♣ Egy kis szeretet

Ez a bejegyzés eredetileg 2018 karácsonyára készült, és tavaly december 20-án, pont egy éve került fel Luangtá blogjá-ba, a watthai.hu honlapon, ami a jelek szerint már nem él. —

A tavalyi fergeteges közönségsikerre fel – talán ha 18 és felen látták – most újra közzétesszük, hátha most az a tavalyról még hiányzó feledik is megnézi!

2018 KARÁCSONYÁRA — és most ezennel 2019 KARÁCSONYÁRA is

Azt mondják: a karácsony a szeretet ünnepe. A karácsony per definitionem az az alkalom, amikor az emberek szeretteik körében vannak – és nem győzik egymást szeretni.

Van egy sanda gyanúm: az, hogy ez a szeretet sem különb a laktózmentes tejnél, a kofeinmentes kávénál, a cukormentes édességnél, lisztmentes pékárunál vagy a húsmentes (na jó: hússzegény) virslinél, és sokkal inkább olyan, mint az a kakaós tejbevonó akármi, ami valahol mókás is azért, hiszen a tejbe-rizs, az igen, na de tejbe-vonó … !? (Meg hogy kinek a vonója?)

Édes is, ragad is, csokoládébarna is, valami íze is van, olvad is, ha muszáj neki. Szaloncukor: vagy szalon nincs benne, vagy cukor. És amilyen találékony és leleményes ez a kor, még olyat is kisütnek, hogy se szalon, se cukor. Még annyi se lesz belőle, mint a Cheshire macska vigyorából ott fenn a lombban. Egyet azonban megengedek: hogy ott marad egy kicsinyítő képző, a -ka. Ez a -ka fogja képviselni. Ennyi tényleg maradhat, van rá esély. Lebegjen, bárhol. Akár a vizek felett is. Ennyiből legalább nem lesz gyomorrontás.

Van, ugyebár, elméleti felebaráti szeretet. A Buddhánál is van, csak nem kap efféle jelzőt, ha egyszer a szeretet (mettā) egyetemes, és nem firtatja, kinek juttatunk belőle. Azt pedig, hogy elméleti vagy sem, már az teszi, aki éppen gyakorolja – vagy éppen nem gyakorolja. Ha gyakorolja, az alkalmazott szeretet. Az ilyen szeretet nem szeretet jellegű szeretet, nem is csökkentett szeretettartalmú vagy szeretetmentes szeretet, hanem őszinte, mindennemű elvárástól ment, mindenkire, minden érző lényre kiterjedő szeretet.

Ez az igazi, mint ahogy együttérzésből is az alkalmazott válfaj az igazi. Jótét dolog a szeretet, az együttérzés – miközben engem nemesít, engem szabadít fel, engem simít ki, az én jobb jövőmhöz vezető utat egyengeti:

Yādisaṁ vapate bījaṁ, tādisaṁ harate phalaṁ,

kalyāṇakārī kalyāṇaṁ, pāpakārī ca pāpakaṁ.

Úgy fogok egy nap aratni, ahogy ma a magot (bījaṁ) elvetem: ha jót teszek, jó lesz a gyümölcse (phalaṁ), ha rosszat, akkor meg rossz. — Ez a Buddha, közel 2600 évvel ezelőttről.

Rideg, tüskés, merev, ragacsos és szúrós tudat nem képes a szeretetre. Egy ilyen tudat nem képes arra, hogy adjon, mindegy, hogy mit: mosolyt, ebédet, szeretetet, kedves szót, meleg zoknit télire. Vagy éppen időt, időt a saját magára szánt önös időből, hogy ezt az időt egy másik emberre szánhassa. A budai Irgalmasok Kórházában olvastam egyszer: Minden ember annyit ér számodra, amekkora áldozatot hozol érte.

Drága, egyetlen Anyácska emléke kúszik elő: nagy lelkesen hordta magafőzte leveseit a város másik végére betegeskedő barátnőinek, vitte szélben, vitte hóban, két átszállással, három átszállással, boldogan vitte. Boldog volt, aki a gesztust kapta, és boldog volt az is, aki adta. — Ilyen egyszerű ez. Egyszerű, mint a tej tejből, a kávé kávéból, a virsli húsból, a csoki kakaóból, a szaloncukor szalonból és cukorból: szeretet meg szeretetből. Mi kell más?—

Minden szépet és jót a szeretet ünnepére!

]