Zűrös és zavaros idők ezek most szinte mindenhol. Ez a minősítésük is lehet: a tudat minősíti őket, az „idők” ugyanis önmagukban se nem zűrösek, se nem zavarosak. Zűrös és zavaros leginkább a tudat, csak belátni nem akaródzik.
Az erdőbe is eljutnak a külvilág dolgai, hála a függőségnek.
Függőség a világ dolgaitól, amibe beletartozik az internet is, a kapcsolattartás
is, még ha alaposan behatárolva is. Ettől a függőségtől jutnak el a külvilág
dolgai az erdőbe is: ha egy szerzetes nem akarja, akkor nem jutnak el. Ha
mégis eljutnak, megint csak a szerzetesen áll vagy bukik, mihez kezd velük,
engedi-e, hogy birtokba vegyék, vagy képes lesz a kellő távolságtartásra, azaz
nem azonosul velük. Levonni levonhatja a következtetéseit belőlük, és
megállapíthatja újfent, hogy a Buddha kristálytisztán látta a dolgok
valós természetét, és ugyanilyen kristálytisztán látta, mitől olyan az ember,
amilyen, és hogy mi az, amitől megváltozhat, ha akarja. Megváltozhat – minden
élőlény javára, üdvére és boldogságára, önmagát is beleértve.
▲
Hát igen, az a fránya, öregedő, lassan, de biztosan leépülő
test, a szervezet: működik, ahogy működik, összességében nem is olyan
rosszul, de nagyon is ki van szolgáltatva a mindenkori légköri viszonyoknak.
Mindenhol. Annyira, hogy lényegében mindegy is már neki, hogy amikor kedvezőtlenek
a légköri viszonyok, hol nem érzi jól magát a bőrében. Hogy hol nem
jó neki. Ennek megfelelően időszerű volt átrendezni egy kicsit a megközelítésmódokat,
lajstromba venni a negatívumokat – egy-egy hely hátrányait –, pontosabban
azzal nyitni, hogy mi az a negatívum, ami egy adott helyen nincsen. A
megtapasztalt hátrányok, nem pedig a képzelet alaptalan elvárásai alapján,
melyek természetszerűleg pozitívumokra, egy hely vélt vagy valós előnyeire
szeretnek épülni: minél nagyobbak az elvárások, illetve minél több van
belőlük, annál nagyobb lesz a csalódás is, ha egyszer csalódás csak ott
van, ahol elvárnak valamit. Ahol nem várnak el semmit, ott nem is
csalódnak.
Ha túl sok valahol a – tudat megítélése szerint – kellemetlenkedő
vérszívó, mint pl. kullancs, moszkitó meg egy angolul gnat névre
hallgató apró szúnyogféle (szingalézül a mulatságosan hangzó hohaputuvó,
többes számban), akkor egy másik helyen tisztázni lehet, ezekből ott mi
van. Persze kiderülhet, hogy az első kettő ugyan nincsen, van ezzel szemben
pióca, főleg ha esik, márpedig ott, ahol pióca van, sokat esik. Ez is kiegészítő
eloszlás: ahol pióca van, ott nincs kullancs, és fordítva. – A választás
ezek alapján egy másik negatívumra vagy hátrányra esik, nevezetesen a piócára,
mivelhogy általában hamar észre lehet őket venni, és egy puha falevéllel egyszerű
őket eltávolítani. Ha lenne is már vérző seb utánuk, egy-két csepp jódos
oldat és sebtapasz elég rá. Két-három nap múltán már sehol semmi, ellentétben
egy kullancs helyével, ami adott esetben akár két hónap (!) eltelte után
is csúnya, érzékeny és viszket. Egy gnat csípése gennyes kiütésfélébe
vált át, az ember akaratlanul is – például álmában vagy figyelmetlen
pillanataiban – elvakarja, és hetekig tart, mire begyógyul.
A Budugallena erdei kolostorban, ahol tavaly december
eleje és ez év június közepe között laktam, az erdőnek hála valamelyest
tompítva bár, de mégis csak hőség volt, gyakran megtoldva magas páratartalommal.
Amikor csak elhagytam közvetlen lakókörnyezetemet, „teljes szerelésben”
voltam, ami gátolja a bőr légzését: percekkel később már megjelentek az
első verítékfoltok a szerzetesleplen, és tulajdon levemben párolódtam. Merő
izzadtság volt mindenem. Csorgott a lé még a fejemről is. Egyre nehezebb
volt. Egyre nehezebb volt, és egyre inkább nehezemre esett a mindennapos,
két részre osztott obligát seprés is a szünet nélküli verítékezéstől.
Állandóan ragadt a bőröm, éjszaka is, mivel a kuṭi alaposan felmelegedett
napközben, és nem nagyon hűlt le. Kint is nehéz volt létezni – a vérszívók okán
is –, bent is. Ezt csak tetézte, hogy mindennaposak voltak a több órán át
tartó áramszünetek.
▲
Ezek bizony alaposan kikezdték a tudatot. A tudat persze
magára vessen, ha ilyenkor kevesebb sati (ejtsd: szati), azaz éber
tudatosság van benne jelen, és bármi, ami felbukkan, ilyen könnyen ki is
kezdi. Nem a fennálló körülmények teszik ugyanis, ha a tudat ellenáll és
nekifeszül, hanem a tudat, ami ellenáll és nekifeszül, de az már BIG ME
tartománya, a szeretemek és nem szeretemek világa, az, hogy ez jó, vagyis
kérem, ez meg nem jó, nem kérem – és ez így még egy szelíd variáció ezzel a
„kérem” vs. „nem kérem” párossal.
Ilyenkor a tudat elindul kifelé, kíváncsi lesz arra,
hogy ha itt ez és ez van, akkor a már említett lajstromosdi alapján mi az valahol
máshol, ami ezekből nincsen, vagy legalábbis kevesebb van, ha egyszer
a kevesebb negatívum / hátrány már maga előny / pozitívum. A negatívumok
természetesen arra vannak, hogy edződjünk, és tanuljunk belőlük. Egész
pontosan a tudat reakcióiból. Csakhogy egy szint felett már nem ment, túl
sok volt a jóból, túlcsordult a pohár. Hozzá lehet apránként szoktatni a
testet (és a tudatot) egyre alacsonyabb vízhőmérsékletekhez, de az már
nem jó neki, ha belefagy a körülötte képződő jégtömbbe.
Így jutottam el Mihintalé-ba és Ampárá-ba, s
így vettünk végig egyéb lehetőségeket. A legfőbb szempont mindenhol a
távolság volt egy adott hely és a legközelebbi közkórház között, melyben
van hematológiai szakrendelés is, a polycythaemia vera néven jegyzett,
bő hat évvel ezelőtt diagnosztizált rendellenesség okán, amivel létezem.
A második szempont az időjárás, ti. hogy milyenek valahol a légköri viszonyok.
Srí Lankán van miből választani: esős és hűvös övezet, száraz és forró,
esős és hideg, esős és meleg … párás-esős és forró stb. Ezt követi a vérszívók
kérdése. Nem mellékes persze az sem, hogy vannak-e önálló kuṭik valahol,
és hogy azok barlang-kuṭik-e, félhomályos barlangban a nyomasztóan
alacsony mennyezet alatt ui. előjön belőlem a klausztrofóbia. A túl sűrű
és túl magas növényzettel is nehezen vagyok meg (= a tudat), mert bár gyönyörű
egy ilyen bujazöld környezet, sokkal kevesebb fényt kap belül a hajlék,
ha pedig be van borulva vagy ömlik az eső, nappal is villany kell. Végül, de
nem utolsósorban meditációs terem megléte is alapvető lenne, ha nem az
jellemezné inkább az itteni viszonyokat, hogy nincs (önálló)
meditációs terem, olyan, amilyenhez Burmában és Malajziában – ill. részben
Thaiföldön – szerencsém lehetett.
Szóval ilyesmik töltötték ki – kezdték ki – azt a fránya
tudatot. Két-három helyre végül el sem mentem, mert kiderült, hogy túl
messze onnan a legközelebbi hematológia, márpedig manapság, hogy akadozik
az üzemanyag-ellátás (és sok egyéb), a busz marad, ami jóval időigényesebb,
mint egy út háromkerekűvel vagy pláne autóval.
▲
Mondanom sem kell, hogy egy kis ostobaságért, megvezetettségért
és hasonló kiváló dolgokért én sem megyek éppen a szomszédba, ha úgy adódik.
Ebben semmi új nincsen: jó ideje ha nem is büszkén, de az ódiumát is vállalom.
A tapasztalataim azt mutatják, hogy ha nagyon elege van már a tudatnak
valamiből, akkor elvben, a gondolat, a tervek és álmok szintjén
képes (lenne) bárhová menni, csak ott ne kelljen lennie, ahol van. És képes tételenként
elrejteni, mi az, ami pl. egy másik, kiszemelt hely ellen szól: elkezd
szépíteni, katalógusnyi érvet hoz fel mellette, csupa olyasmit, naná,
ami természetesen torzítás (vipallāsa) és megvezetettség (moha),
de ez majd csak ott és akkor fog kiderülni, ahol és amikor már késő. Ott és
akkor azonban nagyon hamar berobban a tudatba mindaz, amit ostobán elkendőzött
– nem volt hajlandó meglátni és tudomásul venni. És már létre is jött egy
újabb lajstrom, újabb katalógus. És akkor már fel is bukkan a következő továbbvándorlás
csillapíthatatlanként megélt vágya: a tudat megint menni akar.
Amiből visszavándorlás is lehet. – Nyolc nap erejéig
egy köztes állomáshelyen, ahol is már a második nap vége felé egyértelmű
volt: az ostoba, megvezetett és elfogult tudat műve volt ez a már ott és
akkor lehetetlenként megélt és elkönyvelt lépés. És a semmiből tört elő
a gondolat, hogy akkor vegyük csak elő újra a Sri Subodha elvonulási
központot itt Ambuluwáwá-ban, a kilátó(torony) aljában, Gampola
város szomszédságában, ahol tavaly július vége és december eleje között
éltem.
▲
Fájó szívvel jöttem el a Budugallena kolostorból.
Fájt a szívem otthagyni azt a melegszívű, barátságos, kedves és vígkedélyű
szerzetesközösséget, melyben jól megvoltam és kiválóan éreztem magam. Az
itteni közösséggel sincs persze semmi baj. Visszajöttem egy olyan helyre,
amit már egész jól ismerek, s ahol megtapasztaltam az időjárás viszontagságait
is, tudom, mi az, ami itt van. Nem tudom azonban, milyen itt december és június
vége között. Azt is tudom, hogy az idén jóval szárazabb itt az idő, mint tavaly
volt, bár a monszun rendezett most is egy hétnapos bemutatót: alapos áztatással
járó heves esőzéseket hozott, és csak lassan hagyott alább. Ma, augusztus
teliholdján verőfény van odakint, légmozgás is alig, nyugodt az idő, száraz
a levegő. Lehűlt, éjszakára el is kelt a meleg takaró: hiába, közel ezer méter
magason vagyunk itt.
Az eső bizony megnehezíti a dolgunkat itt a központban,
mivel leginkább nekünk kell magunkról gondoskodnunk, az anyakolostor
kocsija ugyanis alig járt ide ki a közelmúltban. Nekünk kell felmenetelni
a kaptatókon a buszmegállóba, megvárni a buszt – bár két alkalommal is
megállt valaki autóval és felvett bennünket –, lemenni Gampolába, bevásárolni,
aztán vissza. Szakadó esőben is, hiszen enni annak a hat, ill. hét embernek,
aki most itt él, mindennap kell. Egyik alkalommal én hoztam a kókuszdiókat
a nagyobbik iszákban, máskor meg szép nagy papaják voltak benne. – Busszal
tudunk csak eljutni a legközelebbi hematológiára is Kandyben: Gampolába
le, onnan meg átszállással tovább.
Egész kicsi közösség ez itten: ketten vagyunk szerzetesek;
van egy idősödő gondnokunk, van egy asszony, aki főz, sepreget és takarít
is, van egy korosodó, „tíz fogadalmas” (dasasīlā) asszony, aki szerzetesleplet
visel (alatta hosszú ujjú felsőruházattal), a feje kopaszra borotválva, továbbá
itt él már vagy három éve egy 77 éves asszony is. Hetediknek lakik itt egy
tamil fiatalember is, aki hol van, hol nincs; amikor van, olyankor mindenféle
munkálatokat végez az erdőben meg a kuṭik körül. – Helyes, kedves,
nyugodt és szelíd emberek, sokat mosolyognak, és nevetni is szeretnek.
Olykor meditációs elvonulások is vannak itt: a szerzetestárs
szervezi és vezeti le őket. Ha minden zúgot telezsúfolnak, akkor harmincan
is jöhetnek, de az már nagyon sok, főleg most, a beszerzés és ellátás
nehézségei miatt. Az ideális 12–15 fő, már csak a Dhamma-terem mérete
miatt is, ahol ülőgyakorlatokat is lehet végezni. – Egyedi elvonulás is
lehetséges.
Nagyon szép itt is a természet a buja növényzettel, a sok
madárfajjal, a többi állattal, a herkentyűkkel, bogarakkal, lepkékkel
– és a hangokkal naplemente körül, amikor a cikádák is rázendítenek.
Furfangosak a herkentyűk, nagy vagány kópék az itteni tündéri
mókuskák, jópofák az óriásmókusok, helyesek és tündériek a madarak. A
majmok is nagy kópék, csak persze mindent felesznek, érőfélben lévő gyümölcsöt-zöldséget,
ami csak az útjukba kerül, és mindent megrongálnak meg tönkretesznek
útközben, fákat, tetőt, villanykábelt, vízvezetéket. Az acsarkodáson
és az evésen túl, úgy látszik, szaporodni szeretnek a legjobban. Vonul át
a csapat, az anyamajmok hasán egy-egy csemete: mintha egy egész szülészet
vonulna fel a hímek felügyelete mellett. Egy egész hárem. – A rosszul rögzített
hullámpala meg fémlemez tetőket kortól függetlenül élvezik, mert kiválóan
lehet ugrálni rajtuk, nagyszerű móka, és micsoda hangja van! És remekül
fel lehet bőszíteni vele az embereket. Szoktam figyelni őket: a tető pereméről
lesnek alá kíváncsian és nagy óvatosan – ugrásra, menekülésre készen. Nem
kevesen petárdával zavarják-ijesztik el őket errefelé is, de kővel is
hajigálják őket.
Hát, ez bizony a nagy kérdés: ha minden lény csak szaporodik
meg szaporodik rendre, hol lesz hely ennyi élőlénynek? Az embert is beleszámítva,
ha egyszer az ember is vígan szaporodik – novemberre állítólag meglesz a
nyolcmilliárd is –, csak éppen nem teszi fel magának a kérdést, hogy ha
nem is olyan nagyon régen, mondjuk, 17 millió ember élt például kb. 66 ezer
nkm-en ezen a szigeten, most meg kb. 22 millió, hol fog lakni a további szaporulat?
Mit fognak enni? Miből? Lesz-e megélhetésük? Lesz munka? Ha igen, miféle? És
hová teszik majd a további szaporulatot? Mi lesz velük? Akik nemcsak enni
akarnak majd, de családot alapítani, építkezni, gyarapodni és fogyasztani,
amit csak lehet, abból is lehetőleg minél többet.
Az újabb meg újabb betelepülő, önálló családok újabb meg
újabb darabokat hasítanak ki az egyre kevesebb erdőből, megy a tarvágás,
az építkezés, az állatok élőhelye pedig, ahol elegendő táplálék is lenne
számukra, egyre kisebb lesz. Kiszorulnak az otthonukból, az erdőből,
a természetből. Mindenfelé ember emelte akadály: utak, hidak, járműforgalom,
lakóépületek, mindenféle létesítmény, amiből egyre több kell, ahogy nő
a lakosság lélekszáma.
Lábnyom. Mindenfelé lábnyomok: az ember ökológiai
lábnyoma. Félelmetes.
Félelmetes az egész, de a legfélelmetesebb az ember,
aki mindezt létrehozza, de akinek nem akaródzik meglátnia ezeket a dolgokat.
Félelmetes annak okán is, hogy tulajdonképpen önmagának is legnagyobb
ellensége – önmagát is (el)pusztítja ugyanis –, csak éppen megvezetettsége,
ostobasága és hibbantsága nem engedi látni, mennyire így van, s mennyire
igaz ez, és természetesen azt sem akarja látni, mennyire meg van vezetve,
mennyire ostoba és hibbant.
Veszedelmes, mert elképesztő dolgokra képes, különösen ha
hatalom birtokosa. Veszedelmes, mert megvezetettsége, ostobasága és
hibbantsága teljesen a hatalmába keríti.
Ebből nincs kiút, hiszen a vérontás, az eszement rombolás
és pusztítás nem kiút, ám ha jobban megnézzük, a természeti környezet
számára még kiút is lehet. Ezt 2020 decemberében írtam:
Önfenntartó bőség tehát van, mert lehet,
csak éppen egy kulcsfontosságú tényező tesz róla, hogy ne lehessen.
Ezt a tényezőt úgy hívják: az ember.
Ne legyenek senkinek se illúziói. Az embert se megváltoztatni, se megváltani nem lehet. És nem fogja önmagát megváltoztatni, mint ahogy megváltani se fogja. Juszt se! Föl sem fogja, hogy megváltásának záloga az ő kezében van: nincs más megváltó önmagán kívül, attā hi attano nātho; ko hi nātho paro siyā? — ki más is lehetne önmaga megváltója?
Megváltás a Földnek lesz — a természet egészének, őnélküle —, amikor már nem lesz. Mármint ő, az ember. Önfenntartó bőség akkor lesz majd, csak és kizárólag akkor. Ahogy Ácsán Szucsittó [Ajahn Sucitto] írja Buddha-Nature, Human Nature (’Buddha-természet, emberi természet’) című, ingyenesen letölthető könyvében:
Nélkülük [mármint földigiliszták és méhek nélkül] végünk van. Ember nélkül azonban … a bioszféra testületileg sóhajtana fel a megkönnyebbüléstől — és felvirágozna. Amikor szemellenzősek vagyunk, csak attól vagyunk felsőbbrendűek, hogy képesek vagyunk uralkodni.
Without them, we’re finished. But without humans … the biosphere would heave a corporate sigh of relief and thrive. When we’re narrow-minded, all that makes us superior is the ability to dominate.
Lásd:
https://forestsangha.org/teachings/books/buddha-nature-human-nature?language=English
https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/01/legyen-minden-leny-boldog-sabbe-satta.html
Annyi baj legyen! Ennek azért kell így lennie, mert a kiváltó
okok csak ezt tették és teszik lehetővé. Most, most kell dolgozni a jövőben
beérő kiváltó okokon, most kell csupa olyat tenni és cselekedni, aminek jó
lesz a gyümölcse. Jövő mint olyan ezután is lesz, mi több, az ember felemelő
és megtisztelő jelenléte nélkül is lesz jövő ezen a bolygón (ameddig
még meglesz), azaz az ember egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy a dolgok
menjenek tovább a maguk törvényszerűségei szerint. És nem csak hogy nem
szükséges, de kifejezetten káros és ártalmas az ember jelenléte.
A személytelen, üres folyamatokat, a dolgok belső törvényszerűségeit,
a természet törvényeit amúgy nem izgatja különösebben, hogy lesz-e még a
jövőben ember a Földön, avagy sem.
Egy magasabb szinten persze nincs olyan, hogy „félelmetes”
vagy „veszedelmes”. Ott nincsenek jelzők, nincsenek minősítések. A folyamatok
üresek, nélkülözik az önvalót, nincs önlényegiségük, nincs maradandó
szubsztancia, „én”. Az „én” képzet csupán. Jelenségek vannak, folyamatok
vannak, minden állandó keletkezésben, ittlétben, változásban, majd távozásban-megszűnésben,
újra meg újra – és minden minden egyébbel kölcsönhatásban, kölcsönös
függőségben, az okozatiság alapján, a maguk törvényszerűségeit követve.
– Van itt „valaki”?
Imasmiṁ sati idaṁ hoti, imassuppādā idaṁ uppajjati; imasmiṁ
asati idaṁ na hoti, imassa nirodhā idaṁ nirujjhati, ’ha ez és
ez van (létezik), akkor ez (is) van; ennek és ennek keletkeztével ez (is) keletkezik.
Ha ez nincs (nem létezik), akkor ez nincs (sincs); ennek és ennek megszűntével
ez (is) megszűnik.’
Ilyen egyszerű ez! —
▲
Az őrizetlenül hagyott tudatot minden kikezdi, kíméletlenül.
Ez a bajok egyik forrása a világban, de ez már, úgy érzem, egy másik történet:
a sati [szati], a már említett éber tudatosság. A megszakítás nélkül,
töretlenül fenntartott éber tudatossága mindennek, ami csak zajlik körülöttünk
és bennünk. És akkor már csak a mindenkori jelen pillanat maradt, az egyetlen,
ami valóban is van, de mi mindenhol vagyunk, csak ebben a mindenkori
jelen pillanatban nem. Abban szeretünk leginkább időzni, ami már nincsen
– és ami még nincsen.
☸
Ambuluwawa, Gampola, Srí Lanka:
a Dhamma-terem.