Ahogy a csillag megy az égen – 3/3.

… dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes. (József Attila)

156. ‘‘Pañcime, bhik­khave, dhammā sad­dham­massa sam­mosāya antara­dhānāya saṁ­vattanti. Kata­me pañca? Idha, bhik­khave, bhikkhū dugga­hitaṁ suttan­taṁ pariyā­puṇanti dun­nikkhit­tehi pada­byañ­janehi. Dunnik­khittassa, bhik­khave, padabyañ­janassa atthopi dun­nayo hoti. Ayaṁ, bhik­khave, paṭhamo dham­mo sad­dham­massa sam­mosāya antara­dhānāya saṁvattati.
(Tatiya­sad­dhamma­sam­mosa­suttaṁ, AN 5:156)

Kb. ’Öt olyan dolog dolog van, szer­ze­tesek, ami a jó és tiszta, igaz Tan ha­nyat­lásá­hoz és eltű­nésé­hez vezet. Mi ez az öt? A szer­zete­sek olyan tan­beszé­de­ket tanul­nak meg, melye­ket hibá­san vettek át, rosszul rögzí­tett, hibás, hely­telen szó­haszná­lat­tal és hely­telen meg­fogal­mazás­ban. Amikor hibá­san átvett, rosszul rögzí­tett, hibás és hely­telen a szó­haszná­lat és hely­telen a meg­fogal­mazás, a jelen­tésü­ket is hely­tele­nül, téve­sen ér­tel­mezik. Ez hát az első do­log, ami a jó és tiszta, igaz Tan ha­nyat­lásá­hoz és eltű­nésé­hez vezet.’ […]

 

A követ­kező fordítást, melyet egy kicsit köze­lebb­ről megné­zünk, egy bizo­nyos Darvas Gabri­ella jegyzi: https://a-buddha-ujja.hu/sn-22.87/hu/darvas-gabriella

Véletlenül jutottam el ehhez a fordítás­hoz, és ha már ott kínál­ta magát, elol­vas­tam. Utána újra meg újra elol­vas­tam. Színvo­nal szem­pont­jából egyál­talán nem egy­séges, ami a meg­ol­dá­sait, a nyel­veze­tét, a stí­lu­sát illeti: a (fő)szö­veg kivé­telek­től elte­kint­ve ola­jozot­tan gör­dül („ahogy a csil­lag megy az égen”), ezzel szem­ben a meg­jegy­zé­sek / vég­jegy­ze­tek, me­lye­ket ugyan­ez (?) a for­dító ül­tetett át an­gol­ból ma­gyar­ra, csapni­valók. Minősít­he­tet­lenek.

Ezzel indul a fő­szö­veg:

Ekaṁ samayaṁ bhagavā rājagahe viharati veḷuvane kalandakanivāpe.

[…] Egy alkalom­mal a Magasz­tos Rádzsa­gahánál, a Bam­busz­liget­ben, a Mókus Szen­tély­ben tartóz­kodott.

Ad egy: Talán inkább Egyszer a Magasz­tos … , ha ez az egy alka­lom­mal túl mo­dern egy ókori szöveg­ben. A mese- és tör­té­net­mon­dás, a pél­dáza­tok kez­detei az óko­ri Indiá­ban lel­he­tők fel, on­nan ván­do­rol­tak a szö­ve­gek Per­zsián át, majd to­vább, Nyu­gat- / Észak-Nyugat­nak, míg az­tán Euró­pába is elju­tot­tak – a műfaj min­den­kép­pen. Egy-egy tör­ténet, monda, mese mind a mai napig azzal kez­dő­dik, hogy egy­szer … / volt egy­szer egy … stb.

Ad kettő: Rádzsa­gahánál – Nem! Ez nem magya­rul van. Nem Győr­nél tar­tóz­ko­dik vala­ki, ha­nem Győr mel­lett / köze­lében / szom­széd­ságá­ban, Győr­től nem messze stb. Tar­tóz­kodni va­la­kinél ezzel szem­ben már lehet. És Győrnél ágaz­hat el út. Vagy tetőz­het a víz­állás. Vagy újra ha­józ­ható a Rába. Mohács­nál meg­ütközött a két sereg. De hogy ezzel miért nincs tisz­tá­ban vala­ki, ha már min­den­áron fordítani akar…?

Ad három: a Mókus Szen­télyben tartóz­kodott. Nem tu­dom, a k. for­dító ezt tény­leg komo­lyan gon­dolta-e. A tartóz­kodás bár­milyen liget­ben rend­ben, na de „szen­tély”-ben (≠ nivāpe !)? És mégis mi az a Mókus Szen­tély?

Valami ősi, a tör­té­ne­lem ködé­be vesző kul­tusz sejlik itt fel – mókus­imá­dat! –, vagy a móku­sok imád­hat­tak vala­mi­féle isten­sége­(ke)t, aki(k)nek szen­télyt emel­tek. Ha volt Szent Ró­kus, miért ne lehet­ne Szent Mó­kus is? Drága mó­kuska! – Amúgy pe­dig mókus­áldo­zat­ról sem hal­lot­tam eddig, de ezt tájé­ko­zat­lan­sá­gom szám­lájá­ra lehet írni.

Az angol sanc­tuary, amit, egé­szen egy­értel­mű, ala­pul vett a k. for­dí­tó a páli nivā­pa he­lyett, nem szen­télyt, ha­nem olyan helyet jelent, ami „szent és sért­he­tet­len”, azaz ahol vala­ki – vagy akár más lé­nyek, pl. álla­tok – vé­del­met él­vez­het(nek), mene­dé­ket talál­nak. Ebből a kö­zép­kori jelen­tésé­ből ala­kult ki az a jelen­tése is, hogy ’rezer­vá­tum’. Ugyan­akkor a páli nivā­pa fő­név­re a már több­ször is hivat­kozott Marga­ret Cone páli-angol szótá­rá­nak II. kö­teté­ben ezt a két meg­hatá­ro­zást talál­juk:

1. seed, grain; feed, fodder; a feeding­place; […] 2. an offer­ing (to a dead relative);
(Kieme­lés tőlem.) – A niva­pati igére: throws down; scatters; […]

Maurice Walshe fordí­tásában: Squir­rels’ Feeding-Ground in Veḷu­vana (DN 16), ill. Squir­rels’ Feed­ing Place (DN 31), vagyis ete­tő­hely, „Mókus­ete­tő”, nagy kezdő­betű­vel, mivel az elbe­szélő ke­ret tanú­bizony­sága alap­ján be­vett hely­név – hely­azo­no­sító – lehe­tett. Ete­tőben sem igen tar­tóz­ko­dunk azonban. –

Mókus­mene­dék? Ahol mene­dék van – mert pl. senki­ sem bánt­ja az álla­to­kat –, ott rend­sze­rint enni is adnak. Móku­sok etető­helye? – A Maj­jhima Nikāya angol for­dítá­sában követ­keze­tesen Squirrels’ Sanctuary. – Marad az etető­hely?

A PED, azaz a klasszi­kus páli-angol szótár (1921–1925) szó­cikke moti­vál­hatta a k. fordítót, mely­ben ez ol­vas­ható a kalan­daka­nivāpa szó­össze­tétel magya­ráza­taként: … where obla­tions had been made to squir­rels, de ez még min­dig nem „szen­tély”! Állan­dóan szem előtt kell tar­tani, hogy ebben a ­szó­tár­ban is, és korai / ko­ráb­bi an­gol for­dí­tások­ban is – az 1880-as évek­kel kez­dő­dően a XX. sz. utol­só har­ma­dáig is akár – na­gyon sok meg­felel­tetés a ke­resz­tény ter­mino­ló­gia át­vé­tele, és még a mi szá­za­dunk ele­jén sem volt ritka pl. az an­gol preach ’pré­dikál’ ige, ser­mon ’pré­diká­ció’, vagy ép­pen a Lord ’Úr’ a Buddhá­ra.

Így folytató­dik a fő­szöveg:

Abban az időben a tiszte­letre­méltó Vakkali lever­ten, elkín­zot­tan, súlyos bete­gen idő­zött egy faze­kas viskó­jában.¹

Abban az időben … ??? Páli: Tena kho pana sama­yena – inkább talán ’ugyan­abban az idő­ben’. – Lever­ten, elkín­zot­tan stb. nem idő­zünk sehol sem. Időhatá­rozó­val már igen: hossza­san idő­zött vhol.

Az ördög, mint tud­juk, a rész­letek­ben rejlik, de úgy tűnik, ezek­nek a for­dítá­sok­nak az ese­té­ben sok­kal in­kább a vég­jegy­zetek rész­letei­ben – az ördög tudja, miért!

És lám, felbukkan az első vég­jegyzet is a maga rész­leteivel:

1. A Buddha legelső­nek nevezte Vak­kalit azok közt, akik hit által szaba­dul­tak meg (étad­aggam szad­dhádhi­muttá­nam; AN I. 24,15). A hagyo­mány szerint, miu­tán az esős év­szak véget ért, az öreg szer­zetes ép­pen el­hagyta szál­lás­helyét, hogy meg­láto­gas­sa a Magasz­tost, s már a város köze­pén járt, mikor meg­bete­gedett. Nem tu­dott járni, tehát hord­ágyra rakták, és egy faze­kas kuny­hójába vitték. – A fő­szö­veg­ben: ’viskó’.

Miért nem tetsze­nek feltün­tetni, hogy ez a jegy­zet a Nagy­tiszte­letű Bhikkhu Bodhi angol for­dítá­sához ké­szült vég­jegy­zet átvé­tele egy az egy­ben? Ez így nem a leg­tisz­tes­sége­sebb: meg kell adni a for­rását, ha vala­hon­nan átve­szek vala­mit. – Félre­vezető, meg­tévesz­tő és ezért el­fo­gad­hatat­lan arra hivat­kozni, hogy „a hagyo­mány szerint”, ami­kor abban az angol nyel­vű vég­jegy­zet­ben, melyet min­den skru­pulus nél­kül, ele­gán­san át­vett a k. for­dító a for­rás fel­tün­te­tése nél­kül, ott a pon­tos meg­neve­zése: Spk, azaz Sārat­thap­pakā­sinī, ami a Saṁ­yutta Nikā­ya kom­men­tárja. (Lásd majd még itt lejjebb is.)

Amúgy gyanút azért fog­tam, mert a Buddha nem „leg­első”-nek ne­vezte, ha­nem a leg­kivá­lóbb­nak – ez a páli agga mellék­név, a kom­men­tár ere­deti­jében e. sz. alany­eset­ben, hím­nem­ben aggo, vö.:

208. Dasame sad­dhādhi­muttā­nanti sad­dhāya adhimut­tānaṁ, bala­vasad­dhānaṁ bhik­khū­naṁ vakkalit­thero aggoti das­seti. Aññe­saṁ hi saddhā vaḍḍhe­tabbā hoti, the­rassa pana hāpe­tabbā jātā. Tasmā so sad­dhā­dhimut­tā­naṁ ag­goti vutto. Vakka­līti pan­assa nāmaṁ. – (CST: Aṅgut­tara Nikāya / Ekaka­nipāta-Aṭṭha­kathā / 14. Etad­agga­vagga / Vak­kalit­thera­vatthu)

Hiába, az ördög szeret kiten­ni magá­ért. És hogy miért? Azért, mert itt több dol­got kell tisz­tázni. Az angol for­dítás 166. sz. vég­jegy­zeté­nek első ré­szé­ben (vö. 1045. old.) az ott fel­tün­te­tett páli ere­deti (etad­aggaṁ sad­dhādhi­muttā­naṁ) nem teljes, vö.:

208. … Saddhādhi­muttā­naṁ yad­idaṁ vak­kalīti. – Lásd: AN 1:208
(A kipon­tozott hely­re: etad­aggaṁ, bhik­khave, mama sāva­kānaṁ, lásd lejjebb.)

Az angol fordító mentsé­gére szóljon, hogy az egész XIV. fejezet (Etad­agga­vagga) nem áll egyéb­ből, mint hogy a Buddha egyen­ként fel­so­rolja, ki az, aki a leg­kivá­lóbb (szer­zetes)‑tanít­vá­nyai kö­zött – melyi­kük jeles­kedik a leg­inkább – vala­mi­ben / vala­mi­lyen terü­leten, és min­den egyes eset­ben ez­zel nyit: ‘‘Etad­aggaṁ, bhik­khave, mama sāva­kānaṁ (bhik­khūnaṁ) […].”

Átmáso­lom ide a fordí­tás 1. sz. vég­jegy­zetét:

1. […], akik hit által szaba­dul­tak meg […]. A hagyo­mány szerint, miu­tán az esős év­szak véget ért, az öreg szer­zetes ép­pen el­hagyta szállás­helyét, hogy meg­láto­gas­sa a Magasz­tost, s már a város köze­pén járt, mikor meg­bete­gedett. Nem tu­dott járni, tehát hord­ágyra rakták, és egy faze­kas kuny­hójába vitték.

Semmi által nem lehet meg­szaba­dulni, révén már inkább. Pon­tosí­tok: rendít­he­tet­len hitük révén. Ezt minden­kép­pen így fogal­maz­nám – és okvet­lenül bir­to­kos sze­mély­rag­gal –, mert úgy ér­zem, jobban és szeb­ben adja vissza a páli ere­detit. – A vég­jegy­zet ezt követő részé­nek áll­jon itt a páli ere­detije is, mivel­hogy ez bi­zony a kom­men­tárból való:

87. Thero kira vuttha­vasso pavā­retvā bhaga­vantaṁ dassa­nāya āgac­chati. Tassa nagara­majjhe mahā­ābādho up­pajji, pādā na va­hanti. Atha naṁ mañ­caka­sivi­kāya kumbha­kāra­sālaṁ āha­riṁsu. – (CST: Saṁ­yutta Nikāya / Khandha­vagga-Aṭṭha­kathā / Khandha­saṁ­yutta / 5. Vakkali­sutta­vaṇṇanā)

És álljon itt a Nagy­tiszte­letű Bhikkhu Bodhi jegy­ze­tének angol ere­detije is:

Spk: After completing the rains residence, the elder was on his way to see the Blessed One when he fell ill in the middle of the city. He could not walk, so they put him on a stretcher and carried him to a potter’s shed.

Forrás: Bhikkhu Bodhi. The Con­nected Dis­courses of the Buddha: A New Trans­lation of the Sam­yutta Nikaya (Kindle Loca­tions 20045-20047). Per­seus Books Group. Kindle Edition.

Spk = Sārat­thap­pakā­sinī, a Saṁ­yutta Nikāya kom­men­tárja. – Kieme­lések tőlem.

Menjünk tovább:

az öreg szer­zetes ép­pen el­hagyta szállás­helyét, hogy meg­láto­gas­sa a Magasz­tost

A páli thera termi­nus / meg­jelö­lés – angol meg­fele­lője elder – nem ’öreg’ jelen­tésű, mint ahogy az elder (≠ old !) sem az, „öreg szer­ze­tes” meg még kevés­bé !!! A magyar­ban akkor érez­zük a különb­sé­get, ha töb­bes szám­ba tesszük: az öre­gek taní­tása; a szakma nagy öreg­jei, de a minő­sítés nem ok­vet­le­nül előre­hala­dott élet­korra utal. Az olyan bhikkhu, aki leg­alább tíz esős év­sza­kot (vassa) töl­tött a rend­ben, thera, teljes meg­neve­zése thera­bhikkhu. A thera rang­idős­ségre utal: ez az egy, ami számít a szerze­tes­ség­ben, a „szol­gá­lati évek száma”, ti. hogy hány esős év­szak­beli elvo­nulást tud egy szer­ze­tes maga mögött. – Ha élet­kor­ról len­ne itt amúgy szó, akkor sem állná meg a he­lyét „az öreg szer­zetes”, mivel van ennél tisz­telet­telje­sebb, udva­ria­sabb és tapin­tato­sabb mel­lék­ne­vünk is: idős, koros. Nem lehet akár­hol és akár­mikor hasz­nálni, hogy öreg. Stílus­jegy és regisz­ter: alap­vető fon­tosságú.

A 8. sz. vég­jegy­zetben ebbe az elké­pesztő rém­ségbe botlik a gyanút­lan olvasó:

A hagyom. ugyan­akkor így magya­rázza: „Mond­ják, az öreg túl­be­csülte ön­magát. […]”

Ez már majd­nem a kocsma: „az öreg úgy benya­kalt az este, hogy csak na!” – Csak az an­golt kel­le­ne érteni, és nem árta­na konyí­tani vala­mics­két a théra­váda buddhiz­mus­hoz. – Lesújtó.

Semmi­féle hagyom. – van ilyen rövi­dí­tés? – nem magya­ráz semmit. Ha eddig nem tet­szett volna tudni. És persze itt is ez a „ha­gyo­má­nyosdi”, ter­mé­szete­sen a már emlí­tett Spk he­lyett, lásd az angol fordí­tás 1082. olda­lán a 172. sz. jegy­zetet. – Ostoba ötlet, csak tud­nám, hon­nan vesz ilyen sület­séget? Forrás­mű he­lyett vé­gig „hagyo­mány”-t emle­getni? El lehet kép­zelni per­sze a mai Magyar­orszá­gon – min­dent el lehet már kép­zelni –, hogy vala­ki, te­gyük fel, Páz­mány Kalauz-ából idéz rendre, és mind­végig így láb­jegyze­teli: „A hagyom. így magya­rázza”. – Pazar! Csak így to­vább – lesz ez még cif­rább is!

„ép­pen el­hagyta szállás­helyét” – Gratu­lá­lok! Suttyom­ban átvesz egy angol nyel­vű vég­jegy­ze­tet, de arra már kép­telen, hogy helye­sen ültes­se át ma­gyarra. Szó sincs semmi­féle szál­lás­hely­ről, de el­ha­gyás­ról sem. Hozzá nem ér­tés­ről sok­kal inkább. És ami­ről még szó van: rains resi­dence, ám ennek meg­érté­séhez az élő théra­váda budd­hista hagyo­mány isme­rete kel­le­ne, csak­hogy ez egy­értel­műen hiány­zik. Rejtély, ho­gyan for­díta­nak páli szö­ve­ge­ket (per­sze angol­ból) az ab­szolú­te nél­kü­löz­he­tet­len alap­isme­retek hiá­nyá­ban. További nagy ta­lány, hogy ha szem­mel látha­tólag nem is isme­rik föl, ak­kor miért nem néz­nek – kér­dez­nek – utána? Jó lesz az így is? Hát persze.

A követ­kező kiváló ötlet: hogy meg­láto­gas­sa a Magasz­tost. – Nem tud disz­ting­válni. Aki a páli bhaga­vantaṁ dassa­nāya āgac­chati ma­gyar meg­felel­te­tésé­ben ezzel a meg­oldás­sal él, nincs tisztá­ban a nyelv kü­lön­böző regisz­terei­vel. Van ugyanis, akit meg­láto­ga­tunk, és van, akit fel­kere­sünk. Jó, hogy azt nem írja: „hogy beu­gor­jon a Magasz­toshoz”! – Elindult, hogy fel­ke­resse a Ma­gasztost.

Nézzük tovább:

s már a város köze­pén járt, mikor meg­bete­gedett. Nem tu­dott járni, tehát hord­ágyra rakták. – Fettelés tőlem.

Nehezen fogom fel. Nem is fo­gom soha fel­fogni, ha­csak a Tan alap­ján nem: kile­sa, vipal­lāsa és mogha­purisa, ez az em­ber, akár tet­szik, akár nem. (Lásd:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/01/arralszemben-borzaszto-nehez.html )

Városnak nem közepe van – akkor sem, ha a páli­ban igen, és akkor sem, ha Bhikkhu Bodhi ezt a külö­nös meg­felel­tetést válasz­totta –, ugyan­akkor a „köz­pont” túl mo­dern, nem megy; „a város szíve” már inkább. Körül is lehet írni: bent járt már a város­ban […]. – mikor meg­bete­ge­dett : amikor, kérem szé­pen, így jobb. – meg­bete­ge­dett: egy­értel­mű ebből is, hogy for­dítá­sá­nak alap­ja nem a páli ere­deti (nem ment utána? nem érde­kelte? nem tu­dott vele mit kez­deni?), ha­nem az angol for­dítás: when he fell ill in the middle of the city. – Ilyen saj­nos nincs, vö. már a vona­ton ült, ami­kor meg­bete­ge­dett. Gon­dolt egyet, és ott hely­ben meg­bete­ge­dett. – Ré­mes. – Ezzel szem­ben egy há­rom hetes hajó­úton már min­den továb­bi nél­kül meg lehet bete­gedni. Például. Ez is mehet: ami­kor kitört rajta vala­mi­ beteg­ség, hiszen imp­likálja a szük­ség­szerű lap­pan­gási időt a tüne­tek meg­jele­né­séig. – Ez itt a páli: tassa … mahā­ābā­dho up­pajji. Így lehet­ne vissza­adni, és akkor talán nem lesz ennyire sü­let­len:

amikor hir­telen nagy-nagy rosszul­lét fogta el
amikor hir­telen rosszul lett stb.

A páli ābādha elsőd­lege­sen nem ’beteg­ség’, ha­nem Marga­ret Cone szótá­ra alap­ján afflic­tion, pain, distress ’nyomo­rúság, baj, szen­ve­dés, kín, fáj­da­lom, gyöt­re­lem’ stb., míg má­sod­lagos jelen­tése már az: sickness, disease ’beteg­ség, kór’.

Menjünk tovább – ez is lesz olyan ígére­tes, mint az eddi­giek!

Nem tudott járni, tehát hord­ágyra rakták. – (Fette­lés tő­lem.)

pādā na va­hanti, ’nem vitte a lába’, azaz tény­leg nem tu­dott járni. Nem tehát, ha­nem ’ezért’ vagy ’így hát’. – És mivel alig állt a lábán, sarog­lyára fekte­tték […]. Pocsék ez a rakták. És megint csak nem értem: eze­ket a szöve­geket senki sem olvas­sa el, mie­lőtt kivi­szik a nyilvá­nos­ságba? Senki sem talál­ta és ta­lálja úgy, hogy ennyi sület­len, gyatra és osto­ba meg­ol­dást egy­sze­rűen nem lehet pub­likálni, mert nem eti­kus? Hol van itt vala­mi szak­mai tisz­tes­ség? Hol a fele­lős­ség? Hol? – rakták – hát persze. Nem lenne szebb a ’pakol­ták’? ’Oda­vág­ták egy hord­ágyra’? – Kár, hogy ez a for­dító sem tud bánni az anya­nyel­vé­vel, leszá­mítva persze azt, hogy cuda­rul bánik vele ő is, sze­gény édes anya­nyel­vemmel!

Arról meg már nem is beszélve, hogy ez a saj­nos kissé el­na­gyolt an­gol fordí­tásra alapul (so they put him on a stretcher), csak­hogy a páli­ ere­deti­ben se nem fek­tet­ték, se nem „rakták”: Atha naṁ mañ­caka­sivi­kāya ’sarog­lyán’ kumbha­kāra­sā­laṁ ’egy faze­kas kuny­hó­jába’ āha­riṁsu ’vitték’. – Én nagy nai­van abban a hit­ben él­tem ed­dig, hogy a páli for­dító­cso­port, ill. az egyes fordí­tók pá­li­ból fordí­tanak, a páli ere­deti­ből – akár segít­ség­gel –, vagy ha nem, akkor leg­alább egybe­ve­tik az an­golt, ami­ből tény­le­ge­sen dol­goz­nak, a páli­val. Hát nem: minek is azt? Minek azzal baj­lódni? És ráa­dá­sul mint­ha az an­gol sem lenne ép­pen az erős­ségük.

A jog­szerű­ség sem az erős­ségük: ha fel­hasz­ná­lom vala­kinek a for­dítá­sát, meg kell adni a for­rás vala­mennyi ada­tát, bele­értve az idé­zett / fel­hasz­nált szö­veg­helyek oldal­szá­mát is. Súlyozot­tan áll ez ese­tünk­ben a vég­jegy­ze­tekre, me­lye­ket a Nagytisz­teletű Bhikkhu Bodhi állí­tott össze Saṁ­yutta Nikāya-for­dí­tá­sához: fo­gom ma­gam, át­ülte­tem po­csék ma­gyar­ság­gal, és le­zse­ren ben­ne ha­gyom az e. sz. 1. sz.-ben írt ré­sze­ket is – ami azt az elő­kelő be­nyo­mást kelti, hogy a k. for­dí­tó ké­szí­tette eze­ket a jegy­zete­ket. Arc­pirító. Ha nem tudja, hogy ilyet nem le­het, an­nál rosszabb, mivel­hogy tudnia kell. És ha a for­dító nem tudja, ak­kor A Buddha Ujja névre hall­gató web­hely fele­lősei­nek kell tud­niuk, és en­nek meg­fele­lően el­járni. És lám, új­fent olyan dolgok­nál kö­tünk ki, mint etika, jog­szerű­ség, tisz­tes­ség és fele­lős­ség.

Mint már emlí­tet­tem, ügyelni kell arra, hogy mo­dern kori kifeje­zése­ket lehe­tő­leg ne hasz­nál­junk. Ilyen a hord­ágy is, amire szeren­csére van régeb­bi szó a ma­gyar­ban: sarog­lya. Így hang­zik te­hát egy lehet­séges és – úgy gon­dolom – a páli ere­deti­hez köze­lebb álló ma­gyar vál­to­zat:

Tassa nagara­majjhe mahā­ābādho uppajji, pādā na vahanti. Atha naṁ mañ­caka­sivi­kāya kumbha­kāra­sālaṁ āhariṁsu.

(Kb.) Bent járt / járha­tott már a város­ban, ami­kor (hirte­len) nagy rosszul­lét fogta el, hogy a lábai nem vitték, így hát sarog­lyán egy faze­kas kuny­hójá­ba vitték.

Térjünk most vissza a fő­szöveg­hez:

Akkor a tiszte­letre­méltó Vak­kali így szólí­totta meg kísé­rőit:
– Bará­taim, menje­tek el a Magasz­tos­hoz, feje­te­ket lába elé hajtva fejez­zé­tek ki tisz­tele­tete­ket a nevemben […]

Attól tar­tok, ilyen nin­csen: a feje­met nem haj­tom valaki­nek a lába elé. Vö.: so bhaga­vato pāde sira­sā van­datī’ti, tkp. kb. ’tiszte­lete jele­ként a Magasz­tos lábá­hoz (lábai­hoz) bo­rul, és hom­loká­val a föl­det érinti’. A páli sira­sā eszköz­hatá­ro­zói eset­ben áll.

… elmentek a Magasz­tos­hoz, […] , leültek egyik oldalán

Nem lehet leülni a Magasz­tos egyik olda­lán. A páli ere­deti­ben ez áll: ekam­antaṁ nisī­diṁsu, ’le­ültek az egyik olda­lon’, ol­dalt, oldal­vást, de nem az oldalán.

A Magasztos jóváha­gyólag hall­gatott.
Adhivā­sesi bhagavā tuṇhī­bhāvena.

jóváha­gyólag – túl mo­dern, és túlsá­gosan is irat­tár­szagú: A Magasz­tos hall­ga­tásá­val adta ér­tés­re, hogy bele­egye­zik // adta ér­tés­re bele­egye­zését.

Majd a Magasz­tos felöltö­zött, magá­hoz vette szilké­jét és felső­ruhá­ját, és elment a Tiszte­letre­méltó Vakkali­hoz.

felöltö­zött – egy szer­ze­tes nem­igen „öltö­zik fel”. Magára öl­tötte a ruhá­za­tát vagy el­ren­dez­te ma­gán a ruhá­zatát; szil­ké­jét – nem elég a „szilke” egy­magá­ban, hi­szen pl. liba­májat is árul­nak szil­ké­ben. A páli patta egy théra­váda szer­ze­tes ala­mizs­nás / ala­mizs­na­gyűjtő edé­nye / szil­kéje. – A „ruhá­zat” még el­megy, de a felső­ruhá­ját már nem, mert (1) ruha ≠ ruhá­zat, to­vábbá (2) szer­zetes­nek nem felső­ruhája van, ha­nem szer­ze­tes­leple, le­pel, ami adott eset­ben 3 x 2 méte­res is lehet! A pá­li­ ere­de­ti­ben cīva­ra szere­pel, ami itt erre a külső szer­ze­tes­lepel­re utal. – Egy szer­zete­sen álta­lá­ban há­rom „ruha­da­rab” (ṭi-cīvara) van: az alsó­ruhá­zat (an­tara­vāsa­ka – a dere­ka köré, mint egy sa­rong), a felső­ruhá­zat (uttarā­saṅga – a felső­tes­tén), végül a külső szer­ze­tes­le­pel (saṅ­ghāṭi).

leülök emitt

Nem nép­mese ez a szöveg, hanem egy tan­be­széd. – Stílus­jegy / regisz­ter. Volt már szó róluk.

Ezzel a Magasz­tos leült a kiválasz­tott ülő­helyre, […]
Nisīdi bhagavā pañ­ñatte āsane.

Félreértés és ‑magya­rázás: nem a Buddha – vagy a má­ban egy magas rangú szer­zetes – vá­laszt ki magá­nak vala­hol egy tet­szőle­ges ülő­helyet, ha­nem elfog­lalja a he­lyét azon az ülő­he­lyen, ame­lyet elő­készí­tettek a szá­mára. Ez az ülő­hely álta­lá­ban maga­sab­ban van, mint a többi (kivé­ve étke­zés­kor), ill. min­denki más a padlóra ül.

A következő a 3. sz. vég­jegy­zet, mely ter­mé­sze­tesen az angol for­dí­tás­hoz ké­szült 168. sz. jegy­zet ma­gyar for­dítá­sa az 1081. olda­lon:

3. Jó khó Vakkali dham­mam passzati, szó mam passzati. Jó mam passzati, szó dham­mam passzati. Hagyo­mány: a Magasz­tos itt úgy be­szél magá­ról, mint a Dham­ma tes­té­ről, ahogy ez a rész­let is ki­mondja: „A Beér­kezett, a nagy király, a Dhamma teste.“ Ezért a kilenc világ­feletti dham­mát a Beér­kezett testé­nek hívják. Nem talál­tam olyan állí­tást, amely ponto­san meg­felel­tet­hető a fönti­nek. A hagyo­mány talán rosszul idézi a DN III.84, 23-24-et, amely való­jában így szól: „Ezért. Vászet­tha, ez a Beér­kezett egyik meg­jele­lölése [sic!], a Dhamma teste…“ (tathá­gatassza hétam Vászet­tha adhi­vacsa­nam dham­makájó iti pi…). A kilenc világ­feletti dham­ma, (ahogy már az 51-es jegy­zet­ben is szere­pelt): a négy ösvény, a négy gyü­mölcs és a Nib­bána). Habár a mon­dat má­so­dik része látszó­lag azt mondja, hogy pusz­tán a Buddha testét látva, bárki meglát­hatja a Dham­mát, a jelen­tése min­den bizonnyal: azért, hogy valaki való­ban lássa a Buddhát, meg kell látnia a Dham­mát; az igaz­sá­got, amire rá­ébredt. Így hát az utána követ­kező példá­zat arra híva­tott, hogy Vak­kalit ehhez a meg­való­sítás­hoz elvezesse.

A Hagyomány persze itt is tartja magát az angol ere­deti­ben álló, már hivat­ko­zott Spk he­lyett. Próbá­lom el­kép­zelni, hogy vala­ki ritka csoda­bo­gár­ként utá­na szeret­ne nézni, de mind­un­ta­lan ebbe a Hagyo­mányba botlik. Szóval hol néz­zen utána, k. for­dító? Igaz, miért is ne le­het­ne el­kép­zel­ni, hogy vala­hol vala­ki vul­gár­budd­hista ber­kek­ben a páli Sārat­thap­pakā­sinī címet ne­mes egy­sze­rű­ség­gel „Hagyo­mány”-nak for­dí­totta? Az Spk rövi­dítés ma­gyar meg­fele­lője pe­dig az a koráb­bi hagyom. lenne?

ahogy ez a részlet is kimondja – rész­let nem mond ki sem­mit. – As stated in the passage, szól az an­gol ere­deti: ’Amint ebben a szö­veg­rész­ben áll’ – és egy idé­zet követi. Az angol passage nem ’részlet’. Tiszta szeren­cse, hogy nem ’át­járó’ lett a fordítása!

Nem értek egyet az ef­féle kísér­letek­kel, mint ez a Beér­ke­zett a szép páli Tathā­gata he­lyett, fő­leg hogy nem tisztáz­ható egy­értel­műen, mire is akar utalni. (Lásd az elő­ző blog­be­jegy­zést is Farkas Pál for­dí­tása kap­csán, ill. itt lejjebb!)

Kiss Gábor nélkü­löz­hetet­len Magyar szó­kincs­tárá-ban a ’beér­ke­zett’ lem­ma alatt ezt talál­juk:

beérkezett (mn) ◊ elismert, hír­neves, híres, híres-neves, híres-neve­zetes, elhíre­sedett (rég), világ­híres, világ­hírű, befu­tott, sike­res, tekin­télyes, jó nevű, nagy­nevű, menő (szleng) ♦ SIKER­TELEN, ISME­RETLEN

 

Főnévi haszná­lata is lehet­séges:

• II. főnév -et, -je [e, e] (rendsz. többes szám­ban) (átvitt érte­lemben) A beérke­zettek: az elis­merten jelen­tős, hír­neves­sé vált embe­rek, főleg művé­szek, írók, tudósok. Sokáig nem tarto­zott a be­érke­zettek közé.

Lásd: https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=be%C3%A9rkezett

Gondolna-e valaki is arra, hogy a fenti a szino­nimák bár­melyi­két is ráag­gassa a Buddhára? Nem azért, mert a Buddha, ha­nem mert már sem­mi közük a Tathā­gata meg­neve­zés­hez. Semmi. – „Maiul” persze lehet­ne rá mon­dani, hogy „sike­res medi­táló volt”, „jó­nevű taní­tó” vagy „elis­mert jog­al­ko­tó”, de ezek közül egyik sem a Tathā­gata.

 

A Tathāgata
A Gautama-szócikk­ben egy helyütt a tathā­gata szó jelen­tésé­ről is lehet ol­vasni, csak saj­nos egy vala­mi sikkad el: az, hogy a -gata utó­tag (ami a gac­chati ’megy’ ige be­fe­je­zett mel­lékné­vi ige­neve) nem­csak ebben a jelen­tésé­ben jele­nik meg, ti. (1) hogy ’(el)­ment’ [vhová], ill. ’az az em­ber // az/egy olyan em­ber, aki ment [vhová]’ –, ha­nem arra is utal, hogy (2) ’az, aki vmi­vel fel van ruház­va, el van látva, vmi­vel fel van sze­rel­(kez)­ve’, azaz vmi­lyen minő­sége, milyen­sége, tulaj­don­sága van, más szó­val ilyen. A tathā­gata egyik meg­felel­teté­se tehát épp ez: ’az, aki ilyen’, az­az ’az, aki ilyen­(né) lett’ (és nem ’vált’), mi­vel­hogy ezt feje­zi ki leg­in­kább, en­nek van leg­inkább értel­me, hiszen mit je­lent az, hogy „aki így jött/ment” vagy „ek­ként tá­vo­zott”? Thus gone – az se jobb, mert ér­tel­met­len, már csak an­nak okán is, hogy ami­kor be­szél, még se­hová sem tá­vo­zott, ill. majd csak fog, ha el­jött az ideje. – (Színes kieme­lés tő­lem.)

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/a-magyar-wikipedia-buddhista.html

 

A ’beér­kezik’ igére:

beérkezik (ige) ◊ beér, odaér, meg­érke­zik, oda­érke­zik, befut, bejön, berobog

A Buddha célba ért – elérte célját –, de nem beért, és nem beér­ke­zett, vö. A teg­nap beér­ke­zett kül­de­mé­nye­ket azon­nal továb­bítot­ták.

A vul­gár­budd­hiz­mus háza táján szere­tik az ilyen magya­rítá­so­kat, ab­ból indulva ki, hogy ha kell, akár erő­szak­tevés – értsd: erő­sza­kot tenni a nyel­ven! – árán is, de min­den­kép­pen ma­gyarul kell len­nie a Buddha, ill. Tathā­gata meg­neve­zések­nek (meg nem kevés olyan szak­szó­nak, melye­ket a leg­cél­sze­rűbb meg­hagyni a páli ere­deti­ben). Nem kell ma­gya­rul lenni­ük. Elfe­lej­tik, hogy mi min­den si­mult bele szépen a ma­gyar nyelv rend­szeré­be, gaz­da­gít­va anya­nyel­vün­ket. Semmi szük­ség torz­szüle­mé­nyek­re, semmi szük­ség lehet­le­nebb­nél le­he­tet­le­nebb szó­ször­nyek­re és nyel­vi agy­ré­mek­re. – A théra­váda hagyo­mány nyelve a páli, és ha ezt a hagyo­mányt követ­jük, akkor jobb, ha meg­barát­ko­zunk a páli szak­kifeje­zések­kel: egy orvos­tan­hall­gató az ana­tó­miát pél­dául lati­nul is tanul­ja, és nem ok nél­kül – miért baj, ha vala­ki a Buddha taní­tásai­val úgy ismer­kedik, hogy el­sa­já­títja a nél­külöz­hetet­len páli szak­szókin­cset is, leg­alább rész­ben? Olyan nagy szé­gyen az? Olyan nagy szé­gyen tanul­ni vala­mit?

Ennek kap­csán még egy meg­jegy­zés. – Az előző blog­be­jegy­zés­ben ezt írtam az ’össze­sze­dett­ség’-ről:

összeszedettség – A hang­zása és a konno­tációi okán nem tar­tom szeren­csésnek, vö. szedett-vedett, ill. össze­szedi magát, ami­ből én nem az össz­ponto­sí­tást hallom ki, ha­nem azt, hogy „erőt vesz magán” – szá­momra ez ui. az el­sőd­le­ges jelen­tése. – Nyilván nem va­gyok ezzel egye­dül. Fordí­tás köz­ben a recep­cióra, a szöveg befo­gadá­sára („fo­gad­tatá­sára”) is gondolni kell.

Ami akkor nem jutott az eszembe: a samā­dhi­yati ige. Azt jelenti, hogy ’össz­pon­to­sul’. Más szó­val van egy samādhi fő­ne­vünk ’össz­ponto­sí­tás, kon­cent­ráció’ jelen­tés­ben, és van egy samā­dhi­yati igénk ’össz­pon­to­sul’ jelen­tés­ben. A főnév is, az ige is álta­lá­no­san is­mert és hasz­nált a ma­gyar­ban, a ma­gyar nyelv szó­kész­le­té­nek szer­ves része, be­vett ele­mei, ellen­tét­ben ezzel a művi, nehéz­kes és eről­te­tett „össze­szedett­ség”-gel, ami a kívül­álló, az átlag­em­ber szá­mára nem­igen ér­tel­mez­hető, és még ige sincs hozzá, azon túl, hogy ’össze­szed vmit’, pl. láb­gom­bát a Lu­kács­ban, az el­do­bált sze­me­tet má­sok után az erdő­ben stb., stb. – Semmi sem indo­kol­ja, hogy szem­be­men­jünk a nyelv nor­mái­val.

Van egy gyö­nyörű, több he­lyen is ismét­lődő szö­veg­rész egyes szut­ták­ban, amit nem lenne szí­vem ki­hagyni – már csak az imént körbe­járt samā­dhiyati ige hasz­ná­lata miatt sem. – Mint lát­ható, ez egy levél volt. Bemá­solom ide a meg­fele­lő részt:

Még egyszer kívánok Neked miha­marab­bi fel­épü­lést, jobb köz­érze­tet, ked­ve­zőbb tudat­álla­poto­kat, derűt, és sok szép­sé­get a Buddha ta­nítá­sai­ból, és még an­nál is töb­bet, örö­möt, elra­gad­ta­tást, bol­dog­sá­got a gya­kor­latok ré­vén! Ne feledd:

Amikor felidéz­zük magunk­ban a hitet, felidéz­zük szándé­kaink és csele­kede­teink tisz­tasá­gát, fel­idéz­zük a tudá­sun­kat, mely­hez hozzá­jutot­tunk, fel­idéz­zük bő­ke­zű­sé­gün­ket, amit gya­korol­tunk, felidéz­zük a tapasz­talás­ra és belá­tás­ra épü­lő böl­cses­sé­get ön­ma­gunk­ban, olyan­kor tuda­tun­kat nem az élve­zetek utáni vágy, rāga, nem ha­rag és gyű­lö­let, dosa, nem osto­ba­ság és meg­ve­zetet­tség, moha, tölti ki. Meg­fe­lelő su­gal­ma­zást kap a Tan­ból, a Tan ér­tel­mé­ből, és pā­mojja, öröm­érzet járja át. Akit öröm­érzet jár át, pamu­di­ta, ab­ban elra­gad­tatás, pīti tá­mad. Aki­nek tuda­tá­ban elra­gad­ta­tás van, an­nak teste, kāya, meg­békél és meg­nyug­szik. Aki bé­kes­sé­get és nyu­gal­mat, pas­sad­dhi, tapasz­tal a tes­té­ben, az bol­dog­ságot, sukha, érez. Aki bol­dog, sukhī, annak a tu­data össz­pon­to­sul, sam­ādhi­yati:

[…] labhati attha­vedaṁ, labhati dhamma­vedaṁ, labhati dham­mūpa­saṁ­hitaṁ pā­moj­jaṁ. Pamudi­tassa pīti jā­yati, pīti­manas­sa kāyo pas­sam­bhati, pas­sad­dha­kāyo sukhaṁ ve­deti, sukhino cit­taṁ samā­dhiyati […].

(Mahā­nāma­sutta, AN 6:10; Vatth­ūpama­sutta, MN 7)

Visszatérve elem­zé­sünk elsőd­leges tár­gyához …

a Dhamma teste – a páli kāya nem csak ’test’ mint test, ha­nem mint ’tes­tü­let’ is, ill. cor­pus (vö. szö­veg­kor­pusz) stb. – Félrevezető.

Nem szeren­csés a lokut­tara-dham­má-t „világ­feletti dham­má”-val vissza­adni: a páli lokut­tara je­len­tése ’ami a vilá­got meg­ha­ladja’ (transz­cen­dens), ami nem azo­nos az­zal, hogy világ­fe­letti – elté­rő a je­len­tés­tarto­má­nyuk. Nem arról van szó, hogy (a) világ „fe­lett” len­né­nek talál­ha­tók ezek a dham­mák, ha­nem hogy olyan dham­mák ezek, me­lyek meg­halad­ják (ezt) a vilá­got. Ez nagy kü­lönb­ség.

Nem találtam olyan állítást, amely ponto­san meg­felel­tet­hető a fön­tinek. A hagyo­mány talán rosszul idézi a DN III.84, 23-24-et, amely való­jában így szól

Az angol ere­deti: I can­not trace a state­ment that cor­res­ponds exactly to the one cited by Spk. Spk may be mis­quoting … which actu­ally reads: […].

Nem találtam olyan állí­tást, amely ponto­san meg­felel­tet­hető a föntinek.
Nincs itt se „fönti”, se „lenti”, továb­bá szak­szöveg­ben nem szokás „fön­tizni” – „fenti”, olyan már van. – Az an­gol­ban sem­mi „meg­felel­tet­hető”: Nem talá­lom nyo­mát olyan kije­len­tés­nek, mely ponto­san meg­felel­ne az Spk-ban sze­rep­lő idé­zetnek. Stb. – Itt nem állí­tást, ha­nem ’ki­je­len­tést’.

A hagyo­mány talán rosszul idézi
A ma­gyar­ban hagyo­mány nem idéz sen­kit, se rosszul, se seho­gyan, amúgy pedig téve­sen vagy hibá­san mégis csak jobb, fő­leg hogy az angol mis­quote nem ’rosszul’, ha­nem ’téve­sen idéz’. – amely való­jában így szól : mely­nek való­já­ban ez az ol­va­sata. – Túl sza­bad a for­dítás, pon­gyola. – És talán nem is talán, ha­nem inkább ’lehet, hogy’.

„ez a Beérke­zett egyik meg­jelölése”
Páli: adhivacsa­nam. Azaz: adhi­vaca­naṁ. – A meg­jelölés kon­no­tá­ciója okán jobb­nak tar­tom a meg­ha­tá­ro­zás vagy meg­ne­ve­zés meg­felel­tetést.

(ahogy már az 51-es jegyzet­ben is szere­pelt)
Csiri­bí, csiri­bá, hol az fránya „51-es jegy­zet”? Mihez tarto­zik? Kié? Ehhez a ma­gyar szutta­szö­veg­hez nyolc db ké­szült. – De lássuk csak az an­gol ere­detit: és lőn! Ez a fan­tasz­tikus for­dító ezt is szor­go­san le­for­dí­totta: see n. 51! – Kiváló ember! Igazán! Hozzá ugyan nem tette, hogy a Saṁ­yutta Nikāya angol fordí­tásá­nak 51. sz. jegyzete lenne, a könyv 1054. olda­lán. Amúgy a see n. 51 ma­gyarul más­ként hang­zik, mint a k. for­dító vál­to­zata: lásd az 51. sz. jegy­zetet. „Ahogy már” meg „szere­pelt” nél­kül.

a példázat arra hívatott, hogy Vak­kalit ehhez a megvaló­sítás­hoz elve­zesse.
Példá­zat? Az an­gol catechism kife­je­zés­re…??? – El­vezet? – Towards that realiza­tion. Fel­is­me­rés, és így fel­is­me­rés­hez: … hogy elvezes­se Vak­kalit eh­hez a felis­me­rés­hez.

Mit gondolsz, Vakkali, a forma állan­dó vagy mulandó?
– Mulandó, Tiszte­letre­méltó uram.
– Így hát… Ezt meglátván…. Megérti:…. nincs más hátra ebben a léte­zésben.⁴

4. A teljes pár­beszéd mind az 5 hal­mazról olvas­ható pl. itt: SN 22.59.

Úgy tűnik, ez a for­dító is sze­ret eltün­tetni egész szö­veg­része­ket – ebben hűen köve­ti az an­gol for­dí­tást (!), a páli ere­deti­vel meg miért is fog­lal­kozna? Így hang­zik:

‘‘Taṁ kiṁ maññasi, vakkali, rūpaṁ nic­caṁ vā anic­caṁ vā’’ti? ‘‘Anic­caṁ, bhante’’. ‘‘Yaṁ panā­nic­caṁ duk­khaṁ vā taṁ sukhaṁ vā’’ti? ‘‘Duk­khaṁ, bhante’’. ‘‘Yaṁ panā­nic­caṁ duk­khaṁ vipari­ṇāma­dham­maṁ, kallaṁ nu taṁ sama­nupas­situṁ – ‘etaṁ mama, eso­ham­asmi, eso me attā’’’ti? ‘‘No he­taṁ, bhante’’. ‘‘Vedanā… saññā… saṅ­khārā… viññā­ṇaṁ niccaṁ vā anic­caṁ vā’’ti? ‘‘Anic­caṁ, bhante’’…pe… eso me attāti? ‘‘No he­taṁ, bhante’’. ‘‘Tasmā­tiha…pe… evaṁ pas­saṁ…pe… nāpa­raṁ itthat­tāyāti pajānātī’’ti.

És bár igaz, hogy az álta­lam sár­gá­val kie­melt tétel­sor sok­felé for­dul elő a páli kánon szö­ve­gei­ben, még­sem va­gyok képes fel­fogni, hogy fele­lőt­lenül pont ezt a kulcs­fon­tos­ságú részt hagyja ki! Gondol egyet, és el­hagyja – és egy másik szuttá­ra hi­vat­ko­zik a 4. sz. jegy­zet­ben:

4. A teljes pár­beszéd mind az 5 hal­maz­ról olvas­ható pl. itt: SN 22.59.

Nem betű­vel, ahogy tíz alatti, ill. rö­vid szám­nevek eseté­ben illene, ha­nem szám­mal – csoda, hogy nem 05-öt írt! – Nem ér­tem, mit akar ez a „teljes pár­beszéd”.

És ha már „elfelej­tette” fel­tün­tetni, hogy kinek az an­gol for­dí­tá­sait, vala­mint a jegy­ze­teit hasz­nálta fel, itt leg­alább úgy kíván­ta volna az illem és az eti­ka, hogy záró­jel­ben meg­je­gyez­ze: „Ez itt végre az én saját vég­jegy­ze­tem, az én sa­ját gon­do­la­tom, ma­gyar ere­de­ti­ben!”

megérti, hogy nincs más hátra eb­ben a léte­zés­ben
páli: nāpa­raṁ itthat­tāyāti pajā­nātī’’ti
az an­gol for­dí­tás: there is no more for this state of being.

A páli ere­deti kulcs­kifeje­zése itthatta, amit a néhai Nagy­tiszte­letű Katu­ku­run­de Ñāṇa­nanda Nibbāna. The Mind Stilled című tan­be­széd-soro­zatá­ban (PDF: Home - seeing through the net) rövi­den így hatá­roz meg: ’this state of exis­tence’ (PDF: 76. old.). – Marga­ret Cone páli-angol szótá­rában: itthatta¹, n. […], the state of being thus; exis­tence in this form; exis­tence here; […].

Az an­gol fordítás­ban state of being áll, ami ma­gya­rul nem léte­zés, ha­nem ’lét­for­ma / lét­álla­pot’, ill. ’lét’ (tkp. „léte­zés eb­ben az alak­ban”, hogy így léte­zik, vö. „ek­ként­ség”, Soheit, ’this-ness’ = itthatta): ez egyál­talán nem mind­egy! – Úgy érzem, olyan sincs, hogy „ebben a lé­te­zés­ben”.

Térjünk vissza röviden a fő­szöveghez:

… két szédítő szépségű isten­ség ment a Magasz­toshoz
Ez is vala­mi bul­vár lesz… a kicsit lej­jebb talál­ható ott hely­ben eltűn­tek (tat­thev­anta­radhā­yiṁ­su) ki­té­tel­lel egye­tem­ben. A páli an­tara­dhā­yati ige való­ban azt je­lenti, hogy ’el­tű­nik’, ám meg kell válo­gatni, mi­kor és ho­gyan hasz­náljuk. Más­ként is ki lehet fejez­ni, ami nem ok­vet­le­nül bul­vár­lap stí­lusa, vö. pl.: és már ott sem vol­tak. – Stílus­jegy / regisz­ter: meg kelle­ne tanul­ni ér­zé­kelni őket.

– Tiszteletre­méltó uram, Vak­kali szerze­tes meg­szaba­du­lásra tö­rekszik.⁶

Hiányo­lom itt a határo­zott név­előt és a birto­kos sze­mély­ragot: a meg­szaba­dulá­sára, hiszen nem álta­lános­ságban törek­szik rá, ha­nem konk­rétan, saját ma­gára vonat­koz­tat­va, az ő egye­di meg­szaba­dulá­sára. – A páli ere­deti: vimok­khāya ce­teti, vagyis ’a szán­dé­ká­ban áll (meg­ten­ni vmit), la­tol­gat / fon­tol­gat vmit’ stb.) – Ehhez jegyzet is tartozik:

6. Vimokkhája csététi. Hagyomány: azért, hogy az ös­vény által meg­szaba­duljon (magga-vimok­khat­thája). Habár a vimok­kha és a vimutti ugyan­abból az elő­tagból szár­mazik (vi + muk), gyak­ran jelen­nek meg külön­böző össze­függés­ben. Itt rokon értel­műek. (Bhikkhu Bodhi a félre­érté­sek elke­rülé­se végett „delive­rance“-nek és „libe­ration“-nek fordí­totta őket – magyar nyel­ven mind­két szó „megsza­badu­lás“ lehet. Én az elsőt „meg­szaba­du­lás“-nak, a máso­dikat „teljes meg­szaba­dulás, mint az arhat­ság gyü­mölcsé“-nek fordí­tottam. /a ford. megj./)

Hagyomány = Spk, azaz Sārat­thap­pakā­sinī, ami a Saṁ­yutta Nikā­ya kom­men­tárja. Itt is, még mindig.

az ös­vény által meg­szaba­duljon – ösvény által nem lehet meg­szaba­dulni, és nem csak azért, mert a jegy­zet angol ere­detijé­ben mint­ha vala­mi más állna, idéz­ve a for­dító által mind­unta­lan (és: már-már az una­lomig!) „hagyo­mány”-ként emlí­tett kom­men­tárt: For the sake of the deli­verance of the path (magga-vimok­khat­thāya). Az angol for the sake of sg nem azt je­lenti, hogy „által”, ha­nem ’vmi­nek a kedvé­ért; vmi­nek az érde­kében; azért, hogy’ stb. A páli ere­de­ti­ben célha­táro­zó van, vö. magga­vimok­khat­thāya. Vagyis azért, hogy meg­sza­ba­dul­jon a gya­kor­lat ré­vén, mely tel­jes össz­hang­ban van az úttal (magga).

elő­tagból nem szár­mazik (vi + muk) semmi! A jegy­zet angol szövege:

Although vimokkha and vimutti are derived from the same pre­fixed root (vi + muc), they usu­ally appear in diffe­rent contexts. To avoid con­fusion I have ren­dered the former as ’’deli­verance,” the latter as ’’libe­ration.” Here they are syno­nymous.
(Forrás: The Con­nected Dis­courses of the Buddha. A New Trans­lation of the Saṁ­yutta Nikāya. Tr. from the Pāli by Bhikkhu Bodhi. Boston: Wisdom, 2000. [The Teach­ings of the Buddha]. 1081. old., 170. sz. vég­jegy­zet. – Fettelés tőlem.)

Mint látható, az angol szövegben pre­fixed root szere­pel, ám a k. for­dító vala­mi­lyen rej­télyes ok­nál fogva ki­hagyta (kife­lej­tette?) a lénye­get: a ’gyök’-öt (angol root). Kiváló ember! Ha ta­nult pálit, ak­kor illene tud­nia, hogy a páli­ban is, a szanszk­rit­ban is az igék­nek ún. gyö­kük van. Ese­tünk­ben muc a gyök, mely­hez a min­den­kori ige jelen­tését módo­sító prae­fixum járul­hat, elő­tag (mint a ma­gyar ige­kötők), itt a vi-. – Ha törté­nete­sen nem ta­nult pálit, ak­kor illett volna utána­néz­nie, mi is ez a pre­fixed root: ha for­dít, így tisz­tes­séges. – VOLNÁ-ból per­sze nem lesz VAN.

A context itt nem össze­függés, hanem ’szö­veg­kör­nye­zet’ vagy ’szö­veg­össze­füg­gés’ (ma­gyar szak­nyelvi ’kon­tex­tus’), to­váb­bá a confu­sion nem félre­értés, hanem – Kiss Gábor „so­ro­za­ta” után sza­ba­don – össze­cseré­lése, ‑keverése, ‑tévesz­tése, ‑kava­rása, ‑zava­rása vmi(k)nek vmi­vel, zavar.

az elsőt …, a máso­dikat … – Az angol szöveg­ben: the former …, the latter …, amit más­ként adunk vissza a ma­gyar­ban (is): ’az előb­bi(t) …, míg ez utób­bi(t) … Aki for­dít, és a fordí­tása ki is ke­rül a nyilvá­nos­ságba, annak illik ezek­re a dol­gokra figyel­nie. Fordí­tani forrás­nyelv­ről cél­nyelv­re nem azt je­lenti, hogy a saját sza­vaim­mal fogla­lom össze / adom vissza az ere­deti szö­ve­get. Fordító­ként az a for­dító dolga, hogy min­dent a lehe­tő leg­ponto­sabb meg­felel­teté­sek­kel ültes­sen át cél­nyelvre, jelen eset­ben ma­gyarra.

És lám, a magyar fordító előáll! Meg­jegyez: /a ford. megj./ Két tört­vonal között jelzi, de leg­alább jelzi. És mi van előtte?

a máso­dikat „teljes meg­szaba­du­lás, mint az arhat­ság gyü­möl­csé“-nek fordí­tottam.

Vulgárbudd­hista berkek­ben telje­sen nor­mális a szanszk­rit és a páli keve­rése: elegy, eklek­ti­kus elegy lesz be­lőle, hát­bor­zon­gató hibrid, katy­vasz, ami az élő, hite­les, törté­nelmi théra­váda hagyo­mány felől nézve elfo­gad­hatat­lan. Az arhat mű­szó­ról van itt szó, ami szanszk­rit, s mely­nek páli alakja arahant. – Nem a szanszk­rit a gond mint olyan, ha­nem a jelen­tése, amit a mahá­jána ha­gyo­mány­ban – az északi budd­hiz­mus­ban – hor­doz, s mely­nek szép pél­dá­ját kí­nál­ják a kínai budd­hiz­mus arhat-jai, akik bizony jó messzire keve­red­tek a Buddha ere­deti ta­ní­tá­sai­nak ara­hant-jai­tól. Melegen aján­lom min­denki­nek a nagy­szerű Csongor Barna­bás csodá­latos for­dítá­sában Vu Cseng-en Nyugati uta­zás, avagy a ma­jom­király törté­nete című, varázs­latos és le­bilin­cselő, két köte­tes regé­nyét a XVI. sz. végé­ről, mely­ben arha­tok is kulcs­sze­rep­hez jutnak és min­den­féle csodá­kat visz­nek végbe (én leg­aláb­bis így em­lék­szem rá­juk vissza jó negy­ven év távla­tá­ból). Máso­dik, 1980-as kia­dása na­gyon szép volt. – Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nyugati_utaz%C3%A1s

A szanszkrit arhat nem egyenlő a páli ara­hant-tal, és ezért fele­lőt­len­ség és nagy osto­ba­ság déli budd­hista szö­ve­gek­ben – a Buddha tan­beszé­dei­ben – a szanszk­rit szó­ala­kot szere­pel­tetni. (Ez persze áll más szanszk­rit mű­szóra is.) Felelőt­len­ség, mert idő­vel a budd­hiz­mus irány­zatai­nak helyre­hoz­hatat­lan egybe­mo­sá­sához vezet: senki sem fogja tudni, mi hol és mit jelent, to­váb­bá hogy me­lyik irány­zat­ban. A nem­ritkán nagy tan­elvi – dokt­rinális – különb­sé­gek miatt igen­is szük­ség van az egy­értel­mű el­külö­nítés­re, de ez megint csak rossz kezek­ben van: nem­törő­döm, sokszor fel­ké­szü­let­len, hozzá nem értő (és bi­zony osto­ba és meg­veze­tett), az érin­tett nyel­vek­hez sem ko­nyí­tó vilá­gia­kat nem hatnak meg azok a meg­fon­to­lások és aggá­lyok, ame­lyek a Buddhát foglal­koz­tatták. – Ezek­ről az aggá­lyok­ról, vala­mint Ajahn Chah meg­lá­tá­sai­ról ennek a blog­bejegy­zés­nek záró ré­szé­ben lesz szó.

Még mindig ennél a 6. sz. vég­jegy­zet­nél tar­tunk, egész ponto­san utolsó mon­da­tánál:

a máso­dikat „teljes meg­szaba­du­lás, mint az arhat­ság gyü­möl­csé“-nek fordí­tottam.

Az arahant olyan ember, aki elérte a meg­vilá­goso­dás utolsó, ne­gye­dik szint­jét, az ara­hattá-t, az „ara­hant­ság” álla­po­tát, a nibbā­nát, telje­sen meg­szaba­dult a szen­vedés­től, töké­lete­sen meg­vilá­goso­dott, de erre csak egy buddha – azaz egy min­den „külső segéd­let nél­kül” meg­vi­lá­go­so­dott lény – tanítá­sai / útmu­tatá­sai alap­ján képes: ez a különb­ség egy buddha és egy ara­hant között. A Buddha maga tárta fel és járta vé­gig az utat – mint ahogy min­den egyes buddha maga tárja fel és járja végig az utat, a gyakor­lás – a meg­tisz­tulás – útját.

Út – vagy ’ösvény’, magga – mint hala­dás, prog­resszió (itt) az utol­só szint, az ara­hatta felé: a gya­korló az ösvé­nyen (magga) jár, míg el nem jut en­nek a szint­nek a gyü­möl­csé­hez (phala). A páli phala – akár­csak a ma­gyar ’gyü­mölcs’ – átvitt érte­lem­ben is hasz­ná­la­tos: ’ered­mény, hoza­dék, oko­zat’, azaz amit ese­tünk­ben a tö­rek­vés / gya­kor­lás te­rem, más szó­val be­telje­se­dése a folya­mat­nak. És éppen ezért nincs olyan, hogy az arhat­ság gyü­möl­cse: az ara­hat­tá-nak (= ara­hant­ság­nak) nincs gyü­mölcse (ered­mé­nye, hoza­déka, oko­zata), és­pedig abból kö­vet­kező­en nin­csen, hogy az „arhat­ság” maga a gyü­mölcs – a „gyü­möl­csö­zés” –, az ered­mény, a gya­kor­lás hoza­déka, az oko­zat, a be­tel­jese­dés, azaz a jel­ké­pes út meg­hozta jel­ké­pes gyü­möl­csét, a gyü­mölcs be­érett. Az ös­vény (mag­ga) gyü­möl­cse be­érik (pha­la). – Nincs gyü­möl­cse olyas­mi­nek, ami ma­ga is gyü­mölcs, az­az maga a gyü­mölcs.

A páli szak­szó ara­hatta­phala, azaz ara­hatta + phala, *”ara­hant­ság-gyümölcs”, ami, ugye­bár, a ma­gyar­ban nem mű­kö­dik, de az an­gol­ban sem. Ez utób­biban fruit of ara­hant­ship a meg­ol­dás rá. Igen ám, de ez az of nem az az of, más szó­val egy ilyen szó­szer­kezet­ben nem bir­tok­vi­szonyt fejez ki, ha­nem ér­tel­me­zést. Adott eset­ben egy kettős­pont után egy­sze­rűen fel­sorol­juk, amire vonat­ko­zik. – Ami­kor Saya­daw [ejtsd, kb. sz^he­jádó] U Pan­dita Még ebben az élet­ben című köny­vét for­dí­tot­tam, ele­inte nem tud­tam mit kez­deni ezek­kel a csak lát­szó­lag bir­tok­vi­szonyt ki­fe­jező szó­szer­ke­ze­tek­kel, míg egy szép napon le nem esett a tan­tusz. Egy példa segít­ségé­vel sze­ret­ném ezt ér­zé­kel­tetni:

The charac­teristic of dukkha, or dukkha lak­khaṇa, is oppres­sion by imper­ma­nence.
(Forrás: Saya­daw U Pan­dita: In This Very Life. – PDF: 292. old.)

A dukkha, illetve a dukkha lak­khana mint ismérv nem egyéb, mint az az el­nyo­más, a sa­nyar­gatás, amit a mu­lan­dó­ság gya­korol. (199. old.)

Nem lényeg­telen: ez előtt a mint előtt nincs vessző! (Lásd itt lej­jebb a zöld hát­tér­rel kie­melt vessző­ket a for­dító szöve­gében.) Ezzel szem­ben a ma­gyar nyelvű Saya­daw U Pan­dita-idé­zet­ben sár­gá­val emel­tem ki azt a fet­telt vesszőt, amit nem lehet el­hagyni, neve­zete­sen ami­kor hason­lat­ról van szó.

Hogy érthe­tőbb legyen, ha eddig nem volt elég vilá­gos: az arhat­ság gyü­möl­cse ki­té­tel olyan, mint­ha az áll­na ott, mi­sze­rint „az ered­mény / követ­kez­mény / hoza­dék gyü­mölcse (= ered­mé­nye / kö­vet­kez­ménye / hoza­déka)”, ami fából vas­karika.

Térjünk vissza a fordí­tás­hoz:

– A Magasz­tos pedig ezt mondja neked, Vak­kali bará­tunk: Távozá­sod nem lesz rossz; nem lesz rossz az el­múlás.

Bhagavā ca taṁ, āvuso vak­kali, evam­āha – mā bhāyi, vak­kali; mā bhāyi, vak­kali! Apāpa­kaṁ te mara­ṇaṁ bhavis­sati, apā­pikā kāla­kiriyā’’’ti.

And the Blessed One says to you, friend Vak­kali: ’’Do not be afraid, Vakkali, do not be afraid! Your death will not be a bad one. Your demise will not be a bad one.’’

Nem értem, miért áll a magyar fordí­tás­ban ez a sze­mér­mes­kedő Távozá­sod ’halál’ he­lyett, mivel­hogy a páli ere­deti­ben is (mara­ṇaṁ), az an­gol fordí­tás­ban is ’halál’ (death) van.

Távozá­sod: a „távo­zás” ön­magá­ban nem jelent ’ha­lál’-t, mint ahogy az „el­távo­zás” sem, és ka­to­nák is eltáv-ra men­nek, azaz eltá­vo­zás­ra, ami­kor el­hagy­hat­ják a lak­tanyát. Például. Ugyan­akkor „az eltávo­zot­tak” azok, akik elhuny­tak / meg­hal­tak. – Meg­fele­lő kon­tex­tus­ban már ’ha­lál’ jelen­tésű a távo­zás, vö. távo­zik az élők sorá­ból; hirte­len távo­zása hatal­mas űrt ha­gyott ma­ga után, vs. távo­zá­sod a könyv­tár élé­ről nagy veszte­ség szá­munk­ra meg éppen hogy nem! A rosszul idő­zí­tet­te a távo­zá­sát ki­jelen­tés sem azt impli­kálja, hogy az illető el­távo­zott (= meg­halt).

el­múlás : gyak­ran ’kelet­ke­zés’-sel páro­sítva.:

ELMÚLÁS főnév -t, -a (csak egyes számban)

• 1. Az elmúlik igével kifeje­zett folyamat; az a tény, hogy vmely állapot, folya­mat elmúlik. Az élet, az idő, az ifjúság, a jókedv, az öröm, a szere­lem, a tavasz, a tél elmú­lása; a beteg­ség, a rosszul­lét elmúlása. □ Napfogyat­kozás jött szeme vilá­gára, Melynek elmu­lását haszta­lanul várta. (Petőfi Sándor)
• 2. (válasz­tékos) Halál, enyészet, meg­semmi­sülés. Kelet­kezés és elmúlás. Csak az elmú­lás gondo­lata aggasz­totta. □ Elfáradt szegény, bús, vén vezé­retek, Most egy kicsit el­buj­do­sik S megáll az elmulás­nál. (Ady Endre) Magyar, köszönj az elmúlás­nak, Nincs mit keres­kedj már e tájon. (József Attila)
• elmúlási.

https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=elm%C3%BAl%C3%A1s

Távozá­sod nem lesz rossz; nem lesz rossz az el­múlás. – Az egész nem jó vala­miért. Egy­részt a 2. szem. bir­to­kos sze­mély­rag itt bizarr, a meg­szó­lí­tás okán. Más­részt, úgy érzem, a szó­ren­den lehet – és kell is – vál­toz­tatni, pl.:

Apāpa­kaṁ te mara­ṇaṁ bhavis­sati, apā­pikā kāla­kiriyā.
Kb.
A. ’Nem lesz rossz halálban részed, nem lesz rossz a véged*.’
B. ’Nem lesz rossz a halálod, nem lesz rossz a véged.’ – Stb.
*Igen: el­múlás helyett ’vég’.

Semmi értel­me sze­mér­me­tes­kedni a budd­hiz­mus­ban: a halál, az elmú­lás a lehe­tő leg­ter­mé­sze­te­sebb do­log az egész világ­min­den­ség­ben. Ha vala­ki még nem ismerné:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

Az angol for­dítás ’demise’ kife­jezé­se a páli kāla­kiri­yā-ra (a kā­laṁ ka­roti igei szer­ke­zet­ből: ’ide­jét be­végzi’ = ’meg­hal’) nem sze­mér­mes, ha­nem meg­látá­som sze­rint in­kább ele­gáns – és szelíd.

Végül – igen, végül! – az utolsó, 8. sz. vég­jegy­zetből egy kiraga­dott rész­let:

Rögtön ezután fájdal­mas érzé­sek keltek föl benne. Mikor rájött, hogy még mindig ehhez a világ­hoz kötő­dik (a „world­ling“ puthud­dzsanát is jelent­het, de Vak­kalit talán túl­zás tanu­lat­lan vilá­ginak hívni – a ford. megj.), […].

Ad egy: fel­kel, reg­gel, amikor fel kell kel­nie; fel­kelt a nép a zsar­nok ellen; ér­zés / ér­zet nem szo­kott se föl-*, se fel­kelni! Amúgy pe­dig nem töb­bes szám­ban: a páli ere­deti­ben egyes szám van (duk­khā veda­nā up­pajji). Érzés tá­mad vki­ben. – Akkor hirte­len belé hasí­tott a fáj­dalom. – *Különös vonzó­dás ez min­den­hez, ami „ö”, mint pl. ez a „kel­tek föl”, de ko­ráb­ban olyan is volt, hogy „fönti”, és a folyó szö­veg­ben elő­for­dul a „för­ge­teg” vál­to­zat is.

Ad kettő: még mindig ehhez a világ­hoz kötő­dik – el­távo­lodik az ere­deti­től, melyben az áll, hogy kb. ’ab­ban a pilla­nat­ban rá­esz­mélt, hogy nem meg­vilá­go­so­dott [= kö­zön­sé­ges] átlag­em­ber csu­pán’ = So tas­miṁ khaṇe atta­no puthuj­jana­bhā­vaṁ ñatvā […]. – Sokkal sú­lyo­sabb a fel­is­me­rése, mi­sze­rint odébb van még a meg­szaba­dulás / meg­vilá­goso­dás, sem­mint hogy ezt egy­szerű „rá­jött”-tel ad­juk vissza. Megfele­lőbb ide a rá­esz­mélt meg­oldás.

Ad három: az angol ’world­ling’ meg­felel­tetés rossz, hi­szen olyanra utal, akit leg­in­kább vi­lági (= földi, e világi, ill. minden­napi, érzéki) vagy anya­gias dol­gok / ügyek köt­nek le / fog­lal­koz­tat­nak. Érde­mes Kiss Gábor Szó­kincs­tár-át meg­nézni:

világi I. (mn) ◊ földi, földies, e világi ♦ ÉGI, MENNYEI

◊ laikus, profán, szekuláris (id), civil ♦ EGYHÁZI

◊ (rég): társadalmi

◊ mindennapi, érzéki ♦ ELVONT

◊ nagyvilági

◊ (szleng): nagyszerű, kitűnő, ragyogó, kiváló, oltári (szleng), baba (szleng)

világi II. (fn) ◊ civil ♦ SZERZETES, PAP

NB. A ’világi’ nem azo­nos a ’világ­fi’-val!

Ad négy: a „world­ling“ puthud­dzsanát is jelent­het, ami nem áll­ja meg a he­lyét, mert­hogy ez pont for­dítva van: nem „world­ling“ jelent­heti azt, hogy puthud­dzsana, hanem ez utób­bi je­lenti azt, hogy „world­ling“. (Ponto­sab­ban nem je­lenti.) – Mit akar és mit ta­kar ez az is? Mit je­len­tene még az an­gol ’world­ling’?

Ad öt: Vak­kalit talán túl­zás tanu­lat­lan vilá­ginak hívni […]. Meg­szó­lalt újra a for­dító – rek­la­mál! – Kissé hiá­nyo­sak lehet­nek az is­mere­tei, hogy ilyen nagyon méltat­lan­kodik: tel­je­sen alap­talan ugyan­is a méltat­lan­ko­dása. Csak utána kel­lett volna egy kicsit néz­nie ennek a puthuj­jana szak­szó­nak. Lett is volna hol, bő­ven, mert ez kulcs­fon­tos­ságú ki­feje­zés. – Meg­annyi VOLNA, de ezek­ből sem lesz VAN.

Senki se nevezi (és nem hívja!) Vak­kalit tanu­lat­lan vilá­ginak ! Mi is áll az angol fordításban? Worldling, minden­nemű jelző, minő­sítés nél­kül, egy­magá­ban. Mi áll a páli szö­veg­magya­rá­zat ere­deti­jében, a k. for­dító által mind­vé­gig kö­vet­ke­ze­te­sen „le­hagyo­má­nyo­zott” Sārat­thap­pakā­sinī-ben (= Spk)? Az áll ott, hogy puthuj­jana­bhā­vaṁ, ami tkp. azt fejezi ki – itt a szö­veg­ben be­töl­tött nyelv­tani sze­re­pé­nek meg­fe­lelő­en e. sz. tárgy­eset­ben –, hogy *”az  átlag­ember álla­po­ta / hely­zete” (pu­thuj­jana + bhāva itt: ’hely­zet, álla­pot’).

A puthuj­jana min­den továb­bi minő­sítés nél­kül azt jelenti, hogy ’egy a nép­ből / a soka­ság­ból’, vagy­is ’köz­em­ber, (kö­zön­sé­ges) átlag­ember’. Az ilyen em­bert a Buddha taní­tá­sai­nak ér­tel­mé­ben leg­in­kább az jel­lemzi, hogy nem vilá­go­so­dott meg, „közön­séges földi halan­dó”, és ép­pen ezért tu­dat­lan­ság, só­vár­gás és ra­gasz­ko­dás viszi a dol­gait – zavar­ják össze a tu­da­tát, me­lyet el­árasz­ta­nak a szennye­ző­dé­sek, és persze az ész­le­lé­se is torz. – Szer­ze­tes is, vilá­gi (= világi II. (fn) ◊ civil ♦ SZER­ZETES, PAP) is puthuj­jana mind­addig, míg el nem jut a meg­vilá­goso­dás első szint­jére – a fo­lyamba lé­pett (sotā­panna) –, ami­kor is a tíz ún. bék­lyó­ból (saṁ­yo­ja­na) az első három­tól meg­szaba­dul. Magya­rán bárki puthuj­jana, amíg a tíz bék­lyó kö­zül még az első há­rom­tól sem szaba­dult meg.

A k. fordító méltat­lanko­dása volta­kép­pen an­nak a jel­zős szer­kezet­nek szól, ami­ből ép­pen hogy a ki­fo­gá­solt jel­ző – assu­tavā – nem talál­ható sem az ál­tala fel­hasz­nált, egy az egy­ben, kri­ti­kát­la­nul át­vett, ám rend­re hibásan át­ül­te­tett an­gol nyel­vű vég­jegy­ze­tek­ben, sem pedig az álta­la egy­értel­műen figyel­men kí­vül ha­gyott páli nyel­vű szö­veg­magya­rázat­ban: assu­tavā puthuj­jana, ’ta­nu­lat­lan köz­em­ber / át­lag­em­ber’, pon­to­sab­ban olyan, akit nem taní­tot­tak, már­mint a Buddha taní­tá­sai­nak vonat­kozá­sá­ban („nem hall­ga­tott Tant”). A leg­gyak­rab­ban ez a jelzős szer­ke­zet for­dul elő, mely­nek ellen­téte a suta­vant vagy suta­vā ariya­sāva­ka, ’ta­nult ne­mes ta­nít­vány’ – aki hall­gat­ja a Tant, és aki leg­alább sotā­panna, azaz a fo­lyam­ba lé­pett.

Rossz – téves – fordítás az angol word­ling, ami­ből ez a téves / hibás fordí­tás nőtt ki a for­dító meg­jegy­zé­sé­ben: tanu­lat­lan világi. Ez a hátul­ütő­je annak, ha nem az ere­deti szö­veg­ből, ha­nem az ere­deti­nek egy for­dí­tásá­ból dolgo­zik vala­ki, mivel az első for­dí­tás téve­dé­se­it / hi­báit is át­veszi. Tovább­adja. Osto­bán és fele­lőtle­nül, mint ami­lyen fe­le­lőt­le­nül és osto­bán, meg­fe­lelő nyelv­isme­ret, kellő hozzá­értés stb. hiá­nyában azok a régi for­dí­tók jár­tak el, akik a páli szö­ve­ge­ket szanszk­ritra kezd­ték fordí­tani: (rész­ben) rossz for­dí­tá­sokat hoztak létre, melyek­ből aztán to­váb­bi (rész­ben) rossz fordí­tások szület­tek – pél­dául (rész­ben) rossz kínai for­dí­tások. Így lett a páli dīpá-ból (1. ’lám­pás, mé­cses’, 2. ’szi­get’) – ami­nek egy­részt a ’lám­pás, mé­cses’ jelen­tésű, azo­nos alakú szkt. dīpa, más­részt a ’szi­get’ jelen­tésű szkt. dvīpa felel meg – szkt. dīpa, vagy­is ’lám­pás, mé­cses’, csak­hogy míg egy sziget a nagy világ­ten­ge­rek­ben me­ne­dék egy hajó­tö­rött szá­má­ra, egy lám­pás nem­igen szol­gál mene­dé­kül, fő­leg ha vala­ki­nek ön­maga lám­pá­sa kelle­ne len­nie, vö.: Tasmāti­hā­nanda, atta­dīpā viha­ratha atta­sara­ṇā anañ­ñasa­raṇā, dham­ma­dīpā dham­masa­raṇā anañ­ñasa­raṇā. (Pl. DN 16, SN 47:9.) – Kb. ’Ezért hát, Ānanda, ti maga­tok legye­tek a sziget, ti ma­ga­tok legye­tek a mene­dék, sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek; a Dham­ma legyen a ti szi­ge­tetek, a Dham­ma le­gyen a ti me­ne­déke­tek, sem­mi más ne le­gyen a mene­déke­tek.’ – Már­mint a Buddha halá­la után, ami­kor már nem lesz itt, nem áll az ál­tala ala­pított szer­ze­tes­rend élén, és nincs je­len a tekin­té­lyé­vel.

Az áttételes fordítá­s(ok) kér­dés­köre – vö. (1) forrás­nyelvi szö­veg à (2) cél­nyel­vi for­dítás à (3) kö­vet­kező cél­nyel­vi for­dítás // rossz for­dítás à követ­ke­ző rossz for­dítás – vonat­ko­zá­sá­ban is érde­mes ara­szol­va vé­gig­ol­vasni K. R. Norman elő­adá­sait:
Norman, K. R.: A philological approach to Buddhism. London: School of Oriental and African Studies, University of London, 1997. [= Buddhist Forum, Volume V: Bukkyō Dendō Kyōkai Lectures 1994.] – Edition published in the Taylor & Francis e-Library, 2005.

▲

Bármennyire zavaró is szá­momra egy-két továb­bi meg­ol­dás, vagy ép­pen a fordí­tás záró­mon­data a göm­bölyű záró­jel­ben hozzá­tol­dott kie­gészí­tés­sel egye­tem­ben, jobb, ha ezzel ezt a szut­tát is el­en­ged­jük szé­pen, le­tesszük okos és szép, buta és csúf meg­oldá­sai­val egy­aránt.

▲

Elérkeztünk a NAGY­SZENT-hez, itt az ideje köze­lebb­ről meg­nézni ezt a Nagy­szentet. Min­de­nek­előtt bemá­solok ide egy külö­nös for­dí­tást egy rövid tanul­mány­ból, mely a Hagion-köny­vek har­ma­dik darab­ja­ként – ΑΓΙΟΝ 3. – Reli­gio(nes) – jelent meg 2018-ban, lásd:
http://vallastudomany.elte.hu/content/%CE%B1%CE%B3%CE%B9%CE%BF%CE%BD-3-%E2%80%93-religiones

 

— Megtaní­tom nektek a négy hite­les for­rást. Jól figyel­jetek, elmon­dom nektek!
— Igen, figye­lünk.

A Nagyszent⁵ ezt mondta:
— Az első, ha egy szer­zetes így beszél: „Testvé­rem, magá­tól a Nagy­szent­től ve­szem, a Nagy­szent szájá­ból hal­lot­tam. Ez az Örök Tör­vény, ez az Élet­veze­tés, ez a Mes­ter taní­tása”.

A második, ha egy szerze­tes így beszél: „Ebben és ebben a hely­ség­ben van egy szer­zete­si közös­ség rang­idős, élen­járó szerze­tesek­kel. Tőlük veszem, az ő szá­juk­ból hal­lot­tam. Ez az Örök Tör­vény, ez az Élet­veze­tés, ez a Mes­ter taní­tása”.

A harmadik, ha egy szer­zetes így beszél: „Ebben és ebben a hely­ség­ben van sok rang­idős, kép­zett szerze­tes, a hagyo­mány őrzői (ágatá­gama): az Örök Tör­vény, az Élet­veze­tés és a Listák⁶ tudói. Tőlük ve­szem, az ő szájuk­ból hallot­tam. Ez az Örök Tör­vény, ez az Élet­veze­tés, ez a Mester taní­tása”.

A negyedik, ha egy szer­zetes így beszél: „Ebben és ebben a hely­ség­ben van egy rang­idős, kép­zett szer­zetes, a hagyo­mány őrzője: az Örök Tör­vény, az Élet­veze­tés és a Lis­ták tudója. Tőle veszem, az ő szájá­ból hal­lot­tam. Ez az Örök Tör­vény, ez az Élet­veze­tés, ez a Mes­ter tanítása”.

E négy esetben amit ezek a szer­zete­sek mon­danak, azt helyes­lés és ellen­vetés nél­kül, szóról-szóra jól jegyez­zétek meg. Illesszé­tek a Tanító­beszé­dek­hez, vessé­tek össze az Élet­veze­tés­sel. Ha nem ille­nek a Tanító­beszé­dek­hez és az Élet­veze­tés­sel sin­cse­nek össz­hang­ban, akkor ezt a dön­tést kell hozni: „Ez bizony nem a Nagy­szent be­széde, téve­sen fogták fel”. Vessé­tek hát el. Ha viszont ille­nek a Tanító­beszé­dek­hez és az Élet­veze­tés­sel is össz­hang­ban vannak, akkor ezt a dön­tést kell hozni: „Ez bi­zony a Nagy­szent beszéde, helye­sen fogták fel”. Ez a négy hite­les forrás, szer­zete­sek. Eze­ket őriz­zétek meg.⁷

⁵ A „Nagyszent”, Bhagavá, a Tipi­taka-ban a Budd­hát jelöli; a koráb­bi fordí­tások­ban több­nyire „Magasz­tos” szerepel.

⁶ Az Abhi­dhamma eredeti magva tema­tikus listák (mátiká-k) gyűjte­mé­nye volt.

(NB. A szöveg 7. sz. láb­jegy­zete érdek­telen szá­munkra.)

Az írás tel­jes szöve­ge a fenti for­dítás­sal együtt:
http://vallastudomany.elte.hu/sites/default/files/Hagion%20K%C3%B6nyvek/Hagion%203.%20Religio%28nes%29/389-401_K%C3%B6rtv%C3%A9lyesi%20Tibor.pdf

Mint lát­ható, az ön­álló PDF-ben ott a lap­számo­zás, ott a szerző neve – Kört­vé­lyesi Tibor –, ott az írás címe – „Bráhmi­nok a Mad­dzshima-nikája-ban” –, de sem­mi több: se év­szám, se könyv­cím, netán a kötet szer­kesz­tői/-je. Semmi. – Ez van!

Az írás szer­zője a cím­ben is emlí­tett Majjhi­ma Nikā­ya szöve­geit vizs­gálja, ám vala­mi­ért el­fe­lejt­hette fel­tün­tetni, mi­szerint a Mahā­pari­nibbā­na­sutta, a félre­érté­sek elke­rülése vé­gett, nem a Maj­jhima, ha­nem a Dīgha Nikāya egyik szut­tája. Éppígy elma­radt a szokvá­nyos, mini­má­lis DN 16 meg­jelölés / hivat­ko­zás is. Sajnos a pon­tos szö­veg­hely sincs meg­adva – jelen eset­ben pl. DN 16.4.7–11 (= II 124–26) az an­gol for­dí­tás alap­ján –, pedig elkelne, hiszen ez az egész Sutta­piṭaka leg­hosszabb tan­be­széde, azaz nyom­tatás­ban 47 ol­dal, B/5-ös for­má­tum­ban! Magában a szöveg­rész­let­ben semmi sem utal rá, azaz nem találni (pl. ki­pon­to­zott) nyo­mát a szöveg „át­sza­básá­nak” és meg­kur­tí­tásá­nak, ami – lát­szólag vala­milyen tudo­má­nyos cikk­be szánt szö­veg­rész át­vé­te­lé­ről lévén szó – el­fo­gad­hatat­lan le­zser­ség. Hiányo­lom ezek meg­emlí­té­sét a láb­jegy­zet­ben. A PDF 2. olda­lán a 7. sz. láb­jegy­zet­ben ennyit olvas­hatunk:

⁷ A szutta­részle­tek a Páli Fordító­cso­port által készí­tett szutta­fordí­tások­ból szár­maz­nak, mó­dosí­tá­sok­kal. A csoport­nak ma­gam is tagja vagyok. A világ­hálón: a-buddha-ujja.hu/Info/Pali-fordito-csoport

2016 szeptem­bere volt. Nem sokkal előt­te volt szeren­csém több év táv­latá­ból viszont­látni Kört­vé­lyesi Tibort, akit 1992–3 táján ismer­het­tem meg. Körtvé­lyesi Tibor a Tan Kapu­já­nak egyik, hogy úgy mond­jam, tartó­osz­lopa. Ő A Buddha Ujja egyik mo­torja – pro­pel­lere? – is, a hon­lap tanú­bizony­sága sze­rint a páli for­dító­csoport egyik veze­tője. Ebben a minő­sé­gé­ben az ő dolga (is) len­ne pél­dául, hogy fel­ügyelje a fordí­tások minő­ségét, és szak­értel­mére ala­pozva kiszűr­je azo­kat for­dítá­sokat, me­lyek nem felel­nek meg a köve­tel­mé­nyek­nek, és ezért hal­lat­lan fele­lőt­len­ség nyilvá­nos­ság­ra hozni őket.

Szóval 2016 szeptem­berét írtuk, ami­kor kap­tam tőle egy szutta­for­dítást. Elol­vas­tam, majd kie­mel­tem nyolc kér­dés­kört a szöveg kap­csán, és nyolc pont­ba gyűjtve össze­fog­lal­tam az észre­véte­lei­met, kéret­lenül. Abban a for­dítás­ban is nagy­szen­tez­tek, mint ebben a fenti rész­let­ben. Ezt írtam:

1

Nagyszent

Álszent, faszent, fagyos­szent, minden­szentek. Az én nyelvi vilá­gom­ból nézve ez a szó­kép­zés nem­csak hogy lehe­tet­len – igaz, tudom, a mai világ­ban nincs már olyan, hogy „le­hetet­len” –, de bor­zasz­tó művi, eről­tetett. […]

A Nagy­szent mellé oda­kíván­kozik mind­ezen túl egy Kis­szent is. Közép­szen­tek­ről már nem is be­szélve. Ők a szut­ták közép­káde­rei.

Az, hogy „szent”, az foglalt. A budd­hiz­mus­nak nin­cse­nek szent­jei, még ak­kor se, ha Magyar­or­szá­gon bevett egyház, így te­hát Egy­ház. – Ma már leg­in­kább az a tö­rek­vés je­le­nik meg a budd­hiz­mus szöve­gei­nek for­dítá­sá­ban, hogy ha lehet, ne él­jünk ke­resz­tény ter­mino­lógi­ával, azaz ne legyen szent­beszéd, pré­diká­ció, reve­renda és ha­son­lók. (NB. Kön­tös se legyen, mert annak meg ujja van, ami­be bele kell bújni, már­pe­dig Buddha kori szer­zetes, továb­bá jelen­kori théra­váda szer­ze­tes nem bú­jik bele sem­mibe se: neki szer­zetes­leple van.) […]

Természete­sen a válasz sem maradt el:

Nagyszent
Nagyapa van, kisapa nincs*. Tehát attól, hogy nincs kis­szent, még lehet nagy­szent.
A szent szó nem kizá­rólag keresz­tény. Lásd Eliade híres köny­vét: A szent és a pro­fán. A „nagy”-gyal épp a keresz­tény érzést** csök­kent­jük.
A bhaga­vat szó jelen­tésé­nek legin­kább ez felel meg: szent­ember. Krisna is bha­gaván. És tekin­télyes guru­kat is bhaga­ván­nak titu­lálnak, ők még­sem lehet­nek Magasz­tosak.

*kisapa nincs – ej, már hogyne volna, kisapám!
**De hogy ez a keresz­tény érzés mi lehet, amit csök­ken­te­nek…?

A labda nálam maradt. Valami­vel ké­sőbb írtam újra, akkor már vissza­me­nő­ben vol­tam Bur­má­ba, ér­dem­ben azon­ban sem­mire sem tértem ki, és ezt meg is indo­kol­tam:

A másik dolog, ami kés­lel­tette a vála­szomat, egész egy­szerű­en csak annyi, hogy fo­gal­mam sem volt – és be­val­lom töre­del­me­sen, hogy ma sincs sok­kal több –, mégis mit le­het ilyen ér­vek­re írni (érde­mes-e egy­álta­lán írni), mint ami­lye­ne­ket fel­vonul­tatsz a le­vél­ben, Tibi.

Ezzel lénye­gé­ben a véle­mény­cserének vége is szakadt. – Bíztam azért benne, hogy ek­kora sület­len­séget – micsoda bla­mázs! –, mint ez a „Nagy­szent”, talán csak nem vitt ki (vagy fog ki­vinni) a nyil­vá­nos­ságba, tőlem vagy bár­mi / bár­ki más­tól füg­get­lenül. Hát nem.

Kerestem ezt a „Nagy­szent”-et, és azon­nal meg is talál­tam, már­mint az ön­álló PDF-et. Ahogy kinyi­tot­tam, máris meg­keres­tem. És ott is meg­talál­tam. Elol­vas­tam a szut­ta­rész­le­tet, és elké­ped­tem. Mi­vel­hogy a beve­zető szö­ve­get akkor még nem néz­tem meg.

Hogy ne kell­jen meg­keres­ni azt az omi­nó­zus 5. sz. láb­jegy­zetet a „Nagy­szent” kitétel­hez:

⁵ A „Nagyszent”, Bhagavá, a Tipi­taka-ban a Budd­hát jelö­li; a koráb­bi for­dítá­sok­ban több­nyire „Magasz­tos” szerepel.

Nem a „Nagyszent” „jelöli” a Buddhát, ha­nem a Bha­gavā, amit leg­inkább a szép, ele­gáns, tisz­telet­tel­jes és kel­lően emel­kedett – ám véle­mé­nyem szerint még­sem éme­lyí­tőn ke­net­tel­jes vagy „sziru­pos” / áj­tatos – magyar ’Ma­gasz­tos’ meg­felel­te­téssel adnak és adtak vissza. Ma sem értem, miért kell egy ala­kuló­félben, ill. rész­ben már ki is ala­kult és el­foga­dott – be­vett –, azaz már úgy-ahogy köz­ért­hető termi­noló­giai hagyo­mánnyal min­den­áron szem­be­men­ni, ráa­dásul olyan meg­oldás­sal, ami sem­mi egyéb BIG ME csúcs­ra jára­tá­sá­nál: ex­cent­ri­kus szipor­káz­hat­nék („hű, mi milyen vagá­nyak va­gyunk!”) vadabb­nál va­dabb ötle­tek­kel, me­lyek csak össze­zavar­ják a mit sem sejtő ér­dek­lőt, aki van olyan balga, hogy lehe­tet­le­nebb­nél le­he­tet­le­nebb magyar szutta­fordí­tások olva­sásá­ra vál­lal­koz­zon. A „Nagy­szent” magán­hó­bort, pon­tos forrá­sa isme­ret­len, hiszen az „ötlet­gaz­dák” sin­cse­nek neve­sítve (mint ahogy egy-egy konk­rét fordí­tás konk­rét közre­műkö­dői sin­cse­nek).

Nézzük meg újra a fenti repli­ká­nak ezt a részét:

A bhaga­vat szó jelen­tésé­nek legin­kább ez felel meg: szent­ember. Krisna is bha­gaván. És tekin­télyes guru­kat is bhaga­ván­nak titu­lálnak, ők még­sem lehet­nek Magasz­tosak.

Tudni illik ehhez, hogy a Bhaga­vad Gītā úgy isme­retes ma­gya­rul, mint ’A Magasz­tos Szó­za­ta’, ami, mint ugyan­csak isme­retes, nem budd­hista szö­veg. Krisna sem ép­pen a Buddha taní­tá­sai­ból való, és „tekin­télyes gu­ruk” sem jellem­zik az élő théra­váda budd­hiz­mus gya­kor­latát, nem titu­lál­nak sen­kit sem „bhaga­ván­nak”, és éppen ezért igen­is le­het a Buddha egyik meg­ne­ve­zése ma­gya­rul ’Ma­gasz­tos’, ami a páli Bha­gavā (is). – Szentjei a hindu­izmus­nak van­nak, így „szent­ember”-ei is; a (déli) budd­hiz­mus­nak nin­cse­nek. – Azt is tudni illik ebben az össze­füg­gés­ben, hogy a Buddha át­vette a bráh­ma­niz­mus = bráh­miniz­mus szak­szó­kin­csé­ből, ha sza­bad így fo­gal­maz­ni, amire szük­sége volt – de nem a szanszk­rit szó­ala­kokat! –, és ki­ter­jesz­tette jelen­tés­tar­to­má­nyu­kat, ill. új jelen­tés­sel ruházta fel, ma­gya­rán a saját tan­té­te­lei­hez ido­mí­tot­ta őket. Éppen ezért óri­ási fele­lőt­len­ség, vétek és osto­ba­ság össze­zagy­válni a páli szó­ala­kokat a szanszk­rit szó­ala­kok­kal (értsd: amennyi­ben el­térő szó­alakok­ról van szó), hi­szen rész­ben vagy akár telje­sen mást és mást jelen­tenek. – Úgy gon­dolom, ma­gyar fordí­tás­ban elfo­gad­ható ezzel szem­ben a „szent éle­tű” kitétel, mely tiszta és makulátlan er­köl­csi­ségre / élet­vitel­re (brah­ma­cariyā) utal.

Nem kevésbé indo­ko­lat­lan a fentiek fé­nyé­ben állan­dóan a Buddha-kori bráh­ma­niz­mus­ra = bráh­miniz­mus­ra, ill. a mai hindu­iz­mus gya­kor­latára hivat­kozni, ha egy­szer a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek vonat­kozá­sában az át­vé­te­lek más jelen­tést, más jelen­tés­ár­nya­la­tot hor­doz­nak.
Lásd:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/a-magyar-wikipedia-buddhista.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/a-buddha-felebredett-szegeny.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/mulandosag-es-tarsai-egy-szakszo.html

Vegyük szemügyre ezt a részt a szutta­for­dítás­ból:

— Megtaní­tom nektek a négy hite­les for­rást. Jól figyel­jetek, elmon­dom nek­tek!
— Igen, figye­lünk.
A Nagyszent⁵ ezt mondta:
— Az első, ha egy szerze­tes így beszél: „Testvé­rem, magá­tól a Nagy­szent­től veszem, a Nagy­szent szájá­ból hallot­tam. Ez az Örök Tör­vény, ez az Élet­vezetés, ez a Mes­ter tanítása”.

Ekkor kez­dett bennem fel­de­ren­geni, miről is van itt szó, mivelhogy első nekifutásra nehezen fogtam fel. El nem tudom kép­zelni, mit mond­hat ez a szöveg­rész olyan­nak, aki­nek merő­ben újak a Buddha taní­tásai. Én magam vala­mi tün­dér­mesére gya­na­kod­tam elő­ször, aztán az el­bű­völő Tol­kien fantá­zia­regé­nyei­nek va­rázs­la­tos vilá­ga sej­lett föl (Göncz Ár­pád szép­sé­ges for­dí­tá­sában), hi­szen ez tisz­tára mese! Aztán meg arra gon­dol­tam, hogy ez bizony sci-fi lesz, rész­let egy tu­do­má­nyos-fan­tasz­ti­kus re­gény­ből, oda­illő, sej­tel­me­sen és komo­ran nagy kez­dő­betűs, kissé misz­tikus és utó­pisz­tikus, Föl­dön kívüli hó­kusz­pó­kusszal, mint „Nagy­szent”, „Örök Tör­vény”, ó jaj, „Élet­veze­tés”, jaj – és ott a „Mes­ter”! Efféle stí­lus­jegyek – mint a mese, fantá­zia­regény, sci-fi stí­lus­jegyei – nem ille­nek egy tan­be­szédbe: ez is egy regisz­tere a nyelv­nek, az is. A két regisz­ter nem fér össze. (Azt is ille­ne persze tudni, hogy a „mese” mint mű­faj nem azo­nos a „monda” névre hall­ga­tó műfaj­jal – és nem csak az el­térő stílus­jegyek okán. Lásd majd még lej­jebb is „a mesé­lő” kap­csán.)

Ha a kiváló fordító­csoport mese­szöve­get hoz létre egy olyan páli szö­veg­ből, ahol mesé­nek nyoma sin­csen, nem is csoda, ha tudo­má­nyos cikk­írónk az írá­sá­ban a Budd­hát már mint a „me­sé­lőt” aposzt­ro­fálja (lásd lej­jebb). Hát per­sze, a Buddha mint a nagy mese­mondó, a budd­hiz­mus Elek apója, ugye? Ferge­teges egy öt­let, hogy ne is mond­jam! Bohó­zat­nak is lehet­ne ne­vezni. – Annyi baj legyen!

Újra megnéztem a kér­dé­ses szutta­fordí­tás elejét:

– Megtaní­tom nektek a négy hite­les for­rást.

Eltekintve most attól, hogy for­rást nem taní­tunk meg sen­kinek sem (ige­kötő nél­kül sem), mert ilyen a ma­gyar­ban nin­csen, a „négy” segí­tett – és per­sze maga a szutta, amit is­me­rek, de nem a ma­gyar for­dítá­sát –, hogy végre ráis­mer­jek: ez a négy mahā­padesa. Ami még vé­let­le­nül sem „forrás”, ha­nem ’(zsinór­)mér­ték, mérce, eta­lon, szab­vány’, és lehet egy­fajta vo­nat­koz­tatási pont, de a padesa nem „forrás”! Amúgy ráa­dásul két ilyen „kész­let” is talál­ható a Buddha tan­épít­mé­nyé­ben: az itt tag­lalt ’négy nagy szab­vány / eta­lon’ (az összes lehet­séges – és többé-kevés­bé elfo­gad­ható­nak tűnő – meg­oldást végig kelle­ne ele­mezni), vala­mint a Vinaya­piṭaka egyik köny­vé­ben, a Mahā­vagga­pāḷi-ban (Mv VI) a Catu­mahā­padesa­kathā. (Érdemes a Nagy­tisz­teletű Thanis­saro Bhik­khu ragyo­gó kézi­köny­vének bevezető részét is meg­nézni a 10–16. olda­lon [PDF: 9. oldal­tól] Disagree­ment among the texts cím­szó alatt: Microsoft Word - BMC1.2013.doc )

A „mese” így foly­tató­dik:

– Jól figyel­jetek, elmon­dom nek­tek!
– Igen, figyelünk.

”[…] taṁ suṇātha, sādhu­kaṁ manasi­karotha, bhāsis­sāmī’’ti.
‘‘Evaṁ, bhante’’ti kho te bhik­khū bhaga­vato paccas­sosuṁ.

Derék szabad fordí­tás ez, kérem szépen. „– Jól figyel­jetek, elmon­dom nek­tek!”, „Igen, figyelünk” – mint az oviban. – És persze el lett sumá­kol­va ez az evaṁ, bhante válasz, helye­seb­ben „Igen, figyelünk” áll a he­lyén. Öreg hiba. A théra­váda budd­hiz­mus közel 2600 év óta nyo­mon követ­hető gya­kor­latá­ban mind a mai napig kulcs­fon­tosságú szere­pe van a tiszte­let­adás­nak, aminek az evaṁ, bhante for­dulat egyik ver­bá­lis ki­feje­zés­módja: kb. ’így van / lesz (= igen), Tiszte­lendő uram / urunk’. Nem­csak a kellő tiszte­let­adás él tovább, ha­nem a már a Buddha korá­ban bejára­tott, állan­dó­sult for­du­la­tok is. A fel­tar­tóz­tat­hatat­lanul szapo­rodó és egyre gát­lás­tala­nab­bul és hango­sab­ban nyo­muló sok-sok, már-már kezel­hetet­lenül pök­hendi, pimasz és tiszte­let­len nyugati BIG ME per­sze viszo­lyog min­den ilyes­mitől, és kerü­li, ahol és ami­kor csak lehet, „el­spó­rolja” a tiszte­let­adás verbá­lis gesz­tusait épp­úgy, mint testi ki­feje­zés­mód­jait. Ez „tere­pen” nem fog mű­ködni, ha egy­szer a déli budd­hiz­mus min­den­na­pos gya­korlatá­nak éppen hogy ez a kellő tiszte­let­adás az alapja. Ez a be­lépő. A gāra­vo ca nivā­to ca, ’tisz­telet­adás és alá­zat’ ket­tőse nélkül nincs budd­hiz­mus, hiszen a Buddha útja BIG ME mód­sze­res leépí­tésé­ről szól. Ennek egyik hatá­sos esz­köze a tisz­telet­adás és alá­zat (de nem szolga­lelkű­ség vagy meg­hu­nyász­ko­dás!), akár­csak a dāna, az ada­kozás, az ado­mányo­zás nagy­vonalú gesztusa.
Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/theravadaszerzetesekrol-danarol.html , …és lásd a Nagy­tisz­teletű Thanis­saro Bhikkhu tanul­sá­gos írá­sát is a tisz­telet­adás­ról (Opening the Door to the Dhamma: Respect in Buddhist Thought & Practice):
https://www.dhammatalks.org/books/KarmaOfQuestions/Section0005.html

Ahol csak fel­bukkan­nak a páli szö­veg­ben a tisz­telet­adás for­mái, mara­dék­tala­nul vissza kell őket adni a ma­gyar fordí­tásban. Aki ezt nem érti, jobb, ha távol­tartja magát a Buddha tan­be­szédei­nek fordí­tásától!

„Testvérem, magá­tól a Nagy­szent­től veszem, a Nagy­szent szájá­ból hallot­tam. Ez az Örök Tör­vény, ez az Élet­vezetés, ez a Mester tanítása”.
’sam­mukhā metaṁ, āvu­so, bhaga­vato sutaṁ sam­mukhā paṭig­gahi­taṁ, ayaṁ dham­mo ayaṁ vina­yo idaṁ sat­thu­sāsa­na’nti. […]’

A Buddhától veszem, a szájá­ból (?) hallot­tam. Igazán szép ez, vagy még­sem? Lesz itt még olyan is, a PDF 3. olda­lán, hogy „a Buddha szájá­ba adott gon­dolat­me­net”, csupa adás ez itt meg vétel, a tőlük/tőle ve­szem, a szájá­ba adom, mennyi ör­vende­tes ötlet és fur­fang, csupa gyö­nyörű­ség! Gondolat­mene­tet ad­nak a szá­jába. Bárki­nek. Gratulálok!

A páli mukha poliszém: 1. ’száj’; 2. ’arc’; 3. ’bejá­rat’; (folyó)­tor­ko­lat’; 4. ’ok’; 5. ’ele­je, elül­ső ré­sze vmi­nek’ stb. Ez azon­ban még min­dig csak a mukha (alap)­szó, míg a sam­mukhā – ami a sam­mukha, ’szem­től szem­be(n); vki­nek / vmi­nek a jelen­lété­ben’ jelen­tésű mel­lék­név abla­ti­vu­sa, annyit tesz, mint ’szem­től szem­be(n), vki előtt’ – vagyis sikerült jó szoká­suk­hoz hí­ven megint csak le­ragad­ni az 1. sz. szó­tári jelen­tésé­nél az alap­szó­nak, és sike­rült tudo­mást sem venni az abla­ti­vus lé­te­zé­sé­ről, és sike­rült a Buddha jelen­lé­té­ből szájat csi­nálni. A szöveg­hű fordí­tás nevé­ben.

Örök Tör­vény. – Ez a ta­nul­mány beve­ze­tő szö­vege, vala­mint a páli ere­deti tanú­bizony­sága sze­rint a Tan – Dham­ma – szeret­ne lenni, míg az értel­met­len és értel­mez­hetet­len Élet­vezetés a Vinaya­(piṭa­ka) lenne, kb. ’a fegye­lem és a szer­ze­tesi rend­sza­bály­zat (ko­sara [= köny­vei])’. A Buddha mind­végig ezzel a két szak­szó­val utalt taní­tá­sai­nak összes­sé­gére: Dhamma­vinaya, mivel a kettő elvá­laszt­hatat­lan egy­más­tól. Én szere­tem ezt adott eset­ben egy szép, pati­nás né­met kife­jezés ma­gyar tükör­fordí­tásá­val vissza­adni: a Buddha tan­épít­ménye, ném. Lehr­gebäude.

A har­madik a Mester taní­tása (satthu­sāsa­naṁ): ez a páli ere­deti helyes meg­felel­tetése.

A Dhamma – a Tan – nem törvény. Nem ír elő, nem tilt és nem kor­lá­toz bün­tető­jogi szank­ciók kísé­reté­ben sem­mit. A ma­gyar „tör­vény” elsőd­le­ge­sen a jog te­rü­lete. Ugyan­akkor a ter­mo­di­na­mi­ká­nak is tör­vé­nyei van­nak, a sza­bad­esés is tör­vény stb., stb., de ezek a ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek – tör­vény­szerű­ségek – nem elő­ír­nak, ha­nem le­ír­nak egy adott jelen­sé­get: az előb­biek pre-skrip­tívek, ez utób­biak de-skrip­tívek. A Buddha tan­épít­mé­nyé­ben a sīla ’er­köl­csi­ség’ sem tör­vény, ha­nem olyas­vala­mi, amit min­den külső kény­szer nél­kül vál­la­lunk: vál­lal­juk, hogy tar­tóz­ko­dunk ennek és ennek a másokra is, magunkra nézvést is káros és ártal­­mas cse­le­ke­det­nek a vég­hez­vite­létől. Ugyan­így a szer­ze­tesi rend­szabály­zat sem tör­vény­könyv, és a ren­del­ke­zései sem tör­vé­nyek. Csu­pán négy eset­ben írják pl. elő, hogy az elkö­ve­tő­nek azon­nal tá­voznia kell a Rend­ből, to­váb­bá úgy ren­del­kezik, hogy ebben az éle­té­ben már nem is le­het többé szer­ze­tes. És az sem tör­vény per­sze, ami a Vinayá-ban a rend­sza­bály­za­ton kívül talál­ható.

Ezzel szem­ben a Dhamma – a Tan – mind­annak összes­sége, amire a Buddha meg­vilá­go­so­dá­sa során ráéb­redt: termé­szeti törvé­nyek, a jelen­sé­gek / dol­gok (belső) tör­vény­szerű­ségei, mind­az, aho­gyan a dol­gok van­nak, az anya­gi­ság és a tudati­ság tör­vény­szerű­ségei.

Örök. – A Buddha sem­mire sem mondta, hogy „örök” lenne – vagy hogy örök idő­kig fenn­állna netán –, ha egy­szer a lét há­rom is­mér­vé­nek egyike éppen hogy a mu­lan­dó­ság (anicca), to­váb­bá az jel­lem­zi a dol­­go­kat, a jelen­sé­geket, hogy ál­lan­dó vál­to­zás­ban van­nak, így hát úgy lenne fair, ha a k. for­dítók sem hasz­nál­nák. Fehér­re mos­datva se.

Ezek a „forra­dal­mi újítá­sok” a kiváló for­dító­csoport részé­ről csak oda fog­nak vezet­ni, hogy a cso­port (és „a be­ava­tot­tak”) kivé­telé­vel senki más nem fogja érteni, miről is van szó ezek­ben a kvázi-fordí­tásokban, me­lyek­ben sike­rült a Buddha erede­ti elkép­zelé­seit hasz­na­vehe­tet­len sület­len­ség­hal­maz­zá garáz­dál­kodni. És még csak nem is indo­kolja semmi eze­ket a rém­sé­ges meg­oldá­sokat, hiszen, mint emlí­tet­tem, léte­zik már zömé­ben egész jól hasz­nál­ható és az ese­tek több­ségé­ben min­den to­váb­bi nél­kül el­fogad­ható ma­gyar szak­szó­kincs a (leg)­fon­to­sabb páli szak­kife­je­zé­sekre. Józan és ért­hető meg­oldá­sok kel­lenek, nem pedig pilla­nat­nyi kó­sza, át nem gon­dolt, os­toba öt­letek rossz > csapni­való > gyatra > si­lány > po­csék > nem­rit­kán min­den kri­ti­kán aluli magyar­ság­gal tálalva. – Elkép­zelhető persze, hogy ki nem mondva, de az a cél­juk, hogy ne is értse senki eze­ket a szöve­geket. Minél ért­hetet­le­nebb és értel­mez­he­tet­le­nebb, annál iz­gal­ma­sabb?

Visszatérve a fenti szutta­rész­letre: színes­sel jelöl­tem a szö­veg­ben, amit kifo­gá­solok.

szer­zete­si közös­ség: a kép­zés­mód leg­in­kább ügy­vé­dek, jogá­szok stb. ked­vence! Helye­sen egybe­írva, mel­lék­név­képző nélkül: szer­zetes­közös­ség. (Erről volt már koráb­ban szó.)

Kik azok az „élen­járó szer­ze­tesek”?

kép­zett szerze­tes: a kép­zett túl modern à tanult és nagy tudású szer­ze­tes.

Illesszé­tek a Tanító­beszé­dek­hez ??? – De hová tűnt menet köz­ben az „Örök Tör­vény”? – Az „illeszt” ige mást je­lent, ide vég­képp nem illik. Van he­lyette a szép és jó „egybe­vet”.

vessé­tek össze az Élet­veze­tés­sel: ígé­retes!

akkor ezt a dön­tést kell hozni: ??? – Rossz döntés volt ez a „dön­tés”, mi­vel­hogy a szö­veg­ben (vég)­követ­kez­tetés­ről van szó, amit per­sze nem hoz­nak, ha­nem amire jut­nak: kö­vet­kez­tetés, amit levo­nunk valamiből. Előbb követ­kez­tet az em­ber vala­mire, erre és erre, majd en­nek függ­vé­nyé­ben meg­hozza a dön­tést.

„nem a Nagy­szent be­széde”: a „be­széd” is volt már teríté­ken. Amúgy pe­dig sze­rencsé­sebb az ezek nem a Magasz­tos sza­vai, vö. a páli ere­deti­vel: idaṁ na ceva tassa bhaga­vato vaca­naṁ.

téve­sen fogták fel – lehet vala­mit is téve­sen fel­fogni…??? Eleve, ebben a kon­tex­us­ban: „fel­fogni”…??? – A páli ere­de­ti­ben: dug­gahitaṁ.

⁶ Az Abhi­dhamma ere­deti magva tema­tikus listák (mátiká-k) gyűj­te­mé­nye volt.
„Ere­deti mag”??? A magja vala­minek ele­ve ere­deti – az lévén az ere­det –, a mag­ból sar­jad ki a többi, ám így, gon­do­lom én, arra akar­ha­tott tudo­má­nyos cikk­írónk utalni*, hogy kel­lett neki le­gyen nem ere­deti magva is. A ki­té­tel szá­momra csakis így értelmez­hető.
*Az adott jegy­zet­anyag­ból nem derül ki vilá­gosan – nem külö­nít­hető el –, mi az, ami a ma­gyar szut­ta­for­dí­tás­hoz készült, a fordí­tás szer­ves része­ként, és mi az, ami a tanul­mány írása so­rán kelet­ke­zett ugyan­ennek a szut­ta­for­dí­tás­nak a vonat­kozá­sában.

A homo ludens, mint tud­juk, imádja a játé­kot. Erre ki­tértem már koráb­ban, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Ideje hát ját­szani egyet. Tegyük föl, hogy egy ma­gya­rul nem a leg­job­ban értő kül­földi át akar­ja angol­ra ül­tetni a mi nagy­szen­tes szöve­günket. Embe­rünk­ről azt is tudni kell, hogy BIG ME-je (és osto­ba­sága) na­gyobb a kelle­té­nél (vagyis csak aka­dály, for­dí­tás köz­ben is), to­váb­bá na­gyobb, mint a fel­ké­szült­sége. Magya­rán kontár. És majd’ meg­feled­kez­tem róla: imád jó­kat eti­molo­gi­zálni és spe­ku­lálni.

A forrás szó­ból a forr igét, ill. jelen­tését – ’to boil’ – dom­bo­rít­ja ki; a szó­tár­ban hiába is kí­nálja ma­gát to­vábbi jelen­tés, hide­gen hagy­ja, neki ez tet­szik, ez kell, ez lesz a jó. Kész. És így a „négy hi­te­les for­rás”-ból lesz ’The Four Gen­uine Boil­ings’.

A „Nagy­szent”-ből ’Grand Old Saint’-et csinál. – Az ’örök’ kap­csán arra gon­dol, hogy ez vala­ki­nek az örö­ke, azaz örök­sége, ha­gya­téka, örök­le­tes vagy örö­kö­sö­dési vala­mi: az „Örök Tör­vény” ’Here­dita­ry Law’ lesz nála. – Az „Élet­veze­tés”-ből elő­ször egy haj­me­resz­tő és ér­tel­mez­hetet­len ’Life-lead’ kere­kedik az n-edik po­hár vörös­bor után, amit kis­vár­tatva a nem ke­vés­bé bölcs ’Life-drive’ ki­tétel­lel vált fel. Ennél marad is.

Elkészül a fordítás. És meg is jele­nik. – Idő­köz­ben a k. fordító­csoport­nak, te­gyük fel, lesz egy új, szer­fö­lött lelkes, ügy­buzgó tag­ja, aki saját szakál­lára neki­lát ebből az an­gol fordí­tás­ból lét­re­hozni egy for­ra­dal­mian – mond­hat­nók: ezo-spiri­sen – új, kor­szak­alkotó, a fordí­tás­tör­té­net­ben is egye­dül­álló ma­gyar for­dítást. Monda­nunk sem kell, hogy az ő an­gol tu­dása sem áll ép­pen biztos lába­kon, a páli­ról sem igen tudja iga­zán, az mit tud, ol­vasni gyerek­korá­ban sem ol­va­sott, így ifjú fel­nőtt fejjel is leg­in­kább SMS-eket meg kurta Face­book-bejegy­zé­seket ol­vas, azt is nehe­zen, mert­hogy saj­nos disz­lexiás is kissé, ám annál na­gyobb a mel­lénye, az ön­tu­data, ami iga­zán dicsé­retes dolog. A Buddha meg leg­inkább vala­mi szkíta bölcs neki, meg Buda, a „mi” Budd­hánk, más­ról nem­igen van fo­galma. Ma­gyar nyelv­hasz­nálata, a szó­kincse, ál­ta­lá­nos mű­velt­sége, szép­ér­zé­ke meg egyéb effé­le ba­dar­sá­gok ter­mé­sze­tesen ezzel össz­hangban.

A ”The Four Gen­uine Boil­ings”-ra ’a Négy Hamisí­tat­lan / Való­di Fel­for­ra­lás’ meg­ol­dást kí­nálja. A ”Grand Old Saint”-ből ’Nagy­sá­gos Öreg­szent’-et csinál. – A ”Here­dita­ry Law”‑ból ’Örö­kö­sö­dési Jog’ lesz nála. – A ”Life-drive” kité­telt ’Élet­haj­tás’-ra for­dítja. – Hogy a páli ere­deti­hez van-e bár­mi kö­zük is, nem ér­dekli. – Nem sok­kal később szó­cikk lesz az egész szö­veg­ből – me­lyet, monda­nunk sem kell, ugyan­ez az elis­merés­re méltó szö­veg­hű­ség jel­le­mez – a ma­gyar Wiki­pédi­án: a négy mérce / zsi­nór­mér­ték (catumahāpadesā) mint ’a Négy Hamisí­tat­lan / Való­di Fel­for­ra­lás’; Magasztos (Bhagavā) mint ’Nagy­sá­gos Öreg­szent’; a Dhamma / Tan mint ’Örö­kö­sö­dési Jog’; a Vinaya mint ’Élet­haj­tás’. – Elsöprő siker. Annyira, hogy kie­melt szó­cikk lesz be­lőle. Jaj, bocsá­nat: kie­melt szó­cik­ké válik. Ezzel a szép­séges meg­oldás­sal telje­sedik csak ki iga­zán! Hát nem cso­dá­latos?

De az. Csodá­latos. Csodá­lato­san műkö­dik ez ott a Kárpát-meden­cében! – Ki is lehetne írni rög­vest egy pályá­za­tot a „sajá­títás öt tör­zsöke” an­gol torz­for­dítá­sára, ill. újra­ma­gya­rí­tására.

A tanul­mány a szerző saját szö­vegé­vel foly­tató­dik, ami nem fordí­tás, ha­nem ma­gyar nyel­ven létre­ho­zott szö­veg. Az egész írás áll tizen­három számo­zott ol­dal­ból, a kiad­vány 389. olda­lá­tól a 401. olda­lig. Én ebből az első há­rom ol­dalt olvas­tam át, to­váb­bá bele-bele­néz­tem még más­hol is, és ki­gyűj­töt­tem az írás­ból né­hány szö­veg­he­lyet.

Rögtön a nagyszen­tes fordí­tás után ez olvasható:

Ez a Buddha szájába adott gon­dolat­menet több szem­pont­ból is érde­kes. Az vilá­gos, hogy ezt a Buddha maga nem mond­hatta, a prob­léma is csak halála után, a Mes­ter taní­tásá­nak meg­őrzé­se körül kör­vona­lazód­hatott.

Érdekes – egészen saját­ságos – a k. tanul­mány­író spe­kulá­ciója és mér­hetet­len maga­biz­tos­sága: ő tudja, hogy a Buddha maga ilyes­mit nem mond­hatott („vilá­gos, hogy ezt a Buddha maga nem mond­hatta”). Nem közli, nem tün­teti fel, nem indo­kol­ja, mire ala­poz­za, mivel tá­maszt­ja alá a ki­je­len­té­sét. Ha „nem mond­hatta”, hi­szen csu­pán „a szájá­ba ad­ták” ezt a gon­dolat­me­net-et, még­is ki lehe­tett az, aki a szájá­ba adta?

A tanítá­sok meg­őr­zésé­nek kér­dése nem a ha­lála után me­rült fel, ha­nem még az éle­té­ben, mely­nek azok a tan­be­szé­dek ékes bizo­nyíté­kai a Sutta­piṭaká-ban és a Vinaya­piṭaká-ban, me­lyek­ben éppen hogy a jó és tisz­ta, igaz Tan fenn­mara­dá­sá­val kap­csola­tos aggá­lyait tárta fel. A négy mahā­pa­desa kér­dés­köre töké­letesen illik a kép­be: ez a Buddha gon­dos­ko­dó előre­lá­tá­sa. (Lásd a blog­be­jegy­zés záró ré­szét is.) – NB. Érdemes elol­vasni, amit ennek kap­csán a Nagy­tiszte­letű Bhikkhu Bodhi ír Aṅg­utta­ra Nikā­ya-fordí­tásá­nak beve­zető­jé­ben, a könyv 30. olda­lán.

A harmadik és negye­dig [sic] pont viszont már a klasszi­kus kánon­felosz­tás ele­meire utal (dharma, vinaja, abhi­dharma), és elő­for­dul ben­nük az ága­ma (szent­irati ha­gyo­mány) kife­jezés, ami ha­sonló vi­szony­ban van a Buddha sza­vai­val, mint a bráh­mani­kus szmriti a sruti-val. – (uo.)

Az én fü­lem­ben szo­kat­lanul cseng ez a kánon­felosz­tás ele­mei. Nem tu­dom, bár­mi­lyen fel­osz­tás­nak van­nak-e ele­mei, de a fel­tün­te­tett hár­mas (dharma, vinaja, abhi­dharma) is­me­ret­len ebben a for­má­ban. Mind­ezen túl szanszk­rit szó­ala­kok ezek, amit nem értek, hiszen théra­váda budd­hista ter­mino­ló­gia akar­na lenni, ha egy­szer a páli ká­non egyik szö­ve­gé­nek for­dítá­sa volt a kiin­du­lási pont, de akkor azt páli­ul ille­ne meg­adni. Tu­do­má­nyos publi­ká­ció­ban ezen fe­lül egy­séges nem­zet­közi át­írás­ban. A ta­nul­mány leg­első ol­da­lán ugyan­akkor ezt ol­vas­hat­juk:

A kánon három részre osz­tott (Ti-pitaka, ’há­rom ko­sár’): Vinaja (Élet­veze­tés), Szutta (Taní­tó­be­szé­dek), Abhi­dhamma.

Ezek páli szó­ala­kok. Nem ér­tem, mire szol­gál az ingá­zás a páli és a szanszk­rit között.

Azt sem ér­tem egé­szen, mire volt jó Nagy­szent et al., ha a ked­ves szerző nem él velük tanul­má­nyá­ban. Értsd: el­tűnt a „Nagy­szent”, el­tűnt az „Örök Törvény”, és köd­dé vált az „Élet­veze­tés” is. A „Lis­ták”-kal egye­tem­ben. – He­lyes­bítek: az „Örök Törvény” át­lénye­gült és *Tanító­beszé­dek lett be­lőle, és „Élet­veze­tés” he­lyett vinaja (= vina­ya) jele­nik meg. *Lásd:

Nagyon egyediek és egyé­niek szeret­nénk lenni
Oktalan­nak hat a ’tanító­beszéd’ meg­felel­tetés is a páli (Dham­ma)­desa­nā-ra (és suttá-ra), amire van szép ma­gyar össze­téte­lünk: ’tan­beszéd’. Ezzel szem­ben a ma­gyar nyelv rend­sze­rében nincs olyan, hogy *taní­tó­terem, *taní­tó­könyv, *taní­tó­rend tan­rend­re – ’ta­nító rend’ két szó­ban azon­ban van, szer­zetes­ren­dekre, mint ami­lye­nek a fe­ren­ce­sek vagy ben­cések) stb. És egye­lőre leg­inkább al­kal­mi *tan­néni meg *tanbácsi van.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/a-magyar-wikipedia-buddhista.html

Nem tudom, hol mon­danak ilyen szép­séges dol­got, mint ez a szent­irati ha­gyo­mány. Nem tu­dok vele mit kez­deni. Nincs olyan, hogy „szent­irati”, ha­csak nem vala­mi vul­gár­budd­hista köz­meg­egye­zésen ala­puló újabb lehe­tet­len­ség­gel van itt dolgunk. – A kiin­du­lási pont az angol scrip­tural tradi­tion le­he­tett (speku­láció!), a szö­veg­ben talál­ható ma­gyar meg­felel­tetés pe­dig en­nek hű – tükör­for­dí­tása. Csak hát ilyen nincs, nincs olyan szó­össze­té­te­lünk a ma­gyar­ban, mint „szent­irat”. Van olyan, hogy „szent ira­tok”, de az nem a Buddha esz­mei­sége. A Buddha fel­fo­gá­sát és hozzá­állá­sát a híres, Kālā­ma­sutta-ként is szá­mon tar­tott Kesa­putti­ya-/ Kesa­mutti­sutta tük­rözi** (AN 3:65), akár­csak a Dhamma egyik állan­dó jel­zője, ehi­pas­sika, amit ugyan frap­pán­san vissza le­het(ne) adni ma­gya­rul, mégis úgy ér­zem, sok len­ne a jó­ból: *”gyere-nézd-meg-sé­ges”. Arra utal, hogy „egy sza­va­mat se hidd, míg te ma­gad ki nem pró­bál­tad”, azaz meg nem ta­pasz­taltad, át nem élted.
**Vö.: ‘‘Etha tumhe, kālāmā, mā anus­savena, mā param­parāya, mā iti­kirāya, mā piṭaka­sam­pa­dānena, mā takka­hetu, mā naya­hetu, mā ākāra­pari­vitak­kena, mā diṭṭhi­nijjhā­nak­khan­tiyā, mā bhab­barū­patā­ya, mā sama­ṇo no ga­rūti. Yadā tumhe, kālā­mā, atta­nāva jāney­yātha – ‘ime dham­mā aku­salā, ime dham­mā sāvaj­jā, ime dham­mā viññu­gara­hitā, ime dham­mā sa­mat­tā samā­dinnā ahi­tāya duk­khāya saṁ­vat­tantī’’’ti, atha tumhe, kālā­mā, paja­hey­yātha. – Stb.

Nekem is főtt fordí­tás köz­ben a fejem, mité­vő legyek a scrip­tures (t. sz.) szak­kife­je­zés­sel. Akkor – 2009-ben – jobb híján, szük­ség­meg­ol­dás gya­nánt meg­hagy­tam a fordí­tás­ban a „szent ira­tok”-at. Ké­sőbb úgy lát­tam, hogy nem kell és nem sza­bad eről­tetni, és ezért egy ideje úgy fogal­ma­zok, hogy „a páli (vagy: théra­váda) ká­non szöve­gei”. Maximá­lisan sem­leges, sem­mi áthal­lás (Korán, Szent­írás, egyéb), sem­mi fel­hang, sem­mi szent­ség, csak a tiszta szö­veg – a tiszta Tan, a Dhamma: saddhamma.

A kánon össze­állítása tuda­tos munka volt, szá­mos szem­pon­tot figye­lem­be vettek. (3. old.)

Úgy gon­dolom, hogy ezt kár volt leírni. Mivel­hogy az első reak­ció (hadd spe­ku­láljak egyet itt is!) ez lehet az olvasó részé­ről: „Ki hitte volna?!”

A Szutták a Buddhá­hoz köt­hetők, a Vinaja a szer­ve­zett szer­zetesi élet­hez, az Abhi­dham­ma pedig a taní­tás utó­lagos magya­ráza­tául szolgál. […] – (uo.)

A Szutták – rövi­dí­teni akar, újí­tani egyet? Ne­kem vala­hogy nem jön be. Róma­iak 6,1. „Szut­ták”, nagy kezdő­betű­vel, ön­magá­ban. Nincs olyan, hogy „Szut­ták, Vinaja, Abhi­dhamma”. – Nem ér­tem ezt a köt­he­tős dol­got, egy­részt mert mi az, hogy a Budd­há­hoz köt­hetők? Külö­nös egy meg­fo­gal­ma­zás… „Kös­sük a szut­tá­kat a Buddhá­hoz!” A 13 ol­da­las cikk­ben há­rom­szor for­dul elő ez a „köt­hető”, és egy­szer a „köt­he­tők”. Sajá­tos nyelvi ízlé­se van. – Más­részt: a Vinaya ne­tán vala­ki más­tól szár­mazik? Ha meg más­tól, akkor ki az a más? A „szer­ve­zett szer­ze­tesi élet” lett vol­na? Mit tud ez a szer­ve­zett élet, ami még szer­zetesi is? Mi az a szer­ze­tesi élet? Me­lyik ma­gyar for­dítá­suk­ból – kitől – vette a k. tanul­mány­író / for­dító­cso­port-ve­ze­tő? A Vinaya nem csak a szer­zetes­ség­gel kap­cso­la­tos, és tud­tom­mal sehol sem ejt szót a Buddha – vagy a szö­veg­ma­gya­rá­zók – arról, hogy a Vinaya vala­ki más­tól szár­maz­na. A Buddha min­dig ezzel a ki­fe­je­zés­sel utalt taní­tá­sai­nak egé­szére: Dhamma­vinaya. Ebből nőtt ki jóval a ha­lála után az a hár­mas fel­osztás, me­lyet a ta­nul­mány írója is említ (csak nem abban a for­má­ban).

A Vinaja nyilván a Buddha halá­la után fejlő­dő közös­ség éle­téről szól (még akkor is, ha a szabá­lyok létre­jötté­hez mellé­kelt törté­nete­ket a Buddhá­nak tulaj­do­nít­ják).

Újabb meg­gondo­latlan spe­kuláció: nyilván. És szuper-maga­bizto­san: a Buddha halála után fej­lő­dő közös­ség. – Elfogad­hatat­lan. Meg­tévesz­tő és félre­vezető, mert azt impli­kál­ja, hogy a Buddha halá­la előtt nem volt (fej­lődő) szer­ze­tes­közös­ség (egybe­írva, mellék­név­képző nél­kül). Az előző blog­be­jegy­zésben az a bizo­nyos, neve­sített öt szer­ze­tes volt a Buddha szer­ze­tes­rend­jé­nek első öt szer­ze­tese. Más szóval ez volt a Szangha (Saṅgha), a Rend kez­dete – az ala­pítás – a Buddha 35. élet­évé­ben (i. e. 528-ban*), nem sok­kal a meg­vilá­goso­dása után. – A Buddha nyolc­van éves korá­ban hunyt el, i. e. 483-ban*: 45 éven át taní­tott, fá­rad­ha­tat­lanul. És 45 éven át állt a Rend élén: nem fej­lő­dött volna a kö­zös­ség ennyi idő alatt? – A Buddha jog­ban és jog­alko­tás­ban jára­tos em­ber­ként kezdte le­fek­tetni a szer­ze­tesi (ilyen már van!) rend­sza­bály­zat egyes ren­del­ke­zé­seit, min­dig az adott ese­tet sza­bá­lyo­zandó. Amit meg­alko­tott, az eset­jog volt, nem pe­dig szisz­te­ma­tiku­san össze­állí­tott jog­sza­bály-gyűj­te­mény. Maga a rend­sza­bály­zat 227 rendel­ke­zést tar­tal­maz, mely­nek kb. két har­madát tulaj­do­nítják a Buddhá­nak.
*A legutóbbi idők­ben egyre in­kább hajla­nak a kuta­tók arra, hogy a Buddha életé­nek sarok­dátu­mait kitol­ják kb. nyolc­van évvel. Halá­lá­nak ide­jét így az i. e. 400 kö­rüli évek­re teszik. Lásd pl. a már hi­vat­ko­zott K. R. Norman köny­vé­nek II. feje­ze­tét.

A théra­váda hagyo­mány sze­rint a Rend ala­pítá­sát / létre­jöt­tét kö­vető első húsz év­ben sem­mi szük­ség nem volt „regu­lá­ra”, mert sem­mi sem indo­kolta: maku­lát­lan élet­vi­telű szer­zete­sek­ből állt a Rend. Ahogy azon­ban az lenni szo­kott, ennyi idő alatt meg­ugrott a lét­szám, egy­re töb­ben és egyre több­felé kér­ték avatá­sukat, és lazult persze a fe­gye­lem annak kö­szön­he­tő­en is, hogy az új jöve­vé­nyek jó ré­szét nem éppen a Budd­hába és a Tan­ba ve­tett hitük jel­le­mez­te. Ezt ragyo­góan látta a Buddha is, és fel is tárta, hogy mi az, ami sok­kal in­kább moti­válja őket: a hitet (saddhā) csak az utolsó, hato­dik helyre tette. (MN 68 = Bhik­khu­vagga / 8. Naḷa­kapā­nasut­taṁ 167.; az angol fordítás: At Naḷaka­pāna, 566.5-tel kezdő­dően, az 566. ol­dal­tól.) – Idővel a Buddha ráa­dásul még föld­rajzi­lag is tá­vol volt a szer­zete­sek túl­nyomó ré­szétől. – Nem egy tan­beszé­de érinti ezeket a kér­dé­seket.

Alaptalanul kijelen­teni, misze­rint a Vinaya „a Buddha halá­la után fejlő­dő közös­ség éle­téről szól”, haj­me­resz­tő fele­lőt­len­ség. – Amúgy pedig nem „a szabá­lyok létre­jötté­hez mellé­kelt törté­nete­ket”, mert sem­mi­nek a létre­jötté­hez nem mellé­kelünk sem­mit, ilyen nincs, ez sze­man­tikai non­szensz! A kérdé­ses szö­ve­gek eredet­törté­netek, melyek­ből ponto­san meg lehet tudni, ki volt az első elkö­vető, és mi az, amit elkö­ve­tett, amit a Buddha okvet­lenül sza­bály­ba akart fog­lalni. Ez a 227 tétel­ből álló rend­sza­bály­zat, a Bhik­khu­pāti­mok­kha­pāḷi a Vinaya egyik leg­régeb­bi része. És a világ leg­régeb­bi, im­már bő 2500 év óta (!) tö­ret­le­nül fenn­álló szer­ze­tes­rend­jének mind a mai na­pig hatá­lyos „re­gu­lája” is egy­ben, és eb­ben is, hogy úgy mond­jam, vi­lág­első.

Itt az időren­diség he­lyett talán a Budd­hához való közel­ség érhető tetten.

Ezzel kezdőd­nek a tetten­érések az írás­ban, csak azt nem értem, közel­séget hogy lehet tet­ten érni? Mit kö­vet­he­tett el ez a sze­ren­csét­len közel­ség?! Ráa­dásul „a Buddhá­hoz való kö­zel­ség” érhe­tő tetten. (Mi az a „való közel­ség”?) Ez vala­mi szak­zsar­gon?

Még két tetten­érés érhető tetten a k. szerző írá­sá­ban – tiszta szeren­cse, hogy nem te­tem­re­hívás­ról van szó:

A jelensé­gek mögött az a két­irányú folya­mat érhe­tő tetten, […]
Az a sanda gya­núm, hogy se egy-, se két­irányú folya­ma­tot nem lehet tet­ten érni.

A kettős hatás talán azon a pon­ton érhe­tő tet­ten leg­éle­seb­ben, ami­kor bráh­ma­nák válnak a Buddha köve­tőivé.
Ezt még cifráz­za is a ked­ves tanul­mány­író: nem hogy éle­sen, de, mi több, a leg­éle­seb­ben érhető tetten – a mi is? A „kettős hatás”. Feno­me­nális! Kettős ha­tást leg­éle­seb­ben tet­ten érni – ez igen! Ehhez kell csak pi­hent agy a javá­ból!
(Ez a ­két ígére­tes elő­fordu­lása a 13. lapon talál­ható.)

Tetten lehet azért érni egyet s mást, mint pl. az em­beri osto­ba­ság meg­nyilat­kozá­sait, a fel­ké­szü­let­len­séget, a hozzá nem ér­tést, vala­minek a hiá­nyát vagy elmu­lasz­tá­sát, a fe­le­lőt­len­sé­get és szám­talan ha­sonló, nega­tív elő­jelű dolgot.

[…] amikor bráhma­nák vál­nak a Buddha köve­tőivé.

Köddé válik. A követői lesz­nek. Nem min­den lesz „vá­lik” is. Nem lehet szaba­don csere­be­rél­ni vagy össze­keverni őket. És milyen pocsék a hang­zása! Vö.: ?”Saya­daw U Teja­niya [ejtsd, kb. sz^he­jádó ú té­dzsa­nija] nem sokkal ké­sőbb Shwe Oo Min Saya­daw tanít­ványá­vá vált.” – Hol itt az eufó­nia mint kö­ve­tel­mény? – Helye­sen és szépen: „Saya­daw U Teja­niya nem sokkal ké­sőbb Shwe Oo Min Saya­daw tanít­vá­nya lett.” – Orvos­sá, tanár­rá se válik senki, ha­nem lesz, anyá­vá sem szo­kás válni, ha­nem azt mond­juk, hogy anya lett. (A 4. la­pon: Ők álta­lá­ban a Buddha követő­jévé is válnak.)

rendsze­rező, értel­mező folya­mat (3. old.)
Folya­mat nem­igen szo­kott rend­sze­rezni vagy értel­mezni semmit.

És jönnek sorban a szeman­tikai össze­férhe­tetlen­ség szép pél­dái, a hely­telen kép­zés­módok:

(a) a buddhai taní­tások inter­pretá­ciója (3. old.);
(b) nem feltét­lenül az eredeti budd­hai hagyo­mány ref­lexi­ója a bráh­mani­kus jelen­létre (7. old.); – NB. De hogy mi a csuda ez a sejtel­mes bráh­mani­kus jelen­lét … ??? Kü­lö­nö­sen an­nak fé­nyé­ben, hogy a k. szerző, ha jól tu­dom, min­den­képpen el kí­ván­ja külö­ní­teni a bráh­min meg­ne­ve­zést a bráh­mana / bráh­ma­nák ki­feje­zés­től. Ez utób­bi a hindu bráh­mana-szö­ve­gek­re utal­na, nem pedig brāh­maṇá-ra. Ezek­nek a szö­vegek­nek a je­len­lété­re utal? Bár­mi­féle szöve­gek lehet­nek egy­álta­lán jelen…?
(c) ez az egész nem buddhai gondolat […]. (uo.)

Van lenini út, nincs azon­ban *lenini (vagy akár ká­dári) hagyo­mány, *buddhai út meg még annyira sin­csen, mert ez hibás / hely­te­len kép­zés­mód: „a Buddha” nem tulaj­don­név = sze­mély­név, s mint ilyen­ből nem képez­hető ezen a mó­don mellék­név. Nem *buddhai taní­tások van­nak, ha­nem a Buddha taní­tá­sai. A *”budd­hai hagyo­mány” eleve nehe­zen értel­mez­hető, és sem­mi nem is indo­kol ilyen ki­feje­zés­módot. Buta. Ugyan­így le­he­tet­len és el­fogad­ha­tat­lan a *budd­hai gon­do­lat. Tudo­má­nyos­kodó kép­zés­mód, azt hiszik, ettől lesz okos, elő­kelő és szak­ava­tott, amit el­mon­danak. Sokan sze­ret­nek élni vele, csak azt nem lát­ják át, mennyire nem tu­do­má­nyos és mennyire os­toba. – Föl lehet tenni egy­ben a kér­dést: akkor már miért nem in­kább nagy­szenti? Vagy fel­ébre­detti? Vagy hogy tet­szik a be­érke­zetti hagyo­mány? És kü­lön­ben is: mi az a *budd­hai gon­do­lat? Mit tud?

Van az írás 3. olda­lán még egy saját­ságos ki­tétel:

A Mad­dzshima-nikája tűnik a leg­ere­de­tibb­nek, az eb­ben sze­replő szöve­gek­nek a nép­mesé­ké­vel meg­egyező hosszú­sága és iro­dalmi elbe­szélő­módja a leg­alkal­ma­sabb a „me­sélő” (a Buddha) gon­dola­tai­nak meg­őrzésére.

Ő csak tudja! Leg­fel­jebb azt nem tudja – nem gon­dol bele –, hogy van­nak hosszabb, na­gyobb ter­je­delmű nép­me­sék, és van­nak rövi­debb (vagy egé­szen rövid), azaz ki­sebb ter­je­delmű nép­me­sék, vagyis ez nem jó össze­hason­lítási alapnak. Már csak azért sem, mert a Majjhima Nikāya 152 szuttá­ja (tan­be­szé­de) kö­zött van­nak olya­nok, ame­lyek alig három nyom­ta­tott ol­dalt tesz­nek ki, B/5-ös formá­tum­ban, míg olya­nok is van­nak, me­lyek 10, 11, 13 vagy akár 16 oldal ter­je­delmű­ek, ma­gya­rán értel­mez­hetet­len a k. tanul­mány­író ki­jelen­tése. – Vajon miért szám­űzte a mű­mesé­ket és a (nép)­mon­dákat…? És mégis mi­lyen nép­me­sék­re gon­dol­hat? Albán? Magyar? Len­gyel? – A hosszú­ság nem szem­pont a ká­non szöve­gei­nek me­mori­zálá­sa, ill. reci­tálá­sa szem­pont­já­ból, a hosszabb szö­vege­ket ugyan­is ún. bhāṇa­vārá-kra osz­to­tták: álta­lában nyolc­ezer betű­ből álló szö­veg­szaka­szok­ra, melye­ket ter­je­del­mük okán egy-egy ülés során könnyeb­ben lehe­tett meg­ta­nulni. Mind a mai na­pig bhā­ṇa­vārá-nként ma­gol­ják be a szer­ze­tes­nö­ven­dé­kek a páli ká­non szö­ve­geit. Burmá­ban pl. az a jel­lemző, hogy egy-egy „ko­sa­rat” ta­nul­nak meg kí­vül­ről a Tan há­rom kosa­rá­ból (ti­pi­ṭaka).

irodalmi elbe­szélő­módja: el­beszélő­mód nin­csen, de van el­beszé­lés­mód.

A „me­sélő” ebben a kon­tex­tus­ban nem azért haj­me­resztő, mert a Buddhá­ról van szó, ha­nem mert a Buddha nem (a) „me­sélő”, nem ő ugyan­is a narrátor, kérem tisz­telet­tel. Ez ugyan vál­to­zó, de a szut­ták álta­lá­ban vala­mi­lyen nar­ratív / el­beszé­lő keret­be van­nak fog­lalva; a nar­rá­tor sze­mé­lye a leg­gyak­rab­ban a Tiszte­lendő Ānanda, aki a Buddha hűsé­ges min­de­nese és leg­főbb táma­sza-se­gít­sége volt életé­nek utol­só húsz évé­ben. És tőle a szut­tanyitó evaṁ me sutaṁ, ’így hal­lot­tam’. – Amúgy pedig mesé­ről már csak azért sem be­szél­he­tünk a Buddha tan­beszé­dei­nek vonat­ko­zá­sá­ban, mert a szut­ták döntő több­ségé­ben nem talá­lunk mese­sze­rű ele­me­ket. A min­den­kori valós hely, olykor valós idő­pont, neve­sí­tett, valós, nem­ritkán tör­té­nel­mi sze­mé­lyek nevé­nek fel­tün­te­tése meg ép­pen hogy nem a (nép)­mese mint műfaj sa­játja, ha­nem a mon­dáé.

A Buddha tehát nem a „me­sélő” – a keret­törté­net elbe­szélő­je / narrá­to­ra –, ha­nem álta­lá­ban egy-egy szutta fő­sze­rep­lője, hi­szen ok­tató­ként nem is le­hetne más­. Oktat, elő­ad, fel­tár, ele­mez, vagy ép­pen dor­gál – de nem mesél! Ez égbe­kiáltó osta­ba­ság, amit csak tetéz, hogy ezek a lég­ből ka­pott, tart­ha­tat­lan ötle­tek még meg is jelen­tek nyom­tatás­ban. És máris a fe­le­lőt­len­ség kér­désé­nél kö­tünk ki megint – és persze BIG ME-nél.

És ott kö­tünk ki, hogy egyre vilá­gosabb, mitől olya­nok az eddig elem­zett ma­gyar szutta­for­dí­tá­sok A Buddha Ujja digi­tá­lis anya­gában, ami­lyenek: mese­számba ve­szik őket, és ennek meg­fe­le­lően szalad el a fantáziájuk. Már­pedig nincs mese: ezek nem mese­szö­ve­gek – és több­sé­gükben még csak nem is szép­iro­dal­mi mű­alko­tások, el­tekintve a vers­beté­tek­től –, ha­nem elbe­szélő keret­be ágya­zott tan­beszé­dek. A Buddha szak­nyel­vet hasz­nált, gondo­san ügyel­ve a kon­zisz­ten­ciára, neve­ze­te­sen arra, hogy egy-egy szak­ki­feje­zést követ­keze­tesen hasz­náljon. Ettől ért­hetők és követ­hetők a tan­beszé­dei – és éppen ezért ért­hetet­le­nek és kö­vet­hetet­lenek – nem csak kívül­álló számá­ra! – ugyan­ezek­nek a tan­beszé­dek­nek a magyar fordí­tásai.

Úgy lát­szik, arra esküd­tek föl, hogy ahol csak lehet, még vélet­le­nül se azt és úgy ad­ják vissza a for­dí­tá­saik­ban, ami és ahogy a páli ere­deti­ben áll. Szembe­mennek az ere­de­ti­vel, ki­for­gat­ják, meg­má­sít­ják a Buddha sza­vait, és sike­re­sen el­tor­zít­ják az ere­deti mon­dan­dóját.

Úgy lát­szik, arra is föl­esküd­tek, hogy csak azért is olyan szö­vege­ket hoz­za­nak létre, me­lye­ket senki sem fog érteni. Tanul­mány­írónk saját szöve­gé­ben igen­csak zava­ró lehet azok szá­má­ra a sze­mük elé tárul­kozó ter­mi­no­ló­giai ka­val­kád, akik­nek új és ide­gen­szerű a Buddha tan­be­szé­dei­nek nyel­ve­zete és szó­kincse. Ezeket gyűj­töt­tem egybe a tanul­mány tel­jes szöve­gé­ből:

Nagyszent, Magasz­tos, Bhagavá, a Buddha, Örök Tör­vény, *Tanító­beszé­dek; van szutta, szut­ták és Szut­ták, Tan (Ka­puja), Élet­ve­ze­tés, Lis­ták, van dharma és dham­ma, aztán dharma, vinaja, abhi­dharma; van *budd­hai taní­tá­sok, budd­hista taní­tás – na de ki fogja ezt a tarka-barka, kesze-kusza gom­bo­lya­got kibo­gozni? Ko imaṁ vija­ṭaye ja­ṭan”ti? –
Vö.:

“Anto­jaṭā bahi­jaṭā,
Jaṭāya jaṭitā pajā;
Taṁ taṁ gota­ma puc­chāmi,
Ko imaṁ vija­ṭaye jaṭan”ti.
(Jaṭāsutta, SN 7:6; az an­gol for­dítás címe Tangle)

Ideje lenne talán végre felismerni – észre­venni –, hogy a tan­beszé­dek elsöprő több­sége szak­nyelvi szöveg, ami a szö­ve­gek leg­lénye­gét, vagyis a Buddha tan­téte­leit illeti, és ennek meg­fe­lelően kell el­járni a for­dí­tás során: egy­sé­ge­sí­tett ter­mino­lógia kell – de nem vadabb­nál va­dabb, pil­la­nat­nyi sze­szély vagy éppen vala­mi múló zavar szülte sület­len­sé­gek –, to­váb­bá egy­sé­ges stílus, egy­sé­ges fo­gal­ma­zás­mód. És min­den­ben maxi­má­lisan ra­gasz­kodni a szö­veg­hű­ség­hez. A többi el­vá­rást az első rész­ben ala­po­san körbe­jár­tam, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-13.html

Annak alapján, amivel talál­koztam ezek­ben a for­dítá­sok­ban / szöve­gek­ben, egyet mond­ha­tok még: remek volt a válasz­tás, hogy a hon­lap neve / el­ne­ve­zése A Buddha Ujja le­gyen. És ezt ko­mo­lyan is gon­do­lom és ko­mo­lyan mon­dom. A Buddha intés­re emelt muta­tó­ujját lá­tom benne: Így ne!

És ezzel le is tesszük, el­enged­jük ezt a tanul­mány­szö­ve­get is, nagy­szen­tes­tül, min­de­nes­tül, tet­ten ért és tet­ten nem ért okos­sá­gos­tul. Ezzel az elem­zé­sek­nek is vége. Néz­zen utána bár­mi­nek, aki akar. És ha még így sem hiszi, üljön a hiszem farkára!

▲

Több helyen is utal­tam rá eddig, hogy vissza szeret­nék még térni a Buddha aggá­lyai­ra a jó és tiszta, igaz Tan fenn­mara­dásá­nak kér­dé­se vonat­ko­zásá­ban.

Az imént fel­vonul­ta­tott ki­feje­zé­sek szer­telen hasz­ná­lata, az elő­ző be­jegy­zés­ben fel­tárt el­ké­pesz­tő meg­oldá­sok stb. jog­gal ve­tik fel a kér­dést: hol itt a Tan? Hol van itt abból, amit a Buddha taní­tott – és aho­gyan? Hol itt a he­lyes jelen­tés a he­lyes ki­feje­zés­mód­dal, he­lyes meg­fo­gal­ma­zásban?

Rendszeresen fog­lal­ko­zott a Buddha a tan­be­szédei­ben ezek­kel a kér­dé­sek­kel. Alig is­mert szö­ve­gek­ről van szó, hi­szen nem „klasszi­kus” ta­nítá­sokat tar­tal­maz­nak a szó leg­szoro­sabb ér­tel­mé­ben, és ezért nem is igen tart­hat­nak szá­mot külö­nö­sebb ér­dek­lődés­re. A to­váb­biak­ban né­hány szö­ve­get szeret­nék ki­emel­ni, be­mu­tatni.

▲

A szanszkrit hasz­ná­latának kér­désével szeret­nék nyitni. – Nem ok nél­kül ragasz­ko­dott a Buddha ah­hoz, hogy a ta­nítá­sait azon a nyel­ven ta­nul­ják meg és hir­des­sék, ad­ják to­vább, ame­lyen el­hang­zott – sa­kāya ni­rut­ti­yā, ’a sa­ját nyel­vén’, amit ő be­szélt.

Volt a Rend­ben két fivér. Yameḷu és Tekula volt a ne­vük. Bráh­min család­ból szár­maz­tak. Egy nap azzal ke­res­ték meg a Buddhát, hogy minden­féle szár­ma­zású és hát­terű szer­ze­tes tá­vo­zik az ott­hon­talan­ság­ba, akik el­tor­zít­ják – meg­ront­ják – a Buddha sza­vait az­ál­tal, hogy a ma­guk nyelv­járá­sát (ill. anya­nyel­vét) hasz­nál­ják.

Kb. „Hadd mond­juk fel, Tiszte­len­dő urunk, a Buddha sza­vait vers­be szedve, a Védák nyel­vén!” – A Buddha, a Magasz­tos jól le­terem­tette őket: „Hogy mond­hat­tok ilyet, osto­ba fajan­kók?! ’Hadd mond­juk fel, Tiszte­len­dő urunk, a Buddha sza­vait vers­be szedve, a Védák nyel­vén!’ Ez nem fog, ti osto­ba fajan­kók, olya­nok örö­mé­re, hi­tük és bizo­dal­muk erő­sí­tésé­re szol­gál­ni, akik­ben nincs ör­ven­de­zés, hit és bizo­dalom.”

Így kor­hol­ta őket a Buddha, ész­szerű ma­gya­rá­za­tot is fű­zött hozzá, majd ezt mondta a szer­ze­te­sei­nek:

Kb. „Ne mond­ja fel sen­ki, szer­ze­te­sek, a Buddha sza­vait vers­be szed­ve, a Védák nyel­vén! Aki még­is meg­teszi, az a ki­há­gás vét­sé­gét kö­veti el. El­ren­de­lem hát, szer­ze­te­sek, hogy a Buddha sza­va­it az ő nyelv­járá­sá­ban tanul­já­tok meg.”

Bemá­solom ide az érin­tett páli szö­veg­részt:

285. […] ‘‘etarahi, bhante, bhik­khū nānā­nāmā nānā­gottā nānā­jaccā nānā­kulā pab­ba­jitā. Te sakāya nirut­tiyā buddha­vaca­naṁ dū­senti. Handa ma­yaṁ, bhante, buddha­vaca­naṁ chan­daso āro­pemā’’ti. Viga­rahi buddho bha­gavā…pe… ‘‘kathañ­hi nāma tumhe, mogha­purisā, evaṁ vak­khatha – ‘handa ma­yaṁ, bhante, buddha­vaca­naṁ chan­daso āro­pemā’ti. Netaṁ, mogha­purisā, appa­sannā­naṁ vā pasā­dāya…pe… viga­rahit­vā…pe… dham­miṁ ka­thaṁ katvā bhik­khū āman­tesi – ‘‘na, bhik­khave, buddha­vaca­naṁ chan­daso āro­petab­baṁ. Yo āro­peyya, āpat­ti duk­kaṭas­sa. Anujā­nāmi, bhik­khave, sakāya nirut­tiyā buddha­vaca­naṁ pariyā­puṇitu’’nti.
(CST: Vinaya­piṭaka / Cūḷa­vag­ga­pāḷi / 5. Khud­daka­vatthuk­khan­dhakaṁ 285. = Vin II 139,8 és 139,14)

A kom­men­tár­ból ki­derül, hogy a ’vers­be szedve, a Védák nyel­vén’ (chan­daso) annyit tesz, mint a ’tisz­te­let övez­te nyelv’ (sak­kata­bhā­sā), ami I. B. Hor­ner* sze­rint „szanszk­rit lehet”. Az ’ő (sa­ját) nyelv­járá­sá­ban’ (sakā­ya nirut­tiyā) ki­té­tel azt je­lenti, hogy ’a maga nyelv­járá­sa’ (sakā nirut­ti), vagyis a töké­lete­sen meg­vilá­go­so­dott Buddha (Sammā­sam­buddha) által be­szélt maga­dhai (nyelv). Álljon itt a kom­men­tár páli ere­detije:

285. […] Chandaso ārope­māti vedaṁ viya sak­kata­bhā­sāya vāca­nā­mag­gaṁ āro­pema. Sakāya nirut­tiyāti ettha sakā nirut­ti nāma sam­mā­sam­buddhe­na vut­tap­pakā­ro māga­dhi­ko vohāro. – (CST: Vinaya­piṭaka / Cūḷa­vag­ga-Aṭṭha­kathā 285.)

*[…] Vin-a 1214 explains, ’’we give (āropema) a way of speech according to the hon­oured dialect (or verna­cular, sakkaṭa bhāsā) like a Veda’’. Sakkata, variant reading sak­kaṭa, may be Sanskrit. – Horner, I.B., tr.: The Book of the Discipline. Vinaya­pita­kaṁ. Supple­mentary trans­lation by Bhikkhu Brahmali. Origi­nally pub­lished by Pali Text Society. This edi­tion pre­pared by Bhikkhu Sujato for Sutta­Central. Sutta­Central, 2014. – Vin 2.139, p. 2171.

Sajnos nem olyan egy­szerű a dolog, mint ami­lyen­nek a szö­veg(ek) alap­ján lát­szik, mert a páli ere­de­ti­ben álló e. sz. 1. sze­mé­lyű anujā­nāmi igé­nek – szó­tári alak­ja anujānāti – két, egy­más­nak ellent­mon­dó jelen­tése van: (1) ’enge­délyt ad vmire, meg­enged vmit, hozzá­já­ru­lását adja vmi­hez’, ill. (2) ’taná­csol, elő­ír, el­ren­del vmit’. – Ennek meg­fele­lően két­féle­kép­pen ér­tel­mez­ték ezt a na­gyon fon­tos szö­ve­get: az egyik ér­tel­me­zés úgy szól, hogy a Buddha kife­je­zetten hozzá­já­ru­lá­sát adta, míg a másik ér­tel­me­zés sze­rint éppen hogy til­tás­ról van szó. – A leg­külö­nösebb az, hogy a Buddha két­szer is élt itt a nem ép­pen hí­zel­gő mogha­purisā meg­szó­lí­tás­sal, amit a szö­veg­kör­nye­zet okán je­len eset­ben a ’(ti) os­toba fa­jan­kók’ meg­fe­lel­tetés­sel ad­tam vissza az ál­ta­lam prefe­rált ’osto­ba (stb.), meg­ve­ze­tett em­ber’ he­lyett, így hát ha a Buddha való­ban bele­egye­zé­sét adta volna – egyet­ér­tett vol­na a fel­ve­tés­sel –, akkor egész biz­tosan nem élt volna vele. Ezt az a ki­je­len­tése is alá­tá­masztja, mi­sze­rint: „Ne mond­ja fel senki, szer­ze­te­sek, a Buddha sza­vait vers­be szed­ve, a Védák nyel­vén! Aki még­is meg­teszi, az a ki­há­gás vét­sé­gét kö­veti el.” – Ha meg­en­gedte vol­na, akkor miért adta szer­ze­te­sei tudo­má­sá­ra, hogy ez vét­ség (āpatti)? – NB. A szer­ze­te­si rend­sza­bály­zat duk­kaṭa szak­ki­feje­zé­sét (’az, amit nem jól csele­ked­tek’) itt jobb híján a ma­gyar ’kihágás’-sal adtam vissza.

Érdemes elolvasni, mit írt erről a fel­készült né­met tu­dós, Wilhelm Geiger, még 1916-ban. Úgy ér­zem, a tisz­tel­gés gesz­tusa, ha elő­ször a né­met ere­detit máso­lom be ide:

Hier [scil. Cullavagga V. 33.1 = Vin. II.139 – betol­dás tő­lem] wird erzählt, wie zwei Bhik­khus sich beim Meis­ter beschwe­ren, daß die Ordens­mit­glieder so verschie­dener Ab­kunft seien und durch ihren Dia­lekt (sakā­ya nirut­tiyā) das Buddha­wort ent­stellten. Sie ma­chen den Vor­schlag, es in Sanskrit oder Sanskrit­verse (chan­daso) zu über­tragen. Der Buddha lehnt das indes­sen ab und fügt hinzu anu­jānā­mi bhik­khave sakāya nirut­tiyā buddha­vaca­naṁ pariyā­puṇi­tuṁ. Rhys Davids und Olden­berg ¹) über­setzen das mit „I allow you²), o breth­ren, to learn the word of the Buddhas each in his own dia­lect”. Diese Auf­fas­sung steht aber im Wider­spruch zu Buddha­ghosa, nach dem zu über­setzen ist: „Ich ver­ordne, das Buddha­wort in seiner eige­nen Sprache (d. i. in der vom Buddha ge­spro­che­nen Sprache, der Māga­dhī) zu ler­nen” ³). Nach wie­der­holter Prü­fung der Stelle bin ich zu der fes­ten Über­zeu­gung ge­kom­men, daß wir bei Buddha­ghosa’s Erklä­rung blei­ben müs­sen. Die Frage der Pre­digt in der jewei­ligen Mund­art kommt weder für die bei­den Mönche noch für den Buddha über­haupt in Betracht. Es han­delt sich nur darum, ob eine Über­tra­gung in das Sanskrit statt­fin­den soll. Dies aber lehnt der Meis­ter ent­schie­den ab, zu­erst nega­tiv und dann posi­tiv durch die be­stimm­te mit anu­jānā­mi ein­gelei­tete Anord­nung. Diese be­sagt aber, was doch auch dem indi­schen Geist am meis­ten ent­spricht, daß es für das Buddha­wort keine an­dere Form gebe, als die, in der der Meis­ter selbst es ver­kün­dete. Also schon bei Leb­zei­ten des Buddha war man be­dacht, seine Lehre in­halt­lich wie in der äuße­ren Form mög­lichst authen­tisch zu über­lie­fern. Wie viel mehr erst nach sei­nem Tode!

¹) Vinaya Texts 111 = Sacred Books of the East XX, S. 151. — ²) Im Text steht vo nicht! Aber ich glaube, daß es bei der Auf­fas­sung der eng­lischen Über­setzer nicht feh­len dürfte, um dem sakā­ya nirut­tiyā eine Bezie­hung zu geben. So, wie der Text lau­tet, kann sich saka nur auf buddha­vaca­naṁ be­ziehen. Zur Bedeu­tung „ver­ord­net, be­stimmt” für anu­jā­nāti vgl. Vin. I. 45²⁵, 83³¹, 85¹⁹,²⁴, 94¹³, usw. — ³) Vgl. oben IV, Anm. I.

Geiger, Wilhelm: Pāli Literatur und Sprache. Straßburg: Karl J. Trübner, 1916, 5. old.
(Színes kieme­lés tőlem.)

NB. A szö­veg­ben hasz­nált ‹ṁ› grafé­mát (betű­je­let) a né­met ver­zió­ban is, az an­gol­ban is ‹ṁ›-re vál­toz­tat­tam, akár­csak az álta­lam fel­hasz­nált páli forrá­sokban.

Az angol fordí­tást is ide­má­so­lom: egy­részt töb­ben olvas­nak és ér­te­nek an­go­lul, mint ré­geb­ben, más­részt pe­dig olyan for­dí­tók szá­má­ra is tanul­ságos, akik mind­két nyel­vet bír­ják. Tanul­sá­gos, mert ez az elő­ször 1943-ban meg­jelen­t an­gol for­dí­tás profi. Bata­krishna Ghosh (1905-1950), a ne­ves in­diai nyel­vész ké­szí­tette:

Here [scil. Culla­vagga V. 33.1 = Vin. II.139 – betol­dás tő­lem] it is related, how two Bhikkhus com­plained to the master that the members of the order were of various origins, and that they dis­torted the words of Buddha by their own dia­lect (sakāya nirut­tiyā). They therefore pro­posed that the words of Buddha should be trans­lated into Sanskrit verses (chan­daso). Buddha how­ever refused to grant the request and added: anu­jānā­mi bhik­khave sa­kāya nirut­tiyā buddha­vaca­naṁ pari­yā­puṇi­tuṁ. Rhys Davids and Olden­berg¹ trans­late this passage by ‘‘I allow you,² oh breth­ren, to learn the words of the Buddhas each in his own dia­lect.’’ This inter­preta­tion how­ever is not in har­mony with that of Buddha­ghosa, accor­ding to whom it has to be trans­lated by ’’I ordain the words of Buddha to be learnt in his own lan­guage (i.e., in Māga­dhī, the lan­guage used by Buddha him­self).’’³ After re­peated exa­mina­tions of this passage I have come to the con­clusion that we have to stick to the ex­plana­tion given by Buddha­ghosa. Neither the two monks nor Buddha him­self could have thought of preach­ing in diffe­rent dia­lects in diffe­rent cases. Here the ques­tion is merely whe­ther the words of Buddha might be trans­lated into Sanskrit or not. This is how­ever clearly for­bid­den by the Master, at first nega­tively and then posi­tively by the injunc­tion begin­ning with anu­jā­nāmi. The real meaning of this injunc­tion is, as is also best in con­sonance with Indian spi­rit, that there can be no other form of the words of Buddha than in which the Master him­self had preached. Thus even in the life-time of Buddha people were con­cerned about the way in which his teach­ing might be handed down as accu­rately as possible, both in form and con­tent. How much more must have been the anxiety of the disciples after his death!

¹ Vinaya Texts III = Sacred Books of the East, XX, p. 151.
² In the text there is no vo ! But I think this word was indis­pen­sable for the inter­preta­tion given by the English trans­lators in order to get some­thing with which to con­nect sakā­ya ni­rut­tiyā. Accor­ding to the actu­al text saka may be con­nec­ted only with buddha­vaca­naṁ. For the meaning ’’ordains, decides’’ for anujā­nāti, cf. Vin., I. 45²⁵, 83³¹, 85¹⁹,²⁴, 94¹³, etc.
³ Cf. above, p. 3, f.-n. 1. [= Cf. Buddha­ghosa: ettha sakā nirut­ti nāma sam­mā­saṁ­buddhe­na vut­tap­pakāro Māga­dhiko vo­hāro, comm. to Culla-Vagga V. 33. I. See Saman­ta­pāsā­dikā, ed. Saya u [sic!] Pye, IV. 416¹⁰.

Geiger, Wilhelm: Pāli Literature and Language. Author­ised English Trans­lation by Bata­krish­na Ghosh. New Delhi: Mun­shiram Mano­harlal, 1996, 6–7. old. [Origi­nally pub­lished in 1943 by Cal­cutta Univer­sity, Calcutta.] – (Színes kieme­lés tőlem.)

Érdekes és nem kevésbé tanul­ságos, amit K. R. Norman már emlí­tett elő­adás-soro­za­tá­ban ennek kap­csán fel­tárt, és­pedig a könyv II. feje­ze­té­ben, vö. Norman, K. R.: A philo­logical approach to Buddhism. London: School of Oriental and African Studies, University of Lon­don, 1997. [= Buddhist Forum, Volume V: Bukkyō Dendō Kyōkai Lectures 1994.] – Edition published in the Taylor & Francis e-Library, 2005. – Norman a ké­sőbbi fej­le­mé­nyekkel is fog­lal­kozik. És bizony rossz fordí­tások­ról és hibás szó­alakok­ról – hi­bás írás­mó­dok­ról – is emlí­tést tesz. Tesse­nek bát­ran utána­olvas­ni!

Ha leg­alább rész­ben el­olvas­ták, amit ennek a blog­be­jegy­zés­nek az első részé­ben le­írtam, to­váb­bá amit a máso­dik rész­ben a gya­kor­lat­ban is, konk­rét szö­vegek alap­ján fel­tár­tam és be­mu­tat­tam, akkor vilá­go­san lát­hatták, miért volt kie­mel­ten fon­tos a Buddha szá­má­ra, hogy a jó és tiszta, igaz Tan úgy ­ma­rad­jon fenn, ami­lyen for­mában le­fek­tette. Ahogy pl. más nyelv­re pró­bál­ják ül­tetni, már módo­sul is az ere­deti – a leg­jobb szán­dék és a leg­na­gyobb igye­ke­zet elle­nére is –, és módo­sul a jelen­tése. És ahogy neki­áll­nak a ma­guk szája ízé­hez ido­mítani a Tant, még siral­ma­sabb lesz a hely­zet. Erről záró­ak­kord­ként lesz még szó eb­ben a ebben a rész­ben: a filo­ló­gia szem­pont­já­ból az eddig is több­ször hivat­ko­zott K. R. Norman lesz az egyik, aki­től idéz­ni fo­gok, a Nagytisz­teletű Ajahn Jaya­saro a másik, aki az eklek­tikus budd­hiz­mus kér­dé­sét veszi elő.

Nem keve­sebb a tét, mint a jó és igaz, tiszta Tan (sad­dham­ma) fenn­mara­dása, illetve fo­ko­za­tos ki­szoru­lása, majd el­tűné­se a világ­ból.

Mi az, ami a jó és tiszta, igaz Tan ha­nyat­lásá­hoz és eltű­nésé­hez vezet (sad­dham­massa sam­mo­sāya antara­dhā­nāya saṁ­vat­tati), ill. mi ezzel szem­ben az, ami a jó és tiszta, igaz Tan meg­mara­dásá­hoz, fenn­állá­sához és tovább­élé­sé­hez vezet (sad­dham­massa ṭhitiyā asam­mo­sāya ananta­radhā­nāya saṁ­vat­tati) ?

Az aláb­biak­ban be­mu­ta­tott tan­be­szé­dek­ben erre a két kér­dés­re adott választ a Buddha. – Minden magyar fordí­tás tő­lem szár­ma­zik. Meg­pró­bál­tam elfo­gad­ható fordí­tá­so­kat nyúj­tani, ám ezek rög­tön­zött fordí­tá­sok. Bízom azért ben­ne, hogy meg­áll­ják a helyüket!

• A fettelt rövi­dí­tések a tan­be­szé­dek követ­kező for­rá­sai­ra utal­nak: az  AN rövi­dí­tés az Aṅg­utta­ra Nikā­ya, azaz ’az emel­kedő szám sze­rint ren­de­zett tan­be­szé­dek gyűj­te­mé­nye’, a DN a Dīgha Nikā­ya ’a hosszú tan­be­szé­dek gyűj­te­mé­nye’, az MN a Maj­jhima Nikāya ’a köze­pes hosszú­ságú tan­be­szé­dek gyűj­te­mé­nye’, míg az SN a Saṁyutta Nikāya ’a társí­tott / kap­csolt tan­beszé­dek gyűj­te­mé­nye’.

Mindenek­előtt talán ez a lehető leg­álta­láno­sabb, hiszen min­den a tu­dat szennye­ző­dé­sei­nek leg­ve­sze­del­me­seb­bi­ké­re és leg­kár­téko­nyab­bi­ká­ra, a mo­há-ra ve­zet­hető vissza:

Na kho, kassapa, patha­vīdhātu saddham­maṁ antara­dhāpeti, na āpo­dhātu sad­dham­maṁ antara­dhāpeti, na tejo­dhātu sad­dham­maṁ antara­dhāpeti, na vāyo­dhātu sad­dham­maṁ an­tara­dhā­peti; atha kho idhe­va te up­paj­janti mogha­purisā ye imaṁ sad­dham­maṁ anta­radhā­penti.

(Kb.) Nem a föld-elem* teszi, Kassapa, hogy eltű­nik az igaz Tan, nem is a víz-elem* vagy a hő-elem* (= tűz-elem), de még csak nem is a leve­gő-elem* teszi. Az osto­ba és meg­veze­tett em­ber mint olyan teszi, aki csak léte­sül itt – az ilyen em­be­rek te­szik, hogy eltű­nik az igaz Tan.
*A négy nagy elem­ről lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/02/kie-ez-az-elefant-me-aliya-kage.html )

Ugyan­ebben a szuttá­ban azt is tuda­kolja a Nagytisz­teletű Mahā­kas­sapa a Buddhá­tól, hogy mi lehet az oka – miért van úgy –, hogy koráb­ban keve­sebb volt a rend­sza­bály, mégis több szer­ze­tes érte el a gya­kor­lás leg­maga­sabb szint­jeit, míg most [= abban az idő­ben] több a rend­sza­bály, még­is keve­sebb szer­ze­tes éri el a gya­kor­lás leg­maga­sabb szint­jeit. A Buddha azt fe­lel­te erre, hogy ez már csak így van, ez a dol­gok me­nete. Ami­kor a lé­nyek vissza­fej­lőd­nek és [ezzel] a jó és tiszta, igaz Tan is el­tű­nik, több a rend­sza­bály, mégis keve­sebb szer­ze­tes éri el a gya­kor­lás leg­maga­sabb szint­jeit. – „Kassapa, a jó és tiszta, igaz Tan addig nem tű­nik el, amed­dig fel nem buk­kan a vi­lág­ban a jó és tiszta, igaz Tan ha­mis mása (sad­dham­map­pati­rū­pa­kaṁ). Ha azon­ban fel­buk­kan a világ­ban a jó és tiszta, igaz Tan ha­mis mása, a jó és tiszta, igaz Tan el­tűnik.” – Ez az öt do­log teszi: a szer­zete­sek és a szer­ze­tes­nők, vala­mint a vi­lá­gi hí­vek és gya­kor­lók, fér­fiak és nők, nem mu­tat­nak kellő tiszte­le­tet (1) a Mes­ter, (2) a Tan, (3) a Szan­gha (Rend), (4) a gyakor­lás és a kép­zés (sikkhā), to­váb­bá (5) a kon­cent­ráció iránt. – Ennek ellen­té­te ve­zet a jó és tiszta, igaz Tan meg­mara­dásá­hoz, fenn­állá­sához és tovább­élé­séhez. – (Sad­dham­map­pati­rūpaka­sutta, SN 16:13)

Volta­kép­pen ez után a szö­veg­rész után foly­tatta az­zal a Buddha, hogy végül­is az osto­ba és meg­ve­ze­tett em­ber­nek kö­szön­hető, ha el­tű­nik a jó és tiszta, igaz Tan.

Az aláb­bi tétel­soro­kat ez ve­zeti be: „Egyet­len olyan dol­got nem lá­tok, szer­ze­te­sek, ami annyira a jó és tiszta, igaz Tan ha­nyat­lásá­hoz és eltű­nésé­hez vezetne, mint a… vs. …ami [ez­zel szem­ben] annyira a jó és tisz­ta, igaz Tan meg­mara­dásá­hoz, fenn­állá­sához és tovább­élé­séhez ve­zetne, mint a… ” –

(1) figyelmet­lenség vs. (1) oda­figye­lés (AN 1:114–115);
(1) lusta­ság vs. (1) erő­feszí­tés (AN 1:116–117);
(1) vágya­ko­zás vs. (1) kevés­sel beér­ni (AN 1:118–119);
(1) elégedet­len­ség vs. (1) elé­ge­dett­ség (AN 1:120–121);
(1) lany­ha, felü­le­tes fi­gye­lem vs. (1) gon­dos, mélyre hato­ló oda­fi­gye­lés (AN 1:122–123);
(1) tiszta és vilá­gos meg­értés hiánya vs. (1) tiszta és vilá­gos meg­értés (AN 1:124–125);
(1) rosszra inspi­ráló barát­sá­gok vs. (1) jó és üd­vös dol­gokra inspi­ráló barát­sá­gok (AN 1:126–127);
(1) az, ha nem üdvös dol­gok műve­lésé­nek adja át ma­gát vala­ki, és az, ha nem kulti­vál üd­vös dol­go­kat vs. (1) az, ha üdvös dol­gok műve­lésé­nek adja át ma­gát vala­ki, és az, ha nem adja át ma­gát nem üd­vös dol­gok műve­lésé­nek (AN 1:128–129).

A jó és tiszta, igaz Tan el­tű­nésé­nek egyik leg­főbb oka, ill. fenn­mara­dásá­nak zá­loga a –

(1) rosszul rögzí­tett, hibás, hely­telen szó­haszná­lat és (2) hely­telen meg­fogal­mazás
à té­ves ér­tel­me­zés vs.
(1) jól rögzí­tett, he­lyes szó­hasz­ná­lat és (2) helyes meg­fogal­mazás
à he­lyes ér­tel­me­zés (AN 2:20).

…vala­mint az, hogy –

a szer­zete­sek nem mu­tat­nak kellő tisz­te­le­tet (nincs ben­nük kellő tisz­te­let), ami­kor
(1) a Dhammát hall­gat­ják;
(2) a Dhammát tanul­ják;
(3) a Dhammát az emlé­keze­tükbe vé­sik;
(4) az emlé­keze­tükbe vé­sett taní­táso­kat – a sza­vak jelen­tését és a szö­veg értel­mét – vizs­gál­ják;
(5) meg­értik a jelen­té­süket és meg­értik az ér­tel­mét, és [azért, mert nincs ben­nük kellő tisz­te­let] nem a Dham­má­val össz­hang­ban gya­ko­rol­nak. (AN 5:154)

NB. Min­den­kori ellen­té­tük ezzel szem­ben a jó és tiszta, igaz Tan meg­mara­dá­sá­hoz, fenn­állá­sához és tovább­élé­séhez vezet.

A következő tan­beszéd is öt té­telt sorol fel:

(1) A szere­tesek nem tanul­ják a Dham­mát: a tan­be­széde­ket (sutta), a vegyes mű­fajú szö­ve­ge­ket (vers­ben és pró­zá­ban: geyya), a szö­veg­magya­rá­za­tokat (veyyā­kara­ṇa), az éne­ke­ket és him­nu­szo­kat (gāthā), az [ún.] ihle­tett ki­je­len­té­seket (udā­na), idé­zete­ket (iti­vut­taka), a szü­le­tés­tör­téne­teket (jāta­ka), az elbe­szé­lé­seket cso­dás tör­téné­sek­ről (ab­bhuta­dham­ma), a „káté­kat” kér­dések és fele­le­tek for­májá­ban (ve­dalla).

NB. A fenti fel­soro­lás kilenc té­tele a Tan régi, műfaj sze­rinti fel­osz­tása (nav­aṅga­satthu­sā­sa­na), mely a ké­sőbbi, mind a mai napig fenn­álló fel­osz­tást előzte meg.

(2) A szere­tesek nem tanít­ják olyan rész­lete­sen mások­nak a Dhammát, mint ahogy ők hal­lot­ták és tanul­ták.
(3) A szere­tesek nem ismé­telte­tik el a Dham­mát olyan rész­lete­sen mások­kal, mint ahogy ők hal­lot­ták és tanul­ták.
(4) A szere­tesek nem reci­tál­ják olyan rész­lete­sen a Dham­mát, mint ahogy hal­lot­ták és tanul­ták.
(5) A szere­tesek nem gon­dol­ják át, nem vizs­gál­ják meg, és nem mélyed­nek úgy el a Dham­má­ban, mint ahogy hal­lot­ták és tanul­ták. (AN 5:155)

NB. Min­den­kori ellen­té­tük ezzel szem­ben a jó és tiszta, igaz Tan meg­mara­dá­sá­hoz, fenn­állá­sához és tovább­élé­séhez vezet.

Az alábbi szutta az előző kettő leke­rekí­tése:

(1) A szer­zete­sek olyan tan­beszé­de­ket tanul­nak meg, melye­ket hibá­san vettek át, rosszul rögzí­tett, hibás, hely­telen szó­haszná­lat­tal és hely­telen meg­fogal­mazás­ban. Amikor hibá­san átvett, rosszul rögzí­tett, hibás és hely­telen a szó­haszná­lat és hely­telen a meg­fogal­mazás, a jelen­tésü­ket is hely­tele­nül, téve­sen ér­tel­mezik. (NB. Mint a mottó szö­ve­gében.)
(2) A szerze­teseket nehéz korri­gálni, to­váb­bá olyan tulaj­don­ságok­kal ren­del­kez­nek, me­lyek meg­nehe­zí­tik a korri­gálá­sukat.
(3) Azok a tanult szer­ze­tesek, akik az örök­ség leté­te­mé­nye­sei, a Dham­ma tudói, a Vinaya tudói, a mā­tikā-k [„ki­vona­tok”] tudói, nem mu­tat­nak kellő tisz­te­le­tet (nincs ben­nük kellő tisz­te­let), ami­kor a tan­beszé­de­ket mások­nak tanít­ják. Halá­luk­kal nincs, aki a tan­beszé­de­ket meg­őriz­hetné, el­vágva gyöke­rük­től.
(4) A rangidős szer­ze­tesek dús­kál­nak a javak­ban, laza a fe­gyel­mük, élen jár­nak a laza­ságban; el­ha­nya­gol­ják a magá­nyos elvonu­lásra vonat­kozó köte­lezett­sé­gü­ket; nem fej­tenek ki erő­fe­szí­tést annak érde­ké­ben, hogy elér­jék, amit még nem értek el, hogy tel­jesít­sék, amit még nem tel­je­sí­tettek, hogy meg­való­sít­sák, amit még nem való­sí­tot­tak meg. A jövő nem­zedék az ő pél­dá­jukat követi: ők is dús­kálni fog­nak a javak­ban, laza lesz a fe­gyel­mük, élen fog­nak jár­ni a laza­ságban stb.
(5) Szakadás követ­ke­zik be a Szangha sorai­ban, és ami­kor szaka­dás követ­ke­zik be a Szangha sorai­ban, köl­csö­nösen sérte­getik egy­mást, köl­csö­nösen becs­mér­lik és meg­szól­ják egy­mást, és köl­csö­nösen eluta­sít­ják egy­mást. Azok­ban, akik­ben nincs hit és bizo­da­lom, nem is ala­kul ki hit és bizo­da­lom, míg azon keve­sek­nek, akik­ben van, meg­ren­dül a hi­tük és a bizo­dal­muk. – (AN 5:156)

NB. Min­den­kori ellen­té­tük ezzel szem­ben a jó és tiszta, igaz Tan meg­mara­dá­sá­hoz, fenn­állá­sához és tovább­élé­séhez vezet.

Ugyancsak a rosszul át­vett, rosszul el­sajá­tított, a he­lyes meg­fogal­ma­zást csak imi­táló, ill. a jól, helye­sen át­vett és jól el­sajá­tított, tény­lege­sen is he­lyesen meg­fogal­ma­zott taní­tások kér­dé­séről szól az AN 2:41 alatt talál­ható rö­vid tan­be­széd.

Ezekben a kurta szut­ták­ban is a hite­lesség kér­dé­séről van szó, arról, hogy ki­teke­rik, el­tor­zít­ják, meg­másít­ják a Buddha sza­vait:

„Szerze­tesek! Azok a szer­zete­sek, akik úgy magya­ráz­zák azt, ami nem a Dhamma, mintha a Dhamma lenne, a soka­ság kárá­ra tesz­nek, a soka­ság bol­dog­talan­sá­gára, sok-sok em­ber, az iste­nek és em­beri lé­nyek rom­lásá­ra, kárá­ra és szen­vedé­sére. Ezek­nek a szer­zete­sek­nek a csele­ke­de­tei nem hoz­nak ér­de­met, és ők te­szik, hogy eltű­nik a jó és tiszta, igaz Tan.” (AN 1:130)

„Szerze­tesek! Azok a szer­zete­sek, akik úgy magya­ráz­zák azt, ami a Dhamma, mintha nem a Dhamma lenne (AN 1:131) … ami nem a Vinaya, mint­ha a Vinaya lenne (AN 1:132) … ami a Vina­ya, mint­ha nem a Vina­ya lenne (AN 1:133) … amit a Tathā­gata nem állí­tott és nem mon­dott, mint­ha a Tathā­gata állí­tot­ta és mondta volna (AN 1:134) … amit a Tathā­gata állí­tott és mon­dott, mint­ha nem a Tathā­gata állí­tot­ta és mondta volna (AN 1:135) … amit a Tathā­gata nem gya­ko­rolt, mintha a Tathā­gata gya­ko­rol­ta volna (AN 1:136) … amit a Tathā­gata gya­ko­rolt, mintha nem a Tathā­gata gya­ko­rol­ta volna (AN 1:137) … amit a Tathā­gata nem írt elő, mintha a Tathā­gata írta volna elő (AN 1:138) … amit a Tathā­gata elő­írt, mintha nem a Tathā­gata írta volna elő (AN 1:139), a soka­ság kárá­ra csele­ked­nek, a soka­ság bol­dog­talan­sá­gára, sok-sok em­ber, az iste­nek és em­beri lé­nyek rom­lásá­ra, kárá­ra és szen­vedé­sére. Ezek­nek a szer­zete­sek­nek a csele­ke­de­tei nem hoz­nak ér­de­met, és ők te­szik, hogy eltű­nik a jó és tiszta, igaz Tan.”

A hite­les­ség a lénye­ge a fent tár­gyalt nagy­szentes for­dí­tás­ban ta­lál­ható négy mahā­pade­sá-nak is: ’hite­les (zsi­nór)­mér­ték, mérce, eta­lon’. Az érin­tett tan­beszéd a Buddha éle­té­nek utol­só szakaszát, a vég­nap­jait, vala­mint halá­lát – pari­nir­váná­ját, azaz vég­le­ges távo­zá­sát – és a köz­vet­lenül a ha­lá­lát kö­vető törté­né­se­ket be­széli el. Magá­tól érte­tő­dik, hogy idős korá­ban még tisz­tázni akarta a Tan hite­les­sé­gé­nek a kér­dé­sét is a jö­vőre néz­vést: hogy le­gyen egy mérce, egy szab­vány, hogy le­gyen mi­hez viszo­nyí­tani, le­gyen egy biz­tos kiin­dulá­si pont, fo­gódzó, ha bár­mi ké­tely me­rülne fel. – (Mahā­pari­nib­bāna­sutta, DN 16)

Mint már a meg­fele­lő he­lyen ebben a be­jegy­zés­ben ki­dom­borí­tot­tam, a Buddha bölcs előre­látá­sa töké­lete­sen illik a kép­be. Ezt meg­látá­som sze­rint messze­menő­en iga­zol­ják be­mu­ta­tott tan­be­szé­dei is.

Amúgy a DN 29 sor­szá­mot vise­lő Pāsā­dika­suttá-t is érde­mes a helyes meg­fogal­ma­zás­mód, a he­lyes jelen­tés és értel­me­zés vonat­ko­zá­sá­ban elol­vasni.

Mahāpajāpatī Gotamī a Buddha – ponto­sab­ban akkor még Sid­dhatta her­ceg – nagy­nénje és ne­velő­anyja volt: Māyā, az édes­anyja hét napra rá, hogy világ­ra hozta, meg­halt. – A Saṅ­khit­ta­sutta (AN 8:53) a Buddha taní­tása Gota­mī­nak, mely­ben nyolc kri­té­riu­mot so­rol fel an­nak fel­isme­résé­re, hogy mi az, ami nem a Dham­ma, és mi az, ami a Dham­ma; mi az, ami nem a Vina­ya, és mi az, ami a Vina­ya; mi az, ami nem a Mes­ter taní­tása, és mi az, ami a Mes­ter ta­ní­tá­sa, vö. neso dham­mo, neso vina­yo, ne­taṁ sat­thu­sāsa­naṁ vs. eso dham­mo, eso vina­yo, etaṁ sat­thu­sāsanaṁ.

Akit érde­kel, annak sz. figyel­mébe aján­lom még az AN 1:320–321 sz. szut­tát is (az an­gol for­dí­tás 120. olda­lán), AN 1:333-tól egé­szen vé­gig, 1:347-ig (a könyv 121–122. ol­da­lán): ar­ról le­het itt ol­vasni, hogy keve­sen láthat­ját a Tathā­gatát, hall­gat­hat­ják a taní­tá­sait; keve­sen is tart­ják meg az em­léke­ze­tük­ben … kevesen ér­tik meg a Tan jelen­té­sét és az ér­tel­mét, és gya­ko­rol­nak en­nek meg­fele­lő­en stb. – és így keve­sen íz­lel­hetik meg a meg­sza­ba­du­lás ízét is, vö.: Sey­yathā­pi, pahā­rāda, mahā­samud­do eka­raso loṇa­raso; evam­evaṁ kho, pahā­rāda, ayaṁ dham­ma­vina­yo eka­raso, vi­mut­tira­so. – ’Mint ahogy a nagy óceán­nak is egy az íze, Pahārāda, [vagy­is] a só íze, ugyan­így a Dham­ma­vina­yá-nak is egy az íze, a meg­szaba­du­lás íze.’ – (Pahā­rāda­sutta, SN 8:19)

A már több­ször hivat­ko­zott és idé­zett Norman ború­látó sza­vai sem ígér­nek sok jót:

[…] But if the possibility of learning the languages of Buddhism has diminished, and if the teachers of Buddhism have not been able to gain an ade­quate philo­logical training in Buddhism, then I suspect that the situ­ation that pertains at the moment, where much of the work in the field of Buddhist studies is done by those who have not had an adequate philo­logical training in the lan­guages required, will con­tinue and will in fact get worse.

I suspect that what I have said in these lec­tures will have little effect upon some scholars, who would probably say that I am over­stating the need for philo­logical training. They would per­haps not describe them­selves as philo­logists, but would nevertheless regard them­selves as suffi­ciently com­petent in philology to be able to handle all the textual material they need, because in their books and articles about Buddhism they do include Pāli and Sanskrit terms. This, how­ever, is not what I regard as philo­logy. Any work on Buddhism, which makes a claim to be based on ori­ginal lan­guage sources, will be worth­less unless it is based upon a full under­standing of those sources. This may appear to be stating the obvious, but it seems to me that much of what is alleged to be based on such sources is, in fact, not so based. Some of it seems to be based on trans­lations, with Pāli and Sanskrit equi­valents inserted in brackets, to give a veneer of scholarship.

Anyone who writes about Buddhism can sprinkle his article with Pāli and Sanskrit equi­valents, but this is not the same as knowing what the words mean, or why they mean it. I say “anyone can do it”, but this is not entirely true. I have read books, pub­lished recently, by teachers in recog­nised aca­demic insti­tutions, where the Pāli and Sanskrit words in brackets do not actually coincide with the English words which are supposed to be their trans­lation. Even if the authors have suc­ceeded in tracking down the cor­rect place on the page in the text, the way in which they quote the reference, with com­pounds wrongly divided, or case forms mis­under­stood, makes it clear that some of them do not fully under­stand Pāli and Sanskrit.

Norman, K. R.: A philo­logical approach to Buddhism. London: School of Ori­ental and African Studies, University of London, 1997. [= Buddhist Forum, Volume V: Bukkyō Dendō Kyōkai Lectures 1994.] – Edition pub­lished in the Taylor & Francis e-Library, 2005, 148. old.

Végül áll­jon itt záró­akkord­ként két szö­veg­rész a Nagy­tisz­teletű Ajahn Jaya­saro Still­ness Flow­ing című, Ajahn Chah éle­tét és taní­tá­sait be­mu­tató nél­kü­löz­he­tet­len mo­nog­rá­fiá­jából:

DON’T LET THE THIEF IN

Luang Por had always presented the path of practice as one demanding an integrated approach in which the trainings of conduct, of the heart and of wisdom, as laid down by the Buddha, were to be seen as inseparable parts of one whole. In America, he found something rather different. A new eclectic Buddhism was emerging, one char­acterized by the quest for a distinctly American Dhamma suited to the prevailing soci­ety and culture, and without any necessary adherence to traditional Asian forms (often referred to as ’baggage’). The talk was of extracting the essence of all the dif­ferent Buddhist traditions that had found their way to America. Luang Por’s concern was, firstly, whether the leaders of the Buddhist community were up to such a pro­found task, and secondly, that in a pick and mix approach, the organic relationship between practices fundamental to the Eightfold Path could easily be overlooked. Fur­thermore, adopting only those elements of the tradition that conformed to a non-Buddhist society’s current views and values risked narrowing the tradition, or even distorting it.

[A Broader Canvas · 767]

Luang Por was particularly concerned to point out the vital connection between the practice of sīla and the more profound levels of inner cultivation. He arrived in Ame­rica with a reputation as a great meditation master, and it was not only Paul who was surprised by how much time he devoted to talking about sīla. He asserted that when people committed themselves to meditation practices without a commen­surable effort to purify their actions and speech, no lasting benefit would ensue. This was not the Thai Theravada view of things, he said, it was the law of nature. Sīla was the indis­pensable foundation of practice. It was the fundamental tool needed to build a noble life. It was the quality that made a human being a fitting vessel for the Dhamma.

Ajahn Jayasaro: Still­ness Flowing. The Life and Teach­ings of Ajahn Chah. Panya­pra­teep Foundation, 2017, PDF: 767–768. old. – Letölt­hető válto­zat: Stillness Flowing

As a predominantly Protestant country since its inception, America, unlike Europe, has few historical associations with monasticism, and little sympathy with it. One of the topics on Buddhist lips at the time of Luang Por’s visit was the likelihood of American Buddhism developing as a predominantly lay-based tradition, and of that being a strength rather than a weakness.

Idézett mű, 770. old. – (Színes kieme­lések tőlem.)

▲

Tessenek mondani, nem isme­rős ez vala­honnan…?

▲

Zárszóban nem gondol­kod­tam, ám mégis úgy érzem, ide­kíván­kozik még egy-két meg­jegy­zés a helyes­írás vonat­ko­zásá­ban.

Én meg­pró­bálom meg­tenni, ami tőlem telik, meg­pró­bálok lelki­is­me­re­te­sen dol­gozni, utána­nézni, ami­ben nem va­gyok biz­tos, és jobb­nak lá­tom in­kább még egy­szer és még egy­szer és még egy­szer (stb.!) át­olvasni, javí­tani, csi­szol­gatni egy szö­veget, mie­lőtt útjára bocsáj­tom. És bi­zony nem vol­tam és nem va­gyok rest ezt az ol­dalt hasz­nálni, le­gyen az egybe- vagy kü­lön­írás, vagy ép­pen el­vá­lasz­tás: Helyes-e így? – Szavak helyesírása – helyesiras.mta.hu

Én augusztus végén betöl­töm a 68. élet­éve­met. Ez itt azért lehet ér­de­kes, mert azt (is) je­len­ti, hogy hat éves fej­jel, vagy­is 1960 őszén kezd­tem isko­lába járni, las­san 62 év­vel ezelőtt. És ami­kor már írni tud­tunk úgy-ahogy, ter­mé­sze­te­sen az ak­kor ér­vény­ben lévő szabá­lyok sze­rint ta­nul­tunk he­lye­sen írni. Meg­tettem azok­ban az idők­ben is, ami tő­lem tel­lett, és nem vol­tak gon­dok az orto­grá­fia te­rén. (Bár nem a he­lyes­írás terén, ké­sőbb nagy rebel­lis lett belő­lem, egé­szen egy 1980-as ház­kuta­tá­sig és könyv­- és út­le­vél­-le­fog­la­lásig, majd vé­gül egy 1983-as disszi­dálá­sig, de az egy má­sik törté­net!)

Igen ám, de minden állan­dó válto­zás­ban le­ledzik, az em­ber agya is az új­nak örül, az újat sze­reti, min­dig vala­mi új kell neki, és en­nek meg­fele­lően a he­lyes­írás sza­bá­lyai­nak „aty­jai” is vél­hető­en annak örül­nek a leg­job­ban, ha vala­mit mó­do­sít­hatnak. Ráadá­sul leg­több­jü­ket bi­zo­nyí­tási kény­szer is vezet­heti: vala­mit fel is kell ám mutat­ni, ha a fize­tésü­ket fel­veszik! És mint­ha túl gyak­ran mó­do­sítgat­ná­nak: más nem­zet­nek jó száz év­ben egy re­form, a fran­ciák­nak töké­lete­sen meg­fe­lel jó régi he­lyes­írásuk, az ango­loknak is… – Ez van.

Szóval hat évesen kezdtem. Nem tudom, mikor, hány és mennyire mélyre­ható vál­tozást esz­kö­zöl­tek addig, de ha jól emlék­szem – és nem is aka­ródzik utána­menni! –, volt 1983-ban is egy át­fogó, új sza­bály­zat, és, mint nagy meg­lepe­té­semre a minap ér­te­sül­het­tem róla, van im­már 2017-es is.

Van nekem egy régi, kedves em­be­rem, aki­nek nem ke­ve­set köszön­he­tek: ő az ab­szo­lút meg­bíz­ható kala­uz az orto­gráfia út­vesz­tő­jéhez, és kiváló kor­rek­tor. Nos, ez a régi, kedves em­be­rem nem csak hogy el­olvasta az első részt, de ké­pes volt ön­szor­galom­ból ki­gyűj­teni és pont­ba szedni mind­azt, ami a leg­fris­sebb sza­bály­zatnak ellent­mond, és ellent­mond akár a koráb­biak­nak is, mint pl. a köz­pon­to­zás. – Ehe­lyütt is kö­szö­ne­tet mon­dok neki a fára­do­zá­sért! – Nem egy he­lyen jegyzi meg ellen­ben, hogy pl. „ele­inte … való­ban elő­for­dult nagy­betű­vel is a he­lyes­írá­si szó­tár­ban”, vagy hogy „1984 előtt csak­ugyan szoká­sos volt a szé­le­sebb m-dash”, vagy: „tu­dom, hogy ré­geb­ben egybe is ír­ták”; „bár lehet, hogy koráb­ban egy­be­írták, mint annyi min­den mást” és így to­vább, és a többi = ’s a t., mi­vel­hogy Dugo­nics András 1803-ban (?) meg­je­lent, Jó­lánka c. regé­nyé­ben így sze­re­pel.

Amint lesz rá alkalom, és lesz hoz­zá za­var­talan áram­szol­gál­ta­tás itt Srí Lanka szige­tén, to­váb­bá az inter­net átvi­teli se­bes­sége is na­gyobb lesz 1 MB/órá­nál… és nem sza­kad meg öt-tíz per­cen­ként, ak­kor Isten uccse, el­vég­zem utó­lag a javí­tá­so­kat.

A jövőt ille­tően csak azt tu­dom mon­dani, hogy az MTA hon­lap­ján ez­tán is meg fo­gom néz­ni, ha bi­zony­ta­lan le­szek vala­mi­ben. A régi jó re­bel­lis azon­ban, aki na­gyon sze­ret sza­már­fü­let mu­tat­ni, meg­szó­lalt ide­bent: mi lenne, ha egy kicsit előre­szalad­nék és meg­elő­le­gez­ném, te­gyük fel, a majd 2042-ben ese­dé­kes, ak­kori le­ges­leg­fris­sebb sza­bály­za­tot és e szerint a le­endő sza­bály­zat szerint kezdenék írni…?

De hogy aztán kell-e még 2042-ben egy­általán bár­mi­féle sza­bály­zat, vagy hogy kell-e majd még egy­általán írás – lesz-e még egy­álta­lán, aki írjon, meg mire, meg kinek, azt meg nem mond­hat­juk. Vagy ész­hez tér az em­be­ri­ség, és vagy ész­hez tér­nek az egy­re több­felé, sza­ba­don garáz­dál­kodó, fel­tar­tóz­tathatat­lan és elszá­mol­ha­tat­lan, morá­lisan és embe­ri­leg egy­re mé­lyebb­re süllye­dő, egyre gát­lás­tala­nabb és el­vete­mül­tebb, és persze egyre hib­ban­tabb kö­zön­séges bű­nöző akar­no­kok itt is, ott is a világ­ban, vagy sem. Ez utób­bi­nak – ennek a vagy sem-nek – kife­je­zet­ten jók az esé­lyei! —

☸