ANUMÓDANÁ —

A szerzetes alig győzi ezt a sok hálaadást, köszönetnyilvánítást!

Boldogan tesz eleget kötelezettségének — amikor felajánlanak neki valamit, valamilyen adományban részesül, thai hagyomány szerint hálaadást recitál, ez az anumódaná, s ugyanígy dolga, hogy amikor él az adománnyal, vagyis használja, vegye végig magában, tudatosítsa, mi célból kapta ő azt az adományt, mi az adomány rendeltetése (ez is recitálás), s ezt rövid hálaadással zárja.

Elterjedt az a gyakorlat is, hogy az adomány tárgyát, ill. azt, aki az adományt teszi — és aki kapja — megörökítik, majd pl. a Facebook-on nyilvánosságra hozzák az adományozó(k) nevével egyetemben. Ha valamilyen munkát végez valaki felajánlásként, akkor ez lesz lefotózva és fölrakva a Facebook-ra. Ezt a gyakorlatot vette át jelen sorok írója is annyi különbséggel, hogy a magyar adományozók nem szoktak felvételeket készíteni (ellentétben a thai hívekkel, akik ilyenkor feneketlen szelfizhetnéküket is kielégítik), a szerzetesnek pedig nincs olyan szerkentyűje, amivel pillanatokon belül fényképezhetne. És az sem biztos, hogy minden adományozó örülne a nagy nyilvánosságnak. —

Egy szerzetes a théraváda vagy déli buddhista világban teljes mértékben a hívektől, ill. a támogatóktól, adományozóktól (dāyaka) függ: ha például mindennapos, a korareggeli órákban lebonyolított alamizsnagyűjtő körútjukon nem kapnak egy nap semmit, akkor aznap nem esznek; ha csak keveset kapnak, akkor keveset fognak aznap enni; ha bőségesen kapnak — nos, akkor sem az a dolguk, hogy degeszre egyék magukat, hanem mértéket kell tartaniuk, tudniuk kell, mennyi az az elég. A Nagytiszteletű Ácsán Cshá (Ajahn Chah) mondta egyszer valahol, hogy egy szerzetes nem vízibivaly (thaiul ควาย), amire magyar szövegkörnyezetben, ebben a kulturális háttérben talán a ’vágómarha’ lenne a legfrappánsabb: embert nem ildomos arrafelé vízibivalyhoz — vagy akár kutyához — hasonlítani, mint ahogy a magyarban sem hízelgő éppen valakit levágómarházni.

Egy szerzetes számára a hívek négy alapfeltételt biztosítanak, négy alapszükségletét elégítik ki: (1) ruházat (cīvara), vagyis a szerzeteslepel és tartozékai; (2) élelem, alamizsna (piṇḍapāta); (3) hajlék vagy szállás (senāsana), valamint (4) gyógyszer és orvosi ellátás (bhesajja). — Felajánlás, adományozás és sok egyéb témájában lásd: https://watthai.hu/hasznalati-utmutato-szerzetesekhez/

Adomány természetesen nem kizárólag anyagi természetű. Adomány az is, ha valaki elfuvarozza valahová a szerzetest, ha az időjárási viszonyok nem engedik meg, hogy a szerzetes gyalog menjen, vagy körülményes eljutnia az úticélba; elkíséri piacra, szupermarketba, segít hazavinni a dolgokat. (NB. Ezeken a tájakon, ahol a szerzetes záros határidőn belül éhen halna, ha nem gondoskodna önmaga ellátásáról, beleértve a bevásárlást is, ezzel azonban nem egy rendszabályt megszeg, mint amilyen bárminemű fizetőeszköz használata — puszta birtoklása sincs megengedve! —, vagy élelmiszerek tárolása: a megengedett időben átvett és elfogyasztott élelmiszeren túl tovább kell adni vagy ki kell dobnia a maradékot, nem teheti el, nem spájzolhat stb., stb.)

Adomány az is, ha valaki el-elmegy a kolostorba, templomba, árámába stb. összegereblyézni a kertben, felseper, felmossa a verandát, felporszívóz a házban, azaz segít a ház és a kert körül, bármivel és bármiben, ami adódik.

Szerzetes ezzel szemben a Dhammá-val szolgálhat adomány gyanánt, tanítással, tanácsadással, eligazítással és útmutatással a meditáció gyakorlatához, irányadással.

És természetesen szerzetesnek is szabad élni a megosztás nemes gesztusával: megosztani másokkal, amiben részesül, már csak annak okán is, hogy felhalmozódhatnak olyan használati tárgyak, amikre bármilyen okból nincs szüksége. A legnemesebb fajtája a megosztásnak az, amikor azt ajánljuk fel egy másik embernek, ami a legkedvesebb számunkra, s a legszívesebben megtartanánk, megennénk, meginnánk, elnassolnánk stb., stb. — a legszebbet, a legjobbat, a legnagyobbat, a legfinomabbat stb., stb. Nem nagy művészet olyasvalamit továbbadni, ami eleve a kukában kötne ki.

Ez a mai anumódaná V. Lászlóé és T. Margité, itt helyben: köszönet a kedves felajánlásokért, az együttérző segítségnyújtásért — tisztított víz, algakúrához (!) megfelelő készítmény —, és a „szeretetcsomagban” ott lapult egy finom puha és meleg, kötött mellényke is!

Kívánom, hogy szép gesztusaik, alkalmazott felebaráti szeretetük révén gyarapodjanak mind a ketten.

Szádhu, szádhu, szádhu!

Végül meg szeretném még egyszer említeni, hogy K. Gergely és T. Anita nagyvonalú gesztusának köszönhetően a szerzeteslak teraszlaphoz jutott, s tegnap immár elkészült a kertben a gyakorlóösvény is — a járómeditáció gyakorlásához.

Szádhu, szádhu, szádhu — anumódaná minden felajánlásért és segítségért!

 ]

ANUMÓDANÁ —

Hálaadás Dr*** Csabának

A szerzetes így fogalmazott tegnap délután valamikor az érintettnek írt méljében:

„Holnap reggel fogom sz. engedelmével nyilvánosan megénekelni — világgá énekelni!!! — a jótéteményét: ilyen gesztusra még déli buddhista országban sem vállalkozik mindenki, nevezetesen arra, hogy kibumlizzon tömegközlekedve Budapest XI. kerületéből ide Veresegyházra egy ebédfelajánlás kedvéért, hogy aztán alig valamennyi itt-tartózkodás után már bumlizhasson is vissza. Nem, még autóval sem vállalják. — Bevásárolni a hozzávalókat, leállni főzni, kétfélét, salátát csinálni hozzá, reszelt sajtról gondoskodni ... édességet beszerezni, mindent szépen becsomagolni ... és figyelni az órát, ügyelni rá, hogy ideérjen még időben azzal a finom ebéddel ... le a kalappal, igazán! És majdnem elfelejtettem: föl se ocsúdtam az ebéd végeztével, és már el is volt mosogatva! — Szádhu, szádhu, szádhu!”

A Doktor úr nem járt a buddhista főiskolára, nem forog ilyen-olyan, magukat buddhistának valló ezo-spiri körökben, semmilyen lámától vagy risitől, szunimtól vagy gesétől, rinpócsétől, tulkutól vagy rósitól semmiféle beavatásban nem részesült, ám annál jobban érti a buddhizmus lényegét: félretolni, a háttérbe tessékelni önmagunkat, lemondani akár a szabadnapunkról egy szerzetes ellátása kedvéért, lemondani önös kis preferenciáinkról azért, hogy jót tehessünk egy másik emberrel. Vállalni mindent, ami ezzel jár, beleértve az oda-, majd visszavonatozást is. Igen.

Ez az alkalmazott buddhizmus lényege, a mindennapok kisebb-nagyobb önfeláldozásainak gyakorlata, hiszen ennek révén leszünk képesek BIG ME-t lebontani — letenni, elengedni —, ami nélkül nincs haladás a Buddha útján. A buddhizmus gyakorlatában éppen hogy a gyakorlat az érdekes, ha egyszer ez egy gyakorlati út: maga a Buddha is a gyakorlattal kezdte, a sok-sok tantétel — az elmélet — mind későbbi fejlemény. A Buddha útján a gyakorlat az érdekes, a tantételek alkalmazása. Elméleti felebaráti szeretettel, mint már a szerzetes egyebütt kifejtette, senki sincs kisegítve.

És ez az, amit a nyugati — valamint a már alaposan elnyugatiasodott japán, koreai, szingapúri, tajvani, hongkongi stb. — gyakorlók döntő többsége nehezen akar felfogni: a buddhizmus gyakorlatában minden mindennel összefügg, minden mindennel kölcsönhatásban áll, s így a meditációval önmagában nem sokra jutnak. Azt hiszik ugyanis, hogy leülnek meditálni, és akkor minden szép lesz és jó.

A meditáció segít el bennünket olyan felismerésekhez, mint hogy nincs itt bent senki, vagyis hogy ez a felfújt hólyag, ez az öntelt, beképzelt, túlméretezett egó csak konstruktum, a tudat építi föl és ki, továbbá hogy éppen ez a már-már kozmikus kiterjedésű hiper-egó, BIG ME, ez a fránya nagy én minden baj, minden rossz forrása a világban. BIG ME nem lesz hajlandó felismerni — hiszen nem lenne különben BIG ME! —, hogy ő maga a legnagyobb akadály az úton, mi több, ő maga a legfőbb ellenségünk.

A meditációs gyakorlatokkal párhuzamosan nekilátunk érdemdús cselekedeteket véghezvinni: ez kiválóan hat BIG ME ellenében. A Buddha a tanbeszédeiben három alapot említ, az érdemdús cselekedetek alapjait, puññakiriyavatthu: az előkelő első helyen, ugyanúgy, mint a buddhák és bódhiszatták tíz erényének — tökéletességének, pāramī-jának — felsorolásában az adakozás, az (1) adományozás nagyvonalú és nemes gesztusa, a dāna áll. Ezt követi (2) az erényesség, a jó erkölcs, az erkölcsösség, sīla, majd (3) a tudat fejlesztése, bhāvanā, ami nem egyéb, mint a meditáció. Ez a három számít tehát a (déli vagy théraváda) buddhizmus gyakorlatában a legérdemdúsabb cselekedetnek. (Tīṇi puññakiriyavatthūni – dānamayaṁ puññakiriyavatthu, sīlamayaṁ puññakiriyavatthu, bhāvanāmayaṁ puññakiriyavatthu. — Dīgha Nikāya: DN 33.)

Az általánosan ismert szabvány lista a páli kánon szövegmagyarázatai alapján tíz tételt tartalmaz, melyből az első három azonos az imént bemutatottakkal, a többi pedig így fest:

(4) apacāyana/apaciti, a tiszteletadás;

(5) veyyāvacca, a szolgálat;

(6) pattānuppadāna/puññānuppadāna, az érdemek átruházása/megosztása;

(7) abbhanumodana, örvendezés mások érdemei felett;

(8) (Dhamma)desanā, a Tan kifejtése, elmagyarázása másoknak;

(9) (Dhammas)savana, tanbeszédet hallgatni;

(10) diṭṭhujukamma, más nézeteit „kiegyenesíteni”, vagyis a helyükre tenni, kiigazítani.

Ezek együttes gyakorlása, ill. fejlesztése révén leszünk csak képesek haladni az úton, a spirituális fejlődés útján, ezek révén leszünk csak képesek mindent letenni, elengedni, s megtisztítani a tudatot a tengernyi szennyeződéstől, ami a megértés gátja.

Anumódaná — köszönetnyilvánítás — Dr*** Csabának a nemes gesztusért, gyarapodjon e jótétemények által!

Szádhu, szádhu, szádhu!

 ]

Semmi baj a dolgokkal — vagy mégis?

Lajtorját támasztani bárányfelhőhöz

Ültem a minap a vonaton, útban visszafelé Veresegyházra. Az egyik állomáson hangos kis csapat szállt föl: öt kamasz, olyan tizenhat körüliek, a kliséinkből rájuk szabott viselkedéssel: különösen a két lány egyike szenvedett heveny feltűnési viszketegségben, az ő hangja töltötte ki a fél vonatot.

És hogy hova telepedtek le? Hát az én közvetlen szomszédságomba. A másik lánynak akkora alfele volt, hogy csak a lépcsőn fért el, és hangerőben és idétlenkedésben ő volt a második helyezett. A fiúk nem hangoskodtak.

Szóval ott ültem én és olvastam, a Buddha egyik tanbeszédét éppen, a frissiben kinyomatott páli eredetivel ismerkedtem-barátkoztam, és szépséges gondolatok felett örvendezhettem.

A tudat természetesen ugrani akart, de legalábbis morogni meg zsörtölődni. Füstölögni egy jót amiatt, hogy hogy lehet így viselkedni, micsoda hangoskodás ez?!

Akart, de aztán nem füstölgött, aminek szerfölött megörültem. Minősítések, értékítéletek jöttek azért, lásd három bekezdéssel feljebb, vagyis a tudat besorolt, jelzőket aggatott ide is, oda is, pedig tudva tudja az a tudat — elméletben mindenképpen! —, hogy minden jelző, minden minősítés, minden értékítélet ennek a megvezetett, szennyeződésekkel teli, elfogult, részrehajló, előítéletes és rövidlátó tudatnak a terméke. Ott és akkor a tudatban ricsajozó bizottság — committee of the mind, a Nagytiszteletű Thānissaro Bhikkhu, amerikai szerzetes egyik ragyogó hasonlata, lásd With Each & Every Breath c. kiváló kézikönyvét: https://www.dhammatalks.org/Archive/Writings/Ebooks/WithEachAndEveryBreath_181215.pdf — józan hangjai kerekedtek felül. Más szóval az egyik hang szelíden tudatosította bennem, hogy egy kamasz mindig, minden időkben, mindenhol ilyen, ilyen volt, és eztán is ilyen lesz, és ezzel azért nincs semmi baj, mert egyrészt nem tudok változtatni rajta, másrészt pedig a dolgok mindig úgy vannak egy adott pillanatban, ahogyan kiváltó okok és feltételek függvényében létrejöttek. Mindezen túl mindaz, ami egy adott pillanatban éppen fennáll, a következő pillanatban már nem is áll fenn, ha egyszer minden, ami létrejön, mulandó — távozik, elenyészik, megszűnik, elpusztul, elmegy, meghal stb., stb., stb. És akkor még nem említettük a karmát: ki-ki maga felelős azért, tehet arról, hogy cselekedetei révén milyen karmát halmoz fel, ami aztán elkövetkezendő (újra)születéseit meghatározza.

Baj akkor sincsen ezzel — ezekkel a dolgokkal —, ha a tudat megtanul nem azonosulni. Azonosulni valamivel annyit tesz, mint hogy a magaménak tekintem, hogy az a valami, ami előjött, én vagyok, az enyém. Ebben a konkrét esetben — a kamaszlány(ok) viselkedése a vonaton — a tudat, úgymond, zavarónak ítélte a helyzetet, vagyis nem tetszett neki, ami körülötte zajlott. Nem tetszett, mert ez nem volt összeegyeztethető az elvárásaival, vö. „tanuljon meg viselkedni!” és hasonlók. Ez bizony BIG ME ilyenkor: BIG ME már csak tudja, hogyan kell viselkedni nyilvános helyen. BIG ME ellenállt, berzenkedett, fortyogott egy sort: ellenállt egy személytelen folyamatnak, amit egy másik, ugyancsak személytelen folyamat megfigyelt, hiszen valamely tudattárgy megfigyelése sem egyéb egy személytelen folyamatnál — tudatfolyamatnál.

BIG ME nem szokta elengedni a tudattárgyakat: az egyikbe kapaszkodik, el sem ereszti, a másikat azonnal kipaterolná, ám ez utóbbi fajta nem hagyja magát, főleg akkor nem, ha ellenállás van, nekifeszülés. Minél inkább ellenáll ugyanis a tudat valaminek, annál inkább ragaszkodik hozzá! Az én tudatomban szerencsére felbukkant egy hasznos varázsszó, ami minden ilyen esetben segít: aniṭṭhārammanaṁ. Azt jelenti, hogy ’nemkívánatos tudattárgy’. Azzal, hogy ez a „bizottságban” elhangzott, már létre is jött egyfajta távolságtartás: BIG ME hátrébb került, kikerült az azonosulás bűvköréből, s immár egyértelmű volt, hogy semmi köze a lány viselkedéséhez, hanghordozásához és a hangerősséghez: egy másik ember viselkedése csupán viselkedés, a hanghordozása csupán hanghordozás, és a hangerőssége is csupán hangerősség, semmi egyéb, nem én, nem az enyém, semmi közöm hozzá, s így nincs is vele semmi, de semmi baj, el lehet szépen engedni, le lehet szépen tenni, szelíden, gyengéden. Semmiféle tudattárgy nem az enyém, én magam sem vagyok semmiféle tudattárgy, ezek rajtam kívül álló dolgok mind, személytelenek, a tudat (az sem az enyém ugyanis) pillanatnyi tárgyaiként bukkannak fel, jelennek meg a tudatban, nem egyebek, mint pusztán tudattárgyak, amik keletkeznek és elmúlnak, szoros egymásutánban.

Olvastam, pontosabban immár alig hallhatóan recitáltam is azt a szépséges páli szöveget, szingaléz stílusban, és teljesen közömbös volt a tudat számára itt bent, ki hogyan viselkedik, ki mennyire ereszti ki a hangját. Különben is: ha az ember ilyenkor becsukja a szemét, s elképzeli, hogy a felsőtest egy kétajtós szekrényke, ami tárva nyitva, s ahová betessékeli, beljebb invitálja a hangokat, minden válogatás vagy részrehajlás nélkül (vö. „te kellemes hang vagy, jöhetsz, te utálatos hang vagy, tűnj innen!”), akkor megfigyelheti, hogy (1) a hangok immár bent vannak, nem pedig valahol kint, a térben, meg hogy (2) a fül nem lóg már kocsányon, vagyis nem nyúlik ki a hallójárat, tölcsérszerű képződménnyel a végén, akár x kilométerre — nem tapad bele a hangokba, nem csüng rajtuk, és legfőképpen nem azonosul velük, ha egyszer egyik hang sem az övé, egyik hang sem ő. A hangok vannak.

Érdemes ezt kifigyelni. A hely, ahol egy-egy hang keletkezik, ahol a forrásuk van, az esetek többségében valahol ott kint van, a külvilágban, s ezt gondolja a tudat is. És mivel minden érzékszervi ingerre ugrik, így egy hangra is ugrik, azaz abban a minutumban már nyúlik is a hallójárat, a fül nekiindul, elindul kifelé, egészen a hang forrásáig. Igen ám, de az érzékelés, az észlelés nem ott kint zajlik, hanem itt bent, hallani nem ott kint hall a fül, hanem idebent. És amikor kétajtós szekrényke a felsőtest, ahová beinvitálom a külvilág összes hangját, jöjjenek csak ide be, azért fogom őket itt bent hallani, mert itt bent észlelem őket. És akkor már nem indul el a fül, nem növeszt x kilométernyi kocsányt. Mi több, a hangok szabadon közlekednek, akadálytalanul — hiszen meg sem próbálok beléjük kapaszkodni, aminek nem több értelme lenne, mint létrát támasztani egy felhőnek —, és nemcsak bent vannak, hanem körbefonják az egész testet, ami lényegében az egésznek a kellős közepén leledzik, háborítatlanul: a hangok mindent bejárnak, ez azonban a tudatot nem foglalkoztatja különösebben. A hangok csak vannak, mint ahogy minden egyéb van, keletkeznek, és már távoznak is. Nem kapaszkodom beléjük, nem akarom sem távoltartani őket, és nem akarok beléjük csimpaszkodni, egyszerűen hagyom, hogy legyenek, együtt létezem velük, közömbösen, minden reakció, véleményezés meg címkézés nélkül.

A hangok témájához lásd még: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/08/hangok-1.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ahangok-folytatasa-2.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/meg-mindig-azok-hangok-3.html

Tudni illik ennek kapcsán, hogy nemcsak szem képes kocsányon lógni, hanem bármely más érzékszervünk is. A szemünk legelni szeret, pontosabban azt szoktuk mondani, hogy legelteti a szemét — valamilyen kívánatos tudattárgyon, élőn vagy élettelenen, édes mindegy. Legel. Legelni annyit tesz, mint enni, táplálkozni. A Buddha tanépítményében minden āhāra, ’táplálék’, s mind a hat érzékünk, az érzékszervek szünet nélkül kajtatnak újabb meg újabb táplálékforrás után (erről is olvashatnak a fent ajánlott kézikönyvben). Ahogy jóllakott, már keresi a következőt. Nem csupán a szem legel tehát, nem csupán a szem lóg kocsányon, hanem a fül is, az orr, a nyelv, a test, valamint a tudat — ez utóbbi a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás és érintés tudattárgyai, valamint a tudat tevékenységének tárgyai, mint pl. a gondolkodás. Az anyagiság világa 28 elemének osztályozásában (rūpavibhāga) az egyik, ellentétpáronként felállított elrendezési elv a megkülönböztetés az olyanok között, melyeknek tudattárgyuk van, s amelyeknek nincsen: az említett hatból az első ötnek van, s ebben az összefüggésben legelőről van szó, gocará-ról. Az egésznek a megnevezése szépen hangzó páli szóösszetétellel gocaraggāhikarūpa, az a fajta anyagiság, aminek legelője van, ahol az érzékszervek legelnek, táplálékhoz jutnak. A szem, a fül, az orr, a nyelv és a test az anyagiság világának jelensége, s mint mindennek, állandóan táplálékra van szükségük. Legelnek.

Visszatérve tehát: a legegyszerűbb együtt áramolni a történésekkel, belesimulni abba, ami éppen zajlik, s nem ellenállni, nekifeszülni: pont úgy jó éppen, ahogyan az a valami van, ha egyszer másként nem is lehetne egy adott pillanatban. Nem egy visszaemlékezésben lehet olvasni, hogy Ajahn Chah [Ácsán Cshá] mindennel együtt áramlott, azonnal feltalálta magát, bármi adódott is, bárhogyan alakultak is körülötte a dolgok: semmi baj nem volt a dolgokkal. Felesleges a tudatot — és áttételesen a testet — mérgezni olyasmi miatt, ami egyrészt nem én vagyok, nem az enyém, másrészt nem tudok rajta változtatni, harmadrészt pedig mulandó: most fáj, most nem tetszik éppen, most nem akarom éppen, de két pillanat múlva már nincs is. S negyedrészt, ugyebár, karma, a másik ember karmája, ami megint csak nem én vagyok és nem az enyém, és ugyanúgy nem tudok rajta változtatni.

Az azonban, hogy valamivel az égadta világon semmi, de semmi baj nincsen, nem jelenti még azt, hogy ne lenne valami baj — egy merőben más tartományban vagy síkon.

Ami példának okáért az etikát, az erkölcsiséget, vagy a közösségi harmónia dolgait illeti, ott arról van szó, hogy mások így és így viselkedhetnek, így és így cselekedhetnek — a buddhista etika felől nézve nem etikus, erkölcstelen, káros, magukra és másokra nézvést egyaránt ártalmas stb. tetteket követhetnek el —, mi azonban nem fogunk ilyen tetteket elkövetni, vö.

‘Pare vihiṁsakā bhavissanti, […] (1)

‘Pare pāṇātipātī bhavissanti, […] (2)

‘Pare adinnādāyī bhavissanti, mayamettha adinnādānā paṭiviratā bhavissāmā’ti sallekho karaṇīyo. (3)

Mások kegyetlenek, mi azonban nem fogunk kegyetlenkedni … mások élő és érző lényeket pusztítanak el, mi azonban nem fogunk ölni … mások elveszik, amit nem adtak nekik, mi azonban nem fogjuk elvenni (= nem fogunk lopni) … ekként kell gyakorolni ezek felülmúlását — szól az első három sallekha az összesen negyvennégy tételből a Buddha közepes hosszúságú tanbeszédeinek gyűjteményében (Majjhima Nikāya), a 8. sz., Sallekhasutta címet viselő tanbeszédben, melyek között megtalálhatók az erkölcsi fogadalmak be nem tartásától kezdve a háromféle duccaritá-ig — ’rossz/elvetemült viselkedés’ (2) szóban, (1) tettben, valamint (3) gondolatban (1. kāya-, 2. vacī-, 3. mano-duccarita) —, a tudati szennyeződésektől (kilesa), mint az irigység, harag, kételkedés, nyughatatlanság stb., a személyiségvonásokig, mint amilyen az arrogancia, pökhendiség, beképzeltség vagy pimaszság, de ott találjuk a felsorolásban a lustaságot éppúgy, mint pl. a hitetlenséget, a szégyentelenséget, a hanyagságot és a tanulatlanságot. Az a dolgunk egy-egy közösség tagjaként, hogy ezeket a vonásokat, tulajdonságainkat, efféle cselekedeteinket meghaladjuk, felülmúljuk, s helyettük pozitív ellentétüket műveljük (sallekhapariyāya).

Az idézett szutta azzal folytatja, hogy már az is nagy jótétemény, ha a tudat üdvös tudatállapotokra hajlik: Mások kegyetlenek, mi azonban tartózkodni fogunk a kegyetlenkedéstől … stb., éspedig azáltal, hogy aki erre és erre hajlik (cittupapādapariyāya) — a lista mind a negyvennégy tétele elhangzik —, annak számára adva van üdvös és jótét ellentéte, amivel elkerülheti (parikkamanapariyāya), s aminek köszönhetően felfelé lehet haladni (uparibhāgapariyāya). Az utolsó szakasz a kialvás és kioltás szakasza (parinibbānapariyāya), amennyiben immár a mindenkori ellentéte az, mely révén a rossz, ártalmas és káros cselekedeteket és tulajdonságokat egyszer s mindenkorra ki lehet iktatni.

Nos, való igaz: Ajahn Chah együtt áramlott mindennel, elfogadta a dolgokat úgy, ahogyan a dolgok vannak, csak hát ő tanított is ám, szerzeteseket és világiakat egyaránt, saját kolostora volt, ő volt az apát, vagyis az ő felelőssége volt, az ő hatáskörébe tartozott a rend, a fegyelem fenntartása, az ő feladata volt a renitenskedők megregulázása. Azonnal észrevette, ha valaki nem a rendszabályzat vagy a kolostor házirendjének szellemében cselekszik, s aznap este ez volt az apropója a sok dörgedelemmel át- meg átszőtt tanbeszédének, ami akár három meg öt órán át is tarthatott, nemritkán bele a hajnali recitálás kezdetébe, úgyhogy aznap éjjel senki nem aludt egy szemernyit sem.

Ahogy az én hatáskörömbe tartozik a tanítás, ahogy én vagyok a felelős azért, ahogyan a dolgok vannak és mennek egy kolostorban vagy bármilyen más intézményben vagy közösségben, ahol én vagyok a főnök — a hal feje! —, akkor nekem kell ügyelnem arra, hogy se a fejétől, se mástól ne bűzöljön az a hal. Rendet kell tennem, rendet kell tartanom a magam háza táján, beleértve azokat is, akikért felelősséggel tartozom.

Egyrészt tehát a hozzáállásomnak helyesnek kell lennie, vagyis valamennyi távolságot kell tartanom, az aktuális tudattárgyakba beleértelmezett milyenségüktől függetlenül szeretetteljesen viszonyulok hozzájuk, el kell engednem a dolgokat, szelíden, erőszak nélkül, le kell őket tennem anélkül, hogy azonosulnék velük, másrészt azonban kötelességem, hogy képezzem, neveljem azokat, akiknek képzése, nevelése rám tartozik, s alakítsam erkölcsiségüket, egyengessem az útjukat a Buddha által feltárt úton. Az erkölcsiség, a sīla mindennek alapja, a Buddha etikai rendszerének a kulcsa.

Ennek értelmében nincs semmi baj azzal, ha valaki szembemegy a Buddha tantételeivel, s olyanokat hirdet, ami ún. téves nézet, micchādiṭṭhi, ugyanakkor én magam nem vallhatok téves nézeteket, nem mehetek szembe a Buddha tantéleivel, nem alkudhatok meg, nem taníthatok olyat, ami üti a Buddhának a páli kánonban lefektetett eredeti, hiteles tantételeit, mert akkor nem vagyok buddhista, hiszen buddhistának lenni nem jelent egyebet, mint hogy a Buddha útját követem mindenben, amiben csak tudom. Azért, mert mások ölnek, lopnak, csalnak, hazudnak, ármánykodnak, csalárdkodnak, sikkasztanak, harácsolnak stb., stb., stb., nekem nem kell ölni, lopni, csalni stb., stb., és nem is fogok ölni, lopni, csalni stb., stb. El lehet dönteni, együtt üvölt-e valaki a farkasokkal, avagy sem. Nem muszáj a farkasokkal együtt üvölteni, és nem muszáj tehetetlenül sodródni az árral, a szennyel, a világ minden mocskával és szennyével, amikor tisztának is lehet maradni. És embernek lehet maradni az embertelenség tengerében. Fel lehet ismerni az árt, a szennyet és a mocskot, az embertelenséget.

Ahogy a Buddha fogalmazta: a Tan, amit megvalósított, átélt, megtapasztalt és feltárt, azaz a Dhamma nem csak mélyértelmű, nehezen látható át, nehezen fogható fel, de szembe is megy ezzel az árral, paṭisotagāmī. (MN 26) — A Buddha útja nem az önös, ki nem elégíthető vágyaitól hajtott ember útja, hanem a vágyak, az önzés, BIG ME elengedésének és lebontásának útja, ami élhetőbb, emberibb világhoz, valamint a megszabaduláshoz vezet.

 ]

A páli nyelvről: alapismeretek, írás és kiejtés

Kéretik átfáradni ide:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/07/pali-szovegek-nyelve-1.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/07/pali-szovegek-nyelve-2.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/08/pali-szovegek-nyelve-3.html

Ezzel a három új bejegyzéssel immár komplett az új, alaposan kibővített változat.

▲

Yatiwala, Mawathagama, Srí Lanka:
2023 júliusában és augusztusában.

▲

Október teliholdja, a vassza kimenetele • วันออกพรรษา :

ma ér véget a théraváda buddhista szerzetesek esős évszakbeli elvonulása

Sokan szeretnek párhuzamot vonni a keresztény nagyböjttel — pedig egészen másról van szó —, amikor a (déli) buddhista szerzetesek esős évszakbeli (páli: vassa ’eső’) elvonulásáról beszélnek, ami a Buddha kora óta hagyományosan július teliholdjának másnapjától október teliholdjáig tart. Ilyenkor a szerzetesek ünnepélyes fogadalmat tesznek, miszerint vállalják, hogy a vassa — thai พรรษา, a kiejtése kb. panszáa, burmai ဝါ , ejtsd kb. wá — idején nem utazgatnak a világban, s különösen nem éjszakáznak máshol, mint abban a kolostorban, ahol a fogadalmukat letették. Bizonyos esetekben távol lehetnek, de ez erősen korlátozott.

A Buddha idejében a szerzetesek állandóan úton voltak, egyik helyről vándoroltak a másikra, s a szállásuk leginkább erdőben volt, persze lehetőleg lakott település közelében, ahol alamizsnagyűjtő körútra indulhattak másnap pirkadatkor. Étkezés után rendszerint már vonultak is tovább.

Igen ám, de az esős évszak idején képtelenség volt ezt a vándorló életmódot folytatni: egyrészt nemritkán víz alá került minden, másrészt ilyenkor lehetett mindenféle válogatott kórságot, fertőzést összeszedni. Sokan betegeskedik végig a mai Indiában is, Délkelet-Ázsiában is a monszunt, az esős évszak idejét: heves, napokon át tartó esőzések, lehűlés, alattomos nyirkosság mindenhol, fekete penész lep be mindent, ami nem szellőzik eléggé és nem kap elég napot, és különféle bőrbetegségek gyötrik az emberek jó részét. Ráadásul gondot okozott akkoriban az élelmiszerek beszerzése, biztosítása is az esős évszak áldatlan körülményei közepette.

Ezért rendelte el a Buddha, hogy az esős évszak idején a szerzetesek valamilyen biztos, állandó építménybe költözzenek, s ott töltsék ki ezt a kb. három hónapot, aminek a végén újabb szertartás keretében oldják föl a vonatkozó tilalmat, s ahogy egyre szárazabb légtömegek szorítják ki a monszunt, ahogy a monszun kicseng, a vassa is „kimegy” — ez a thai วันออกพรรษา, ’a vassa kimenetelének napja’ —, ami, mivel telihold napja, egyben Jeles Nap is, ünnepnap, uposatha [upószatha], megfelelő szertartásokkal.

A Buddha szerzetesrendjében, ami nem is mellesleg a világ legrégebbi, közel 2600 éve töretlenül, megszakítás nélkül fennálló szerzetesrendje, az egyedüli különbségtétel az egyes szerzetesek között az esős évszakok száma, amit valaki a rendben töltött, a „szolgálati évek”. Mindenben az a döntő tehát, hogy ki hány vassá-val rendelkezik, ez az, amit mindenekelőtt tisztáznak, ha pl. ismeretlen látogató jön, új szerzetestárs költözik a szomszéd kuti-ba (szobába vagy bungalóba) stb., hiszen egy fél nap különbség is számít: az, akit korábban avattak szerzetessé, elsőbbséget élvez mindenben, s ő az, akinek rangidősként a tiszteletadás kijár. Ennek megfelelő lesz a nyelvhasználat is, a kellő megszólítás, az udvariassági fordulatok megválasztása, mivel nem mindegy, lefelé, avagy fölfelé beszél valaki. És bár szörnyű nehezen barátkozik meg az ilyesmivel a jóóóó nagy egóval megáldott nyugati ember (BIG ME!) — szerzetesként se lesz könnyebb, de ott előbb-utóbb belekényszerül a szokásrendbe —, ez bizony a buddhizmus egyik tartóoszlopa, a tiszteletadás és az alázat (ami nem szolgalelkűség, vagyis nem valami lábtörlőszerepre kell ennek kapcsán gondolni!), ami nélkül tulajdonképpen semmi sem működik igazán a buddhizmus háza táján. És a 38 számszerűsített legfőbb áldás, mangalaṁ uttamaṁ, közé tartoznak.

A felsőbb avatást — upasampadā — követő első öt évben egy szerzetes ún. navaka-bhikkhu, azaz ’új szerzetes’; öt és tíz vassa között ún. majjhima-bhikkhu [ejtsd, kb. maddzshima-bhikkhu, a /h/ mindig nyomatékos hehezet], ’köztes szerzetes’ (kvázi a „középmezőnyben”), majd tíz vassá-val thera-bhikkhu [théra-bhikkhu], ’öreg’. Ezt követően majd csak húsz vassa lesz érdekes: innentől kezdve a szerzetes mahā-thera, vagyis a rend ’nagy öreg’-je. Srí Lankán feltűnő a nagy tiszteletadás az ottani erdei hagyományban, már-már kultuszszámba megy. — A mahā-thera után már nincs számolósdi meg nyilvántartás, legalábbis nem nevesítik, nyilvántartani persze kell, épp az elmondottak okán.

E sorok írója, Luangtá Vilásza bhikkhu a mai nappal sikeresen betöltötte a hetediket, vagyis ezzel hét vassá-val rendelkezik. Így az ülésrendben már nem biztos, hogy leghátul lesz a helye, bár volt már olyan rendezvényen, ahol ő rendelkezett a legkevesebb vassá-val — annyi baj legyen!

]

Keletkezünk, elmúlunk — születünk és meghalunk:

azért születtünk, hogy ne szülessünk újra

Születés, születésnap – egyik örvendetesebb, mint a másik! Kiváló apropó, hogy születésnap kettő is volt most, két egymást követő napon (hogy máris itt legyen egy harmadik). Az egyik ünnepelt szinte ifjú ember még a maga szerény 64 évével!

A másik ünnepelt most töltötte volna be a 110. életévét, tehát nem is annyira születésnap volt ez, hanem az illető születésének évfordulója. Nem is mellesleg 98 éves és öt hónapos volt a néni, amikor elment – és szörnyen utálta már az egészet, különösen az utolsó néhány évében, pedig semmiféle szervi baja nem volt, a feje is egészen tiszta volt, szeme, mint a sasé (átesett ui. egy hályogműtéten). Csontritkulása, az volt neki, fájdalmai is, de a test már csak ilyen, ez a természete: egy bizonyos kor fölött lefelé mennek a dolgok, a test elkezd öregedni, leépülni, lassan, de biztosan tönkremegy, kinek ez jut, kinek az, de bevégezni valamennyien bevégezzük, ebben az egyben biztosak lehetünk, mint ahogy bizonyosság a Buddha szerint is csak egy létezhet, ez pedig az, hogy egy nap megyünk, mindannyian, kivétel nélkül, maraṇaṁ me dhuvaṁ jīvitaṁ me adhuvaṁ, ’a halálom bizonyos, az életem bizonytalan’.

Ez bizony az egyik anussati mint meditatív-kontemplációs gyakorlat: felidézünk, előhívunk, megjelenítünk dolgokat, újra meg újra visszahozzuk az emlékezetünkbe, tudatosítjuk magunkban, nehogy kicsússzon onnan, csak mert figyelmetlenek vagyunk; a maraṇānussati a halál feletti szemlélődés, igen, a tíz anussati, „felidézés” egyike, amit legalábbis a thai hagyomány szerint minden áldott nap végigvesznek a kolostorokban a szabvány recitálás részeként. Maraṇaṁ me bhavissati, ’meg fogok halni’ (szó szerint: „lesz nekem halál”), keresztény kontextusban memento mori, csak éppen ki az, aki a mai nagyfogyasztói, örökké és kielégíthetetlenül élvhajhász, hibbant világban ilyesmivel foglalkozik? És az ember már a szerzetességben sem bízhat maradéktalanul: a müncheni nagy ferences rendház szerzeteseinek bemutatása között akadt olyan is, aki azt az egyet tartotta igazán fontosnak röviden elmondani magáról, hogy ő Bayern-drukker. Igazán ígéretes!

Legyen neki. Szegény, megtévesztett ember!

A mi megvezetett, megtévesztett, vakság sújtotta, a lét igazságaitól egyre messzebb sodródó világunkban minden eretnekségnek számít, ami csak rávilágíthat arra, hogyan is vannak a dolgok valójában.

♣

Ilyeneket írt ez a szerzetes 2019. szeptember 11-én — és csak most, ebben a pillanatban esett le neki, miféle dátum is ez. Akkor hát ezt az emléknapot is hozzá lehet tűzni az eddigiekhez.

Ma már október nyolcadika van, kedd, zimankós reggellel. Közel négy hét telt el, és ebben a négy hétben volt egy haláleset, amit ma reggel fél hat tájban követett még egy, volt egy újabb évforduló is, aztán egy újabb születésnap … volt keresztelő, és volt templomi esküvő, majd az azt követő lagzi, mint értesültem róla. — Majd’ megfeledkeztem róla: egy kicsit korábban, még a nyáron, születés is volt.

Volt hát itt minden, ami egy-egy meghatározó életesemény, mérföldkő az emberek életében, már ami az átlagembert illeti: ível át az egész a fogamzástól, majd születéstől a halálig, lényegében két meztelenség között: meztelen az újszülött csecsemő, és meztelen az élettelen holttest. Két átmeneti meztelenség, ha egyszer minden átmenet, mint ahogy átmenet csupán a halál is, egyetlen tudatpillanat.

♣

Milyen különös ez azért: a haláltól szinte mindenki retteg, ezzel szemben senki sem retteg a születéstől, pedig ennek így kellene lennie, ha egyszer halál csak ott lehet, ahol (újra)születés van. Ahol újraszületnek, ott egy nap törvényszerűen meg is halnak.

A világ legtermészetesebb dolga meghalni, éspedig azért, mert ami csak keletkezik, létrejön, megszületik, annak kivétel nélkül távoznia, mennie kell, amikor eljön az ideje. Kivétel nélkül, mivelhogy élőre, élettelenre, konkrét és elvont dolgokra-jelenségekre egyaránt áll. Vannak kérész életű dolgok, mint például nevezett kérészek, s van, ami évmilliárdokon át tartja magát, de egy nap akkor is mennie kell, nincs mese. Aminek az a természete, hogy létrejöjjön, annak mindnek az is természete, hogy megszűnjön – yaṁ kiñci samudayadhammaṁ sabbaṁ taṁ nirodhadhamman’ti, de ezt a híres tételt már láthatták-hallhatták nem is egyszer, és ez így van rendjén. Ez a Buddha tanépítményének egyik pillére, nem csoda, ha unos-untalan előbukkan. (Lásd pl. a mulandóság-bejegyzéseket.)

A néhai Nagytiszteletű Nyāṇatiloka — más írásmóddal Nyanatiloka, Ñāṇatiloka — szerkesztette, majd a néhai Nagytiszteletű Nyāṇaponika által átdolgozott és kiegészített buddhista szótárban* maraṇa ’halál’ címszó alatt található a halálról szóló szócikk.

*Ez a nélkülözhetetlen kézikönyv angolul 1952-ben látott napvilágot, és eddig négy kiadást, valamint több utánnyomást ért meg. Teljes címe Buddhist Dictionary. Manual of Buddhist Terms and Doctrines. Le is lehet tölteni PDF-formátumban: https://urbandharma.org/pdf/palidict.pdf

’Halál’ a hétköznapi szóhasználatban egy mindenkori élettartamra korlátozódó vitalitás elmúlását, megszűnését, s ezzel a hagyományosan és a közmegegyezésben az ’ember’, ’állat’, ’személyiség’, ’egó’ stb. megnevezésekkel illetett tudati és testi folyamatok összességének elmúlását, megszűnését jelenti. Ezzel szemben szigorúan véve a halál minden egyes fizikai-testi és tudati-mentális jelenség pillanatnyi kombinációjának folyamatosan ismétlődő szertefoszlása és eltűnése, melyről így beszél az i. sz. V. században Buddhaghosa, a Visuddhimagga [’A megtisztulás útja’] című monumentális mű szerzője, a könyv VIII. fejezetében:

»Abszolút értelemben a lények élete egy kurta pillanat csupán, mivel az élet csak annyi ideig tart, amennyi ideig a tudatosság egy pillanata tart. Éppúgy, mint ahogy egy kocsi kereke — gördüljön éppen vagy álljon — kerületének mindig csak egyetlen pontján nyugszik egyidejűleg, egy élőlény élete is csak addig tart, ameddig a tudatosság egyetlen pillanatának az időtartama. Ahogy megszűnik az a pillanat, a lény is megszűnik. Mint ahogy mondják:

’A tudatosság már elmúlt pillanatának lénye csak élt, most azonban nem él, és a jövőben sem fog. A jövő pillanat lénye eddig még nem élt, most sem él, a jövőben azonban élni fog. A jelen pillanat lénye eddig nem élt, csak most él, a jövőben azonban nem fog.’

A buddhizmusban tudatpillanatokról beszélünk. Ezek a tudatpillanatok ugyanúgy alá vannak vetve a keletkezésnek, ittlétnek, valamint az elmúlásnak, mint bármi egyéb a világmindenségben: az egyik tudatpillanat távozik, megszűnik, s megszűnése váltja ki a rá következő tudatpillanatot. Megszűnik, azaz „meghal”. Össze nem érnek, ám a távozó tudatpillanat minősége határozza meg az ennek a távozó tudatpillanatnak a függvényében létrejövő tudatpillanatot. Ugyanúgy nem érnek össze, mint ahogy egy homokföveny homokszemcséi sem érnek össze, ám azt a benyomást keltik, hogy összeérnek. A tudatpillanatok ist ezt a hatást keltik: mintha hömpölygő, egybefüggő folyamot képeznének. Nem képeznek, nincs folytonosság, a folytonosság illúzió. Minden egyes tudatpillanat keletkezik, itt van egy ideig — és máris másféleséget mutat —, majd távozik, és úgymond a helyére lép a következő, ami minőségében már másmilyen lesz. Egyszerre csak egyetlen egy tudatpillanat jelenléte lehetséges, egy adott pillanatban mindig csak egy: az „előtte” már nincsen, az „utána” még nincsen, ami meg van, az a mindenkori jelen pillanat, ez itt most. (És mindenben élünk, csak éppen ebben az egyetlen, valóságosan is létező jelen pillanatban nem, de ez más lapra tartozik.)

Hasonlóképpen viselkednek az anyagiság világának (rūpa) folyamatai: erről volt már szó egy korábbi bejegyzésben, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html — Egy emberi test sejtjei sem viselkednek másként: létrejönnek, egy ideig itt vannak, ittlétük során változnak, majd távoznak, és a távozásuk feltételezi az őket követő sejtet, új sejtet, ami minőségében már másmilyen lesz. Ezt hívjuk öregedésnek meg leépülésnek, romlásnak és hasonlóknak. Egy átlagos emberélet folyamán többször cserélődik le a test sejtállománya, elhalnak, távoznak, új sejtek jönnek létre, szünet nélkül, s ugyanez áll a tudatosságra, valamint az egymást követő életekre: keletkeznek, tartanak valamennyi ideig, aztán megszűnnek, újra keletkeznek, tartanak valamennyi ideig, aztán újra megszűnnek.

Létrejön, itt van egy ideig, aztán bevégzi, távozik. — Ott álltam a varázslatos kertben Alsópetényben, lehet ennek már húsz éve is, ott álltam azon a részen, voltaképpen a kellős közepén, ahol a ligetszépe (Oenothera biennis) névre hallgató, lenyűgözően szép virág tenyészett: jó nagy területet foglaltak el, embermagasságúra nőttek, s napközben már lehetett látni, melyik dárdafej alakú bimbó lesz az, amelyik aznap ki fog majd nyílni. Napnyugta után kecsesen, némán megnyílt, s néhány perccel később teljesen kibontakoztatta a virágát, ami aztán másnap késődélelőttig úgy-ahogy nyitva volt még, de aztán elalélt. Este és éjszaka pompázott az egész ágyás; a nappal a hervadásé volt és az aznap nyíló bimbók beéréséé. Minden áldott este ez zajlott le az ágyásban, csak álltam ott közöttük, csendben, némán figyelve: hol itt, hol ott nyílt meg egy kicsit egy-egy bimbó, csendben, némán, s ugyanolyan csendben és némán nyíltak ki teljesen, hirtelen meggondolásból, itt is, ott is — megannyi élet, szüntelen körforgásban. És az sem zavarta őket, hogy valaki kifigyeli az ő már-már rituális nyílásukat az alkonyatban.

Az egész élet ezekből a folyamatokból áll, a tudati jelenségek is, a test jelenségei is.

A tudat vonatkozásában azt kell tudni, hogy tudatfolyamatokról (citta-vīthi) van szó, melyek 14 részre oszthatók, s leegyszerűsítve az ún. újrakötés tudatpillanatával (paṭisandhi-citta) nyitnak, és vagy az ún. létfolyamba (bhavaṅga) torkollanak, vagy ha a körülmények, feltételek, a kiváltó okok ezt váltják ki, az ún. cuti-cittá-val végződnek, ami nem egyéb, mint a halál tudatpillanata, mely után azonnal, minden átmeneti tétovaság, kerengés, köztes állapot stb., stb. nélkül már tovább is áramlott a tudatosság folyama a következő létbe, vagyis felhalmozott karmája függvényében megfogant egy új lény — ez az újrakötés, az újrakötés tudatpillanata (lásd itt fentebb).

Két tudatpillanat sose lesz egyforma, nem ismétlődnek; minden egyes tudatpillanat más és más, ugyanakkor egy-egy tudatpillanat csupán tudatpillanat, azaz a tudatfolyamat(ok) szempontjából közömbös, cuti-citta vagy paṭisandhi-citta az éppen, ami egy milliomod másodperc erejéig — vagy még rövidebb ideig — fennállt. Semmi különbség közöttük ebből a szempontból: ez is egy tudatpillanat, az is, és már nincsenek is.

Meg kell ugyanakkor különböztetni a hétköznapi, szokványos értelemben vett halált a néhai Nagytiszteletű Buddhadāsa Bhikkhu által „Dhamma-nyelv”-ként emlegetett használat halálától: nemcsak életünk végén halunk meg, hanem egész életünk során, hihetetlenül gyors egymásutániságban, amit egy közönséges emberi tudat képtelen követni, látni, átlátni és belátni. Amit lát, az egy teljes emberi élet végérvényesnek tűnő, megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan lezárulása, amikor is a vég látványos és abszolúte egyértelmű, hiszen előttünk egy élettelen test — amiben tovább zajlanak persze a testi folyamatok, csak éppen ezek másmilyen folyamatok immár. A lényege azonban ugyanaz, a szüntelen keletkezés, ittlét, majd az elmúlás, megszűnés. És hiába a világ legtermészetesebb dolga meghalni, a megszűnés tragikus — nem annak, aki eltávozott, hanem annak, aki marad, aki ezt átéli, megéli. A tragédia a leválás könyörtelen kényszeréből fakad, pontosabban abból, hogy nem tudunk elengedni, nem tudjuk, mi az a gyászmunka, görcsösen ragaszkodunk. Mintha felhőbe kapaszkodnánk. Voltaképpen nem is a halottainkat siratjuk, hanem önmagunkat, magunkon sajnálkozunk, hogy hogy tehettek velünk ilyet, hogy itt hagytak bennünket, egyedül, árván, magányosan, biztos támasz és vigasz nélkül. És ugyanezért van az is, hogy véletlenül sem engedjük elmenni szerencsétlen beteg hozzátartozónkat, még egy infúziót neki, még egy kis ezt, még egy kis azt, hadd vergődjön még egy kicsit, juszt is élni fogsz még!, a lényeg, hogy itt van még, igaz, már nem lehet vele kommunikálni, de itt van, meg lehet fogni, simogatni, puszilni, csak szenvedjen még egy kicsit a kedvünkért, néhány órácskát, néhány napot még. És már fél lábbal a koporsóban van, de azért leerőltetjük még a torkán a következő meg következő adag finom házi levest, egyebet, ha már fáradtunk vele s megfőztük és bevittük neki. Önzés ez a javából, nem hagyni, hogy egy szenvedő ember nyugodtan távozhasson, ha a teste távozni akar, és a tudata is feladta. Szeretni ilyenkor annyit tesz, mint elengedni szegényt. A kínlódás egyik forrása az, hogy a környezet — az orvosok, a személyzet, a hozzátartozók — beleszólnak a karma dolgaiba, ami elfogadhatatlan.

(Lásd ebben a témában a néhai Nagytiszteletű Luangta Maha Bua harcos kirohanását Ajahn Jayasaro Stillness Flowing című, monumentális Ajahn Chah [Ácsán Cshá]-monográfiájának 721. lapján: https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf )

Így hát születni csak az születhet meg, aminek a feltételei beértek. Aminek nem értek be a feltételei, éppen ezért nem fog megszületni, ám ha egyszer létrejött, feltételek függvényében, akkor óhatatlanul is távoznia kell egy nap. Más szóval megszületni, létrejönni cseppet sem magától értetődő valami, hiszen csakis feltételek függvényében lehetséges létrejönni, megszületni, ugyanakkor a megszűnés, az elmúlás, a halál kiváltó oka, feltétele a születés, jāti, ami így, önmagában születést jelent, de minden születés egyben újraszületés is.

Halál csakis ott van, ahol újraszületnek.

És ahol újraszületnek, ott végig kell csinálni mindent újra, kezdhetjük elölről az egészet, ahogy a képlet megy: jātipaccayā jarāmaraṇaṁ soka-parideva-dukkha-domanass’upāyāsā sambhavanti, a születés — azaz újraszületés — függvényében megjelenik az öregedés és a halál, a bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés is, kérlelhetetlenül. Így jön létre ez a tengernyi dukkha, szenvedés. — Ok van és okozat van. A születés a kiváltó ok, a halál az okozat, halál, amin valamennyiünknek át kell esnie, minden egyes életünkben, ha egyszer újraszülettünk és ezután is újra fogunk születni, kiváltó okok függvényében. Tüneti kezeléssel semmire sem megyünk: az okokat kell megszüntetni ahhoz, hogy az okozat is megszűnjön, mint ahogy a krónikus szegénység és nyomor esetében sem vezet semmire sem, ha bűncselekménynek nyilvánítják a kiváltó okok felszámolása helyett.

Nem kell tehát újraszületni, és akkor halál sem lesz. Magáért a születésért, az újraszületésért természetesen az ember felelős, hiszen az ember teremti meg a jāti, a születés feltételeit az egyebütt már tárgyalt avijjā ’tudatlanság’, valamint a taṇhā ’szomj, sóvárgás, vágyakozás’ révén.

(Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/neszenekem-igyjart-szerzetes-egy.html )

Lehet róla tenni, hogy ne legyen több újraszületés, ki lehet keveredni a létforgatagból, a saṁsārá-ból. És ahol nincs (újra)születés, ott következésképpen halál sincsen.

Végképp nem mindegy azonban, hogy a karma függvényében miféle újraszületés lesz az, de leginkább: hol? Melyik létszférában (bhūmi)? Mint mi? Ráadásul ebben az éppen aktuális életünkben beérhet egy korábban, egy korábbi életünkben elvetett rossz mag, és az egész életünk gyötrődésből és nyomorúságból fog állni: ki mint vet, úgy arat. Csak azért, mert ebben az életben jól megy — vagy hogy jó egészségnek örvend —, senki se higgye, hogy a következő életében, későbbi életeiben ugyanígy lesz!

Mindettől függetlenül általában örömünnepnek számít a világban a születés, örvend, örömmámorban úszik a család — persze csak ha egészséges az új jövevény —, örvendenek a barátok, ismerősök, a szomszédság, mindenki, ha meg híresség gyereke az a baba, a fél, vagy akár az egész világ örömünnepet fog ülni, de legalábbis ezzel lesz tele minden. Mélyszegénységben persze nem mindig öröm az újabb gyerek, az újabb születés, na de ki gondol ebben az egyre több pénzről, harácsolásról, nagyfogyasztásról, mohóságról és feneketlen önzésről szóló, tönkretett és lelakott, túlnépesedett világban ilyesmire? — Kezdheti szegény elölről az egészet — ez a fene nagy örömünnep oka?

A képződmények a halállal szűnnek meg, mint ahogy Sakka, az istenek „fejedelme”, ura, devānaṁ indo, a Buddha parinirváná-jakor, végleges távozásakor — amikor végleg kihunyt — megénekelte a Dīgha Nikāya, a Buddha hosszú tanbeszédeinek gyűjteménye 16. tanbeszédében, a Mahāparinibbāna-Suttá-ban (DN 16):

Aniccā vata saṅkhārā

uppādavayadhammino —

uppajjitvā nirujjhanti

tesaṁ vūpasamo sukho.

Mulandók bizony a képződmények,

természetük keletkezés és elmúlás —

megszűnnek, miután keletkeztek

elnyugvásuk maga a boldogság.

(Luangtá fordítása)

Az állandó pörgés, mozgás, az állandó le-föl, hol így, hol úgy, a hánykolódás, a sodródás, a vágyak szorítása és kényszere, a csillapíthatatlan szenvedélyek, a kielégületlenség és nyugtalanság stb., stb. után igazi megnyugvás, amikor a képződmények megszűnnek, elnyugszanak. Ezt a rövid, négysoros strófát (is) recitálják — általában háromszor egymás után — a szerzetesek a déli buddhista világban egy-egy (hamvasztás előtti) búcsúszertartás során. Ez itt páli–thai vegyes recitálás: https://www.youtube.com/watch?v=28VQ9hJ9-pw

Akit érdekel, tessék, itt a kettő együtt; a páli szöveg is thai írással:

อนิจจา วะตะ สังขารา  สังขารทั้งหลายไม่เที่ยงหนอ

อุปาทะวะยะธัมมิโน  มีความเกิดขึ้นแล้ว มีความเสื่อมไปเป็นธรรมดา

อุปปัชชิตตะวา นิรุชฌันติ  ครั้นเกิดขึ้นแล้วก็ย่อมดับไป

เตสัง วูปะสะโม สุโข  ความเข้าไปสงบระงับสังขารทั้งหลาย เป็นสุขอย่างยิ่ง ดังนี้

Van persze „hely”, ahol nincsen halál, ez pedig a nirvána, Nyugaton kevésbé ismert páli nyelvű alakjával nibbāna, ’kihunyás’, amit láng illusztrálhat a legjobban, egy láng, ami kihuny, kialszik, hiszen a nirvána egyik meghatározása szerint ez a szenvedélyek, a vágyak, a sóvárgás kihunyása. És ez az a „hely”, ahol már nyoma sincsen BIG ME-nek: egy megvilágosodott lény mindent elengedett, mindent letett, nem azonosul már semmivel sem, nincs bent senki, aki bármivel is azonosulni tudna, egyáltalán nincs ott bent senki, és így nincs, aki megöregedjen, nincs, aki megbetegedjen, leépüljön, tönkremenjen — és meghaljon. Vagyis megöregedni, megbetegedni és meghalni csakis BIG ME fog, ez a fránya nagy, felfújt hólyag, pökhendi, öntelt egó, minden rossz forrása a világban, az egó, ami ráadásul még csak nincs is, hiszen konstruktum csupán, képzet, illékony, szubsztancia nélküli tünemény.

Elválaszthatatlan egymástól halál és születés — igen, ebben a sorrendben —, és elválaszthatatlan jāti és jarā is: ez utóbbi az öregedés, öregség, leépülés.

Másodpercenként kismilliószor hal meg ez az „én”, újraszületik ez az „én”, egy új „én” veszi át a terepet a régitől, ami egyszer s mindenkorra eltűnik. Az „én” fizikai létem végével egyidőben elszakad az összekötő szál a tudatfolyamatok és a test között, ami ennek következtében máris bomlásnak indul. Az újraszületés azon minutumban ugyanúgy be is következik valamelyik létszférában, legyen az megtermékenyülés (fogamzás) alakjában egy anyaméhben, avagy máshol, más formában. A tudatosság személytelen, éntelen folyama-folyamata töretlenül, megszakítás nélkül áramlik tovább — hajtóereje a tudatlanság (avijjā) és a sóvárgás (taṇhā) — életről életre, a halál pillanatában sem szakad meg.

Az újraszületés is két szinten értelmezendő: egy egész életpályát lezáró fizikai megszűnésként, a halál tudatpillanatát követő azonnali újrakötés szintjén, valamint az egész életen átívelő, pillanatról pillanatra zajló újraszületések szintjén.

(Lásd Maurice Walshe: Buddhism and Death, https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/walshe/wheel261.html )

És ha már újra itt van — ráadásul emberként —, akkor mégis hogyan tovább?

Hogy hogyan? Ajahn Chah egyszer egy kérdésre válaszolva ezt mondta, lásd a már idézett Stillness Flowing c. monográfia 778. lapját:

Azért születtünk, hogy ne szülessünk újra. 

]

Harmónia, vidámság, nagy-nagy öröm, boldogság:

illusztris kutyavendégség a szerzeteslakban!

Szürke, borongós nap volt szombaton, csapadék is hullott, ám ez senkit sem zavart, vagy ha igen, legfeljebb annyiból, hogy a kutyikat nem lehetett csak így, a kert körbehancúrozása és feltérképezése végeztével beinvitálni a szerzeteslakba: előbb le kellett takarítani róluk a sarat, homokot.

Szombaton ugyanis kutyavendégség volt itt. Egy kedves ifjú barátom, Balázs a neve, aki sok-sok évvel ezelőtt tanítványom volt, rászánta magát, hogy kutyástul meglátogat, s elautózott ide Budakesziről.

Az egyik kutyihoz, Lencséhez volt már egyszer szerencsém, „hazai terepen”, vagyis náluk: jól emlékszem rá, hogy valamiért nem tudott feloldódni, nem is igen jött közelebb, csak tisztes távolból méregetett — és sűrűn, nyugtalanul ugatott. A másik kutyival, Manóval, aki egy későbbi mentőakció során, menhelyről került Lencse mellé abszolúte kutyabarát, szeretetteljes közegbe, most találkoztam először.

Megható volt már az érkezésük is: Balázs két kutyival, a kutyik tele várakozással, új hely, új szagok, új látvány … Ahogy bejöttek a kertbe, Balázs leoldotta a pórázt, a két kutyi meg usgyi, már repült is, körberohanták a kertet, ismerkedtek a hellyel.

A legmeghatóbb látvány az volt, amikor Balázs egyenként letakarította őket egy törülközővel, s illedelmes, jól nevelt kutyaként türelmesen megvárták odakint, a verandán, hogy bejöhessenek. Olyanok voltak, mint két pici gyerek idegen környezetben, feszült várakozással telve, ám kicsit feszélyezetten, visszafogottan, megilletődve.

És amikor elhangzott, hogy mehetnek, huss, rohant is befelé a házba mind a kettő, és első útjuk a Buddhához vezetett: meg sem álltak a Buddháig! A Dhamma-szobába rohantak ugyanis, nagy vidáman, körbefutották a Buddhát, tiszteletkört tettek előírásosan jobb kéz — pardon: jobb láb — felől, aztán ki a nappaliba. Ahol természetesen finom szőnyegek kínálták magukat, a lustálkodás és a jóízű szunya előtt azonban ismerkedés volt még és önfeledt játék. És lásd, Lencse kutya is levetkőzte kezdeti bizalmatlanságát, jött oda nagy boldogan barátkozni, Manó kutya is … Nem győztem őket simogatni, lapogatni; nem győztem örülni nekik — és nem győztem szeretni őket! Mindenki örült a többieknek, mind a négyen örültünk egymásnak, Balázs, a két tündéri, felszabadult kutyi, meg a szerzetes. Valami jótét, természetes harmónia és határtalan szeretet járt át mindent. Nagyon felemelő volt.

És akkor önkéntelenül is felsejlett bennem egy másik látogatás emléke, és arra gondoltam, hogy lám, ennek a két kutyinak véletlenül sem jutna az eszébe az orrom alá dörgölni, hogy a thaiok ezért meg ezért nem szeretnek, és tudtam, hogy nem fognak mindenbe belekötni, lehetetlen, otromba megjegyzéseket tenni, ezért meg azért letolni, gáncsoskodni vagy undok módon viselkedni csak azért, mert — mondjuk — bal lábbal keltek föl, vagy éppen telihold van.

Különös azért, hogy állatok számára nem adatik meg a spirituális fejlődés lehetősége. Eleve: egy alacsonyabb létszférában erre nincs mód. Bele kell törődni, hogy egy kutya, bármilyen csodálatos lény legyen is, erre nem képes, magyarán kutyaként nem fog tudni megvilágosodni: ezt egyes egyedül az emberi létszférában, az összesen 31 létszféra, bhūmi közül mindössze egyben lehet, ami a manussaloka [manusszalóka]. A kutyák a tiracchāna-yoni [tiraccshána-jóni] nevű, alacsonyabb létszféra lakói az összes többi állattal együtt. Négy apāya, vagyis szerencsétlen létszféra van szerencsétlen sorssal: (1) a niraya, a pokol, (2) az imént említett tiracchāna-yoni, (3) a pettivisaya [pettiviszaja], a péták, ’éhlények’ világa, végül (4) az asurakāya [aszurakája], a démonok és titánok birodalma. Ez a négy ún. duggati, szerencsétlen kimenetel, rossz végzet, rossz újraszületés, és bizony leginkább efféle duggati jut a többségnek — nevezhetnénk (örök) kárhozatnak is, elkárhozásnak, csak hát ez itt nem a kereszténység világa, hanem a buddhizmusé, ahol semmi sem tart örökké, így ha a pokolban talál valaki újraszületni, felhalmozott karmája függvényében, avagy ganajtúró bogár lesz belőle, éppúgy ki van téve az elmúlásnak és az újabb meg újabb születésnek, végeláthatatlan körforgásban (a saṁsārá-ban [szamszára], létforgatagban), mint azok a lények, akik az ún. magasabb létszférák egyikében születnek újra, merthogy ilyen is van, sugati [szugati], az, amikor szerencsésebb fordulatot vesz valaki, és vagy emberként születik újra, vagy a hat devaloka [dévalóka], ’isteni létszféra’, tkp. ’világ’ egyikében, ahol túl sok az érzékiség, az öröm, s így elhanyagolják spirituális fejlődésüket, azaz képtelenek elérni a megvilágosodást, helyette azonban újra itt a földön jelenhetnek meg, emberként. Újraszületni nem is mellesleg a húsz ún. Brahma-világ egyikében is lehet, de egy nap ott is kikopik a karma. A kutyavendégség összefüggésében ez azonban már érdektelen, úgyhogy részletekbe itt és most nem bocsájtkozunk.

A lényeg — itt és most — két létszféra: az emberi, ill. az állati.

Az ember képes különbséget tenni jó és rossz, etikus és etikátlan, erkölcsös és erkölcstelen között, képes megítélni, mi a jó, mi a rossz, mi az etikus stb., stb. — állat erre nem képes. Ugyanakkor a legelvetemültebb vadállat sem lesz képes azokra az aljasságokra, amikre csak az ember volt képes, képes ma is, és a jövőben is képes lesz, minden skrupulus nélkül: a történelmet kell egy kicsit felütni, körülnézni, milyen nemes cselekedeteket vitt végbe az ember!

Kár, nagyon nagy kár, mivel emberként újraszületni ritka kincs, ritka lehetőség, „nehezen kapható”, dullabha, amiből öt van:

Buddhuppādo dullabho lokasmiṁ.

Manussattabhāvo dullabho,

Dullabhā saddhā sampatti,

Pabbajitabhāvo dullabho,

Saddhammassavanaṃ dullabhaṁ.

Az első: ritka, hogy egy buddha jelenjen meg a világban. — A második: ritka, hogy valaki emberként szülessen újra. — A harmadik: ritka, hogy valaki (szilárd) hittel legyen felruházva. — A negyedik: ritka, hogy valaki szerzetes legyen. — Az ötödik: ritka az alkalom, hogy igaz, tiszta Tant hallgathasson valaki.

Ezen a mi bolygónkon immár több mint hét milliárd ember él. Senki sem tudja ezzel szemben, hogy minden élőlényt egybebéve mennyi az összes nem emberi lény száma az emberszabású majmoktól és delfinektől kezdve lefelé, a legalacsonyabb rendű amőbákig, baktériumokig és mikróbákig. Ennek a szerzetesnek a kedvenc száma a centillió: ez 600 db nulla az egyes után. És csak azért ez a kedvence, mert ha minden igaz, ennél nagyobb számnak egyelőre még nem adtak nevet, pedig a buddhizmus összefüggésében elkelne akár a hatszázszorosa is, 36 ezer nulla, vagy ennél is több, hiszen a létforgatagnak nincs se kezdete, se vége, s így az életek száma is végtelen ugyan, ki lehet azonban ragadni, mondjuk, egynéhány centilliónyi életet — úgy is, mint „élet”, azaz élőlény. (Ami a térbeli távolságokat illeti, ugyanez a helyzet.)

Mindegy. Elképesztően sok élőlény ez, és ehhez képest a hét milliárd ember elenyésző, mint ahogy Thaiföld kb. hetven milliós népessége mellett a kb. 300 ezres szerzetesség is eltörpül.

Emberként újraszületni tehát meglehetősen ritka esély. A Majjhima Nikāyá-ban, a Buddha közepes hosszúságú tanbeszédeinek gyűjteményében található egy jól ismert hasonlat: tegyük fel, így a Buddha, hogy egy ember beledob a tengerbe egy jármot egy lyukkal a közepén … — „Tegyük fel, hogy egy vak teknősbéka él a vízben, ami csupán egyetlen alkalommal jön fel a víz színére egy-egy évszázad végén. Mit gondoltok, szerzetesek? Vajon az a vak teknősbéka beledugja majd a fejét a járomba?” — Lehet, spekuláltak a szerzetesek, hogy majd egy hosszabb időszak végén valamikor. — „Hamarabb dugja az a vak teknősbéka a fejét a járomba azzal az egy lyukkal, mint ahogy az az ostoba ember, aki egyszer már elkárhozott, visszakaphatná emberi létét. És hogy miért? Azért, mert nem követik a Dhammá-t, nem gyakorolják, ami tisztességes és erényes, nem teszik, ami üdvös, nem visznek végbe érdemdús cselekedeteket. Egymást pusztítják, s lemészárolják a gyengéket.” — Hát igen. Így szól ez a szövegrész a Bālapaṇḍita-Suttá-ból [’Az ostoba és a bölcs emberekről szóló tanbeszéd’] (MN 129).

Manussattabhāvo dullabho: ritka, hogy emberként szülessünk újra. Meg kell hát becsülni, élni kell ezzel a ritka lehetőséggel, jót cselekedni, tartózkodni a rossztól, s megtisztítani a tudatot a szennyeződéseitől. Erről szól a Buddha, erről szól valamennyi buddha tanítása — sabbapāpassa akaraṇaṁ / kusalassa upasampadā / sacittapariyodapanaṁ / etaṁ buddhāna’ sāsanaṁ —, ez, ez a buddhák tanítása!

A kutyák jót cselekedtek, és jót cselekedett a gazdájuk, Balázs, aki kedves felajánlást is tett:

szádhu, szádhu, szádhu — anumódaná!

]