Hetedik nap —
mármint itt,
a
KARANTÉNBAN.
November 13-a lett. Először – eredetileg – ötödik volt, tegnap már a hatodik, csak éppen internet nem volt.
Most van.
Hetedik nap. Ez már bőven túl
is van azóta a félidőn. Bizony.
Nem is akarok én semmit.
Semmi baj a karanténban – és semmi baj a karanténnal.
Közben tönkrement az eddigi 3. sz. adapter is a számítógéphez – akku meg már nincs benne/hozzá egy ideje –, továbbá nehezen jött, ugyebár, össze ez az internetkapcsolat, mert bár itt egy használt iPhone, benne SIM-kártya, csak éppen ez utóbbi zárolva, aki pedig mindezt lelkesen beszerezte nekem, egyelőre mással van elfoglalva. Én meg egyre kevésbé értek ilyesmihez, és ennek megfelelően egyre gyakrabban vállalok hülyegyerek-szerepeket!
Karantén. Baj csak akkor
van a karanténnal (vagy bármi egyébbel), ha a tudat bajt csinál belőle és
lármázik, ellenáll, nekifeszül, lázad. Semmi baj a karanténnal.
Tessenek bátran elolvasni
újra bezártság témájához:
https://luangtavilasa.blogspot.com/search?q=bez%C3%A1rts%C3%A1g
További (későbbi) félreértések elkerülése végett úgy érzem, szerencsésebb itt és most tisztázni egynéhány dolgot:
(1) Úgy/Azzal indultam el Magyarországról július 28-án Dél-Olaszországba, hogy ott töltöm az idei esős évszakbeli elvonulást – egy teliholddal későbbi kezdéssel –, és hogy onnan majd Burmába megyek tovább.
(2) Igen ám, de az ottani áldatlan állapotok, a hajmeresztő körülmények (és: történések) miatt négy héttel később az Ácsán Mán [Ajahn Mun] és Ácsán Cshá [Ajahn Chah] fémjelezte thai erdei hagyomány egyik nyugati kolostora, az idén harminc éves fennállását ünneplő Santacittarama [ejtsd: Szantacsittáráma] nyújtott számomra menedéket a hátralévő időre a Rómához közel fekvő Poggio Nativo-ban. Délen sem, náluk sem állt szándékomban tovább maradni az esős évszak kimenetele után.
(3) MAI NAE, mindig minden változik, kiszámítani semmit sem lehet, különösen ilyen időkben nem: Burmába változatlanul nem lehet menni, és sajnos Srí Lanka is leállította külföldiek beutazását, az olyanokét is, akiknek pedig érvényes tartózkodási engedélyük van, mint nekem. Ezzel sajnos ez a lehetőség is elúszott – egyelőre.
(4) Azon a dimbes-dombos, hegyes és szeles, csapadékos vidéken, ahol a Santacittarama található, hideg van. Télen meg még annál is hidegebb, csikorog is akár, pl. januárban. Farkas nincs, de róka akad, ezért inkább talán rókaordító hideg. Kint is, bent is. Mármint az egyes épületekben: az ott élők már hozzászoktak, edzettek, rendszeresen néhány fok volt csak pluszban reggelente, legtöbbjük még mezítláb, zokni nélkül járkált a sarujában, én azonban nehezen vagyok meg éppen hogy vagy sehogy se fűtött helyen, mert fázom, egész egyszerűen fázom, márpedig ott minden áldott nap nem is egyszer kell három épület között ingázni, és el is kell tölteni valamennyi időt odabent. (NB. Tetszenek figyelni? A tudatra. Mármint erre, itt bent. Az én tudatomra. Konvencionális értelemben. Hogy miket mond.)
(5) És akkor jött a kedves
ajánlat, én pedig elfogadtam: ez egy fűtött garzon az Allee szomszédságában
Budán, mindenhez közel, fűtött fürdőszobával, és szép világos a szoba, nagy
ablakkal. Akkor, 2016. november 7-én elmentem innen, Burmába, most
pedig jöttem ezen a napon, pont négy évvel később. Rómából. – Különös
egybeesés…
Tehát csak átmenetileg tartózkodom itt: ahogy lehet menni – Burmába, Srí Lankára vagy Thaiföldre –, menni fogok. Ez az öregedő, lassan, de biztosan leépülő szervezet ott tart már, hogy szinte mindegy, hol nem jó neki! Ha pedig ez a nagy helyzet, akkor inkább kérek tüzes poklot, mintsem a jegesebbiket!
A karantén 16-án éjfélkor jár le. A tizedik napon.
Eddig kétszer szálltak ki ellenőrizni, elhelyeztem-e a két hirdetményt, továbbá hogy itt vagyok-e egyáltalán. Mindkét alkalommal végtelenül udvarias, kedves, barátságos rendőrökkel volt dolgom, akik széles mosollyal az arcukon értekeztek velem. Az első alkalommal nemcsak a hogylétem felől érdeklődött egy rokonszenves, fiatal rendőrtiszt, hanem azt is megkérdezte, hogy MIBEN SEGÍTHETNEK. (Ui., nov. 13-a, péntek: ma is kiszálltak, és ma személyit is kértek. És kedvesen emlékeztettek a kijárási tilalomra.)
Kaptam és kapok most is segítséget: kedves barátomék, K. Péterék azok, akik újfent elszállásoltak, továbbá K. Gergő, aki a reptéren várt, ebéddel; idefuvarozott és be is szerzett nekem jó néhány napra elemózsiát, és jószívűen gondoskodott/-ik egyéb, az ittlakáshoz nélkülözhetetlen dolgokról.
Le a kalappal előttük,
ANUMÓDANÁ —
hálás köszönet mindnyájuknak! Sādhu, sādhu, sādhu!
… akárcsak a kitartó, hűséges N. Benedeknek, aki ezúttal is PC/IT-vonalon remekel, és szerez be, hajt fel nekem mindenfélét, hogy lehessen végre itt is internet. – (Ami van is, meg nem is: most éppen nincs, mert valami nem úgy alakult, aminek látszott. MAI NAE!) – És szegény türelmesen viseli a balgaságokat is: majdnem az összes fellelhető aljzatot végigpróbáltam a lakásban, a számítógép azonban csak nem akart bekapcsolni. Már meg is beszéltük, hogy akkor kedden elvisszük szervízbe, amikor megláttam az új adaptert – az éjjeliszekrénykén. Az előző, tönkrement adapterrel próbálkoztam. – Mint a rátótiak!
Hülyegyerek-képzőt fogok
nyitni. Át kell még gondolni, kikből álljon majd a célközönség.
Kedden zárt cipőt is kell
nézni valahol, mert csak egy árva pár szandálom maradt – remélem, nem a
fejemre akarom majd húzni!
