Kifutunk a világból meg az időből. Továbbá: egy nap az egész a gatyába megy!

Kedves ***,

azelőtt a népek kifutot­tak az idő­ből. Olykor a világ­ból. Érde­mes elkép­zelni a képi­ségét. Meg az ígére­tüket.

Van a Buddhá­nak egy-két tanbe­széde, mely a világ vé­gére ve­zető út­ról szól. Az ere­deti (a páli) azért jobb, mert ott ugyan­az a nyelv­tani eset fe­jezi ki egy szó eset­ragja­ként, amit a ma­gyar (1) -ra/-re-vel, ill. (2) -hoz/-hez/-höz-zel fejez ki. Vagyis a Buddha világ vé­gére ve­zető útja egy­ben a világ végé­hez is ve­zető út – és így máris MÉG IZGAL­MA­SABB ez a kérdés! 😂 Mennyi izga­lom!

Főleg hogy a Buddha azzal foly­tatta, hogy „sima” („egy­szerű”) oda­uta­zás­sal/-mene­tellel nem is lehet elér­ni a világ végét, ugyan­akkor per­sze a világ­nak igenis van vége = vége van, és oda el is lehet jutni. Itt olvashat erről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ayam-vuccati-ariyassa-vinaye-loko-ezt.html

▲

Idő mint olyan nincs is, kedves ***! 😂 Mint ahogy moz­gás sin­csen. Annyi baj le­gyen: az em­bert ezek a dol­gok is jól meg­vezetik!

Azt írja, hogy „roha­nok a nagy SEM­MIBE!” – És azt nem kér­dezi meg magá­tól, hogy hon­nan rohan a sem­mibe? Érde­mes azt is meg­néz­nie, hogy ha a „sem­mibe” rohan, akkor ott mégis mi van? Van vala­mi egy­álta­lán? Ahol ugyan­is „sem­mi” van, ott csak akad vala­mi, vagy nem … ??? 😂 Tetszik tudni … a sem­mi az a hely, ahol még „sem­mi” sin­csen! Ahol ugyan­is „sem­mi” van, az már vala­mi, ami ott van. A sem­mit el sem tud­juk kép­zelni magunk­nak: ahogy arra gon­do­lunk, hogy „sem­mi”, már gondol­tunk vala­mire, vagyis a sem­mi kép­zete és fo­galma meg­jelent a tudat­ban, s ezzel „vala­mi”-vé avan­zsált.

▲

Jaj de rég volt itthon... Nem akar vissza jönni?? 😂 Viccet félre­téve... Szo­morú a hely­zet.. Na­gyon. – Tényleg vicces kedvé­ben lehet! Szük­ség is van rá! Olyan ez vala­hol, mint az öre­gedés meg a le­épü­lés: ha meg­fogunk ben­nük vala­mit, ha észre­ve­szünk ben­nük vmi mulat­ságo­sat, móká­sat – úgy is lehet­ne mon­dani, hogy tragi­komi­ku­sat –, akkor ne­vetni is képe­sek le­szünk rajta, ha más­képp nem, hát KÍNUNK­BAN! Tetszik en­gem érteni? Szamár­fület kell mu­tatni oly­kor a dol­gok­nak! Itt az embe­rek szíve­sen nevet­nek egy jót kín­juk­ban: még az Ambu­luwá­wa köz­pont­ban for­dult elő rend­szere­sen, ahol vol­tunk egy páran az én kor­osztá­lyom­ból, hogy hol ez, hol az tá­pász­ko­dott fel a padló­ról nagyo­kat nyög­dé­cselve … én meg kedve­sen és ártat­lanul moso­lyog­tam (belül meg jót somo­lyog­tam) mind­ehhez, és rend­sze­rint meg­szólal­tam: jarā pi duk­khā (dzsa­rá pi duk­khá), ’bizony szen­vedés az öre­gedés és le­épü­lés’, mire a ked­ves érin­tett hango­san fel­neve­tett. – Igen, a déli budd­hiz­mus kultú­rája már csak ilyen: tud­juk jól, mi van, mi vár ránk stb., job­bat meg amúgy se tehe­tünk, mint.

Egy 75 éves lon­doni bará­tom­nak írtam meg még ta­valy egy régi emlé­kemet a „víz­mű­vek” kap­csán (ő emle­geti így: water­works). 1968 nyara talán, Ara­don, láto­gató­ban a nagy­mamá­nál – vagy ugyan­ott, csak ké­sőbb? 1972 táján? Nem tudom. Ott ül­tünk hár­man, két otta­ni, velem egy­idős haver meg én, egy tera­szon. Vala­mi üdítő­félét fo­gyaszt­hat­tunk. Kamasz-élce: egyi­kük elő­adta nagy kajá­nul, mint vala­mi kikezd­hetet­len igaz­ságot, misze­rint az utol­só csepp min­dig a ga­tyába megy. – Ez azért jutott nekem né­hány éve az eszem­be, mert így öre­gedő­ben, tet­szik tudni, nem­csak az utol­só csepp megy oda, ha­nem gyak­ran saj­nos már az első is (vagy még több!!!), ott kezdi, ott köt ki, ha nem érünk idő­ben oda vala­hová, ahol p***ni lehet.

És az hagy­ján, hogy ezt meg­írtam az én régi jó bizal­mas bará­tom­nak Lon­donba, de hozzá is tet­tem rög­vest: a leg­izgal­ma­sabb majd az lesz, ami­kor az egész megy a gatyá­ba! 😂 Hát nem, ***? – Remek volt a fogad­tatása! Annyi­ra tet­szett neki, hogy azon mele­gében to­vább is küldte! 😂 A meg­fele­lő kor­osz­tály­nak per­sze, akik ezt iga­zán érté­kelni tudják.

▲

Forgas­son ki min­dent, amit ír nekem – ami a későb­bie­ket tölti ki a mél­jében. Igen, kifor­gatni: le­gyen kívül a bélés. Állít­son min­dent a feje tete­jére. Vegye min­den­nek az ellen­kező­jét | az ellen­tett­jét. Szomorú? Úgy a jó, ha szo­morú. Na és? – Egye­dül van? Az mit tud? Tessék elő­kotor­ni a kér­dés­özönt, amit még régeb­ben küld­tem egy­szer, és bele­vágni. Körbe­járni. Min­dent. Ízekre szedni. Szét­szedni. Újra össze­rakni: miért baj, ha? Miért baj az, hogy? Mi a baj azzal, hogy? Mi? Mi? Min­dent meg­kérdő­jelezni, min­den állí­tás­nak vagy meg­álla­pítás­nak az érvé­nyes­ségét, mert­hogy ez is mind-mind a meg­veze­tettsé­günk, mi pedig be­dőlünk. MIN­DEN­NEK bedő­lünk.

Nem tudom merre tovább.. Nem szíve­sen csiná­lom azt se amit most csiná­lok. Tény­leg egy tapo­só malom az egész élet. Semmi értel­me. – Erről már volt szó, nem is szeret­ném ismé­telni magam. A bezárt­ság-blog­ban találja az alap­vető meg­köze­lítés­módot. Tessék újra elol­vasni: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/bezartsag-nem-akarjak-inkabb-vegre.html

Értelme igazá­ból annak van, amit ugyan­csak el­mond­tam már kis­millió­szor: tenni róla, hogy többé ne kell­jen újra meg­jelen­nie vala­mi­lyen (vala­me­lyik) létfor­mában. – Remé­lem, ezt a be­jegy­zést már jól isme­ri: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html

Boldog nem leszek, sehol. – De. De lesz: ha akarja. Bár­hol. Most még nem akarja. Jobb, ha ezt elhi­szi nekem. – Én nem tudok bol­dog lenni. – Nem lehet ’tudni’. Képes­nek lenni. Az nem így műkö­dik. Amúgy pedig: miért akar min­den­áron bol­dog lenni?

▲

A legjob­bakat mind­nyá­juk­nak,
barát­ság­gal, mettá­val:
Bhanté Vilásza

 

Van ott valaki...? Valami...???

▲

A saviour will be born: Christmas thoughts for 2023

Do not say, ’’the same old procedure’’ (and the same old folks involved), as it is not true: whatever there is, whatever comes to be, whatever arises, happens, and eventually ceases, all that is new, always new, as, apart from the distorted perceptions of our minds, nothing repeats itself!

Nevertheless, Christmas is approaching again. One Christmas more, and, if you put it another way, one Christmas less, only, who wants to listen to such stuff? What a bad sport! 😊

Every year, a saviour, a redeemer is born, again and again, a monumental feast celebrated all around the world. This saviour could not save, could not redeem humankind, and I wonder if he had ever understood that humankind is for ever doomed to be irredeemable: humankind does not seek redemption, salvation – or liberation / emancipation (to give this a Buddhist twist, vimutti in Pāli).

The Buddha, on the other hand, was fully aware of this state of affairs, and right after his enlightenment, he summed up his concerns. As a perfectly enlightened being, he could very well see that there wouldn’t be much use to propagate the Dhamma, and decided to stay inactive instead – until, according to tradition (and the oldest scriptures) he could be persuaded to teach. His teaching career lasted for forty-five years.

No, we cannot be saved, cannot be redeemed simply on the grounds that we are all too reluctant to get engaged: yes, engaged, for redemption takes place within, with the very saviour being as much within. Salvation is our own job, and the Buddha offers the most pragmatic way leading to it. Salvation – liberation, emancipation – is attainable in this very life, here and now, given that you put faith in the most authentic, original teachings of the Buddha preserved in southern Buddhism, and follow them wholeheartedly. Your own salvation is in your hands, you are your own saviour. Only you can save yourself.

There is, alas, one big obstacle to this, and you may call it, with good reason, BIG ME. See: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/09/self-i-and-mine-ego-and-big-me-root-of.html

▲

Never mind! Nothing is new under the sun, you would say, countering Buddhism’s niccaṁ [pronunciation, appr., nitcham] navāva saṅkhārā, ’formations are always new’.

▲

It is, after so much wilful disheartening, high time to wish you Merry Christmas and a Happy New Year, good health, cheerfulness, liberating insights, a balanced mind, and all the best for this coming 2024 which will mark, actually, my 70th (as it will be my turn now to turn seventy, and join the club! 😊), albeit it is my duty to be alert and always bear in mind a saying which was soooooooo often repeated by our teachers, both monastic and lay, accompanied by huge smiles and great laughter, at the International Theravada Buddhist Missionary University (ITBMU), Rangoon: ’’Which one comes first, tomorrow, or our next life, one never knows!’’

What’s the big deal, really … ??? 😊

▲

 

Megváltó születik: 2023 karácsonyára

Még hogy nincs erre­felé kará­csony előtti, netán kará­csonyi han­gulat, ezen a tró­pusi szige­ten! Igaz, egy hang azzal érvel itt bent, hogy amit az „én” („szemé­lyes”, külön bejá­ratú) észle­lésem és értel­mezé­sem „kará­csonyi hangu­lat”-ként köny­velt el, nem biztos, hogy úgy is van. Hogy más is így észleli, és ennek meg­felelő értel­me­zést ad neki.

Hogy mi történt? Csak annyi, hogy a nagy, párás meleg­ben, a kora­esté­ben fogta magát egy nap az áram­szol­gálta­tás, és leállt. (Mint meg­tudtam azóta, az egész ország­ban, vala­mi nagy gu­banc miatt a köz­ponti ellátó­rend­szer­ben.) Vele együtt a venti­látor is. Csak abban bíz­hat­tam, hogy vala­hogy ki fogom bírni a 31 fokos szobá­ban zárt ablak mel­lett, venti­látor nélkül: abla­kot csak sokkal ké­sőbb lehet nyitni a mosz­kitók miatt.

Kint róttam a hosszo­kat a kör­folyo­són. Bent, zárt ablak megett hat füs­tölő égett: később már ki lehet nyitni min­dent, és a mosz­kitók java távo­zik is, mert a füstöt nagyon nem szere­tik. Kint egyre söté­tebb lett az este, köz­vilá­gítás persze sehol, a szoká­sos benti fények sehol. Szél se rezdült. Az ég­bolt is kitisz­tult, áttü­rem­kedtek a csilla­gok a véko­nyodó felhő­zeten: jó szoká­sához híven az est­hajnal­csillag volt a leg­erő­szako­sabb a maga egyedi fé­nyes­ségé­vel. Bal kéz felől egy tere­bélyes és tekin­télyes, koro­sodó mangó dús, buja lom­bozata, majd­nem kar­nyúj­tás­nyira; jobb kéz felé, kicsit távo­labb, egy másik fa­fajta, jó nagy, buja, barát­ságo­san hívo­gató lomb­koro­nával. És ebben a bárso­nyo­san feke­téllő lomb­koro­nában sok-sok élénk, vidám fény­pont moz­gott ide-oda: meg­annyi szent­jános­bogár! Csak néz­tem, néz­tem őket, és az jutott az eszem­be, hogy lehet­ne akár élő kará­csonyi dísz­let is ez az egész: a menny­bolton a csilla­gok, a fa lom­boza­tában meg a sok-sok szent­jános­bogár­ka a kis lámpá­sával!

▲

Arra gondol­tam, hogy az év végi nagy ünne­pek között vagy alatt talán a szoká­sos­nál több ide­jük|idő­tök lesz, és talán hajlan­dók lesz­nek|-tek egy kicsit befelé is for­dulni, elgon­dol­kozni egy s máson, akár a meg­váltás kérdé­séről is, ha már Betle­hem­ben meg­váltó szüle­tett és szüle­tik, és ezt a szüle­tést ün­nepli a világ jó része – nem tudom, a Szüle­tés Tem­plo­mába eljut-e az idén, aki oda vágyik?

Elgon­dol­kozni, mint ahogy Ady is tette, 1901 kará­cso­nyán, lásd Betle­hem néma c. írását: https://mek.oszk.hu/05500/05551/html/adypr0156.html

Elgon­dol­kozni egy s máson ennek kap­csán, szembe­nézni azzal, ami van, de legin­kább szembe­nézni ön­magunk­kal: mit te­szünk önma­gunk meg­váltá­sáért, tulaj­don meg­szaba­dulá­sun­kért annak érde­kében, hogy ezzel ma­gunk­nak is, mások­nak is, azaz végső­sor­ban a világ­nak jobb legyen?

Megvál­tás, meg­szaba­dulás csakis az én­köz­pontú, mérhe­tetle­nül önző és fukar, örök kielé­gíthe­tetlen, végte­lenül osto­ba és meg­veze­tett ember, azaz BIG ME, a frá­nya nagy egó szisz­tema­tikus lebontása árán lehet­séges.

A Buddha tan­rend­szeré­ben az én, a sze­mély, az ön­való, ön­ma­gam (stb.) téves képze­téről van szó, mely a világ min­den bajá­nak gyö­kere. A taní­tásai­nak leg­lénye­gibb lénye­ge pont ennek a nagy egó­nak a lebon­tása: BIG ME-vel, mint nem egy­szer leír­tam már, nincs, mert egész egy­szerű­en nem is lehet meg­váltás. BIG ME tulaj­don meg­váltá­sának egyet­len elle­hetet­lení­tője nem egyéb, mint ön­maga, vagy­is neve­zett BIG ME a maga vaksá­gával, osto­basá­gával és meg­veze­tettsé­gével, vala­mint ele­mentá­ris hib­bant­ságá­val egye­temben. És akkor tuda­tának torzu­lásai­ról, vala­mint vesze­del­mes szennye­ződé­seiről még nem is beszél­tünk.

Mindarra, ami­től iga­zán közös­ség egy közös­ség – jó egy közös­ség, és ami­től jó egy közös­ség­nek –, arra BIG ME kép­telen.

Mindarra, amire Krisz­tus élő pél­dát nyúj­tott, amit hirde­tett, és ami­től iga­zán közös­ség egy közös­ség – jó egy közös­ség, és ami­től jó egy közös­ség­nek –, arra BIG ME kép­telen.

A Buddha töké­lete­sen meg­világo­so­dott lény­ként nagyon jól tudta – ta­pasz­talati ala­pon is –, hogy az embe­risé­get nem lehet meg­vál­tani, és­pedig két okból nem: (1) meg­váltás az egyes ember­ben van, sehol más­hol, s ezért min­den egyes ember­nek önma­gát kell meg­válta­nia, neki magá­nak kell ten­nie róla, ha egy­szer „kívül­ről” nem lehet; (2) nem is akar­ja, nem kér belő­le stb., mert nem haj­landó sem­mi­féle lemon­dásra, se ön­maga, se mások javára. BIG ME lebon­tásá­nak leg­na­gyobb aka­dálya ő maga, azaz BIG ME.

A Buddha nem győzte hang­sú­lyozni: attā hi atta­no nātho / ko hi nātho paro siyā, vagyis ’ki-ki ön­maga meg­vál­tója / ki más is lehet­ne a meg­váltó?

Ugyanígy nem tudjuk – mert nem is lehet – más szenve­dését ma­gunk­ra vál­lalni, a szen­vedés­ből kive­zető utat azon­ban meg tud­juk mu­tatni: ez a Buddha útja. Lehet továb­bá és igenis sza­bad áldo­zatot hozni, oda­figyel­ni egy másik em­berre, tenni máso­kért, önzet­lenül. A Buddha is, Krisz­tus is a példá­jával járt elöl, ők voltak élő pél­dái annak, ho­gyan lehet­séges egy aljas és em­ber­telen, kegyet­len és élhe­tet­len, jel­lem­telen és er­kölcs­telen világ­ban tiszta ember­nek ma­radni, és szere­tettel, bele- és együtt­érzés­sel önzet­lenül tenni egy jobb, embe­ribb és élhe­tőbb világért.

Min­denki tudja, mit tett Krisz­tus a szegé­nye­kért, az ele­set­tekért, a rászo­ruló­kért, a bete­gekért. Min­denki tudja, mit tettek a külön­böző későb­bi ren­dek: a johan­niták, az irgal­masok, a mál­taiak és mások, és az albán szár­mazá­sú, csodá­latos Kal­kuttai Szt. Terézt sem kell bemu­tatni, mint ahogy Iványi Gá­bort és egy­házá­nak áldá­sos tevé­keny­ségét sem. Ott van­nak mind a mai napig a keresz­tény egy­házak kari­tatív szerve­zetei szerte a vilá­gon, me­lyek meg­indító pél­dái a fele­baráti szere­tet, a bele­érzés és együtt­érzés, az em­beri önzet­len­ség és áldo­zat­válla­lás jótét gya­korla­tának.

A Buddha a szerze­tes­rendjé­nek más­fajta fel­ada­tot, vagy ha úgy tet­szik: külde­tést szánt, és ezt a kívül­álló nehe­zen érti, nehe­zen fo­gadja el, akkor is, ha a Buddha a tan­beszé­dei­ben a közös­ségi / társa­dalmi har­mónia kérdé­seivel épp­úgy fog­lalko­zott, mint a jó kor­mány­zás, és ezzel a társa­dalmi igaz­ságos­ság kér­dés­köré­vel. Nem is lehet­ne ez más­ként egy olyan tan­épít­mény­ben, mely az ada­kozás önzet­len, bő­kezű gesz­tusára (dāna) és az erköl­csi­ségre, a tiszta, eti­kus élet­módra és élet­vitel­re (sīla), továb­bá a medi­táció gya­korla­tára, azaz a tudat kimű­velé­sére (bhā­vanā) épül, s mely­ben az erő­szak­men­tes­ség = felté­tel nél­küli (fele­baráti) szere­tet, vagyis mettā, az együtt­érzés (karu­ṇā), vala­mint az ör­ven­dezés egy másik ember örö­me és bol­dog­sága felett (mu­ditā) – a négy ún. brahma­vihāra, lit. ’isteni = kb. fensé­ges tar­tózko­dási hely’ közül az első három – adja meg min­den­nek az alap­hangját.

A Buddha felté­tel nél­küli (fele­baráti) szere­teté­nek, mély­séges együtt­érzé­sének és könyö­rüle­tessé­gének egyik kifeje­ződé­se volt az az eset is, amit a Vinaya­piṭaka, ’A fegye­lem és a szerze­tesi rend­sza­bály­zat kosa­ra’ Mahā­vagga­pāḷi, (kb.) ’A szöve­gek hosszab­bik gyűjte­ménye’ címet viselő részé­ben lehet olvasni egy súlyos dizen­tériá­ban szen­vedő szerze­tessel kapcso­lato­san. A szeren­csét­len fel­kelni sem tu­dott már, maga­tehe­tetle­nül feküdt a saját ürü­léké­ben, ami­kor a Buddha a szerze­tesek szál­lás­helyét körbe­járva rábuk­kant. Ami­kor a Buddha meg­tuda­kolta, mi a baja, és hogy ellát­ta-e valaki, kide­rült, hogy senki még csak felé sem né­zett azzal, hogy nincs hasz­nára a többi szer­zetes­nek, vö.: ‘‘kiṁ te, bhik­khu, ābā­dho’’ti? ‘‘Kucchi­vikāro me, bhaga­vā’’ti. ‘‘Atthi pana te, bhik­khu, upaṭ­ṭhāko’’ti? ‘‘Natthi, bhaga­vā’’ti. ‘‘Kissa taṁ bhik­khū na upaṭ­ṭhentī’’ti? ‘‘Ahaṁ kho, bhante, bhik­khū­naṁ akā­rako; tena maṁ bhik­khū na upaṭ­ṭhentī’’ti. (8. Cīva­rak­khan­dhako: 224. Gilāna­vatthu­kathā, ’A beteg szer­zetes­ről szóló elbe­szélés’, ill. I. B. Horner, ford.: The Book of the Disci­pline, pp. 1852f. [PDF])

A Budd­hával volt hűsé­ges kísé­rője, táma­sza, minde­nese és jobb­keze élete utol­só húsz évé­ben, a Nagy­tiszte­letű Ānanda: vele hoza­tott vizet, hogy lemos­das­sák szegény beteg szerze­test. Együtt emel­ték aztán fel, és fektet­ték a helyére.

Ez után a Buddha egybe­hívat­ta és kikér­dezte a szer­zete­seket: van-e közte­tek egy ilyen és ilyen beteg szer­zetes? És mi a baja? Dizen­tériás. És ellátja vala­melyi­kőtök? Nem, ma­gasz­tos urunk. És miért nem? Mert nincs hasz­nára a szerze­tesek­nek. (Igen, így!)

Nincs [itt az] anyá­tok, nincs [itt az] apá­tok, szerze­tesek, aki ellát­hatna, aki gondoz­hatna tite­ket. Ha ti nem gon­dos­kod­tok egy­más­ról, akkor ki fog róla­tok gon­dos­kodni? Vö.: ‘‘Nat­thi vo, bhik­khave, mātā, nat­thi pitā, ye vo upaṭ­ṭha­hey­yuṁ. Tumhe ce, bhik­khave, aññam­aññaṁ na upaṭ­ṭhahis­satha, atha ko ca­rahi upaṭ­ṭha­his­sati?’’ – A Buddha egy­ben el is ren­delte, hogy a szer­zete­sek­nek köte­lessé­gük gon­dos­kodni egy­más­ról, ha rászo­rulnak.

▲

Létezik már az ún. elköte­lezett budd­hiz­mus (engaged Bud­dhism) is mint mozga­lom: a XX. sz. folya­mán jelent meg a világ­ban. Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Engaged_Buddhism

A Buddha is, Krisz­tus is a világ min­den mocs­kával és árjá­val ment szembe – a Buddha útja paṭi­sota­gāmī, azaz szembe­megy az árral –, mind­kettő­jük taní­tása szöges ellen­téte annak, mint ami az embe­rek elsöp­rő több­sége számá­ra fontos, érté­kes és kívá­natos, vagyis a világ több­ségi műkö­dés­módjá­nak, és éppen ezért nem kell: a Buddha jó és tiszta, igaz Tana (sad­dham­ma) épp­úgy nem kelen­dő por­téka, mint ahogy az evan­géli­umok üze­nete sem az. Akko­riban is csak egy lelkes kisebb­ség tette magá­évá eze­ket a tanítá­sokat, mint ahogy a későb­biek­ben is csak keve­sek értet­ték, és még mindig nem értik iga­zán a lénye­gét: azt, hogy az én­köz­pontú, egyre ön­zőbb, egyre mo­hóbb és kap­zsibb ember min­den rossz, gonosz­ság, elvete­mült­ség, em­beri aljas­ság és ocs­mány­ság leg­főbb for­rása, minden hit­vány tett moz­gató­rugója a világ­ban. Nem értik, hogy ennek az én­köz­pontú, egyre ön­zőbb, egyre mo­hóbb és kap­zsibb stb. ember­nek kell mennie, hogy mind az ember mint állat­faj, mind pedig a termé­szet – amit ugyan­úgy kizsi­gerel és felél – fenn­marad­hasson. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/01/legyen-minden-leny-boldog-sabbe-satta.html )

▲

A vallá­sok közül egye­dül a Buddha gyakor­lati útja kínálja a meg­szaba­du­lást (ha úgy tet­szik: a meg­vál­tást, önma­gunk meg­váltá­sát) még ebben az élet­ben (diṭ­ṭheva dham­me) – a keresz­tény­ség felől köze­lítve itt a Földön –, más szó­val nem kell előbb eltá­voz­nunk az éle­tünk­ből (= meg­hal­nunk) ahhoz, hogy elér­jük a meg­szaba­dulást (önma­gunk meg­váltá­sát).

Érde­mes bele­gon­dolni: bol­dog­ság­kere­sés­sel nincs bol­dog­ság, és­pe­dig azért nin­csen, mert a bol­dog­ságot nem keres­sük, ha­nem megte­remt­jük létre­jötté­nek ki­váltó okait és fel­téte­leit. Vagyis mi ma­gunk te­szünk ezért, hiszen a meg­vál­tás is ben­nünk van: a budd­hiz­mus cselek­vő, tevő­leges, aktív vallás (kamma-vāda; kiriya-vāda), olyan val­lás, mely­ben az egyes egyén erő­kifej­tése (viriya; ebből: viriya-vāda) el­enged­hetet­len a spiri­tuali­tás­hoz. Nem vá­runk kívül­ről sem­mit. A budd­hiz­mus­ban nincs fo­hász, nincs kö­nyör­gés – ne­künk kell lép­nünk, ne­künk kell ön­magun­kat meg­válta­nunk, ki-ki ön­maga meg­váltó­ja, attā hi atta­no nātho; ko hi nā­tho paro siyā? – ki más is le­het­ne a meg­váltója?

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/11/levelek-az-erdobol-vi-boldogsag-utja.html

Úgy érzem, érde­mes újra elol­vasni eze­ket a koráb­bi blog­bejegy­zése­ket is:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/08/oromunk-tiszta-forrasa.html

…továbbá a vulgár­budd­hiz­mus-soro­zat­nak ezt a négy részét:

8/4.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_18.html

8/5.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_49.html

8/6.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_19.html

valamint

8/8.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_21.html

▲

Betlehem néma.

A Buddha jó és tiszta, igaz Tana (sad­dham­ma) – ere­deti taní­tásai – az em­beri­ség el­enyé­sző töre­dékét érdek­lik csu­pán, és lénye­gében théra­váda budd­hista orszá­gok­ban sem nagyon kellenek az embe­rek több­ségé­nek, mert a lénye­gét, a tanítá­sok leg­javát értet­len­ség és érdek­telen­ség övezi.

Az embe­riség pedig egyre távo­labb keve­redik a meg­szaba­dulás­nak – és a meg­váltás­nak – még legha­lová­nyabb re­mény­ségé­től is. Nem baj. Ez a dolga. Ez a ren­delte­tése. Ez jut neki.

▲

Ettől füg­get­lenül kívá­nok sz. Mind­nyá­juk­nak|-jatok­nak békés, szép, meg­hitt stb. kará­csonyt és min­den szépet és jót az új esz­tendőre!

Szent­estére aján­lom ezt a szép felvé­telt 1977-ből: Wie­ner Sän­ger­kna­ben … a Stille Nacht / Csendes éj 32:55-tel kezdő­dően … de kár lenne elsik­kadni hagyni a kará­csonyi kon­cert egé­szét!

https://www.dailymotion.com/video/x2y2vx4

🎄