HETVEN

Igen, csak így, csupa­szon: hetven. Tudok job­bat? Nem tudok jobbat. Nem jön jobb.

Élénken emlék­szem még: a negy­ven bizony jól mell­be vágott annak ide­jén. A tudata, hogy már nem har­minc­vala­hány, hanem immár negy­ven. Egész egy­szerű­en fájt. Sajgott!

Aztán jött az ötven: nevet­tem rajta, egy régi embe­rem ezzel szem­ben nem győ­zött kese­regni, ahogy egyre job­ban köze­ledett az ötven­hez – jaj, hát nem bor­zasztó ez az ötven?! Nevet­tem: hát most nem mind­egy, hogy negy­ven­kilenc, vagy ötven?

Könnyen nevet­tem: ötve­nedik szüle­tésna­pom előtt nem sok­kal tér­tem vissza Bur­má­ból, éle­tem első – és igen­csak inten­zív! – medi­tációs elvo­nulá­sáról, ami­nek a ha­tása alatt vol­tam még egy dara­big. Annyi­ra átren­dező­dött ben­nem egy s más, hogy még ott foga­dal­mat is tet­tem, hogy ami­kor ma­gamra mara­dok, azaz nem lesz­nek már a nénik, akik­ről én gon­dos­kod­tam éve­ken át – Anyács­ka és Mici, a nővé­re –, vissza­me­gyek Bur­mába szer­ze­tes­nek. Szer­zetes aka­rok lenni. Hogy ez lesz az én utam. – És lőn: 2008 feb­ruár ele­jén Mici néném, napra ponto­san tizen­há­rom hónap­pal ké­sőbb, 2009 már­cius ele­jén pedig drága Anyács­ka is el­ment. Magam­ra ma­rad­tam hát, mehet­tem. – Men­tem is, ám az első pró­bál­kozás 2010 végén, ill. 2011 ele­jén nem járt siker­rel, 2012 nyár végén a máso­dik, Német­or­szág­ból, már igen: végül 2013. ja­nuár 31-én meg­volt a maga­sabb ava­tás (upa­sam­padā) is.

A hatvan Burmá­ban volt. Elvo­nulás­sal telt. Három hóna­pos elvo­nulás volt egy üre­sen kongó medi­tációs köz­pont­ban, egyma­gam­ban, az esős év­szak ide­jére. Gyűj­töget­tem a kérdé­seimet, hogy majd a hatva­nadi­kon átgya­logo­lok Saya­daw U Teja­niyá­hoz [ejtsd, kb.: sz^hejá­dɔ: ú tédzsa­nija] és kiké­rem a taná­csát. Előre rögzí­tettük az idő­pon­tot; ott volt, várt, és rá is ért.

Jó volt a tak­tika: türel­mesen hall­gatta a kérdé­seket, egyi­ket a másik után, de vá­laszt nem adott rájuk, ha­nem fel­tette he­lyette min­den egyes kér­dés után a maga kérdé­sét. Tudni­illik hogy én mit ten­nék. Fel­tár­tam neki. Nem szólt sem­mit, de ami­kor az utol­só kér­dést is elő­adtam, majd ezt az utol­só kér­dést is én tisz­táz­tam, akár­csak a töb­bit, jóízű­en neve­tett, és moso­lyogva mond­ta: „De hát tudja maga is a vá­laszt, na­gyon is jól! Miért jön akkor hoz­zám?”

Mintha teg­nap lett volna! – A kérdé­seket meg­őriztem.

▲

Most egé­szen másmi­lyen közeg­ben va­gyok – hiány­zik is az a bur­mai közeg, hiány­zanak a bur­mai medi­tációs hagyo­mány­ra oly­annyira jel­lemző medi­tációs köz­pon­tok (kolos­torok), ahol min­den adva, oko­san végig­gon­dolva, gya­korla­tiasan, s ahol lénye­gében min­den a medi­táci­óról, a gya­kor­lás­ról (és per­sze a hala­dás­ról, a spiri­tuá­lis fejlő­dés­ről) szól.

És most itt van – itt és most! – a hetve­nedik. Nagyot lapo­zunk ezzel, mert ez egy másik klub: kilé­pünk a hatva­nasok klub­jából, és átiga­zolunk a hetve­nesek klub­jába. Nnna. Elfogy­tak hát a hat­van­nal kez­dődő villa­mos­jára­tok, egyen­ként, szép sorjá­ban: ez most már a trolik ideje, és Sztálin hetve­nedik­jével nyitunk.

▲

2014–2024. Tíz év. – 2014 márci­usá­ban még egye­temi tanul­má­nyo­kat foly­tattam Bur­mában, és letet­tem a máso­dik félév vizs­gáit. Nem volt (akkor még!) olyan sok bajom az otta­ni nyár­ral és a rek­kenő hőség­gel, elvol­tam vele venti­látor mel­lett meg alatt. A mon­szun­ról ezt már nem mond­hatom el, mert a mon­szun, az kín­keserv volt a javá­ból a kavar­gó tró­pusi ciklo­nok­kal, a napo­kon át szü­net nélkül ömlő eső­vel, a po­csék lég­köri viszo­nyokkal.

És akkor nem volt még kimu­tatva ez a poly­cythae­mia vera névre hall­gató vér­rák­féle, még nem tört el a bal láb­ban a szár­ka­pocs­csont, vi­szony­lag sta­bil volt a látás, sehol ides­tova mű­tendő szür­ke­há­lyog és állan­dó könnye­zés, nem volt ennyi tom­pa szédü­lés, nem volt ez a túl gya­kori kime­rült­ség, tehe­tetle­nül, nem vol­tak fron­tok meg ciklo­nok hatá­sa alatt ilyen rémes „áju­latok”, szét­lapítva, nem volt veríté­kezés ilyen vesze­del­mes, ful­lasztó mér­ték­ben, és a prosz­tata sem zűrö­zött: akár más­fél órát is masí­rozhat­tam, mint Ran­gun­ban vagy Bang­kok­ban, még 2017-ben is, nem volt szük­ség illem­helyre út­köz­ben. (Régi szép idők!) A már 1988 táján diag­nosz­tizált prola­báló mitrá­lis billen­tyű a szív­ben pedig még vélet­lenül sem ju­tott az eszem­be, és pitvar­reme­gés sem for­dult elő. Nem vol­tak lég­zési nehéz­ségek sem. Sérv se volt még, és diver­ticu­losis se. – Meg­annyi „se(m)” – tiszta aranykor!

Aminek, mint min­den arany­kor­nak, le kell tűn­nie, ha egy­szer ez a dolga. Ma, tíz év­vel ké­sőbb ez a fenti kata­lógus a nagy hely­zet, a szám­ba vett, de nem számo­zott ada­lékok­kal. Nagyjá­ból ilyes­miket sike­rült hát tíz év folya­mán (ill. rész­ben már koráb­ban) be­gyűj­teni, hogy úgy mond­jam – fel­derí­teni, kimu­tatni és lajst­romba venni.

▲

Kinek így, kinek úgy ala­kulnak a dolgai a test­ben. Egészen egy­értel­mű: ezek folya­matok egy­től egyig, rá­adá­sul sze­mély­telen – más meg­köze­lítés­ben üres – folya­matok. Nincs ben­nük „én”, nincs ben­nük ön­való, nincs ben­nük senki, mert ha volna valaki – a gazda, a tulaj, akié ez a test (mint ahogy nin­csen gazda) –, akkor a tulaj igen­is intéz­ked­hetne, te­hetne róla, hogy ez és ez ne fej­lőd­jön ki. Tehetne róla, mond­juk rende­letek, uká­zok útján, hogy a test (rūpa) dol­gai ho­gyan ala­kul­janak, hogy így meg így ala­kul­janak, így meg így pedig ne ala­kul­janak, de ez leg­in­kább hiú áb­ránd. – Ugyan­ez áll az „egye­bekre” is, legye­nek azok érzé­sek / érze­tek (veda­nā), a per­cep­ció (sañ­ñā), a kész­teté­sek (saṅ­khārā), vala­mint az érzék­szervi be­nyo­mások tuda­tos­sága (viññā­ṇa), azaz a sze­mély, a sze­mélyi­ség tév­képze­tét keltő öt hal­maz (pañ­cak­khan­dhā), amibe ka­pasz­ko­dunk-csim­pasz­ko­dunk (pañc’­upā­dānak­khan­dhā), miköz­ben az lenne a dol­gunk, hogy az ég­adta vilá­gon sem­mibe se ka­pasz­kod­junk, vö. na ca kiñci loke upā­diyati. – Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/02/levelek-az-erdobol-viii-en-big-me-anatta.html

Épp a minap kap­tam valaki­től egy mélt. Egye­bek mellett ezt írja: Köszö­nöm leve­lét, sajná­lom, hogy a beteg­ségei miatt sokat szen­ved. – Ezt vála­szol­tam neki:

Elmélet­ben min­den­kép­pen tisz­tában va­gyok vele, hogy azok a nya­va­lyák (meg „kóros” álla­potok) egy­szerű­en csak van­nak, továb­bá hogy a „szen­vedés” is ugyan­így csak van – egész pon­tosan úgy, ahogy egy felhő is csak van, de mint ahogy a felhő­höz sincs közöm (= a felhő­vel sincs külö­nö­sebb dol­gom), a test­hez se, a nyava­lyái­hoz se, de még a szen­vedés­hez vagy kínló­dás­hoz sin­csen, ha egy­szer egyik sem az enyém: anic­caṁ añña­thā­bhāvī vipari­ṇāmī mind­egyik, azaz ’mu­landó, más­milyen­né lesz és válto­zik’. Nincs, akié lehet­nének, nincs, aki „birto­kol­hatná” őket – mint ahogy a felhő sem a tulaj­dona senki­nek.

Amúgy a gya­kor­lat­ban is képes va­gyok – hála a gya­korla­tok­nak! – át­látni, hogy ez mennyi­re így van, és en­nek meg­fele­lően ha nem is min­dig, de távol­ságot is tudok tar­tani, amenny­iben nem azo­nosu­lok a dol­gok­kal. Annyi­ra, hogy jót tudok ne­vetni rajtuk!

Kinek így, kinek úgy ala­kul­nak a dol­gai a test­ben: nem tehet róla. Nem­igen tehet róla, azaz leg­fel­jebb ha bizo­nyos mér­tékig tehet róla. Műte­ni persze lehet, amit lehet, de pél­dául a kóro­san tova­bur­jánzó le­mezke­terme­lést csak vissza­szorí­tani lehet gyógy­szere­zés­sel, le­állí­tani, meg­szün­tetni nem. És nem­igen lehet mit tenni ezzel a diver­ticu­losis-szal (pe­dig mi­lyen szép és ígé­retes az eleje, mint a diver­timen­tó-ban!). Mint ahogy az ízle­lés és szag­lás lassú tom­pu­lásá­val sem lehet mit tenni az éte­lek ala­po­sabb fűsze­rezé­sén kívül, de a bőr, a cson­tozat, az izü­letek stb., stb. las­sabb vagy éppen gyor­sabb kopá­sával, örege­désé­vel és le­épülé­sével sem – és ebben az össze­füg­gés­ben, lám, mennyi­re más ennek a „se(m)”-nek a konno­tációja! Még a nyelv is kitol velünk!

Ez a dolguk. Neve­zete­sen az, hogy öre­ged­jenek el, épül­jenek le, adott eset­ben halja­nak el (mint pl. a sej­tek). Mi sem termé­szete­sebb ennél – és a meg­szű­nés­nél: Yaṁ kiñci samu­daya­dham­maṁ, sab­ban­taṁ (= sab­baṁ taṁ) niro­dha­dham­maṁ (ill.: ‑dham­man’ti), hang­zik a Nagy­tiszte­letű Koṇ­ḍañña forra­dalmi fel­isme­rése a Dhamma­cakka­ppa­vat­tana­sutta, vagyis ’A Tan kere­kének meg­for­gatá­sáról szóló tanbe­széd’-ben (SN 56:11). ’Ami csak létre­jöhet, (az) meg is fog szűnni.’ Azaz mind­az, ami csak felté­telek függ­vényé­ben létre­jöhet stb.

Létre­jön – kivál­tó okok és felté­telek függ­vényé­ben –, fenn­áll egy dara­big, miköz­ben más(mi­lyen[né]) lesz (ṭhi­tassa añña­that­taṁ, a néhai K. Ñāṇa­nanda bhanté ragyo­gó angol meg­oldá­sával ’other­wise­ness [„más­milyen­ség”, „más­ként­ség”, „más­féle­(képp)­ség”] in per­sis­tence’), azaz vál­tozik, majd meg­szűnik. Távozik. És távoz­tával máris ki­váltja az ezt kö­vető vala­minek a létre­jöttét. A másod­perc töre­déke – villa­nás­nyi, meg még annál is rövi­debb idő – alatt, azaz szá­munk­ra fel­fog­hatat­lan gyor­sasággal.

Más­milyen lesz, azaz válto­zik – bármi­nemű minő­sítés nélkül. A tudat teszi az érté­kelést, a minő­sítést. Nem lesz se rosszabb, se jobb. Termé­szeti jelen­ségek ezek, min­den minő­síté­sen túl, me­lyek a maguk belső tör­vény­szerű­sége­iknek – és fel­tétel­rend­sze­rek­nek – van­nak alá­ren­delve, és az oko­zati­ság elve alap­ján működnek.

▲

Hogy mit lehet itt tenni…? – Sokat. Nagyon is sokat!

Van egy tan­beszéd a Saṁ­yutta Nikā­yá-ban – ’A társí­tott / kap­csolt tema­tikájú tan­beszé­dek gyűjte­ménye’ –, mely a Nakula­pitu­sutta (’A Naku­lapi­tāhoz inté­zett tan­beszéd’ / ’A Naku­lapi­tāról szóló tan­beszéd’ | SN 22:1) címet viseli, s mely­ben egy Nakula­pitā (’Nakula apja’) nevű, már öreg és bete­ges­kedő világi híve a Budd­hának kap előbb tömör, ám ön­magá­ban nehe­zen értel­mez­hető eliga­zítást magá­tól a Budd­hától arra vonat­kozó­an, ho­gyan viszo­nyul­jon öreg­ség­hez és beteg­ség­hez, aztán pedig a Nagy­tiszte­letű Sāri­putta – a Nagy­tiszte­letű Mahā­mog­gallā­nával együtt a Buddha leg­főbb tanít­ványa – lesz az, aki rész­letei­ben is fel­tárja neki, mi a meg­oldás.

A Buddha azt taná­csolja Nakula­pitā­nak, hogy ennek a meg­köze­lítés­mód­nak meg­fele­lően ké­pezze – vér­tezze fel – magát, ekként gyako­roljon:

ātura­kāyas­sa me sato cittaṁ anā­turaṁ bhavis­satī’ti
’Még ha beteg­ségek gyöt­rik is a tes­tem és szen­ved, a tuda­tom nem fog gyöt­rődni.’

Könnyű ezt mon­dani!

Minde­nek­előtt azt kell tisz­tázni, mit tesz a Buddha taná­csá­nak ellen­téte: ātura­kāyo ceva hoti, ātura­citto ca, ’a tes­tet is beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved, a tuda­tot is beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved’.

A Nagy­tiszte­letű Sāri­putta magya­rázata így fest:

Nos hát, az olyan köz­em­ber, aki nem hal­lott taní­tást (assu­tavā puthuj­jana)*, és nem keresi azo­kat a nemes** gya­kor­lókat, akik a meg­vilá­goso­dás vala­melyik szint­jét a négy­ből már elér­ték (ariyā­naṁ adas­sāvī), járat­lan és kép­zet­len a taní­tásaik­ban (ariya­dham­massa ako­vida ariya­dham­me avi­nīta), nem keresi az igaz embe­reket, a nemes tanít­vá­nyo­kat, járat­lan és kép­zet­len a taní­tásaik­ban (sappu­risā­naṁ adas­sāvī sappu­risa­dham­massa ako­vida sappu­risa­dham­me avi­nīta), a tes­tét úgy te­kinti, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati), vagy mint tulaj­don ön­való­ját, akié a teste (rūpa­van­taṁ vā attā­naṁ), vagy mint aki­nek tulaj­don önva­lójá­ban van a teste (atta­ni vā rū­paṁ), illet­ve a testé­ben az önva­lója (rūpas­miṁ vā attā­naṁ). Annak az elgon­dolás­nak a meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)” (’Ahaṁ rū­paṁ, mama rūpaṁ’). És miköz­ben annak az elgon­dolás­nak a meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)”, a teste válto­zik, más­milyen­né lesz (taṁ rū­paṁ vipari­ṇamati añña­thā hoti). Válto­zása és más­milyen­né válá­sa miatt bánat, sirán­kozás, kín, fájda­lom és két­ségbe­esés támad benne. (Tassa rūpa­vipari­ṇāmañ­ñathā­bhāvā uppaj­janti soka­pari­deva­duk­kha­doma­nas­supā­yāsā.)

* assu­tavā puthuj­jana, ’ta­nu­lat­lan köz­em­ber / át­lag­em­ber’, pon­to­sab­ban olyan, akit nem taní­tot­tak, már­mint a Buddha taní­tá­sai­nak vonat­kozá­sá­ban („nem hall­ga­tott Tant”). A leg­gyak­rab­ban ez a jelzős szer­ke­zet for­dul elő, mely­nek ellen­téte a suta­vant vagy suta­vā ariya­sāva­ka, ’ta­nult ne­mes ta­nít­vány’ – aki hall­gat­ja a Tant, és aki leg­alább sotā­panna, azaz a fo­lyam­ba lé­pett. Lásd még ’world­ling’, puthuj­jana, in: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/05/ahogy-csillag-megy-az-egen-33.html

**Ennek a jelző­nek páli nyelvű ere­deti­jéről (ariya), a jelen­tésé­ről, ill. hasz­nála­táról lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html

A Paṭi­sam­bhidā­magga, azaz ’A meg­külön­böz­tető tudás útja’ című könyv – mely­nek szer­zősé­gét a Nagy­tiszte­letű Sāri­puttá­nak tulaj­donít­ják – egyik alfeje­zete (Ps 1.2, azaz 1. Mahā­vagga: 2. Diṭṭhi­kathā, ’Érte­kezés a néze­tek­ről’) ezt a fenti négy elgon­dolást hason­latok segít­ségé­vel vilá­gítja meg, im­már kive­títve a többi négy hal­mazra (khan­dha) is:

(1) a tes­tét úgy te­kinti, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati),

…mint ahogy egy égő olaj­mé­cses láng­ját és a [láng] szí­nét azo­nos­nak te­kinti (vö.: acciñ­ca vaṇ­ṇañca adva­yaṁ sama­nupas­sati);

(2) …mint tulaj­don ön­valóját, akié a teste (rūpa­van­taṁ vā attā­naṁ),

…mint ahogy a fáé az ár­nyék – a fa bir­toka / tulaj­dona (vö.: chāyā­van­taṁ ruk­khaṁ sama­nupas­sati);

(3) …mint aki­nek tulaj­don önva­lójá­ban van a teste (atta­ni vā rū­paṁ),

…mint ahogy az illat a virág­ban [leledzik] (vö.: pup­phas­miṁ gan­dhaṁ sama­nupas­sati);

(4) …[mint aki­nek] a testé­ben az önva­lója (rūpas­miṁ vā attā­naṁ),

…mint ahogy egy ékkő /ék­szer a szelen­cében van (karaṇ­ḍakas­miṁ maṇiṁ sama­nupas­sati).

És ugyan­így aztán az érzé­sek és érze­tek (veda­nā), a per­cep­ció (saññā), a kész­teté­sek (saṅ­khārā), vala­mint az érzék­szervi benyo­mások tuda­tos­sága (viñ­ñāṇa) vonat­kozá­sában, me­lyek így együtt adják aztán ki a „sze­mély”, a sze­mélyi­ség téves képze­tének (sak­kāya­diṭṭhi) húsz fajtá­ját.

Vö.:
Paṭi­sam­bhidā­magga­pāḷi: 1. Mahā­vagga à 2. Diṭṭhi­kathā (Ps 1.2) à 2. Attā­nu­diṭṭhi­nid­desa (CST) – tkp. az „én”, az ön­való stb. (attā) téves néze­tével, tév­hité­vel (diṭṭhi) kap­csola­tos speku­lációk (attānu­diṭṭhi);

The Path of Dis­crimi­nation, Tiszte­lendő Bhik­khu Ñāṇa­moli angol fordí­tása (1982) – https://suttacentral.net/ps1.2/en/nyanamoli?lang=en&reference=none&highlight=false

Ezek után a Nagy­tiszte­letű Sāri­putta fel­teszi a követ­kező kér­dést: Kathañ­ca, gaha­pati, ātura­kāyo hi kho hoti no ca ātura­citto?, vagyis mi­ként lehet, hogy lehet­séges, hogy ’a tes­tet beteg­ségek gyöt­rik és szen­ved, ám a tuda­tot nem gyöt­rik beteg­ségek és nem szen­ved?’.

Itt lép színre a su­tavā ariya­sāva­ka, a ’ta­nult nemes tanít­vány’ – aki hall­gat­ja a Tant, és aki leg­alább sotā­panna, azaz a fo­lyam­ba lé­pett. (Mint fen­tebb. – A folyam­ba lépés, sotā­patti, a meg­vilá­goso­dás folya­matá­nak első szintje vagy foka.) És ez a su­tavā ariya­sāva­ka min­den­ben az ellen­téte lesz, ami csak a szutta első részé­ben szere­pel, sem­mi olyan el­gon­dolás­nak nem meg­szál­lottja, hogy „én va­gyok a test(em), az enyém a test(em)” (stb.), azaz nem te­kinti úgy a tes­tét, mint ami az ő tulaj­don ön­valója – mint ami ő maga – (na rū­paṁ atta­to sama­nupas­sati) stb. A teste válto­zik, más­milyen­né lesz (taṁ rū­paṁ vipari­ṇamati añña­thā hoti). Válto­zása és más­milyen­né válá­sa miatt nem támad benne bánat, sirán­kozás, kín, fájda­lom és két­ségbe­esés. (Tassa rūpa­vipari­ṇāmañ­ñathā­bhāvā nup­paj­janti* soka­pari­deva­duk­kha­doma­nassu­pāyāsā.) | *Azaz, fel­oldva: na uppaj­jhanti > nup­paj­janti.

Nakula­pitā­ról lásd: https://aimwell.org/DPPN/nakulapita.html

▲

Könnyű volt neki, lehet­ne mon­dani: sotā­panna volt, azaz olyan gya­korló, aki a fo­lyam­ba lé­pett (lásd fen­tebb), majd ké­sőbb, idő­sebb korá­ban meg is szaba­dult. (Lásd: AN 6:120–139 | Bhalli­kādi­sut­tāni, ’A Bhalli­káról és a többi­ekről szóló tan­beszé­dek’.)

Az út adva. – Tudok job­bat? Nem tudok jobbat. Nem jön jobb. Nem lesz jobb. Raj­tam áll vagy bukik, egyes-egye­dül én­rajtam.

▲