Legyen minden lény boldog! — Sabbe sattā bhavantu sukhitattā

A buddhista világ egyik leg­feleme­lőbb, leg­ma­gasz­to­sabb óhaja — fohá­sza — ez. Leg­is­mer­tebb elő­for­du­lási he­lye a Kara­ṇīya-metta-sutta, a Buddha egyik leg­szebb és leg­szív­hez­szó­lóbb, vers­be sze­dett tan­be­széde a sze­re­tetről. A szere­tet, mettā, a ha­gyo­má­nyos fel­so­ro­lás sze­rint egy buddha tíz nagy eré­nye kö­zül a ki­len­ce­dik, lásd:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/tiz-parami-egy-bodhiszatta-nagy-erenyei.html

Gondoljunk csak bele: nincs olyan élő­lény ezen a boly­gón, ame­lyik ne akar­na bol­dog lenni. Nincs olyan élő­lény ezen a boly­gón, ame­lyik ne arra töre­kedne, hogy ne kell­jen szen­ved­nie, ha­nem hogy biz­ton­ság­ban, meg­fe­lelő körül­mé­nyek kö­zött, hábo­rítat­lanul, bol­do­gan él­hes­sen. A lé­nyek rü­hel­lik, ha fáj­dal­mat, kárt, bosszú­sá­got vagy szo­mo­rú­sá­got, más szó­val szen­ve­dést okoz­nak ne­kik. Még a növé­nyek sin­cse­nek oda azért, ha bánt­ják őket, és nem egy nö­vény védi ma­gát — a virá­gát (rózsa) vagy a ter­mé­sét (pad­lizsán) tüs­kék­kel —, vagy vala­mi más mó­don vé­de­ke­zik, mint pl. a csa­lán. Vagy „csak” mér­gez — már ha meg­esszük. Vagy ha meg­se­bez­zük / fel­sértjük.

A növé­nyekről annyit illik tudni eb­ben az össze­füg­gés­ben, hogy az óko­ri Indiá­ban a növé­nyek a leg­ala­cso­nyabb rendű élő­lé­nyek­nek számí­tottak, mi­vel csak egyet­len ún. képes­ség­gel ren­del­kez­nek, ez pe­dig az érint­(kez)és ké­pes­sé­ge: a növé­nyek rea­gál­nak az érin­tésre, ami­re klasszi­kus pél­da a mimóza.

Ennek megfele­lően a budd­hista szer­zete­si rend­sza­bály­zat, a Vina­ya élő növé­nyek­kel fog­lal­kozó feje­zete, a Bhūta­gāma­vagga kife­jezet­ten tiltja, hogy szer­zetes föl­det túr­jon, ker­tész­ked­jen, fü­vet nyír­jon, fákat mes­sen, virá­got szakít­son le, gyü­möl­csöt a fáról stb., stb., mert kárt okoz­hat egy nö­vény­ben (ill. átté­tele­sen vagy köz­vet­le­nül akár más élő­lény­nek, ami­kor pl. ás vagy ka­pál, gyom­lál, bozó­tot rit­kít, fát vág ki stb.), már­pedig szer­zetes­ként nem az a dol­ga, hogy bár­mi­lyen élő és érző lény­nek fáj­dal­mat, vagy­is szen­ve­dést okozzon. Ne hábo­rít­son más érző lényt — a lak­he­lyét se! —, ne okoz­zon sen­kinek sem­mi­fé­le kel­le­met­len­sé­get: ez a nem ár­tás alap­állá­sa, az erő­szak­men­tes­ség, páli­ul avi­hiṁ­sā / a­hiṁ­sā, a jó­aka­rat kö­vet­ke­ze­tes, el­kö­te­le­zett ér­vény­re jutta­tása.

Ami pe­dig a növé­nyi magva­kat illeti: szer­zetes nem pusz­tít­hat el sem­mi­lyen magot, hi­szen a mag éle­tet hor­doz. Étke­zés során erre min­den­kép­pen tekin­tet­tel kell len­nie, és ezt az éte­lek fel­aján­lásá­nál is figye­lem­be kell venni.

A budd­hizmus­ban az élet szent­sége nem csak ember­életre vonat­kozik. (Az ún. erköl­csi foga­dal­mak­ról, élet kioltá­sáról és egye­bek kap­csán lásd:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/06/egykis-gyilok-avagyaz-embernel-nincs.html )

Ölni nem csak em­bert nem ölünk, de sem­mi­lyen más élő­lényt sem. A budd­hizmus­ban ezen túl­me­nő­en nincs olyan, hogy ’kár­té­kony’ vagy ’ha­szon­ta­lan’, és nincs sem­mi­féle kire­kesz­tés, kikö­zösí­tés vagy meg­külön­böz­te­tés. Élő­ és érző lény a mez­te­len csi­ga meg a malá­ria­szú­nyog épp­úgy, mint egy ár­tat­lan kis­cica vagy egy páva. Vagy egy bá­rány. Nin­csen ’ezt szeretem, ezt nem szere­tem’, azaz a sze­re­tet nem vá­lo­gat, a meg­ér­tő és együtt­érző (fele­ba­ráti) sze­re­tet egye­te­mes.

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/pillango-hetkoznapokbuddhizmusa-ez-itt.html

Bele­érzésre, együtt­érzésre, meg­értésre és befo­ga­dás­ra stb. olyan ember kép­te­len, aki­ben túl­teng az ego — BIG ME, hiszen ilyen em­ber csak­is sze­mélyes kis pre­feren­ciái alap­ján te­kint min­den­re és min­den­kire. Csör­tet és tör­tet, min­dent és min­den­kit leta­rol, nem is­mer kor­lá­to­kat, és ez­zel nem­csak má­sok­nak árt, ha­nem ön­ma­gá­nak is. Árt: szen­ve­dést okoz min­den lény­nek, ön­ma­gát is bele­értve. Ár­tás bi­zony az is, ha nem va­gyok te­kin­tet­tel má­sok­ra, vagy­is a kö­zös­ség tag­jaira, mely­ben élek — le­gyen az szű­kebb, köz­vet­len kör­nye­zetem, vagy egy egész tár­sa­da­lom, ill. egy még na­gyobb kö­zös­ség, a ter­mé­szet szer­ves ré­sze­ként! BIG ME olyan vilá­got te­remt, amely­ben nem jó élni, amely­ben a lé­nyek nem bol­do­gok, rá­adá­sul két­sze­re­sen is nem boldogok.

Egyrészt azért nem boldogok, mert a lé­tü­ket egy­re in­kább meg­nehe­zítik — mi több: elle­he­tet­lení­tik — a kö­rül­mé­nyek, ám ezeket a kö­rül­mé­nye­ket az em­ber hoz­za létre „ál­dá­sos” te­vé­keny­sé­gé­vel.

Más­részt ugyan­ak­kor nem lát­ják, hogy tu­laj­don bol­dog­sá­guk kulcsa az ő ke­zük­ben van (már ha em­beri lé­nyek­ről van szó, ha már egye­dül az em­ber képes — len­ne ké­pes — ezt egy­álta­lán át- és be­látni, csak ép­pen nem­igen aka­ró­dzik neki!). Más szó­val egy jobb, em­be­ribb és élhe­tőbb világ­hoz az út BIG ME le­bon­tá­sán ke­resz­tül ve­zet, de ez az, ami­ről BIG ME vég­képp nem akar hal­lani: ar­ról ti., hogy ön­ma­gát lebontsa, már­pe­dig pusz­tán attól, hogy na­pon­ta is­mé­tel­ge­tem az ön­ma­guk­ban való­ban szép és meg­indí­tó man­trá­kat, a világ se jobb, se em­be­ribb, se pe­dig él­he­tőbb nem lesz.

Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Az ember min­denek­előtt em­ber­ből van — külö­nö­sen ha „kö­zön­sé­ges”, hét­köz­na­pi, gyar­ló és esen­dő em­ber a maga meg­veze­tett­sé­gé­vel és os­to­ba­sá­gá­val, tu­da­tá­nak vala­mennyi szennye­ző­désé­vel, vala­mint vég­ze­tes hib­bant­sá­gá­val, lásd:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Ember­ből van, s mint ilyen temér­dek szenve­dést zúdít a töb­bi em­ber­re épp­úgy, mint ön­ma­gá­ra, és te­mér­dek szen­ve­dést zú­dít a ter­mé­szet egészére. Akarva-aka­rat­la­nul is. Sőt, nem­rit­kán ki­fe­je­zet­ten a leg­jobb szán­dék ve­zérli. Csak ép­pen meg­gon­do­lat­lan, kele­kótya, hebe­hur­gya, nem figyel oda kel­lő­kép­pen stb. És bi­zony túl gyak­ran fele­lőt­len — saj­nos úgy lát­szik, egy­re meg­gon­do­lat­la­nabb és egy­re fele­lőt­le­nebb —, éppen fene nagy önteltségének és rátartiságának köszönhetően. BIG ME kon­stans­nak tűnik.

▲

Nem kell bemu­tatni, mi is a nagy hely­zet ezen az egyet­len, Föld­nek hí­vott boly­gón, amin ez az em­ber — és bár­mi­féle egyéb élet — egy­álta­lán létez­het. Ha te­rem­tés­ről akar­nak be­szél­ni, csak tes­sék: az em­ber áldat­lan tevé­keny­ségé­vel elkó­tya­ve­tyéli a te­rem­tést. Mél­tat­lan a te­rem­tés­re.

Ahogy a Föld kinéz, ami­lyen álla­pot­ban van, arról tanús­ko­dik, hogy a Föld leg­nagyobb rák­fenéje ma­ga az ember. Tet­szik, nem tet­szik, így van. Csak kö­rül kell egy kicsit ala­po­sab­ban nézni. Bár­hol, bár­mi­lyen vonalon. Fel le­het la­poz­ni egy tör­té­nel­mi at­laszt, vé­gig le­het gon­dol­ni, hol mennyi szen­ve­dés for­rá­sa volt mind­az, amit az em­bert művelt. Spiró Györ­gyöt is érde­mes újra elő­venni:

Népszava | Kentaurbeszéd - Spiró György: A legsúlyosabb kórokozó

Persze az ember imént idé­zett áldat­lan tevé­keny­sége nél­kül is vál­tozna azon­ban pl. a Föld ég­haj­lata, és vál­toz­na vele együtt min­den egyéb, ha egy­szer min­den mulan­dó és állan­dó­an vál­to­zik, lásd:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/mulandosag-let-ismervei-eleg-ebbol-sem.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html

És az ember mellé­be­szél. Ho­mok­ba dugja a fejét, hal­lani nem akar kel­lemet­len igaz­sá­gokról, látni sem akar, sem­mit sem akar. Ta­gadni akar. Ta­gadni sze­ret. A csil­lago­kat leha­zud­ni az ég­ről. Hogy ami van, meg hogy ami vé­res való­ság, az nem igaz. Mese. Kita­láció. Pe­dig da­lol­va fog po­kol­ra száll­ni, mint az izlan­di nép­mon­dák tem­plo­mi gyü­le­ke­zete, és még csak nem is veszi a la­pot. Annyi baj legyen!

Hogy mit is tagad, ar­ról tes­sék, az álta­lam már szám­talan­szor aján­lott le­bilin­cselő fel­táró munka, a brit Jona­thon Porritt nél­kü­löz­hetet­len könyve:

Capitalism as if the World Matters - PDF Free Download

Ugyan­akkor ebben a nagy­szerű könyv­ben is jelen van a fenn­tart­ható­ság mint olyan­nak a kér­dése. Sokak ked­ven­cévé avan­zsált ez a sus­tain­abil­ity (így szól az an­gol ere­deti), ami a sus­tain­able ’fenn­tart­ható’ szó to­vább­kép­zett alakja (a sustain igé­ből + az -able mel­lék­név-kép­ző). Ele­gáns és mű­velt do­log fe­le­lős áb­rá­zat­tal fenn­tart­ható növe­ke­dés­ről be­szélni. Sokan sze­ret­nek rá hivat­kozni.

James Love­lock, aki ta­valy töl­töt­te be 101. (!) élet­évét, an­gol tu­dós és ku­tató alkot­ta meg ez­zel szem­ben a fenn­tart­ható vissza­vonu­lás fogal­mát: a világ túl­ju­tott azon a pon­ton, ami után már nem tart­ható fenn a növe­ke­dés, vagyis növe­ke­dés he­lyett ide­je vissza­vonu­lás­ban (re­treat) gon­dol­kodni. Lásd pl.:

https://en.wikipedia.org/wiki/James_Lovelock

Az egyik baj a fenn­tart­ható növe­kedés­sel, hogy nincs hová, med­dig fenn­tar­tani. Egy kör­be­ha­tá­rolt, zárt rend­szer nem ka­bát: nem lehet kihízni.

Adva van­nak továb­bá a lét ismér­vei, nincs mese: a dol­gok kelet­keznek, itt van­nak vala­mennyi ideig, de aztán elkez­de­nek szé­pen le­épül­ni, öre­gedni, meg­bete­gedni, meg­hibá­sodni, szét­mál­lani, majd távoz­nak. Ez tör­vény­szerű: ami létre­jött, an­nak el is kell múlnia, kivé­tel nél­kül. Ami a fejlő­dést illeti: ez az itt­lét szaka­sza, san­tati ’folyto­nos­ság’ egy­felől, ṭhiti ’jelen­lét, fenn­állás’ más­felől, ami­ből egye­ne­sen kö­vet­ke­zik a jara­tā, azaz ’le­épü­lés, öre­ge­dés, tönkre­mene­tel (stb.)’. A fo­lya­mat zár­pont­ja az anic­ca­tā [ejtsd: aniccsa­tá], az­az az el­mú­lás, ami nem is mel­les­leg nem úgy el­mú­lás, ahogy azt ál­ta­lá­ban gon­dol­nánk.

A fenn­tart­ható növe­ke­dés fából vas­karika, hiszen ellent­mond a ter­mé­szet tör­vény­sze­rű­sé­gei­nek. Külö­nös azért, hogy soha senki nem beszél fenn­tart­ható leépü­lés­ről vagy fenn­tart­ható öre­gedés­ről, de fenn­tart­ható elmú­lás­ról sem, pedig ezek is folya­ma­tok (mint min­den az egész világ­min­den­ség­ben!), és ép­pen annyira fenn­tart­ha­tók, mint a fejlő­dés (nö­ve­ke­dés), az­az ha nem tart­ha­tók fenn, ak­kor a fej­lő­dés (nö­ve­ke­dés) sem tart­ha­tó fenn. Per­sze, per­sze: las­sí­ta­ni vagy (fel)­gyor­sí­tani min­dent le­het ide­ig-órá­ig, de nem vég nélkül, ha­csak nem Zé­nón para­do­xo­nait vesszük alapul.

▲

Ezt a blog­bejegy­zést egy szép szö­veg­gel sze­ret­ném zár­ni — de nem le­ke­re­kí­teni, mert úgy ér­zem, nem ke­rek. Hogy ez­zel a szép szö­veg­gel sem ke­rek, mi­vel so­ro­za­tos el­ága­zásai okán — amit a té­ma kény­sze­rít ki — nem is lehetne.

A szö­veg for­dí­tása, ami tő­lem szár­ma­zik, bi­zo­nyára lehet­ne szebb is, jobb is, de nem az, és nem ez, hanem olyan, ami­lyenre sike­rült, ami­lyet a ki­vál­tó okok és a fenn­álló fel­tétel­rend­sze­rek lehe­tő­vé tet­tek; a szö­veg, azaz a for­dí­tás fel­hasz­ná­lá­sához a jog­tu­laj­do­nos hoz­zá­járu­lását adta.

Ezt az írást Jona­thon Por­ritt-nak kö­szön­he­tem, pon­to­sab­ban egy idé­zet­nek a köny­vé­ben, to­váb­bá az idé­zet forrásának:

http://donellameadows.org/archives/the-laws-of-the-earth-and-the-laws-of-economics

Donella Meadows asszony­ról lásd töb­bek között:

The Donella Meadows Project

▲

Íme Meadows asszony írása:

A gazdaság törvé­nyei ütköz­nek boly­gónk tör­vény­sze­rűsé­geivel

A köz­gazda­ságtan első pa­ran­cso­lata ez: Növe­ked­jetek. Növe­kedje­tek mind­örökké. A cé­gek­nek mind nagyob­bak­nak kell len­niük. A nem­zet­gazda­ságok­nak min­den év­ben bizo­nyos szá­za­lékkal növe­ked­niük kell. Az embe­rek akar­janak töb­bet, állít­sanak elő töb­bet, keres­senek töb­bet és költse­nek egyre többet.

A Föld első paran­csolata ez: Elég. Éppen csak ennyit, ne töb­bet. Éppen csak ennyi ter­mő­földet. Éppen csak ennyi vizet. Éppen csak ennyi nap­fényt. Min­den, ami csak a Föld­ből szü­le­tik, meg­fe­lelő mé­re­tűre nő, és akkor meg­áll. A boly­gónk na­gyobb nem lesz — jobb lesz. A rajta élő lé­nyek ta­nul­nak, ér­nek, sok­rétű­ek lesz­nek és fej­lőd­nek, és bámu­lato­san szép és új­szerű, össze­tett dol­go­kat hoz­nak létre, ám ab­szo­lút hatá­rokon be­lül léteznek.

Na már most, ha van vala­mi össze­férhe­tet­len­ség az em­beri köz­gaz­daság­tan és a Föld boly­gó tör­vény­sze­rű­sé­gei között, mit gon­dol­nak, me­lyik ke­rül majd ki győz­tesen?

A köz­gazda­ságtan ezt mondja: Ver­seng­jetek. Csakis ak­kor fog­tok haté­ko­nyan telje­síteni, ha mél­tó ellen­fél­lel méri­tek össze az erő­töket. A sike­res ver­sen­gés jutal­ma növe­kedés lesz.

A Föld ezt mondja: Ver­seng­jetek, igen, de tart­sátok féken a ver­sengé­sete­ket. Ne pusz­tít­sa­tok. Csak azt ve­gyé­tek el, amire szük­sége­tek van. Hagy­ja­tok a ver­seny­társa­tok­nak ele­get, ami­ből meg­él. Ahol csak lehet­séges, ne ver­seng­jetek — mű­köd­jetek együtt. Ter­méke­nyít­sé­tek meg egy­mást, te­remt­se­tek egy­más­nak mene­déket, emel­jetek biz­tos épít­mé­nye­ket, me­lyek az ap­róbb fajo­kat felse­gítik a fénybe. Adjá­tok körbe az élel­met, osszá­tok meg a tere­pet. Egy­né­mely kitű­nő do­log ver­sen­gés­ből jön létre, má­sok együtt­mű­kö­dés­ből. Nem hábo­rú­ban vagy­tok, ha­nem kö­zös­ségben.

Melyi­kük teszi azt a vilá­got, amely­ben érde­mes élni? —

A köz­gazda­ságtan ezt mondja: Gyor­san hasz­náljá­tok föl. Ne baj­lód­jatok a javí­tás­sal; minél ha­ma­rabb hasz­ná­ló­dik el vala­mi, annál hama­rabb fog­tok ven­ni mási­kat. Ez tart­ja a brut­tó nem­zeti ter­mé­ket for­gásban.

A Föld ezt mondja: Mi ez a nagy siet­ség? Ráér­tek talajt, er­dőt, korall­zá­tonyt meg he­gye­ket lét­re­hozni. Év­szá­za­dokig vagy évez­re­de­kig is ráér­tek akár. Ha bár­mi el­hasz­nálód­na, ki ne dob­já­tok, csi­nál­ja­tok belő­le táplá­lé­kot vala­mi más szá­má­ra. Ha évszá­za­do­kig tart egy er­dőt fel­nö­vesz­teni, év­mil­lió­kig ola­jat saj­tolni, lehet, hogy fel­hasz­nál­nunk is ilyen ütem­ben kelle­ne őket.

A köz­gazda­ságtan leszá­mítol­ja a jövőt. Így egy erő­for­rás tíz év múl­va csak a fe­lét fog­ja érni an­nak, amit most ér. Most ve­gyé­tek el. Csi­nál­ja­tok belő­le dollárt.

A Föld ezt mondja: Ugyan már. A Föld alap­sza­bá­lya: Adja­tok a jövő­nek. Te­gye­tek félre min­den év­ben egy ujj­nyit a leg­jobb ter­mő­föld­ből. Ad­já­tok oda min­dene­te­ket a fia­ta­lok­nak táp­lálé­kul. Sose ve­gye­tek el töb­bet, mint amit a követ­kező nem­ze­dék­nek visszaadtok.

A köz­gazda­ságtan ezt mondja: Aggo­dal­mas­kod­jatok, küzd­jetek, elé­ge­det­len­ked­jetek. A hiány az em­beri­ség per­ma­nens álla­pota. Az egyet­len kive­zető út a hiány­ból a gyűj­tö­ge­tés és a fel­hal­mo­zás, bár ez saj­nos azt je­lenti, hogy má­sok­nak keve­sebb lesz. Pech, de nincs elég, hogy jus­son más­nak is.

A Föld ezt mondja: Örvend­jetek! Egy ön­fenn­tartó bő­ség­gel és hihe­tet­len szép­ség­gel teli világ­ba szü­let­te­tek bele. Érez­zé­tek, ízlel­jétek — hagy­játok, hogy elbű­völ­jön tite­ket. Ha lete­szi­tek a küz­del­met, és elég hosszú ide­ig néz­tek föl ah­hoz, hogy meg is lás­sá­tok a Föld cso­dáit, hogy játssza­tok és tánc­ra per­dül­je­tek a tite­ket kö­rül­vevő fen­ség­gel, akkor majd rá­jöt­tök, mi az, ami­re való­ban szük­sé­ge­tek van. Nem is olyan sok az. Van elég. Amíg mér­té­ket tud­tok tar­tani, lesz ele­gen­dő min­den­ki­nek, és olyan so­ká­ig, amíg csak el tud­já­tok képzelni.

Nem választ­hatunk, végül mely tör­vény­szerű­sé­gek — a gaz­dasá­gé, vagy pe­dig a Földé — ér­vé­nye­sül­nek majd. Meg­vá­laszt­hat­juk azon­ban, me­lyek­kel élünk majd együtt sze­mély sze­rint — és hogy gaz­da­sá­gunk tör­vény­szerű­sé­geit össz­hang­ba hoz­zuk-e boly­gónk tör­vény­sze­rű­sé­gei­vel, vagy majd meg­tud­juk, mi tör­té­nik, ha mégsem.

Dana (Donella) Meadows utol­só rovat­bejegy­zése az Earth­Light Maga­zine-ben, 2001. február 8. 

Lásd: https://earthlight.org/essay41_meadows.html
ill. http://donellameadows.org/archives/the-laws-of-the-earth-and-the-laws-of-economics

Courtesy of http://www.academyforchange.org/

▲

Utóirat. Bárki nekem szegez­heti a kér­dést: nincs itt ellent­mon­dás vala­hol? Hiszen Meadows asszony írá­sá­ban „ön­fenn­tartó bő­ség”-ről van szó, to­váb­bá ar­ról, hogy „[a]míg mér­té­ket tud­tok tar­tani, lesz ele­gen­dő min­den­ki­nek, és olyan so­ká­ig, amíg csak el tud­já­tok kép­zel­ni.”

Ez az „ön­fenn­tartó bő­ség” való­ban adva — per­sze nem így, nem ebben a for­má­ban. A ter­mo­di­na­mi­ka Jona­thon Por­ritt ál­tal is idé­zett tör­vé­nyei­ből — kü­lö­nö­sen az en­tró­pia je­len­sé­gé­ből — kö­vet­ke­zik egy­részt az, hogy sem­mi sem tű­nik el, más­részt pe­dig az, hogy min­den­nek men­nie kell vala­hová.

A Buddha tan­be­szé­dei­ben sű­rűn for­dul­nak elő olyan kér­dé­sek, me­lyek an­nak a kor­nak em­be­rét ugyan­úgy fog­lalkoz­tatták — és nyug­tala­nítot­ták —, mint a ma em­be­rét. Ebből tíz kér­dés az ún. avyā­ka­tā­ni, azaz a meg­vála­szol­hatat­lanok — pon­tosab­ban ’tisz­tá­zat­lan [pon­tok]’ —, olyan kér­dé­sek, me­lyek­re nem le­het vá­laszt adni, és­pe­dig azért nem, mert nem tu­dunk. (Tudni illik, hogy a Buddha el­ve­tett min­den­féle spe­ku­lá­ciót, s jog­gal, ha egy­szer seho­vá se vezet­nek. Szá­má­ra egy szem­pont lé­te­zett: mi az, ami elő­moz­dít­ja a meg­sza­ba­du­lást?) A tíz kér­dés kö­zül az el­ső ket­tő azt fir­tatja, örök­ké fenn­áll-e a világ, avagy sem? A má­so­dik kettő: vé­ges-e a vi­lág, avagy sem? (Lásd a ’Hosszú tan­be­szé­dek gyűj­te­mé­nye’, azaz a Dīgha Ni­kā­ya [DN] 9. sz. tan­beszé­dét, a Poṭ­ṭha­pā­da-suttá-t.) — A Buddha rend­re meg­ta­gad­ta a vá­laszt, mi­helyst felme­rült a tíz kér­dés vala­me­lyi­ke. Ami­kor a lét­for­ga­tag­ról (saṁ­sāra) volt szó, óva­to­san úgy fo­gal­ma­zott, hogy „nem ve­he­tő ki a kez­dete”, s így ana­ma­tag­ga, ’kez­det nél­küli’, nincs kez­de­te (és per­sze vége sin­csen). Nehéz fel­fogni, de le­het: ha vég­te­len lehet vala­mi, az­az nincs vé­ge, nem ér vé­get, ugyan­úgy kez­det nél­küli is lehet. El­vég­re egy kör­nek sincs kive­hető kez­de­te, mint ahogy az év­sza­kok kör­for­gá­sá­nak sin­csen, a gon­dol­ko­dás­mó­dunk azon­ban nem sze­reti az ef­féle, me­rő­ben szo­kat­lan meg­kö­ze­lítés­mó­do­kat, ha egy­szer ah­hoz szo­kott hozzá, hogy min­den­nek van vala­mi­fajta kez­de­te, vagy egy nul­la pont, egy origo, egy kez­det, egy ős­rob­ba­nás, Big Bang, bár­mi, te­rem­tés akár. Tiszta szeren­cse, hogy azt leg­alább elfo­gad­juk, ha vala­mi végtelen, ha fel nem is min­dig fog­juk!

Önfenn­tartó bő­ség tehát van, mert lehet, csak ép­pen egy kulcs­fon­tos­ságú té­nye­ző tesz róla, hogy ne le­hes­sen. Ezt a té­nye­zőt úgy hívják: az ember.

Ne legye­nek senki­nek se illú­ziói. Az em­bert se meg­vál­toz­tatni, se meg­vál­tani nem lehet. És nem fogja ön­ma­gát meg­változ­tatni, mint ahogy meg­vál­tani se fogja. Juszt se! Föl sem fogja, hogy meg­vál­tá­sá­nak zá­lo­ga az ő kezé­ben van: nincs más meg­váltó ön­ma­gán kívül, attā hi attano nātho; ko hi nātho paro siyā? — ki más is le­het­ne ön­ma­ga megváltója?

Megváltás a Föld­nek lesz — a ter­mé­szet egé­szé­nek, őnélküle —, ami­kor már nem lesz. Már­mint ő, az em­ber. Ön­fenn­tar­tó bő­ség ak­kor lesz majd, csak és kizá­ró­lag akkor. Ahogy Ácsán Szu­csit­tó [Ajahn Su­cit­to] írja Buddha-Nature, Human Nature (’Buddha-ter­mé­szet, em­be­ri ter­mé­szet’) című, in­gye­ne­sen le­tölt­he­tő könyvében:

Nélkü­lük [már­mint földi­gilisz­ták és mé­hek nél­kül] vé­günk van. Ember nél­kül azon­ban … a bio­szfé­ra tes­tü­le­ti­leg só­haj­ta­na fel a meg­könnyeb­bü­lés­től — és fel­virá­goz­na. Ami­kor szem­ellen­ző­sek va­gyunk, csak at­tól va­gyunk fel­sőbb­ren­dűek, hogy ké­pe­sek va­gyunk uralkodni.

Without them, we’re finished. But without humans … the bio­sphere would heave a cor­porate sigh of relief and thrive. When we’re narrow-minded, all that makes us super­ior is the abil­ity to dominate.

Lásd:
https://forestsangha.org/teachings/books/buddha-nature-human-nature?language=English

 ☸