A tudat szennyeződései —

Ez vagyunk mi

A meditációra úgy is tekinthetünk, mint üdvös és ártal­mas tudat­állapo­tok kö­zött dú­ló harc­ra. Az ár­tal­mas olda­lon a kilészák erői állnak, melyek „Mára serege” néven is isme­re­te­sek. A páli „má­ra” szó gyil­kost je­lent. Ő az erényt és a létezést is elpusz­tító erő meg­szemé­lyesí­tése. Se­re­gei min­dig ké­szen áll­nak ar­ra, hogy min­den jógit meg­támad­janak. Még a Budd­hát is meg­kísé­rel­ték le­győz­ni azon az éjje­len, ami­kor megvilágosodott.

A Buddha a Szutta Nipáta szerint az alábbi­akat mond­ta Má­rá­nak:

„Érzékeink minden öröme első sereged,

Második az elégedetlenség.

Harmadik szomj és éhség,

Negyedik kínzó epekedés.

Tunyaság és tompaság az ötödik,

Félelem a hatodik,

Kételkedés hetedik sereged,

Gőg és hálátlanság nyolcadikként követi,

Nyereség, dicsőség, becsület s

Bármely, érdemtelenül kapott elismerés a kilen­ce­dik.

Ki önmagát dicsőíti, míg másokat lenéz,

Áldozatul a tizediknek esik.

Ez a te sereged, Namucsi [Mára],

A sötétség ütőereje,

Ki nem hős, le nem verheti,

Ám ha leverte, abból boldogság születik.”

Sayadaw U Pandita, Még ebben az élet­ben, 73. old. — Schütz J. Ist­ván for­dí­tá­sa.

Nem könnyű megbarátkozni azzal, hogy az ember tuda­ta min­den, csak ép­pen tisz­ta nem. Tele van min­den­féle kilé­szával, azaz szennyel, szennyező­dés­sel: csak egy töké­lete­sen meg­vilá­go­so­dott lény ren­del­kezik tiszta — de akkor kristálytiszta! — tudattal.

A kilészákat — a tudat szennyeződéseit — azért hívják így, mert gyöt­rik és kí­noz­zák a tu­da­tot, illet­ve mert beszennyezik a lényeket azáltal, hogy szennyezett és rom­lott tudat­álla­potba ta­szít­ják őket.

A Buddha útja a megtisztulás útja, visuddhi-magga, ám ezen az úton min­denki­nek magá­nak kell meg­tisz­tul­nia. Erről beszél példá­ul a Dhamma­pada 165. verse:

Attanā’va kataṁ pāpaṁ —

Bizony, el rosszat ki-ki maga kö­vet,

attanā saṅkilissati.

ki-ki maga szennyezi be önma­gát.

Attanā akataṁ pāpaṁ —

Ki-ki maga nem követ el rosszat,

attanā’va visujjhati.

és bizony ki-ki maga tisztítja meg ön­ma­gát.

Suddhi asuddhi paccattaṁ —

Tisztaság és tisztátalanság: tőlünk függ,

n’āñño aññaṁ visodhaye.

egyik a másikát meg nem tisztít­hatja.

Minden rossz gyökerei:

akusalamūlāni

A Buddha tanépítményében egy-egy, a tudatban megjelenő szándék, ceta­nā mo­rá­lis minő­sé­gét az úgy­neve­zett gyökerek, mūla — azaz a tudatban éppen meg­lévő okok vagy fel­téte­lek — hatá­roz­zák meg, dön­tik el, mint ahogy a tudat(osság), valamint a kapcsolódó, a minden­kori tu­da­tot vagy tudat­álla­po­tot „színe­ző”, a tudattal együtt fellépő-meg­jelenő tudati kísérő­jelen­ségek, a tu­dat(álla­pot) vele­járó­inak (ceta­sika) morális minő­ségét is, és ezzel a karma minő­ségét. A ceta­nā, azaz szán­dék ma­ga kar­ma, vö.:

Cetanāhaṁ, bhikkhave, kammaṁ vadāmi. Ceta­yitvā kam­maṁ karo­ti — kā­ye­na vā­cā­ya ma­na­sā.

A szán­dékra mon­dom, szerze­tesek, hogy karma. Kigon­dol vala­mit az em­ber, majd cse­lek­szik — tett­ben, szó­ban, gondo­latban. (AN 6:63)

Összesen hat ilyen mūla, gyökér van: az egyes egyén által fel­hal­mo­zott kar­ma szem­pont­já­ból hár­mó­juk üd­vös vagy jóté­kony, kusala, a másik három pedig ká­ros és ár­tal­mas, aku­sa­la.

A há­rom akusalamūla — káros és ártalmas gyökér — a három leg­alat­tomo­sabb és leg­ve­sze­del­me­sebb tuda­ti szennye­ződés, páli nevén kilesa, kilésza. Ők a gyökerei min­den baj­nak, min­den rossz­nak a vilá­gon, s ők BIG ME gyöke­rei is egy­ben:

(1)   lobha ’mohóság, bírvágy, kapzsiság’; gyakran áll itt a fel­soro­lás­ban az ez­zel ro­kon ér­tel­mű rāga ’(kéj)vágy, sóvárgás’; az ilyen tu­dat(álla­pot) ne­ve lobha-mūla-citta;

(2)   dosa ’harag; gyűlölet’, ám a páli szakszó le­fedi a tel­jes spek­tru­mot, kezd­ve a leg­fino­mabb ellen­érzés­től, utálkozástól és ellenszenvtől a dühön, hara­gon át a legva­dabb gyű­lö­le­tig; az ilyen tudat(álla­pot) neve dosa-mūla-citta;

(3)   moha ’megvezetettség, ostobaság’; az ilyen tudat(álla­pot) ne­ve momūha-citta.

Ez, és semmi más — ez az ember tragédiája, méghozzá a legnagyobb tragé­diá­ja: a moha, a meg­ve­ze­tett­ség, az os­to­baság, hiszen épp mérhetetlen ostobaságának és megvezetett­ségé­nek kö­szön­he­tő­en nem látja — érzékcsalódásában —, mennyire ostoba és mennyire meg van vezetve, és ez­zel a vi­lá­got is, ön­ma­gát is elpusztítja.

A moha egyik szinonímája az avijjā, ’tudat­lanság’, ami nem tárgyi ismere­tekre — vagy­is in­kább a hiá­nyuk­ra — utal, hanem arra, hogy az ember nem ismeri a Négy Nemes Igaz­ságot, fá­tyol takar­ja a látá­sát, por van a szemében, meg van vezetve, nem képes úgy látni a dolgo­kat, aho­gyan azok a dol­gok való­já­ban van­nak, azaz létrejöttek, és szentül hiszi, hogy a dolgok mara­dan­dók, a bol­dog­ság for­rá­sai, és van ben­nük valamiféle önlényegiség, egy mag, valami önvaló, miköz­ben min­den mulan­dó, s mint ilyen, nem elé­gítheti ki az embert, ebből pedig szenvedés támad, csak ép­pen nin­csen sen­ki, aki ott bent szen­ved­jen, nincs „én” meg „enyém”, csu­pán az én illú­zi­ója van.

Ez az avijjā az oka mindennek a világban, belőle ered min­den rossz, ez min­den em­beri al­jas­ság és ocs­mány­ság for­rása, továbbá ez gondoskodik — kéz a kéz­ben az ugyan­csak a lobha egyik szino­nímá­ja­ként hasz­nála­tos taṇhā-val (’szomj, sóvárgás’) — arról, hogy az em­ber vélet­lenül se le­gyen ké­pes kiszabadulni a létforgatagból (saṁsāra), az újraszületések minden kez­det nél­küli és vég­te­len lán­co­la­tá­ból. Az avij­jā a klasszikus kiindulási pont, ahonnan a taṇhā-n keresztül elju­tunk ar­ra a pont­ra, ahol BIG ME fel­buk-kan, ez pedig a bhava, ’létesülés’, az ún. Függő Kelet­kezés, a Paṭic­ca-sam­up­pāda tan­té­telé­nek tize­dik lánc­szeme, ahonnan pedig egyenes az út az újraszü­letés­hez (jāti, egész pon­to­san csak ’szü­le­tés’, ’újra’ nél­kül!).

Akit elragadnak, legyűrnek és uralnak a vágyai, az önmaga és mások ba­ját és pusz­tulá­sát cé­loz­za, már­pedig ez­által a tu­data szenvedést és levertséget él meg. Akit elra­gad a gyűlö­let, le­gyűr és ural a gyű­lölet … Aki meg van vezetve, akit legyűr és ural tulajdon meg­vezetett­sége, az ön­maga és má­sok ba­ját és pusztu­lását célozza, márpedig ezáltal a tudata szenvedést és le­vert­sé­get él meg. Amikor azonban elengedi és leteszi a vágyakat, a sóvárgást, elen­gedi és lete­szi a gyű­löle­tet, és elen­gedi, lete­szi tulaj­don megvezetettségét, nem célozza se önmaga, se mások baját és pusz­tu­lá­sát, ezá­ltal a tudata nem él meg szenvedést és levertséget. (AN 3:55)

Egyértelmű: a mi kapzsiságunk és bírvágyunk, a mi utálkozásunk és gyű­löl­ködé­sünk, a mi os­to­ba­sá­gunk és meg­veze­tettsé­günk nemcsak nekünk magunknak rossz, nem­csak ma­gunk­ra néz­ve ká­ros és ár­tal­mas, ha­nem ember­társainkra, egész környezetünkre nézve is, hiszen ne­kik is ár­tunk ve­lük. Más szó­val fele­lősek vagyunk mind önmagunkért, mind pedig másokért: ez mind mé­reg, min­den­kit mér­gez. Egy egész or­szá­got akár, egy egész nem­zetet, ha fele­lős pozí­ció­ból mér­ge­zünk, tör­té­nel­mi táv­la­tok­ban.

Minden szép és jó gyökerei:

kusalamūlāni

Üdvös és jótékony ezzel szemben az ellentétük, a há­rom kusala­mūla: az alobha, „nem-mohó­ság”, ami az ön­zet­lenség, a nagyvonalúság, bőke­zűség, cāga stb.; az adosa, „nem-gyűlö­let”, ami nem egyéb, mint a met­tā, ’szeretet’; az amoha — „nem-megvezetettség” — az empi­rikus ta­pasz­talás­ra épü­lő fel­isme­rés és tudás (paññā), amit röviden bölcsességnek is hívnak. A há­rom aku­sala­mūla, ami ne­ga­tív elő­jelű, fosztóképzőt kap előtagként (a-). Első lépésként a fosztóképzős szó te­hát meg­elő­zi az ele­ve pozi­tív kitételt: lobha > alobha > cāga ’bőkezűség’ (= dāna ’az ada­kozás [ne­mes gesz­tu­sa]’); ugyan­így: dosa > adosa > mettā, valamint moha > amoha > paññā.

Kilészából semmennyi sem elég:

ez itt már tíz

Szennyeződésből nem elég ám három! Első neki­futásra tíz kilészába szala­dunk be­le: ez a dasa-kilesa-vatthu, ’tíz’, dasa, továbbá ’alap’, vatthu. Az első három — mind a há­rom mūla — már meg­volt.

A többiek így festenek:

(4)   māna ’önteltség, dölyf, beképzeltség’; a māna egyben a tíz ún. bék­lyó, saṁ­yo­jana egyi­ke is, me­lyek az em­bert a léthez láncolják; különféle māná-k vannak, BIG ME vo­natko­zásá­ban a leg­lé­nye­ge­sebb a nyolcadik béklyó, asmimāna, szó szerint ’vagyok + gőg’, ami bi­zony fel­sőbb­ren­dű­ségi tu­dat a javából, ill. önelé­gültség, önhitt­ség;

(5)   diṭṭhi ’tévképzet és -eszme, téves, helytelen spekulatív nézet’; ha ön­magá­ban áll, ez a ’né­zet, lát­vány’ alap­jelen­tésű szó legtöbbször helytelen, té­ves nézet­re utal, eb­ben az érte­lem­ben gyak­ran micchā- ’hely­telen, nem helyes’ előtag­gal, mint micchā-diṭṭhi; a hely­telen né­zet min­den elve­te­mült szán­dék és go­nosz törekvés mozgatórugója, és a leg­mé­lyebb rom­lott­ság­ba és zül­lés­be taszít­hatja az embert. Sok-sok téveszme és -képzet, sok-sok speku­latív né­zet zúdí­tott és vál­to­zat­la­nul zúdít mér­hetet­len szenvedést a világra, de a legkár­téko­nyabb mind­annyi­uk kö­zött a sze­mély mint olyan képze­te, sakkāya-diṭṭhi, ill. az én illú­ziója, atta-diṭṭhi (itt a to­vábbi rész­le­teket mellőz­zük); a kapzsiságban gyöke­rező (lobha-mūla) ár­tal­mas tudat­álla­pot (akusala-citta) tév­kép­zettel, tévképzet nélkül is létrejöhet. — Ellen­té­te, a sam­mā-diṭṭhi ’he­lyes né­zet’ a szen­vedés megszűnéséhez és a megszabadu­láshoz vezető út, a Ne­mes Nyolc­rétű Ös­vény leg­első ele­me, a bölcsesség — paññā — csoport­jának egyik tag­ja a he­lyes hoz­zá­ál­lás­sal együtt (sammā-saṅkappa).

(6)   vicikicchā ’szkeptikus kétely, kételkedés’; az öt ún. akadály, nīva­raṇa egyike — az ötö­dik —, me­lyek vak­ká tesz­nek bennünket, melyek gátolnak a tisztán­látás­ban, és ame­lyek meg­léte lehe­tet­len­né teszi a meditáció gyakorlatát;

(7)   thīna ’a tu­dat restsége, tunyasága’; a harmadik akadály, nīva­raṇa, ám ott iker­pár­ként a middhá-val, ami ’tompa­ság’, már­mint a tuda­té;

(8)   uddhacca ’nyughatatlanság, izgatottság’; a negyedik akadály „fele”, ab­ban a fel­soro­lás­ban ui. ikertestvérével — kukkucca ’aggodalmaskodás’— együtt szere­pel; az ud­dhac­ca ön­magá­ban egy­ben a ki­len­cedik béklyó is;

(9)   ahirika ’az erkölcsi szégyenérzet hiánya’; a követ­kező té­tel­lel együtt — tkp. ők is párt al­kot­nak — vala­mennyi, a karma szempontjából káros vagy ártalmas tudat­állapot vele­járói a (8) szá­mú ud­dhac­cá-val, vala­mint a mohá-val;

(10) anottappa ’az erkölcsi félsz hiánya, lelki­ismeret­lenség’: félsz a kar­mikus kö­vet­kez­mé­nyek­től. — Erről az utol­só kettő­ről, ill. ellentétükről, a hiri-ottappá-ról volt már ko­rábbi blog­be­jegy­zé­sek­ben nem is egy­szer szó, hiszen ez az iker­pár a Buddha sze­rint a világ két őrző­je, loka­pāla­dham­ma, melyek nél­kül a dzsun­gel törvé­nyei ural­kod­ná­nak itt a Földön.

Ez tehát tíz volt eddig.

Bonyolódnak a dolgok

A Buddha tanításainak összességét — a tanépítményét — három ún. kosár­ba, piṭa­ka, gyűj­töt­ték, ez a Ti­pi­ṭaka, vagy­is a Három Kosár, mely nem egyéb, mint (1) a Vinaya-piṭaka, vagy­is a Fe­gye­lem Ko­sa­ra, a szer­ze­tesi rend­szabály­zat a hozzá tartozó szöve­gekkel egye­tem­ben; (2) a Sutta-piṭaka, a Tan­be­szé­dek Ko­sa­ra (Sut­tanta néven is említik), vala­mint (3) az Abhi­dhamma-piṭaka, a Fel­sőbb Tan Ko­sara, mely lé­nye­gé­ben a Buddha tanításainak rendszerezése — ez utób­bit úgy is ne­ve­zik oly­kor, mint a budd­hiz­mus filo­zófiai pszi­choló­giáját. A szutták, vagyis a tan­beszédek ko­sa­ra a ré­geb­bi, az Abhi­dham­ma ké­sőb­bi, és nem egy rendszere­zési elv­ben más és más meg­ol­dás­sal vagy be­osz­tás­sal él­nek.

Egy bizonyos Ācariya Anuruddha, valószínűleg XI.–XII. száza­di budd­hista tu­dós elké­szí­tet­te az Abhi­dham­ma hal­lat­lanul tömör foglalatát kilenc rövid feje­zetben Abhi­dham­mattha-saṅ­gaha cím­mel, mely a thé­ravá­da budd­hizmus egyik legfontosabb és legnagyobb hatású könyve, s tan­könyv­ként mind a mai na­pig hasz­nálatos.

Az Abhidhammattha-saṅgaha ezt az imént bemutatott tíz kilészát a könyv hete­dik feje­zeté­ben ne­ve­sí­ti, majd a diṭṭhi vonatkozásában — lásd itt fent (5) alatt — magya­rázat­ként hoz­zá­fűzi, hogy hely­te­len vagy té­ves nézetről olyankor beszélünk, amikor valaki túlságosan is ra­gasz­ko­dik [me­rő] szer­tar­tá­sok­hoz és rí­tu­sokhoz, továbbá ahhoz a dogmatikus nézethez ragasz­kodik, mi­sze­rint ’csak ez, és csak­is ez igaz, min­den egyéb ostobaság’ (idam­eva saccaṁ mogham­aññaṁ), és ra­gasz­ko­dik az én tan­té­te­lé­hez (atta­vādupā­dāna), ahhoz a tévképzet­hez, vagy van egy mara­dan­dó én, egy sze­mély.

Akusala cetasika:

ebből tizennégy van

Az Abhidhamma filozófiai rendszerében kétféle valóság van: kon­vencio­nális, azaz köz­meg­egye­zé­sen ala­pu­ló (sam­muti) valóság, valamint egy magasabb vagy végső (paramattha) valóság (sacca). Maga a ’va­ló­ság’ szó, sacca jelenti azonban azt is, hogy ’igazság’ — a sat- ’le­vés, lét(ezés), jelen­lét, itt­lét; az, ami van, je­len van’ stb. jelen­tésű szóalak a létige számazéka, a -ya végző­dés pedig hatá­ro­zói ige­név kép­ző­je (sat- + ya > sacca). Ebből a szemszög­ből nézve az, ami van, léte­zik, valós, tehát igaz: el­vá­laszt­ha­tat­la­nok egymástól. A magyar ’való’ is a létige szárma­zéka, akár­csak a belő­le kép­zett fő­név — ’va­ló­ság’. És így egy­ben igaz az, ami léte­zik.

Négy paramatthasacca van össze­sen, catu­dhā para­mattha, négy­féle, ennyi­ből te­vő­dik össze, ha úgy tet­szik, az egész vi­lág­min­den­ség, ennyi az egész:

• citta ’tudat(állapot)’;

• cetasika ’a tudat velejárói, kísérőjelen­ségei’, tkp. „az, ami a tudat­ban van”, ada­lék, a tu­dat töl­té­sei, szí­ne­zék, az, ami a tu­da­tot „színe­zi”, befes­ti, a tuda­tot kísé­ri: a citta ön­magá­ban át­tet­sző, mint a tisz­ta víz; egy-egy citta so­se kelet­kezik egy­magában, hanem min­dig kí­sé­ri va­la­mi: az, ami kí­sé­ri, ami vele jár, az a ceta­sika; egyik ma­gyar meg­fe­lel­te­té­se ’tu­dat­té­nye­ző’;

• rūpa ’anyagiság’;

• nibbāna ’nirvána’.

Itt most szá­munkra a cetasika érdekes. Össze­sen 52 ceta­sika van: van köz­tük olyan, ami min­dig meg­je­le­nik, min­den egyes tudat(álla­pot)tal, és van, ami csak alkal­manként buk­kan fel egy-egy cittá-val együtt (egy-egy tudat­álla­potban), és termé­szetesen van „szép” ceta­sika, azaz üd­vös és jó­té­kony. En­nek meg­fele­lő­en van aku­sala ceta­sika is, káros vagy ártal­mas vele­járói vagy töl­té­sei, szí­ne­zé­kei a tu­dat­nak, össze­sen tizen­négy. Négy csoportra oszlanak: az első három csoportnak „él­lova­sa” is van, a már is­mert há­rom mū­la, vagyis lobha, dosa és moha.

Ebben az elrendezésben a moha áll a legelső helyen, mivel minden káros és ártal­mas do­log gyö­kere, ere­dete:

1. moha, 2. ahirika, 3. anottappa, 4. uddhacca — ez a moha-catukka ’a moha né­gye­se, „kvar­tett­je”, négy­tagú cso­port­ja’, itt tehát a moha viszi a prí­met;

5. lobha, 6. diṭṭhi, 7. māna — ez a lobha-trī ’a lobha triá­sza, hár­masa, három­tagú cso­port­ja’, itt a lobha az „él­lo­vas”;

8. dosa, 9. issā, 10. macchariya, 11. kukkucca — ez a dosa-catukka, ahol is a dosa viszi a prí­met;

12. thīna, 13. middha, 14. vicikicchā — ez a thīna-trī, mely­ben a thīna az „él­lo­vas”.

Ezek­ből tíz már ismerős. Ami új: 9. issā ’irigység’, 10. macchariya ’zsugo­riság, fös­vény­ség’, 11. kuk­kuc­ca ’ag­go­dalmaskodás’ — uddhacca kapcsán fent már em­lítet­tük, mi­vel ők ket­ten iker­párt al­kot­nak —, továbbá 13. middha ’tompaság’, amit fent thīna össze­füg­gésé­ben ugyan­csak em­lí­tet­tünk.

Tizenhat upakkilesa

Morális tökéletlenségek, melyek beszennyezik a tudatot, morá­lis tisztá­ta­lan­sá­gok — cit­tas­sa upak­kile­sā, ’a tudat tisztátalanságai’, melyekből a Vatthūpamasutta (MN 7) ta­nú­bi­zony­sá­ga sze­rint ti­zen­hat van. Ezen­kívül a meditáció vonatko­zásában is beszél­nek upakkilesá-król — mint a tu­dat tö­ké­let­len­sé­gei­ről.

A 16 upakkilesa így fest:

(1)   abhijjhā-visamalobha ’szemet vetni a máséra’ + ’san­da kap­zsi­ság’;

(2)   vyāpāda ’rossz­indu­lat’;

(3)   kodha ’harag’;

(4)   upanāha ’ellenérzés, ne­hezte­lés’;

(5)   makkha ’lekicsinylés’, tkp. mindazon jótétemények lebecsülése, melyben má­sok ré­sze­sí­te­nek ben­nün­ket;

(6)   paḷāsa ’pökhendi­ség’;

(7)   issā ’irigység’ (lásd fent is a 14 aku­sala ceta­sika kö­zött);

(8)   macchariya ’zsugoriság, fösvénység’ (lásd fent is a 14 akusala cetasika között); hú­zó­do­zás, vo­na­ko­dás attól, hogy a ma­gun­kéból bár­mit is meg­osszunk má­sok­kal;

(9)   māyā ’ámítás, megtévesztés’; a szó bű­vésze­tet, bű­vész­mu­tat­ványt is je­lent!

(10) sāṭheyya ’csalás, becsa­pás’;

(11) thamba ’csö­könyös­ség, ön­fejű­ség’, rugal­mat­lanság, me­rev­ség, rideg­ség — mint egy de­gesz­re fújt töm­lő;

(12) sārambha ’versen­gés, rivalizá­lás’ (nega­tív érte­lem­ben);

(13) māna ’önteltség, dölyf, beképzelt­ség’ (lásd fent is a tíz kilé­sza kö­zött);

(14) atimāna ’fenn­héjá­zás, nyeg­le­ség’;

(15) mada ’hivalko­dás, hiú­ság’;

(16) pamāda ’hanyag­ság, nem­törő­döm­ség’.

Ezek lennénk. Igazságtalan lennék azonban, ha elhallgat­nám azt a sok szép vo­nást is, ami ugyan­úgy meg­ta­lál­ha­tó az embe­rek­ben — csak leg­fel­jebb rej­tőz­köd­nek ép­pen vala­hol.

Mint láthattuk, az 52 cetasiká-ból tizennégy a káros és ár­tal­mas, aku­sala.

Az „alkalmi”, pakiṇṇaka töltésekből hatféle van, és ezek üd­vö­sek is, ká­ro­sak is le­het­nek.

Van hét, minden tudat­állapot­ban fellel­hető, ún. kö­zös töl­tés vagy adalék.

És van továbbá az 52 között összesen 25, egyértelműen „szép” — so­bha­na ’ék, dísz’ — ce­ta­si­ka, négy cso­port­ra bont­va. A leg­fonto­sab­bak vala­mennyi „szép” tu­dat­álla­pot­ban kö­zö­sek:

(1)   saddhā ’bizalom, hit’, ami a buddhizmusban nem vak hitet je­lent; „hiva­ta­los” meg­ha­tá­ro­zá­sa, a budd­hista „credo”: ’hisz a Tathā­gata [= a Buddha] meg­vilá­goso­dásá­ban’, sad­da­ha­ti Tathā­ga­ta­ssa bo­dhiṁ;

(2)   sati ’éber tudatos­ság’;

(3)   hiri ؅— ez már régi isme­rős …

(4)   ottappa — ez is …

(5)   alobha ’mentesség a kapzsi­ság­tól’ — mint fent, lásd cāga és dāna;

(6)   adosa ’mentesség gyűlölettől és harag­tól’ = mettā ’szere­tet’;

(7)   tatramajjhattatā ’egykedvűség, higgadt­ság, nyu­ga­lom’ = upek­khā.

Lehet szemezgetni: hol lapul BIG ME, és hol van valami ellen­szer. — A lel­tár nem vég­le­ges! A Sal­lekha­sutta kap­csán lásd:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/semmi-baj-dolgokkal-vagy-megis.html

Talán lesz egyszer egy blog­bejegyzés, amibe a szutta teljes szöve­ge is beke­rül. És ta­lán lesz egy­szer szó az üd­vös vagy ér­dem­dús csele­kede­tek tíz da­rab­ból álló lis­tá­já­ról is.

Talán — ha egyszer bizonyosságunk csak egyetlen valami felől le­het, de ez is isme­rős le­het már ko­rább­ról: mara­ṇaṁ me dhu­vaṁ, jī­vi­taṁ me adhu­vaṁ.

Ami a kilészákat illeti, azt a sok-sok szennye­ződést a tudat­ban — hi­szen ne­vet sok­kal több min­den ka­pott, mint amit a Buddha egyen­ként ne­ve­sít­ve lel­tár­ba vett —, to­váb­bá ami a gyógy­írt il­le­ti mind az egyes egyén, mind a kö­zös­ség, a tár­sa­da­lom meg a vi­lág ba­jai­ra, az nem­csak hogy adott, de az el­múlt im­már 2600 év so­rán ra­gyo­gó­an be­vált: a Buddha út­ja.

Ke­vés­bé tud ró­la a köz, hogy a Budd­há­nak meg­vol­tak az el­kép­ze­lé­sei olyan dol­gok­ról is, mint a kö­zös­sé­gi és szo­ciá­lis har­mó­nia, vagy ép­pen a jó kor­mány­zás mi­ben­lé­te, az, hogy mi te­szi a jó ural­ko­dót — il­let­ve a má­ban a jó po­li­ti­kust, egy or­szág fe­le­lős ve­ze­tő­it, dön­tés­ho­zó­it.

Nem a ki­lé­szák te­szik, nem a kap­zsi­ság, a fe­ne­ket­len bír­vágy, a gát­lás­ta­lan ha­rá­cso­lás, a gyű­lö­let­kel­tés és a ki­re­kesz­tés te­szi, mint ahogy az er­köl­csi­ség to­tá­lis hiá­nya sem te­szi.

A Buddha út­já­hoz egyet­len vala­mi kell az egyes egyén részé­ről, az neve­zete­sen, hogy kö­vet­ke­ze­te­sen tart­sa ma­gát minden­féle „ki­nek ez, ki­nek az”, a „ma­gam szá­ja íze”, „a mi budd­hiz­mu­sunk” és ha­son­lók né­lkül a tör­té­nel­mi Buddha eredeti, hite­les tanítá­saihoz, ah­hoz, amit a thé­ra­vá­da mind a mai na­pig meg­őr­zött.

]

A világ egyik leglenyűgözőbb buddhista szentélyegyüttese Rangunban található:

a Shwedagon pagoda. A képen egy ülő Buddha a sok-sok Buddha-szobor közül.

•••