaṅga – thai­osí­tott válto­zatban tudong –, mely ván­dorló, asz­kéta élet­mód, ám nem min­dig egye­dül kel útra egy-egy szer­ze­tes, ha­nem egész „társa­ság­gal” akár. Lásd pl.: Stillness Flowing – a 44. lapon.

Ami a pabba­jati igét, szokvá­nyos jelenté­sét (ez lenne az a „stan­dard szó­hasz­nálat?”) és hasz­nála­tát illeti, már az elő­fordu­lások száma is annak jele, hogy mennyire el-/le- és szét­választ­hatat­lan egy­más­tól /‑ról a Dhamma és a Vinaya, vagyis a Buddha tan­rend­szere mint egész – nem lehet, bár­mennyi­re szeret­nék is sokan, kipa­terol­ni be­lőle a Vinayá-t (és vele együtt a egész szer­ze­tes­sé­get!) –, hiszen szer­ve­sen kap­cso­lód­nak egy­más­hoz: vina­yo nāma buddha­sāsa­nassa āyu, vina­ye ṭhite sāsa­naṁ ṭhi­taṁ hoti ’a Vina­ya élteti a Buddha tan­rend­sze­rét – amíg a Vina­ya fenn­áll, a taní­tások is fenn­ma­rad­nak’. (CST: Vinayapiṭaka / Pārājika­kaṇḍa-aṭṭha­kathā (paṭha­ma bhāga) / Paṭha­ma­mahā­saṅ­gīti­kathā. – Ne tesse­nek rek­la­málni: tisztá­ban va­gyok vele, hogy így nem szokás for­rást meg­adni.) Az ezt a tan­épít­ményt bő 2500 év óta őrző és to­vább­hagyo­mányo­zó szer­zetes­ség nél­kül ma nem lenne budd­hiz­mus, csak ép­pen ezt sokan nem akar­ják látni és be­látni a nyu­gati világ­ban (amibe eb­ben az össze­füg­gés­ben Magyar­ország is bele­ér­tendő). – Maga a pabba­jati ige külön­féle rago­zott alak­jai­ban vi­szony­lag kevés – 416 – elő­fordu­lást mutat a páli kánon­ban, de en­nek egyik oka az lehet, hogy nem ír­tam be egyen­ként a kere­sőbe az összes lehet­séges ala­kot.

Ennél jóval látvá­nyo­sabb az előfor­dulások gyakori­sága a pab­bajita szó­alak ese­tében. Nem vol­tam rest vé­gig­zon­go­rázni a CST kere­sőjé­nek se­gítsé­gével a pab­bajita – a pab­bajati ige be­fe­je­zett mel­lék­névi ige­neve – külön­féle rago­zott alak­jait, ám a szó­össze­téte­leket, ill. hosszabb szár­ma­zé­ko­kat már nem vet­tem figye­lembe. Össze­sen 4735 elő­fordu­lást talál­tam, ami­ből egye­dül az e. sz. hím­nemű alany­eset (‑o) 1011, míg a pabbajitvā, az ige ge­run­diu­ma 1601 alka­lom­mal fordul elő.

A pabbajita jelentése tehát ’az (vagy: olyan), aki (az ott­honá­ból) az ott­hon­talan­ságba távo­zott’. Az érin­tett szut­tá­ban a pab­baji­tena alak for­dul elő, ami ennek a befe­je­zett mellék­névi ige­név­nek e. sz. instru­men­talis, vagy­is esz­köz­hatá­rozói esete:

dveme, bhik­khave, antā pab­baji­tena na sevi­tabbā
lit. kettő az, szer­zete­sek, a véglet az otthon­talan­ságba távo­zott részé­ről / által kerü­lendő, azaz:
lit. két véglet, szer­zete­sek, kerü­lendő az otthon­talan­ságba távo­zott részé­ről / által à
Két végle­tet kell kerül­nie annak, szer­zete­sek, aki az ott­hon­talan­ságba távo­zott.

Úgy alakult ki ez a teljes jelentése, hogy az ige alap­jelen­tése a bővít­mé­nyei­nek hála kie­gé­szült: agā­rasmā (’[az] ott­ho­n[á]ból’, tkp. ’ház’) ana­gāri­yaṁ (’[az] ott­hon­talan­ságba’) pab­bajito (’távo­zott’), és nem ’el­ván­do­rolt’. Ez a szab­vány for­mula a tan­beszé­dekben: agā­rasmā ana­gāri­yaṁ pab­bajito (ill. kü­lön­böző rago­zott alak­jai). Nem mel­lékes, hogy az agā­rasmā 686-szor, míg az ana­gāri­yaṁ szó­alak 818-szor for­dul elő a páli kánon­ban: ez arra utal, hogy bő­vít­mé­nyei nélkül is az ott­hon­talan­ságba tá­vo­zást impli­kálja a pabba­jita befe­je­zett mellék­névi igenév. – A pabbajjā kifejezés is gyak­ran for­dul elő ezek­kel a bő­vít­mé­nyek­kel a Vinaya­piṭaka – pl. a Cūḷa­vagga­pāḷi – szöve­gei­ben , vö. … evam­eva kho, ānanda, yas­miṁ dhamma­vinaye labhati mātu­gāmo agā­rasmā an­agā­riyaṁ pab­baj­jaṁ, na taṁ brahma­cari­yaṁ ciraṭ­ṭhiti­kaṁ hoti. – Itt is az otthon­talan­ságba távo­záson a hang­súly, ez a lényege. (CST: Vinaya­piṭaka / Cūḷa­vagga­khandhaka / 10. Bhik­khunik­khan­dhaka.)

Szó sincs itt vándor­lásról meg vándor­útról, már csak azért sem, mert egy olyan, aki a szer­ze­tes­ség­hez ve­zető úton elő­ször az ott­hon­talan­ságba tá­vozik – ez a szer­zetes­növen­dék (sā­ma­ṇera, noví­cius) ava­tása, a pab­bajjā, ami­vel meg­szűnik vilá­giként lé­tezni –, nem is mehet ván­dor­útra, hiszen szó sem le­het róla, hogy szer­zetes­növen­dék­ként fogja magát, aztán ván­dor­útra keljen, fő­leg egy­magá­ban. Ma­ga­sabb ava­tása – upa­sam­padā – után sem vág­hat neki, ami­kor is teljes ava­tású szer­zetes (bhikkhu) lesz belőle (és nem a le­hető leg­lehe­tetle­nebb ma­gyar­ság­gal *‑vá‑vá‑vá‑vá válik!), mivel­hogy a rend­sza­bály­zat arra köte­lezi, hogy első öt évét szer­zetes­ként egy idő­sebb mes­ter (āca­riya ’tanító’) irá­nyí­tá­sa és fel­ügye­lete alatt és le­he­tőleg vele együtt, egy fedél alatt lakva töltse: ez a nis­saya, a ’füg­gés, függő­ség’ intéz­mé­nye. Már a noví­cius is a nis­saya kere­tében kapja kép­zé­sét prae­cepto­rától, azaz elöl­járójától-oktató­jától (upaj­jhāya). Akit részlete­sebben is érdekel, annak az ame­ri­kai Nagy­tisz­tele­tű Ṭhānis­saro Bhikkhu elköte­lezet­ten tö­rekvő szer­zete­sek, ill. szer­zetes­ség­re as­pirá­lók szá­mára össze­állí­tott monu­men­tális, kulcs­fon­tos­ságú mun­kájá­ban (Buddhist Monas­tic Code = BMC I & II) érde­mes el­ol­vas­nia az I. kötet­ben a II. feje­zet ele­jét (a 18. lapon: Nis­saya), ill. a II. kötet­ben a XIV. feje­zetet (a 187. laptól kezdve):
https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/thanissaro/bmc1.pdf
https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/thanissaro/bmc2.pdf

A páli pabbajjā tehát ennek az eljárás­nak – a novícius­avatás­nak – a meg­neve­zése, és nem jelent ván­dor­lást vagy ván­dor­utat – „ván­dor­lét”-et aztán meg vég­képp nem. Azt sem jelenti, amit a 3. sz. láb­jegy­zet­ben találni: „a szer­zete­si lét köve­té­sét”, elő­ször is azért nem, mert létet nem lehet kö­vetni, ez sület­len­ség. Nincs *szer­ze­tesi lét, olyan azon­ban van, mint szer­zete­si lét­forma vagy élet­forma/‑mód / élet­vitel, és van szer­ze­tes­lét, össze­tett szó­ként, vö. a szer­ze­tes­lét szép­sé­gei (pél­dául). A szer­zete­si lét­forma ese­tében azért helyt­álló az ‑i mel­lék­név­képző hasz­ná­lata – ellen­tét­ben pl. a *szer­zete­si közös­ség szó­szer­ke­zet­tel, vagy mint a *ká­noni szöve­gek a helyes kánon szöve­gei (vagy: kano­nikus szöve­gek) he­lyett, *rend­őri szervek stb. –, mert a szer­zete­si azt fe­jezi ki, hogy ez a lét­forma / élet­mód stb. szer­zetest és szer­zetes­re jel­lemző, szer­zetes­re vonat­kozó és vonat­koz­ta­tott, egy szer­zetes­sel szem­ben tá­masz­tott el­vá­rások­nak meg­fe­le­lő stb. lét­forma / élet­mód/‑vitel stb., stb. És azért szó­össze­té­tel­ként szer­zetes­közös­ség, mert ez meg azt je­lenti, hogy ’szerze­tesek közös­sége (bir­to­kos szer­ke­zet) = olyan közös­ség, amit / me­lyet szer­zete­sek alkot­nak’. – Őszintén remé­lem, hogy így most már ért­hető a különbség. Hiába, nem egy­szerű ez a ma­gyar nyelv, nem egy bicska tört már bele! – Egy fordí­tó­tól iga­zán el lehet várni, hogy ezzel is tisztá­ban le­gyen, és biz­tos kéz­zel tudja kivá­lasz­tani azt, ami és ame­lyik össz­hang­ban áll a ma­gyar nyelv norma­rend­sze­rével. Nem?

A pabbajjā valóban magában hor­dozza azt is, hogy vala­ki ez­zel fel­adta/‑ja világi (pol­gári) létét / éle­tét, élet­módot vált – még­hozzá gyöke­resen, hiszen az ott­ho­nával együtt hátra­hagyja a csa­lád­ját, a szeret­teit, hátra­hagyja mind­azo­kat és mind­azt, aki és ami az „övé” volt vilá­gi éle­tében, min­den köte­léket, ami csak a világ­hoz lán­colta. Nem okvet­lenül megy el azon­ban ván­dor­reme­tének vagy csak „sima” reme­tének, aki eset­leg ván­dorol is (lásd itt fel­jebb a nis­saya kér­dését) – az esős év­szak ide­jén meg amúgy is tilos a jövés-menés, egy hely­ben kell maradni.

Ugyanakkor az otthon­talan­ság nem azo­nos a hajlék­talan­ság­gal, mert bár egy pab­ba­jitá-nak nincs ott­hona a szó hagyo­mányos értel­mé­ben, haj­léka azon­ban van – ahol lak­hat, ahol nyu­go­vóra tér­het stb. A kötődés, minden­fajta kötés fel­adása, elen­gedése, hátra­ha­gyása a lé­nyeg, ami­kor valaki az ott­hon­ta­lan­ságba távozik.

3. […] Itt és általá­ban a Buddha beszé­dei­ben a vilá­gi élet­ről a ván­dorló, meg­szaba­du­lást ke­reső élet­módra átté­rést fejezi ki: ván­dor­reme­tének áll, illetve reme­teként vándorol.

Itt van itt még ez a megszaba­dulást kereső élet­módra kité­tel a 3. sz. láb­jegy­zetben. Élet­mód, bár­mi­lyen saj­ná­latos, nem keres semmit. Ennek meg­fele­lően meg­szaba­dulást sem. Amúgy pe­dig úgy gon­do­lom, hogy eleve nem keres­sük a meg­szaba­dulást, hiszen az a meg­szaba­du­lás nem vala­mi, amit ad­dig kere­sünk, míg meg nem ta­láljuk (a spájz­ban, a bokor­ban, a kút mé­lyén, a pia­con, az egyik zse­bem­ben – hol?): a meg­sza­ba­dulást elér­jük (már ha, és már aki), vég­hez­visszük, meg­való­sítjuk. Ide­bent, itt bent, ön­ma­gunk­ban. – „Vándor­remete”: ván­dor­aszkéta, igen, ám ez­zel a „ván­dor­reme­té­vel” nem tudok mit kez­deni, mivel egy re­me­te álta­lá­ban lakik vala­hol. A reme­tesé­ge abból áll, hogy egy­magá­ban, világ­tól és em­ber­től elzár­kózva éli az éle­tét. De hogy vándo­roljon is … ???

A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Yo cāyaṁ kāmesu kāma­sukhalli­kānu­yogo hīno gammo pothuj­janiko ana­riyo anat­thasaṁ­hito, yo cāyaṁ atta­kila­mathā­nuyogo dukkho ana­riyo anat­tha­saṁhito.
Az egyik, ha elme­rül a vágyak­ból ere­dő élve­ze­tek­ben – ez silány, vilá­gias, közön­séges, nem arija4, haszon­talan. A másik, ha sanyar­gatja magát – ez szen­vedés­teli, nem arija, haszon­talan.	Az egyik az érzéki élve­zetek­hez tapad, amely hit­vány, durva, közön­séges, alantas, érték­telen, a másik az önsa­nyar­ga­tásba me­rül, amely nyomo­rúsá­gos, alan­tas, érték­telen.
Vágyak­ból nem ered semmi­féle élvezet!   Mit akar­jon és takarjon ez a „világias”? A „silány” nem jó ide. Véglet nem silány, egy út széle meg még annyira se! Silány pl. for­dítás lehet, mint ez itt. Rossz minő­ségű. Csapni­való. Gyatra. Vacak.	Véglet nem tapad sem­mihez sem! Quelle idée!!! –   Az egyik […], amely – ahol is ez az „egyik” a két vég­let közül az egyik, ame­lyik. A fel­vonul­tatott jel­zők az egyik, ill. a másik vég­letre vonat­koz­nak. Csak hát nem a véglet hit­vány, durva stb., stb., ha­nem a tob­zódás az érzéki örö­mök­ben / él­ve­zetek­ben: hit­vány dolog. – És, ugyan­így, véglet nem is merül sem­mibe! De hogy ezt hogy sike­rült így áttenni magyarra … ??? – Miért nem lehet alapo­san átgon­dolni egy szöve­get, meg­rágni, ele­mezni, körbe­járni? És mire valók a magyar egy­nyelvű szó­tárak?   Önsa­nyar­gatás nem lehet nyo­mo­rúsá­gos! Me­rü­lés se. Mint ahogy alan­tas se, érték­telen se lehet.
NB. Egyik jobb, mint a másik. Nem látja senki … ???

 

Az én csak rövid ideig pihen­tetett válto­za­taim így festenek:

Yo cāyaṁ kāmesu kāma­sukhalli­kānu­yogo hīno gammo pothuj­janiko ana­riyo anat­thasaṁ­hito, yo cāyaṁ atta­kila­mathā­nuyogo dukkho ana­riyo anat­tha­saṁhito.

A. Tobzódás érzéki örö­mök­ben az egyik: ez alan­tas és közön­séges, pó­rias és nem­telen, se­hová sem vezet, és sem­mire sem jó; az önsa­nyarga­tás gya­kor­lata a másik: ez fájda­lom­mal és szen­ve­dés­sel jár, nem­te­len, se­hová sem vezet, és sem­mire sem jó.

B. Az egyik az, amikor az érzéki örö­mök nyúj­totta élve­zetek­ben tobzó­dik vala­ki: ez alan­tas és kö­zön­séges, pó­rias és nem­telen, se­hová sem vezet, és sem­mire sem jó; a másik az, amikor az önsa­nyarga­tás gya­kor­latát űzi valaki: ez fájda­lom­mal és szen­ve­dés­sel jár, nem­te­len, se­hová sem vezet, és sem­mire sem jó.

C. Az egyik az, amikor az érzé­ki örö­mök nyúj­totta élve­zetek­nek adja át ma­gát vala­ki: ez alan­tas és közön­séges, pó­rias és nem­telen, se­hová sem vezet, és sem­mire sem jó; a másik az, amikor az önsa­nyarga­tás gyakor­latá­nak adja át ma­gát vala­ki: ez fájda­lom­mal és szen­ve­dés­sel jár, nem­te­len, se­hová sem vezet, és sem­mire sem jó.
NB. adja át ma­gát a páli ere­deti anu­yoga ki­tételére, ami mind a két vég­let rövid bemu­tatá­sá­ban szere­pel: úgy a jó, ha ezt a for­dítás is vissza­adja. Mielőtt bárki til­ta­kozna, hogy miért anu­yoga, amikor az ere­deti­ben ānu­yoga van: hát azért, mert ‑a-ra vég­ző­dik mind­két szó­össze­tétel elő­tagja, ami ilyen ese­tek­ben ‑ā-ra válto­zik.

(Például.)

Mint látható, az anat­tha­saṁ­hita mellék­nevet – ’haszon­talan’ a cso­port fordí­tásá­ban, ’ér­ték­telen’ Far­kas Pálé­ban – igei szerke­zettel adtam vissza, mert meg­látá­som szerint az ere­deti egyik jelen­tését (Mar­garet Cone páli-angol szótárá­ban: not con­nected with the goal, not profit­able; lásd: A Dic­tionary of Pali, Part I: a–kh, Ox­ford: Pali Text Soci­ety, 2001; Part II: g–n, Bristol: Pali Text Soci­ety, 2010) mel­lék­név­vel, ráa­dá­sul egyet­len mellék­név­vel, nehéz lenne vissza­adni. Ezzel a meg­oldás­sal ola­jo­zot­tab­ban gör­dül a szö­veg, könnyebb a befo­gadá­sa és meg­ért­ése / értel­mezé­se, továb­bá meg­fele­lően ke­re­kíti / zárja le a fel­soro­lást. Efféle for­tély telje­sen legi­tim, hiszen, ahogy koráb­ban min­dig mond­tam, a szófa­jok kö­zött sza­bad az át­járás: ha a for­rás­nyelv­ben szabá­lyos és töké­letes vala­milyen szó­faj hasz­nála­ta, ám a cél­nyelv­ben suta lesz, ide­gen­szerű, nehéz­kes vagy csak ronda*, ak­kor taná­csos vál­tani. A klasszi­kus, Rhys Davids és Stede-féle páli-angol szótár­ban (PED) ez az an- fosztó­kép­zős alak cím­szó­ként nem talál­ha­tó, ön­álló cím­szó ugyan­akkor az at­tha­saṁ­hita, mely­nek an­gol meg­felel­teté­sei ’con­nected with good, bring­ing good, profit­able, use­ful, salu­tary’. Egyik sze­mem a PED meg­oldá­sain – a kon­notá­cióik okán –, a má­sik sze­mem Cone-on – a kon­notá­cióik okán –, de végül az­tán Cone mel­lett is, a PED mel­lett is marad­tam, ötvöz­tem a ket­tőt, mind­egyi­ket be­von­tam, így lett be­lőle ez a ’se­hová sem ve­zet, és sem­mire sem jó’, mert ben­ne van nem célra­veze­tő volta is vala­minek, de az is, hogy egy­sze­rűen nem jó. Ha úgy tet­szik, sem­mire se. Mint ahogy van is: egyik se ve­zet jóra, egyik­ből sem lesz hasz­nunk, egyik­től sem vár­ha­tunk sem­mi jót, mivel­hogy, úgy ér­zem, ezt akar­ja az ere­deti ki­dom­borí­tani vég­követ­kez­te­tésként.

*Ronda megoldás sokfelé éktelen­kedik: Erzsébet-utal­vány elfoga­dás, hitel­kártya elfo­ga­dás és ha­son­lók pl. az itt elfo­gadjuk az Erzsé­bet-utal­ványt, hitel­kár­tyát elfo­ga­dunk // itt hitel­kártyá­val is lehet fizetni / fizet­het stb. helyett.

Ugyancsak igei meg­oldás­sal éltem a dukkha mellék­név ese­tében, ám itt két jelen­té­sét is bele­vet­tem a for­dí­tásba. – Az anu­yoga egyik jelen­tése ’gya­kor­lat’, már­mint vala­mi­nek a gya­kor­lata, amit űzünk, ami­nek átad­juk ma­gunkat.

Nem mindig lehet tehát – és nem is kell! – csak azért egyet­len szó­ba bele­szu­sza­kolni, egy szó­ban vissza­adni, amit az ere­deti azért egy szó­val fejez ki, mert ki tudja fe­jezni. Ókori nyel­vek­ben, mint a páli, kö­zép­kori nyel­vek­ben, mint az ófel­né­met, óan­gol vagy az óiz­landi / óésza­ki, egy-egy szó jelen­tés­tar­to­má­nya sok­kalta bő­vebb és átfo­góbb – egy-egy szó / kife­jezés több min­dent fed le –, mint mo­dern nyel­vek­ben, melyek­ben az idők során az egyér­telmű­sítés érde­kében el kel­lett külö­níte­ni egy-egy jelen­tést*, ezzel azon­ban fel­duz­zadt, gaz­da­gabb és árnyal­tabb lett maga a szó­kincs (szó­állo­mány), ami ugyan­akkor adott eset­ben a min­den­kori ere­deti szó jelen­tés­tar­tomá­nyá­nak be­szűkü­lésé­vel járt együtt. A törté­neti sze­man­tika pl. ez­zel a je­len­ség­gel is fog­lal­kozik. – *A mai magyar­ban van pl. tör­ténés, tör­ténet, tör­téne­lem, és vannak a tör­tén­tek, melyek után nem áll töb­bé szóba vala­ki egy má­sik emberrel stb.

Jó példa az előbb feltár­takra a páli dosa műszó, ’ha­rag; gyű­lölet’ alap­jelen­tés­sel, ám ez a budd­hista szak­szó le­fedi a tel­jes spek­tru­mot, kezd­ve a leg­fino­mabb ellen­érzés­től, utál­kozás­tól és ellen­szenv­től a dü­hön, hara­gon át a legva­dabb gyű­lö­le­tig szinte min­dent. (A dukkhá-ról ké­sőbb lesz majd még szó.)

Van itt azonban még valami, ami­vel adós va­gyok, ez pedig a nem arija⁴ kité­tel: telje­sen értel­met­len dolog, haj­me­resztő osto­ba­ság és fele­lőt­len kon­tár­ság ari­jázni egy ma­gyar nyelvű szö­veg­ben olyan­kor, ami­kor épp elég­gé be van már já­ratva, épp elég­gé meg­hono­so­dott, azaz gyö­ke­ret vert er­re ma­gyar for­dítá­sok­ban a töké­lete­sen oda­illő ne­mes szó, illet­ve a páli an­ariya fosz­tó­kép­zős mel­lék­névre a nem­te­len, melyek­kel a ma­gyar­ban is a leg­job­ban lehet ki­fe­jezni ezt az el­len­tét­párt (ne­mes vs. nem­te­len; vö. pl. an­gol noble vs. ignoble). A páli ana­riya ma­gyar meg­fele­lője ’nem­telen’, nem pe­dig „nem arija”, mert ilyen hibrid nin­csen (más nyelv­ben sem), ezzel szem­ben az, hogy „nem kóser” még me­het­ne, ha nem a Buddha egyik tan­beszé­dé­ről lenne szó, ha­nem, mond­juk, kor­társ szö­veg­ről vá­rosi argóban. – Azt sem ér­tem egé­szen, hogy ha az a törek­vés, hogy ezek a szut­ta­szö­ve­gek minél keve­sebb páli vagy egyéb ide­gen mű­szót tar­tal­maz­zanak magyar for­dí­tás­ban, akkor miért kell olyan páli szak­ki­fe­jezé­sek­kel élni, ami­re van már töké­letes ma­gyar meg­feleltetés.

Úgy látszik, senki sem törő­dik a lehet­séges asszo­ciá­ciók­kal, azzal, hogy mi az, ami első­re be­ugrik vala­mi­nek az olvas­tán vagy halla­tán. A ma­gyar írás­mód szük­ség­telen és ön­fejű eről­te­té­sé­nek kö­szön­he­tő­en pl. elég szeren­csét­lenül fest és hang­zik az Anā­layo szer­zetes­név ma­gyar át­írás­ban, főleg ha a ma­gyar /a/ be­széd­han­got is meg­tart­juk: Análajó. Igen, szeren­csét­len és bor­zal­mas egy ötlet, az em­beri hülye­ség és a már csep­pet sem meg­lepő tájé­kozat­lan­ság és fel­ké­szü­let­len­ség vezé­relte ötlet. – Az arija írás­mód már majd­nem egy ária, ugyan­ak­kor a szkt. ārya (= árja) kel­le­met­len tör­té­nelmi fel­hang­jai miatt nem a leg­meg­fele­lőbb, amúgy pedig ele­ve kizárt, hi­szen szanszk­rit, már­pedig a théra­váda budd­hiz­mus­ban nem szanszk­rit, ha­nem páli szöve­gek­kel van dol­gunk – a cím­ben sze­replő Dharma szó­ala­kot már szóvá tettem. – Ide máso­lom be a 4. sz. végjegyzetet:

4. A páli arija (szanszkrit árja) valaha az indo­euró­pai nyelve­ket be­szélő népek ön­megne­vezé­se volt, Íror­szág­tól Iránig. A Budd­hánál, úgy tűnik, sem­milyen etni­kai tar­talma nincs. Tulaj­don­kép­peni jelen­tése annyi, hogy budd­hista. Leg­gyako­ribb for­dítása „nemes“.

És tessék, itt van, máris kínálja ma­gát a követ­kező fel­fogha­tat­lan és égbe­kiáltó osto­ba­ság: Tulaj­don­kép­peni jelen­tése annyi, hogy budd­hista. Ezt így le­írni és kije­len­teni mér­hetet­len osto­ba­ság és óri­ási fele­lőt­len­ség. Csak ismé­telni tu­dom: az ilyen fel­fog­hatat­lan és égbe­kiáltó osto­basá­gok hadá­tól lesz csak iga­zán hite­les forrás A Buddha Ujja, ami­hez őszin­tén gra­tu­lálok! (NB. Cone-nal itt most ne tesse­nek taka­rózni! Vö. ariya […] 2. (ii) noble, sublime, fine; belong­ing to the noble ones (used esp. of the Buddha's teach­ing and follow­ers, almost = "Buddhist") […] —

A jelek szerint eddig azt sem sike­rült átlát­niuk, hogy „a Budd­hánál” (sic!) ér­dek­telen az etni­kai ho­va­tar­to­zás – „sem­milyen etni­kai tar­talma nincs” –, kö­zöm­bös a társa­dalmi rang, szüle­tés és szár­ma­zás, érdek­telen, ki hon­nan jön, hi­szen nem ilyes­mik minő­sítik az em­bert – ér­de­kes majd inkább az (is) lesz, hogy ki hová, merre tart (gati szem­pont­já­ból is).

Az ariya nem valami felsőbb­rendű, ember­fe­letti, maga­sabb lényre, ne­tán über­mensch-re, super­man-re utal, ha­nem (1) olyan, ne­mes tulaj­don­sá­gok­kal fel­ruhá­zott, ki­váló em­berre, aki­nek min­den cse­le­ke­de­tét az erő­szak­men­tes­ség hatá­rozza meg (vö. P. A. Payut­to, Buddha­dhamma, 545. old.*), továb­bá (2) olya­nok­ra, akik már nem hét­köz­napi, vilá­gi átlag­embe­rek (vö. P. A. Payut­to, Buddha­dhamma, 536. old.*), és utal (3) olya­nokra, akik egy új kö­zös­ség tagjai, vagyis a Buddha tanít­vá­nyai, akik at­tól neme­sek, hogy a Buddha közép­útját köve­tik, eti­kus, erő­szak­men­tes élet­vitelt foly­tat­nak, és har­mó­niá­ban pró­bál­nak létez­ni egész kör­nye­ze­tük­kel, vala­mint elkö­telez­ték magu­kat min­den élő és érző lény jólé­tének és boldo­gu­lá­sá­nak elő­segí­tése mel­lett. (Vö. P. A. Payut­to, Buddha­dhamma, ugyan­ott.*) – És (4) ariya, teljes „ne­vén” ariya-pug­gala ’ne­mes sze­mély’ lehet bárki, aki elju­tott a meg­vilá­goso­dás négy szint­jének egyi­kére, mely­nek leg­maga­sab­bika az arahant szintje. – Mindez még nem a ’budd­hista’ kité­tel legiti­máci­ója meg­felel­tetésként!

*Bhikkhu P. A. Payutto (Som­det Phra Buddha­ghosa­cariya): Buddha­dhamma. The Laws of Nature and Their Bene­fits to Life. Trans­lated by Robin Philip Moore. Bangkok: Buddha­dhamma Found­ation, é. n. – e-book: 2019. (NB. Ez a Buddha tan­épít­ményé­nek leg­alapo­sabb bemu­tatá­sa 1617 oldalon, lásd: https://buddhistteachings.org/buddhadhamma-complete/
https://buddhistteachings.org/we-are-back-again/)

A megfogal­mazással óva­tosan kell bánni, mert vesze­del­mes im­pli­ká­ciói lehet­nek: az ariya vs. an­ariya ellen­tét­pár jelen­tésé­ből egye­nesen követ­kezik, hogy ha az ariya = budd­hista = ne­mes, kiváló, maga­sabb rendű (stb.), ak­kor tel­je­sen logikus, hogy az anariya = nem budd­hista = nem­telen, alá­való (stb.), az­az máris a szó jelen­tésé­nek ere­detei­nél és ké­sőbbi brah­mani­kus hasz­nála­tá­nál (szkt. ārya) kö­tünk ki: az első / felső há­rom vaṇṇá-nál (szkt. varṇa ’szín’), a ké­sőbbi kasz­toknál, a meg­külön­böz­tetés­nél és kire­kesz­tés­nél, fel­sőbb­ren­dű­ségi tudat­nál, dölyf­nél, min­den­kinek lené­zésé­ről és meg­ve­té­sé­ről, aki nem „mi” stb., stb., mert „mi” szüle­té­sünk okán job­bak, elő­kelőb­bek, neme­seb­bek, civi­lizál­tab­bak stb., vagyis külön­bek va­gyunk nálatok. És még a bő­rünk színe is vilá­go­sabb a tié­tekénél. – Itt most el le­het tekin­teni az ’árja’ szó hasz­nála­tától a nyelv­törté­net össze­füg­gésé­ben, vö. pl. közép-indo-árja nyelvek.

Végül fel lehet tenni a kérdést: mennyi­ben segí­tik elő a for­dítás­hoz készí­tett jegy­ze­tek – mint ez a 4. sz. vég­jegy­zet is – a Buddha taní­tásai­nak jobb meg­érté­sét vagy egy­szerű­en csak a meg­érté­sét, eleve?

Ete kho, bhikkhave, ubho ante anupa­gamma maj­jhimā paṭi­padā tathā­gatena abhi­sambud­dhā cakkhu­karaṇī ñāṇa­karaṇī upasa­māya abhiñ­ñāya sam­bodhā­ya nibbā­nāya saṁ­vattati’’.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
A Tathágata felis­merte a mindkét szélet elke­rülő közép­utat, amely látást és tudást ad, elcsi­tulás­hoz, felis­me­réshez, felébre­déshez, ellob­banáshoz vezet.	E két végletet elke­rülve, szerze­tesek, a Beér­kezett ráéb­redt a közép útjára, amely belátás­hoz és megér­téshez juttat, és elcsen­desülés­hez, közvet­len tudás­hoz, fel­ébre­déshez, kialvás­hoz vezet.
Semmiféle út nem kerül el semmi­féle „szélet”. „szélet” ??? Amúgy persze végle­tet sem.	E két végletet: így nem beszél senki. Ezt a két vé­letet – ilyet már mond valaki. A Buddha tan­be­szé­dei élő­szóban han­goztak el.   Beér­kezett : a Tathā­gata valóban beérke­zett, de nem érzem szeren­csésnek a haszná­latát, túl mester­kélt és túl emel­kedett (és: szirupos!) a magyarítás.   Út nem juttat sehová sem, vezetni azon­ban vezet. Jutni ezzel szem­ben el tudok jutni vala­hová vala­milyen út(vonal)on – vagy módon. – Jut­tat­tak neki is néhány finom falatot. – Út visz vala­hová. Vezet.

 

Ete kho, bhikkhave, ubho ante anupa­gamma maj­jhimā paṭi­padā tathā­gatena abhi­sambud­dhā cakkhu­karaṇī ñāṇa­karaṇī upasa­māya abhiñ­ñāya sam­bodhā­ya nibbā­nāya saṁ­vattati’’.

(Kb.) Anélkül, hogy e két véglet bárme­lyike (ete … ubho ante) felé is haj­lana (anupa­gamma), a Tathā­gata ráéb­redt és töké­lete­sen meg­értette (abhi­sambud­dhā) a közép útját / közép­utat (maj­jhimā paṭi­padā), mely látást (cakkhu) ered­mé­nyez / éb­reszt (karaṇī), belá­táson nyugvó tudást (ñāṇa) ered­mé­nyez / éb­reszt (karaṇī), meg­nyug­váshoz (upasa­māya), külön­leges / fel­sőbb tudás­hoz (abhiñ­ñāya), meg­világo­sodás­hoz (sambo­dhāya) és nibbá­nához / nirvá­nához (nibbā­nāya), a vágyak tüzé­nek kial­vásá­hoz vezet (saṁ­vattati).

‘‘Katamā ca sā, bhik­khave, maj­jhimā paṭi­padā tathā­gatena abhisam­buddhā cakkhu­karaṇī ñāṇa­karaṇī upasa­māya abhiñ­ñāya sambo­dhāya nibbā­nāya saṁvattati?
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
És mi ez a középút?	Szerze­tesek, és mi a közép útja, amelyre a Beérke­zett ráéb­redt, amely belátás­hoz és megér­téshez juttat, és elcsen­desü­léshez, közvet­len tudás­hoz, felébre­déshez, kialvás­hoz vezet.
És a többi hol maradt?	Ez egy kérdés, és akkor kell egy kérdő­jel a végére mondat­zárónak. – Változ­tatnék a sorrenden: És mi a közép útja, szerze­tesek … stb.

 

Aki nem érti, hogy mire szolgál­nak/‑tak az ismét­lések egy ókori szöveg­ben – jelen eset­ben a Buddha egyik tanbe­szédé­ben –, az jobb, ha nem nyúl ókori szöveg­hez; ha lehet, ne cson­kítsa meg őket: meg kell ma­radni az ere­deti­nél, nem lehet el- és ki­spó­rolni eze­ket a nagyon is fon­tos ismét­lése­ket. – És hogy miért fonto­sak? Didak­tikai és mne­mo­tech­nikai funkciói voltak és vannak. A van­nak akkor lesz érhető, ha az élő, törté­nelmi théra­váda budd­hiz­mus minden­napi gyakor­latára gon­dolnak: egy­részt ma is megta­nulják a páli kánon szöve­geit – kívül­ről –, más­részt na­ponta akár több­ször is re­citál­nak válo­gatott szut­tákat (pél­dául), és eze­ket idővel kívül­ről fújják a szerze­tesek. – Nem tudha­tom, retori­ká­val foglal­koztak-e valaha is, még ha csak érin­tőlege­sen is … A nyu­gati kultú­rához kötő­dik, szerve­sen, akár­csak a régi jó ars me­mo­rativa!

Ayameva ariyo aṭṭhaṅgiko maggo, seyya­thidaṁ – sammā­diṭṭhi sammā­saṅkappo sammā­vācā sammā­kammanto sammā­ājīvo sammā­vāyāmo sammā­sati sammā­samādhi. Ayaṁ kho sā, bhikkhave, majjhimā paṭi­padā tathā­gatena abhi­sambud­dhā cakkhu­karaṇī ñāṇa­karaṇī upasa­māya abhiñ­ñāya sambo­dhāya nibbā­nāya saṁ­vattati.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Az arija nyolc­rétű ösvény, és­pedig a helyes nézet, a helyes szándék, a helyes beszéd, a helyes cselek­vés, a helyes megél­hetés, a helyes erő­feszítés, a helyes tuda­tos­ság, a helyes szamádhi.   [Úgy látszik, elvitte a cica a követ­kező mon­datot. Vagy pedig el­sumá­kolták ezt is. Kiváló ötlet!]	Ez bizony a nemes nyolcas út, neveze­tesen a he­lyes szem­lélet, helyes elhatá­rozás, helyes be­széd, helyes csele­kedet, helyes élet­vitel, helyes törek­vés, helyes éber­ség, helyes összeszedettség.   Szerze­tesek, ez az a nemes nyol­cas út, amelyre a Beérke­zett ráéb­redt, amely belátás­hoz és meg­értéshez juttat, és elcsen­desü­léshez, közvet­len tudás­hoz, feléb­redés­hez, kialvás­hoz vezet.   út – inkább ösvény.
Bátran nagy kezdő­betűkkel! Ha az „Ötök Cso­port”-jának kijárt, miért nem jár ki a Buddha egyik leg­fonto­sabb tan­tételé­nek? Amúgy pedig Ne­mes Nyolc­rétű Ösvény, ez a neve neki magyarul.   tuda­tos­ság – lásd a táblá­zat után!   A szamádhi páli, a többi magyar. Vagy-vagy: vagy minde­gyiket páliul soro­lom föl, vagy minde­gyiket magyarul. A samādhi ’koncen­tráció, össz­pon­to­sí­tás’; van persze olyan is, aki az én nyelvi vilá­gom felől köze­lítve nem éppen leg­szeren­csé­sebb „össze­sze­dett­ség”-et hasz­nálja. Ehhez miért nem készült vég­jegyzet? (Lásd Farkás Pál fordí­tását és a hozzá fűzött meg­jegy­zést ugyan­ebben a táblá­zatban!)   megél­hetés – Lásd a táblázat alatt!	Ez bizony helyett: A Ne­mes Nyolc­rétű Ösvény az, neveze­tesen …   Azért nem a legjobb a nemes nyolcas út, mert a nyol­cas út alap­ján az olvasó azon­nal a hatos (= 6‑os) útra gon­dol, pl. Bony­hádnál. A „nyolc­rétű” meg­felelte­téssel (aṭṭha­ṅgika) semmi gond, mert a ‑rétű utó­tag sem­le­ges.   szem­lélet helyett általá­ban: nézet, vö. ’sajátsá­gos né­zete­ket vall’, ’ezt a né­zetet nem osz­tom’ stb. A „szemlélet” éppen ezért nem jó ide. – Ugyanakkor ósdi / ma­radi szem­lélet (mint gon­dol­kodás­mód).   elhatá­rozás helyett meg­látá­som szerint job­ban illik ide a ’hozzá­állás’, és­pedig a sammā­saṅ­kappa meg­határo­zása alap­ján (= 1. nek­kham­ma-saṅ­kappa, 2. abyā­pāda-saṅ­kappa, ill. 3. avi­hiṁsā­saṅ­kappa, vagyis: 1. lemondás, 2. rokon­szenv / jó­indulat, 3. erőszak­men­tesség).   csele­kedet nem jó, mivel ez egy-egy ese­mény­re (tettre) utal, ellen­tét­ben az álta­lános cselek­vés-sel, ami a kam­manta meg­felelő fordí­tása ebben a kon­tex­tus­ban. A cselek­vés lénye­gé­ben csele­kede­tek összes­sége; a cselek­vés magá­ban foglalja az egyes csele­kede­teket.   élet­vitel – Lásd a táblázat alatt!   éber­ség – Én az egyér­tel­műsítés miatt a nehéz­ke­sebb, de könnyen azono­sítható ’éber tuda­tos­ság’ meg­felel­tetés­sel élek. – Csak az asszo­ciá­ció ér­zé­kel­teté­sére (és kedvé­ért): Éberség, elvtársak! —   összeszedettség – A hang­zása és a konno­tációi okán nem tartom szeren­csésnek, vö. szedett-vedett, ill. össze­szedi magát, amiből én nem az össz­ponto­sítást hallom ki, hanem azt, hogy „erőt vesz magán” – számomra ez ui. az elsőd­leges jelen­tése. – Nyilván nem vagyok ezzel egye­dül. Fordí­tás köz­ben a recep­cióra, a szöveg befo­gadá­sára („fogad­tatá­sára”) is gondolni kell.   A páli erede­tiben – a Katamā ca sā … kér­désre rímelve – Ayaṁ kho sā, bhikkhave, majjhimā paṭi­padā szerepel, vagyis nem ’Nemes Nyolc­rétű Ös­vény’, ha­nem ’közép­út’ áll: ’Ez hát, szerze­tesek, a középút …’.

 

tuda­tos­ság – A páli sammā­sati utó­tagja, a sati nem tuda­tos­ságot jelent, ön­magá­ban, hanem éber tu­da­tos­ságot, ami­kor is a tudat ébe­ren figyel min­dent, éber tuda­tosság­gal követi, ami csak fel­buk­kan – vagy ami éppen el­von­ja és le­köti a figyel­mét. Ami­kor egy meg­hatá­ro­zott (tudat)­tárgyat fi­gye­lünk, ezt az éber tuda­tos­ságot tartjuk fenn: a figye­lem töret­lenül a meg­fi­gye­lés tár­gyán marad, mind­végig ébe­ren. Ez a sati. – Bevált angol meg­felel­te­tése mind­ful­ness, annak elle­nére is, hogy a sati tkp. ’emlé­kezés’, vö.: https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/thanissaro/rightmindfulness.pdf . A szó né­met meg­fe­lel­te­tése ra­gyo­góan adja vissza az ere­deti jelen­tését: Achtsamkeit. – A ’tuda­tos­ság’ sok­kal in­kább viñ­ñā­ṇa, egész pon­tosan az ’érzék­szervi benyo­mások tuda­tos­sága’, ha egy­szer nem lég­üres tér­ben „lóg”. (A ’tudat’ citta, míg a manas / mano egyik elfo­gad­ható meg­felel­te­tése szö­veg­kör­nye­zet­től füg­gő­en ’elme’.)

megél­hetés / élet­vitel – A ’meg­élhetés’ pont azokra az aspek­tusokra szű­kíti le az ājīva – an­gol meg­felel­te­tése ’liveli­hood’ – jelentés­tarto­má­nyát, ami­re itt vonat­kozik: arra, hogy mi a meg­élhe­té­sünk anyagi bázisa, azaz hogy olyan (kenyér­kereső) foglal­kozást űzünk, ami káros és ártal­mas más lé­nyek­re nézve, avagy sem. Hogy mivel bizto­sít­juk a meg­élheté­sünket. Ezzel szem­ben az ’élet­vitel’ álta­lában véve az élet­mód, amit foly­tatunk. – A különb­ség egyér­telmű, ha megél­hetési bűnö­zés-ről, vs. élet­vi­tel­szerű bűnö­zés-ről beszé­lünk: miből él meg (= bűnö­zés­ből) , ill. mi élet­vite­lének az alap­ja (= bű­nö­zés mint egy­fajta „lét­forma”).

‘‘Idaṁ kho pana, bhikkhave, dukkhaṁ ariya­saccaṁ – jātipi dukkhā, jarāpi dukkhā, byā­dhipi dukkho, mara­ṇampi dukkhaṁ … (folyta­tása a követ­kező táblázatban)
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Ím, szerze­tesek, az arija igaz­ság a szen­vedésről. Szenve­désteli a szüle­tés is, az öreg­ség is, a beteg­ség is és a halál is.	Ez tehát a szenve­dés nemes igaz­sága, szerze­tesek: a szüle­tés szen­vedés, az öreg­ség szen­vedés, a beteg­ség szenve­dés, a halál szenve­dés, a szo­mo­rúság, keser­gés, fájda­lom, bánat és kétség­beesés szenvedés.
Ím – „ím’ eljöttünk szép lányodért …”: ez Bach Pa­raszt­kantá­tája. Mi szük­ség erre a művi és eről­te­tett ím alakra? – Íme, szer­ze­te­sek, a szenve­dés ne­mes igaz­sága; íme „tessék, itt van” érte­lemben. Akkor inkább Ez hát, szer­zete­sek, a szenve­dés ne­mes igaz­sága.   Valaminek az igazsága, nem pedig valamiről.   Nincs arija igaz­ság, van azon­ban nemes igazság. Nem értem, miért nem a páli ere­deti (sacca) sze­repel itt a magyar ’igazság’ helyett: van annyira össze­tett szeman­tiká­jában, hogy nyugod­tan meg lehes­sen tartani az ere­detit mint szakszót! Ez az út még­sem jár­ható, vagyis igaz­ság, magya­rul, és nemes, ugyan­csak ma­gyarul. Ilyen egy­szerű ez. – És: összpontosítás (vagy koncentráció).   Szenve­désteli: persze, hiszen csupa szen­ve­dés, de nem elég, hogy szenve­dés­teli, hanem mindez maga a szenve­dés a maga tel­jessé­gében.	Jobb szerintem ez a sorrend: … szen­vedés a szüle­tés, szen­vedés az öre­gedés és leépülés, szenve­dés a beteg­ség, és szenve­dés a halál (is).   A jarā nem csu­pán örege­dést jelent, hanem a le­épü­lés folya­matát is. Ezzel a meg­oldás­sal mind­ket­tőt meg lehet jele­níteni.   A zöld háttér­rel jelölt szöveg­rész a thai szö­veg­ha­gyo­mányt követi; a CST anya­gában, ill. a Bhikkhu Bodhi angol fordítá­sának alap­jául szol­gáló szöveg­kiadá­sok­ban nem szere­pel.

 

… appiyehi sam­payogo dukkho, piyehi vippa­yogo dukkho, yamp­icchaṁ na labhati tampi dukkhaṁ – (lezá­rása a követ­kező táblázatban)
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Szenvedésteli a kellemet­len­nel együtt lenni és a ked­vest nélkülözni. Szenve­désteli az is, ha a kíván­ság nem teljesül.	Együtt lenni azzal, amit nem szere­tünk, szen­vedés, elvá­lasztva lenni attól, amit szere­tünk, szen­vedés, nem jutni hozzá ahhoz, amit kívá­nunk, szen­vedés.
Az appiya és a piya ellen­tét­pár, ami a fordí­tás­ban nem sikkad­hat el! a kedvest vala­kinek a kedvese. Nagyon szeren­csétlen a magyarban a főne­ve­sí­tett, e. sz. mel­lék­név­haszná­lat hatá­ro­zott név­elővel, mert sok­szor nem működik. Van olyan, hogy egybe­köti a kelle­mest a hasz­nossal, olyan sület­lenség azonban nincs, hogy a kelle­met­len­nel együtt lenni. – „Sokat volt együtt a kelle­metlennel.”   Az együtt lenni vkivel ellentéte nem „nélkülöz”.   … ha a kívánság nem teljesül. Rémes, buta és rossz, kon­tár meg­ol­dás. „A” kíván­ság nem telje­sül. Szó sincs itt kíván­ságról meg telje­sülésről, és nem „a”. Egy kíván­ság teljesü­léséhez előbb meg kell kapjam, amire vágyom: 1. meg­kapom, s ezzel à 2. telje­sült a vágyam. – Remé­lem, így már értik, mi a különbség.   – Ezt nyújtja egy egész csoport…?	Nem tartom szeren­csésnek, hogy az élet­telen ami-re esett a válasz­tás. Érde­mes végig­gondol­ni, vajon miért.   Nem szeretjük a puha matra­cokat, ergo szenve­dés együtt lenni puha matra­cokkal. Nem szeretjük a paradi­csomos káposztát, ergo szen­ve­dés együtt lenni para­dicso­mos káposz­tával. Nem szeretjük a fejetlen­séget, ergo szen­ve­dés fejet­lenség­gel együtt lenni.   A fordítottját ki-ki játssza végig magának.   Remélem, így már érthető!

 

Az appiya fosztó­képzős mellék­név utal élőre is, élet­telenre is: azt, akit / amit nem szere­tünk, aki / ami nem kedves szá­munkra, akit / amit nem szívlel­he­tünk/­szen­ved­hetünk. Ennek pozi­tív ellen­téte a piya: akit / amit sze­re­tünk / kedve­lünk, aki / ami ked­ves szá­munkra. Ha élő, akkor hasz­nál­hat­juk azt is, hogy a szeret­teink, aki­ket szeretünk. Mindezen túl az appiyehi vs. piyehi szó­ala­kok többes számú szó­ala­kok, ab­lati­vus­ban: ilyen­kor cél­szerű mér­legelni, egyes vagy töb­bes szám legyen a ma­gyar fordí­tás­ban. Ha töb­bes, és valaki igei szer­kezet helyett ragasz­kodik a név­szós meg­oldás­hoz, akkor már műkö­dik pl. a szá­munkra kelle­met­len vs. kelle­mes dolgok – Ugyan­csak ellen­tét­pár a sam­payoga és a vip­pa­yoga, a je­len­té­sük ’együtt lenni (vkivel)’, ill. ’elvá­lasztva lenni (vkitől)’. – Emlé­kezte­tőül: a szó­fajok kö­zött szabad az átjárás!

… appiyehi sampa­yogo dukkho, piyehi vippa­yogo dukkho, yamp­icchaṁ na labhati tampi dukkhaṁ –

A. (Kb.) … szen­vedés együtt lenni azok­kal / olya­nokkal, akiket nem szen­ved­hetünk, szen­vedés elvá­lasztva lenni azok­tól / olya­noktól, akiket kedve­lünk és szere­tünk, és bizony szen­vedés nem meg­kapni, amit szeret­nénk // amire vá­gyunk /// és bizony szen­vedés az is, ami­kor nem kap­juk meg, amire vá­gyunk –

B. (Kb.) … szen­vedés kény­sze­rűen együtt lé­tezni azzal, akit és amit nem szív­lel­he­tünk // aki és ami nem ked­ves szá­munkra, szenve­dés elvá­lasztva lenni attól, aki és ami ked­ves szá­munkra // akit és amit szív­lel­hetünk …

(Például.)

Az a jó, ha egy fordítás az eredeti szöveg nyelv­tani meg­oldá­sait is vissza­adja, amennyire csak lehet. Ehhez alapo­san meg kell vizsgálni, mit mivel és hogyan old meg (fejez ki) a forrás­nyelv, és hogy mit mivel és hogyan old meg (fejez ki) a cél­nyelv: az egyik­ben így, a másik­ban úgy. A kettőt össze­hozni: ez az át­járás két nyelv között. Egyebek mel­lett ezt kell elsa­játí­tania annak, aki fordí­tani akar. És: úgy kell for­dítani, hogy a fordí­tás cél­nyelvül le­gyen. Ha ma­gyarra, akkor ma­gyarul kell lennie, nincs mese! Érdemes talán fel­idézni: ma­gyarul akkor lesz egy magyar fordí­tás, ha a fordí­tás nyelve­zete / nyelv­hasz­nálata min­den­ben meg­felel a ma­gyar nyelv norma­rend­szerének.

– saṅkhit­tena pañc­upādāna­kkhandhā dukkhā.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Röviden, szenvedésteli a sajátítás öt törzsöke5.   5Magát a vég­jegy­zetet, vala­mint az észre­véte­leket, meg­jegyzé­seket és kiiga­zítá­sokat stb. lásd a futó szö­vegben itt lejjebb!	Mindent egy­bevetve szen­vedés a ragasz­kodás az öt léthalmazhoz*.   *Lásd a táblá­zat alatt!
Borzalmas.

 

Ezt megint csak alapo­sabban kell körbe­járni, különö­sen a zava­ros és za­varó, a kevésbé tájé­ko­zott át­lag­olva­sót csak meg­zavaró és félre­ve­zető vég­jegyzet­ben tova­bur­jánzó fan­taz­magó­riák, téve­dések, félre- és bele­magya­rázá­sok, és persze a sület­len­nél sület­le­nebb magyar meg­felel­teté­sek, a pon­gyola (meg)­fogal­ma­zás stb. okán. Tüzete­sen meg kell vizs­gálni eze­ket a haj­meresz­tő ötle­teket és alap­talan vég­követ­kez­teté­seket is – a he­lyükre kell tenni őket –, külö­nösen hogy ebben a szut­tában nem keve­sebb­ről, mint a Buddha taní­tásai­nak alap­téte­lei­ről van szó.

Először is Farkas Pál meg­oldá­sát – öt lét­halmaz – szeret­ném szem­ügyre venni. – Öt lét­hal­maz, ami­ben a lét­halmaz (vagyis egy ilyen ’hal­maz, ami a létet adja ki’) = ’a lét össze­tevői­nek összes­sége’, ám ezt nem lehet ötszö­rözni, hiszen nincs öt lét. Halmaz­nak persze hal­maz (is lehet), és ebből már lehet öt, mint ahogy van is: ez a pañcak­khandha. A lét­hal­maz le­het gyűj­tő­foga­lom, egy­fajta „tasak”, ami a ragasz­kodá­sunk tár­gyát képe­ző öt hal­mazt tar­tal­mazza: a ’sze­mély’ tév­kép­zete innen, ebből a „fő-/fedő­hal­maz­ból” indul, ami az öt „al-hal­mazt” fog­lalja magá­ban. Ezt én csak­is így tu­dom értel­mezni, a lét- elő­tag okán. Más szóval egy­magá­ban azért nem lét­halmaz egy-egy khan­dha, mert egyi­kük sem adja ki ön­magá­ban a létet, ráadá­sul egy-egy khandha külön-külön is szer­fö­lött össze­tett vala­mi – er­ről az 5. sz. vég­jegyzet elem­zése során lesz szó. – Létezik angol min­tára (ele­ments of exis­tence) a „lét­ele­mek” meg­felel­tetés is: az öt hal­maz vagy cso­port mint a szemé­lyes lét elemei. – Ezzel az a bajom – akár­csak a lét­halmaz meg­felel­tetés­sel –, hogy volta­kép­pen az öt khandha nem a létet per se teszi ki, ha­nem az egyes embert. A személyt, egész pon­tosan a sze­mély kép­zetét.

Röviden, szenvedés­teli a sajátítás öt törzsöke⁵.

5. A páli khandha fatörzset, illetve az ember törzsét, vállát jelenti. A buddhiz­mus­ban szak­kife­jezés, a budd­hista antropológia kulcsa: esze­rint az ember­nek nincs anyag­talan halha­tat­lan lelke, ha­nem öt ténye­zőből áll. Ezek: a test, az érzet, a fel­fogás, a meghatározottságok és a tudat. Az öt khandha gya­kori jelzője az upá­dána, magam­hoz vétel, későbbi értel­mezés­ben ra­gasz­kodás. Ezt for­dítjuk sajá­títás­nak. Az egész kifeje­zés ér­telme tehát: az em­beri létezés­mód minde­nestül szen­vedés­teli. A páli ere­detiben a meta­forikus értelem is látható: az upá­dána tüze­lőt is jelent; az öt upá­dána-khandha a szen­vedé­lyek-szenve­dések tüzét táp­láló öt fa­törzs, e tűz ellob­banása a nirvána.

pañcupādāna­kkhandhā – ez az ere­deti, páli nyelvű szak­kifeje­zés, mely­re ezt a se füle, se farka meg­felel­te­tést ötöl­ték ki: a sajá­títás öt tör­zsöke. – Nem ér­tem, mi szükség olyan kife­jezé­sekkel zsong­lőr­ködni – BIG ME per­sze imádja az extra­va­gan­ciát, és bekép­zeli magá­nak (meg magá­ról), hogy milyen egyé­ni meg ere­deti, milyen bor­zasz­tóan mű­velt, okos és mély értel­mű, ami az agy­teker­vényei közül elő­bugyog, még­hozzá a leg­paza­rabb ma­gyar­ság­gal –, amik értel­mezhe­tet­lenek és értel­met­lenek, hi­szen nem csak hogy nem része egyik sem a köz­nyelv, sem pe­dig egy anya­nyelvi be­szélő aktív szó­kész­leté­nek / ‑kin­csének, de a befo­gadás / recep­ció felől nézve a passzív szó­kincs­nek sem fel­tét­lenül része. (NB. „Törzsö­kös”: ez már inkább, mint pl. tör­zsö­kös tagja vmi­nek, de itt nem erről van szó.) Kíváncsi lennék, vajon hány anya­nyelvi be­szélő élne aktí­van a „törzsök” kife­jezés­sel, ill. hogy száz­ból há­nyan ismer­hetik passzí­van ezt a szót.

„Tör­zsö­ke”, quel mal­heur, semmi­nek sincsen – fának, ha úgy tet­szik, de más­nak? „Sa­já­tí­tás”‑nak aztán meg még annyira sin­csen, mint ahogy szaga vagy íze sincs. Nem hogy öt „tör­zsö­ke nin­csen neki, de egy se. – Egetverő, fel­fog­ha­tat­lan osto­ba­ság: annak garan­tál­tan van „tör­zsö­ke”, vég­telen szám­ban, hajaj!

Hát igen: a helyes jelen­tése valami­nek (attha) az oda­illő, meg­felelő, jó és he­lyes meg­fogal­ma­zás­ban (byañ­jana) a Buddha egyik fő krité­riuma volt taní­tásai vonat­kozá­sában, ill. elvárá­sai a Tan to­vább­ha­gyo­mányo­zása folya­mán. Az eddigi sok-sok el­hamar­ko­dott és át­gondo­lat­lan, kifogá­solt meg­oldás mint­ha szembe­menne ezek­kel az elvá­rá­sok­kal – a Buddha el­gon­do­lá­sai­val –, túl azon, hogy ala­posan kite­kerik, meg­másít­ják az ere­deti jelen­tését (s ezzel a mon­dani­való­ját, egész pon­to­san a Buddha taní­tását), ami sú­lyos fe­le­lőt­lenség. Ez megen­ged­hetetlen, azért is, mert elle­hetet­leníti a szöveg mon­dan­dójá­nak meg­érté­sét és befo­gadá­sát, már­pe­dig egy fordí­tónak nem az a dolga, hogy ön­fejű és ön­ké­nyes, min­den­től el­ru­gasz­ko­dott, vadabb­nál va­dabb félre­értel­me­zései­vel értel­mez­hetet­lenné és fel­is­mer­hetet­lenné / azo­no­sít­hatat­lanná rontsa az ere­deti szöve­get, mely­nek alap­ján dol­gozik. És ezzel össz­hang­ban az sem a dolga egy for­dí­tó­nak – egy egész for­dí­tó­cso­port­nak! – , hogy a Buddha taní­tá­sait felül­írja, át­értel­mezze.

Akkor hát nézzük csak ennek az 5. sz. vég­jegyzet­nek az első kité­telét – a számo­zás szög­letes záró­jel­ben az enyém:

[1.] A páli khandha fatör­zset, illetve az ember tör­zsét, vállát jelenti. – Való­ban így van, csak­hogy ez me­gint meg­en­ged­hetet­len csúsz­tatás (csalás, a többi elcsa­lása, a mit sem sejtő olva­só félre­veze­tése), bár az is lehet, hogy el­felej­tet­ték a k. fordí­tók meg­nézni a szó­tár­ban, van-e ott még vala­mit? – Hogyne volna! És még csak nem is akár­mi, mivel­hogy leg­inkább abban a jelen­tésben haszná­lato­sak – és ezek a jelen­tései a Buddha alap­taní­tásai­ban, nem pe­dig az em­ber válla vagy bár­mije, és még csak nem is a fa­törzs –, ami ép­pen a diszk­ré­ten elhall­ga­tott to­váb­bi pon­tok­ból derül ki:

khandha, m. […] 1. the shoulder, the upper part of the back (in men and animals); […] 2. the stem or trunk of a tree; […] 3. a mass, large amount, quantity; body; collec­tion, agglome­ration; complex (category); group; aggregate; […] (i) the agglomeration or groups of good practices or virtues; […] (ii) the five collections or groups which are the elements of (personal) exis­tence; […] ifc [= in the foll­ow­ing com­pounds] see upādāna-, rūpa-, viññāṇa-, vedanā-, saṅkhāra-, saññā-; […]

Az is elképzel­hető persze, hogy oly­annyira riasz­tóan és kime­rítő­en hosszú­nak és bősé­ges­nek tűnt Mar­ga­ret Cone páli szótá­rá­nak khandha szó­cikke, hogy elpá­rol­gott a türel­mük, és nem fog­lal­koz­tak a töb­bi ponttal. Kár, nagyon nagy kár, mert ezzel is, itt is a hite­lüket játsszák el, hiszen kárt okoz­nak vele, és meg­kér­dő­jele­zik a for­dító­csoport műkö­désé­nek értel­mét, mert ezek­kel a bele­magya­rázá­sok­kal és elhi­bá­zott le­veze­tések­kel töb­bet árta­nak a Tan ügyé­nek, de ezzel nin­cse­nek egye­dül, sajnos, és ez nem csak Ma­gyar­or­szágra és / vagy ma­gyar for­dí­tásokra áll. És persze az sem zavar­hatta a k. for­dító­kat, hogy ahová csak néznek, se­hol sem­mi nyoma váll­nak, törzs­nek, fa­törzs­nek vagy „tör­zsök”-nek. Nem za­varta őket, de miért is za­varta volna? Hiszen mi, ma­gyar budd­his­ták meg a páli for­dító­cso­port tagjai ter­mésze­te­sen ezt is job­ban tud­juk, ne­künk ne magya­ráz­zanak. Majd mi meg­mutat­juk a világ­nak, hogy már­pedig ez a khandha nem egyéb, mint „törzsök”. – Közeli roko­na ez az „állan­dót­lan­ság”‑nak, a „Fel­ébre­dett”-nek, a szkíta bölcs­nek (= Buddha), Budá­nak (mert a Buddha is a mienk, akár­ki meg­lássa!), Krisz­tus bódhi­szatt­vának és annak a ten­gernyi kép­telen­ség­nek, amit a ma­gyar vul­gár­budd­hiz­mus eddig ugyan­csak sike­resen ki­ter­melt. Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/vulgarbuddhizmus-utmutato.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/vulgarbuddhizmus-krisztus-mint.html

Az 1. és 2. sz. angol meg­felel­tetés fordí­tott sor­rend­ben bár, de egye­zik a vég­jegy­zet fel­ve­zető mon­da­tában leír­takkal annyi elté­rés­sel, hogy még csak nem is „törzs”, ha­nem a „hát felső része (em­beré / ál­laté)”. A követ­kező (al)pon­tok lesz­nek csak ezzel szem­ben az iga­zán lénye­ge­sek: „3. nagy mennyi­ség vmi­ből, töme­ge, nagy száma vmi­nek* […]; vmi­nek az együt­tese; cso­port; hal­maz; […]” (i) üdvös / jó /helyes cse­le­ke­detek vagy eré­nyek halma­zata vagy cso­port­jai; […] (ii) az az öt gar­ni­túra / kész­let vagy cso­port, melyek a (sze­mé­lyes) lét al­ko­tó­elemei**; […] lásd a követ­kező össze­téte­lekben: upā­dāna-, rūpa-, viññāṇa-, vedanā-, saṅ­khāra-, saññā-; stb.

*Mint pél­dául: dukkhak­khandha, mint a szab­vány meg­fogal­mazás a Buddha tan­beszé­dei­ben: evam­etassa keva­lassa dukkhak­khan­dhassa sam­udayo / niro­dho hoti, ahol is ennek a ’ten­ger­nyi szen­vedés­nek’ a kelet­kezé­séről, ill. meg­szűné­séről van szó. És csak azért nem ’rakás’, mert az egy má­sik regisz­tere a nyelv­nek, vö. egy rakás szeren­csét­lenség.
**Ezeket (részben), vala­mint a (cattāro) arū­pino khandhā fogal­mát ugyan­csak lásd majd itt lejjebb.

Érde­mes átgon­dolni a jelen­tés bővü­lésé­nek mene­tét: fa­törzs > fa­rakás > (bár­miféle) rakás > hal­maz > cso­port (stb.) A leg­gyako­ribb angol meg­felel­teté­se a khandha szó­cikk­ben is lát­ható aggre­gate, ami ’hal­maz’, vagyis itt öt hal­mazról van szó, vagy ha úgy tet­szik, vala­mik­nek, va­la­milyen össze­tevők­nek öt cso­port­járól. Erre rövide­sen vissza­térek, előtte azon­ban tisz­tázni kell az 5. sz. vég­jegy­zet kö­vet­kező két mon­datá­ban ([2.] és [3.]) fog­lal­takat:

[2.] A buddhiz­mus­ban szak­kife­jezés, a budd­hista antropológia kulcsa: esze­rint az ember­nek nincs anyag­talan halha­tat­lan lelke, ha­nem öt ténye­zőből áll. [3.] Ezek: a test, az érzet, a fel­fogás, a meg­hatá­rozott­ságok és a tudat.

[2.] Nem tudok „budd­hista antro­poló­giá”-ról, már­mint fizi­kai antro­poló­giá­ról, más néven ember­tan­ról, ezzel szem­ben a budd­hiz­mus kultu­rá­lis antro­poló­giá­járól tudok. „Tör­zsök”: pró­bálom ér­tel­mezni, mi lehet ez az ember bio­lógiá­jának, fizi­oló­giá­jának vonat­kozá­sában? Nem értem azt sem, mi lenne ez a „kulcs”? Kulcs a budd­hista antro­poló­giá­hoz, de az mit tud? A megoldás kulcsa, a boldogság kulcsa. E sze­rint a kulcs szerint – leg­alább­is a meg­fogal­mazás alap­ján, mivel­hogy nem egy vagy a szak­ki­feje­zés sze­rint van vala­mi így vagy úgy, ha­nem, mond­juk, értel­mé­ben – „az em­ber­nek nincs anyag­talan hal­ha­tat­lan lelke”. Nem tu­dom, a „lélek” mint olyan a fizi­kai antro­poló­gia (kuta­tási) terü­lete lenne? Amúgy pedig mi az az „anyag­talan”? Már­mint „anyag­talan lélek”. A Buddha taní­tásai­ban eleve nincs „anyag”, van azon­ban rūpa, ami az anya­giság tulaj­don­sá­gait és meg­jele­nési for­máit fedi le. Ez az anya­giság nem egyenlő te­hát az anyag­gal, hiszen „anyag” mint olyan ele­ve nincs is. – Az én nyelvi vilá­gom­ból te­kint­ve egy em­ber nem ténye­zők­ből áll, hanem inkább össze­tevő­dik vala­miből, pl. al­ko­tó­ele­mek­ből. (Vö.: egy villás­reggeli ténye­zői.) Mind­egy, ez rész­kér­dés, amit, úgy ér­zem, nem okvet­le­nül kell itt és most tisztázni. Ennél sok­kal lénye­geseb­bek a követ­kező állí­tás egyes kitételei.

[3.] a test, az ér­zet, a fel­fogás, a meg­hatá­ro­zott­ságok és a tudat. – Igen, „test”-nek szok­ták fordí­tani, hi­szen ez az em­ber teste: az anya­giság mani­fesz­tációi a (fizikai) test­ben, azaz mint test. Ahogy Porosz Tibor rūpa cím­szó alatt ele­gán­san meg­fogal­mazta a A budd­hiz­mus lexi­koná-nak első, 2012-ben nap­vilá­got látott kia­dásá­ban: „(2) a külön­böző külső fizi­kai hatá­so­kat elszen­vedő emberi egye­diség (nāma-rūpa, khandha)”. Ez az első khandha, vagyis ’hal­maz’ – Porosz Tibor is öt hal­maz-ról be­szél –, a rūpak­khandha, ’az em­beri test hal­maza’. – Kéretik itt egy ún. szub­sztitú­ciós tesz­tet elvé­gezni, ami abból áll, hogy vala­mit vala­mi más­sal he­lyet­te­sí­tünk, majd meg­néz­zük, meg­állja-e a helyét, el­fogad­ható-e: „az em­beri test tör­zsö­ke = fa­törzse”. Tanul­sá­gos ezt a tesz­tet a többi négy khandhá-val is el­vé­gezni: „az érzé­sek és érze­tek tör­zsöke / fa­törzse”, „az ész­lelés fa­törzse” stb. – Igazán töké­letes és kiváló egy ötlet volt, hogy ne is mond­jam, ez a „tör­zsök” = fa­törzs, mert hi­szen csalá­dot, nem­zet­séget itt nem jelent­het (bár miért is ne? „az érzé­sek és érze­tek csa­ládja”), de nép­tör­zset sem. Amúgy pedig vala­ki(k)­nek, aki(k) a Buddha tan­beszé­deit for­dítja/‑ják, iga­zán illik tud­nia/‑uk, hogy egyik khandha sem egyet­len vala­miből áll, ha­nem össze­tett, sok­rétű, az­az több alko­tó­elem­ből tevő­dik össze, és már csak ezért sem állja meg a he­lyét ez a „tör­zsök” = fa­törzs meg­felel­tetés, mert egy fatörzs álta­lában – amíg ketté nem hasít­ják vagy fel nem dara­bolják – egy da­rab: ami elá­ga­zik be­lőle, az már nem a fa törzse ugyanis.

A Ne­mes Nyolc­rétű Ösvény vonat­kozásá­ban tudni illik, hogy a budd­hista út, a kép­zés és a gya­kor­lat (sikkhā) há­rom rész­re oszlik, az­az három – tesse­nek csak figyelni – khandhá-ra: sīla-kkhandha, ’az erköl­csiség, a jó er­kölcs cso­port­ja’, samā­dhi-kkhandha, ’az össz­ponto­sítás cso­portja’, s vé­gül paññā-kkhanda, ’a böl­cses­ség cso­port­ja’. Az első cso­portba (sīla) a helyes be­széd, a he­lyes cse­lek­vés, vala­mint a helyes megél­he­tés tartozik, a máso­dikba (samādhi) a helyes erő­feszí­tés, a helyes éber tuda­tos­ság, vala­mint a helyes össz­ponto­sítás. A har­ma­dik cso­por­tot a helyes nézet és a helyes hozzá­állás al­kot­ja. – Van itt vala­hol „tör­zsök”? Az er­köl­csi­ség „tör­zsök”-e? A hozzá­állásé netán? Fatörzs? A böl­cses­ség ígé­retes fatörzse.

Úgy gondolom, nem elégsé­ges a vedanā fordí­tásá­nak az „érzet”, mert nem egyér­telmű, a fel­soro­lás­ban fedő­foga­lom­mal van-e dol­gunk, avagy testi-fizikai érzet­tel, vö. fáj­dalom­érzet. Nem jelent ui. csu­pán ér­ze­tet, ha­nem érzést is – a kettőt a ma­gyar szépen meg­külön­böz­teti egy­más­tól – és ér­demes is, hi­szen a Buddha taní­tá­sai­ban is el­kü­lö­nül­nek, lásd kāyikā veda­nā és ceta­sikā veda­nā, testi, ill. tudati stb.

A következő a saññā-khandha, de nem fa­törzs vagy „törzsök” – és nem is iga­zán fel­fogás, akkor sem, ha a páli saññā szó jelenté­sében – ’percep­ció’ / ’észle­lés, érzé­kelés’ – érte­lem­szerű­en benne fog­lal­tatik a „fel­fogás” is, nincs azon­ban benne a „fel­fogás” szó­nak egy másik jelen­tése: a véle­kedés, vö. vki­nek a felfo­gása = véle­ke­dése szerint. A több­értel­műség kerü­lendő, külö­nösen hogy szak­kife­jezé­sekről van szó, mint ese­tünk­ben is. Eddig is lát­hatták, hogy egy ókori nyelv­ben, mint a páli, a poli­szé­mia jellem­zi a szó­kész­le­tet, az neve­zete­sen, hogy egy-egy szó­nak meg­lehe­tősen tág / széles a jelen­tés­tarto­mánya, több min­dent lefed / jelent, ár­nya­la­tai­ban is. Éppen ezért tartom elfo­gadhatónak – mi több: az egye­dül jár­ható útnak –, a körül­írást vagy akár (rész­leges vagy teljes) ér­tel­me­zést / defi­niá­lást meg­oldás­ként. Erre az egyik példa a páli dukkha szó, ami két jelen­tést hordoz. Magyar meg­felel­tetése: ’a dolgok nem kielé­gítő volta’ – ami a szen­vedés érze­tét kelti az em­ber­ben, vagy­is ’szen­ve­dés’. (Saya­daw [ejtsd, kb. sz^hejá­dó] U Pan­dita, Még ebben az élet­ben, Bp., 2010.) – A saññā magá­ban fog­lalja az emlé­kezést, felis­merést, azo­no­sítást, egybe­vetést, minő­sítést és be­soro­lást is.

A következő, negye­dik halmaz vagy csoport megne­vezése páli­ul saṅ­khāra-khandha, ’a tu­dati kép­ződ­mé­nyek hal­maza (= összes­sége)’, s amely az 52 ún. ceta­sika – ’a tudat vele­járói, kí­sé­rő­jelen­ségei’, szó sze­rint: „az, ami a tudat­ban van”, ada­lék, a tu­dat töl­té­sei, szí­ne­zék, az, ami a tu­da­tot „színe­zi”, befes­ti, a tuda­tot kísé­ri – kö­zül ötve­net foglal magá­ban (hiszen a veda­nā és a saññā egy-egy ön­álló khan­dha). Ez öt­ven tör­zsök. Fatörzs. Schichtolva. Tekinté­lyes ra­kás, más szó­val halmaz. A leg­lénye­ge­sebb közü­lük a cetanā, ’szán­dék’, és ezért a saṅ­khāra-khandha a szán­dékos / aka­ratla­gos csele­kede­tek „gyűj­tője” is egy­ben (saṅ­khārā, t. sz.: ’kész­te­té­sek’ – ez az aktív ér­tel­me, míg a ’kép­ződ­mé­nyek’ a passzív), a jelen­ben zajló tevé­keny­sé­ge­ink mögöt­tes moti­vációi stb. – Értel­mezhe­tetlen szá­momra az 5. sz. vég­jegy­zetben talál­ha­tó meg­hatá­ro­zott­ságok kité­tel, nem tu­dom mihez kötni, nem tu­dom, mit akar kife­jezni, és egy­magá­ban a saṅ­khāra össze­tett szeman­tiká­jának fényé­ben is ér­tel­metlen. – A Saṁ­yutta Nikāya Bhikkhu Bodhi-féle angol for­dítá­sának (The Con­nected Dis­courses of the Buddha. A New Trans­lation of the Saṁ­yutta Nikā­ya. Boston: Wis­dom) 45–47. olda­lán talál­ható egy ra­gyogó össze­állítás ennek a kulcs­fon­tos­ságú szak­kifeje­zés­nek külön­böző jelen­tés­tarto­má­nyai­ról. Ott lehet ol­vasni Tiszte­lendő Ñāṇa­moli kísér­leti megol­dásá­ról is („deter­mina­tions”), ami első ráné­zés­re mint­ha ez a meg­hatá­ro­zott­ságok akarna lenni, de ha job­ban szem­ügyre vesszük, nem az.

Érdemes a Nagytisz­teletű P. A. Payutto már hivat­kozott, Buddha­dhamma című, pár­ját rit­kító, monu­men­tális munká­jában is ki­ke­resni a vonat­kozó helye­ket, mint példul a pdf-vál­to­zat 131–132. ol­dalán:

Saṅkhāra as the fourth component of the five aggregates refers to mental factors that shape the mind as wholesome, unwholesome, or neutral. They are the mental quali­ties led by intention (cetanā) that mould and influence thoughts and consequent physical action. They are the agents behind action (kamma), the ‘fashioners’ of the mind, for example: faith (saddhā), mindfulness (sati), moral shame (hiri), fear of wrongdoing (ottappa), lovingkindness (mettā), compassion (karuṇā), wisdom (paññā), delusion (moha), greed (lobha) and hatred (dosa). They are mental qualities (nāma-dhamma), existing in the mind along with feeling (vedanā), perception (saññā), and consciousness (viññāṇa). […]

Saṅkhāra of the Five Aggregates refers to the agents that determine the quality of the mind, or ‘volitional formations’. […]

Using the model of the Five Aggregates, one can divide conditioned phenomena into mind and matter, and subdivide the mind into four sub-groups—feeling, perception, volitional formations (saṅkhāra), and consciousness. (Stb.)

A tudat meg­felel­tetés van még hátra (az utolsó, ötö­dik khandhá-ra), ami me­gint csak nem ide való, viñ­ñāṇa ui. el­sőd­lege­sen annyit tesz, mint ’az érzék­szervi be­nyomá­sok tuda­tos­sá­ga’. Ez lenne amúgy a k. for­dító­cso­port kiváló öt­letei alap­ján ’a tudat „tör­zsö­ke”’, más szó­val fa­törzse, a viñ­ñāṇa-khan­dha. Csak hát viñ­ñāṇá-ból is több­féle van, érzék­szerv függ­vényé­ben, mint pl. cakkhu-viññāṇa, ’a látás tuda­tos­sága’, így hát csak jobb lesz talán ide az a frá­nya ’hal­maz’ vagy ’cso­port’. – Koráb­ban már em­lí­tet­tem, hogy cél­szerű a páli alap­ján elkülö­níteni a ma­gyar meg­felel­teté­seket: citta ’tudat’, viñ­ñāṇa az előb­bi meg­hatá­rozás sze­rint ’az érzék­szervi be­nyomá­sok tuda­tos­sága’, míg a manas / mano meg­felel­te­té­sei szö­veg­kör­nye­zet­től füg­gő­en ’tudat’ vagy ’elme’, vö. vīthi-citta; mano-viññāṇa. Nem lehet sza­ba­don fel­cserélni őket.

Ez hát az öt khandha, ’hal­maz’ vagy ’cso­port’: adva a rūpa (= 1), és adva a cat­tāro arū­pino khandhā (= 4), az a négy hal­maz, ami az anya­giság mani­fesztá­ciói­val szem­ben a tuda­tiság meg­jele­nési for­mái, nāma, lásd:

Sabbaso nāma­rūpasmiṁ, yassa natthi mamā­yitanti. Sabba­soti sab­bena sab­baṁ sab­bathā sab­baṁ asesaṁ nisse­saṁ pariyādi­yanava­canam­etaṁ – sabba­soti. Nāmanti cat­tāro arū­pino khandhā. Rūpanti cat­tāro ca mahā­bhūtā, catun­nañca mahā­bhūtā­naṁ upā­dāya rūpaṁ. (CST: Khuddaka Nikāya / Mahā­niddesa­pāḷi / 15. Atta­daṇḍa­sutta­niddesa; a rūpa defi­níciójával.)

Az ember tehát nem öt „tör­zsök”-ből / fa­törzs­ből, ha­nem az öt khandhá-ból áll, ezek­ből tevő­dik össze. Meg lehet kísé­relni végre megha­tározását:

A. Az emberi lét­forma össze­tevői­nek öt hal­maza (cso­portja). (= rövid meg­feleltetés)

B. Az ember mint lét­forma össze­tevői­nek / alkotó­elemei­nek öt hal­maza / cso­portja, me­lye­ket meg­raga­dunk, s ame­lyek kötő­désünk / ragasz­kodá­sunk tárgyát képe­zik, továb­bá a ’sze­mély’ tév­kép­ze­tét keltik – mind­az, amivel azono­sulunk, amit a magun­kénak tekin­tünk. (= teljes­ségre tö­rekvő defi­níció)

NB. Egy igaziból is rend­szere­sen össze­ülő for­dító­műhely­ben ennek a definí­ciónak ízekre sze­dése kö­vet­kezne, majd elké­szülne hozzá jó né­hány válto­zat, melyek közül ki lehet válasz­tani azt, ame­lyik a leg­meg­fele­lőbb­nek tűnik, és min­den aktív részt­vevője a műhely­nek egyet­ért vele, elfogadja.

Egyik halmaz­ban sincs senki, nincs ott sem­miféle „lény”, „ember”: merő kép­ződ­mé­nyek ku­paca, ra­kása (puñja) csupán, ami ott van, suddha­saṅkhāra­puñja, és úgy van ez, mint ami­kor azt mond­juk, „kocsi” vagy „sze­kér”, de ez a „kocsi” nem más, mint alkotó­részei­nek összes­sége: egy (em­beri) „lény” ugyan­így csak egy címke, meg­neve­zés, kon­ven­ció, és nem egyéb össze­tevő­inek együt­tesé­nél. Ami van: duk­kha, vagyis a pañcak­khan­dha, az em­beri (sze­mé­lyes) lét össze­tevői­nek, az öt hal­maz­nak nem kielé­gítő volta. Ez a hason­lat a Saṁ­yutta Nikā­ya egyik tan­beszé­dében, a Vajirā­suttá-ban talál­ható.

Vajirā megvilágo­sodott apáca (szer­zetesnő) volt. A Vajirā­sutta azt be­széli el, hogy miként pró­bálta Māra, az örök kísértő meg­fé­lem­líteni, ponto­sabban pró­bára tenni a kér­dé­seivel. Vajirā vers­ben adja meg vála­szát, mely­nek ez az utolsó szakasza:

Dukkhameva hi sambhoti,
dukkhaṁ tiṭṭhati veti ca;
Nāññatra dukkhā sambhoti,
nāññaṁ dukkhā nirujjhatī’ti.

(Kb.) „Keletkezni csak a dukkha kelet­kezik – itt van, fennáll egy ideig, és már tá­vozik is,
Semmi sem kelet­kezik a dukkha kivéte­lével, és sem­mi más nem szűnik meg, mint a dukkha.”
(SN 5:10)

Újra bemáso­lom ide az 5. sz. vég­jegyzet teljes szövegét:

5. [1.] A páli khandha fatörzset, illetve az ember törzsét, vállát jelenti. [2.] A buddhiz­mus­ban szak­kife­jezés, a budd­hista antro­pológia kulcsa: esze­rint az ember­nek nincs anyag­talan halha­tat­lan lelke, ha­nem öt ténye­zőből áll. Ezek: a test, az érzet, a fel­fogás, a meg­hatá­rozott­sá­gok és a tudat. [3.] Az öt khandha gya­kori jelzője az upá­dána, magam­hoz vétel, későbbi értel­mezés­ben ra­gasz­kodás. [4.] Ezt for­dítjuk sajá­títás­nak. […] (Az egyes monda­tok számo­zása tőlem szár­mazik; a vég­jegy­ze­teké nem.)

Félre­vezető a kijelen­tés, mi­szerint az upā­dāna valami­féle jelző lenne: nem jel­zője, ha­nem a két­féle pañcak­khandha vele­járó­ja, és a pañca­kkhandha, ill. pañc­upādānak­khandha (ill. upā­dāna­kkhan­dha) alap­vető meg­külön­böz­teté­sét szol­gálja: az egyik öt hal­maz ui. nem ké­pezi ra­gasz­ko­dá­sunk tár­gyát, míg a má­sik bizony ké­pezi, és­pedig a ragasz­kodást kivál­tó ér­zéki vá­gyak, a sóvár­gás okán. Erről a Saṁ­yutta Ni­kāya Khan­dha­sutta c. tan­beszédé­ben (SN 22:48), ill. a Maj­jhima Nikāya egyik szö­vegé­ben, a Mahā­puṇ­ṇama­suttá-ban (MN 109) is olvas­hatnak. Iga­zán akkor lesz ért­hető, min alap­szik a kü­lönb­ség­tétel, ha a Khan­dha­suttá-hoz ké­szült vég­jegyze­teket is elol­vas­sák Nagy­tiszte­letű Bhikkhu Bodhi an­gol fordí­tásá­ban, de külö­nö­sen a 65. sz. jegy­zetet a könyv 1058. olda­lán. Ugyan­csak érde­mes meg­nézni ehhez a kér­dés­hez a néhai Nagy­tiszte­letű Kaṭu­kurunde Ñāṇa­nanda elem­zését The Law of De­pend­ent Aris­ing című, 2016-ban meg­jelent köny­vé­nek 451. olda­lán (pdf: 465. old.), lásd: Home - seeing through the net ; itt le lehet töl­teni.

A magam­hoz vétel kitétel a magá­hoz vesz vkit / vmit igei cso­port szár­ma­zéka. Érzé­kel­tesse itt né­hány hasz­nálati pél­da külön­böző jelen­tés­tarto­mányait:

(1) Magához vett némi kész­pénzt, majd neki­vágott az útnak. (= vitt magával)
(2) Vedd magad­hoz a szemé­lyidet, ha elmégy itthonról! (= vidd magad­dal, legyen nálad)
(3) Magukhoz vették idős és beteg édes­anyju­kat. (= befo­gadták, oda­vették ma­guk­hoz)
(4) Két segédet is magá­hoz vett, olyan jól ment már az asztalos­műhely.( = maga mellé foga­dott)
(5) Magához vette az Úr. (= meghalt)
(6) Napok óta alig vett magá­hoz valami táplá­lékot. (= alig evett­/ivott vala­mit)

És ezt a „magam­hoz vételt” for­dít­ják ([4.]) a sajá­tos sajá­títás szóval, ami így ön­magá­ban vagy „csupa­szon”, ige­kötő nél­kül in­kább im­plikál valami­féle „magá­évá tevést”. A bök­kenő az, hogy sem­mi­féle sa­já­títás (ki- meg el-, ill. ige­kötő nél­kül) nem azo­nos a ’ragasz­kodás’ fo­gal­má­val, mi­vel­hogy az előb­bi­ben benne van a „meg­szerzés” is (= az enyém lesz), míg a ra­gasz­ko­dás egy­részt a meg­szerzést, „sajá­tí­tást” mint az első moz­za­natot kö­vető máso­dik mozza­nat, ami a kötő­dés erő­sebb meg­nyilvá­nu­lása: ra­gasz­kodás ahhoz – csün­gés azon –, ami már az enyém, és nem adom / enge­dem. Mind­ezen túl az öt khandha eseté­ben nincs is mit „ma­gam­hoz ven­nem” – meg­szerez­nem –, ha egy­szer már ott van, ele­ve: itt, ebben az enyém­nek gon­dolt / vélt / hitt test­ben. Nincs mit a maga­mévá ten­nem, hiszen már az enyém, azo­nosul­tam velük (mamā­yita), miköz­ben nincs is ott mivel azo­no­sulni: Sab­baso nāma­rū­pasmiṁ, yassa natthi mamā­yitanti, lásd fentebb.

A ’megra­gad vmit’ ige nem azo­nos a ’magá­hoz ragad vmit’ for­du­lattal, vö.:

• megra­gadja az alkal­mat = az alka­lom ott van – ott kínál­ja ma­gát –, és most élni fog vele (ti. ez­zel a most kínál­kozó alka­lom­mal / lehe­tő­séggel);
• magá­hoz ragadta a hatal­mat = eddig nem az övé volt a hata­lom, de most már igen (ti. erő­szak­kal magá­hoz ragadta).

Az upādāna úgy ’meg­ragadás’, hogy meg­raga­dunk vala­mit, bele­kapasz­ko­dunk, a mar­kunk­ban tart­juk, nem en­gedjük, vagyis ra­gasz­ko­dunk, (erősen) kötő­dünk hozzá. Ellen­téte a pahā­na, ill. nek­kham­ma-(saṅ­kappa): le­tesszük, elen­gedjük, hátra­hagyjuk a dol­gokat (= mindent) – lemon­dunk róluk. Abban az érte­lem­ben, hogy nem törő­dünk velük, „hanya­goljuk” őket, csak hagy­juk, hogy legye­nek, bár­mi­nemű be- és közbe­avat­ko­zás nélkül: nem csim­pasz­ko­dunk belé­jük, és nem is taszít­juk el őket ma­gunk­tól. Ennek ellen­téte nem a „sajá­títás”, ha­nem a ragasz­kodás, kötő­dés, a kapasz­kodás. És hogy ez mi­ként fest a való­ság­ban, ahhoz me­di­tálni kell, mert ezt át kell élni, meg kell ta­pasz­talni. A Buddha is a sze­mé­lyes ta­pasz­ta­lás­sal kezdte: a taní­tásai mind a sze­mé­lyes ta­pasz­ta­lásra épül­nek, em­piri­kusak, nem pedig zava­ros elme­szüle­mé­nyek – ettől kor­szak­alko­tó, ettől egyedi, és ettől budd­hizmus.

A Pali Text Society „klasszikus” páli-angol szótára (PED) ezt a szó szerinti jelen­tését adja meg fel­ve­zetőül:

(lit. that (material) sub­stratum by means of which an active process is kept alive or going), fuel, supply, provision; […]

vagyis: (kb.) („szó szerinti érte­lemben az a szubszt­rá­tum (= anyag), mely egy éppen zajló folya­ma­tot fenn­tart [mely­nek révén egy éppen zajló, aktív folya­mat megy / to­vább], üzem-/ hajtó- /fűtő- és tü­zelő­anyag [= ami vala­mit működ­tet, hajt, ill. táplál (pl. tüzet), ill. ami­vel fűte­nek], ellá­tás / ellát­mány [= ami vmi­nek a fenn­tar­tásá­hoz, működ­teté­séhez, üze­mel­teté­séhez kell]; […]

Az upādiyati igének ’meg­fog / ‑ragad’, ’ragasz­kodik / kötő­dik vmi­hez, bele­kapasz­kodik vmi­be’ a jelen­tése, ráa­dásul ez utób­biak jelen­tés­árnya­lata a vilá­got is impli­kálja, vö.: na ca kiñci loke upā­diyati ’és sem­mibe sem kapasz­kodik bele az ég adta vilá­gon’, azaz nem kötő­dik sem­mihez se (lásd: Mahā­sati­paṭ­ṭhāna­sutta, DN 22). – A ’tüzelő’ kérdé­séhez még vissza­térünk.

Szíves figyel­mükbe aján­lom a már nem is egy­szer idé­zett és hivat­kozott Nagy­tiszte­letű Payutto elem­zését:

This new dynamic unfolds very easily. Basically, if contact with a sense object provides plea­sure (sukha-vedanā), a desire (taṇhā) for that object arises. This desire leads to attach­ment and latent clinging (upādāna). One is unable to lay down the object, even though in truth it is impossible to appropriate it, since it has already passed one by and vanished. At this stage, one is mentally pre­occupied, creating various ideas and conceptions on how one may possess the pleasurable object, and planning how to obtain it. Finally, one performs various physical and verbal actions in order to reach one’s desired goal and to access the pleasurable feelings.

Conversely, if contact with a sense object leads to painful or uncomfortable sensations (duk­kha-vedanā), one is discontent and annoyed. One desires to escape from or to eliminate the object (= taṇhā). One is preoccupied and fixated on that object (= upādāna) in a negative sense, predisposed towards aversion, fear, and avoidance. One reacts further by yearning for and obsessing over plea­surable feelings, pursuing those things one believes will provide pleasure.

This new dynamic produces a complex and desperate cycle of joy and sorrow, which is con­cocted by human beings themselves and which spins around repeatedly, beginning with this link of feeling (vedanā). This is one interpretation of the ‘cycle of rebirth’ (saṁsāra-vaṭṭa). People get caught in this whirlpool, and are unable to reach superior states of mind, which are available and attainable as a human being. – (Payutto, i.m., 49. old. = pdf: 81. old.; színes kieme­lés tőlem.)

Nézzük tovább az 5. sz. vég­jegyzetet:

5. […] [5.] Az egész kifeje­zés ér­telme tehát: az em­beri létezés­mód minde­nestül szen­vedés­teli. [6.] A páli ere­detiben a meta­forikus érte­lem is látható: az upá­dána tüze­lőt is jelent; az öt upá­dána-khandha a szen­vedé­lyek-szenve­dések tüzét táp­láló öt fa­törzs, e tűz ellob­banása a nirvána.

Először is: ez nem kifeje­zés – Röviden, szenve­désteli a sajá­títás öt tör­zsöke. –, ha­nem kijelen­tés vagy állí­tás; kife­jezés pl. ’az öt hal­maz’, és kife­jezés a ’ragasz­kodás’, és kifeje­zés a „se füle, se farka”.

Másod­szor: nem az emberi létezés­mód szen­vedés (‑teli) – annak módja / mi­kéntje, aho­gyan az em­ber léte­zik –, ha­nem maga a lét, még­hozzá bár­milyen lét, bár­milyen lét­formá­ban és ‑szférában: az egész lét­forgatag, a saṁsāra.

[6.] A páli ere­detiben a meta­forikus értelem is látható: az upá­dána tüze­lőt is jelent; az öt upá­dána-khandha a szen­vedé­lyek-szenve­dések tüzét táp­láló öt fa­törzs, e tűz ellob­banása a nirvána.

Nem tudom, mennyire „lát­ható”, de itt nem arról van szó, hogy „nem látom értel­mét”, azaz ez itt me­gint egy jó kis pon­gyola­ság, én nem tudok ui. „meta­forikus értelem”-ről.

Nagyon megté­vesztő és félre­vezető „tüze­lő”-ről be­szélni, mivel­hogy az upā­dāna (és az angol fuel) nem úgy jelent „tüze­lő”-t, mint a ma­gyar „tüze­lő” szó, ami fő­név­ként ’fűtő­anyag’ je­len­tésű, vö. még nem vette meg a tüze­lőt té­lire. Tüzelő ui. az, ami­vel fűtünk, hogy me­leg le­gyen a la­kásban. Ezt meg­pró­báltam már a szó­tári definí­ció kie­gészí­té­sei­ben is ér­zé­kel­tetni. Tüzet rá­adá­sul nem csak fűtő­anyag táp­lál, ha­nem a leve­gő is; egy olaj­mécses láng­jához (az is tűz) kell olaj (ez is fuel), kell kanóc, és kell leve­gő, ponto­sab­ban oxi­gén. És – egy­álta­lán nem mel­lé­kesen – kell vala­mi, ami lángra lobban­tja / meg­gyújtja azt a tüzet / fűtő­anya­got (tü­ze­lőt, tüze­lő­anya­got), azaz azt a tüzet meg is kell gyúj­tani. Ide az kell, ami va­la­minek a tüzét táp­lálja, ezzel szem­ben a ma­gyar „tüze­lő” jelen­tés­tarto­mánya egé­szen szűk, ezt nem fedi le, már csak azért sem, mert átvitt érte­lem­ben nem hasz­ná­la­tos, szem­ben a ’táplál’ igé­vel (vö. ellen­érzé­seket táp­lál az irányá­ban, remé­nyeket táp­lál stb.). A szen­vedé­lyek tüzét (rāg­aggi) nem „öt tör­zsök” vagy „öt fa­törzs” táp­lálja, ha­nem más. És nem is az öt khandha okoz­za a tüzet. Amúgy pedig nem a szen­ve­dések tüzét (quelle idée!), mert „szen­vedé­sek” (!) nem áll­nak lán­gok­ban, vö.:

»A Buddha egyik legismer­tebb és legfon­tosabb tan­beszé­dében tárja fel, hogy (1) mi is az, ami lán­gok­ban áll (Kiñca, bhik­khave, sab­baṁ ādit­taṁ?), to­váb­bá hogy (2) mi­nek a tüzé­vel ég, mi lob­ban­tot­ta láng­ra, ami ég (Kena ādit­taṁ?). Ez a Vekerdy-féle ma­gyar for­dítás­ban Tűz­beszéd-ként, angol for­dítás­ban Fire Sermon-ként (is) is­me­re­tes szutta, az Ādit­ta­sutta (SN 35:28) a théra­váda hagyo­mány sze­rint a Buddha har­ma­dik tan­be­szé­de volt a meg­vilá­go­so­dá­sa után.

(1) Minden ég, lángok­ban áll (sabbaṁ, bhik­khave, ādit­taṁ):

Cakkhu, bhik­khave, ādit­taṁ, rūpā ādit­tā, cak­khu­viñ­ñā­ṇaṁ ādit­taṁ, cak­khu­sam­phas­so ādit­to. Yam­pi­daṁ cak­khu­sam­phas­sa­pac­cayā up­paj­jati ve­dayi­taṁ su­khaṁ vā duk­khaṁ vā aduk­kham­asu­khaṁ vā tam­pi ādittaṁ.

(Kb.) Lángokban áll, ég a szem, szerze­tesek, lán­gok­ban áll, ég min­den lát­ható for­ma, lán­gok­ban áll, ég a szem tu­da­tos­sá­ga, lán­gok­ban áll, ég a szem érint­ke­zése (sam­phas­sa) a lá­tás tár­gyá­val, és bár­mi­lyen meg­ta­pasz­talt ér­zés – le­gyen az kelle­mes, fáj­dal­mas, vagy ép­pen se nem fáj­dal­mas, se nem kelle­mes –, ami csak a szem érint­kezé­sé­nek függ­vé­nyé­ben (cak­khu­sam­phas­sa­pac­cayā) a lá­tás tár­gyá­val meg­jele­nik, az ugyan­csak ég, lángokban áll.
[Ugyan­így aztán a további öt érzék­szerv vonat­kozásá­ban; […]]

(2) Tizen­egy olyan dolog van, aminek a tüzé­vel ég mindaz – ami láng­ra lob­bant­ja –, amit a Buddha az elő­ző pont­ban felsorolt:

Rāgag­ginā, dosag­ginā, mohag­ginā ādit­taṁ, jāti­yā jarā­ya ma­ra­ṇena so­kehi pari­de­vehi duk­khehi doma­nas­sehi upāyā­sehi ādit­tan’ti vadāmi.

(Kb.) A szen­vedély tüze, a gyű­lölet tüze, az osto­ba­ság és meg­veze­tett­ség tüze, a szü­le­tés, öre­gedés és le­épü­lés, vala­mint a halál tüze, továb­bá a fáj­da­lom, gyász, sirán­ko­zás, gyöt­re­lem és csüg­ge­dés lob­bant­ja láng­ra.« (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html )

És ez persze még nem minden, mivel­hogy van ott még más is, ami lán­gokban áll. Mind az öt khan­dha, halmaz, lán­gokban áll, de a tüzet nem ők okoz­zák.

“Rūpaṁ, bhik­khave, ādit­taṁ, vedanā ādittā, saññā ādittā, saṅ­khārā ādittā, viññā­ṇaṁ ādittaṁ. […]” – (Āditta­sutta (SN 22:61), ez is az, mert­hogy nem csak egy van!)

Ezt és így kije­len­teni, misze­rint e tűz ellob­banása a nirvána – fenti 5. sz. vég­jegyzet [6.], és egy­ben utolsó monda­tában – túl­sá­gosan is el­nagyolt, hiszen sokkal, de sokkal össze­tet­tebb dolog­ról van szó, ezek­re azon­ban ebben a blog­bejegy­zés­ben kép­telen­ség kitérni. A nib­bāna (= szkt. nir­vāṇa) vonat­ko­zá­sában (is) két felül­múl­hatat­lan és pár­ját rit­kító kút­főt érde­mes olvas­niuk: az egyik a Nagy­tiszte­letű P. A. Payutto, a másik a már ugyan­csak hivat­kozott néhai Nagy­tiszte­letű Kaṭu­kurunde Ñāṇa­nanda, éspe­dig egy 2015-ben meg­jelent, nem kevés­bé nél­külöz­hetet­len könyve, mely­ a Nib­bāna. The Mind Stilled cí­met viseli, és a már meg­adott hon­lapról úgy­szintén le lehet tölteni. – És ha már: köte­lező olvas­mány­számba megy szinte két to­vábbi, kisebb terje­delmű mun­kája: az egyik a – nem túlzás: világ­hírű és nagy ha­tást ki­váltó – Concept and Real­ity in Early Buddhism (első kiadása: 1971), a másik pedig The Magic of the Mind. An Exposi­tion of the Kāla­kārāma Sutta (2007). – Úgy illik, hogy egy har­ma­dik tudós és fel­ké­szült szerzetes neve is elhan­goz­zék itt, és­pedig a néhai Nagy­tiszte­letű Buddha­dāsa Bhik­khué. Mind­hár­muk­ról lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/02/linkajanlo.html

Idaṁ kho pana, bhikkhave, dukkha­samu­dayaṁ ariya­saccaṁ – yāyaṁ taṇhā ponob­bhavikā nandi­rāga­saha­gatā tatra­tatrā­bhinan­dinī, seyya­thidaṁ – kāma­taṇhā, bhava­taṇhā, vibhava­taṇhā.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Ím, szerzete­sek, az arija igazság a szenve­dés kelet­kezéséről. Nem más ez, mint a foly­ton újra­éledő6 , öröm­mel és szenve­déllyel járó, hol ebben, hol abban örö­mét lelő szomjú­hozás, éspedig az élveze­tek szomjú­hozása, a ‘legyen’ szomjú­hozása és a ‘ne legyen’ szomjú­hozása.7	Ez tehát a szenve­dés kelet­kezé­sének nemes igaz­sága, szerze­tesek: ez a szomj, ami újra­szüle­téshez vezet, élve­zet és vágy kíséri, hol ebben, hol abban gyö­nyör­ködik, neveze­tesen az érzé­kek szomja, a léte­zés szomja, a nem­létezés szomja.
Ím / arija / igazság vmiről: koráb­ban már feltár­tam, mi a baj velük.   újra­éledő*: N E M !!! Elhamar­kodott, elké­pesztő és fele­lőtlen félre­fordítás. – *Lásd a táblá­zat alatt!   szomjú­hozás nem leli örömét, se ebben, se abban!!!   öröm­mel és szenve­déllyel járó szomjú­hozás: attól tartok, hogy szomjú­hozás se öröm­mel, sem pedig szenve­déllyel nem jár.   ▲   De hogy egy egész fordító­csoport miért nem képes az effé­le osto­basá­gokat kiszúrni – és kiszűrni … ???	Ad egy: nem világos, az újra­szüle­tést kíséri-e élve­zet és vágy, vagy pedig a szomjat? Mivel­hogy szom­jat nem kísér senki és semmi, élvezet se, vágy se!   Nem újra­szüle­téshez vezet!!! Ad kettő: ponob­bhavika azt jelenti, hogy ’újabb meg újabb léte­sülést vált ki’; lásd itt lejjebb!   A rāga itt nem vágy; lásd itt lejjebb!   gyö­nyör­ködik: a ’gyönyör’ egyik szinoni­mája az ’élvezet’, az ebből kép­zett ige ugyan­akkor nem jelenti azt, hogy ’élvezkedik vmiben’, már­pedig itt erről van szó: az élvez­kedésről, az élve­zetek, a gyönyö­rök haj­hászá­sáról. Élvez és élvez­kedik: ezek nem szinoni­mák.   Lásd Hiero­nymus Bosch lenyűgöző tripti­chonját (The Gar­den of Earthly Delights, ’A földi gyönyö­rök kertje’): https://www.britannica.com/topic/The-Garden-of-Earthly-Delights-by-Bosch   az érzé­kek szomja: a kāma­taṇhā szó­össze­tétel előtagja, kāma, nem ’érzék’ jelen­tésű, akkor sem, ha a szó­össze­tétel ’érzéki vágy’ jelentés­ben hasz­nálatos – taṇhā ’vágy(ako­zás), sóvár­gás, szomj’. A kāma ’érzé­kiség’, élvez­kedés az érzék­szervek tár­gyaiban = ’érzéki élve­zetek’ (melyek­ben aztán tobzó­dunk, melye­ket hajhá­szunk). – Érzék­nek nincs szomja.   léte­zés / nem­léte­zés: nincs „szomjuk”. Amúgy pedig úgy gondo­lom, akkor inkább „lét” és „nem­lét”. „Létszomj” van, a lét- előtag­gal kife­jezhető ellen­tétéről nem tudok. – Lásd még itt lejjebb is!

 

*újra­éledő: „éled, éledés, éledő” – képte­len vagyok fel­fogni ezt a min­den­től elrugasz­ko­dott ötletet, mint ahogy a nem ke­vésbé ígé­retes „újralevés­sel kap­csolatos“ kité­telt sem. Úgy lát­szik, fogal­muk nin­csen, mit je­lent az „éled(és)”. A termé­szet szokott pl. újra­éledni, ahogy me­gyünk ki­felé a télből. Meg tet­szet­tek nézni, mondjuk, Kiss Gábor kiváló szótárát? Nem, ugye? Vagy nem is hal­lot­tak róla? Öreg hiba, ha így van, mert fordító­ként nem enged­hetik meg maguk­nak, hogy ne nézze­nek utá­na dol­gok­nak, bár­mennyi­re ve­sződ­séges is. Selejt így jön létre, selejt selejt hátán.

éled (ige) ◊ éledezik, eszmél, magához tér, permed (rég), erőre kap
◊ [természet]: frissül, felfris­sül, újjászü­letik ♦ ELÁJUL, ELALÉL
◊ (táj): megharagszik

Ha története­sen értenek svábul, akkor tudni fog­ják, mire gon­dolok, ami­kor ezt mon­dom erre: do glotsch, gelt!

6. Pónob­bhaviká, „újralevés­sel kap­csolatos“. Jelent­heti azt, hogy a sóvár­gás újra meg újra fel­támad, vagy hogy az egy­szer meg­szerzett élve­zetet újra meg kíván­juk kapni. A tradicio­nális értel­mezés sze­rint „újra­szüle­tést ered­ményező“.

A ponob­bhavika mellék­név – ez itt most ‑a végű szó­tári alak­ja – nem egye­bet jelent, mint ’újabb (meg újabb) léte­sülést kiváltó / okozó’. Vö.: Ponob­bhavikāti punab­bhava­kara­ṇaṁ punob­bhavo […]. – (CST: Dīgha Ni­kāya / Mahā­vagga­aṭṭha­kathā / 9. Mahā­satipaṭ­ṭhāna­sutta­vaṇṇanā: Samudaya­sacca­nid­desa­vaṇṇanā 400.) Az újra azért nem lenne szeren­csés, mert itt nem egy­szerűen (egy) újra­léte­sü­lés­ről, hanem szaka­datlan újra­léte­sülé­sek (punab­bhava) vég nél­küli, töret­len egy­más­utáni­ságá­ról van szó, amit job­ban vissza­ad / kife­jez az újabb meg újabb. – A bhava nem szüle­tés, a léte­sülés még vé­let­le­nül sem azo­nos a szüle­téssel! – az a páli jāti. A szüle­tés­hez előbb léte­sülni kell, a lé­tesü­lés­nek azon­ban a ra­gasz­ko­dás a felté­tele, upā­dāna­pac­cayā bhavo, bhava­pac­cayā jāti, ’a ragasz­ko­dás függ­vényé­ben a léte­sülés, a léte­sülés függ­vényé­ben a szüle­tés’, és sürgő­sen hozzá kell tenni: ez mind „újra”, vagyis újra meg újra, ha egy­szer ez egy mókus­kerék (amiből ki is lehet szállni!) – És itt újra (= újra meg újra, páli punap­punaṁ) fel­merül a fele­lős­ség kér­dése, és a Buddha közel 2600 év­vel ez­előtt meg­fo­gal­ma­zott aggá­lyai aktu­áli­sab­bak, mint vala­ha, hiszen szerte a théra­váda budd­hiz­mus orszá­gain kí­vüli világ­ban a Buddha tan­téte­leinek hozzá nem értés­ből, felké­szü­let­len­ségből és kontár­ság­ból faka­dó ki­for­gatása, félre­értel­mezé­se és tönkre­ron­tása zajlik, nagy­ban – feltar­tóz­tatha­tat­lanul és vissza­for­dít­ha­tat­lanul. Pusztába kiál­tott szó, falra hányt borsó, egyik fülén be, a mási­kon ki, ele­reszti a füle mel­lett, neki aztán papol­hatnak – meg­annyi kedves ismerős, ugye?

A már többször említett néhai Nagy­tiszte­letű Kaṭu­kurunde Ñāṇa­nanda Con­cept and Reality című mun­kájából álljon itt egy idézet:

In conceptual terms this Middle Path would mean that there is an arising (uppāda), a passing away (vaya) and an otherwiseness in persistence (ṭhitassa aññathatta) of phenomena. It might even be summed up in paradoxical terms as a series of inter­mittent ’arisings’ and ’pass­ings away’ with no­thing that arises and passes away — a flux of becoming (bhavasota). – (pdf: 51. old. Kie­melés tőlem.)

A magyar levés valóban lefed­heti a léte­sü­lés folya­matát (bhava­sota: folya­mát!) épp­úgy, mint a külső szem­lélő, az átlag­ember szá­mára ön­magá­ban sta­tikus levést, ti. hogy vala­hol va­gyunk (úton; elege van már az állan­dó ott­hon­levésből; vagy: vmi­lyen álla­pot­ban, pl. ébren, talpon). A való­ságban persze ez a fajta levés – vagyis ez az értel­mezé­se – kon­ven­ció csu­pán, hiszen semmi sem stati­kus, ha­nem min­den ál­lan­dó válto­zás­ban „van”, anicca, ’mu­landó’. Mint a fenti idé­zet­ben is: uppāda van és vaya (vagy: bhaṅ­ga), közöt­tük pe­dig ṭhitas­sa añña­thatta, ami­nek meg­látá­som szerint lenyű­göző az angol meg­felel­te­tése: an other­wise­ness in per­sistence.

A külön­böző jelenté­seket hordo­zó páli bhava kifeje­zés minden­kori tény­leges jelen­té­sét az adott szö­veg­kör­nye­zet hatá­rozza meg. Páli szöve­gek­ben a poli­szémia tel­jesen termé­szetes, ezzel szem­ben ma­gyar fordí­tás­ban célra­veze­tőbb egy-egy ön­álló meg­felel­tetés egy-egy elté­rő jelen­tésre. Úgy ér­zem, a levés szó egy mai be­szélő (nyelv­hasz­náló) szá­mára min­denek­előtt a „stati­kus” le­vést je­lenti, nem pedig a vál­to­zás vagy léte­sülés folya­matát. Csak azért, mert a bhava poli­szém, még nem köte­lező a magyar­ban egyet­len szó­val vissza­adni, ami nem is olyan biz­tos, hogy poliszém. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy pro­to­tipi­kus hasz­nála­tában nem az.

A Nagytiszte­letű P. A. Payutto már idé­zett Buddha­dhamma című köny­vében a követ­kező­ket so­rolja fel dió­héj­ban mint a páli bhava jelen­téseit a Függő Kelet­kezés, a Paṭicca­sam­uppāda tize­dik lánc­sze­me­ként:

Bhava: becom­ing; state of exis­tence; mode of being; collec­tive results of voli­tional action (kamma). – (pdf: 244. old.)

Látnak itt vala­hol is olyat, hogy ’szü­letés’? Az angol becom­ing ui. ’léte­sülés’. Hát só­vár­gást látnak-e? „Meg­szer­zett” élve­zete­ket? Nem, ugye? A ponob­bhavika mellék­név áll a puna- elő­tag­ból (’újra, me­gint’), a már ala­po­san kie­lem­zett bhava fő­név­ből, végül az -ika mellék­név­képzőből.

A Nagytiszte­letű Bhikkhu Bodhi Saṁyutta Nikāya-fordí­tásá­nak általá­nos beve­zető­jében, az 52–53. ol­da­lon fel­tárja, mi kész­tette arra, hogy vé­gül az „exis­tence” (’lét, léte­zés’) kifeje­zés­sel éljen.

Nézzük még meg ezt a 6. sz., felké­szült­ség, szín­vonal és nyelv­hasz­nálat tekin­teté­ben az előb­biek­kel vete­kedő vég­jegyzetet:

6. Pónob­bhaviká, „újralevés­sel kap­csolatos“. Jelent­heti azt, hogy a sóvár­gás újra meg újra fel­támad, vagy hogy az egy­szer meg­szerzett élve­zetet újra meg kíván­juk kapni. A tradicio­nális értel­mezés sze­rint „újra­szüle­tést ered­ményező“.

kap­csolatos. Hát persze, hogyne. – Ha jobban belegon­dolok, miért is ne jelent­hetne bár­mi­lyen, bár­melyik szak­kifeje­zés bármit, azaz egy csomó olyan dol­got, amit bele­fantá­ziálok? Magya­rán miért is ne enged­het­ném zabo­lát­lanul szabad­jára a fan­táziá­mat, miért is ne lát­hat­nék és magya­ráz­hat­nék bele csupa olyas­mit, mint ez is itt? Ettől lesz csak szak­ava­tott és hite­les a fordítás! A sóvár­gás újra meg újra fel­támad, ó, hát persze! – Elké­pesztő. – Jó, meg­enge­dem: jelent­heti, miért is ne, ha ne­kem úgy tetszik? A kutya nem fog vele törődni. Azaz hogy fog­nak azért tö­rődni vele: szol­gaian átve­szik és ter­jesztik ezt a bő­dületet is.

Ugyancsak izgalmas az ezt követő kitétel: az egy­szer meg­szerzett élve­zetet újra meg kíván­juk kapni, mert ez a ferge­teges ötlet sike­resen még távo­labb keve­redik az ere­deti­től, vagyis az ég adta vilá­gon semmi köze már hozzá. Már­mint a Buddha taní­tá­sá­hoz. Semmi. Lég­ből ka­pott ötle­tek­kel brillí­roznak. Ezt for­dí­tásnak neve­zik, pe­dig nem az. Csak hab a tortán maga a meg­fogal­ma­zás: messzi­ről üvölt róla, hogy a ma­gyar nyelv­helyes­ségről fogal­muk sincsen, hi­szen az ige­kötők hasz­nála­tával – és a je­lenté­sük­kel – sin­cse­nek tisztá­ban. Gyatra a ma­gyar­sá­guk, kép­tele­nek helye­sen meg­fogal­mazni a mon­dani­való­ju­kat, nem tud­nak fogal­mazni, nem tud­ják kife­jezni magu­kat – erre eddig nem sike­rült rájön­niük, ami nagyon nagy baj, mert ez a selejt (is!) ott ékte­lenke­dik minden­hol a világ­hálón, a Buddha taní­tása­inak és a szép ma­gyar nyelv na­gyobb dicső­sé­gére! Ide kell süllyedni?

És hogy miért nincs fogal­muk a nyelv­helyes­ségről?

Élvezetet nem szerzünk meg. (Élveze­tet hajhá­szunk, élve­zetek­ben tobzó­dunk. És rab­jai is lehe­tünk az élve­ze­teknek.) Állan­dósult szó­kapcso­lat­ként / for­dulat­ként léte­zik per­sze olyan, leg­gyak­rab­ban e. sz. első sze­mély­ben, mint pl. Nem szer­zem meg neki azt az örö­möt, hogy le­mon­dok az örök­ség­ről. – Tudás, az már igen, meg­szer­zett tudás van. És meg lehet sze­rezni egy könyv nyom­tatott vál­toza­tát. Első kia­dását. Angol for­dítá­sát. (NB. És szerez­tek még egy fran­cia fordí­tást is. „Meg” nél­kül.) És így to­vább. Meg­szerez: a birto­kába jut, az övé lesz, és, ha min­den jól megy, marad is. Más szó­val nincs szük­ség arra, hogy újra meg­szerezze.

Ugyan­akkor élve­zetet nem­igen szok­tunk ige­kötő nél­kül sem sze­rezni, mivel­hogy ez így egy hi­bás kol­loká­ció, nem fér­nek ui. össze, az ige meg a bővít­mé­nye (tár­gya). Tudo­mást már sze­rez­hetünk vala­miről, és ezzel tudo­má­sunk lesz róla. Örömöt sze­rez­he­tünk va­la­ki­nek vala­mi­vel (de nem oko­zunk, mert azt in­kább nega­tív elő­jelű dol­gok­ra hasz­nál­juk, mint fáj­dal­mat / bá­na­tot okoz), más szó­val az öröm (ill.: a fáj­dalom) érzé­sét vált­juk ki benne. És lehet sze­rezni egy hiány­gazda­ság­ban pult alól min­den­féle porté­kát. Állást is lehet sze­rezni. Minden­féle kór­ságot. Vagy: Hát ezt hol szerezted?

Élvezetet mind­ezen túl kapni sem szok­tunk, meg­kapni sem. Részünk már lehet vala­mi­lyen él­ve­zet­ben. meg kíván­juk kapni – szer­fölött tanul­ságos lehet, ha átala­kít­juk ezt a kitételt:

meg kívánok kapni egy új pár cipőt;
meg kíván kapni egy másik albérletet;
meg kívánja kapni a házasélet örömeit;
meg kívántuk kapni az ebédet;
meg kívánja kapni a diplo­máját stb.

Amúgy igazán min­den nagyon szép és min­den nagyon jó ebben az idé­zett szöveg­részben (is), vagy mégsem?

»A tradicio­nális értel­mezés sze­rint „újra­szüle­tést ered­mé­nyező“.« – így hang­zik a már meg­hitt maga­biz­tos­ság­gal a 6. sz. vég­jegyzet utolsó mon­data. Áttéte­lesen való­ban így van, de – mint már kifej­tet­tem – előbb léte­sülni kell, és csak utána jöhet a szüle­tés, ha egy­szer a léte­sülés a szüle­tés köz­vet­len kiváltó oka, fel­té­tele.

Emlékez­tetőül: ez volt az utolsó rövid páli szöveg­rész fordí­tásá­nak utolsó mon­data: a ‘le­gyen’ szom­jú­hozá­sa és a ‘ne le­gyen’ szom­jú­hozása. Mintha túlsá­gosan is sza­bad fordí­tás lenne, csak­hogy egy for­dító­nak, aki a Buddha tan­beszé­deit for­dítja, nem az a dolga, hogy sza­bad fordí­táso­kat hoz­zon létre: a budd­hiz­mus ter­mino­lógi­ája szak­nyelvi, és en­nek meg­fele­lően kell a páli szak­kife­jezé­sek­re oda­illő meg­ol­dást találni. Láb­jegy­zetben ugyan­akkor el lehet kép­zelni ezt a fajta se­géd­letet – akár ilyen meg­fogalma­zás­ban is –, hiszen való­ban se­gíti a meg­értést.

Van itt még azon­ban egy 7. sz. vég­jegyzetünk:

7. Az igen homá­lyos kifeje­zéspár, a ‘levés’ (bhava) és ‘nem levés’ (vibhava) szomjú­ho­zása, vagy arra utal, hogy:
(1.) az ember szeretne ilyen és ilyen (szép, okos, erős stb.) lenni, illetve meg­szaba­dulni gyen­géitől (csúnya­ság, buta­ság, gyen­geség stb.).
(2.) Szeretnénk, hogy meg­legyen nekünk ez vagy az a dolog (pénz, kívánt part­ner, egy könyv­rit­ka­ság), illetve megszaba­dulnánk másoktól (adós­ság, hangos szom­széd, beázás).
(3.) A tradicionális értel­mezés szerint a (jó) újra­születés, illetve a lét­forga­tagból való kike­rülés vágyáról van szó.
(4.) Valószí­nűtlen, de nem lehe­tetlen a lét­szomj–hata­lom­vágy értelmezés.

Stílusbeli finomítás, apró­ság csupán, de úgy gondo­lom, egy szép = ele­gáns fordí­tás ilye­neken is mú­lik: „meg­szaba­dulni” helyett én az ige­kötő nél­küli alap­igét hasz­nálnám, vö. „[…] az em­ber sze­retne … sza­ba­dulni a gyen­géi­től […].” – Szaba­dul, amitől csak tud vs. megszabadult min­denétől. Érzik a kü­lönb­séget? Ha nem, akkor kére­tik még nem fordí­tani, vagy ha igen, akkor a fióknak.

A (2.) ponthoz: meg­legyen nekünk ez vagy az a dolog – nagyon ron­dán hang­zik, gyatra meg­fogal­ma­zás, öt éves gye­rek szint­jén, akár­csak ez a kívánt part­ner […] kité­tel. – „Kívánt part­ner”. „Meg­legyen ne­künk a kívánt part­ner.” Quelle idée. – Később szere­pel egy olyan kité­tel is a for­dítás­ban, misze­rint „rányílt a sze­mem” (!). Ez gyanús ne­kem, szer­fölött gya­nús regisz­tere a nyelv­nek: nem a femina.hu­/ezo-akármi bul­vár tarka­barka­ság akar ez lenni …??? Oda való ugyan­is ez a nyel­vezet, ké­rem szé­pen, de nem ide, ebbe a szövegbe vagy a jegyzetbe.

Az utolsó pont alatt talál­ható, igen mély értel­mű gon­dolat­sor olyan szép, hogy ha egy misét nem is, de annyit megér, hogy ide át­másoljam:

(4.) Valószí­nűtlen, de nem lehe­tetlen a lét­szomj–hata­lom­vágy értelmezés.

Nem sikerült eldönteni. A „lét­szomj” jal egyet­értek, de ezzel a ket­tős­sel – mint­ha vala­mi tan­dem lenne – vég­képp nem. De hogy miért pont hata­lom­vágy…? Vö.:

There are three kinds of craving (taṇhā):

1) Craving for sense pleasure (kāma-taṇhā): the search for gratification by way of the five senses; desire for acquisition (of pleasurable sense objects).

2) Craving for existence (bhava-taṇhā): desire for things associated with particular states of exis­tence, or desire for a state of existence (e.g. as a millionaire, a celebrity, or a deva) bestowing such coveted things. More profoundly, it is a desire to sustain the ‘self’ in a permanent state of exis­tence.

3) Craving for non-existence (vibhava-taṇhā): the desire to escape from an undesirable object or state of existence. This craving often manifests as coarse mental states, for example apathy, loneli­ness, boredom, hopelessness, self-hatred, self-pity, or a wish for self-annihilation.

Craving has these three manifestations: a desire for sensuality, a desire for a pleasant state of exis­tence, and a desire to escape from the unpleasant. When a person’s desires are thwarted there is a feeling of annoyance, aversion and ill-will. When this reaction is expressed externally it leads to thoughts of aggression and violence.
(P. A. Payutto, Buddha­dhamma, pdf: 266. old. – Kiemelé­sek tőlem.)

Nagyon messze már az eddig tag­lalt páli szöveg­hely, szeret­ném itt felidézni:

Idaṁ kho pana, bhikkhave, dukkha­samu­dayaṁ ariya­saccaṁ – yāyaṁ taṇhā ponob­bhavikā nandi­rāga­saha­gatā tatra­tatrā­bhinan­dinī, seyya­thidaṁ – kāma­taṇhā, bhava­taṇhā, vibhava­taṇhā.

(Kb.) Ez hát, szerze­tesek, a szenve­dés keletke­zésé­nek nemes igaz­sága: a vágy az, mely újabb meg újabb léte­sülés­hez – újabb meg újabb lét­hez – vezet, gyö­nyör és kéj a vele­járója; a vágy, hogy hol eb­ben, hol ab­ban talál­junk örö­möt, azaz az ér­zéki örö­mök vágya, a léte­sülés vágya, a meg­semmi­sülés, a nemlét vágya*.

(*És akkor egy láb­jegyzet­ben el lehet­ne he­lyezni a kiegé­szítést: Annak vágya, hogy legyen / lé­te­sül­jön vala­mi és vala­hogyan, amit és aho­gyan szeret­nénk, vala­mint hogy ne legyen / léte­sül­jön, ill. ne úgy le­gyen vala­mi – más és más­ként legyen –, mint ami és aho­gyan éppen van. – Például.)

Ez a fordí­tásra tett kísérlet egy­fajta ki­indu­lási pont csupán: jöhet(ne) a tolo­ga­tás, ra­kos­gatás, a csere­bere, helyet­tesít­getés, szó­fajok válto­gatá­sa, és mind­annak figye­lem­be vétele, hogy mit mi­vel fejez ki a ere­deti, és hogy mi­ként tudok fordí­tó­ként a lehe­tő leg­köze­lebb ma­radni hozzá, min­den szem­pont­ból. És persze fontos szem­pont az is, hogy a fordí­tás magya­rul legyen. Ehhez több vál­toza­tot kell(ene) létre­hozni, ütköz­tetni, egybe­vetni őket, ízlel­getni (igen!), látni, hogy mi az, ami mű­kö­dik, és mi az, ami nem. Csiszol­gatni, szé­pít­getni, jó és szép magyar szöve­get alkotni: szépen dol­goz­ni, csak úgy érdemes!

A magyar vágy nem annyira „ártat­lan”, mint pl. az an­gol wish (vagy adott eset­ben a desire, ha mint a páli chanda megfe­lel­teté­sére gondo­lunk), ugyan­akkor az an­gol crav­ing meg­felel­tesé­nek esé­lyesei – ’sóvár­gás, szom­jú­hozás, epe­kedés’ – túlsá­gosan is közel van­nak a ’szen­ve­dély’ (vö. rāga) sze­man­tikai mag­jához, és ezért véle­mé­nyem sze­rint nem felel­nek meg. A páli taṇhā ’vágy’ és ’szomj’ is, ’só­vár­gás’ (craving) is. – Vö. hon­vágy, bírvágy, ill. étvágy.

Lépjünk tovább.

Idaṁ kho pana, bhikkhave, dukkha­nirodhaṁ ariya­saccaṁ – yo tassā­yeva taṇ­hāya asesa­virāga­nirodho cāgo paṭi­nissag­go mutti anā­layo.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedés kiküszöböléséről. Nem más ez, mint a szomjú­hozás kiküszöbölése, elhagyása, elvetése, elenge­dése, be nem fogadása a teljes szenvedély­mentesség révén.	Ez tehát a szenvedés megszűnésének nemes igaz­sága, szerzetesek: ez pedig ugyanannak a szomj­nak maradéktalan lecsillapodása, megszűnése, feladása, a lemondás, megszabadulás, elszakadás attól.
De hogy mi a csuda ez a be nem fogadása??? elvetése ?!	ugyanannak helyett inkább az ennek megol­dással élnék. elszakadás Nem szerencsés. Leválás (cp. ’detach­ment’). „Attól.” – Mitől „attól”? à elszakadás a szomjtól – van olyan … ???

 

kiküszö­bölése – hogyne, hát persze. Ahogy azt Samuka kép­zeli! Ez hát itt a so­ron követ­kező el­ké­pesz­tő, fele­lőtlen és egy­szerű­en föl­fog­hatat­lan sület­len­ség, bot­rá­nyos tor­zí­tás, a Buddha tanítá­sá­nak – a sza­vai­nak – meg­enged­he­tet­len és el­fogad­hatat­lan, fel­há­bo­rító ki­for­gatása.

A páli nirodha ’meg­szűnés’ min­den budd­hista gya­korló célja: el­érni a meg­szű­nés álla­po­tát / a meg­szűnés álla­potá­ba jutni. A nirodho alak (e. sz. alany­eset) 870-szer, a niro­dhaṁ (e. sz. tárgy­eset) 440-szer, a niro­dhassa (e. sz. részes- / birto­kos eset) 211-szer for­dul elő a páli ká­non szöve­gei­ben; egye­dül a niruj­jhati ’meg­szűnik’ ­ige 1926-szor, leg­aláb­bis a CST tanú­sága sze­rint. Pró­bálok bele­gon­dolni, ho­gyan fes­tene a teljes páli ká­non a kiváló for­dító­cso­port szak­ava­tott és értő tolmá­csolá­sában: ott dísze­legne ben­ne ez az osto­ba­ság is, a töb­biek mel­lett, és pa­tak­za­na elő a net min­den zugából. Ez iga­zán ígére­tes fej­le­mény lenne, csak hát a Buddha nem így gon­dol­hatta, hiszen tudta jól, mitől indul hanyat­lás­nak a jó és tiszta / igaz Tan (sad­dhamma). Tesse­nek jól meg­fi­gyel­ni, ho­gyan fo­gal­maz:

Na kho, kassapa, patha­vīdhātu saddham­maṁ antara­dhāpeti, na āpo­dhātu sad­dham­maṁ antara­dhāpeti, na tejo­dhātu sad­dham­maṁ antara­dhāpeti, na vāyo­dhātu sad­dham­maṁ an­tara­dhā­peti; atha kho idhe­va te up­paj­janti mogha­purisā ye imaṁ sad­dham­maṁ anta­radhā­penti. (Saddhammap­pati­rūpaka­sutta, SN 16:13)

És hogy ne kelljen keres­gél­niük, ez az angol fordítása:

“It is not the earth element, Kassapa, that causes the true Dhamma to disappear, nor the water element, nor the heat element, nor the air element. It is the senseless people who arise right here who cause the true Dhamma to disappear. […]
(The Counterfeit of the True Dhamma)
Bhikkhu Bodhi. The Connected Discourses of the Buddha: A New Trans­lation of the Sam­yutta Nikaya (Kindle Loca­tions 12672-12673). Perseus Books Group. Kindle Edition. –

(Kb.) Nem a föld-elem teszi, Kassapa, hogy eltű­nik az igaz Tan, nem is a víz-elem vagy a hő-elem (= tűz-elem), de még csak nem is a levegő-elem teszi. A hülye, buta, [mér­he­tet­lenül] osto­ba és meg­veze­tett em­ber mint olyan teszi, aki csak léte­sül itt – az ilyen em­berek teszik, hogy eltű­nik az igaz Tan. – (Színes kie­me­lés tőlem.) –

Mint a páli szöveg­ben láthatják, a „szab­vány”, nem éppen hízel­gő mogha­purisa címkével (ill. meg­szólí­tás­sal) van itt dol­gunk, mellyel a Buddha nem keve­sebb­szer, mint 506 alka­lom­mal (!) élt – volt kény­telen élni – a tan­beszé­dei­ben és intel­mei­ben. Az elő­fordu­lások elsöp­rő több­sége a Vinayá-ban for­dul elő, legin­kább e. sz. és t. sz. voca­ti­vus-ban (meg­szó­lító eset­ben), és a szer­zete­seit pró­bálta vele jó­zan be­lá­tás­ra bírni, ész­hez térí­teni. Kép­lete­sen jól meg­rázni. A Nagy­tiszte­letű Bhikkhu Bodhi itt a sense­less people meg­ol­dást vá­lasz­totta, de más­hol él a ’mis­guided man’ kité­tellel is a for­dítá­saiban, és egye­bütt talál­kozni a ’some fool­ish men (here)’, ill. az ’un­worthy man’ megfe­lelte­téssel is. Az a be­nyomá­som, hogy mivel szer­zete­sek fordí­tásai­ról van szó, a for­dítók vissza­fogták magu­kat, mond­ván, szer­zetes, ha lehet, tar­tóz­kod­jon a túl szó­kimon­dó meg­fogal­mazás­mó­dok­tól, a túl erős, netán bántó kité­telek­től, mint ami­lyen az én meg­oldá­som, s ami, tu­dom, nem ép­pen egy finom­kodó vagy ta­pin­tatos körül­írás – mint ahogy a Buddha is kapás­ból le­mó­gha­puri­százta, aki rá­szolgált. Le ő, szem­reb­be­nés nél­kül. Meg kell azon­ban je­gyez­ni, hogy vilá­giak­kal szem­ben nem használta.

A páli moha szó egy­részt a nem­tudás (avijjā) egyik szino­nimá­ja, más­részt jelenti ezt a meg­veze­tett­sé­get, az em­ber el­té­velye­dését, vak­ságát, szem­ellen­zős­ségét, szűk­agyú­ságát és ég­be­kiáltó os­toba­sá­gát – a né­hai Nagy­tisz­teletű Buddha­dāsa Bhikkhu írá­sainak angol fordí­tásá­ban a ’delu­sion’ tár­sasá­gában rendre meg­jele­nik a ’stupi­dity’ is. És mivel jóval több­ről van itt szó, mint holmi hülye­ség (csacs­kaság, buta­ság), áll­hatna ott akár a ma­gyar ’osto­ba­ság’-nak job­ban meg­fele­lő ’fatuity’ is: ez rá a leg­megfele­lőbb, hi­szen a moha követ­kez­ményei vég­ze­te­sek mind az élő, mind az élet­telen kör­nyezetre nézve – és így az em­berre ön­magá­ra nézve is. A meg­veze­tett, vak és határ­tala­nul osto­ba em­ber tu­laj­don os­to­basá­gától és meg­veze­tett­sé­gétől nem látja, mennyire osto­ba és meg van ve­zetve: ez leg­főbb is­mérve. Ki fogja kérni ma­gá­nak, és ter­mé­szete­sen soha nem is lesz haj­landó be­látni, csak ha elin­dul a Buddha út­ján, és rend­sze­re­sen és inten­zíven el­kezd medi­tálni: leg­később öt perc­cel az után, hogy leül, BIG ME – egy má­sik nevén mo­gha­purisa – mű­kö­désbe lép, és rövi­de­sen lát­ható lesz, egyre tisz­táb­ban, egyre éle­seb­ben, min­den szép­sé­ges meg­nyilvá­nulása.

A moha és a mogha egy tő­ről fakad, mind­ketten a muh gyök deri­vátu­mai, akár­csak a muy­hati igé­ből kép­zett mūḷha múlt idejű befe­jezett mel­lék­névi ige­név. (Tesse­nek a PED-ben bát­ran utána­nézni!) A há­rom fő kilesa (’a tudat szennye­ződé­se’) leg­ár­tal­ma­sab­bikát, leg­vesze­del­me­seb­bikét egy­szerű­en nem lehet – és fele­lőtlen mulasz­tás is lenne – csak úgy elfi­nom­kodni. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html és https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html )

Térjünk azonban vissza ehhez az osto­ba és fele­lőtlen kiküszö­bölése kité­telhez. Aki a Buddha tan­be­szé­deit vagy ko­runk mes­tereit olvas­sa, hamar látni fogja, milyen fon­tos szere­pet töl­te­nek be az ellen­tét­párok, me­lyek nagyon nagy gyako­riság­gal (ha nem min­dig) állan­dósul­tak is (lásd a már emlí­tett di­dak­tikai és mne­mo­tech­nikai szem­pon­tokat). Ami a kelet­kezés és meg­szűnés / el­mú­lás téma­körét ille­ti, az aláb­biak sűrűn for­dul­nak elő a páli ká­non szö­ve­geiben (a sorren­diség tet­sző­leges):

(1) uppāda ’kelet­kezés, létre­jövetel’ ↔ vaya ’leé­pülés, letű­nés’;
(2) uppāda ’ua.’ ↔ bhaṅga ’feloszlás, szerte­foszlás’
(3) uppāda ’ua.’ ↔ nirodha ’megszű­nés’;
(4) uppajjati ’kelet­kezik, létrejön’ ↔ niruj­jhati ’meg­szűnik’;
(5) samudaya ’kelet­kezés’ ↔ atthaṅ­gama ’eltű­nés, letű­nés, pusz­tulás’;
(6) samudaya ’ua.’ ↔ nirodha ’megszű­nés’;
(7) samudaya ’ua.’ ↔ vaya ’leépü­lés, rom­lás, enyé­szet’ stb.

Nem kell azonban messzire men­nünk, hiszen a Négy Nemes Igaz­ság máso­dika* a sam­udaya-sacca, ’a kelet­kezés igaz­sága’, harma­dika pedig ennek ellen­téte, a nirodha-sacca, azaz ’a meg­szű­nés igaz­sága’. Kelet­kezik – meg­szűnik, létre­jön – elmú­lik: hol itt bár­mi­féle „kikü­szö­bö­lés” is? A keletkezés ellen­téte nem „kikü­szö­bö­lés”! Rejtély marad szá­momra, hogy ezt miért nem vol­tak képe­sek (át)látni. Egy egész csoport. (*NB. Az első nemes igaz­ság rö­vid meg­neve­zése dukkha-sacca, ’a dol­gok nem kie­lé­gítő vol­tá­nak, vala­mint az eb­ből faka­dó szenve­dés igaz­sága’ (igen!), míg a negye­diké magga-sacca, azaz ’az út igaz­sága’. – A páli sacca kiej­tése [szaccsa].)

És persze nem melles­leg a nirodha a nib­bāna egyik meg­hatá­ro­zása is, még­hozzá az egyik leg­fon­to­sabb és az egyik leg­gyako­ribb a páli ká­non szöve­gei­ben a követ­ke­zők­kel együtt: asaṅ­khata, nirodha, vimutti, virāga, santa és santi. A nib­bāna / nir­vána nem „ki­kü­szö­bölés”, a nib­bā­nában sem­mi tevő­leges nin­csen, ha egy­szer a nib­bāna egy­szerű­en csak van. (Lásd lej­jebb a hivat­ko­zást a néhai Nagy­tiszte­letű Wal­pola Rahu­lára.) „Kikü­szöbö­lés”-ből nem lesz nirvána.

Kére­tik egy­be­vetni a cso­port fordí­tását Farkas Pál fordí­tásá­val:

Idaṁ kho pana, bhikkhave, dukkha­nirodhaṁ ariya­saccaṁ – yo tassā­yeva taṇ­hāya asesa­virāga­nirodho cāgo paṭi­nissag­go mutti anā­layo.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedés kiküszöböléséről. Nem más ez, mint a szomjú­hozás kiküszöbölése, elhagyása, elvetése, elenge­dése, be nem fogadása a teljes szenvedély­mentesség révén.	Ez tehát a szenvedés megszűné­sének nemes igaz­sága, szerze­tesek: ez pedig ugyan­annak a szomj­nak maradék­talan lecsillapo­dása, megszűnése, feladása, a lemondás, megszaba­dulás, elszakadás attól.

 

Rögtön szembe­ötlik, hogy a cso­port tár­gyas igé­ket, ill. szár­ma­zé­kai­kat vo­nul­tatja fel – kikü­szö­bö­lés, el­ha­gyás, elve­tés, elen­gedés, be nem foga­dás (= öt tétel) – szem­ben Farkas Pál szö­ve­gével, mely­ben főleg tár­gyat­lan igét látunk, ágens, tevő­leges alany nél­kül: meg­szűnik, le­csil­lapo­dik, ill. ilyen igé­ből – meg­szaba­dul, elsza­kad – kép­zett név­szót. A fel­adás és lemon­dás ki­táncol a sor­ból. (= Hat tétel.)

És hogy mindez miért lényeges? Azért lénye­ges, mert egy gya­kor­ló és gyakor­lott – tapasz­talt – medi­táló nagyon jól tudja, hogy én, a medi­táló sose fo­gok „ki­kü­szö­bölni” sem­mit: csak­is a fel­téte­leit tu­dom meg­terem­teni, és akkor meg­szűnik valami. Minél in­kább ki aka­rok küszö­bölni vala­mit – ez is vibhava-taṇhā a javá­ból! –, annál in­kább marad. Meg­szűnik, ha a kivál­tó okok ezt tet­ték lehe­tővé. Ez a Buddha leges­leg­fon­to­sabb tan­téte­le, az idap­pac­caya­tā, ’fel­té­te­le­zett­ség’: Imas­miṁ sati idaṁ hoti, imas­suppā­dā idaṁ up­paj­jati; imas­miṁ asati idaṁ na hoti, imas­sa niro­dhā idaṁ niruj­jhati, ’ha ez és ez léte­zik, akkor ez (is) létre­jön; ahogy ez és ez kelet­kezik, ez (is) kelet­kezik. Ha ez és ez nem léte­zik, akkor ez nem (sem) jön létre; ahogy ez és ez meg­szűnik, ez szűnik meg.’ (Lásd pl.: SN 12:21, 12:37 stb.) – Ami csak létre­jön / kelet­kezik, felté­telek függ­vényé­ben jön létre / kelet­kezik. Kivál­tó okok kel­le­nek hozzá: ez az oko­zati­ság, a kau­zalitás.

„Kikü­szöböl” – ez ki­for­rott BIG ME, az aktív és tevő­leges kāraka, Ajahn Brahm (is) doer-nek hívja, BIG ME (aktív olda­la), aki medi­tálni akar, kikü­szö­bölni akar, intéz­kedni akar, és per­sze meg­vilá­go­sodni akar, és azt hiszi, hogy ő teszi a medi­tációt, a meg­szű­nést, a meg­világo­so­dást. Let medi­tation happen – vallja nem egy théra­váda budd­hista mes­ter. Amint ha­gyom, hogy „tör­tén­jen”, már menni fog, mi­nél in­kább, annál job­ban. Az aka­dály ui. nem kint van vala­hol, ha­nem itt bent, énben­nem, én va­gyok az aka­dály, a gát, legyen szó jó és szép fordí­tásról, medi­tációs gyakor­la­tok­ról, be­látás­ról, bár­miről: BIG ME van az út­ban, és amíg ott ok­ve­tet­len­kedik, addig silány, buta és csap­niva­ló lesz a for­dítás, selejt meg gagyi, és sehol vala­mi hala­dás.

(a) asesa­|(b) virāga­|(c) nirodho (d) cāgo (e) paṭi­nissag­go (f) mutti (g) anā­layo – a fel­so­rolás egyes téte­leire több­féle meg­ol­dás léte­zik angol fordí­tá­sok­ban, ami nem is csoda, hiszen nem egy­szerű a jelen­tésü­ket vissza­adni.

(a) asesa ’teljes, maradék­talan’; (b) virāga ’ki-/meg­faku­lása, el­hal­vá­nyu­lása, kiko­pása vmi­nek’; (c) nirodha ’meg­szűnés’; (d) cāga ’fel­adá­sa vmi­nek, lemon­dás vmi­ről’ (NB. ezért is je­lenti még a bő­ke­zű­sé­get, a nagy­vo­na­lú­ságot); (e) paṭi­nissag­ga ’el­en­gedé­se, fel­adása vminek, meg­válás vmi­től’; (f) mutti ’meg­szaba­dulás vmi­től’; (g) anā­laya ’men­tes­(ség) a ragasz­ko­dás­tól / kötő­dés­től, levá­lás’ – ez utób­bi­ról írja Ajahn Brahm The Art of Disap­pearing c. könyvé­nek 60. olda­lán:

So you can be completely free in a prison cell or you can be in prison in a five-star hotel. It’s so nice to know that in any place, with any state of mind, you can always be free. Under­stand that and you under­stand how wisdom can free you. This is the anā­laya of the third noble truth, hav­ing no place where any­thing can stick. This is the real mean­ing of detach­ment; this is enlighten­ment stuff.

— sehol egy hely (anā­laya), ahol bármi is meg­tapad­hatna: ez a levá­lás való­di értelme. (Színes kie­melés tőlem.)

Utolsó pillantás a fordító­csoport meg­oldá­sának egy részle­tére: a szomjú­hozás kikü­szö­bölése, el­ha­gyása, elve­tése, elenge­dése, be nem foga­dása a teljes szen­vedély­mentes­ség révén. – Mind­vé­gig ott kí­sért a for­dítá­suk­ban a sze­man­tikai (jelen­tés­beli) össze­fér­he­tet­lenség: szom­júho­zást se kikü­szö­bölni – semmi ré­vén sem –, se el­hagyni, se el­vetni nem lehet, mint ahogy befo­gadni se. Abszurd, ahogy van, to­tális hoz­zá nem értés, a helyes ma­gyar nyelv­hasz­nálat felől is nézve. – Marad az elen­ge­dése en­nek a szom­jú­hozás­nak, ami a hét­köz­napi nyelv­hasz­nálat­ban nem ke­vésbé ab­szurd, ám a Buddha út­ján ez a lényeg: leten­ni, elen­gedni min­dent. Semmi sem a „miénk”: szép sorjá­ban elen­ged­jük, le­tesszük a dol­go­kat – a szomjú­hozás ép­pen így nem a „miénk”, a szomjú­ho­zás csak van, de nincs kö­zünk hozzá, le­tesszük hát, elen­ged­jük és ‑ereszt­jük, és le­tesszük a ragasz­ko­dást is. – “Yaṁ, bhik­kha­ve, na tum­hā­kaṁ, taṁ paja­hatha […],” ’Tegyé­tek le, enged­jétek el, szer­zete­sek, ami nem a tié­tek.’ Aztán a Buddha fel­sorol­ja, mi min­den nem a miénk. És hogy mire is lesz ez jó. (Lásd pl.: SN 22:33)

A szö­veg­ben talál­ható paṭi­nissag­ga ’el­en­gedé­se vminek, meg­válás vmi­től’ ki­feje­zés egész rit­kán for­dul csak elő a páli kánon­ban: külön­féle rago­zott alak­jaiban össze­sen kb. 130-szor. Ezzel szem­ben a koráb­ban már emlí­tett páli pa­hāna ’el­en­ge­dés, le­tevés, hátra-/el­ha­gyás’ kife­jezés elő­fordu­lásai­nak száma öt külön­féle rago­zott alak figye­lem­be véte­lé­vel írd és mondd 2185! Az alap­ige szó­tári alak­ja (paja­hati) egy­magá­ban 1230 elő­for­du­lást mutat; t. sz. 2. sz. ki­jelentő, ill. fel­szólí­tó mód (paja­hatha, l. az elő­ző sza­kaszt) 175-öt. – A kettő – paṭi­nis­sag­ga, vala­mint pa­hāna – egy­azon kon­textus­ban együtt is meg­jelenik egyes szö­vegekben.

A tan­beszéd következő monda­tában a Buddha rövi­den vá­zolja a szen­vedés meg­szűné­séhez ve­zető utat (dukkha-nirodha-gāminī-paṭi­padā), mely nem egyéb, mint a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény. – A „kikü­szö­bö­lés” ma­ka­csul tartja magát a for­dítás­ban, hason­lóan értel­mes szó­szer­kezet tagja­ként pedig ott dí­sze­leg ez a fan­tasz­ti­kus meg­oldás: a szen­vedés kikü­szöbö­lé­sére ve­ze­tő útról.

Csak egy kicsit kelle­ne gon­dol­kodni, csak egy kicsit. – Piacra, Vácra vezet út, fel a dombra, vagy éppen semmi jóra nem vezet valami, de az nem út; és út nem vezet semmi­nek a kikü­szöbö­lé­sére sem, még nyelv­tani­lag helyes von­zattal sem (értsd: vmihez)! Ennyi osto­basá­got ilyen kurta szö­vegben! Lesújtó. – Farkas Pál fordí­tásá­ban a szen­ve­dés meg­szűné­sének ne­mes igaz­sága áll, ami a lehe­tő leg­jobb meg­felel­tetés, hiszen töké­lete­sen vissza­adja az ere­deti je­lentését.

‘‘‘Idaṁ dukkhaṁ ariyasacca’nti me, bhik­khave, pubbe ana­nussu­tesu dham­mesu cak­khuṁ uda­pādi, ñāṇaṁ uda­pādi, paññā uda­pādi, vijjā uda­pādi, āloko uda­pādi.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
„Ez az arija igazság a szenvedésről“ – ezzel rányílt a szemem az eddigi tanítá­sokban nem szereplő valóságra. Tudást, bölcses­séget, isme­retet, belátást szerez­tem róla.	Ez a szenvedés nemes igaz­sága; szerze­tesek, e korábban sosem hallott igazsá­gokat illetően belátás, megértés, bölcses­ség, tudás és világos­ság ébredt bennem.
	e – élek vele olykor, de ha egy mód van rá, inkább nem.

 

ezzel rányílt a szemem – egy kicsit fel­jebb is rácso­dálkoz­tam már, meg­elő­lege­zen­dő en­nek a sza­kasz­nak a kive­sé­zé­sét, és ott is el­hang­zott, hogy ez a lehe­tetlen és bor­zasztó szer­kezet mint­ha nem ille­ne ide. Ahová illik, az vala­mi bul­vár­maga­zin, akár online, mint pl. a femi­na.hu­/ezo*, jó kis ezo-spiri vala­mi lehet! rányílt a sze­mem – akkor már miért nem, mond­juk, „rácup­pant”? Az még izgibb, még vagá­nyabb lenne, nem?

*A nem létező vélet­len: épp a minap kül­dött ne­kem valaki egy linket en­nek a szá­mom­ra eled­dig is­me­retlen honlap­nak egy írá­sához, de mivel se a „femina” nem fo­gott meg, se ez az „ezo” tol­da­lék – sőt, in­kább taszí­tott mind a kettő –, ki sem nyitot­tam, mert jobb, ha ilyes­mit ki sem nyitok. Jól jött azon­ban ez a nem léte­ző vélet­len, mert most lám, milyen jó hasznát vehettem!

az eddigi tanítá­sokban nem szereplő valóság – ez azt je­lenti és azt impli­kálja, hogy van olyan való­ság is, mely igen­is „szere­pel” az „ed­digi taní­tások­ban” – de tes­senek már elá­rulni, mégis mik vol­tak azok az „ed­digi taní­tások”? Kié? Hol vannak? – Értelmet­len és értel­mezhe­tetlen. – Hol szo­kott még szere­pelni a való­ság? Fellép? Attól tar­tok, ezt sem gon­dolta végig senki, de már nem lep meg, csak a fele­lős­ség kér­dése kísért: ezt kivin­ni a nyilvá­nos­ságba? Ezt?

Csak köztes emlé­kezte­tőül: hol van­nak itt a Buddha alap­köve­tel­mé­nyei tanítá­sai­nak tovább­ha­gyo­má­nyo­zá­sa vonat­kozá­sában? Hol? Hol itt a jó és helyes érte­lem és jelen­tés az oda­illő meg­felelő, jó és he­lyes meg­fogal­mazás­ban? Hol van?

Amúgy már csak azért sem lehet itt szó sem­mi­féle szerep­lés-ről, mivel túl­ságo­san sza­bad, min­den­től el­rugasz­kodott meg­felel­tetés az ere­deti szö­veg ananus­suta fosztó­képzős, befe­jezett mellék­névi ige­ne­vére, mely annyit je­lent, mint ’eddig még nem hal­lott; hagyo­mány útján nem tovább­adott’ – Far­kas Pál fordí­tásá­ban sosem hallott. Érezhető, ugye, a különb­ség? Ez utób­bi kivá­lóan lefedi az ere­deti sze­mantikáját.

Ami nem fedi le, az az ő fordí­tásá­ban talál­ható igaz­ságo­kat, ill. a cso­port for­dítá­sában olvas­ható ta­ní­tá­sokban. Ez a dham­mesu szó­alak, mely a dhamma szak­szó t. sz. loca­tivus-a, hely­hatá­ro­zói esete. – A páli dhamma az egyik leg­gyako­ribb és egy­ben leg­össze­tettebb szak­ki­fe­je­zés. Marga­ret Cone már nem egy­szer hivat­kozott páli-angol szótá­rának máso­dik köte­tében a két dhamma-szócikk kb. 33 ha­sá­bot tölt ki, lexikon­for­má­tum­ban, sűrű sze­déssel – igaz, eb­ben benne van­nak egyes jelen­tésein kívül a szó­össze­téte­lek épp­úgy, mint ren­geteg idé­zett szöveg­hely, sok-sok hasz­nálati példa.

A dhamma egyik jelen­tése: ’min­den, ami csak léte­zik az egész világ­min­den­ség­ben, a dol­gok tota­litá­sa’, bele­értve még a nibbā­nát is, sabbe dham­māti nibbā­nampi anto­katvā vuttā. (CST: Khud­daka Nikāya / Mahā­nid­desa-Aṭṭha­kathā) Más szóval minden dhamma, és ezért lehet­ne igaz­ságo­kat is, és lehet­ne tanítá­sok­ban is. Itt még­sem ezeket jelenti, ha­nem azt, hogy ’dol­gok’: pubbe ana­nussu­tesu dham­mesu, ’koráb­ban / ezelőtt sose hal­lott dol­gokat ille­tően’. Miért ’dolgok’? Amiket a Buddha itt fel­tár, senki se hal­lott még addig (leszá­mítva persze ennek a törté­nelmi kor­szak­nak Budd­hája előtti budd­hák taní­tásait), ha egy­szer nem éb­redt rájuk koráb­ban senki, és így nem is volt, aki beszél­jen ró­luk – ezek­ről a dol­gokról. (Vö. vég­ső dol­gok.) Ahol és ami­kor a Buddha így vezet föl egy-egy újabb tan­tételt: „Dveme, bhik­khave, dhammā …”, ott és ak­kor is ’dol­gok’-ról van szó – ’két olyan do­log van, szer­zete­sek …’ (Lásd pl. SN 2:20), mint ahogy az asaṅ­khata-dhamma is egy do­log, és­pedig ’nem fel­téte­le­zett do­log’, más néven nib­bāna, mert­hogy ez az egy dhamma van – az egész világ­min­den­ség­ben –, ami nincs fel­téte­lek­hez kötve. Lásd a néhai Nagy­tiszte­letű Wal­pola Rahula cso­dá­la­tos köny­vé­nek – What the Buddha Taught – 40. oldalát. (Van magyar for­dí­tása is.)

cak­khuṁ uda­pādi, ñāṇaṁ uda­pādi, paññā uda­pādi, vijjā uda­pādi, āloko uda­pādi —

Fordító­csoport: Tudást, bölcses­séget, isme­retet, belá­tást szerez­tem róla. – Belá­tást nem szer­zünk, pláne róla nem , ha­nem hozzá­jutunk, már­mint belá­tás­hoz, ill. be­látás ébred­het / tá­mad­hat is – de nem fel-! – vala­kiben. Tu­dást sem szer­zünk, azt meg­szerez­zük. Bölcses­sé­get nem szer­zünk, és nem is szer­zünk meg. Isme­ret rend­ben.

Farkas Pál: belátás, megér­tés, bölcses­ség, tudás és vilá­gos­ság ébredt bennem. – A k. for­dító­nak volt sze­ren­cséje thai hagyo­mány sze­rinti recitá­láshoz, vélhe­tően aktív részt­vevő­ként is, így élén­ken emlé­kez­het ennek a rend­szere­sen elhang­zó szuttá­nak üte­mére, a duk­tusra, a rit­mikus pró­zára, amiből nem marad­hat ki, ha ma­gyarra ülte­tem át, az uda­pādi ’ébredt, tá­madt, kelt’ ismét­lése, és nem lehet a Nagy­tiszte­letű Bhikkhu Bodhi fordí­tása sem hivat­kozási alap, csak mert ő is „elspó­rol” az öt­ből né­gyet. Ne tesse­nek elspórolni!

Ez hát a „választék”:

cakkhu ’látás; be­látás’ > ’tudás, meg­értés, fel­isme­rés’
ñāṇa ’ belá­táson nyugvó tudás’
paññā ’böl­cses­ség; felis­merés’, és­pedig így böl­cses­ség:

Wisdom (paññā) refers generally to under­standing, and more speci­fically to compre­hensive or clear under­standing: to a thorough and accurate under­standing of the truth. – (P. A. Payutto, Buddha­dhamma, pdf: 61. old.)

vijjā ’tudás’
āloka ’fény, vilá­gosság’

És meg kell nézni, mi az az ige, ame­lyik mind­egyik­kel meg­állja itt a helyét. Lehet egy kicsit vari­álni is: ’kinyílt a sze­mem, belátás támadt ben­nem, tudás tá­madt ben­nem, felis­merés és böl­cses­ség tá­madt ben­nem, vilá­gosság támadt bennem’.

Nem tudom, vilá­gos­ság mennyire ébred­het valaki­ben. Világos­ság nem ébred.

Kéretik most átugrani egy részt; ez lesz a követ­kező szaka­szunk a páli erede­tiből:

‘‘‘Idaṁ dukkha­samu­dayaṁ ariya­sacca’nti me, bhik­khave, pubbe ana­nussu­tesu dham­mesu cak­khuṁ uda­pādi, ñāṇaṁ uda­pādi, paññā uda­pādi, vijjā uda­pādi, āloko uda­pādi. ‘Taṁ kho pan­idaṁ dukkha­samu­dayaṁ ariya­saccaṁ pahā­tabba’nti me, bhik­khave, pubbe…pe… udapādi. ‘Taṁ kho pani­daṁ dukkha­samuda­yaṁ ariya­saccaṁ pahī­na’nti me, bhik­khave, pubbe ana­nussu­tesu dham­mesu cak­khuṁ uda­pādi, ñāṇaṁ uda­pādi, paññā uda­pādi, vijjā uda­pādi, āloko udapādi.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
„Ez az arija igazság a szenvedés keletkezéséről“; el kell kerülni a szenvedés keletkezését; el is kerültem.	És éppen ezt a szomjat kell hátrahagyni; szerzetesek, e korábban sosem hallott igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem. És éppen ezt a szomjat hátrahagytam; szerzetesek, e korábban sosem hallott igazságokat illetően belátás, megértés, bölcsesség, tudás és világosság ébredt bennem.
el is kerültem – ehhez már-már odakíván­kozik, stílusa okán, egy szép kiegé­szítés: HAJAJ, el én! de mennyire! Nem tetsze­nek felismerni külön­böző regisz­tereit a nyelvnek. Igazán kár.   És el lett megint sumákolva ez a rész, el a’. Ezt is „ki­felejtjük”, azt is, na bumm.

 

Nincs itt valami diszkre­pancia, netán félre­értés? Nem is tűnik fel, ugye, ahogy így egy­bevet­jük a for­dító­cso­port merész elgon­dolás – ké­nyel­mi szem­pon­tok? – vezé­relte újabb kurtí­tását Farkas Pál szö­veg­hű meg­oldá­sával.

Semminek a kelet­kezését nem lehet elke­rülni, főleg azért nem, mert min­den, ami kelet­kezik, kivál­tó okok és fel­téte­lek függ­vényé­ben jön létre: ha létre „akar” jönni, akkor bizony létre is fog jönni. És per­sze szeman­tikai szem­pontból sem lehet a szen­vedés kelet­kezését elkerülni (se kicsi, se nagy ív­ben!), mert ilyen nincs: ez az ige sem akar össze­férni a tár­gyával. Ragyogó. Mint ez a va­gány kis el is ke­rül­tem. Arról meg már nem is be­szélve, hogy a pahā­tab­baṁ – a paja­hati ige jövő ide­jű mel­lék­névi ige­neve – szó sze­rinti jelen­tése *’elen­ge­den­dő, *le­te­en­dő, elha­gyandó’, más szó­val le kell tenni, el kell en­gedni, el kell hagyni. Ennek meg­fele­lően ugyan­ennek az igé­nek be­fe­je­zett (múlt ide­jű) mellék­névi ige­neve – pahī­naṁ – szó sze­rint ’elen­gedve, le­téve, el­hagyva’ jelen­tésű. (NB. A * itt arra utal, hogy ezek a szó­ala­kok ütköz­nek a ma­gyar nyelv nor­ma­rend­szeré­vel, azaz agram­ma­ti­kus a kép­zés­módjuk. Az ’el­hagyan­dó’ alak modo­ros és poros.)

Farkas Pál: szomjat kell hátra­hagyni. Szomjat nem lehet hátra­hagyni. – Össze­gezve: se elke­rülni nem le­het, sem pedig hátra­hagyni. Kicsi­vel fel­jebb volt már szó a pa­hāna szak­szóról, ill. az igé­ről, mely­nek deri­vá­tuma: paja­hati. És volt szó elenge­désről is, a Buddha taní­tásai­nak értel­mében: en­ged­jétek el, tegyé­tek le.

Farkas Pálnak van még itt „menet­köz­ben”egy 3. sz. vég­jegy­zete: az adott igaz­ság kap­csán egy bizo­nyos műkö­dést vagy tettet kell végre­hajtani, és ez a végre­haj­tósdi még egy­szer elő­buk­kan a mű­kö­dés össze­függé­sében, csak­hogy műkö­dést akkor sem lehet végre­hajtani, ha kell! Szeman­tikai össze­férhe­tet­lenség. A rossz fordí­tás egyik ismérve. – Így áll elő a négy ne­mes igaz­ság tizen­két meg­nyilat­ko­zása. – Előáll … ??? Meg­nyilatkozás? Jaj. Hintó, fogat áll elő. Valaki elő­állt egy re­mek ötlet­tel. És vala­mi­lyen hely­zet is elő­állhat, bekö­vet­kezhet.

Újabb szakaszt ugrunk át:

Idam­avoca bhagavā. Attamanā pañca­vaggiyā bhikkhū bhaga­vato bhāsi­taṁ abhinan­dunti.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Ezt mondta a Magasz­tos. Az Ötök Csoport­jának szerzetesei lelkesen üdvö­zölték a Magasz­tos szavait.	Így szólt a Magasztos. Az öt szerzetes boldo­gan örvendezett a Magasztos szavain.
Még ha az idam­avoca bhagavā valóban is ezt jelenti, a szutta kontex­tusába jobban illik Farkas Pál megoldása. (A szutta elején bezzeg a cifrá­zott, archa­izáló szólott állt, pardon, állott.)	Nem tudom, boldo­gan lehet-e örvendezni. És: vala­mi­nek örvendezünk. Vagy valami felett, így is használják.

 

A páli abhinan­dati ige, mely­nek szárma­zéká­val már a samu­daya-sacca meg­határo­zásá­ban is volt dol­gunk, azt je­lenti, hogy ’örven­dezik vmi­nek / vmi felett, üd­vözöl és bol­dogan lát vmit, ör­vend / örül vmi­nek, örö­mét leli vmi­ben’, továb­bá je­lenti azt is, hogy ’bele­egye­zését adja vmi­hez’.

A csoport lelke­sen üdvö­zölték meg­oldása párt­lapot idéz, a Kádár-korból: „a kong­resszus kül­döttei lel­ke­sen üdvö­zölték az elv­társak kor­szak­alkotó elő­ter­jesz­téseit”. – A stílus­jegy („párt­iroda-szaga van”) me­gint csak regisz­ter dolga. Ügyelni kell rájuk: ha nem ügye­lek rájuk, ab­ból rossz fordí­tás lesz. – „Üd­vö­zöl­ték”, hát persze.

Itt megint átug­runk egy pár bekez­dést:

Imasmiñca pana veyyākara­ṇasmiṁ bhañña­māne āyas­mato koṇḍañ­ñassa vira­jaṁ vīta­malaṁ dham­macak­khuṁ uda­pādi – ‘‘yaṁ kiñci samudaya­dham­maṁ, sabbaṁ taṁ nirodha­dhamma’’nti.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
E magyarázat hallga­tása közben a tiszteletre­méltó Kondannyának megnyílt a valóságot tisztán, portól, szennytől mentesen látó szeme. „Minden, aminek sajátos­sága, hogy kelet­kezett, annak az is sajátos­sága, hogy megszűnik“.	Amikor ez a Tan-kifejtés elhangzott, Kondannya tiszta, makulátlan szeme az igazságra felnyílt: mindaz, ami keletkezik, el is múlik.
	Tan-kifejtés – és ilyen van? A szófajok között szabad az átjárás: ha a magyarban nem a legsze­rencsé­sebb főnévvel vissza­adni valamit, akkor igei szerke­zettel is lehet élni, körülírással.

 

E magyarázat hallga­tása közben – rémes, az e miatt is. – ’És mi­közben a Magasz­tos ki­fej­tet­te / fel­tárta a Tant […]’, hiszen hall­gatás­ról szó sincs az ere­deti­ben, (tan)­beszéd­ről, „ige­hir­de­tés”-ről, a Tan kifej­tésé­ről azon­ban igen (bhañña­māne; vö. bhañ­ñati).

sajátos­sága – A samudaya­dhamma – ez itt mel­lék­névi hasz­ná­lat – szak­kifeje­zésre meglá­tá­som sze­rint jobb ’az a termé­szete, hogy létre­jöjjön / kelet­kezzen’, s így az egész mon­dat együtt: ’Ami csak létre­jöhet, (az) meg is fog szűnni.’* – A „sajátos­ság” konno­tációja más. – Farkas Pál is így lát­hatta, vö. mindaz, ami kelet­kezik, el is múlik, de ez kissé hiányos. – (*NB. Ha nem is a mon­datba illeszt­ve, de egy láb­jegy­zet­ben min­den­képpen hozzá­ten­ném: ’mind­az, ami felté­telek függ­vényé­ben létre­jöhet stb.’)

És ezzel el is érkeztünk a szutta zárómon­datához:

Atha kho bhagavā imaṁ udā­naṁ udānesi – ‘‘aññāsi vata, bho, koṇ­ḍañño, aññāsi vata, bho, koṇḍañ­ño’’ti! Iti hidaṁ āyas­mato koṇḍañ­ñassa ‘aññāsi­koṇḍañño’ tveva nāmaṁ ahosīti.
A fordítócsoport fordítása:	Farkas Pál fordítása:
Akkor a Magasztos ezt a kijelentést tette: – Lám, felismerted, Kondannya! Lám, felismerted! Hiszen éppen ezért kapta Kondannya az Annyászikondannya (Felismerted-Kondannya) nevet.	Akkor a Magasztos ezt az ünnepélyes kijelentést tette: – Kondannya valóban megértette! Kondannya valóban megértette! Így nyerte el Kondannya a nevét: Annyáta-Kondannya – Kondannya, aki tud.

 

ezt a kijelentést tette à ezt az ünne­pélyes kijelen­tést tette: ennyin áll vagy bukik egy jó for­dítás. Szép és jó meg­oldás ez a páli udā­naṁ udā­nesi kifeje­zésre, amely­ben is az udāna van annyira emel­kedett, hogy ünne­pélyes legyen.

felismerted vs. valóban megértette: páliul aññāsi (vata), azaz ’tökéle­tesen meg­értette’. Amit a for­dító­cso­port­nak nem sikerült meg­értenie: az ige aoris­tos-ával van itt dolgunk, azaz („egy­szerű”) álta­lános múlt ide­jű alak­jával, mely a személy­rag alap­ján lehet e. sz. 2. sze­mély is, 3. sze­mély is. Igen ám, de a szö­veg­ben maga a név ‑o-ra vég­ződik – koṇ­ḍañño –, ami alany­eset, nem pedig voca­tivus, meg­szólító eset, ami­nek az eset­ragja ez­zel szem­ben ‑a, vö. koṇ­ḍañña. Az ünne­pélyes kijelen­tésben a Magasz­tos te­hát nem meg­szó­lítja a Tiszte­letre­méltó Koṇ­ḍañ­ñát, ha­nem be­szél róla, a nevén nevezi – alany­eset­ben –, feltárja, ünne­pé­lye­sen kije­lenti, hogy töké­lete­sen meg­értet­te – aññāsi –, ami­ről a Magasz­tos beszélt. – És itt újfent kilóg a lóláb: az ti., hogy hadi­lábon áll­nak a páli­val is. Szép dolog, mond­hatom: páli for­dító­cso­port­ként aposzt­ro­fál­ják magu­kat, csak ép­pen a páli isme­rete hiány­zik hozzá. Eddi­gi félre­érté­seik és ‑értel­mezé­seik hozzá nem érté­sük meg­győző bi­zo­nyí­té­kai ennek, akár­csak a szkt. Dharma szó­alak nem végig­gond­dolt és elfo­gad­hatat­lan hasz­nálata egy páli nyel­vű szö­veg fordí­tásá­ban. Mint már emlí­tettem – át is má­solom ide –, a szanszk­rit­nak az ég adta vilá­gon sem­mi, de sem­mi ke­resni­való­ja a thé­ra­váda budd­hiz­mus­ban. – Ez a követ­kező blog­bejegy­zés egyik témá­ja lesz.

Farkas Pál fordítá­sában ez áll: Annyáta-Kon­dannya – Kon­dannya, aki tud. – Külö­nös, hogy ezt az ala­kot hasz­nálja, akkor is, ha vari­áns­ként össze-vissza négy elő­fordu­lását tün­teti fel a CST, de nem a szutta szöve­gé­ben (vö.: aññāta­koṇḍañño – ha nem téve­dek, Srí Lanka-i –, ill. aññā koṇ­ḍañño – thai szö­veg­kia­dá­sok­ban). Legálta­láno­sabban hasz­nált válto­zata a szutta itt fel­hasz­nált páli ere­deti­jé­ben is olvas­ható Aññāsi-Koṇ­ḍañño.

▲

A k. fordító­csoport számára ezzel még nincs vége a szuttá­nak: vala­mi csoda foly­tán – vagy holmi ármány­nak köszön­hető­en? –beke­rült az ő ver­ziójuk végé­re egy záró­rész, ami­nek az imént em­lí­tett szö­veg­kia­dá­sok­ban híre-hamva nin­csen, és ami, úgy­mond, Tiszte­lendő Añ­ñāsi-Koṇ­ḍañña ava­tását be­széli el. Aztán az eszem­be ju­tott, hogy ez a szutta nem csak a Sutta­piṭaká-ban, ha­nem a Vina­ya­piṭa­ká-ban is meg­talál­ható, és a szi­ma­tom azt mond­ta, hogy a Mahā­vagga­pāḷi-t néz­zem meg. Jó volt a szima­tom. Vagyis amit le­fordí­tottak, ed­dig a szaka­szig azo­nos az SN 56:11 sz. szut­tával a Saṁ­yutta Nikāyá-ból, ám en­nek a csa­tolt utolsó rész­nek a forrá­sa a Vinaya­piṭaka, ’a szer­ze­tesi fegye­lem és rend­szabály­zat ko­sara’.

Ilyet nem ildo­mos és nem szokás csinálni, kiváló fordító­cso­port: ez is for­dítás­etika kér­dése. Nem tisz­tessé­ges, nem lehet ugyan­is önfe­jűen és önké­nye­sen ide-oda be­tol­dani ezt-azt, ki­hagyni amazt: ha for­rás­nak azt adom meg, hogy SN 56:11, akkor nem mó­dosít­ha­tok rajta. Ez meg­enged­hetet­len és el­fo­gadha­tatlan! Mindig fel kell tün­tetni min­den el­té­rést, betol­dást, pót­lást, kiha­gyást stb., stb. Jelen eset­ben fel kell tün­tetni, hogy ez a záró­rész hon­nan szár­mazik: (CST) Vinaya­piṭaka / Mahā­vagga­pāḷi / 1. Mahā­khan­dhaka / 6. Pañca­vaggiya­kathā 18.:

18. Atha kho āyasmā aññāsi­koṇḍañño diṭṭha­dhammo patta­dhammo vidita­dhammo pari­yo­gāḷha­dhammo tiṇṇa­vicikic­cho vigata­kathaṁ­katho vesā­rajjap­patto apa­rap­pac­cayo satthu­sāsane bhaga­van­taṁ etad­avoca – ‘‘labhey­yāhaṁ, bhante, bhaga­vato san­tike pab­baj­jaṁ, labhey­yaṁ upa­sam­pada’’nti. ‘‘Ehi bhik­khū’’ti bha­gavā avo­ca – ‘‘svāk­khāto dhammo, cara brahma­cari­yaṁ sammā duk­khassa anta­kiri­yāyā’’ti. Sāva tassa āyas­mato upa­sam­padā ahosi.

Ez lenne a csoport fordítása:

A tiszteletre­méltó Annyászi­kondannya meglátta, elérte, meg­ismerte a Dharmát és a mélyére hatolt. Túljutott a bizonyta­lanságon a Mester tanítá­sában, nem tévely­gett, magabiz­tossá vált, nem szorult másra. Ekkor így szólt a Magasz­toshoz:
– Uram, kérem a Magasz­tostól a Vándorlétet⁸, kérem az avatást!
– Jöjj, szerzetes! – szólt a Magasztos. – A Dharmát jól elmagya­ráztam. Járd a jám­borság útját, hogy telje­sen véget vess a szen­vedésnek!
Így történt e tiszteletre­méltó avatása.

Vándorlétet nem kérünk, mert (meg)adni sem lehet: Adok én majd neked, fiam, ak­kora ván­dor­létet, hogy arról kó­dulsz (= kol­dulsz)! Ebben a szépsé­ges fordu­latban már lehet. Rövid vál­to­zatá­ban is: Adok én majd neked! – Bármit. Amit a novíciá­tus össze­függé­sében kérni lehet, az az ava­tás: ezt je­lenti ui. a pab­baj­jā, de ezt nagyon ala­posan körbe­jártam már. – Avatást ugyan­akkor a magyar nyelv nor­ma­rend­szere alap­ján sem igen ké­rünk – ellen­tét­ben pl. a páli­val vagy a bur­maival. Páli szöve­gek­ben elő­for­dul mind­két ava­tás pl. a yā­cāmi (’ké­rem’), ill. a yāci ige­alak­kal (’kérte’), de ez a páli, és nem a ma­gyar – a ma­gyar fordí­tás­nak magya­rul kell lennie, helyes ma­gyar­sággal. – „Ava­tást kért. / Kérte az ava­­tást.” ???

kérem a Magasz­tostól a Vándor­létet⁸, kérem az ava­tást: ilyen tehát nincs a ma­gyarban, ez megint vala­mi ezo-spiri extra­vagan­cia lesz, hókusz­pókusz, mi­egy­más. Tesse­nek eze­ket át­gon­dolni:

?kérem az áthelye­zést à kérem az áthe­lyezé­semet
?nyugdíjazta­tást kér à a nyugdíjazta­tá­sát kéri
?kéri az avatást à kéri az ava­tását / az ava­tását kéri
?kérem az avatást à kérem az avatá­somat stb.

Ez az utolsó is különö­sen hat, amennyi­ben mint e. sz. 1. szem. köz­vet­len köz­lés (kérés) hang­zik el, vö. ’ide vele, de tüs­tént!’, ’kérem a jus­som!’, ’kérem a tíz­órai­mat!’. Min­den­kép­pen jobb­nak tűnik ilyen­kor a kö­rül­írás: ’Kérem, hogy …’ / ’Szeretném, ha …’ stb. Vö.: ’Két­szer kér­tem már eddig az ava­táso­mat, de min­dig elha­lasz­tot­ták. A jövő hé­ten újra fo­gom kérni.’

labhey­yāhaṁ … pab­baj­jaṁ, labhey­yaṁ upa­sam­padaṁ – ez a formula eredetije a szö­veg­ben. A páli labhati ige azt jelenti, hogy ’kap, meg­kap’. Csak­hogy az ige itt opta­tivus-ban (ún. óhajtó mód­ban) áll (e. sz. 1. sz.), mely azt a jelen­tést (is) hor­dozza, hogy ’szeret­ném, ha’.

Érdemes itt elgon­dol­kozni egy nyelv­törté­neti jelen­ségen, azon neve­zete­sen, hogy egyes igék – jelen­tés­tarto­má­nyuk okán – egyfajta segéd­ige-szere­pet is be­töl­tenek, egy adott nyelv tör­té­nete folya­mán egyre inkább. Annyira, hogy egy idő után el is mosód­hat az ere­deti jelen­tés, de meg is ma­radhat (vagyis elvál­hat a kettő egy­mástól), mint pl. a viha­rati, ami ’tartóz­kodik vhol, van vhol, meg­száll vhol’ jelen­tésű, ám olyan szer­keze­tek­ben, melyek­ben pl. mellék­névi ige­név is – vagy csak egy mellék­név – szere­pel, fo­lya­ma­tos je­lent fejez ki, nem pedig konk­rét-fizi­kai tartóz­kodást vala­hol. Vagyis az ige lexi­kális, egy adott nyelv szó­kész­leté­ben betöl­tött jelen­tés­tani „sze­rep­kö­rét” kibő­víti egy nyelv­tani, gram­mati­kai funk­cióval: segéd­igévé „avan­zsál”. Ez a gram­mati­kali­záció jelen­sége és fo­lya­mata.

A labhati ige hasz­nálata bizo­nyos szöveg­környe­zet­ben is ezt vetít­heti előre, amire más nyelv is kínál kézen­fekvő példá­kat: az angol get ige*, mely egy­féle passzí­vumot fejez ki, a ’kap, meg­kap’ sze­man­tikája alap­ján (= aki kap vmit, az ré­sze­sül vmi­ben), és hason­lóan műkö­dik a német bekom­men ige**, to­váb­bá az iz­landi fá ’kap, meg­kap’***, vala­mint más skan­dináv nyel­vek meg­fele­lő igéi – és par­ticí­pium kö­veti őket.

*Pl. angol: he got badly cheated the other day ’a minap csú­nyán be­csapták’;
nothing gets done on time here ’semmi sem készül itt el időre’;
**német: Sie bekom­men den Brief erst morgen zuge­stellt ’csak hol­nap fogják Ön­nek a leve­let ki­kézbesíteni’;
***izlandi: hann fékk próf sitt viðurkennt ’elismerték a vizsgáját’.

A páli la­bhati „kvázi-segéd­igei” hasz­ná­lata pl. vmi­lyen cse­lek­vést kife­jező igé­ből kép­zett név­szó­val / fő­név­vel együtt  – „vmely cse­lek­vés ked­vez­ménye­zettje­ként vagy el­szen­vedő­je­ként ré­sze­sül vmi­ben” – töké­lete­sen illik a képbe: *”hadd kap­jam meg [= labhey­yaṁ + ahaṁ ’én’ > labhey­yā­haṁ], hogy szer­ze­tes­nö­ven­dék­ké, (és) szer­ze­tes­sé avat” à ’szeret­ném, ha … szer­zetes­sé avatna, tiszte­lendő uram’ stb.

Ha nem foly­tatott egy for­dító felső szin­tű nyel­vé­szeti tanul­má­nyokat, ak­kor nem fogja az ilyes­mit észre­venni, és en­nek meg­fele­lően nem lesz­nek jók a meg­oldá­sai. – Senki se hivat­koz­zon arra, hogy az an­gol fordí­tá­sok egyes meg­felel­teté­sei is erről ta­nús­kod­nak, vö. pl. dwells con­tem­plat­ing the body (páli: bhik­khu kāye kā­yā­nu­passī vi­ha­rati). Egy angol­ajkú szá­mára ugyan­csak szo­kat­lan meg­oldás. – Amúgy itt is áll, hogy a szó­fajok között sza­bad az át­já­rás. Bár lehet, ideje kie­gé­szíteni azzal, hogy nem csak hogy sza­bad, de köte­lező is!

Vagyis tehát ele­ve nem „kér”, mivel­hogy arra a yā­cāmi ’kérek / kérem’ jelen­tésű igét hasz­nálják (vö.: upa­sam­pa­daṁ yā­cāmi), ill. múlt idejű alak­ját (yāci), vö. pab­baj­jaṁ gotamī yāci. Éppen ezért ’avat­ják’, pon­to­sab­ban ’noví­cius­sá és (/vagy) szer­zetes­sé avat­ják’ = pab­baj­jaṁ vā upa­sam­pa­daṁ vā la­bhati – és nem *”noví­cius­ava­tást / szer­zetes­ava­tást kap”, mert olyan a ma­gyar­ban nin­csen. Megkapni sem lehet: ige­kötő­vel sem működik. Része­sülni már lehet avatásban.

Jöjj – ez már (rész­ben) az egyéni stílus és nyelvi ízlés tar­tomá­nya: az én fülem­ben más­ként cseng a jer alak, ne­kem rokon­szenve­sebb, mert köz­vetle­nebb, míg a Jöjj túl emel­kedett, túl pate­tikus. („Jer, Osszián …”)

jól elmagya­ráztam – megint csak nem gon­dol­tak a recep­ció olda­lára, vö. Na, ezt aztán most jóóól el­ma­gya­ráztam! (Kaján vigyor.) Akkor már in­kább: ’jól / he­lye­sen magya­ráz­tam el”. Minden ilyesmit ki kell szűrni. – Amúgy pedig a páli ere­deti svāk­khāto dhammo kife­jezé­sére nem jó ez az „el­ma­gya­ráz” (nem is ezt jelenti az akkhāta be­feje­zett mel­lék­névi ige­névi alak, vö. pl. Mar­garet Cone szótá­rá­ban: told, declared, taught; called, named) – és még csak nem is e. sz. 1. sze­mély­ben, az ui. itt nincs, van azon­ban egy passzív szer­ke­zet: su- + akkhāta à svāk­khāta, ’jól / helye­sen / töké­lete­sen / „szé­pen” tárták fel / hir­det­ték a Tant (vö. *”lett fel­tárva / hir­detve / kinyi­lat­koz­tatva”). – ’Helye­sen fel­tárva / kinyi­lat­koz­tatva a Tan – járd hát a tö­rek­vők ne­mes és tisz­ta útját […].’

A jám­borság útját? Ez a páli brahma­cariya szeretne lenni. A jelen­tése: ’a törek­vők ne­mes és tisz­ta (= maku­lát­lan) élet­útja’. A „jám­bor­ság” egyma­gában nem elég, mert szinte sem­mit sem mond az átlag be­szélő számára.

e – ronda. Nem okvet­lenül kell kö­zelre mu­tató név­mást hasz­nálni – főleg ezt az irat­tár­szagú e-t –, ami­kor jó a hatá­rozott névelő is. Az egyes nyel­vek dei­xis­hasz­ná­lata (ego / hic / nunc, ’én / itt / most’) más és más: áll ez külö­nösen kö­zelre mu­tató név­má­sokra, magya­rán a páli ’ez’ nem (ok­vet­le­nül) egyen­lő a ma­gyar ’ez’-zel.

Így történt e tiszteletre­méltó avatása. – Meglátá­som sze­rint önma­gában nem hasz­nál­ható a tisz­te­letre­méltó – jelző­ként, név­vel már igen: Így tör­tént a tiszte­letre­méltó Koṇ­ḍañña ava­tása. Vagy talán in­kább: szer­ze­tessé ava­tása, hiszen ez a máso­dik lépcső / szint, már­pedig a ket­tőt vilá­go­san el kell külö­níte­ni egymástól.

8. Pabbaddzsá: „vándor­útra térés“, a későb­bi rituá­léban szak­kife­jezés, a szer­zetes noví­ciussá ava­tása. A teljes jogú szerze­tessé ava­tás az upa­szam­padá, „magára vétel“, itt ava­tásnak fordí­tottuk.

Mi az „a ké­sőbbi rituá­léban”? A (théra­váda) budd­hiz­mus vonat­kozá­sában szer­tar­tás­ról be­szé­lünk: a szer­zetes­ava­tás szer­tar­tása. Ez az upa­sam­padā, ami azt fejezi ki, hogy meg­törté­nik egy szer­zetes tel­jes el- és be­foga­dása a szer­zetes­közös­ség részé­ről, befo­gadják maguk közé, fel­veszik, tel­jes / maga­sabb ava­tás­ban része­sül. Ez eljá­rás­jogi kér­dés a Rend­ben: az ava­tás lebo­nyolí­tását min­den­ben a szer­ze­tesi rend­sza­bály­zat ren­del­kezé­sei-elő­írásai hatá­roz­zák meg. Nem csu­pán ava­tás az upa­sam­pa­dā, ha­nem a szer­zetes­ava­tás ak­tusa, mely ré­vén a szer­zetes­növen­dék­ből, a sāmaṇerá-ból – novícius­ból – im­már teljes / ma­ga­sabb ava­tású szer­zetes, bhikkhu lesz.

Később? Mi az a „később”? Mikor később, ha egy­szer a pab­bajjā már a Buddha tan­beszé­dei­ben egy­magá­ban kife­jezi a tá­vo­zást ott­hon­ról az ott­honta­lan­ságba? Ez me­gint félre­vezető – a mit sem sejtő, jó­hisze­mű ol­vasó újabb – immár soka­dik – meg­tévesz­tése.

Később – arra persze utal­hat, hogy nem egy csa­pásra lesz ké­sőbb vala­kiből noví­cius is, szer­zetes is, ha­nem ez utób­bi ava­tása kito­lódik az idő­ben, azaz a ket­tő egy­értel­műen el­különül. Ez való­ban ké­sőbbi fej­lemény.

a szerzetes novíci­ussá avatása. – Vélhe­tően figyel­met­len­ség­ből és pon­gyola meg­fogal­ma­zás­ból szár­mazó fa­tális mellé­nyúlás, más szó­val sület­lenség, a javá­ból: szer­zetest nem avat­nak novíci­ussá !!! Világit avat­nak no­víci­ussá, to­vábbá:

(1) a bur­mai ha­gyo­mány­ban vilá­git. – Teljes ava­tású szer­zetes vala­ki­ből majd csak a noví­ciá­tusa után lesz. A bur­mai hagyo­mány meg­ma­radt az ere­deti, két lép­csős ava­tás gya­kor­la­tá­nál (pab­bajjā > upa­sam­padā);

(2) a thai erdei hagyo­mány­ban ana­gāri­ká-t, aki az ott­hon­ta­lan­ság­ba távo­zott, fe­hér ruhá­za­tot ölt ma­gára (innen a thai meg­neve­zés: pá­kháo, ’fehér pa­mut / anyag’), és nyolc er­kölcsi fo­ga­dal­mat tesz;

(3) a Srí Lanka-i erdei hagyo­mány­ban a paṇḍu­palāsá-t, aki szer­zetes­szín öltö­zé­ket visel, de nem szer­zetes­lep­let, to­váb­bá aki az át­mene­tet ké­pezi az itt is fe­hérbe öltö­ző upā­saka (’vilá­gi hívő és támo­gató’) és a noví­cius kö­zött; bonyo­lult és idő­igé­nyes folya­mat ez, míg egy aspi­ráns végül eljut a tel­jes ava­tás­hoz:

1. világi >
2. upā­saka >
3. paṇḍu­palāsǝ >
4. sāma­ṇera = no­ví­cius >
5. (upa­sam­pa­dā-)bhikkhu = tel­jes / maga­sabb ava­tású szer­zetes.

Elnyújtott próba­időről van szó, mely­nek során bőven van idő látni és meg­ta­pasz­talni, miből is áll a szer­ze­tes­ség, bőven van idő át­gon­dolni, mivel jár. Egyben annak is pró­bája ez, hogy mennyire képes vala­ki bele­ido­mulni egy adott kolos­tor műkö­dés­mód­jába, azaz mennyire ké­pes BIG ME-t foko­zato­san a hát­térbe szorí­tani és le­építeni. És még idő­ben – szer­zetes­ava­tása előtt – távoz­hat, ha úgy látja jó­nak.

Srí Lanká-n nem nézik jó szem­mel, ha egy szer­zetes vissza­tér a vilá­gi élet­be: ha egy­szer fel­avat­ták, akkor marad­jon is szer­ze­tes az élete vé­géig. (Vö. „ki­ugrott” pap / szer­ze­tes.) – Srí Lanká-n az idő­szaki avat­tás leg­inkább olyan eset­ben kép­zel­hető el, ami­kor egy kül­föl­dön élő / dol­gozó Srí Lanka-i haza­láto­gat, és arra az idő­re szer­zetes szeret­ne lenni.

Ezzel szem­ben Burmá­ban is, Thai­föl­dön is „ingá­zás” megy: akár egy nap (!) ere­jéig is szer­zetes­sé avat­nak vala­kit, ha kéri, mond­ván, érdem­dús csele­kedet. Ez min­den­napos gya­kor­lat. A déli budd­hista újév ide­jére – az ápri­lis teli­hold­ját meg­előző, ill. kö­vető né­hány napra – is so­kan kérik az ava­tá­sukat, ki három, ki tíz napra, és az esős év­szak­beli el­vo­nu­lás ide­jére is fel­duz­zad a lét­szám a ko­los­to­rok­ban: az is a hagyo­mány ré­sze, hogy szer­ze­tesek lesz­nek. A bur­mai hu­mor eze­ket az idő­szaki szer­zete­seket – bő­ven van be­lő­lük! – dul­la­bha név­vel illeti, ami azt jelenti, hogy ’rit­ka, ne­he­zen kap­ható meg, nehéz hoz­zá­jutni’, és vélet­lenül sem erre utal ere­deti­leg, hanem az aláb­biakra:

197. ’’[…] dullabho buddhup­pādo lokas­miṁ, dullabho manus­satta­paṭi­lābho, dul­labhā saddhā­sam­patti, dul­labhā pab­bajjā, dul­labhaṁ sad­dham­mas­savana’’nti.
(CST: Saṁ­yutta Nikā­ya / Sa­gāthā­vagga-Aṭṭha­kathā / 7. Brāh­maṇa­saṁ­yutta / 2. Upā­saka­vagga / 1. Kasi­bhāra­dvāja­sutta­vaṇṇanā 197.)

Vagyis: (1) ritka, hogy egy buddha meg­jelen­jen a világ­ban; (2) ritka, hogy az em­beri lét­szfé­rá­ban (= em­ber­ként) szület­hes­sünk újra; (3) ritka, hogy ren­dü­let­len hit­tel és biza­lom­mal le­gyünk fel­vér­tezve; (4) rit­ka, hogy vala­ki az ott­hon­talan­ság­ba távoz­zon és ava­tás­ban ré­sze­süljön; (5) rit­ka (az al­ka­lom), hogy a jó és tiszta, igaz Tant hall­hassuk.

(Lásd a szöveg után a fény­képe­ket is!)

Vissza­térve tehát ehhez az omi­nó­zus vég­jegy­zet­hez: upa­sam­padā, „magára vétel“, itt ava­tás­nak for­dí­tottuk. – Semmi szük­ség efféle nagy­képű csúsz­ta­tásra: az „avatás” ui. nem a k. cso­port fordí­tása (talál­mánya), ha­nem a szó­nak 2. sz. szó­tári jelen­tése, bár­me­lyik páli-angol szó­tárt veszik is ala­pul, de a páli ká­non sok-sok szöve­géből is ez fog ki­de­rülni. A szó­tárak hi­bája, hogy a sor­rend – és a szug­gesz­tív szá­mo­zás – meg­válasz­tása során nem a pro­to­típus-sze­man­tika alap­ján jár­nak el, ha­nem első­ként a szó ere­deti szeman­tiká­jából indul­nak ki, holott egy jó szó­tár­ban a pro­to­típus­ból indul­nak ki, ti. ab­ból, hogy mi a pro­to­tipi­kus jelen­tése vala­minek, hogy mi az, ami első hal­lás­ra a több­ség­nek „be­ug­rik”, mi az, amire gon­dol, ami­kor meg­hallja. Az ’asztal’ pél­dá­ját gyak­ran hoz­zák fel: a proto­tipikus asztal fából van, négy lába van, négy­szög­letes, és kb. 70 cm magas. Senki se fog – vagy csak keve­sen – első hal­lásra egy lábon álló, fém­ből ké­szült asz­talra gon­dolni kerek asz­tal­lappal.

magára vétel, vö. magam­hoz vétel, későbbi értel­mezés­ben ra­gasz­kodás, még az 5. sz. vég­jegy­zetben. Valami­ért nagyon von­zód­nak ehhez a kife­jezés­mód­hoz, pedig egyik se szép, és nem is jó. A ma­gára vétel jelen­tés­tarto­mánya ön­magá­ban túl­ságo­san is tág, utal­hat ui. arra is, hogy ’ma­gára vette a kri­tikát’ (aki­nek nem inge, ne vegye ma­gára!), ill.: ’ma­gára vette az ingét’, de ez nem az, ha­nem: vál­lal, fel­vállal, majd ebből: ma­gára vállal vmit. Vala­mihez hoz­zá­jutni, vala­mit (meg)­szerezni sem ép­pen ma­gára vétel. – Kár ezért is, mert épp azt nem dom­borít­ják ki, hogy ezzel az ava­tás­sal egy jelölt ma­gára vál­lalja mind­azt, ami­vel a szer­ze­tes­ség, a szer­zetes­lét jár: egy szer­zetes élet­módját a maga szám­talan meg­köté­sé­vel és meg­szo­rítá­sai­val. Ez lenne ugyan­is a lé­nyege – és egy­álta­lán: az ér­tel­me – je­len­tés­tani kiruc­caná­suk­nak.

És ha már az értelme és az értel­me­zése vala­minek: nem későbbi értel­mezés­ben, mert az „értel­me­zés” mást jelent.

Ezzel itt most le is tesszük, elen­ged­jük a Dhamma­cakkap­pavat­tana­suttá-t.

▲

A következő, harma­dik rész­ben né­hány rövid szöveg­hely meg­vizs­gá­lása ere­jéig még egy szut­ta­for­dí­tás lesz terí­téken, majd meg­néz­zük, hogyan fest, ami­kor BIG ME csúcs­ra jár – el­szalad vele a ló –, mint az iz­landi közép­kor gyil­ko­lódzó pa­raszt­jai ese­tében: a „Nagy­szent” és né­hány ha­sonló, nem ke­vés­bé meg­fon­tolt, csuda bölcs magya­rítás apro­póján még egy for­dí­tást ve­szünk szem­ügyre. Ezt köve­tően a Buddha aggá­lyaira fo­gunk kitérni, ti. hogy mennyi­re fon­tos volt szá­mára a jó és tiszta Tan szö­veg­hű tovább­hagyo­mányo­zása. Végül K. R. Norman-nal zár­juk a követ­kező be­jegy­zést, őhoz­zá – és bölcs meg­látá­saihoz – térünk majd vissza.

 

(1) Burma, Shwe Oo Min Dhamma Sukha Tawya Yeiktha (Shwegyin-szekta): pabbajjā, azaz novícius­avatás Saya­daw U Teja­niyá-val [ejtsd kb.: sz^hejádó ú tédzsa­nija], 2013 janu­árja. – Ez itt vilá­gi gya­kor­lók novícius­avatása – távo­zás otthon­ról az otthon­talan­ságba.

(1a) ua., beöl­tö­zés után.

(2) Burma, ugyan­ott: upasam­padā, azaz teljes avatás – szerzetes­avatás –, 2013. jan. 31-én. – Novíci­usok (= szerzetes­növen­dékek) „teljes jogú” szerze­tessé avatása.

(3) Burma, Chanmyay Yeiktha: Chan­myay Saya­daw [ejtsd kb.: cs^henmjé sz^hejádó] szerze­test avat, 2020 január­jában. – Novícius „teljes jogú” szerze­tessé avatása.

(4) Olasz­ország, Santa­citta­rama, a thai erdei hagyo­mány – Thai Forest Sangha – olasz­országi kolos­tora, 2020. szept. 2. – Világi gya­kor­lóból anagā­rika lesz, fehér­ben: foga­dalom­tétel. (Lásd a szöveg­ben!) Ő az átme­net a világi és a noví­cius között.

(5) Srí Lanka, Budu­gallena Aranya Sena­sanaya (Srí Lanka-i erdei hagyo­mány: Gal­duwa-szekta), Dāna-sālā = ebédlő, 2022 már­cius vége: balról három noví­cius költi éppen az ebéd­jét; tőlük jobbra, a padlón az egyik paṇḍu­palāsǝ (lásd a szöve­get!). – Ez utóbbi az átme­net a fe­hérbe öltö­zött upā­saka és a noví­cius között. Mivel ő még se nem noví­cius, se nem szer­ze­tes, nem ülhet azo­nos magas­ság­ban evés köz­ben azok­kal, aki­ket már noví­cius­sá vagy szer­ze­tes­sé avat­tak. Egy upā­saka vagy ide­láto­gató világi külön terem­ben étke­zik, ahol már nem szük­sé­ges a padlón ülnie.

☸