Friday, November 13, 2020

Rátótiáda karanténban

Hetedik nap —
mármint itt,

a

KARANTÉNBAN.

November 13-a lett. Először – eredetileg – ötödik volt, tegnap már a hatodik, csak éppen internet nem volt.

Most van.

Hetedik nap. Ez már bőven túl is van azóta a félidőn. Bizony.
Nem is akarok én semmit. Semmi baj a karanténban – és semmi baj a karanténnal.

Közben tönkre­ment az eddigi 3. sz. adapter is a számító­géphez – akku meg már nincs benne/hozzá egy ideje –, továbbá nehe­zen jött, ugyebár, össze ez az internet­kapcsolat, mert bár itt egy használt iPhone, benne SIM-kártya, csak éppen ez utóbbi zárolva, aki pedig mindezt lelkesen beszerezte nekem, egyelőre mással van elfog­lalva. Én meg egyre kevésbé értek ilyes­mihez, és ennek megfe­lelően egyre gyak­rabban vállalok hülye­gyerek-szerepeket!

MAI NAE — ไม่แน่

Karantén. Baj csak akkor van a karan­ténnal (vagy bármi egyéb­bel), ha a tudat bajt csinál belőle és lármázik, ellenáll, neki­feszül, lázad. Semmi baj a karanténnal.

Tessenek bátran elol­vasni újra bezárt­ság témájához:

https://luangtavilasa.blogspot.com/search?q=bez%C3%A1rts%C3%A1g

További (későbbi) félre­értések elke­rülése végett úgy érzem, szeren­csésebb itt és most tisz­tázni egy­néhány dolgot:

(1) Úgy/Azzal indultam el Magyar­országról július 28-án Dél-Olasz­országba, hogy ott töltöm az idei esős évszak­beli elvonulást – egy teli­holddal későbbi kez­déssel –, és hogy onnan majd Burmába megyek tovább.

(2) Igen ám, de az ottani áldatlan álla­potok, a hajme­resztő körül­mények (és: törté­nések) miatt négy héttel később az Ácsán Mán [Ajahn Mun] és Ácsán Cshá [Ajahn Chah] fémje­lezte thai erdei hagyo­mány egyik nyugati kolostora, az idén harminc éves fenn­állását ünneplő Santa­citta­rama [ejtsd: Szanta­csittá­ráma] nyújtott számomra mene­déket a hátra­lévő időre a Rómához közel fekvő Poggio Nativo-ban. Délen sem, náluk sem állt szándé­komban tovább maradni az esős évszak kime­netele után.

(3) MAI NAE, mindig minden változik, kiszá­mítani semmit sem lehet, külö­nösen ilyen időkben nem: Burmába válto­zatlanul nem lehet menni, és sajnos Srí Lanka is leállí­totta külföl­diek beuta­zását, az olya­nokét is, akiknek pedig érvé­nyes tartóz­kodási enge­délyük van, mint nekem. Ezzel sajnos ez a lehe­tőség is elúszott – egyelőre.

(4) Azon a dimbes-dombos, hegyes és szeles, csapa­dékos vidéken, ahol a Santa­cittarama található, hideg van. Télen meg még annál is hidegebb, csikorog is akár, pl. januárban. Farkas nincs, de róka akad, ezért inkább talán róka­ordító hideg. Kint is, bent is. Mármint az egyes épüle­tekben: az ott élők már hozzá­szoktak, edzettek, rendsze­resen néhány fok volt csak pluszban regge­lente, leg­többjük még mezítláb, zokni nélkül járkált a saru­jában, én azon­ban nehezen vagyok meg éppen hogy vagy sehogy se fűtött helyen, mert fázom, egész egysze­rűen fázom, márpedig ott minden áldott nap nem is egyszer kell három épület között ingázni, és el is kell tölteni vala­mennyi időt odabent. (NB. Tet­szenek figyelni? A tudatra. Már­mint erre, itt bent. Az én tudatomra. Konven­cionális érte­lemben. Hogy miket mond.)

(5) És akkor jött a kedves ajánlat, én pedig elfo­gadtam: ez egy fűtött garzon az Allee szom­széd­ságá­ban Budán, mindenhez közel, fűtött fürdő­szobával, és szép világos a szoba, nagy ablakkal. Akkor, 2016. november 7-én elmen­tem innen, Burmába, most pedig jöttem ezen a napon, pont négy évvel később. Rómából. – Különös egybeesés…

Tehát csak átme­netileg tartóz­kodom itt: ahogy lehet menni – Burmába, Srí Lankára vagy Thai­földre –, menni fogok. Ez az öre­gedő, lassan, de bizto­san leépülő szer­vezet ott tart már, hogy szinte mindegy, hol nem jó neki! Ha pedig ez a nagy helyzet, akkor inkább kérek tüzes poklot, mint­sem a jegesebbiket!

A karantén 16-án éjfélkor jár le. A tize­dik napon.

Eddig kétszer szálltak ki ellen­őrizni, elhe­lyeztem-e a két hirdet­ményt, továbbá hogy itt vagyok-e egyál­talán. Mindkét alka­lommal végte­lenül udvarias, kedves, barát­ságos rendő­rökkel volt dolgom, akik széles mosollyal az arcukon érte­keztek velem. Az első alka­lommal nemcsak a hogy­létem felől érdek­lődött egy rokon­szenves, fiatal rendőr­tiszt, hanem azt is megkér­dezte, hogy MIBEN SEGÍTHETNEK. (Ui., nov. 13-a, péntek: ma is kiszálltak, és ma szemé­lyit is kértek. És ked­vesen emlé­keztet­tek a kijárási tila­lomra.)

Kaptam és kapok most is segít­séget: kedves bará­tomék, K. Péterék azok, akik újfent elszállá­soltak, továbbá K. Gergő, aki a repté­ren várt, ebéddel; idefuva­rozott és be is szerzett nekem jó néhány napra elemó­zsiát, és jószí­vűen gon­dos­kodott/-ik egyéb, az ittla­káshoz nél­külöz­hetet­len dolgokról.

Le a kalappal előttük,

ANUMÓDANÁ —

hálás köszö­net mind­nyá­juknak! Sādhu, sādhu, sādhu!

… akár­csak a kitartó, hűséges N. Bene­deknek, aki ezút­tal is PC/IT-vonalon remekel, és szerez be, hajt fel nekem minden­félét, hogy lehes­sen végre itt is internet. – (Ami van is, meg nem is: most éppen nincs, mert valami nem úgy ala­kult, aminek látszott. MAI NAE!) – És szegény türel­mesen viseli a balga­ságo­kat is: majd­nem az összes fellel­hető aljza­tot végig­próbál­tam a lakásban, a számító­gép azonban csak nem akart bekap­csolni. Már meg is beszél­tük, hogy akkor kedden elvisszük szer­vízbe, amikor meg­láttam az új adap­tert – az éjjeli­szekrény­kén. Az előző, tönkre­ment adap­terrel próbál­koztam. – Mint a rátó­tiak!

Hülye­gyerek-képzőt fogok nyitni. Át kell még gon­dolni, kikből álljon majd a cél­közönség.

Kedden zárt cipőt is kell nézni vala­hol, mert csak egy árva pár szandá­lom maradt – remé­lem, nem a fejemre aka­rom majd húzni!



😎