Kifutunk a világból meg az időből. Továbbá: egy nap az egész a gatyába megy!

Kedves ***,

azelőtt a népek kifutot­tak az idő­ből. Olykor a világ­ból. Érde­mes elkép­zelni a képi­ségét. Meg az ígére­tüket.

Van a Buddhá­nak egy-két tanbe­széde, mely a világ vé­gére ve­zető út­ról szól. Az ere­deti (a páli) azért jobb, mert ott ugyan­az a nyelv­tani eset fe­jezi ki egy szó eset­ragja­ként, amit a ma­gyar (1) -ra/-re-vel, ill. (2) -hoz/-hez/-höz-zel fejez ki. Vagyis a Buddha világ vé­gére ve­zető útja egy­ben a világ végé­hez is ve­zető út – és így máris MÉG IZGAL­MA­SABB ez a kérdés! 😂 Mennyi izga­lom!

Főleg hogy a Buddha azzal foly­tatta, hogy „sima” („egy­szerű”) oda­uta­zás­sal/-mene­tellel nem is lehet elér­ni a világ végét, ugyan­akkor per­sze a világ­nak igenis van vége = vége van, és oda el is lehet jutni. Itt olvashat erről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ayam-vuccati-ariyassa-vinaye-loko-ezt.html

▲

Idő mint olyan nincs is, kedves ***! 😂 Mint ahogy moz­gás sin­csen. Annyi baj le­gyen: az em­bert ezek a dol­gok is jól meg­vezetik!

Azt írja, hogy „roha­nok a nagy SEM­MIBE!” – És azt nem kér­dezi meg magá­tól, hogy hon­nan rohan a sem­mibe? Érde­mes azt is meg­néz­nie, hogy ha a „sem­mibe” rohan, akkor ott mégis mi van? Van vala­mi egy­álta­lán? Ahol ugyan­is „sem­mi” van, ott csak akad vala­mi, vagy nem … ??? 😂 Tetszik tudni … a sem­mi az a hely, ahol még „sem­mi” sin­csen! Ahol ugyan­is „sem­mi” van, az már vala­mi, ami ott van. A sem­mit el sem tud­juk kép­zelni magunk­nak: ahogy arra gon­do­lunk, hogy „sem­mi”, már gondol­tunk vala­mire, vagyis a sem­mi kép­zete és fo­galma meg­jelent a tudat­ban, s ezzel „vala­mi”-vé avan­zsált.

▲

Jaj de rég volt itthon... Nem akar vissza jönni?? 😂 Viccet félre­téve... Szo­morú a hely­zet.. Na­gyon. – Tényleg vicces kedvé­ben lehet! Szük­ség is van rá! Olyan ez vala­hol, mint az öre­gedés meg a le­épü­lés: ha meg­fogunk ben­nük vala­mit, ha észre­ve­szünk ben­nük vmi mulat­ságo­sat, móká­sat – úgy is lehet­ne mon­dani, hogy tragi­komi­ku­sat –, akkor ne­vetni is képe­sek le­szünk rajta, ha más­képp nem, hát KÍNUNK­BAN! Tetszik en­gem érteni? Szamár­fület kell mu­tatni oly­kor a dol­gok­nak! Itt az embe­rek szíve­sen nevet­nek egy jót kín­juk­ban: még az Ambu­luwá­wa köz­pont­ban for­dult elő rend­szere­sen, ahol vol­tunk egy páran az én kor­osztá­lyom­ból, hogy hol ez, hol az tá­pász­ko­dott fel a padló­ról nagyo­kat nyög­dé­cselve … én meg kedve­sen és ártat­lanul moso­lyog­tam (belül meg jót somo­lyog­tam) mind­ehhez, és rend­sze­rint meg­szólal­tam: jarā pi duk­khā (dzsa­rá pi duk­khá), ’bizony szen­vedés az öre­gedés és le­épü­lés’, mire a ked­ves érin­tett hango­san fel­neve­tett. – Igen, a déli budd­hiz­mus kultú­rája már csak ilyen: tud­juk jól, mi van, mi vár ránk stb., job­bat meg amúgy se tehe­tünk, mint.

Egy 75 éves lon­doni bará­tom­nak írtam meg még ta­valy egy régi emlé­kemet a „víz­mű­vek” kap­csán (ő emle­geti így: water­works). 1968 nyara talán, Ara­don, láto­gató­ban a nagy­mamá­nál – vagy ugyan­ott, csak ké­sőbb? 1972 táján? Nem tudom. Ott ül­tünk hár­man, két otta­ni, velem egy­idős haver meg én, egy tera­szon. Vala­mi üdítő­félét fo­gyaszt­hat­tunk. Kamasz-élce: egyi­kük elő­adta nagy kajá­nul, mint vala­mi kikezd­hetet­len igaz­ságot, misze­rint az utol­só csepp min­dig a ga­tyába megy. – Ez azért jutott nekem né­hány éve az eszem­be, mert így öre­gedő­ben, tet­szik tudni, nem­csak az utol­só csepp megy oda, ha­nem gyak­ran saj­nos már az első is (vagy még több!!!), ott kezdi, ott köt ki, ha nem érünk idő­ben oda vala­hová, ahol p***ni lehet.

És az hagy­ján, hogy ezt meg­írtam az én régi jó bizal­mas bará­tom­nak Lon­donba, de hozzá is tet­tem rög­vest: a leg­izgal­ma­sabb majd az lesz, ami­kor az egész megy a gatyá­ba! 😂 Hát nem, ***? – Remek volt a fogad­tatása! Annyi­ra tet­szett neki, hogy azon mele­gében to­vább is küldte! 😂 A meg­fele­lő kor­osz­tály­nak per­sze, akik ezt iga­zán érté­kelni tudják.

▲

Forgas­son ki min­dent, amit ír nekem – ami a későb­bie­ket tölti ki a mél­jében. Igen, kifor­gatni: le­gyen kívül a bélés. Állít­son min­dent a feje tete­jére. Vegye min­den­nek az ellen­kező­jét | az ellen­tett­jét. Szomorú? Úgy a jó, ha szo­morú. Na és? – Egye­dül van? Az mit tud? Tessék elő­kotor­ni a kér­dés­özönt, amit még régeb­ben küld­tem egy­szer, és bele­vágni. Körbe­járni. Min­dent. Ízekre szedni. Szét­szedni. Újra össze­rakni: miért baj, ha? Miért baj az, hogy? Mi a baj azzal, hogy? Mi? Mi? Min­dent meg­kérdő­jelezni, min­den állí­tás­nak vagy meg­álla­pítás­nak az érvé­nyes­ségét, mert­hogy ez is mind-mind a meg­veze­tettsé­günk, mi pedig be­dőlünk. MIN­DEN­NEK bedő­lünk.

Nem tudom merre tovább.. Nem szíve­sen csiná­lom azt se amit most csiná­lok. Tény­leg egy tapo­só malom az egész élet. Semmi értel­me. – Erről már volt szó, nem is szeret­ném ismé­telni magam. A bezárt­ság-blog­ban találja az alap­vető meg­köze­lítés­módot. Tessék újra elol­vasni: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/bezartsag-nem-akarjak-inkabb-vegre.html

Értelme igazá­ból annak van, amit ugyan­csak el­mond­tam már kis­millió­szor: tenni róla, hogy többé ne kell­jen újra meg­jelen­nie vala­mi­lyen (vala­me­lyik) létfor­mában. – Remé­lem, ezt a be­jegy­zést már jól isme­ri: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html

Boldog nem leszek, sehol. – De. De lesz: ha akarja. Bár­hol. Most még nem akarja. Jobb, ha ezt elhi­szi nekem. – Én nem tudok bol­dog lenni. – Nem lehet ’tudni’. Képes­nek lenni. Az nem így műkö­dik. Amúgy pedig: miért akar min­den­áron bol­dog lenni?

▲

A legjob­bakat mind­nyá­juk­nak,
barát­ság­gal, mettá­val:
Bhanté Vilásza

 

Van ott valaki...? Valami...???

▲

Rátótiáda karanténban

Hetedik nap —
mármint itt,

a

KARANTÉNBAN.

November 13-a lett. Először – eredetileg – ötödik volt, tegnap már a hatodik, csak éppen internet nem volt.

Most van.

Hetedik nap. Ez már bőven túl is van azóta a félidőn. Bizony.
Nem is akarok én semmit. Semmi baj a karanténban – és semmi baj a karanténnal.

Közben tönkre­ment az eddigi 3. sz. adapter is a számító­géphez – akku meg már nincs benne/hozzá egy ideje –, továbbá nehe­zen jött, ugyebár, össze ez az internet­kapcsolat, mert bár itt egy használt iPhone, benne SIM-kártya, csak éppen ez utóbbi zárolva, aki pedig mindezt lelkesen beszerezte nekem, egyelőre mással van elfog­lalva. Én meg egyre kevésbé értek ilyes­mihez, és ennek megfe­lelően egyre gyak­rabban vállalok hülye­gyerek-szerepeket!

MAI NAE — ไม่แน่

Karantén. Baj csak akkor van a karan­ténnal (vagy bármi egyéb­bel), ha a tudat bajt csinál belőle és lármázik, ellenáll, neki­feszül, lázad. Semmi baj a karanténnal.

Tessenek bátran elol­vasni újra bezárt­ság témájához:

https://luangtavilasa.blogspot.com/search?q=bez%C3%A1rts%C3%A1g

További (későbbi) félre­értések elke­rülése végett úgy érzem, szeren­csésebb itt és most tisz­tázni egy­néhány dolgot:

(1) Úgy/Azzal indultam el Magyar­országról július 28-án Dél-Olasz­országba, hogy ott töltöm az idei esős évszak­beli elvonulást – egy teli­holddal későbbi kez­déssel –, és hogy onnan majd Burmába megyek tovább.

(2) Igen ám, de az ottani áldatlan álla­potok, a hajme­resztő körül­mények (és: törté­nések) miatt négy héttel később az Ácsán Mán [Ajahn Mun] és Ácsán Cshá [Ajahn Chah] fémje­lezte thai erdei hagyo­mány egyik nyugati kolostora, az idén harminc éves fenn­állását ünneplő Santa­citta­rama [ejtsd: Szanta­csittá­ráma] nyújtott számomra mene­déket a hátra­lévő időre a Rómához közel fekvő Poggio Nativo-ban. Délen sem, náluk sem állt szándé­komban tovább maradni az esős évszak kime­netele után.

(3) MAI NAE, mindig minden változik, kiszá­mítani semmit sem lehet, külö­nösen ilyen időkben nem: Burmába válto­zatlanul nem lehet menni, és sajnos Srí Lanka is leállí­totta külföl­diek beuta­zását, az olya­nokét is, akiknek pedig érvé­nyes tartóz­kodási enge­délyük van, mint nekem. Ezzel sajnos ez a lehe­tőség is elúszott – egyelőre.

(4) Azon a dimbes-dombos, hegyes és szeles, csapa­dékos vidéken, ahol a Santa­cittarama található, hideg van. Télen meg még annál is hidegebb, csikorog is akár, pl. januárban. Farkas nincs, de róka akad, ezért inkább talán róka­ordító hideg. Kint is, bent is. Mármint az egyes épüle­tekben: az ott élők már hozzá­szoktak, edzettek, rendsze­resen néhány fok volt csak pluszban regge­lente, leg­többjük még mezítláb, zokni nélkül járkált a saru­jában, én azon­ban nehezen vagyok meg éppen hogy vagy sehogy se fűtött helyen, mert fázom, egész egysze­rűen fázom, márpedig ott minden áldott nap nem is egyszer kell három épület között ingázni, és el is kell tölteni vala­mennyi időt odabent. (NB. Tet­szenek figyelni? A tudatra. Már­mint erre, itt bent. Az én tudatomra. Konven­cionális érte­lemben. Hogy miket mond.)

(5) És akkor jött a kedves ajánlat, én pedig elfo­gadtam: ez egy fűtött garzon az Allee szom­széd­ságá­ban Budán, mindenhez közel, fűtött fürdő­szobával, és szép világos a szoba, nagy ablakkal. Akkor, 2016. november 7-én elmen­tem innen, Burmába, most pedig jöttem ezen a napon, pont négy évvel később. Rómából. – Különös egybeesés…

Tehát csak átme­netileg tartóz­kodom itt: ahogy lehet menni – Burmába, Srí Lankára vagy Thai­földre –, menni fogok. Ez az öre­gedő, lassan, de bizto­san leépülő szer­vezet ott tart már, hogy szinte mindegy, hol nem jó neki! Ha pedig ez a nagy helyzet, akkor inkább kérek tüzes poklot, mint­sem a jegesebbiket!

A karantén 16-án éjfélkor jár le. A tize­dik napon.

Eddig kétszer szálltak ki ellen­őrizni, elhe­lyeztem-e a két hirdet­ményt, továbbá hogy itt vagyok-e egyál­talán. Mindkét alka­lommal végte­lenül udvarias, kedves, barát­ságos rendő­rökkel volt dolgom, akik széles mosollyal az arcukon érte­keztek velem. Az első alka­lommal nemcsak a hogy­létem felől érdek­lődött egy rokon­szenves, fiatal rendőr­tiszt, hanem azt is megkér­dezte, hogy MIBEN SEGÍTHETNEK. (Ui., nov. 13-a, péntek: ma is kiszálltak, és ma szemé­lyit is kértek. És ked­vesen emlé­keztet­tek a kijárási tila­lomra.)

Kaptam és kapok most is segít­séget: kedves bará­tomék, K. Péterék azok, akik újfent elszállá­soltak, továbbá K. Gergő, aki a repté­ren várt, ebéddel; idefuva­rozott és be is szerzett nekem jó néhány napra elemó­zsiát, és jószí­vűen gon­dos­kodott/-ik egyéb, az ittla­káshoz nél­külöz­hetet­len dolgokról.

Le a kalappal előttük,

ANUMÓDANÁ —

hálás köszö­net mind­nyá­juknak! Sādhu, sādhu, sādhu!

… akár­csak a kitartó, hűséges N. Bene­deknek, aki ezút­tal is PC/IT-vonalon remekel, és szerez be, hajt fel nekem minden­félét, hogy lehes­sen végre itt is internet. – (Ami van is, meg nem is: most éppen nincs, mert valami nem úgy ala­kult, aminek látszott. MAI NAE!) – És szegény türel­mesen viseli a balga­ságo­kat is: majd­nem az összes fellel­hető aljza­tot végig­próbál­tam a lakásban, a számító­gép azonban csak nem akart bekap­csolni. Már meg is beszél­tük, hogy akkor kedden elvisszük szer­vízbe, amikor meg­láttam az új adap­tert – az éjjeli­szekrény­kén. Az előző, tönkre­ment adap­terrel próbál­koztam. – Mint a rátó­tiak!

Hülye­gyerek-képzőt fogok nyitni. Át kell még gon­dolni, kikből álljon majd a cél­közönség.

Kedden zárt cipőt is kell nézni vala­hol, mert csak egy árva pár szandá­lom maradt – remé­lem, nem a fejemre aka­rom majd húzni!

😎

  

Bezártság —

Nem akarják inkább végre jól érezni magukat a bőrükben?

Már na­pok óta készülök erre, csak éppen hol az agy­nak tá­mad ko­ra­dél­után hir­te­len gon­do­lat­re­ke­dése, hol le kell dőlni vala­mi áju­lat okán, hol meg el­tré­cse­lem (jaj!) az időt, el­ke­nem min­den­féle friss hír meg véle­mény olva­sásá­val, több forrás­ból is, vagy­is dő­re mód ha­gyom, hogy a tu­da­tom szét­szaladjon a világ rette­netei között — hogy az­tán ezek a ret­te­ne­tek el­kezd­jék ki­kez­de­ni szépen. Holott …

Az álta­lam mindun­talan hivat­kozott, csodá­latos Ajahn Brahm (Ácsán Bráhm), aki az egyik leg­fel­ké­szül­tebb és legta­pasz­taltabb, leg­gyakor­latia­sabb, hal­lat­la­nul nép­sze­rű me­di­tá­ciós ta­nár az egész vilá­gon, The Art of Disappearing. The Buddha’s Path to Last­ing Joy (’Az el­tű­nés mű­vé­sze­te. A Buddha mara­dandó öröm­höz vezető útja’) című lebi­lin­cse­lő köny­vé­ben rö­vi­den be­szá­mol arról, hogy évek­kel azelőtt meg­hívták Japánba, és egy öt­csil­la­gos lu­xus­szál­lo­dá­ban he­lyez­ték el. (Boston: Wisdom, 2011. 58–59. old.) Igen ám, de ven­dég­lá­tói meg­fe­led­kez­tek ar­ról, hogy théra­váda szerze­tes déli 12 után már nem ehet, így Ácsán Bráhm az­nap éh­kop­pon maradt. Fáradt volt, pihenni akart, csend­ben meditálni, csak hát ez egy lár­más szál­lo­da volt. A vége az lett, hogy ott ült, írja, abban a szállo­dai szobá­ban, ami egy va­gyon­ba ke­rült, és csak arra tudott gon­dolni, hogy „ez itt egy börtön”. Ide­jé­ben fel­is­mer­te azon­ban, hogy azért volt szá­má­ra bör­tön az az ötcsil­lagos szálloda, mert nem akart ott len­ni. Azon nyom­ban tett is azért, hogy az a nem meg­felelő, buta tudat­állapot vál­toz­zon. A lé­nyeg ugyan­is az, így Ácsán Bráhm, hogy minden további nélkül érez­hetem ma­gam bör­tön­ben egy öt­csil­la­gos szál­lo­dában vagy akár egy tenger­parti strandon, mert nem szá­mít, hol va­gyunk: bár­hol le­gyünk is, ha ép­pen nem akarunk ott lenni, bör­tön­ben le­szünk. —

A tudat­tal kell ezt a dolgot tisztázni, a tudatban kell tisztába ten­ni: itt aka­rok len­ni, ahol most va­gyok, avagy sem? Ha nem aka­rok itt lenni, még­is mi­ért nem aka­rok? Mi­től az el­len­ál­lás? A neki­feszülés? És: ki az ottan, ott bent, aki neki­feszül? Aki ellen­áll? Miért nem jó ott, ahol most vagyok? Mi a nem jó benne? Egyál­talán: mi a baj vele?

Ha az ember megáll egy pilla­natra, egy sokkal böl­csebb meg­köze­lítés­mód ve­szi át a sta­fé­ta­bo­tot: „Jaj, dehogy is! Ez pont jó lesz nekem. Ezzel a hellyel, ahol most va­gyok, sem­mi, de sem­mi baj nin­csen. Igenis itt akarok lenni és medi­tálni akarok, fájó térd­del, zsib­ba­dó láb­szár­ral, rá­adá­sul viszket az orrom is, túl nagy a zaj, rakon­cátlan­kodik ez a hü­lye tu­da­tom is itt ne­kem, de ez­zel sincs sem­mi baj. Itt aka­rok lenni, itt, és itt fogok szé­pen ma­rad­ni, és igen­is gya­ko­rol­ni fo­gok.”

Ácsán Bráhm ezzel a bölcs meg­látás­sal kerekíti le: When you want to be exactly where you hap­pen to be, you’re free. Hát ez az, kérem szépen: ’Ha pon­to­san ott akarsz len­ni, ahol ép­pen le­led­zel, [már­is] sza­bad leszel.’

Nem kell jobban elma­gyarázni: teljesen egyér­telmű. Ha megpró­bálok bár­mi­fé­le erő­szak­te­vés vagy ma­kacs ellen­állás és neki­feszülés, netán megfuta­mo­dás he­lyett bele­simul­ni mind­abba, ami ott és akkor, abban az adott helyzet­ben, abban a pilla­nat­ban ép­pen van, zaj­lik, fenn­áll, már­is ola­jozot­tabban men­nek a dol­gok.

Ácsán Bráhm egy másik megtör­tént esetet is bemutat. Történt egy­szer sok-sok év­vel az­előtt Thai­föl­dön, hogy ártat­lanul bebör­tönöz­tek egy szerze­test — ak­kor, ami­kor már majd­nem meg­válasz­tot­ták a thai Szan­gha, azaz a szerze­tes­rend fejé­nek, Szangha­rádzsá­nak (Saṅgha­rā­ja), ám egy má­sik szer­zetes is ácsin­gózott erre a posztra. Nosza, meg­vá­dol­ta, hogy kom­mu­nis­ta, ami az ak­ko­ri Thai­földön börtön­bünte­tést is von­ha­tott ma­ga után. A tör­té­net szer­ze­te­se két évet ka­pott, az ácsin­gózó vetély­társ pedig a Rend feje lett.

Ez alatt a két év alatt megírta önélet­rajzát a börtön­ben. Nagyon él­vez­te azt az időt ott bent. Nem kel­lett tan­beszé­deket tarta­nia, nem kellett a hívek ren­del­kezé­sére áll­nia nap mint nap ebéd után. Egy­szerű, de tiszta és jó ételt kapott, és külön kis taka­ros „szo­bá­ja” volt (NB.: Ácsán Bráhm így fo­gal­maz: … had … a nice little room for himself …). És azt mond­ta, hogy cso­dá­la­tos, ha az ember­nek ilyen nagy szabad­sága van! — If you want to be in the pri­son cell, you’re free. [Ki­eme­lés az erede­tiben.] Vagyis: ’Ha [ott] akarsz len­ni a zár­ká­ban, [már­is] sza­bad le­szel.’

És akkor, folytatja Ácsán Bráhm, rájött, hogy nem számít, mivel fog­la­la­tos­ko­dunk ép­pen, vagy hogy hol va­gyunk. Ahogy ott aka­runk lenni, ahol törté­nete­sen ép­pen va­gyunk, ha egy­szer egy­ide­jű­leg más­hol nem is le­het­nénk — rá­adá­sul bár­mi­lyen kö­rül­mé­nyek között —, és ahogy azt akar­juk csinál­ni, amit ép­pen csi­ná­lunk (ami ép­pen a ten­ni­va­lónk, a dol­gunk), ak­kor sza­ba­dok leszünk. Önszán­tunk­ból le­szünk ott, bol­do­gan, tel­jes meg­elé­gedé­sünkre, hi­szen si­ke­re­sen hoz­zá­ido­mul­tunk az adott hely­zet­hez, bele­simul­tunk a dol­gok­ba, ahogy azok a dol­gok ép­pen van­nak. Most. Ebben a min­den­kori je­len pilla­nat­ban, itt és most. Azon, ami most van, sok­szor nem lehet és sok­szor nem is tu­dunk vál­toz­tat­ni: a ki­vál­tó okok­nak az a leg­főbb jel­lem­ző­je, hogy a múlt­ban ta­lál­ha­tók. Utó­lag sem­mit sem te­he­tünk, s ezért az a jó, ha meg­ta­nu­lunk az­zal együtt lé­tez­ni, ami ép­pen fenn­áll.

Hát igen: mindig minden­ről konkrét elképze­léseink vannak. És elvárá­sa­ink van­nak: en­nek és en­nek ilyen­nek meg ilyen­nek kell lennie. Ha nem jön be, jó na­gyot csa­ló­dunk. Pre­fe­ren­ciá­ink van­nak: ezt így sze­ret­jük, nem pedig úgy. Én itt szok­tam ülni, és itt is fogok ülni. Ha bele­gebe­dek is! Ezt és ezt szok­tam regge­lire enni, és garan­táltan bele­pusz­tu­lok, ha va­la­mi egé­szen mást kell en­nem!

Ahogy azonban tudatosan és módsze­resen átren­dezem szépen eze­ket a lehe­tet­len, gör­csös be­ideg­ző­dé­se­ket, módsze­resen lebon­tom a már fel sem tűnő pre­feren­ciá­im vég­te­len ha­dát, túl­len­dü­lök a megszoká­sokon — az ember, ugyebár, a szoká­sai­nak a rab­ja, né­me­tül Ge­wohn­heits­tier, ami szó sze­rint ’szokás-állat’! —, mi több, én ma­gam törek­szem a rend­sze­res vál­toz­ta­tás­ra, azzal nem is kettő, hanem egye­ne­sen há­rom le­gyet ütöt­tem egy csa­pás­ra.

• Az első számú légy: elébe mentem a Buddha egyik alapté­telének, a lét há­rom is­mér­ve kö­zül a mu­lan­dóságnak. Magam teszek róla, hogy ez-az vál­tozzon kö­rü­löt­tem és ben­nem, és ez­zel magá­tól érte­tődő lesz, hogy soha semmi nem ma­rad úgy, aho­gyan van. Ez lesz a nor­má­lis, mint ahogy az is. Anic­caṁ. —

• A kettes számú légy: könnyebb lesz a lét azáltal, hogy nem szegü­lök el­len ál­lan­dó jel­leg­gel an­nak, ami ép­pen felbuk­kan, csak mert éppen nem tetszik vala­mi­ért. Bár­hol, bár­mi­kor ké­pes le­szek együtt ára­molni mind­azzal, ami az adott pil­lanat­ban ép­pen zaj­lik. Ajahn Chah (Ácsán Cshá) egyik cso­dálatos tulaj­donsága volt ez: azon­nal hoz­zá­ido­mult az adott hely­zet­hez. Ennek az az óri­ási elő­nye egy­ben, hogy BIG ME — a Nagy Én, a felfuvalkodott ego — sike­res le­bon­tá­sá­nak is esz­kö­ze. (Mint ahogy az is, hogy nem magam­mal foglalko­zom elsődle­gesen, ha­nem azt né­zem, a má­sik em­ber­nek mi a jó, mi­re van szük­sége, mit te­he­tek én azért, hogy jobb le­gyen ne­ki!)

• A hármas számú légy: kimutat­ták, hogy ha az agynak valami új dol­got kell meg­ta­nul­nia, va­la­mi­lyen válto­záshoz alkalmaz­kodnia stb., akkor a gerinc­velő­ben tá­rolt szür­ke­állo­mány-után­pót­lás el­indul fel­felé az agyba, ahol is vala­mennyi idő után be­épül­nek az új sej­tek a meg­fe­le­lő helyre. Más szóval az agy­sejtek nem­csak elha­lnak, ha­nem bi­zony új­ra is ter­me­lőd­nek, mi­helyst új elfog­laltsá­got kere­sünk magunk­nak, új hob­by után né­zünk, el­kez­dünk ta­nul­ni akár het­ven éve­sen (igen!!!) egy új nyel­vet, új hely­re köl­tö­zünk, ahol min­dent ki kell is­mer­ni, fel kell tér­képezni stb.; átren­dez­zük a fél la­kást, és meg kell ta­nul­ni, mi ho­vá ke­rült, vagy új út­vona­lon járunk a munka­helyünk­re stb., stb., stb.

Ácsán Cshá egyik ragyogó mód­szere az állandó és várat­lan változ­ta­tás volt, ami­vel ele­jét vet­te, hogy a szer­ze­tesei­ben a megszokás fölös­leges beideg­ző­dé­sek­hez ve­zes­sen. Egy­részt rend­sze­re­sen meg­tapasztal­hatták, hogy a Négy Ne­mes Igaz­ság, vala­mint a ha­lál ki­vé­te­lé­vel sem­mi fe­lől nem le­het bizo­nyos­ságunk — hogy sem­mi sem biz­tos (mai nae, ไม่แน่ volt Ácsán Cshá egyik leg­ismer­tebb és leg­súlyo­sabb kité­tele) —, más­részt pe­dig elsa­játí­tot­ták a ké­pes­sé­get ar­ra, hogy elfo­gadják, aho­gyan a dolgok éppen alakul­nak, hogy meg­bé­kél­je­nek az­zal, ami ép­pen és aho­gyan éppen van. Ez utób­bi vonatko­zásában Ácsán Cshá min­dig azt mond­ta, hogy ér­jé­tek be az­zal, ami és ahogyan van, ne akar­ja­tok min­dig vala­mi mást, ez pont így a jó, pho dee, พอดี (szó sze­rint ’elég jó’).

Lásd: https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf

A fránya nagy ego, BIG ME áll ellen, BIG ME a maga kis prefe­renci­áival és be­ideg­ződé­sei­vel. És azo­no­sul.

Igen, jó, ha felis­merjük, hogy minden­nel azono­sulunk. Ez azt je­len­ti, hogy kel­lő tá­vol­ság­tar­tás he­lyett hagy­juk, hogy az adott hely­zet kivál­totta érze­teink „meg­egye­nek”. Elso­dor­nak, ez pe­dig csak az alap­állá­sunkat erősíti: ez az enyém, ez én va­gyok — ez az én énem, ön­va­lóm, ön­lé­nye­gi­sé­gem, ön-magam (etaṁ mama, eso­ham­asmi, eso me attā) —, min­den­hol ez az „én, én, én!”, hol­ott min­den folya­mat személy­telen, üres, hi­szen nél­kü­lö­zik az ön­va­lót. És mi­nél na­gyobb BIG ME, an­nál inkább ural min­dent ez az „én, én, én!”. Éhes va­gyok (= én), fáj a ha­sam (= az én ha­sam), unom (= én), ele­gem van (= nekem), vég nél­kül, pe­dig egy ér­zet csu­pán ér­zet, sem­mi más, egy érzés csak érzés — van vala­mi közöm hozzá­juk? Min­den­ből drá­ma lesz, és be is lé­pünk abba a drámá­ba: világo­kat terem­tünk magunk­nak a tu­dat­ban (mert ab­ban a vi­lág­ban, ami adott, nem akar­juk ma­gunkat jól érez­ni), az­tán be­lak­juk őket, be­ren­dez­ke­dünk bennük. BIG ME a fősze­repben. Tes­senek a kijá­rási kor­lá­to­zás ide­jé­ből szán­ni egy kis időt erre a blog­bejegy­zésre is BIG ME témá­já­hoz:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

BIG ME természetesen vak. Nem is lehet­ne ez más­képp, hi­szen osto­ba és meg van ve­zet­ve. Szen­tül hi­szi, hogy min­den­ről a kinti világ, az embe­rek, az idő­já­rás, a kö­rül­mé­nyek, a hely­zet (ha nem­zet­kö­zi, még fo­ko­zódik is, ugyebár!) és hason­lók te­het­nek, és meg sem for­dul a fe­jé­ben, hogy a ben­ne mun­kál­kodó ellen­érzésről és hason­lókról nem a má­sik em­ber te­het, ha­nem ő, csak­is ő, mert az el­lenér­zés az ő tuda­tában jele­nik meg, az ő reak­ció­ja va­la­mi­re, ami mö­gött sok min­den hú­zódik meg, mint pl. az elő­íté­letei, az el­vá­rá­sai, a be­ideg­ző­dés­ei, a szo­cia­li­zá­ció­ja, az ak­tuális légköri viszo­nyok, front­rendsze­rek, bal láb­bal ke­lés stb., stb., stb., csak per­sze ezt kép­telen meg­lát­ni — és belátni. Jó mód­szer kezdők­nek az az egy­sze­rű gya­kor­lat, ami ar­ról szól, hogy meg­fi­gyel­jük a reak­ció­inkat, és rákér­de­zünk: mennyi­ben fe­le­lős a má­sik em­ber (a hely­zet, bár­ki, bár­mi) azért, amit épp most át­élek, amit épp most itt bent ér­zek?

A tu­dat minden­re azon­nal reagál: ez az „azon­nal” túl gyors ah­hoz, hogy kö­vet­ni tud­juk. Mire ott a reak­ció, sok­szor már ké­ső. Nem baj. Be le­het gyako­rolni, hogy mi­hama­rabb fel­is­mer­jük, mi a hely­zet, és át­lássuk, hogy ezek a tudat­ban zajló, tő­lünk füg­get­len osz­tá­lyo­zá­sok, be­so­ro­lá­sok.

Mély nyomot hagyott bennem egy élmé­nyem Burmá­ban. Ran­gun­ban volt dol­gom egy nap. A Shwe Oo Min me­ditá­ciós központ egy falu pere­mén helyez­ke­dik el, jó húsz perc gya­log­út­ra a fő­út­tól, a busz­meg­álló­tól. A falu egy részén is át kellett gyalogolni. Szür­ke reg­gel volt az­nap, nyo­mott idő. Érez­tem ide­bent a szürke­séget, és érez­tem az el­len­ál­lást, BIG ME el­len­ál­lá­sát. Hogy vinnyog itt ne­kem, nem tetszik neki. És ab­ban a pilla­nat­ban meg­szó­lalt itt bent egy hang, és csak ennyit mon­dott: aniṭ­ṭhā­ram­ma­naṁ.

És ahogy ez a szép­séges páli szóössze­tétel elhang­zott itt bent, már szer­te is fosz­lot­tak ezek a „ne­ga­tív” érzé­sek. Ez a műszó, ez a szak­kifeje­zés azt jelenti, hogy ’nem­kí­vá­na­tos’ (aniṭ­ṭha) + ’tu­dat­tárgy’ [āram­ma­na(ṁ)]. Ez tehát sem­mi egyéb nem volt, mint egy nem­kí­vá­na­tos tu­dat­tárgy (ami­nek az ellen­téte, monda­nunk sem kell, a ’kí­vá­na­tos tu­dat­tárgy’, iṭ­ṭhā­ram­ma­naṁ). Nem kí­vá­nom, és ezért szaba­dulni aka­rok tőle, ám mi­nél in­kább sza­ba­dul­ni aka­rok tő­le, an­nál job­ban megma­kacsolja magát, és marad. Mi több: föl is erő­ső­dik még ne­kem! Ha fáj­da­lom, akár az elvisel­hetet­len­ségig is, pedig nem kell így lennie.

A tu­dat­tár­gyak­kal per­sze sem­mi baj, mert­hogy ők csu­pán tu­dat­tár­gyak, mi még­is foly­ton vá­lo­ga­tunk: ez tet­szik, ezt szeretem, ide ve­le, de rög­tön! — ez nem tet­szik, ezt nem szeretem, el ve­le, de izi­ben!

Szóval megje­lent a tudat­ban a felis­merés, és elhang­zott ez a va­rázs­szó, és láss cso­dát, nyo­ma se volt az ér­zés­nek. Ha csak egy szik­rányi kis böl­cses­ség van ben­nünk, nem több, már cso­dák­ra ké­pes egy-egy ilyen felis­merés. Később embe­rek vo­nat­ko­zá­sá­ban is meg­ta­pasz­tal­hat­tam, hogy elég felis­mer­ni: aniṭṭhā­ramma­naṁ, és a má­sik em­ber­rel már nincs is sem­mi baj.

Bármilyen külö­nös, baj ugyan­akkor velem sin­csen, és nem csak azért, mert ez a „ve­lem” me­gint csak nem lé­tező valami. A tudat úgy műkö­dik, ahogy a mű­kö­dés­mód­jai kia­la­kul­tak, be­já­ród­tak. Min­denek­előtt tulaj­don osto­basága és meg­veze­tett­sé­ge (moha) vi­szi a dol­go­kat a tu­dat szennye­ző­dé­sei­vel (kile­sa) egye­tem­ben, lásd:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

A tudat tárgyá­val semmi baj nin­csen, mint ahogy a tudat­tal sincs baj, ha egy­szer a szennye­ző­dé­sei ural­ják. Ha van „baj”, akkor az a meg­felelő, pon­to­sab­ban he­lyes meg­kö­ze­lí­tés­mód nem­lé­te. Ácsán Bráhm a már idé­zett könyvé­nek 31. olda­lán be­szél a he­lyes hoz­zá­ál­lás­ról (páli: sam­mā­saṅ­kap­pa, az ún. Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény má­so­dik as­pek­tu­sa, ele­me).

Betegség, avagy egészség, boldog­ság vagy boldog­talan­ság: a tu­dat­ban dől el. A tu­dat hoz­zá­ál­lá­sán áll vagy bu­kik az egész. Ezt a hoz­zá­ál­lást — pon­to­sab­ban a he­lyes hoz­zá­ál­lást — ön­ma­gunk­nak kell ki­ala­kí­ta­nunk. A Buddha tan­épít­mé­nyé­ben ez a sam­mā-saṅ­kap­pa, ’he­lyes hoz­zá­ál­lás’, ami a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény, az ari­ya-aṭ­ṭhan­gi­ka-mag­ga nyolc al­ko­tó­ele­mé­ből a máso­dik. Áll ez a helyes hozzá­állás avyā­pāda-saṅ­kap­pá-ból, ami annyit tesz, hogy sem­mi­fé­le ellen­érzést nem táplá­lunk magunk­ban, vagy­is ked­ve­sek va­gyunk; áll az avi­hiṁ­sa-saṅ­kap­pá-ból, ami azt jelenti, hogy sem­mi­fé­le erő­szak­ra nem haj­lunk, az­az egy­sze­rű­en jók vagyunk; és végül áll nek­kham­ma-saṅ­kap­pá-ból, amit ál­ta­lá­ban az el­ső hely­re szok­tak ten­ni, ám célsze­rűbbnek tűnik utol­sóként emlí­teni, mi­vel­hogy ez meg a le­mon­dás, eb­ben az össze­függés­ben abban az érte­lem­ben, hogy el­en­ge­dünk min­dent, le­mon­dunk — bú­csút intünk minden­nek, ami csak ránk ülne és ma­ga alá gyűr­ne ben­nün­ket. Vagy­is ak­kor sem boru­lunk ki, ha va­lami nagyon, de nagyon nagy kel­le­met­len­ség­ben van ép­pen ré­szünk — mond­juk minde­nünk sajog, magas a lá­zunk, alul-felül jön be­lő­lünk min­den­fé­le vég nél­kül, ki vagyunk me­rülve, gyen­gék stb. —, ha­nem meg­pró­bá­lunk ked­ves­ség­gel és sze­líd­ség­gel viszo­nyulni ezek­hez a dolgok­hoz, majd le­tesszük őket. — Ked­ve­sen, sze­lí­den, te­le jóság­gal.

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/borig-ronggya-azva-egy-alapos-megazas.html

Ácsán Bráhm mindig arról beszél, hogy létre­hoz a tuda­tában egy kis köz­tes te­ret a meg­fi­gye­lő tu­dat és a meg­figye­lés tárgya között, majd ebben a kis köz­tes tér­ben he­lye­zi el a he­lyes hoz­zá­ál­lást, a meg­figye­lő és a meg­figye­lés tár­gya kö­zött.

Ráadásul a karma milyensége, amit a minden­kori jelen pil­la­nat­ban te­rem­tünk ma­gunk­nak, ép­pen hogy eb­ben a köztes térben dől el, annak függvé­nyében, hogy mi tör­té­nik ott. A he­lyes hoz­zá­ál­lás, monda­nunk se kell, üdvös kar­mát hoz létre. Tes­se­nek hát oda­fi­gyel­ni, éber tu­da­tos­ság­gal (sati). Csak meg­figyelni (és: kifi­gyelni!) úgy, hogy köz­ben nem akar­nak sem­mit, nem akar­nak sem­mit elér­ni vagy megsze­rezni, és nin­cse­nek el­vá­rá­sa­ik. És ne is akar­ja­nak meg­sza­ba­dul­ni dolgok­tól, hanem hagy­ják őket létez­ni, en­ged­jék el őket: min­dig ez a sam­mā­saṅ­kap­pa legyen ab­ban a köz­tes tér­ben.

Letesszük tehát ezeket a tudat­tár­gyakat, elen­ged­jük őket — tkp. le­mon­dunk ró­luk. A le­mon­dás egy­ben azt is je­lenti, hogy nem aka­runk sem­mit: úgy a jó, ahogy a dol­gok ép­pen van­nak. Ha fáj a tér­dem, ha türel­metlen vagyok, akkor úgy lesz jól, ha meg éhes ta­lá­lok len­ni, ak­kor úgy. Nem eről­te­tünk sem­mit, nem fe­szü­lünk neki sem­mi­nek, ha­nem meg­pró­bá­lunk együtt lé­tez­ni és együtt áram­la­ni a törté­nésekkel, ellen­állás nélkül. Igen. És ak­kor meg­ért­jük, hogy is van ez, és már­is ki­si­mu­lunk.

Bennünk, itt bent, ebben az ölnyi magas test­ben képző­dik le a vi­lág, ez a test — a tu­dat — ér­zé­ke­li ezt a vilá­got, gyúrja át a saját elkép­zelé­sei szerint, ren­de­zi be, lak­ja be, ál­mod­ja te­le, éli meg és át, és ta­pasz­talja. És itt bent, eb­ben a tudat­ban dől­nek el a dol­gok, nem pe­dig ott kint va­la­hol.

Bezárt­ság? A tudaton múlik. A bezárt­ság érze­tét a tudat te­szi. Ha BIG ME azt akar­ja, hogy „be le­gyen zár­va”, akkor sem­mi baj nem lesz ezzel a „bezárt­ság­gal”, ám ha ne­ki­feszül, ön­ma­gát her­ge­li, üvölt, vinnyog, szi­szeg, átko­zódik stb., csak a sa­ját hely­ze­tén ne­he­zít. Fél­re­ér­tés ne es­sék: nem eről­tetünk sem­mit, és sző­nyeg alá sem söp­rünk sem­mit. Aka­rat­erő, ko­nok, nya­kas ne­ki­fe­szü­lés helyett a böl­cses­ség ere­jét hagy­juk ér­vény­re jut­ni. Ahogy Ácsán Bráhm mond­ja: will power he­lyett wis­dom power. Haté­kony csak­is ez utób­bi le­het, hi­szen csak­is a böl­cses­ség­gel, a megér­tés és be­látás útján le­szünk képe­sek ön­ma­gun­kat fo­ko­za­to­san át­ala­kí­ta­ni ah­hoz, hogy végre job­ban érez­hes­sük ma­gun­kat a bő­rünk­ben! Iga­zán meg­éri.

Csak azt nem ér­tem, miért nem jó az em­be­rek­nek, ha vég­re jól érez­het­nék ma­gu­kat a bő­rük­ben…?!

]