Vulgárbuddhizmus:

útmutató a blogbejegyzésekhez

Ez a vulgár­budd­hiz­mus, ez bi­zony össze­tett vala­mi. Van­nak hoz­zá alapo­zó szö­ve­gek, ill. ol­vas­ni­va­lók, és ad­va ma­ga a törzs­anyag, nyolc rész­ben.

(1) Minde­nek­előtt a páli nyelv­ről, vala­mint a páli nyel­vű szak­szók és szö­veg­ré­szek ol­va­sa­tá­ról-ki­ej­té­sé­ről:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/a-pali-nyelvrol-alapismeretek-iras-es.html

(2) Halál, elmúlás, új­ra­szü­le­tés té­má­já­hoz:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

(3) A magunk szája íze sze­rint a Buddha út­ján:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

(4) Felvezető a magyarországi vul­gár­budd­hiz­mus be­mu­ta­tá­sá­hoz:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/vulgarbuddhizmus-krisztus-mint.html

https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel

https://buddhizmus.hu/hu/kik-vagyunk/node/106

https://magyarnarancs.hu/belpol/szakadas_a_buddhista_foiskolan_-_hungarikum-72009

https://en.wikipedia.org/wiki/Anagarika_Govinda

(5) Árral szemben:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/arralszemben-borzaszto-nehez.html

(6)—(13) Maga a törzsanyag, nyolc részben, 8/1–8/8-ig:

8/1.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha.html

8/2.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_14.html

8/3.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_16.html

8/4.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_18.html

8/5.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_49.html

8/6.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_19.html

8/7.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_20.html

8/8.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/a-magyarorszagi-vulgarbuddhizmus-buddha_21.html

]

A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/8.

A világ bajaira egy gyógy­ír van: a sad­dham­ma, vagy­is a hi­te­les tör­té­nel­mi Buddha tisz­ta és hi­te­les, ere­deti taní­tásai. Csak re­mél­ni le­het, hogy egy nap fel­sej­lik az agyak­ban en­nek az igaz­ság­nak bi­zo­nyos­sá­ga.

Vajon mitől maradtak fenn a történelmi Buddha eredeti, hiteles és tiszta tanításai 2600 éven át?

Érdemes elgondol­kozni azon, va­jon miért tu­dott és vál­toz­at­la­nul tud a thé­ra­vá­da lé­tez­ni 2600 év óta, mi­ért tud­ta az ere­deti, hite­les Tan tisz­tasá­gát meg­óvni és meg­őriz­ni, amit a Buddha örö­kül ha­gyott?

Sür­gő­sen meg kell ezt tol­dani az­zal, hogy nem a több­ség őrzi, mint ahogy ko­ráb­ban sem a több­ség szív­ügye volt a Rend­ben a Tan tisz­tasá­ga, a tisz­ta, hite­les Tan, a sad­dham­ma fenn­mara­dása, ha­nem egy bölcs, ta­nult és mű­velt, sa­ját empi­rikus, gya­kor­lati tapasz­tala­taira épí­tő, rop­pant befo­lyá­sos és mér­ték­adó, el­tö­kélt ki­sebb­ségé a szer­ze­tes­sé­gen be­lül, akik, ha a szük­ség úgy kí­ván­ta, el­ren­del­ték akár az egész Szan­gha újra­ava­tását a meg­tisztu­lás érde­kében. Ez tör­té­nel­mi tény.

Egyikük fejében sem fordult meg, hogy bár­miféle gon­dol­kodás­mód alá ren­del­jék a Buddha tisz­ta ta­ní­tása­it, egyi­kük­nek sem ju­tott eszé­be a ma­ga szá­ja íze sze­rint ér­tel­mez­nie a Tant, már csak azért sem, mert aki csak egy ki­csit is rá­érez a Tan ízé­re — ami, mint már em­lí­tet­tük, a meg­sza­ba­du­lás, a vi­mut­ti íze —, a ma­ga szá­ja íze he­lyett bol­do­gan vá­laszt­ja in­kább a Tan ízét.

Ezek szerzetesek voltak kivé­tel nél­kül. A mában, ebben a mo­dern világ­ban is a szer­zetes­ség fel­ada­ta a Tan fenn­mara­dását bi­ztosí­tani, ami­nek leg­főbb felté­tele magá­nak a szer­zetes­ség­nek a fenn­mara­dá­sa, ezt ugyan­akkor, mint már volt ró­la szó, egyet­len vala­mi tud­ja biz­tosí­tani: a szer­zete­si rend­sza­bály­zat, a Vina­ya mara­dékta­lan köve­tése és betar­tása: vina­yo nā­ma buddha­sāsa­nas­sa āyu, vi­na­ye ṭhi­te sāsa­naṁ ṭhi­taṁ hoti, ’a Vina­ya a Buddha tan­épít­ményé­nek élte­tő ere­je; amíg a Vina­ya fenn­áll, ad­dig fenn fog áll­ni taní­tása­inak rend­szere is’. — Nem lehet elég­szer tuda­tosí­tani az oko­za­ti­ság tör­vény­sze­rű össze­füg­gé­seit.

Fenn­állni a Vina­ya attól fog, hogy senki sem kez­di ki, senki se lát neki, hogy kizsi­gerel­je, mert an­nak egye­nes követ­kez­ménye a Rend szét­züllé­se. Mint már kifej­tet­tem a Luca-napi nagy blog­be­jegy­zés­ben, az a bizo­nyos Su­bhad­da lehe­tett az út­tö­rő, mo­dern kori köve­tői­nek egyi­ke pe­dig az az em­ber, aki a brah­ma­niz­mus egyik leg­főbb intéz­mé­nyét, a nős és csalá­dos pap­sá­got beemel­te a vul­gár­budd­hiz­musba, míg ugyan­ennek az úri­em­ber­nek „Dharma-örököse” — az ezt a be­jegy­zés-so­ro­za­tot ih­le­tő írás szer­ző­je, lásd: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel — szem­mel lát­ható­an ép­pen azon mun­kál­ko­dik szor­go­san, hogy Krisz­tust elhe­lyez­ze vala­hol egy álta­la meg­álmo­dott pan­teon­ban. — Egy va­la­mit kere­sek én itten: a tör­ténel­mi Buddha taní­tása­it, az ere­deti, hite­les, tisz­ta Tant (sad­dham­ma), csak ép­pen nem le­lem. Le­het, hogy csak mér­hetet­len vak­ságom­ban és meg­ve­ze­tett­sé­gem­ben nem aka­rom lát­ni, mi­sze­rint ez a fen­ti „Dhar­ma” len­ne az, na de, kér­de­zem én, ezek mégis mi­től len­né­nek a Buddha taní­tásai, ha már budd­hiz­mus a ne­ve?

Minden arra vall, hogy a nyu­gati vulgár­buddhiz­mus létre­ho­zói, mű­köd­te­tői, to­váb­bá tá­mo­ga­tói és hí­vei va­lami miatt nem ér­zik jól ma­gu­kat a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta ta­ní­tá­sai­ban, ha min­den­fé­le pót­lék­kal és ada­lé­kok­kal kom­pen­zál­ják ki­elé­gí­tet­len­sé­gü­ket. El­vár­tak va­la­mit — BIG ME min­dig el­vár va­la­mit —, ami az ő ese­tük­ben bi­zo­nyára nem telje­sült, ám erről nem a Buddha és nem a tisz­ta, igaz Tan, a sad­dham­ma tehet, ha­nem sok min­den egyéb: nem volt elég tü­rel­mük, nem szán­tak rá ele­gen­dő időt, nem mé­lyed­tek el annyira a gya­kor­la­tuk­ban, vagy csak az el­mé­let­tel tö­rőd­tek mo­dern Tuc­cho Po­ṭhi­la-ként (’üres, pa­pír­szagú tu­dás’ ér­tel­mé­ben), ho­lott a Buddha út­ján a gya­kor­lat, a ta­pasz­ta­lás, az em­pí­ria a leg­fon­to­sabb; nem meg­fe­lelő közeg­be, nem meg­fele­lő ta­nár­hoz ke­rül­tek, aki nem tud­ta ért­he­tő­en fel­tárni előt­tük a Buddha tisz­ta út­ját; felké­szült tanár­hoz volt sze­ren­csé­jük, csak ép­pen ők nem ér­tet­ték az egé­szet; azt vár­ták, hogy szár­nyal­ni fog­nak, va­lami ré­ve­teg de­ren­gést vártak, lá­to­má­so­kat, meg­vi­lá­go­so­dást ott hely­ben, azon­nal. Egy do­log­ban biz­to­sak lehe­tünk — azt le­szá­mít­va per­sze, hogy ma­ra­ṇaṁ me du­vaṁ, azaz csak a ha­lál felől lehet bizo­nyos­sá­gunk! —, ab­ban, hogy ezt az egé­szen kü­lön­le­ges ízt, amit a követ­keze­tes és el­köte­lezett hala­dás a Buddha út­ján kí­nál, nem volt sze­ren­csé­jük meg­érez­ni, kü­lön­ben nem töl­tötték és nem töl­te­nék mind­máig te­le vul­gár­budd­hiz­mu­sai­kat (poszt­mo­dern töb­bes szám­ban) csu­pa olyas­mivel — vélt öröm­for­rás-pót­lék­kal —, ami­nek nem hogy nem sok, de sem­mi köze a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta taní­tá­sai­hoz. — Egy szép nap­ra vir­ra­dó­ra pe­dig ar­ra éb­red­nek majd, hogy a pót­léko­kon és ada­lé­ko­kon kívül sem­mi sincs már ott a Buddha taní­tásai­ból: éde­sítő­szer ma­rad, tej­men­tes tej­szín, budd­hát­laní­tott budd­hiz­mus, meg a Tesco trap­pista sajt­ja olya­nok­nak, akik azt hi­szik, az a trap­pis­ta, de ezt már nem is fog­ják lát­ni — át- és be­lát­ni.

Amúgy abban is szinte biztos­ra mehe­tünk, hogy minél öntel­tebb, ön­elé­gül­tebb és ma­ga­biz­to­sabb BIG ME, an­nál ke­vés­bé leli majd örö­mét a Dhammá-ban — vagy akár csak egy ná­la va­la­mics­két is ta­pasz­tal­tabb, fel­ké­szül­tebb és a Tan dol­gai­ban jára­to­sabb má­sik em­ber út­mu­ta­tá­sai­ban.

A Tan tisz­tasága nem az ilyen „úttö­rők” tevé­kenysé­gének köszön­hető­en ma­rad fenn, ha­nem a tisz­tán lá­tó, bölcs, tapasz­talt, tu­dós szerze­tesek elkötele­zettsége ré­vén. Osto­ba, meg­veze­tett, min­dent a sa­ját pre­feren­ciái men­tén, tuda­ti szennye­ződé­seitől elvakí­tott, min­dent a ma­ga szá­ja íze sze­rint ér­tel­me­ző vilá­gi el­me kép­telen bele­látni ezek­be a tör­vény­szerű össze­függé­sekbe: er­re csak­is a már emlí­tett elkö­tele­zett kisebb­ség képes a szer­zetes­ségen be­lül. És ez az, amit a théra­váda nagy öreg­jei — ezt je­len­ti en­nek a leg­régebbi, hite­les, egé­szen a Budd­háig vissza­vezet­hető irány­zat­nak, az élő tör­té­nel­mi hagyo­mány­nak a meg­neve­zése, theravāda — vilá­gosan lát­tak és ami­hez mind­végig kö­vet­ke­ze­te­sen ragasz­kod­tak, illet­ve ragasz­kod­nak mind­máig. Első­sor­ban Bur­ma és Srí Lan­ka az a két he­lye a vi­lág­nak, ahol válto­zatla­nul úgy hagyo­má­nyoz­zák to­vább a Buddha cso­dá­latos örök­sé­gét, a tisz­ta, hi­te­les, eredeti Tant, aho­gyan vég­leges távo­zása után szin­te azon­nal, i. e. 483-ban, továb­bá egy év­re rá az el­ső két budd­hista zsina­ton rögzí­tet­ték. — A Buddha na­gyon is jól tud­ta, ho­gyan mű­köd­nek a dol­gok a világ­ban.

Ran­gunban, a Nemzet­közi Théra­váda Budd­hista Misszi­ós Egye­te­men (ITBMU) egyik szer­ze­tes-taná­runk se állt le a ma­ga szája ízé­hez ido­mítva tar­tani elő­adását — vagy ér­tel­mez­ni a Tant. Meg sem for­dult a fe­jük­ben, hi­szen nem ez a fel­adatuk — vagy, ha úgy tet­szik, a kül­de­té­sük. Ez utób­bi ta­lán nem is a leg­meg­fele­lőbb ide, hiszen ép­pen a sok nyu­gati BIG ME elsza­ba­dult és rossz irányt ve­vő kül­de­tés­tu­da­ta az töb­bek kö­zött, ami a vul­gár­budd­hiz­must létre­hozta és táp­lálja mind­egyre. Ők azok, akik még a Budd­há­nál is job­ban tud­ják.

Érdemes azon is elgondol­kodni továb­bá, vajon miért men­nek a hiva­talo­san a mahá­já­nát val­ló és kö­ve­­tő Viet­námból*, Kíná­ból, Tajvan­ról, Koreá­ból és Japán­ból, Indo­néziá­ból és Malaj­ziá­ból szer­ze­te­sek, apá­cák vagy ép­pen vilá­giak mind nagyobb szám­ban Bur­mába és Srí Lan­kára — szeré­nyebb mér­ték­ben Thai­föld­re — medi­tálni és budd­hizmust tanul­ni, egye­temi szin­ten is. Vagy hogy mi­ért ké­rik fel­vé­te­lüket a Rendbe. Rangun­ban az egye­temen töb­bek között volt egy bhu­táni szer­ze­tes év­fo­lyam­tár­sunk, de Pera­deniyá­ban (Srí Lanka) is több bhu­táni szerze­tes tanult. Malaj­ziá­ban az otta­ni kí­nai né­pes­ség egy­re inkább a tiszta, hite­les théra­váda felé for­dul, lásd er­ről: https://www.thestar.com.my/news/nation/2007/03/12/chief-monk-suvanno-dies-at-86

*Vietnámban mind a mahájánának, mind pedig a théra­vádá­nak tekin­télyes szá­mú köve­tője van. Viet­nám­nak harma­dik jána­ként „saját jáná­ja” is van, a bhikkhu­yāna.

Az írástudók felelőssége

Régebben még foglalkoztak az írás­tudók felelős­ségével. Mára in­kább, úgy tű­nik, a fele­lőt­len­ségük­ről le­het szó. Azért döbbe­netes ez a felelőt­lenség, mert aki ki­lép a nyil­vános­ság­ba, vagyis meg­szó­lal a nyil­vános­ság előtt, igen­is felelős mind tartal­milag, mind pedig nyel­vi szem­pont­ból mind­azért, amit mond. Fe­lelős azért, ha az ő fel­készü­letlensé­gének és fele­lőtlen­ségé­nek köszön­hető­en is egy­re mé­lyebb­re süllyed egy egész or­szág értel­mi színvo­nala, bele a leg­kilá­tásta­la­nabb szak­mai igény­te­len­ség­be. A mai, las­san már írni sem tudó írás­tudók felelőt­lenségét veszi át az­tán szol­gai­an és kri­ti­kát­la­nul a még ná­luk is sok­kal­ta fel­készület­lenebb és műve­letlenebb, ám an­nál öntel­tebb, bekép­zelt és re­mény­tele­nül kezel­hetetlen, hangos BIG ME-k vég­telen hada: min­denre ráül, min­dent el­ural, min­dent el­fojt és meg­fojt ez a régi magyar törté­nelmi átok, a sö­tét közép­szer a ma­ga gát­lás­ta­lan csör­te­té­sé­vel és kont­raszelek­ciójával. — Ahol hiri-ottappa van, ott fele­lős­ség is lesz. Se­med­dig se tart bele­ta­nul­ni, csak akar­ni kell, fel lehet nőni hoz­zá.

Neki ne magya­rázzanak. Mármint BIG ME-nek. Persze ő lesz az, aki eh­hez az egy­hez iga­zán ért: ah­hoz, hogy min­dent kimagya­rázzon. Meg­magya­rázza a bizo­nyítvá­nyát. Addig magya­ráz­za, míg ő ma­ga el nem hi­szi.

Neki ne magyaráz­zanak: ő jobban tudja. Ha törté­netesen budd­histának vallja (kép­zeli, hi­szi stb.) ma­gát, ak­kor természe­tesen a Budd­hánál is jobban fogja tudni, és osto­basá­gában azt sem lát­ja át, hogy egye­ne­sen szembe­megy a Buddha tanítá­saival, és minden skru­pulus — hiri-ottappa — nél­kül sze­di szét a Tant. Mi több: adott eset­ben el­árul­ja, hát­ba döfi a Buddhát.

Így lesz hát az írás­tudók felelős­ségéből az írást nem tudók — az ere­deti, 2600 év óta tisz­tán meg­őr­zött, hite­les tanítá­sokat nem isme­rők vagy vaksá­gukban leki­csiny­lők és sem­mi­be ve­vők — mér­he­tet­len és súlyos, helyre­hozha­tatlan káro­kat oko­zó fele­lőtlen­sége. — Az írás­tu­dók áru­lá­sa. (Lásd: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre20/07mull.htm )

Baj persze ezzel sincsen

A képződ­mények mulan­dók, változ­nak, minden új: a buddhiz­musban min­den új a nap alatt: nic­caṁ na­vā­va saṅ­khārā, mindig újak a képződ­mények. Már itt sincs, ami ép­pen itt van. És akár meg­jele­nik a vi­lág­ban egy Tathā­gata, ’az, aki ilyen(né lett)’ — a Buddha egyik megne­vezése, amit ön­magá­ra uta­lá­sul is hasz­nált —, akár nem, a termé­szeti törvény, a Dhamma állha­tatos­sága, stabi­litá­sa (dham­maṭ­ṭhi­ta­tā) adott, mint ahogy a tör­vény biz­tos mene­te, a dol­gok tör­vény­sze­rű­sége (dham­ma­niyā­ma­tā) is adott, miként azt a Buddha a kelet­kezésről szóló egyik tan­beszé­dében, az Up­pāda­suttá-ban ki­fej­tette (AN 3:136). Min­den képződmény mulan­dó, minden képződ­mény dukkha, és min­den dham­ma — a vi­lág­min­denség összes­sége ez, ahogy van, ebbe azon­ban már a nir­vá­nát is be­le kell ér­teni — anat­tā, nél­kü­lözi az önvalót, az ént: sabbe saṅ­khārā anic­cā, sabbe saṅ­khārā duk­khā, sabbe dham­mā anat­tā. — Ma­gasabb értelem­ben véve a képződ­mények nincse­nek is, ami azon­ban tény­le­ge­sen is van, az ez a kettő: az imént emlí­tett dhamma­ṭṭhitatā a dhamma­niyāmatā-val együtt, vala­mint a fel­té­te­le­zett­ség, idap­paccayatā. Nem az az érde­kes, ami vál­tozik stb., ha­nem ez az egy az ér­de­kes: a tör­vény biz­tos me­ne­te, a vál­to­zás stb. tör­vény­sze­rű­sége.

Mindegy, hogy mi az, min­den en­nek a tör­vény­sze­rű­ség­nek a meg­nyil­vá­nu­lá­sa, min­dent ez ha­tá­roz meg az egész vi­lág­minden­ségben, akár akar­juk, akár nem. Ideo­ló­giák és val­lási rend­sze­rek jön­nek, fel­hi­gulnak, elzül­lenek, majd el­tűn­nek, akar­no­kok, poli­ti­kai rend­sze­rek, állam­be­ren­dez­ke­dé­sek és or­szág­ha­tá­rok, va­gyon és jó­lét, nem­ze­tek és nem­ze­ti jel­le­gek, nyel­vek, növény- és állat­fajok, nap­rend­sze­rek és csil­lag­közi tér: min­den, ami csak ke­let­ke­zik, egy nap el­in­dul le­felé, hogy tá­voz­zon, hogy egy nap mi is elin­dul­junk le­felé, s távoz­zunk szé­pen an­nak rend­je és mód­ja sze­rint. — El­in­dul le­felé: ez a me­ne­te, ez a ter­mé­szete min­den­nek, ami csak létre­jön, így hát sem­mi, de sem­mi baj nincs ez­zel az ég­adta vilá­gon.

Ha valaminek a létrejötté­hez megvan­nak a kiváltó okok, a felté­telek, akkor lét­re fog jön­ni: csak az lé­tez­het, amit a ki­váltó okok és a feltételek lehe­tővé tettek. Ha eze­ken a tája­kon nin­cse­nek meg a ki­vál­tó okai és fel­tételei annak, hogy ez az ország felnő­jön, akkor termé­szetsze­rűleg nem fog fel­nő­ni. A ki­váltó okokat és feltéte­leket azon­ban mindenek­előtt az egyes egyén­nek kell meg­te­rem­te­nie, ön­ma­gá­ban. Erről szólna többek között az a hite­les budd­hizmus — a Buddha élő, igaz és tisz­ta ta­ní­tá­sai —, amit, hála sok-sok osto­ba és megveze­tett BIG ME áldá­sos tevékeny­ségé­nek a tör­té­nel­mi Su­bhad­dá­tól kezd­ve napjainkig, bizony sikerült részben hitel­telen és már-már hasz­na­ve­he­tet­len vul­gár­budd­hiz­mus­sá silá­nyí­tani. A világ bajai­ra egy gyógy­ír van: a sad­dham­ma, vagyis a hite­les tör­té­nel­mi Buddha tisz­ta és hite­les, ere­deti tanítá­sai — ami ép­pen azért tö­ké­le­tes gyógy­ír, mert gya­kor­la­ti út, ami im­már 2600 éve iga­zolja ezek­nek a taní­tások­nak a he­lyes­sé­gét. Csak remél­ni lehet, hogy egy nap fel­sej­lik az agyak­ban en­nek az igaz­ság­nak bizonyos­sága.

A Buddha útja, a hiteles és tiszta Tan nem arról szól, hogy mit tu­dok el­adni, mire ve­vő az osto­ba, vég­ze­tes vak­ság súj­tot­ta, meg­ve­ze­tett nyuga­ti ember, és nem is arról szól, hogy elvárá­saihoz, pre­feren­ciái­hoz és mér­he­tet­len os­to­ba­sá­gá­hoz idomí­tom ezt a tiszta Tant, hanem éppen fordít­va: azon vagyok, hogy a meg­ve­ze­tett, ön­telt, be­kép­zelt, pök­hendi nyu­gati embert rávezes­sem a Buddha ere­deti, hite­les út­já­ra. Amint át­lát­ja, hogy ezen az úton, a Buddha ere­deti és hite­les útján — meg hogy egy­álta­lán — az ő tu­laj­don os­to­ba­sá­ga a legnagyobb akadály, akkor ő maga fog bol­dogan és lel­ke­sen töre­kedni ar­ra, hogy mi­ha­ma­rabb kike­vered­jen ostoba­sága és megveze­tettsé­ge híná­rosá­ból.

Krisztus se Krisztusként, se bódhiszatt­vaként nem fogja se ezt az or­szá­got, se a vilá­got meg­vál­tani, ha egy­szer az igazi, hite­les Krisz­tus épp­úgy nem kel­lett és nem kell ma sem a világ­nak, mint ahogy a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta tanítá­sai sem kellet­tek és to­vább­ra sem kel­le­nek — leg­alább­is az em­be­rek el­söp­rő több­sé­gé­nek nem.

Van ez­zel valami baj? Nincs vele baj, semmi baj nincs vele, ha egy­szer a kivál­tó okok ezt tet­ték és te­szik le­he­tővé, semmi mást. —

A kulcs mindet­től függetle­nül az egyes egyén kezé­ben van: a kivál­tó oko­kat lét­re tud­ja hoz­ni, a fel­té­te­le­ket elő tudja teremteni, ha be­érik ben­ne az er­re irá­nyu­ló szán­dék. Sőt, nem­csak hogy tud­ja, de ne­ki is kell meg­ter­em­te­nie, ha egy­szer más ezt nem te­szi meg he­lyet­te. Sem­mi egyéb nem kell hoz­zá, mint hogy min­den­ben ezt a tisz­ta Tant kö­ves­se, és ak­kor nem fog csa­lat­kozni.

Amikor felidézzük magunkban a hitet, felidéz­zük szándé­kaink és cse­le­ke­de­teink tisz­ta­sá­gát, fel­idéz­zük a tu­dá­sun­kat, amihez hozzá­jutottunk, felidéz­zük bőkezű­ségünket, amit gya­ko­rol­tunk, fel­idéz­zük a ta­pasz­ta­lásra és belátás­ra épülő bölcses­séget ön­magunk­ban, olyan­kor tu­da­tun­kat nem az él­ve­ze­tek utá­ni vágy, rāga, nem harag és gyűlö­let, dosa, nem osto­ba­ság és meg­ve­ze­tett­ség, mo­ha, töl­ti ki. Meg­fe­le­lő sugalma­zást kap a Tanból, a Tan értel­méből, és pā­moj­ja, öröm­ér­zet jár­ja át. Akit öröm­ér­zet jár át, ab­ban elra­gad­tatás, pīti támad. Akinek tudatá­ban elragadta­tás van, an­nak tes­te, kāya, meg­bé­kél és meg­nyu­g­szik. Aki bé­kes­séget és nyu­gal­mat, pas­sad­dhi, ta­pasz­tal a tes­té­ben, az bol­dog­sá­got, sukha, érez. Aki bol­dog, annak a tu­data össz­pon­to­sul, sam­ādhi­ya­ti:

Pamuditassa pīti jāyati, pītimanassa kāyo passam­bhati, pas­sad­dha­kā­yo su­khaṁ ve­de­ti, su­khi­no cit­taṁ sam­ādhi­ya­ti. (AN 6:10, Ma­hā­nā­ma­sut­ta)

Ez egyben a meditációs gyakorlat egyik „alap­recept­je” is: mi ma­gunk te­szünk ar­ról, hogy el­ér­jük azt az ál­la­po­tot, mely­ben a tu­dat ön­magá­tól össz­ponto­sul, mi ma­gunk tehe­tünk a bol­dog­ság­ér­ze­tün­kért. Mi tesszük, hogy a tisz­ta Tan, sad­dham­ma, bizonyít­son, a mi ke­zünk­ben a kulcs, tu­laj­don meg­vál­tá­sunk kul­csa, arany­kul­csocs­ka: az ere­deti és hi­te­les, tisz­ta Tan.

Ha jól emlékszem, a már több­ször emlí­tett és aján­lott, nagy­sze­rű Ajahn Brahm be­szélt va­la­hol ar­ról, hogy Ajahn Chah (Ácsán Cshá) elő­sze­re­tet­tel hök­ken­tet­te meg új­sü­te­tű nyu­ga­ti ta­nít­vá­nya­it ez­zel a kér­dés­sel, amit a le­hető legszéle­sebb mo­so­lya kí­sért: Meg­hal­ni jöt­te­tek ide, ugye? — Meg­halni, igen. BIG ME-nek meg kell hal­nia a meg­vál­tás­hoz, BIG ME ha­lá­la a meg­vál­tás kul­csa.

Sabbe sattā bhavantu sukhitattā.

Ez volt hát az utolsó bhāṇavāra. —

]

Balról a néhai Nagytiszteletű Sayadaw U Pandita, jobbról pedig nem más, mint Daw Aung San Suu Kyi [dó aun szen szu csí] asszony, Burma tényleges első számú embere.

A Sayadaw [szejádó] volt a mentora és támasza a házi őrizetben a megpróbáltatásokkal teli hosszú-hosszú évek során a katonai diktatúra idején.

A felvétel 2013-ban készült; a Sayadaw 2016-ban hunyt el.

•••

A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/7.

Nem ha­mis ige­hirde­tők­re kell hall­gat­ni, és nem […] vul­gár­budd­his­ta pony­vát kell […] ol­vas­ni, ha­nem […] a Buddha mély ér­tel­mű, bölcs tan­be­szé­deit, vala­mint a thé­ra­vá­da budd­hiz­mus XX. szá­za­di óri­ása­it, ki­ma­gas­ló tu­dós szer­ze­te­seit és bölcs ta­nító­mes­tereit.

Nagy ívben

Nagy ívben egyebe­ket leszá­mítva kerül­ni szok­tunk dol­go­kat: olyas­mit, ami­ről sejt­jük vagy tud­juk, hogy vala­mi­ért nem jó ne­künk. Csak kerül­ni lehet, mi­vel siral­mas, le­súj­tó ké­pet nyújt ez a ma­gyar­or­szági léte­ző budd­hizmus nem­csak esz­mei­sé­ge vo­nat­kozá­sában, de a ma­gyar meg­felel­teté­sek és for­dítá­sok tar­tal­mi és nyel­vi mi­nősé­ge és meg­bíz­ható­sága te­rén is, a ma­gyar nyel­vű Wi­ki­pé­dia-cik­kek elké­pesz­tő hi­bái­val, félre­érté­sei­vel és félre­ma­gya­rázá­sai­val, a szín­vonal­talan­ság­gal és kon­tár­ság­gal, a messzi­ről üvöl­tő hoz­zá nem ér­tés­sel, egyál­ta­lán: az álta­lános felké­szült­ség és alap­mű­velt­ség döb­bene­tes hiá­nyá­val, vala­mint a minő­síthe­tetle­nül szét­zül­lött nyelv­hasz­nálat­tal. Kivé­tel per­sze min­dig akad, nem is ke­vés: tiszte­let nekik. Tisz­telet azok­nak, akik még tud­ják, mi az a szak­mai tisz­tes­ség, a jól vég­zett, becsü­letes mun­ka örö­me — és tud­ják, mi az a hiri és ottappa —, és tart­ják a fron­tot az ár elle­né­ben is.

Nem is lehet­ne más­ként, mint hogy itt is vissza­üt a nyelv­tu­dás pato­logi­kus hiá­nya:

A 25-64 évesek körében Magyar­ország hátul­ról a harma­dik az EU-n be­lül: 57,6 száza­lék csak magya­rul, 28,6 száza­lék egy ide­gen nyel­ven, 11,1 száza­lék két ide­gen nyel­ven be­szél, és csak 2,7 száza­lék is­mer há­rom vagy több ide­gen nyel­vet.

Forrás: https://qubit.hu/2018/09/27/friss-adatok-a-magyarok-576-szazaleka-egyetlen-idegen-nyelven-sem-beszel

A hatalomnak is, a magyarországi vulgár­budd­hizmus­nak is így a jó: nem kell ag­gód­ni, hogy ne adj’ Is­ten egyéb for­rás­ból tájé­kozó­dik az isten­adta nép, mint a jó kis hazai­ból. Nem kell ag­gód­ni, hogy egy­szer ta­lán kiku­páló­dik és felnő a világ­hoz, feléb­red, kinyí­lik a sze­me, el­kezd ön­álló­an gon­dol­kod­ni.

Nem hamis igehirdetőkre kell te­hát hall­gatni, és nem ké­tes szín­vona­lú vulgár­budd­hista pony­vát kell olvas­ni, ha­nem min­denek­előtt a Buddha mély értel­mű, bölcs tan­beszé­deit, vala­mint a théra­váda budd­hiz­mus XX. szá­zadi óriá­sait, kima­gas­ló tudós szer­ze­tes gon­dol­ko­dó­it és bölcs taní­tómes­te­reit.

Semeddig sem tart egy idegen nyelvet megtanulni. Mi kell hozzá?

1. Nyitottság, érdeklődés, a befogadás készsége, amiből lelkesedés lesz: lendületben lehet tar­tani. Ha az em­ber­nek siker­élmé­nyei van­nak, öröm (pā­moj­ja) a nyelv­ta­nu­lás. Meg a me­di­tá­ció!

2. Jó és megbíz­ható tan­könyv és hang­anyag, ez utób­bi lehe­tőleg anya­nyelvi beszé­lőkkel.

3. Ha akad, felké­szült és megbíz­ható tanár, aki úgy képes magy­arázni, hogy a diákja meg is értse.

4. Elő kell keresni a mély­ből a gyere­ket: csak az lesz képes hozzá­ido­mulni egy ide­gen nyelv kiejté­séhez, aki levet­kőzi a fel­nőtt ember gát­lásait, és bele­megy a maj­molás felsza­ba­dult játé­kaiba.

5. Ülőfelület kell hozzá, Sitzfleisch, amit pol­gári közeg­ben an­nó úgy hasz­náltak, hogy „nincs zicc­fláj­sa hozzá”. Türe­lem (khanti). És idő. Le kell ülni, min­den ál­dott nap, renge­teg írás­beli felada­tot megol­dani, és már kezdet­től kezd­ve fordí­tani, oda-vissza.

6. Gyakorlás, rendszeres gyakor­lás, aktívan és passzí­van: ez utób­bi az olva­sás — per­sze nem azon­nal! —, továb­bá a rádió­hall­gatás, tévé- meg film­nézés. A mai világ­ban ez iga­zán nem je­lent­het gon­dot ...

7. Ne múljon el nap gyakor­lás nél­kül. Lehet leve­lezget­ni is, renge­teget ta­nul be­lő­le az em­ber.

8. Senki se akar­jon azon­nal tud­ni az adott ide­gen nyel­ven.

9. Meg kell tanulni, hogyan lehet a megbízha­tatlan forrá­sokat kiszűr­ni, külö­nösen a világ­hálón.

10. Legkönnyeb­ben persze párkap­csolatban lehet — tere­pen az ide­ális! — egy ide­gen nyel­vet jól meg­ta­nulni. Úgy nem fog men­ni, ahogy például sok, Magyar­orszá­gon élő thai-magyar vegyes­pár ese­té­ben meg lehet figyel­ni: se a thai fele­ség nem ta­nul meg magya­rul, se a ma­gyar férj thai­ul. Kár. — Ben­ne van eb­ben egye­bek mel­lett saj­nos a kényel­mes­ség és az idő­hiány is, sok­szor az ér­dek­te­len­ség is.

11. Eltökéltség, elkötelezettség, szorgalom és kitartás — nem csak a nyelv­ta­nu­lás­hoz jön ám jól! Lásd: adhiṭ­ṭhāna ’eltö­kéltség’, viri­ya ’erőn­lét’, pa­dā­na ’erő­fe­szí­tés’ ap­pa­mā­da (itt:) ’szorgalom’, yo­ni­so ma­na­si­kā­ra (itt:) ’odafigyelés’, vāyāma ’törekvés’, sati, az éber fi­gye­lem és tu­da­tos­ság az em­lé­ke­zés ké­pes­sé­gé­vel, hogy csak né­há­nyat em­lít­sünk mind­ab­ból a Buddha taní­tásai­ból, ami elő­re­viszi dol­gain­kat. — Ha min­den csak nyűg, sem­mi sem fog men­ni.

Stb.

Szóval ha tudnak annyira angolul … akkor ké­pe­sek él­ni ezek­kel a for­rá­sok­kal. Ez itt egy kis vá­lo­ga­tás a bő­sé­ges kíná­lat­ból.

Három általános munka, bevezetőnek vagy felvezetőnek is nagyon jók:

http://www.ahandfulofleaves.org/documents/Indian%20Buddhism_Warder_1970-2004.pdf

https://www.buddhistelibrary.org/en/displayimage.php?album=152&pid=2425#top_display_media

https://wisdomexperience.org/product/great-disciples-buddha/

A teljes Vinaya angol fordításban:

https://suttacentral.net/downloads

Rövid kalauz világiak számára:

https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/ariyesako/layguide.html

Buddhizmus — szakszótár:

https://urbandharma.org/pdf/palidict.pdf

https://discourse.suttacentral.net/t/ven-payuttos-very-awesome-dictionary-of-nummerical-dhammas/1941

Páli tulajdonnevek szótára — nél­külöz­he­tetlen kézi­könyv a ká­non szöve­gei­hez:

https://archive.org/details/PaliProperNamesVolIADh

Az Abhidhamma, röviden:

https://store.pariyatti.org/Comprehensive-Manual-of-Abhidhamma-A--PDF-eBook_p_4362.html

http://www.abhidhamma.com/Consciousness_Thittila.pdf

http://www.buddhanet.net/pdf_file/abhidhamma.pdf

Sayadaw U Jotika kortárs, a többi, itt aján­lott tu­dós bur­mai szer­ze­tes már nem él:

http://www.buddhanet.net/pdf_file/mapjourney6.pdf

http://www.myanmarnet.net/nibbana/ashin.htm

http://www.buddhanet.net/pdf_file/thittila.pdf

http://www.dhammadownload.com/AshinJanakabhivamsa-eBookInEnglish.htm

Az örök klasszikus, a Nagytiszteletű, né­hai Wal­pola Ra­hula (Srí Lanka) tol­lá­ból:

http://www.ahandfulofleaves.org/documents/what%20the%20buddha%20taught_rahula.pdf

— magyar fordítása is jól használható

A Nagytiszteletű, néhai Nārada Thera (Srí Lanka) angol Dham­ma­pada-for­dítá­sát tart­ják a leg­jobb­nak:

https://readingfaithfully.org/dhammapada-translated-by-ven-narada-pdf/

A Srí Lanka-i Nagytiszteletű, néhai Bhikkhu Kaṭuku­runde Ñāṇa­nanda telje­sen egye­dül­álló írá­sai:

http://seeingthroughthenet.net/

A Nagytiszteletű, néhai Ajahn Chah és a thai erdei hagyo­mány tanító­meste­rei nél­kül sincs thé­ra­váda budd­hiz­mus:

http://thaiforestwisdom.org/front-page/inspiring-imagery/portraits-meditation-masters/

http://www.ajahnchah.org/

https://forestsangha.org/teachings/books/the-collected-teachings-of-ajahn-chah-single-volume?language=English

http://www.buddhanet.net/masters/sumedho.htm

Ajahn Sumedho (Ácsán Szumédhó) hasznos és okos írá­sai rész­ben ma­gya­rul is ol­vas­ha­tók: lásd pl. Csit­ta­vi­vé­ka, ill. Így van ez.

A Nagytiszteletű, néhai Buddhadāsa Bhikkhu (Thaiföld) bölcs írá­sai nél­kül nehe­zebb megér­teni, mi­ről szól a Buddha útja. Ő az továb­bá, aki eddig a legbe­hatób­ban fog­lal­ko­zott BIG ME műkö­dés­mód­jai­val (eh­hez lásd az aláb­bi linkek kö­zött az utol­só előt­tit):

http://www.bia.or.th/en/

https://www.suanmokkh.org/books

http://www.abuddhistlibrary.com/Buddhism/B%20-%20Theravada/Teachers/Buddhadasa/No%20Religion/NORELIG.HTM

https://www.dhammatalks.net/Books2/Bhikkhu_Buddhadasa_Keys_to_Natural_Truth.htm

http://www.buddhadasa.org/files/pdf/B_Bnew/new207.pdf

https://kupdf.net/download/buddhadasa-paticcasamuppada_59dda8fb08bbc5e953e666ef_pdf

Ez itt a brit származású, ragyogó, felké­szült — és kivá­ló humor­ral ren­del­kező — Ajahn Brahm:

https://www.dhammatalks.net/Books13/A-Tribute-to-Ajahn-Brahm_Emptiness_and_Stillness.pdf

Két lenyűgöző, nélkülözhetetlen kézi­köny­ve:

• Mindfulness, Bliss, and Beyond: A Meditator’s Handbook. (2006). Wisdom Publications. ISBN 0-86171-275-7

• The Art of Disappearing: The Buddha’s Path to Lasting Joy. (2011). Wisdom Publications. ISBN 0-86171-668-X

Tőle lásd még:

https://bswa.org/bswp/wp-content/uploads/2016/12/ajahn-brahm_the-basic-method-of-meditation.pdf

https://www.holybooks.com/wp-content/uploads/Simply-This-Moment.pdf

Ez utóbbi szerzeteseknek leadott, hal­latla­nul okos és prag­ma­tikus tanbe­szédei­nek gyűj­temé­nye. BIG ME vo­nat­kozá­sában is hasz­nos!

További tanítómesterek a thai hagyo­mány­ból:

https://www.accesstoinsight.org/lib/thai/thate/thateauto.html

https://www.jayasaro.panyaprateep.org/books/detail/50

https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/thanissaro/rightmindfulness.pdf

És végül egy ragyogó, szelíd elme, az ame­rikai Tisz­telen­dő Bhikkhu Cin­tita, a bur­mai hagyo­mány­ból — Buddhist Life • Buddhist Path c. munká­ja az egyik leg­hasz­nálha­tóbb beve­zetés a théra­vádába:

https://bhikkhucintita.wordpress.com/books-bhikkhu-cintita/

És ez itt csak szerény válogatás mind­abból, ami a vulgár­budd­hiz­mus legki­válóbb el­len­sze­re. Ha sem­mi má­sért nem, hát ezért iga­zán érde­mes (jól) meg­ta­nul­ni an­go­lul.

Ez a tiszta, hiteles buddhizmus, a Buddha tisz­ta, hite­les, gondo­san meg­őr­zött taní­tá­sai (sad­dham­ma), me­lyek elve­zet­nek a megsza­badu­láshoz, a nirvá­nába, ahol nincs ha­lál. Egy vala­mire azon­ban fel kell ké­szül­nie an­nak, aki eze­ket a taní­táso­kat kíván­ja kö­vetni: arra, hogy kivé­tel nél­kül sa­ját pre­feren­ciá­ink leté­telé­ről, BIG ME követ­keze­tes és mara­dék­talan lebon­tásá­ról szól­nak, az os­to­ba és meg­veze­tett tu­dat meg­tisztí­tásá­ról a szennye­ződé­sektől: ezek­ről a szennye­ződé­sek­ről — a ki­lé­szák­ról — is lesz rö­vide­sen bő­veb­ben szó egy blog­be­jegy­zés­ben. Leg­elő­ször is el kell azon­ban ju­tni an­nak felis­meré­séig-belá­tásá­ig, hogy BIG ME lebon­tásá­nak leg­nagyobb aka­dálya ő maga, BIG ME.

Következik 8/8, vagyis az utolsó bhāṇavāra —

]

2020 januárja: vizsgák, szerte Burmában.

A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/6.

Nem lehet […] legyőzni egy ter­mé­szeti tör­vény egyik ele­mét, ha egy­szer az anya­giság (rūpa) vilá­gá­ban […] az anic­ca­tā egy­fajta „ab­szo­lút mu­lan­dó­ság”, azaz a ha­lál. Nem le­het a dol­gok befe­jező­dé­sét le­győz­ni, ha egy­szer az a dol­guk, hogy befe­jeződ­je­nek […].

Jézus Krisztus feltámadása „buddhista felfogás” szerint … ???

A buddhizmusban nem a halált győzzük le, mint valami szép mesében, hanem a születést

Buddhista felfogás sze­rint Jé­zus Krisz­tus fel­táma­dása ugyan­ilyen bizo­nyos­ságot ad­hat­na Jé­zus hí­vei számá­ra, hogy a ha­lál legyő­zése szá­muk­ra is lehet­sé­ges.

Idézet az írásból: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel

Ezzel a „buddhista felfogás”-sal ele­ve nagy baj van, és­pe­dig azért, mert már az ed­dig fel­tár­tak is vilá­gosan meg­mutat­ták, hogy ez a „budd­hista fel­fogás” mint­ha nem ép­pen a Buddha út­ja, vagy­is a Buddha fel­fogá­sa len­ne: a ket­tő vala­hogy nem akar talál­kozni. Én a ma­gam ré­szé­ről — bár­mennyire is meg­veze­tett, osto­ba nyu­gati em­ber va­gyok, egy nyu­gati mogha­purisa —, in­kább mara­dok a Buddha ere­deti, hite­les és tisz­ta tanításainál (saddhamma).

A másik, amivel nagyon nagy a baj, az az, hogy a budd­hiz­mus­ban nem a ha­lál legyő­zésé­ről van szó, ha­nem az újra­szüle­tés legyő­zésé­ről. Egész pon­tosan nem a legyő­zésé­ről, hanem ar­ról, hogy ele­jét vesszük min­den to­vábbi újra­szüle­tésnek. Kár, hogy ezt nem ér­ti az írás szer­zője, és egy­értel­műen nem érti a for­dító sem, hiszen bizo­nyára figyel­mez­tette vol­na a szer­zőt, hogy ez így nem áll­ja meg a helyét, mi­vel ellen­tétes a Buddha taní­tásai­val, bár­melyik hagyo­mányt vagy isko­lát néz­zük is (elte­kint­ve ezek sze­rint a ma­gyar­orszá­gi léte­ző budd­hizmus intéz­ménye­sült meg­jele­nési for­mái­tól). Mint fen­tebb már el­hang­zott, ellen­tétes egy­részt azért, mert ami csak létre­jön, an­nak meg is kell szűn­nie, ugyan­akkor a meg­szűnést, az el­múlást mint olyat nem le­het le­győz­ni. Nem lehet to­váb­bá le­győz­ni egy ter­mé­szeti tör­vény egyik ele­mét, ha egy­szer az anya­giság (rūpa) vilá­gá­ban a négy, ún. lak­kha­ṇa-rūpa ne­gyedi­ke ép­pen hogy az anic­catā, egy­fajta „abszo­lút mulan­dóság”, azaz a ha­lál. Nem lehet a dol­gok befe­jező­dését le­győzni, ha egy­szer az a dol­guk, hogy befe­jeződ­jenek, vé­get érje­nek.

Ellentétes más­részt azért is, mert figyel­men kí­vül hagy­ja az oko­zati­ság el­vét, már­pedig a Buddha taní­tásai­ban min­den az oko­zati­ságra, a kau­zali­tásra épül: Imas­miṁ sati idaṁ ho­ti, imas­sup­pādā idaṁ up­paj­jati; imas­miṁ asa­ti idaṁ na hoti, imas­sa niro­dhā idaṁ niruj­jhati, ’ha ez és ez léte­zik, ak­kor ez létre­jön; ahogy ez és ez kelet­kezik, ez kelet­kezik. Ha ez nem léte­zik, akkor ez nem jön lét­re; ahogy ez és ez meg­szű­nik, ez szű­nik meg.’ Halál csak ott van, ahol meg­szület­nek, ponto­sab­ban a Buddha ere­deti, hite­les taní­tásai — és nem vala­mi­féle „budd­hista fel­fogás” vagy „ki­nek ez, ki­nek az” — sze­rint újra­szü­let­nek. Az újra­szüle­tés­nek kell ele­jét ven­ni.

Kár, hogy se a szer­zője, se a for­dító­ja en­nek a cikk­nek — ami tele van a Buddha tan­téte­lei­vel szö­ges ellen­tét­ben ál­ló kije­len­tések­kel — nem látta és vél­hető­en nem látja át, hogy a Buddha nem be­szélt a halál le­győzé­séről. Nem is be­szél­hetett, hi­szen nem a halál­lal van a „baj”, ami a vi­lág leg­ter­mé­szete­sebb dol­ga, ha­nem a ha­lál kivál­tó oká­val, azzal, ami­nek követ­kezté­ben bekö­vetke­zik a vég, az elmú­lás, a ha­lál: az újra­szüle­tés­sel, az újra­szüle­tések kive­hető kez­det nél­küli (anama­tag­ga) és vég nél­küli lán­cola­tával, a lét­forga­taggal (saṁ­sāra). — Kész.

Aki a ha­lál legyő­zését propa­gálja, az nem érti a Buddha taní­tásai­nak lénye­gét. Le­het per­sze ér­velni az­zal, hogy átté­tele­sen való­ban legyőz­zük a ha­lált azál­tal, hogy az újra­szüle­tést legyőz­zük — helye­seb­ben nem legyőz­zük, ha­nem ele­jét vesszük min­den továb­bi újra­szüle­tés­nek —, de ez már szere­csen­mos­datás, hiszen nem­hogy a széle­sebb köz­véle­mény, de még a budd­hiz­must úgy-ahogy isme­rők szá­má­ra sem jelen­ti a „ha­lál legyő­zése” ezt az oko­zati össze­füg­gést, ma­gya­rán egy­szerű­en félre­veze­tő, az pe­dig fele­lőtlen­ség a javá­ból.

A buddhisták nagy részéről — és arról, hogy Jézus „a buddhisták számára is meghitt ismerős”

Szomorú vagyok, mert nekem közel hat évnyi ott-tartóz­kodás alatt nem ada­tott meg budd­hista orszá­gok­ban a szeren­cse, hogy szeren­csém lehes­sen „a” buddh­isták nagy részé­hez, akik­re a cikk szer­zője mind­unta­lan hivat­kozik, továb­bá olyan budd­histák­hoz se volt szeren­csém az évek so­rán — nem csak buddh­ista orszá­gok­ban —, akik számá­ra Jé­zus „meg­hitt isme­rős”. Buddh­ista orszá­gok­ban a döntő több­ségé­ben buddh­ista népes­ség­nek ki­sebb gond­ja is na­gyobb an­nál, mint hogy elré­vedez­zen Jé­zus Krisz­tus szen­vedés­törté­netén. Fájó lehet an­nak, aki­nek ez fáj, de a hús-vér, való­di, nem vala­mi eklek­tikus-miti­kus-misz­tikus, mes­tersé­ges hitvi­lágban élő budd­hista embe­rek töme­gét egy­szerű­en nem is ér­dek­li. Mi­ért is kelle­ne, hogy érde­kelje őket? Saját­ságos ez a „meg­hitt isme­rős” állí­tás, ha­csak nem arra gon­dolt az írás szer­zője, hogy az ő értel­mezé­sében „a budd­histák”-on a Nyu­gaton min­den­felé fel­lelhe­tő, vala­mi eklek­tikus-miti­kus-miszti­kus, mes­tersé­ges hitvi­lág­ban élő, szo­kás sze­rint ala­posan meg­veze­tett szim­patizán­sok összes­sége érten­dő. Itt is hozzá­te­szem ugyan­akkor, hogy Kíná­hoz nem tudok hozzá­szólni, bár erő­sen két­lem, hogy an­nak a fel­méré­sek és becs­lések sze­rint 140 és 242 millió közé tehe­tő, magát budd­histá­nak valló ember­nek — ilyen sta­tiszti­kával talál­koz­tam kere­sésem so­rán — annyira meg­hitt isme­rőse len­ne Krisz­tus, mint ahogy azt az idé­zett írás szer­zője su­gallja.

A gyarmatosítás véres történelmi tapasztalata, avagy az erőszakos hittérítés mint „meghitt ismerős”?

Csak nem értem én, nem és nem, mégis kik lehet­nek, hol rejtőz­het­nek ezek „a” budd­his­ták, akik szá­má­ra Jé­zus oly­annyi­ra „meg­hitt isme­rős”; nem ér­tem, kik lehet­nek ezek „a” budd­histák, akik­nek a nevé­ben a cikk író­ja ilyen kije­len­tést tesz.

Ha körül­nézek egy kicsit Ceylon, azaz a mai Srí Lanka törté­nelmé­ben, nem csak azt fo­gom ott lát­ni, hogy első­ként Laṅka­dīpá-ra, Lan­ka szige­tére ke­rült a budd­hiz­mus Asó­ka ki­rály ural­kodá­sa ide­jén. Azt is fo­gom látni, hogy elő­ször a por­tugá­lok jelen­tek meg gyar­mato­sító­ként, mint szin­te min­den­hol akkor­tájt, hogy 1597 és 1658 kö­zött a szi­get jelen­tős ré­szét ural­muk alatt tart­sák. — Bur­má­ban egy De Brito ne­vű portu­gál kalan­dor kelle­metlen­kedett, míg karó­ba nem húz­ták. — Kímé­let­lenül jár­tak el a he­lyi vallá­sok­kal szem­ben, üldöz­ve hívei­ket, és kegyet­len, erő­sza­kos hitté­rítő tevé­keny­séget foly­tattak, miköz­ben kizsák­má­nyol­ták és kizsi­gerel­ték az or­szá­got.

A por­tugá­lok kényte­lenek vol­tak a hollan­dok javá­ra lemon­dani Cey­lon­ról. A hol­lan­dok, akik im­már fino­mabb mód­szerek­hez folya­mod­tak, 1796-ig vol­tak az urak, de csak a part­menti tar­tomá­nyok tar­toz­tak az ellen­őrzé­sük alá. Állást köz­szolga­ként csak olya­nok kap­hat­tak az ural­muk alatt, akik kike­resztel­kedtek. Egy­ben azt is meg­mutat­ták, ho­gyan le­het a val­lás­ból és az okta­tás­ból fegy­vert ková­csol­ni — a he­lyi lakos­ság el­leni kul­turá­lis agresszió része­ként. — A fe­hér em­ber per­sze nem csak azok­ban az idők­ben élt mel­les­leg abban a hit­ben, hogy ő min­den­ben fel­sőbb­ren­dű.

A he­lyükre lé­pő bri­tek, akik első­ként gyűr­ték ma­guk alá az egész szige­tet (1815-ben), to­vább töké­lete­sítet­ték ezt a rend­szert. A kul­turá­lis agresszió ma­radt: az egy­ház (már­mint az ang­li­kán) és az is­kola­rend­szer állt a közép­pont­ban, az ültet­vények rend­szere pe­dig a gaz­dasá­gi agresszió ré­szét képez­te. — Srí Lan­ka 1948-ban nyer­te el nagy nehe­zen a füg­get­lensé­gét.

A XIX. szd. má­so­dik felé­ben, majd a füg­get­lensé­get meg­elő­ző idők­ben erő­sö­dött meg leg­in­kább a budd­hizmus Srí Lan­kán, vá­lasz­ként a brit domi­nanci­ára.

Mégis Bur­ma szen­vedte meg talán a leg­job­ban a bri­tek gyar­mato­sító tö­rek­vé­seit. Há­rom angol-bur­mai hábo­rú vér­áldoza­tának árán tud­ták csak a bri­tek tel­jesen elfog­lalni Bur­ma egész terü­le­tét: ez 1885-ben követ­kezett be, és csak a náci Né­met­or­szág rém­tettei­hez lehet ha­son­lítani azt az öl­dök­lést és ke­gyet­len­ke­dést, amit az an­go­lok egé­szen 1890-ig vég­hez­vit­tek, hogy meg­tör­jék a fő­leg fa­lusi lakos­ság szí­vós ellen­állá­sát — hogy majd a ja­pán meg­szál­lók, akik­ben a bur­mai­ak ele­inte még a fel­szaba­dító­ikat üd­vözöl­ték 1942-ben, raj­tuk is túl­tegye­nek.

A bri­tek, okul­va in­diai tapasz­tala­taik­ból, nem kíván­tak hozzá­nyúl­ni a helyi val­lás­hoz — a budd­hiz­mus­hoz —, ám mi­vel az ok­ta­tás leg­in­kább álla­mi fel­adat lett, rész­ben ide­gen (brit, ill. in­diai) tan­erő bevo­násá­val, to­váb­bá misszi­onári­usok ál­tal fenn­tar­tott isko­lák­ban, min­den­na­pos volt a budd­hiz­mus és a budd­hista kul­túra mód­sze­res lejá­ratá­sa.

Burmá­ban nem ok nél­kül ilyen erős a budd­hiz­mus mind a mai na­pig — már­mint ott, ahol a budd­hizmus van több­ség­ben, mi­vel ez nem min­den szövet­ségi ál­lam­ban van így, há­la a keresz­tény misszi­onári­usok­nak. Bur­mában is a gyar­ma­ti ura­lom­ra, az élet min­den terü­le­tét át­ha­tó nyu­gati beren­dez­ke­dés­re adott vá­lasz volt a budd­hista meg­úju­lás. — Bur­ma ugyan­úgy csak 1948 ele­jére nyer­te el füg­get­len­sé­gét. —

Mint látha­tó, leg­in­kább a szin­ga­léz budd­his­ták szá­má­ra lehe­tett Krisz­tus „meg­hitt is­me­rős” a por­tu­gál el­nyo­más más­fél év­szá­za­da alatt, de ké­sőbb sem le­he­tett okuk pa­nasz­ra, mint ahogy Bur­ma né­pes­sé­gé­nek sem: fel­sőbb­ren­dű uraik és gyar­mat­tar­tó­ik gon­dos­kod­tak ró­la, hogy „meg­hitt is­me­rős” ma­rad­jon. Ha kel­lett, hát nád­pál­cá­val.

Akit ver­tek ott­hon gyerek­korá­ban, an­nak számá­ra bi­zony a fa­ka­nál, a szíj, a nád­pál­ca volt „meg­hitt isme­rős”. Ilyen meg­hitt isme­rős volt a helyi népes­ség jó ré­szé­nek sze­gény Krisz­tus a gyar­mato­sítók jó­voltá­ból. Ha nem is min­dig vé­res, de min­den­kép­pen fáj­dal­mas tör­té­nel­mi való­ság­ként, a hit­térí­tés és kul­turá­lis gyar­matosí­tás hol nyíl­tabb, hol bur­kol­tabb, ám an­nál rom­bo­lóbb meg­jele­nési for­má­ja­ként. —

Nesze nek­tek: nem kel­lett nek­tek Krisz­tus, de most majd be­tusz­kol­juk a hát­só aj­tón a budd­hiz­mus­ba őt is, bó­dhi­szatt­vának öltöz­tetve. Hogy a Va­tikán­ban mit szól­nak eh­hez? Az ő dol­guk. Be­tesszük a brah­ma­nis­ta pap­ság mel­lé. Külön­ben is, majd mi meg­mond­juk, mi a jó nek­tek, mi min­dig is tud­tuk, mi az, hi­szen tud­já­tok ti is, mi­ért gyar­mato­sítot­tunk tite­ket. Meg sem ér­de­mel­té­tek azt a sok ve­rést, ki­zsák­má­nyo­lást és szen­ve­dést, kár volt belé­tek. Most meg fa­nya­log­tok, ami­kor pe­dig mi ilyen szép, eklek­tikus budd­hiz­must aka­runk nek­tek csinál­ni, csak hogy meg­mu­tas­suk nek­tek, mi az a budd­hiz­mus, ha egy­szer a tié­te­két még csak nem is ért­jük, de iga­zá­ból nem is igen fű­lik hoz­zá a fo­gunk.

Az eklektikus vulgárbuddhizmus

A Buddha útján nem sok keres­niva­lója van az ezo-spiri, popu­lista és eklek­tikus multi­kulti­nak. Az új, üte­me­sen készülő, csodá­latos ma­gyar nagy­szótár, mely­ből eddig hét kö­tet látott nap­vilá­got, a követ­kező­kép­pen hatá­rozza meg az eklek­ticiz­mus fogal­mát:

1. (Fil)

egymástól el­térő gon­do­lati rend­sze­rek, (filo­zó­fiai) ta­nok vegyí­tése mint böl­cse­leti mód­szer

4 adat

2. (Ars)

különféle korok­ra, stílu­sok­ra, alko­tókra jel­lem­ző motí­vumo­kat, ele­meket vegyí­tő stíl­us(irány­zat)

4 adat

3. (pejor)

elméletek v. stílus­elemek keve­redé­séből szár­mazó követ­kezet­lenség

Lásd: http://nagyszotar.nytud.hu/dictsearch.html?query=eklekticizmus

Vegyít, kever, kavar: ebből lesz a katy­vasz. — Nem ok nél­kül vol­tak Ajahn Chah-nak (Ácsán Cshá) aggá­lyai 1977-es, majd még in­kább 1979-es nyu­gati út­jain, me­lyek so­rán az ef­féle eklek­ticiz­mus hazá­jába, az Egye­sült Álla­mokba is elju­tott. Erről Ajahn Jaya­saro lenyű­göző, PDF-ben letölt­hető, 850 olda­las, koráb­ban már idé­zett Ajahn Chah-mono­gráfiá­jában is beszá­mol, a 784. ol­dal leg­alján, lásd: https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf

A sokszínűség dícsé­rete: szeret­nek ezzel taka­rózni. Hogy az a szép meg a jó meg az izgal­mas. Hogy milyen csodá­latos, hogy ennyi­féle kul­túra. Meg hogy ilyen szép tarka­barka az egész. Csak­hogy a Buddha útja az egy­szerű­ség útja, nem a sok­féle­ségé és nem az ezer­felé futó, izgá­ga, szét­szórt, min­den­be bele­kapó- és gaba­lyo­dó, figyel­metle­nül ide­ugró, oda­ugró, nyug­hatat­lan, egy kicsit eb­ben is élvez­kedő, ab­ban is élvez­kedő (tatra­tatrā­bhi­nandī) tu­daté, ami­ben ott ro­tyog és for­tyog min­den Carl Gus­tav Jung­tól kezd­ve az ezo­téria tel­jes kíná­latán át a sámá­niz­musig meg a bönig, és csak bur­ján­zik meg bur­ján­zik to­va (ez már a pa­pañca „ille­tősé­gi terü­lete”), mint rá­kos da­ga­nat, egy­re messzebb sod­ródva a spiri­tuá­lis fej­lődés­nek még csak a leg­halo­vá­nyabb remé­nyé­től is. —

Következik: 8/7.

 ]

A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/5.

Ácsán Cshá a legszívesebben fogta volna ala­mizs­nás edé­nyét, és az éj lep­le alatt elfu­tott volna a tanít­ványai elől, annyi­ra kilá­tás­talan­nak és elke­serítő­nek lát­ta oly­kor […].

A Buddha közvetlenül a megvilágosodása után úgy ítélte meg: jobb lesz, ha meg sem próbálja megosztani másokkal, amire ráébredt

És esze ágá­ban sem volt taní­tani: meg­volt rá az oka. Átlát­ta, hogy meg sem érte­nék, mi­ről be­szél:

Belegon­doltam: a Dhamma, melyhez elju­tottam, mély értelmű, nehe­zen lát­ható át és nehe­zen ért­hető [gambhīra duddasa duranu­bodha] […] merő érve­léssel megvaló­sítani nem lehet, a bölcsek­nek maguk­nak kell meg­tapasz­talniuk. Csak hát ez a nem­zedék abban leli örö­mét, hogy örven­dezik a dolgoknak, bele­csim­paszko­dik a dolgokba […]. Egy ilyen nemze­déknek nehéz lesz ezt az igaz­ságot látnia, neve­zete­sen a felté­tele­zett­séget, a függő kelet­kezést [= idap­pac­cayatā ill. paṭic­casam­uppāda]. Nehéz ezt az igaz­ságot látni, neve­zetesen vala­mennyi képződ­mény elnyug­vását [sabba­saṅkhāra­samatha], min­den­nek fel­adá­sát, amit sze­rez­tünk [sabbū­padhi­paṭi­nissagga], a sóvár­gás megsem­misítését [taṇhā­kkhaya], a szen­vedély nélküli­séget [virāga], a meg­szűnést [nirodha], a nirvánát [nibbāna]. (MN 26: Ariya­pariye­sanā-sutta, A nemes kere­sésről szóló tan­beszéd, mely­ben a Buddha töb­bek között a meg­világo­sodá­sát beszéli el.)

Sötétségben élnek az embe­rek, tette hozzá, látá­sukat fá­tyol borítja, por­ral tele­hintve a sze­mük, kéj és gyűlöl­ködés a lét­elemük — ő maga is, így ő, nehe­zen jutott el a felisme­résig. — Így volt ez már akkor, így van ma is, eztán is így lesz: az embe­riség elsöprő több­sége sose lesz képes ezt meg- és belátni.

Végül mégis haj­landó volt aztán taní­tani, némi rábe­szélésre: a hagyo­mány úgy tartja, hogy maga Brahmā Saham­pati győz­te meg. Azzal érvelt, hogy már az is nagy ered­mény, ha csak keve­sen ér­tik a tanítá­sait, és ennek révén meg­szaba­dulhat­nak. A megve­zetett, s ezért szen­vedő lények iránt ér­zett határ­talan szere­tete és mély együtt­érzése vezé­relte aztán a Buddhát, hogy attól kezdve éle­te vé­géig, negy­venöt éven át fárad­hatat­lanul tanít­son.

Ugyanez a szere­tet és mély együtt­érzés vezé­relte korunk nagy tanító­meste­reit is, mint pl. Ajahn Chah-t (Ácsán Cshá), aki egyszer arról beszélt, hogy leg­szíve­sebben fogta volna ala­mizs­nás edé­nyét, és az éj leple alatt elfu­tott volna a tanít­ványai elől, annyira kilátás­talan­nak és elkese­rítő­nek látta olykor, ám aztán elgon­dolko­zott a Dhammá-n, és be­látta, hogy nem tehet ilyet. (Lásd Ajahn Jaya­saro Ajahn Chah-mono­gráfiá­jában a 785. oldalt:

https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf )

És bizony Ajahn Chah legismer­tebb, nagy tiszte­letben álló első nyu­gati tanít­ványa, Ajahn Sumedho (Ácsán Szumédhó) is ber­zen­kedett a tanítás­tól: I'm fed up explaining things to people, „ele­gem van abból, hogy megma­gyaráz­zam az embe­reknek a dolgo­kat”, fakadt ki egy alka­lom­mal, Ajahn Chah-nak azon­ban sike­rült ott hely­ben jobb belá­tásra bírnia: azoknak, akik szeret­nék elérni a meg­világo­sodást, taní­tókra van szüksé­gük. (Lásd Ajahn Chah egybe­gyűjtött tanítá­saiban a 113. olda­lon:

https://www.abhayagiri.org/media/books/Chah_The_Collected_Teachings_of_Ajahn_Chah.pdf )

A Buddha határ­talan józan­sága és tisztán­látása abban is megmu­tatko­zott, hogy világo­san tudta: mint minden, egy nap az ő tanítá­sait is kikezdi — nem­csak az idő, ami nem egyéb, mint jaratā, ’örege­dés, hanyat­lás, leépü­lés’, hanem az em­beri ostoba­ság is. Tudta, mert így törvény­szerű, hogy eltűn­nek a taní­tásai. (Nem a Dhamma tűnik el persze, hiszen az „ott marad”, és majd egy elkö­vetke­zendő világ­kor­szak buddhája fog ismét ráéb­redni ugyan­erre a Dhammá-ra, annak egye­temes törvény­szerű­ségére, aho­gyan a dolgok vannak.) Egy megvilá­goso­dott elme nem is lát­hatná ezt más­ként, hiszen egy törvény­szerűség min­denre és minden­kire vonat­kozik: nincs olyan, hogy az én szabad­esésem. Krisz­tus ezzel szem­ben szilár­dan hitte, hogy elpusz­tulhat­nak az egek, a hegyek, a vizek, ám az ő tanítá­sai fenn­maradnak: „az én sza­vaim azon­ban nem múl­nak el”, Máté 24:35.

Krisztus nem volt megvilágo­sodott ember, és nem kínált olyan gyakor­lati utat, ami­lyet a Buddha kínált, és ami — képle­tesen — elve­zeti az egyes em­bert a megvilá­goso­dáshoz, más szóval a meg­szabadu­láshoz. Mentsé­gére legyen mondva, hogy szegény­nek idő sem ada­tott arra, hogy bármi­féle gyakor­lati utat lefek­tessen, főleg olyat, ami saját tapasz­talá­sára épül, tapasz­talati alapú, azaz empi­rikus. Csodá­latos, amit hirde­tett, határ­talan szere­teté­től és együtt­érzésé­től vezetve, de nem adta mellé a gyakor­lat útját, ami a Buddhá­nál a Nemes Nyolc­rétű Ös­vény az erköl­csiség­gel (sīla), a tudat, vala­mint tapasz­talati ala­pokon nyug­vó bölcs belátá­sunk és tudá­sunk, a bölcses­ség fejlesz­tésével (samādhi, ill. paññā).

Attā hi attano nātho:

ki-ki önmaga megváltója

A Buddha 2600 év óta tisztán megőr­zött és tovább­hagyo­mányo­zott, ere­deti, hite­les taní­tásai­ban nem valaki más a minden­kori egyes em­ber megvál­tója, hanem önmaga.

A Buddha az egyén fele­lőssé­gére helyez­te a hang­súlyt: az ő tanrend­szeré­ben nincs oda­kint megvál­tás — nincs oda­kint senki, aki meg­vált­son. Mi magunk va­gyunk a meg­vál­tóink, hiszen a megvál­tás is itt bent van, ugyan­úgy, mint ahogy az egész világ­minden­ség is itt bent, ide­bent, ebben a 180 cm ma­gas test­ben képző­dik le. Mi teremt­jük a vilá­got, nem pedig valami ember­feletti te­remtő elv, ami azért sem műkö­dőké­pes a Buddha tanítá­saiban, mert ott kivál­tó okok és oko­zatok van­nak, azaz az oko­zati­ság elve érvé­nyesül, és en­nek értel­mében bár­mi, ami létre­jön, csak és kizá­rólag felté­telek függ­vényé­ben jöhet létre, paccup­panna, vala­mint saṅ­khata, ’készte­tett’.

Így mi sem ter­mésze­tesebb, mint hogy egy buddhá­nak — a Buddhá­nak — azon túl, hogy segéd­kezet nyújt a spiri­tuális úton hala­dóknak, fel­tárja a Dhammá-t, nem fel­adata a vilá­got megvál­tani, mint ahogy az sem fel­adata, hogy a világ­minden­ség vala­mennyi szenve­désének ter­hét ma­gára vál­lalja. Egy megvilá­goso­dott ember vilá­gosan látja, hogy ez nem­csak képte­lenség, ha­nem ész- és cél­szerűt­len is: önma­gunk sanyar­gatá­sával, öncson­kítás­sal, önpusz­títás­sal sem­mire sem me­gyünk. Se mások­nak nem te­szünk vele jót, se magunk­nak, mivel az önsa­nyarga­tás se azt nem váltja meg — szaba­dítja meg —, aki önma­gát sanyar­gatja, se azt, aki miatt vagy he­lyett ezt teszi, átvál­lalja, magá­ra vál­lalja. Nem ok nél­kül való a Buddha közép­útja, a majjhima-paṭi­padā, amin tartóz­kodunk az ér­zéki élve­zetek­ben tobzó­dó élet­módtól épp­úgy, mint az önsa­nyarga­tástól, mert ezek nem segí­tik elő megsza­badu­lásun­kat. Az én megsza­badulá­som révén csakis én szaba­dul(hat)ok meg, más em­ber megsza­badulá­sát nem tudom ma­gamra vál­lalni, se helyet­te megva­lósí­tani, mert az lehe­tetlen­ség. Azt is le­hetne mon­dani, hogy hiú áb­ránd vagy naiv­ság.

Ugyan­akkor egyén­ként felelős­séggel tarto­zom mind önma­gam­mal, mind pedig szű­kebb vagy tá­gabb környe­zetem­mel szem­ben.

Nem gondviselés vagy bódhiszattvák panteonja, hanem egész egyszerűen csak karma

Karma van, páliul kamma: ez a hite­les törté­nelmi buddhiz­mus „gond­vise­lése”, „ítélet­napja”, „vég­íté­lete”. Újra­születé­seim a 31 lét­szféra egyiké­ben annak függ­vényé­ben ala­kul­nak majd, ami­lyen kar­mát fölhal­mozok magam­nak. Aho­gyan elve­tem a magot (bījaṁ), úgy fo­gok arat­ni, yādi­saṁ va­pate bī­jaṁ, tādi­saṁ ha­rate pha­laṁ, kalyāṇa­kārī kalyā­ṇaṁ, pāpa­kārī ca pāpa­kaṁ, ha jót cselek­szem, jó lesz a gyümöl­cse (phalaṁ), ha rosszat, akkor meg rossz. Cselek­szem: szó­ban, tett­ben és gondo­latban, mivel­hogy ez utób­bi a szán­dék, ami a Buddha sze­rint m­aga a kam­ma (lásd itt fen­tebb, ceta­nā alatt).

A Buddha arról be­szélt, hogy a világ­nak két őr­zője van (loka­pāla­dham­ma), me­lyek meg­léte a bizto­síték, hogy ember ne legyen ember­nek farka­sa: hiri az egyik, ottap­pa a másik, és ők ket­ten elvá­lasztha­tatla­nok egy­más­tól. Az előbbi a szégyen­kezést, a ter­mésze­tes erköl­csi szégyen­érzetet je­lenti: szégyen­kezem amiatt, ha vala­mi erkölcs­telen­séget követ­tem el, szégyen­kezem amiatt, ha nem tu­dom, mi az adott szó becsü­lete, ha nem tudom, mi az a szak­mai tisz­tesség — egyál­talán: tisztes­ség és becsü­let —, és szégyen­kezem, ha nincs ben­nem eti­kai érzék. Iker­testvé­re, az ottap­pa nem egyéb, mint az egész­séges félsz a követ­kezmé­nyektől. Nem jog­következ­mények­től, ha­nem vala­mi sok­kal lénye­gesebb­től és súlyo­sabb­tól, ez pedig a kar­ma, mivel ez az, ami elől sen­ki sem mene­külhet, követ ben­nün­ket minden­hová, mint az árnyé­kunk. — Ahol nincs fele­lősség­tudat, ott az ahi­rika és az anot­tap­pa az úr, a vi­lág két őrző­jének szö­ges ellen­téte.

Következik: 8/6.

 ]

A magyarországi vulgárbuddhizmus a Buddha hiteles tanításainak tükrében

Az írástudók felelősségéről — 8/4.

A Buddha erkölcsi taní­tásai az egyén személyes felelős­ségére épülnek, erről szól karma-tana, ami ennek az etikai tanrend­szernek a tartó­oszlopa, ám pont ezt a tartó­oszlopot kezdi ki, ássa alá a mahájána bódhiszattva-elképzelése.

Krisztus mint bódhiszattva?

Atyával, Fiúval és Szentlélekkel nemhogy megvilágosodás nincsen, de bódhiszattvaság se

Jézus tehát a buddhisták számára egyike azon bódhiszattváknak, akik a végtelen áldozat és önfeláldozás útját járják annak érdekében, hogy segíteni tudjanak a szenvedés fogságában vergődő lényeken, egészen addig, amíg valamennyien el nem érik a megváltást és a felszabadulást.

Idézet a cikkből: https://buddhizmus.hu/hu/a-buddhista-ut/jezus-krisztus-buddhista-szemmel

Fogalmam sincs, kik lehetnek ezek „a buddhisták”, akik számára Jézus egy bódhiszattva. Nem tudom, hol találhatók ilyen buddhisták, de attól tartok, hogy buddhista országban nemigen lelhetők fel. A théravá­dában nem lesz ilyen, és nem valószínű, hogy Bhutánban, Ladakhban, Sikkimben, Tibetben vagy Nepál, India vagy Banglades buddhista vidékein pont ez a kérdéskör foglal­koztatná őket. Japánban kihaló­félben a buddhizmus, Korea pedig többsé­gileg keresztény. Kínához, elismerem, nem tudok hozzá­szólni, ott vajon ezt a nézetet vallják-e ezek „a buddhisták”.

Ami magát a szót illeti, a páli bodhisatta [bódhiszatta] szanszkrit megfe­lelője bodhisattva [bódhiszatta]. A bodhi azt jelenti: ’megvilágo­sodás’, pontosabban ráébredés arra, hogyan is vannak a dolgok valójában (mert még véletlenül sincsenek úgy, ahogyan azt mi hisszük). Az utótag problema­tikusabb, mivel a páli satta jelent­heti azt is, hogy ’lény’ (= szanszkrit sattva), és azt is, hogy ’kötődik valamihez’, abban az érte­lemben, hogy elkötelezi magát valami mellett, eltökél valamit, ez azonban sakta a szansz­kritban, gazdagabb jelentés­tarto­mánnyal. A théraváda buddhizmus az elköte­lezett­séget emeli ki, hiszen a másik értel­mezés — ’megvilágosodás + lény’ — nem egészen állja meg a helyét: egy bodhisatta odébb van még a megvilágo­sodástól.

A théraváda buddhizmus — a történelmi Buddha eredeti, hiteles tanításai — szerint bodhisatta az, aki foga­dalmat tett, hogy megtisz­tulása révén eléri majd a buddhaság állapotát, vagyis megsza­badul. A páli kánonban és a korai kommen­tárokban ez a törté­nelmi Buddhára utal a megvilágo­sodása előtt. Semmi sem utal ellenben a páli kánon szöve­geiben arra, hogy bárki hasonló foga­dalmat tenne. Ez már a mahá-, ill. vadzsrájána: a bódhiszattva mint intéz­mény a jóval későbbi északi, vagyis a Buddha eredeti tanítá­saitól — különösen a tibeti buddhizmus esetében — jó messzire keve­redett, bő ezer évvel későbbi, alaposan átgyúrt és átértel­mezett, minden­félével megtoldott buddhizmus, amelyben a Buddha által vallott és hirdetett személyes, egyéni fele­lősség egyre inkább áttevő­dött a bódhiszattva hatás­körébe. Ez a hang­súlyel­tolódás az ember kényel­mességét tükrözi: ha valaki más megteszi helyettem — és főleg: nekem —, akkor miért bajlódjak vele én?

A baj ezzel csak az, hogy én nem vehetek más helyett levegőt, nem kezd­hetek fogyó­kúrába más helyett és másnak, nem szokhatok le a dohány­zásról más helyett, és attól, hogy én tanultam, más még nem lesz okosabb. Megvilágo­sodni sem világosod­hatok meg más helyett. Továbbá azzal, hogy magamra vállalom az egész emberiség szenvedés­halmazát, az emberiség még ugyanúgy szenvedni fog.

A mahájána bódhiszattva-eszménye a legfonto­sabbat hagyja figyelmen kívül: a karma — páli kamma —, amit én magam teremtek magamnak, az enyém. Az én személyes felelős­ségem. Ráadásul úgy az enyém ez a karma, hogy én vagyok egyedüli tulajdo­nosa, kammassakomhi, s olyan, mint az árnyékom: nem lehet levá­lasztani rólam az árnyékot, amit vetek, minden­hová jön velem. Az én fölhal­mozott karmám aktuális egyen­legébe senki se tud bele­nyúlni, nekem magamnak kell gondos­kodnom arról, hogy a minden­kori jelen pillanatban csupa jót csele­kedjek szóban, tettben és gondo­latban, továbbá tartóz­kodjak minden rossztól, és hogy megtisz­títsam a tuda­tomat a mentális szennyező­désektől. Valaki más karmá­jának a dolgaiba kívülről beleavat­kozni nem lehet.

A Buddha erkölcsi tanításai az egyén személyes felelős­ségére épülnek, erről szól karma-tana, ami ennek az etikai tanrend­szernek a tartó­oszlopa, ám pont ezt a tartó­oszlopot kezdi ki, ássa alá a mahájána bódhi­szattva-elképzelése.

Egy megvilágo­sodott lény azzal is tökéle­tesen tisztában van, hogy a megvilágo­sodás folyama­tában (vagy szintjein) az első szint, az ún. folyamba lépés (sotāpatti) megtör­ténte után már nincs visszaút, a folya­matot nem lehet megakasz­tani vagy leállí­tani, és így már késő egy bódhi­szattva foga­dalom­tételére is, aminek lényege, hogy mind­addig nem éri el a teljes megvilágo­sodást, míg vala­mennyi lény meg nem világo­sodott.

Egy valóban megvilágo­sodott lény azzal is teljesen tisztában van továbbá, hogy a világot nemhogy megvál­tani nem lehet, de még csak megvál­toztatni se nagyon: aki gyakor­lott meditáló, az tudja, hogy önmagán is alig képes változ­tatni, hát még egy egész világot megváltoz­tatni! Az erre irányuló szándék természe­ténél fogva elbukik, hiszen megvál­toztatni vagy megvál­tani csak azt lehet, aki ezt maga is akarja (legin­kább nem akarja), továbbá aki önmaga tesz róla, hogy változ­zon — vagy hogy megváltsa önmagát (legin­kább nem tesz). Kinek-kinek magának kell dolgoznia önmaga megvál­tásán, ezt sem egy megváltó nem tudja helyette megtenni, se más. A világ megváltá­sának eleve bukásra ítélt ötlete forró­fejű ifjak és már kevésbé ifjak átgondo­latlan forra­dalmi hevüle­tében merül föl leginkább, és a véres törté­nelmi valóság, a tapasz­talat azt mutatja, hogy ez nem működik. Nem lehet ráeről­tetni a megvál­tást a világra — sem­milyen ideo­lógia mázában sem —, ha a világ nem akarja, már­pedig nem akarja, főleg ha a megvál­táshoz vezető út az ostoba és megve­zetett ember elle­nében saját prefe­renciáink felszá­molásán és BIG ME lebon­tásán át vezet, de ez nem fog menni, mivel bolondok leszünk preferen­ciáinkat felszá­molni és önma­gunkat lebontani. Vagyis a világ megváltá­sának legnagyobb akadálya BIG ME, amitől, ugye meg kellene váltani: szenvedni is csak BIG ME szenved, mivel­hogy tulajdon­képpen nincs is ott bent senki, aki szen­vedjen.

Nem értette, és ezért Krisz­tusnak is így kellett végeznie. A Buddha ezzel szemben értette, és ezért nem is akarta a világot megvál­tani és az embe­reket megvál­toztatni, hanem az egyes emberre bízta a belátást önmaga megváltá­sával egye­temben, a belátáshoz és a megvál­táshoz vezető utat pedig részle­teiben feltárta. A tanításai arról szólnak, hogy itt van ez az út, tessék, megvan a tapasz­talati alapo­kon nyugvó módszer, ami 2600 év leforgása alatt sike­resen bizonyí­totta ennek az útnak a helyes­ségét és igazát. Ezen az úton minden­kinek magának kell végig­mennie, és mindenek­előtt magának kell változnia — pozitív irányban — ahhoz, hogy a világ mindenki számára jobb és élhetőbb legyen. Ezt más nem teszi meg helyettem.

Igazán sajná­latos, de Krisztus bódhi­szattva­sága már csak azért is képtelen ötlet, mert akár a hiteles théra­váda hagyo­mány felől köze­lítjük, akár a jóval későbbi mahájána átértelme­zéséből indulunk ki, hamis premisszákon nyugszik. A mahájána tanté­telei alapján a bódhi­szattva olyan lény, aki lemond teljes megvilágoso­dásáról a többi, megvál­tandó lény üdvéért, ami még rendjén is lehetne, ha erre lenne módja (lásd a fentebb kifejtet­teket). Ugyan­akkor minden buddhista irány­zatban közösek az alap­tételek, így a Nemes Nyolc­rétű Ösvény is, amit nem lehet félre­seperni: nélküle nincs megvilágo­sodás. Gond azok körül a tanelvi kérdések körül lesz, amelyek teljes­séggel össze­egyeztet­hetet­lenek a keresz­ténység hitelvi rendsze­rével: már az első nem fog működni, a sammā-diṭṭhi, ’helyes nézet’, de nem fog működni az utolsó kettő sem, a buddhista meditáció, a megis­merés és megtisz­tulás, valamint a megszaba­dulás útjának legfőbb tarto­zékai, a sammā-sati, ’helyes éberség’, és a sammā-samādhi, ’helyes összpon­tosítás’, mivel ezek csak olyan feltételek függ­vényében — megléte esetén — alakul­hatnak ki, melyeket egy hívő keresztény csak hite fundamen­tumainak feladása árán lenne képes megterem­teni. Atyával, Fiúval és Szent­lélekkel, örökké­valósággal és oltári­szentséggel, túlvilággal és utolsó ítélettel, gond­viseléssel, terem­téssel és teremtő Istennel, feltáma­dással, isteni kinyilatkoz­tatással, lélekkel és szellemmel, Isten megteste­sülésével (incarnatio), úrvacso­rával és egyéb keresztény dogmatikai téte­lekkel nincs megvilá­gosodás — és nincs bódhi­szattvaság.

Ennél méltóbb a helye a zsidó Jézusnak az iszlámban: Mária fia, vagyis ʿĪsā ibn Maryam, próféta, a Korán egyik prófétája, akárcsak a zsidó Mózes, Musā. És nemcsak méltó, hanem magától értetődő ez a hely, ha egyszer egy próféta számára inkább van hely a keresztény Újszövet­ségben meg a muzulmán Koránban, semmint a Buddha tanrend­szerében, ahol nincs próféta, hiszen nincs rá szükség. Olyan apró­ságról meg már nem is beszélve, hogy a buddhiz­mus ateista vallás, azaz a vallás szoros meghatá­rozása értel­mében még csak nem is felel meg egy vallás krité­riumainak.

Önfeladás, önfeláldozás, áldozatvállalás

A törté­nelmi Buddha nem vetette alá magát a szaka­dékba, hogy egy anya­tigris az ő húsával lakassa jól éhező csemetéit. A törté­nelmi Buddha nem vágta le — áldozta fel — a végtagjait. A Buddha legendás, véres öncson­kításig és önpusz­tításig menő önzetlen önfeláldo­zásának törté­netei posztka­nonikus szövegek a théra­vádában, legendák, tele mese­szerű leírá­sokkal, ékes, buja prózában: a Jātaka [Dzsátaka], melyekből 547 van, a Buddha 547 korábbi újra­születése, élete, különféle létfor­mákban, tehát állatként is. A kano­nikus alap­szöveg versben van, a mesék vagy törté­netek prózában, s lénye­gében a versekhez írt, jóval későbbi kommentár szerepét lenne tisztük betöl­teni. Ugyan­akkor a Buddhában és a tanítá­saiban nem ezek a kétség­kívül színes, a fantáziát megmoz­gató, megható és megin­dító, nemritkán ugyan­akkor szélső­séges, véres kegyetlen­ségeket taglaló törté­netek a lénye­gesek — akkor sem, ha példá­zatérté­kűek —, hanem a tanításai, egész tanépít­ménye. Nem a legen­dáktól Buddha a Buddha, hanem attól, ami miatt a maga korában sem kellett igazán az emberek többsé­gének, és nem kell ma sem, mert a mélysé­geit nem látják át, nem értik, miről is szól való­jában, és hogy mégis mi az, amitől paṭisota­gāmī, azaz szembe­megy a világgal: saját kis prefe­renciáink, beideg­ződéseink kiikta­tásáról szól az ostoba, megveze­tett tudat ellenében, BIG ME lebon­tásáról, márpedig BIG ME hallani nem akar arról, hogy bármiben is engedjen, bármihez is ido­muljon, nemhogy lebontsák! Csak hát a Buddha útján semmiféle előre­haladás nem lehet­séges mind­addig, amíg BIG ME viszi a prímet, amíg nem érti meg, hogy nem az ő szája íze viszi előre a dolgokat, hanem egy tökéle­tesen megvilágo­sodott lény igaz, tiszta és hiteles taní­tásai (saddhamma). Nem ezeket a tanítá­sokat gyúrom a magam szája ízéhez vagy vélt gondol­kodásmó­domhoz, hanem én ido­mulok hozzájuk: ezt kellene végre-valahára megér­teni és áttenni a gyakor­latba — a magyarországi létező buddhizmus gyakorlatába is.

Következik: 8/5.

  

]

Én, a közönséges földi halandó, puthujjana a magam ostobaságával és megvezetettségével (moha) a közelébe nem jövök egy tökéletesen megvilágosodott lénynek, mint amilyen a történelmi Buddha volt, és így fel sem merül bennem, hogy megpróbáljam a tanításait bármiben is a magam szája ízéhez idomítani.

•••