Az év végére: anumódaná és egyebek

 

Meg­annyi pañ­ñatti: van egy évnek vége? Eleje vagy kez­dete? Az év­sza­kok egy­más­utánja: hol a kez­dete a kör­for­gás­nak, melyik év­szak­kal in­dul? És azon belül?

És mik ezek a számok? Meg ilyen meg olyan idő­számí­tá­sok: az egyik­nél ennyi­nél tar­ta­nak, a má­sik­nál annyi­nál, a har­ma­dik me­gint vala­hol más­hol jár … Japán­ban pél­dá­ul a Hei­sei … hánya­dik éve is … ??? Én még a Shō­wa-jidai 56. évé­ben jár­tam Japán­ban, vagy­is 1981-ben … de le sem esett, hogy az azt kö­ve­tő Hei­sei-kor­szak 2019-ben vé­get is ért Aki­hito csá­szár le­mon­dásá­val, és most a Reiwa fut. —

Burmá­ban a burmai idő­számí­tás sze­rint 1382-ben va­gyunk még 2021 áp­rilis dere­káig, ugyan­ott per­sze most még ugyan­úgy 2020 (is) van, sőt, hasz­nálják a théra­váda budd­hista idő­számí­tást is: most ép­pen 2563-at írunk. És van, ahol 5781 is van, de ez már a ha­gyo­má­nyos zsidó idő­számí­tás, a mu­zul­mán világ­ban pedig most 1442 van.(Stb.)

Mara­dunk ennél: 2020. CE. Annyit tesz: ’kö­zös (= mint álta­lá­nos) idő­számí­tás’, Common Era.

▲

Ez a kon­venció sze­rinti 2020 CE köze­le­dik im­már kon­ven­ció sze­rinti végé­hez, Szent Szil­vesz­ter éj­sza­ká­ján. Ami meg az izlan­di gaml­árs­kvöld, ’óév esté­je’, erre pe­dig az új esz­ten­dő el­ső nap­ja, ný­árs­dag­ur ’új­év nap­ja’ következik.

És ha már Izland és izlan­di: Izlan­don is elhang­zanak az ilyen idő tájt szoká­sos jó­kíván­sá­gok, mint pl. ég óska þér og þín­um gleði­legra jóla og far­sæls kom­andi árs — ’kívá­nok Ne­ked és szeret­teid­nek kel­le­mes kará­cso­nyi ün­ne­pe­ket és bol­dog (vagy­is: szeren­csés, sike­rek­ben gaz­dag) új évet’. Ebben sem­mi rendkívüli.

Rend­kívüli azon­ban, amit hozzá­tesznek: með þökk fyrir það liðna, ami kb. ’kö­szö­net­tel a tava­lyi évért’, tkp. ’azért, ami el­múlt’ (már­mint év).

Ritka szép gesztus ez: meg­köszön­ni vala­kinek a múlt évet, mind­azt, amit annak a má­sik em­ber­nek kö­szön­het, le­gyen az egy mo­soly, egy gesz­tus, tá­masz, vigasz, tár­sa­ság, bármi.

▲

Így van bejá­ratva: az em­ber hálás, hálát ad, köszö­ne­tet mond vala­miért, meg­há­lál vala­mit, mert úgy érzi, hálá­val, kö­szö­net­tel tarto­zik vala­kinek. Mond­hat­nók: ez egy­fajta civi­lizá­ciós mini­mum, bár van­nak a hét­köz­na­pok­nak olyan rész­terü­le­tei, ahol a hála mint olyan foga­lom­ként is isme­ret­len, és a gya­kor­lat­ban is az. Még a hang­hor­dozá­sára is em­lék­szem egy amúgy min­den bizonnyal egé­szen kivá­ló poli­tiku­sá­ra en­nek az or­szág­nak, aki — lehet már vagy hu­szon­öt éve talán — büsz­kén val­lot­ta, hogy a poli­tiká­ban isme­ret­len foga­lom (vagy kate­gó­riát mon­dott volna? egyre megy).

Nem újke­letű civi­lizá­ciós mini­mum a hála, és mint­ha egye­te­mes érvé­nyű vala­mi len­ne, idő­től és tér­től füg­get­le­nül. Magá­tól érte­tő­dik hát, milyen fon­tos ele­me a hála foga­lom­köre a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek, er­köl­csi-eti­kai rend­sze­ré­nek. A páli­ban ezek­kel a kife­jezé­sek­kel talál­ko­zik az ember:

(1)   kata­vedī [kata­védí] az olyan em­ber jelző­je, aki viszo­noz­za a szíves­sé­get, ami­ben része volt;

(2)   kata­veditā [kata­véditá] a hála, tkp. tudni, mit tet­tek érte;

(3)   kataññū [katannyú] az, aki há­lás és lekö­telez­ve érzi ma­gát egy má­sik em­ber­rel szem­ben, aki őt vala­milyen jóté­te­mény­ben része­sítet­te; az az em­ber, aki ezt na­gyon is jól tudja;

(4)   katañ­ñutā [katannyutá] a hála, a hála­érzet, köszö­net; méltá­nyol­juk a jó csele­kede­tet, mely­nek ha­szon­élve­zői lehet­tünk;

(5)   kataññū­kata­veditā [katannyú­kata­véditá] hálás­nak lenni: mint em­beri tulaj­don­ság, mint em­beri kva­litás, hála; végül pe­dig a

(6)   kataññū­kata­vedī [katannyú­kata­védí] olyas­vala­ki­nek a jel­zője, aki hálás a jó­téte­mé­nye­kért, me­lyek­ben ré­sze­sült, és viszo­noz­za is őket.

Az utolsó kettő a kom­mentár­iroda­lom­ban, ill. mo­dern hasz­nálat­ban, pl. kor­társ taní­tó­mes­te­rek­nél for­dul elő, míg a többi már a páli ká­non alap­szö­vegei­ben is szerepel.

A minden­kori kata- elő­tag jelen­tése: ’az, amit (meg)­tet­tek’, míg a -ññū utó­tag is, a -vedī is azt je­len­ti: ’az, aki tud (vmit)’; a -tā el­vont főne­vet képez.

A hála, köszö­net­nyil­vání­tás, hála­adás: üd­vös, jó­tét és dicsé­re­tes mind, míg az ellen­té­tük ár­tal­mas, ká­ros — és nem csak kar­mi­kus kiha­tása­inak szempontjából.

Egy-egy anu­modanā [anumó­daná] is a hálá­ról, a hála­adás­ról szól te­hát, köszö­net­nyil­vá­nítás­ról, ami­ben azon­ban már a bene­dictio, az ál­dás is ben­ne fog­lal­ta­tik, de ben­ne van az ör­ven­de­zés is, mivel­hogy az anu­mo­dati ige jelen­ti azt is, hogy örö­mét leli vala­ki vala­miben, ör­ven­de­zik vala­mi­nek, mél­tá­nyol valamit. — Ha még nem is­mer­nék, ez itt thai szer­ze­te­sek rö­vid, páli nyel­vű hála­adó reci­tá­lása:

https://www.youtube.com/watch?v=RNpxJOdFvdA

▲

Enged­tessék hát meg nekem, hogy ezen­nel min­denki­nek hálát mond­jak, és­pedig min­de­nért hálát mond­jak. Hogy ezen a dőlt be­tűs ada­lékon mit értek, rövi­de­sen kifejtem.

Nem kevés ember­nek mon­dok tehát itt és most há­lát, köszö­nöm meg a jóté­te­mé­nyét, ami­ben ré­sze­sül­het­tem 2020 folya­mán. Neve­sítés nél­kül. Köszö­nök mind­nyá­juk­nak és mind­nyá­ja­tok­nak min­den szép gesz­tust, a rokon­szenv, a barát­ság, a nagy­vona­lú­ság, a segí­tő­kész­ség és hason­lók min­den egyes meg­nyil­vá­nu­lá­sát. Egymás nél­kül nem­igen létez­het­nénk, egy­más­sal, egy­má­sért és egy­más­ban azon­ban igen. Az em­berek igenis egy­másra van­nak utalva, nem megy más­ként. A világ jobb, élhe­tőbb és em­be­ribb attól lesz, ha az em­berek önma­gukat és bejá­ra­tott önös pre­feren­ciá­ikat — BIG ME ígé­re­tes meg­nyil­vánu­lás­mód­jait — kicsit a hát­térbe tes­séke­lik a töb­biek ked­vé­ért, a töb­biek ja­vára, egy­másért.

▲

Itt szeret­nék vissza­kanya­rodni ehhez az „[…] és­pedig min­de­nért hálát mond­jak” kité­tel­hez. És hoz­zá is tehe­tem még: min­den­kinek.

Ennek a szavunk­nak — ’minden’ — A ma­gyar nyelv értel­mező szó­tára szó­meg­hatá­ro­zá­sa sze­rint a jelen­tés­tar­to­mánya:

1. (rendsz. a jelzett szó egyet­len jelző­jeként) <A foga­lom köré­be tar­tozó egye­dek számá­nak nem kor­láto­zott vol­tát kie­melve:> kivé­tel nél­kül vala­mennyi sze­mély, ál­lat, nö­vény, tárgy, do­log; min­den egyes.

Forrás: https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=minden

Más szóval ennek a minden­nek tartal­maz­nia kell(ene) azt is, ami­ért az em­be­rek nem szok­tak hálát érez­ni, ami­ért nem is mon­da­nak hálát, köszö­netet, de nem azért nem, mert há­lát­la­nok. Ugyan­így a min­den­ki­nek kité­tel­nek is tar­tal­maz­nia kell(ene) azo­kat is, akik vagy (1) nem tet­tek ér­tünk sem­mit, vagy pe­dig — és ez lesz külö­nö­sen izgal­mas! — (2) aka­rat­lago­san is akár min­den­féle rossz, fáj­dal­mas, kel­le­met­len, bán­tó, sér­tő, al­jas, ocs­mány, zsi­vány, alan­tas stb., stb. dol­got mű­vel­tek ve­lünk / kö­vet­tek el a mi sérel­münk­re, ká­runk­ra, bosszú­sá­gunk­ra, s ez­zel szen­ve­dést (dukkha) okoz­tak ne­künk, ill. (3) egy­szerű­en csak gon­dat­la­nok, ha­nya­gok, figyel­met­le­nek, s mint ilye­nek könnyel­mű ígé­rete­ket tesz­nek, me­lyek­ből soha nem lesz sem­mi, de ez már a sacca-pāra­mī terü­lete a budd­hiz­mus­ban, az igaz­mon­dás és szava­hihe­tő­ség töké­letes­sége vagy eré­nye (mint civi­lizá­ciós mini­mum). Elvég­re egy ígé­ret is szép gesz­tus, hi­szen ar­ra utal, hogy gon­dol­nak ránk, és leg­alább elmé­leti sí­kon je­len van a dāna, az ada­kozás ne­mes és jó­tét gesz­tusa! Vége­zetül ide lehet még biggyesz­teni egy utol­só pon­tot, az­az (4) meg lehet még an­nak gon­dola­tá­val is ba­rát­kozni, hogy há­lá­sak va­gyunk a há­lát­lan­ságért!

És akkor fel­teszek egy — úgy érzem — eb­ben az össze­füg­gés­ben talán kissé szo­kat­lan (meg­hök­ken­tő?) kér­dést: mi a baj az ef­féle jel­zők­kel fel­ru­há­zott dol­gok­kal mint rossz, fáj­dal­mas, kel­le­met­len, bán­tó, sér­tő, aljas, ocs­mány, zsi­vány, alan­tas stb., tes­se­nek mon­dani…?

Ad egy: ezek minő­sítések. A tudat minő­sít. Osztá­lyoz, beso­rol. Cím­kéz. Állan­dó jel­leg­gel. Erről per­sze né­mi gya­kor­lat­tal le lehet leg­alább rész­ben szokni: tudo­má­sul vesszük, hogy a lá­tás csak lá­tás, a hal­lás pe­dig csak hal­lás stb. Nem az enyém, hi­szen a lá­tás ugyan­úgy sze­mély­te­len fo­lya­mat, mint min­den egyéb az egész világ­min­den­ség­ben. A min­den­kori jel­zőt pedig a meg­veze­tett tu­dat adja hoz­zá a ma­ga szennye­ző­dé­sei­vel, ill. az ész­le­lés tor­zu­lá­saival.

Ad kettő: fenti­ekből fakad, hogy minél keve­sebb van bent BIG ME-ből, an­nál kevés­bé ve­szi zo­kon eze­ket a dol­gokat.

Ad három: az ilyen „jótéte­mények” elkö­vetői vakok. Észle­lésük torz, meg van­nak vezet­ve, osto­bák — és még hib­ban­tak is. Érde­mes figyel­ni, ami­kor, mond­juk, valaki­ből egy­szer csak pa­tak­zik elő a szi­tok. Jól meg­néz­ni az ille­tőt. Hall­gatni, mit mond. Mi jön ki belő­le. Nézni az ar­cát. Figyel­ni a tekin­te­tét, el­fo­gu­lat­la­nul. És ak­kor föl­sej­lik annak igaz­sága, hogy no­body at home, nincs ott­hon sen­ki. Nincs „ő”, aki. Ezek fo­lya­matok, sze­mély­telen, üres folya­ma­tok, me­lyek, úgy­mond, bir­tok­ba ve­szik, legyű­rik az ille­tőt, s olyan szint­re jut­nak, ahol már nincs kont­roll. Éspe­dig azért nin­csen, mert sat­nya az a vala­mi ott bent, ami éber tuda­tos­ság jelen­léte ese­tén felis­mer­het­né, mi az, ami ott bent készül.

Tettle­gesség, fizikai erőszak: ugyan­erről van szó. És nem ok nél­kül való a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek egyik alap­ja, a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény, ariya-aṭṭhaṅ­gika-magga, mely­nek utol­só előt­ti alko­tó­ele­me a sam­mā-sati [szam­má-szati], az­az a ’helyes [éber] tu­da­tos­ság’, ami­nek tá­gabb a je­len­tés­tar­to­má­nya, mint egy­sze­rű tuda­tos­ság, mi­vel fel­téte­lezi az éber és lan­ka­dat­lan, tuda­tos oda­fi­gye­lést épp­úgy, mint a figye­lem és a tu­da­tos­ság éber és áll­ha­ta­tos fenn­tar­tá­sát, a kö­rül­te­kin­tést, és hor­doz­za a fel­idé­zést, az em­léke­zést, vissza­emlé­ke­zést is, hogy szem előtt — és em­léke­zet­ben — tar­tunk dol­go­kat, töb­bek közt olyas­mit is, amit szíve­sen em­le­ge­tek civi­lizá­ciós mini­mum­ként. Ezek nél­kül nem is tud­nánk se mű­köd­ni, se lé­tez­ni igazán.

Ugyan­akkor a sati meg­léte vagy hiá­nya kép­zés és tré­ning kér­dé­se, ami a Buddha út­ján nem kérdés.

▲

Ami csak törté­nik ben­nünk, velünk, körülöt­tünk, amit csak látunk, hal­lunk, ta­pasz­ta­lunk, meg- és át­élünk: kivé­tel nél­kül ar­ról szól, bár­miféle minő­sítés, jel­ző, elő­jel stb. nél­kül, hogy mit tu­dunk hasz­no­sí­ta­ni be­lő­le. Hogy min­de­nek­előtt átlás­suk: ezek tő­lünk füg­get­len, sze­mély­te­len, szün­te­len vál­to­zás­ban lévő folya­ma­tok kivé­tel nélkül, amik­hez leg­fel­jebb annyi a kö­zünk, hogy hagy­juk őket szál­líta­ni a nyers­anya­got fel­isme­rése­ink­hez és be­látá­sa­ink­hoz. Látni, hogy ki az, mi az itt bent — kon­ven­cio­ná­lis ér­te­lem­ben ben­nem —, ami és aki lát­ja, hall­ja, ta­pasz­tal­ja, át­éli és meg­éli, ki az, aki­ben ilyen-olyan ér­zé­sek tá­mad­nak erre föl, ho­gyan kelet­kez­nek ezek az érzé­sek, mi a ter­mé­sze­tük, ki az, aki itt bent ellen­áll, neki­fe­szül, ki az, aki­nek nem tet­szik, minő­síti, már el is akar­ja taszí­ta­ni magá­tól stb. Ki az, aki vinnyog, me­ne­kül­ni akar. Vagy el­bújni. Vagy ép­pen kiug­rani a bőré­ből. Fal­ra mász­ni. Szét­rob­banni. Vagy törni-zúzni.

Semmit sem úszunk meg. Minden­kinek kijut min­den­féle, kinek ennyi, kinek annyi, ki­nek ez, ki­nek az, ha nem most, akkor majd hol­nap. Nincs ember, aki ne ta­pasz­tal­ná meg a világ viszon­tag­sá­gait, a nyolc vilá­gi dham­mát, ami a Buddha tan­rend­szeré­ben négy párt al­kot, neve­ze­tesen:

(1)   lābho ’nyereség, jutal­mazás’, amit kapunk, ami­hez hozzá­ju­tunk, leg­inkább anya­gi ter­mé­sze­tű dol­gok­hoz, vs. alābho ’vesz­teség’, ami­től ele­sünk, amit nem ka­punk meg;

(2)   yaso [jaszó] ’hírnév, siker, magas állás, meg­becsü­lés’, ami­nek (egyik) hoza­déka, hogy bará­tok és kö­vetők vesz­nek kö­rül ben­nün­ket, továb­bá nem va­gyunk egye­dül / ma­gá­nyo­sak, vs. ayaso, az­az az ellen­tétük;

(3)   nindā ’megszólás, hibáz­tatás, korholás’, vs. pa­saṁ­sā [pa­szam­szá] ’elis­me­rés, dicsé­ret, ma­gasz­ta­lás’ (NB. ezt a párt Bur­má­ban nem­rit­kán for­dí­tott sor­rend­ben veze­tik fel);

(4)   sukhaṁ [szukham] ’öröm, boldog­ság, kelle­mes érzés’, vs. dukkhaṁ ’kie­légí­tet­len­ség-érzet, kel­le­met­len érzés, fáj­da­lom; a bol­dog­ta­lan­ság, a szen­ve­dés érzése’.

Ez tehát a nyolc loka­dhamma [lóka­dhamma]: egy­szer hopp, más­szor kopp, le, föl — lásd For­tuna ke­re­két a nyu­ga­ti gon­dol­kodás­ban. — Csak annyi ve­lük a „baj”, hogy az em­ber vá­gyai­ra ve­zet­he­tők vissza, me­lyek min­dig vala­mi­lyen sze­mé­lyes vilá­gi juta­lom­ban és­/vagy ellen­téte­le­zés­ben vé­lik meg­ta­lál­ni a bol­dog­ság kul­csát, ám ez a fajta vilá­gi bol­dog­ság illé­kony és tü­né­keny, é­ppen mert a dol­gok­ra a lét há­rom is­mérve (tilak­khaṇa) áll, mely­ből az első az anic­ca(ṁ) [aniccsa(m)], vagy­is a mu­lan­dó­ság, az, hogy egy nap min­den­nek el kell múl­nia kivé­tel nél­kül, ami csak lét­re­jön. Csak idő kérdése.

És persze felhal­mo­zott szemé­lyes kar­mánk kérdé­se is. Hogy mitől lesz va­laki — ha olyan sze­ren­csés le­het, hogy az em­beri lét­szfé­rá­ban szü­let­hes­sen újra, ami a lehe­tő leg­rit­kább! — (a) rö­vid éle­tű vagy (b) hosszú éle­tű; (c) be­te­ges­ke­dő vagy (d) egész­séges; (e) csúf vagy (f) szép; (g) be­fo­lyá­sos vagy (h) olyan, aki­nek sem­mi be­fo­lyása nin­csen; (i) sze­gény vagy (j) te­he­tős; (k) ala­csony szü­leté­sű vagy (l) olyan, aki jobb hely­re szü­le­tik; (m) osto­ba vagy (n) bölcs, ar­ról pl. a Buddha egyik elem­zé­sé­ben, a Cūḷa­kam­ma­vi­bhan­ga-sut­tá-ban — ’A kar­ma [műkö­désé­nek] kifej­tésé­ről szó­ló kiseb­bik tan­be­széd’ — ol­vas­hat­nak (MN 135).

Annyi baj legyen. Ha jönnek hoz­zám (pél­dá­ul), azért va­gyok hálás — ha meg nem jön­nek (leg­in­kább nem jön­nek), akkor meg azért kel­lene hálás­nak len­nem. Ha hálás vala­ki azért, mert jót tet­tem ve­le, jó, ha há­lát­lan, úgy is jó, azt azon­ban tu­dom, hogy csak azért, mert há­lát­lan, ne­kem nem kell há­lát­lan­nak len­nem, én ezért nem leszek há­lát­lan. Érde­kes — és szer­fö­lött ta­nul­sá­gos és meg­szív­le­len­dő min­den­nap­ja­ink gya­kor­lata szem­pont­já­ból is — az a 44 té­tel­ből álló fel­so­ro­lás (MN 8: Sal­le­kha-sut­ta, ’A [szennye­ző­dé­sek] kitör­lés[é]­ről szó­ló tan­be­széd’), mely­ben a Buddha fel­tárja szer­ze­te­sei­nek, hogy füg­get­le­nül attól, má­sok mi­ket kö­vet­nek el, min­dig ar­ra tö­re­ked­je­nek, hogy ők ilyes­mit ne kö­ves­se­nek el, ill. hogy ne le­gye­nek olya­nok, mint a lista egyes ele­mei­ben vá­zol­tak. Csak azért, mert zül­lött és kor­rupt a vi­lág, ne­künk nem kell ok­vet­le­nül zül­löt­tek­nek és kor­rup­tak­nak len­nünk. Csak azért, mert má­sok lop­nak, csal­nak és ha­zud­nak, mi nem fo­gunk lop­ni, csal­ni és ha­zud­ni. Má­sok le­het­nek fe­le­lőt­le­nek, de mi nem le­szünk azok. Pél­dául. Ha job­ban aka­rom ma­gam érez­ni a bő­röm­ben, ak­kor bi­zony meg­fo­ga­dom en­nek a szut­tá­nak intel­meit is, és azon le­szek, hogy mi­ha­ma­rabb át­ren­dez­zem mű­kö­dés­mód­jai­mat. Ami­vel új­fent egy jobb és szebb, élhe­tőbb és em­be­ribb vi­lág kér­dé­sé­nél járunk.

Vagy mégis meg­bántva érzem magam, csak mert nem jön­nek hoz­zám…? Telje­sen egyér­tel­mű: BIG ME az, aki meg­bánt­va érzi ma­gát, ha egy­szer BIG ME vá­gyik arra, hogy sze­res­sék, hall­gas­sák, jöj­je­nek hoz­zá, örül­je­nek ne­ki, ké­nyez­tes­sék, hogy fon­tos le­gyen stb., stb. Az a jó, ha BIG ME meg­érti: ez is csak egy ér­zés, sze­mély­te­len vala­mi, rá­adá­sul ugyan­úgy kelet­ke­zik és ugyan­úgy el is mú­lik szé­pen, mint min­den más a vilá­gon, már­pe­dig az ég adta vilá­gon sem­mi sem ér­de­mes arra, hogy ra­gasz­kod­junk hoz­zá, ka­pasz­kod­junk belé —

sabbe dhammā nālaṁ abhinivesāya

Lásd MN 37:
Cūḷa­taṇhā­saṅkhaya-sutta, azaz
’A sóvár­gás meg­semmi­sülé­séről szóló kiseb­bik tan­beszéd’