Saturday, June 13, 2020

Egy kis gyilok


Egy kis gyilok —

avagy az embernél nincs csodálatosabb?


Épp az ebéd körül foglalatoskodtam teg­nap nyitott bukóablakok mellett a kis tea­kony­há­ban, ami­kor ék­te­len ká­rá­lás ütötte meg a fülem. Egész közel­ről hallat­szott, nagyon han­go­san, na­gyon két­ség­be­eset­ten, fáj­dal­mas-pa­na­szo­san, nagyon szív­szag­gatón – bor­zasztó drá­maian. Mint ami­kor megy a gyi­lok. Már­mint olya­tén­képpen, mint amikor például egy erdei vad – mond­juk róka – megfog, mond­juk, egy fá­cánt, s ez utób­bi kínjá­ban és halál­tusájá­ban torka szakad­tából fújja.

Rémisztő volt ez a hang. Nosza, futottam is ki, hogy megnézzem, mi megy ott. A tu­da­tom fel sem igen fog­ta hir­telen­jében, mi is zaj­lik a szem­közti kerítés­sza­kasz bal szél­ső vé­gé­ben, oda­át, az egyik szom­széd­nál a kert alján, ahová rendes körül­mények között a két kutya szo­kott jár­ni po­tyog­tatni. Amennyire a drót­kerítés, a részben takaró fenyő­ágak és az ugyan­csak rész­ben taka­ró gyér sö­vény kö­zött át lehe­tett látni, annyit vet­tem ki, hogy a szom­széd gug­gol a fű­ben, ott lábat­lan­kodik a kiseb­bik kutyá­juk, a nagyobbik meg épp nagy fark­csóvá­lás köze­pette készül oda­lo­holni. A szom­széd mint­ha le akarna vala­mit teperni, közben har­sá­nyan rá­rivall a kutyá­ra, hogy men­jen onnan.

Jó hangosan köszönök neki, mármint a férfinak, és aggódva kér­dem, mi tör­tént. Cso­dál­kozik a kér­dé­sen. Közben látom, hogy fel­tápász­kodik, s van ott vala­mi a buja­zöld, sűrű fű­ben: egy ma­dár. Tes­se­nek csak fi­gyel­ni, hogy műkö­dik a meg­veze­tett tudat: ez a tu­dat, ez ni, az „enyém” itt bent, úgy ér­tel­mez­te a je­le­netet, hogy a kis­kutya fogha­tott egy mada­rat, szeren­csét­len ma­dár azért ká­rált ilyen bor­zasz­tó han­gon, a szom­széd pedig azért van ott, hogy sze­gény ma­darat ki­sza­ba­dít­sa a vér­szom­jas eb ha­lá­los ha­ra­pásá­ból, vagyis hogy meg­mentse az életét.

Nem ok nélkül szoktam nevetve kérdezni: „Mindent elhisz, amit lát?” – Mi­vel­hogy, mint a mel­lé­kelt áb­ra is mu­tatja, a látó­szervek lát­tak vala­mit, a halló­szer­vek hallot­tak, a tu­dat pe­dig olyan be­ideg­ző­dé­sek, lá­tens elvárá­sok, visel­kedés­minták stb., stb. men­tén értel­mezte a lá­tot­ta­kat és a hal­lot­ta­kat, ami­nek csak né­mi kö­ze volt a valósághoz.

Éspedig azért, mert itt nem a kutya kapott el egy oda­tévedt mada­rat, ha­nem ott sza­bá­lyo­san öl­tek, de úgy ma­da­rat, hogy az egész pon­to­san, konkré­tan egy tyúk volt, és a fér­fi ke­zé­ben, ni­csak, ott volt egy kés is. És va­lóban: egy nagy testű tyúk, élet­telenül, a kezé­ben, élet­tele­nül alá­fitye­gő, át­vá­gott nyakkal. Jaj. (Megj.: Egy­re job­ban is­mert, hogy a ta­nú­val­lo­má­sok jó ré­sze hasz­nál­ha­tat­lan: ahány ta­nú ugyan­is, annyi­fé­le­kép­pen lát­ta-hal­lot­ta a dol­go­kat! Ezt ar­ra mon­dom, hogy egy­re in­kább el­bi­zony­ta­la­no­dom így utó­lag: nem pulyka volt az? Ezt már nem fo­gom tisz­táz­ni, de nem is ér­de­kes.)

Szeren­csétlenül látha­tott neki a férfi a gyilok­nak, mert ez az egy­aránt két­ség­be­esett és két­ség­be­ej­tő, fül­sike­títő, pa­naszos kárá­lás viszony­lag hosszú idő után halt csak el. Engem, meg­val­lom, ször­nyen felkavart.

A férfi aztán be is jelentette, hogy bizony ő vágott le egy tyúkot.

Kurta méltatlankodás után visszajöttem a házba.

Kisvártatva újabb, de ezúttal nem annyira hangos, továb­bá rövi­debb ideig tartó, ám nem ke­vés­bé két­ség­be­esett és nem kevés­bé két­ségbe­ejtő kárá­lásra lettem figyel­mes, ugyan­abból az irány­ból. Újra kint ter­met­tem, s látom én, hogy ugyan­ott ugyan­azzal van elfog­lalva a kivá­ló szom­széd: a ket­tes szá­mú, s bár némi­leg kisebb testű, de ugyan­olyan tolla­zatú, ugyan­olyan színű tyú­kot gyil­kol­ja ép­pen, ugyan­azzal a nya­kat át­nyisszantó, meg­hitt falu­si módszerrel.

És akkor elkezdtem vele kiabálni. A veran­dáról, jó hango­san. A lénye­ge az volt, hogy de leg­alább ne ide hoz­ná, alig né­hány méterre a szer­zetes­laktól, hogy leg­alább engem, a budd­hista szer­ze­test kí­mél­ne meg a lát­vány­tól és a hang­jától! Hogy leg­alább ennyi tapin­tat len­ne ben­ne! Hi­szen van bő­ven még hely náluk más­hol is, ahon­nan nem hallat­szik ennyire … és nem lát­szik … hogy so­ro­zat­ban öli le a tyú­ko­kat! Ó, így ő, ha én tudnám, hogy ő mennyi állatot (?) / baromfit (?) ölt már le ed­dig, mi­re kö­zöl­tem vele, hogy majd meg is kapja, minden­féle beteg­ség for­má­já­ban, az élettől. —

El nem tudom mondani, mennyire fel voltam dúlva, mennyire el voltam kese­redve. Ret­te­ne­tes volt. Ilyet még nem éreztem. Sajnos nem tartok még ott, hogy ne ragad­jon ma­gá­val egy ilyen lát­vány a vele járó han­gok­kal: mielőtt ocsúd­nék és azon lennék, hogy csak meg­figyel­jem, tá­vol­sá­got tart­va, már ma­guk­kal is sodor­tak. Más szó­val azono­sulok. Egyes szám első személy­ben: BIG ME azo­no­sul itten. – Hát … Min­den kegyet­lenkedés, minden szen­ve­dés lát­vá­nya fel­zak­lat, kép­te­len va­gyok elviselni.

Ami a szomszé­dot illeti: ő csak azt tette, amit mindig is tett a legtöbb em­ber és tesz mind a mai na­pig a vilá­gon. Álla­tot tar­tanak a háznál, vagy élő állatot vesznek abból a cél­ból, hogy le­vág­ják és meg­egyék. Ebben igazán semmi rend­kívüli nincsen, mint ahogy a vadászat­ban vagy a pecá­zás­ban sin­csen. Be is ugrott rögvest egy honfi­társ még Rangunból. Élel­miszer­ipar, állat­te­nyész­tés, cuk­rá­szat, pék­ipar: ezek vol­tak a fő szak­terü­letei. Falusi gyerek volt. Nos, ő mondta ott ne­kem egy nap, hogy mit kép­ze­lek én, egy tyúk nem vég­el­gyen­gülés­ben múlik ám ki paraszt­háznál! Amint ko­ra okán nem to­jik több to­jást, megy a le­ves­be. (Arra nem emlék­szem, érté­sére adtam-e, hogy csak ne ő men­jen az­tán egy nap a levesbe!)

A szomszéd többségi alapon olyan közegből, olyan kultúrából, olyan gondol­kodás­mód­ból jön, ahol ez a dol­gok nor­mális menete. Ahol, bár­milyen sajná­latos is, egy másik élő és érző lény nem akár­mi­lyen ál­lat, ha­nem haszon­állat. Igen: haszon­állat. Néme­tül Nutz­tier. (Ezt az an­gol meg­köze­lítő­leg sem tudja ilyen jól vissza­adni; a ma­gyar kife­je­zés a német szó­össze­tétel tükör­fordí­tása.) Ez bi­zony azért kú­szott ide be, mert en­nek analó­giájára minden továb­bi nélkül meg lehet al­kot­ni azt is, hogy ha­szon­em­ber, azaz Nutz­mensch. (Csinos kis náci fel­hangja is van neki!) És lőn, de me­gint úgy jár­tam, mint a Ciki­pé­diá­val! Ahogy az­zal az alkal­mi szó­képzéssel is meg­előztek, most sem si­ke­rült ne­kem a spa­nyol­viaszt fel­ta­lál­nom! Olyat látok pl. a neten, mint Industrielle Massen-Nutzmensch-Haltung, ami nem egyéb, mint ’ipa­ri töme­ges haszon­ember-­tartás’ (ez egy­értel­műen a neo­libe­rális gaz­da­ság kri­ti­ká­ja), és lá­tok még vala­mit – ígéretes képeket: http://www.bachlehner.com/frames/h_neueamain/nutzm.html

Vadászgat, gyilkol: nagyon gyakran még csak nem is azért, hogy legyen mit ennie, hanem kedv­te­lés­ből, hob­bi­ból. És gyűjti a trófe­ákat, medve­bőröket, agan­csokat, kitömött fajd­kakast, csak arra nem gon­dol még vélet­lenül sem, hogy egy nap eset­leg az ő here­zacskó­jából lesz majd szép szí­nű­re pá­colt, ki­pre­pa­rált, ele­gáns dohányzacskó!

Ja kérem, ha a nemesurak urizálhattak és urizálhatnak mind a mai napig, mi­ne­künk is sza­bad ám, ha meg­te­het­jük! Pedig hiszem, hogy se Kádárt, se Czinege Lajost, Brezs­nyevet vagy Ceau­şes­cut nem ker­get­ték otthon az asztal körül, ha nem jártak illusztris vadász­társa­sággal vadászni, és szen­tül hi­szem, hogy ezeket a mai urizáló nagy­magyar nagy­urakat ugyan­így nem ker­get­ték az asz­tal kö­rül, ha nem álmo­doztak ilyen-olyan vadá­szati világ­kiállítá­sokról – minél több köz­pénzt visz el jobb hely­ről, an­nál jobb! Így mulat egy magyar úr!

Annyi baj legyen: a Buddha óta mindenképpen tudhatjuk, hogy az ember mér­he­tet­le­nül os­to­ba és meg van vezetve, mogha­purisa, és mérhe­tetlen ostoba­ságában és vég­telen meg­ve­ze­tett­sé­gé­ben (mo­ha) a le­hető legocs­mányabb és leghitvá­nyabb dolgokra képes – csak körül kell néz­ni egy ki­csit az em­be­ri­ség történel­mében. (Vagy a je­len­jé­ben.) Egy buddha vagy arahant, azaz olyan emberi lény ki­vé­te­lé­vel, aki ma­ra­dék­ta­la­nul megtisz­tította a tudatát a szennye­ződé­sektől, tehát meg­vilá­go­so­dott, töb­bek kö­zött en­nek „kö­szön­heti” azt is az ember, hogy csak nagyon ritka ese­tek­ben ép­el­mé­jű, ez azon­ban már egy má­sik tör­té­net, lásd: AN 4:157 (Rogasutta, ’A kórsá­gokról szóló tan­beszéd’, ahol ezt tár­ja fel a Buddha), ill. AN 4:49 (Vipallāsa­sutta, ’Az érzékelés/észlelés [stb.] torzulá­sairól szó­ló tan­be­széd’, mely­ben a meg­veze­tett­sé­günk megnyil­vánulásait veszi számba vég­zetes tév­képze­teink­kel és hib­bant­sá­gunk­kal egye­tem­ben). Lásd továb­bá a már szám­talan­szor hivat­ko­zott írást: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

És megy a gyilok ősidők óta: megy a gyilok nagyban – az állatvilág a leg­nagyobb áldo­zat –, hogy rend­re em­be­re­ket is mészá­rol­janak, hol ennyit, hol annyit, hol itt, hol meg ott, hol ezért, hol meg ép­pen azért, de a hang­súly a gyil­kon van, ha egy­szer úgy tűnik, ez az em­ber egyik leg­ked­ve­sebb alap­te­vé­kenysége.

Megy a gyilok szóban, megy a gyilok tettben, és megy a gyilok gondolatban. Ez utóbbi – szán­dék név­re hall­gat – a leg­fonto­sabb, a cetanā. A Buddha a szándé­kot nevezte ugyan­is kar­má­nak, az­az a szán­dék már ma­ga kar­ma (’tett, csele­kedet’): cetanā­haṁ bhik­khave kam­maṁ vadā­mi, szól az egyik leg­is­mer­tebb tantétele.

A buddhista ember hisz a karmában: nemcsak hogy elkövet­kezendő életeim, de már en­nek az élet­nek az ala­kulá­sát is befolyásolja az a karma, amit korábbi, vég­te­len szá­mú éle­tem so­rán, vala­mint eb­ben a mostani éle­temben felhal­moztam magamnak. Nem is szabadul­ha­tok a kar­mám­tól, ez az, ami­vel tény­le­ge­sen is ren­delke­zem, ez az egy valós tulaj­do­nom van, s olyan, mint az ár­nyé­kom: kö­vet min­den­hová. Kam­massa­komhi, kamma­dāyādo kamma­yoni kamma­bandhu kam­ma­paṭi­sa­ra­ṇo. Az örök­sé­gem is a karma, a rokon­ságom, minden és min­denki, még a mene­dé­kem is. És ami­lyen tet­tet vég­hez­vi­szek, annak leszek örököse: Yaṁ kam­maṁ karis­sāmi – kalyā­ṇaṁ vā pāpa­kaṁ vā – tassa dā­yā­do bhavis­sāmī, ha jót, akkor jó lesz, ha rosszat, akkor meg rossz. És, mon­da­nunk sem kell, a fel­hal­mo­zott karma függ­vényében alakul minde­nünk, a sor­sunk akár már a kö­vet­kező pil­la­nat­ban is. És nincs előle menek­vés, mi­vel­hogy a karma, az elve­tett mag gyü­mölcse kö­nyör­te­le­nül beérik.

Erre épül a Buddha egész etikai rendszere: a brahma­nizmus karmája nála eti­kai töl­tést kap. A kar­mánk te­szi majd, hová kerü­lünk, melyik lét­szfé­rában szüle­tünk majd újra. És bi­zony a kar­mánk te­szi azt is, ami­ben meg­beteg­szünk, s ami­ben vé­gül meg­halunk – és amikor.

A Buddha tan­építmé­nyében nincs is ennek megfe­lelően semmi­féle vég­ső szá­mon­ké­rés, el­szá­mol­ta­tás, vég­íté­let vagy hasonlók, hiszen kell annál nagyobb bün­tetés, mint egy ked­ve­zőt­len újra­szü­le­tés? Egy vég­te­len szen­ve­déssel és gyötre­lem­mel teli élet? Ez az igazi bün­te­tés, nem pe­dig a vilá­gi igaz­ság­szol­gál­ta­tás szigora!

Éppen ezért teljesen logikus, hogy a Buddha tan­rend­szeré­ben olyan elő­kelő, ki­emelt he­lyen áll a sīla, vagy­is az er­köl­csiség, a jó erkölcs, az eré­nyes­ség kér­dése. Az ada­ko­zás, ado­má­nyo­zás ne­mes és bő­ke­zű gesz­tusa, a dāna mellett ez minden­nek az alapja a buddhizmus mind­egyik irányzatában.

A déli – théra­váda – buddhiz­mus orszá­gaiban a hívek zöme a minden­nap­jai­ban öt ún. er­köl­csi fo­ga­da­lom (pañcasīla) sze­rint él, ez hatá­rozza meg egész életét, amit még továb­bi há­rom fo­ga­da­lom egé­szít ki je­les na­po­kon, vagyis teli­hold és újhold napján (upo­satha­sīla). Ezek nem pa­ran­cso­la­tok vagy ti­lal­mak: a Budd­há­nál nin­csen olyan, hogy tila­lom, és nincsen parancs. Foga­dal­mak­ról be­szé­lünk: fo­ga­dom, hogy tar­tóz­ko­dom et­től és et­től. Ponto­sabban foga­dom, hogy be­tar­tom x és y gya­kor­lá­sá­nak az út­ját (sik­khā­pa­da). A leg­első foga­dalom arra vonat­kozik, hogy nem ol­tom ki léleg­ző lény éle­tét, a pá­li ere­de­ti­ben: pāṇā­ti­pā­tā vera­maṇī sik­khā­padaṁ samādiyāmi.

Ebben a nyugati ember számára az lehet különös, hogy nem csupán ember­élet ki­ol­tá­sá­ra vo­nat­ko­zik, ha­nem min­den érző, élő, léleg­ző lényt bele kell bi­zony érte­ni. Ma­gyarul egy ap­ró kis at­ká­nak, le­vél­te­tű­nek, mus­licá­nak, mák­szemnyi kis bogárnak, élő és érző lény­nek, szú­nyog­nak, légy­nek … szó­val sem­mi­nek sem árt­ha­tok úgy, hogy ne innám meg vala­mikor később a levét. Éle­tet le­he­tő­leg nem ol­tunk ki, ez alap­sza­bály, mint ahogy az is, hogy nem ártunk. Sen­kinek és sem­mi­nek sem­mi­lyen ürüggyel nem ár­tunk (avi­hiṁ­sā, ’erő­szak­mentes­ség’), az ellen­ségünk­nek sem! Nem oko­zunk fáj­dal­mat, kárt, nem bán­tunk sen­kit és sem­mit, verbá­lisan sem, nem oko­zunk szen­ve­dést, nem te­szünk rosszat sen­ki­vel és sem­mi­vel sem, amint ezt a Dham­ma­pada címet viselő cso­dálatos afo­riz­ma­gyűjte­mény­ben ol­vas­hat­juk. Igen, er­ről szól a Buddha, erről szól vala­mennyi buddha taní­tása – sab­ba­pā­pas­sa aka­ra­ṇaṁ / ku­sa­las­sa upa­sam­padā / sacitta­pari­yoda­panaṁ / etaṁ bud­dhāna’ sāsa­naṁ –, ez, ez a budd­hák ta­ní­tása! Nem te­szünk sem­mi rosszat, csakis üd­vös dol­gokra törek­szünk, továb­bá meg­tisz­tít­juk a tu­da­tot. Ennyi. Nem több, nem keve­sebb. Ugye, milyen egy­szerű?

Itt érdemes megjegyezni, hogy a Buddha egyik legfon­tosabb tanté­telében, az ún. Négy Ne­mes Igaz­ság­ban a ne­gyedik igazság a dukkha (itt: ’a dol­gok nem kielé­gítő volta, ami szen­ve­dés­hez és fáj­da­lom­hoz ve­zet’) meg­szű­né­séhez veze­tő út igaz­sága (mag­ga­sac­ca), mely nem egyéb, mint az ún. Ne­mes Nyolc­rétű Ösvény. Az erköl­csiség köré­be tarto­zó nemes igaz­sá­gok egyi­ke a sam­mā­ājī­va, vagy­is a he­lyes megél­hetés. Ez annyit tesz, hogy egy, a Buddha útja iránt elkö­te­le­zett em­ber nem űz­het olyan fog­lal­ko­zást vagy tevé­keny­séget, mellyel egy másik lény­nek árt­hat, így nem le­het pl. ka­to­na, rend­őr, böl­lér, mészá­ros, halász vagy vadász, nem foglal­koz­hat állat-, fegy­ver-, le­ány-, em­ber-, szesz-, kábító­szer-keres­kede­lem­mel (stb.), nem üze­mel­tet­het fegy­ver- vagy szesz­gyá­rat (stb.), se bor­délyt, nem fog­lal­kozhat ember­csempé­szet­tel, nem lehet álla­mi íté­let­vég­re­haj­tó (= hó­hér) és így tovább.

Visszatérve magukhoz az erkölcsi fogadalmakhoz, a második tétel így szól: fo­ga­dom, hogy nem ve­szem el, amit nem adtak nekem. Ha egy­szer nem ad­tak ne­kem va­la­mit ide, ak­kor az szá­mom­ra nem is lé­te­zik, és ezért el sem tulaj­do­ní­tom, le­gyen az akár köz­pénz vagy ma­gán­tu­laj­don. A má­sé nem az enyém. Kész.

A harmadik fogadalom: nem csapongok ki, nem lé­pek fél­re, vagyis ha párban élek, ak­kor hű­sé­ge­sen ki­tar­tok mellette.

A negyedik: kerülöm a hazudozást, a hazugságot, a hamis, megtévesztő beszédet. (Aktív ol­da­la a sac­ca­pā­ra­mī, az igaz­mon­dás, a be­tyár­be­csü­let, az adott szó becsü­leté­nek eré­nye, ami egy buddha, ill. bó­dhi­szat­ta tíz nagy eré­nye – tö­ké­le­tes­sé­ge – kö­zül az egyik, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/tiz-parami-egy-bodhiszatta-nagy-erenyei.html )

Végül az ötödik: tartózkodom mindennemű tudat­módosító szer haszná­latá­tól, ma­gya­rán ha budd­his­ta va­gyok, budd­histának vallom magam, netán budd­hista intéz­mény­ben okta­tó­ként je­les­ke­dem stb., ak­kor bi­zony még egy pofa serre sem illik elcsá­bulnom, nemhogy tivor­nyá­ra! A fo­ga­da­lom per­sze nem­csak szesz­félék­re vo­nat­kozik, hanem dro­gokra is, kábító­szer­re is, ám kü­lö­nös mód nem vo­nat­ko­zik bételrágásra (vagy dohányra!).

A Buddha tanrendszerében megfelelő a súlya mindannak, amitől egy közös­ség tag­jai­nak jó. Sok tan­be­szé­de foglal­kozik a közös­ségi (és: nagyobb társa­dalmi) har­mónia kérdé­sével, és fog­lal­ko­zik a jó kor­mány­zás kér­dés­köré­vel is, azzal, hogy mi teszi a jó ural­kodót, mitől lesz jó egy tár­sa­da­lom egé­szé­nek. Ezek­kel a kér­dések­kel szeret­tem volna már korábban is foglalkozni, csak saj­nos na­gyon sok tan­be­szé­det ille­ne hozzá elol­vasni, feldol­gozni, kijegy­ze­telni. Egye­lőre áll az egész, ami nagy kár, ak­kor is, ha tisz­tá­ban va­gyok vele: az ember nem is akar okulni se a múlt­ból, a törté­ne­lem rém­sé­ges, vé­res ta­pasz­ta­latai­ból, se pe­dig a jelen­ből (lásd pl. ezt a friss nagy­inter­jút Aszt­rik atyá­val: Várszegi Asztrik: Úgy tűnik, rengeteg szenvedés vár ránk, az emberiségre, és ettől nem vagyok olyan nagyon hepi | 24.hu ).

A hatalomnak egyes helyeken – úgy tűnik, szaporodó­félben vannak az ilyen he­lyek a vi­lág­ban – min­den az ér­de­ke, csak az nem, hogy egy adott tár­sada­lom­ban min­den em­ber­nek jó le­gyen. Van, ahol har­minc éve árad egy­foly­tában az esze­lős gyű­lölet­be­széd, egy egész tár­sada­lom össze­ug­rasz­tá­sa (más meg­kö­ze­lí­tés­ben meg­osz­tása), egy egész tár­sa­dalom tuda­tának (és: lelké­nek!) al­jas és fe­le­lőt­len mér­ge­zé­se, de ter­mé­sze­te­sen ez sem új­ke­le­tű do­log, és ter­mé­szete­sen ez sem fog örök­ké tarta­ni, mint aho­gyan hib­bant akar­no­kok ural­ma is vé­ges szo­kott len­ni. Az a dolga ugyan­is, hogy egy nap befe­jez­ze, ki így, ki úgy. Mint min­den és min­den­ki, ami és aki csak ke­let­ke­zett, létre­jött, meg­szü­le­tett: ez a ter­mé­szete, de ezt is kör­be­jár­tam már nem egy blog­be­jegy­zés­ben. (Lásd a vi­lág ba­jai­nak vo­nat­ko­zá­sá­ban: Capitalism as if the World Matters - PDF Free Download és Economic Laws Clash with Planet's – például …)

Jó az emberek társadalmának elsődlegesen a jó erköl­cstől lesz, ami­nek szer­ves tar­to­zé­ka min­den olyan ne­mes tulaj­donság, mint ami­lyen a felté­tel nélküli (fele­bará­ti) sze­re­tet (met­tā), az együtt­ér­zés (ka­ru­ṇā), az ör­ven­dezés a másik ember örö­me és bol­dog­sága felett (mu­di­tā) – ez az ún. négy brah­ma­vi­hā­ra kö­zül az első há­rom; aztán a segí­teni aka­rás, az önzet­lenség, a jó­szí­vű­ség, a tü­re­lem és a to­le­ran­cia, a meg­értés, az elfo­gadás és a befo­gadás, a be­le­ér­zés, a kö­rül­te­kin­tés, ta­pin­tat, oda­fi­gye­lés, gon­dos­ko­dás a má­sik em­ber­ről … a másik meg­becsü­lése és tiszte­lete, a nagy­vo­na­lú­ság, ja­va­ink jó­szí­vű meg­osz­tá­sa a többi­ekkel … soroljam még … ???

Van, akinek állandó készültség és harci hév kell, feszült­ség, neki­feszü­lés en­nek és an­nak, a szü­net nél­kü­li harc, táma­dás: ebben éli ki magát, ez a lét­eleme, de az ilyen em­ber nem egész­sé­ges, men­tá­li­san nem egész­sé­ges, a Buddha tan­épít­ménye értel­mében SEM ép­el­mé­jű, és min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sa gyi­lok, halá­los méreg; az ilyen elme­hábo­rodott, szeren­csét­len ember­nek per­ma­nens harc kell, küz­de­lem, „vala­mi jó kis agresszív cucc” (forrás: Veres­egyház, piac), ami­vel Cipol­la­ként ké­pes akár egy egész or­szá­got, de leg­alábbis jelentős részét aláren­delni ennek a vesze­del­mes és vég nél­küli, al­jas, át­kos és vég­ze­tes bűvész­mutat­ványnak, holott egy tár­sada­lomnak se vélt, se va­lós – nem­hogy mes­ter­sé­gesen gerjesztett! – ellen­ségre vagy akár csak ellen­ség­képre nin­csen szük­sé­ge, ha­nem csak és ki­zá­ró­lag bará­tokra, jó barátokra, akik­ben meg­bíz­hat, akik­re szá­mít­hat, ab­ból is le­he­tő­leg mi­nél több­re ah­hoz, hogy min­den szem­pont­ból egész­séges tud­jon ma­radni (és ele­ve fenn tud­jon ma­rad­ni), fej­lőd­hes­sen, gya­ra­pod­has­son, vi­rá­goz­zék sor­va­dás és pusztulás helyett.

De nem, mert sehol a törté­nelmi felelős­ség tudata-kérdése, és talán soha nem is volt se­hol, hi­szen ha lett volna és lenne, akkor most más­ként feste­nének a dolgok. Csak hát per­sze a tör­té­ne­lem a múlt ide­jű fel­té­te­les mó­dot nem ismeri: volná­ból nem lesz van. Ezt kére­tik tu­do­má­sul ven­ni. A nem­ze­tek­nek is, a nyel­vek­nek is, civili­záci­óknak, biro­dal­mak­nak, ideo­lógiák­nak, or­szág­ha­tá­rok­nak és min­den más­nak az a ter­mé­szete (a dolga!), hogy eltűn­jön, aniccaṁ, mu­lan­dó(ság), ami a lét há­rom is­mér­ve (ti­lak­kha­ṇa) kö­zül az első. Ami egyszer létre­jött, az távozni is fog, kivé­tel nél­kül, kíméletlenül.

Nem ok nélkül beszélt a Dalai Láma egyik könyvében arról, hogy ha job­ban be­le­gon­dol, ő rosszabb egy bo­gár­nál. – Ha emlé­keze­tem nem csal, A tudat átala­kí­tása volt a kötet cí­me, a szer­ző neve­ként ke­vés­bé is­mert neve, magyar írás­mód­ban a Tendzin Gyaco (Tenzin Gyatso) sze­re­pelt, és 2001-ben (?) je­lent meg Sze­geden a Szukits Kiadónál.

És hogy miért volt ez a Dalai Láma kö­vetkez­tetése? Hát azért, mert át­gon­dol­ta, hogy csak­is az em­ber­nek ada­tott meg a képes­ség arra, hogy különb­séget tud­jon tenni jó és rossz kö­zött. Igen. Egy bo­gár nem ké­pes erre, nem képes eldön­teni, üdvös-e, amit cselek­szik (szó­ban, tett­ben, gon­do­lat­ban), avagy ár­tal­mas – káros. Erre csakis az em­ber képes, mint ahogy arra is, hogy cse­le­ke­de­teit en­nek függ­vé­nyé­ben ala­kítsa, és ne köves­sen el semmi olyat, ami má­sokra néz­ve ká­ros és ár­tal­mas.
De mivel az ember tuda­tosan és szándé­kosan, szánt­szán­dékkal, lelkiis­meret­lenül kö­ve­ti el rend­re vá­lo­ga­tott ocs­mány­sá­gait és aljasságait, tenger­nyi szenve­dést zúdít­va ezzel az élő­lé­nyek so­ka­sá­gá­ra, va­ló­ban rosszabb egy, az eti­ka, a mo­rál dolgai­ban kép­zet­len és járatlan bogárnál.

Rosszabbak vagyunk egy bogárnál. És ez lesz az embe­riség veszte, ám ezt nem úgy kell ér­tel­mez­ni, hogy akkor ezzel egyszer s minden­korra eltűnik, hiszen az, amiről azt hisszük, hogy el­pusz­tul, nem úgy pusz­tul el, ahogy, hanem pusz­tul­tával ki­váltja, felté­telezi a rá kö­vet­ke­ző va­la­mi­nek a lét­re­jöt­tét, a pusz­tu­lá­sa lesz annak az eljö­vendő valami­nek a kiváltó oka. Leg­fel­jebb mi, em­be­rek csi­ná­lunk majd eb­ből is ak­kora drámát, holott dráma sehol, ha egy­szer a jelen­ségek és a fo­lya­ma­tok sze­mély­te­le­nek. Üre­sek. No­body at home, nincs ott­hon senki, de er­ről is volt már szó, nem is egyszer.

Ó, az ember … És ha már nincs nála csodálatosabb, idézettel szeretném zárni ezt a bejegyzést:

A század kórokozója az ember. Szophoklész írta: „Nincs az embernél szörnyűségesebb.” Ez ugyan­is az egyik le­hetséges – szerintem a valódi – értelme annak, amit magya­rul úgy szok­tak idéz­ni: „Nincs az em­ber­nél csodálatosabb.” A többi évszázadnak és évez­red­nek is az em­ber a leg­sú­lyo­sabb kórokozója.

Negyven év elég, hogy ezt is elfelejtsék, ha ugyan nem felejtik el már négy-öt év múl­va. Az em­be­ri vi­lág pe­dig válságról válságra fog vergődni, amíg meg nem semmisíti magát.

Forrás: https://nepszava.hu/3074109_kentaurbeszed-spiro-gyorgy-a-legsulyosabb-korokozo – ajánlom sz. figyelmükbe, érdemes elolvasni és eltűnődni felette.

Van ezekkel valami baj egyáltalán … ? Van valami baj a világgal? Spiró Györggyel, az imént idé­zett írás­ból:

A természet nem okosságot vagy bölcsességet néz, maga ilyesmiről nem tudván. A ter­mé­szet nem vá­lo­gat. A természetnek nincs szempontja. Az emberiség a természet ré­sze, és sem jobb, sem rosszabb nem ké­pes lenni annál, mint amilyen. Ezzel kell beérnünk, bármennyire fáj is.

És hogy ne lógassák az orrukat: valami csodálatos azért csak van vala­hol mé­lyen az em­ber­ben, hi­szen egye­dül az em­ber képes az összes élőlény között arra, hogy elérje a meg­vi­lá­go­so­dást. Egye­dül ő ké­pes el­jut­ni a buddhaság állapotához.

Igen. Ebben akár maradhatunk is.

És ennek megfelelően tessenek csinálni a dolgaikat, hogy mind ön­maguk­nak, mind pe­dig a vi­lág­nak jobb le­hes­sen. Sose késő belátni dolgo­kat, sose késő váltani, sose késő el­kez­de­ni fe­le­lő­sen cse­le­ked­ni, fe­le­lő­sen be­szélni – és fele­lősen élni. Csak akarni kell. Semmi más nem szüksé­gel­te­tik eh­hez, mint a Buddha út­ja, a hite­les, törté­nelmi Buddha ere­de­ti, hite­les és tiszta taní­tásai. Ez az egy tan­rend­szer vall­ja, hogy egy jobb, él­he­tőbb és em­be­ribb világ­hoz az út BIG ME – min­den rossz, min­den baj, min­den nyo­mo­rú­ság forrá­sa a vi­lág­ban! –, ennek az osto­ba és meg­veze­tett, hib­bant, frá­nya nagy egó­nak a lebon­tásán át vezet. —


SABBE SATTĀ BHAVANTU SUKHITATTĀ.
  
]