Calabriai levelek III: Búcsú Cinquefronditól

Kedves Mindnyájuk!

Az embe­rek nincse­nek oda a válto­zásért, s bár úgy élik meg, hogy min­den elmoz­dulás a holt­pont­ról, min­den „javu­lás”, a dol­gok jobbra for­du­lása stb. örven­detes, a nega­tív­ként elköny­velt válto­záso­kat nem szen­ved­hetik. A Buddha a szen­ve­dés – a dol­gok nem kielé­gítő voltá­ból faka­dó lelki gyöt­rel­mek – egyik vál­fajá­nak tekin­tet­te a vál­to­zá­sok kivál­totta szen­ve­dést (vipari­ṇāma-dukkha).

Egy volt gyerek­kori bará­tom büszke volt arra, hogy a lakás­ban, ahol élt, nem­hogy még az ere­deti gáz­tűz­hely volt a kony­hában vala­mikor a máso­dik világ­háború előtti idők­ből, de a köny­vek is ugyan­ott lak­tak – ugyan­abban az elren­dezés­ben a tisz­te­letet paran­csoló üve­ge­zett könyv­szek­rény­ben –, mint ami­kor oda beke­rül­tek. Vélet­lenül sem változ­tatott volna sem­min abban a lakásban.

Pedig a válto­zás velünk van és ben­nünk, körü­löt­tünk: minden­ben, szaka­datla­nul. Állan­dó válto­zás­ban van min­den, ami csak létre­jön. Kelet­kezik, itt van, köz­ben válto­zik – és már múlik is el, kész. Jön a kö­vet­kező. Nincs mese: ezzel kell élni. Le, föl, hol így, hol úgy. Min­den e sze­rint a min­ta sze­rint műkö­dik: (1) uppā­da ’kelet­ke­zés’, (2) ṭhiti ’itt­lét, jelen­lét, fenn­állás’, (3) bhaṅga ’szerte­fosz­lás’ (ám eköz­ben ṭhitas­sa añ­ñathat­taṁ, kb. ’fenn­álltá­ban más­féle­kép­pen lesz’) a tu­dat jelen­ségei vonat­kozá­sá­ban, míg az anya­giság vilá­gá­ban a négy lak­kha­ṇa­rū­pa tör­vény­szerű­ségei sze­rint ala­kul min­den: (1) upa­caya ’testi gya­rapo­dás’, más kon­tex­tus­ban ’létrehozás’, (2) san­tati ’foly­tonos­ság’, (3) ja­ra­tā ’öre­ge­dés, le­épü­lés’, vala­mint (4) anic­catā ’elmú­lás’ (tkp. ’mulan­dóság’).

Nem keve­sen azon­ban éppen hogy kife­jezet­ten a válto­zatos­ságot szere­tik. A Buddha elle­nezte, hogy a szer­zete­sei bár­hol is hosszabb távra beren­dez­ked­jenek. Az ókori in­diai szerze­teslét azt jelen­tette, hogy a szerze­tesek állan­dóan úton vol­tak, gyalog­szer­rel, a sza­bad­ban hál­tak stb., stb. Csak az esős év­szak­beli elvo­nulás ide­jére – július teli­hold­jától októ­ber teli­hold­jáig – kel­lett egy hely­ben meg­len­niük.

A mai világ­ban más­ként van már ez: nagyon gyak­ran egy­azon kolos­tor­ban élnek huza­mosabb ideig. Szem­be­ötlő, hogy sok szer­zetes mi min­dent föl nem hal­moz aztán az idő múlá­sával, mi min­dent be nem gyűjt maga köré! Én is meg­tapasz­talhat­tam saját maga­mon, hogy ha­mar össze­jön az ingó­ság, ha az em­ber nem követ­kezetes. A vissza­emléke­zések és a leírá­sok Ácsán Cshá kap­csán arról beszél­nek, hogy szinte sem­mije sem volt. Sem­mije. Min­dent adott tovább, azon mele­gében. Hiszen mire is lehe­tett volna szük­sége? Mire? Minél keve­sebb a tulaj­do­nunk, annál keve­sebb a gond, annál kisebb a fe­le­lős­ség terhe, s annál kisebb a félsz, hogy félt­ve őr­zött vagyon­kánk­kal, szere­tett és már-már hoz­zánk nőtt tár­gyaink­kal tör­tén­het vala­mi. Minél keve­sebb a cók­mók, annál könnyeb­bek va­gyunk – át­vitt érte­lemben is. – Egy kolos­tor elv­ben min­dent meg­kap, amire a műkö­désé­hez szük­sége lehet, le­gyen az ágy­nemű, bútor­zat, szer­szám, taka­rító­szer, könyv, fog­kefe, villany­körte, bo­rot­va, bár­mi, azaz va­ló­ban nem indo­kolja sem­mi, hogy egy szer­ze­tes bár­mit is begyűjt­sön.

Nekem iga­zából gon­dot a köny­vek, a feljegy­zések és minden­féle nehéz, papír ala­pú tá­rolni- és hur­co­lász­ni való okoz: ez bi­zony addik­ció a javá­ból, bár mos­tan­ra be­érett ben­nem az elha­táro­zás, hogy az egy nagy doboz­nyi, kb. 15 kiló súlyú könyv – a „ke­mény mag”! – meg egy kézi­táská­nyi min­den­féle pa­pír kivé­telé­vel most már aztán tény­leg ugyan­olyan lelke­sen el kell aján­dékoz­ni a köny­veket, mint ami­lyen lelke­sen a tarta­lékjai­mat osz­to­gat­tam szét né­hány hó­nap lefor­gása alatt ado­mány­ként, ilyen-olyan cí­men. Most most van, a hol­nap telje­sen bi­zony­ta­lan: amit ma meg­te­hetsz … két­szer ad, ki gyor­san ad … már ma kell az a pénz, a se­gít­ség, a támo­gatás, miért kel­lene vár­ni, míg meg­halok … ??? Ilye­nek mo­tosz­káltak a fe­jem­ben. És akkor lép­tem. És mi­lyen jó ér­zés, hogy segíthettem!

Augusz­tus 28-án, pénte­ken me­gyek tovább. – Aki figyel­mesen olvasta az első calab­riai leve­let a blog­ban, annak egyér­telmű­nek kel­lett len­nie, hogy ez a hely nem az a hely, ahol. Na­gyon külö­nös hely ez, és nem iga­zán való szer­ze­tes­nek, főleg ha az érin­tett szer­zetes ha­son­szőrű­ek kö­zös­ségé­re vá­gyik, akik üd­vös, jótét ha­tást fejte­nek ki egy­más­ra. Közös­ségre, mely­ben azok, akiket a szer­zete­sek­kel ellen­tét­ben nem köt a rend­szabály­zat, s ezért szab­adon szolgál­hat­ják ki magu­kat bármi­vel, ami csak a kony­há­ban meg a hűtő­ben talál­ható, nem­csak a saját ben­dőjük­re gon­dolnak, disz­kré­ten dug­dosva és fo­gyaszt­va min­den­féle ehe­tőt, ha­nem más­sal is meg­osztják, mind­enek­előtt azon­ban egy szerze­tes­sel, aki a rend­szabály­zat értel­mé­ben telje­sen ki van szol­gál­tatva mind a vilá­giak, mind pedig egy-egy apá­ca sok­szor illé­kony és töré­keny jóindu­latának. Ke­vésbé fi­nom meg­fogal­ma­zás­ban: a pilla­nat­nyi sze­szé­lyük­nek, an­nak, hogy az­nap milyen láb­bal kel­tek éppen fel.

Tudni illik ennek kap­csán, hogy hozni alig-alig hoz­nak ne­künk ide enni­valót. Min­den ál­dott nap elme­gyünk vala­melyik piac­ra a kör­nyéken. Autó­val. Ami eszi az üzem­anya­got és gyi­lok a kör­nye­zet­nek. Át­lag más­fél óra egy-egy ilyen ki­ruc­canás. Vala­melyik nap hiába men­tünk el Rosar­nóba, üres kéz­zel tér­tünk vissza. Ma az it­teni pia­con két, azaz ket­tő cső kuko­ricát kap­tunk. (Jelen pilla­nat­ban hár­man la­kunk itt a köz­pont­ban.) Teg­nap egy zacskó, rész­ben már romló­fél­ben lévő sző­lő, meg há­rom apró fej kel­ká­poszta. A múlt hé­ten is, előtte is a pad­li­zsán és a pa­ra­di­csom ment, most is az megy még, el sem akar fogy­ni: bőven kap­tunk, két hete szinte mást sem eszünk. Kevés vaj kivé­te­lével sem­miféle tej­ter­mé­ket nem lát­tam még, to­jást vagy hús­félét se, hal sincs, alig vala­mi fehér­je … most még egy ge­rezd fok­hagy­mánk sincs, és nem ka­punk elég gyü­möl­csöt se, zöld­séget se. Ami a „kert­ben” ter­mett, már be­érett, kész: ott is ubor­ka volt in­kább, para­di­csom és egy kis erős pap­rika. Kész, vége. Egy­szó­val az ellá­tás egy­álta­lán nincs meg­oldva, és a bur­mai támo­gatás is el­apadt. A kis­vá­ros la­ko­sai hívő kato­liku­sok, nem hat­ja meg őket se budd­hista szer­ze­tes, se apá­ca lát­vá­nya. Ázsi­aia­kat nem lát­ni, pon­to­sab­ban csak a kínai áru­há­zak­ban, a pénz­tár­gép­nél. Thaiok, bur­mai­ak erre­felé muta­tóba sin­cse­nek, mint ahogy Srí Lanka-iak sem – de más ide­gen is alig.

Vissza­ka­nya­rod­va egy ki­csit a „közös­ség” té­májá­hoz: ami­kor senki­nek sem ju­tott eszé­be a kávé­ból ne­kem is adni … És ami­kor egy nap a lelke­sedé­sem egyér­tel­mű­en je­lezte, mennyire örül­nék én is egy kis kávé­nak, a te­rasz­ról jött az üze­net az egyik kivá­ló vi­lági em­be­rünk szájá­ból: főz­zek magam­nak. Na, akkor bi­zony kifa­kad­tam, pana­szo­san: nem vagyok jó egy kávé­ra? Arra jó vol­tam, hogy 9300 eurót (!) utal­jak át ado­mány­ként en­nek a köz­pont­nak, hogy ne kell­jen vég­re az idei té­len fa­gyos­kod­niuk az itt lakók­nak? Az eme­letre már be is kerül­tek min­den­hová a vado­nat­új fűtő­tes­tek, és meg­lesz a ka­zán is ad­digra bőven, ugyan­eb­ből a pénz­ből. Nem érek annyit ezek­nek az embe­rek­nek, hogy egy kicsit fi­gyel­me­seb­bek le­gye­nek? Nem érek ne­kik annyit, hogy meg­kínál­janak en­gem is a fris­sen elké­szült kávé­ból … ??? — Szép világ ez, amit csi­ná­lunk, mi em­be­rek, de más­mi­lyen nem is le­het­ne, ha egy­szer min­dig a feje az, ami­től egy hal bűz­lik, már­pedig min­den­hol egyre orr­fa­csa­róbb bűz. A leg­meg­le­pőbb, hogy bűz ott is van, ahol hal­nak (meg a fejé­nek) se híre, se hamva!

Ilyen az em­ber, és ha job­ban bele­gon­do­lok: gyak­ran még ennél is ilye­nebb, hiszen azért csak főz itt va­laki min­den nap, csak kitesz­nek vala­mit az asz­talra a kony­hában, fel­aján­lani reg­gelire (volt ott már per­sze ment­hetet­lenül kőke­mény­re szik­kadt zsemle is) – el sem­mi sincs ké­szítve, meg­mosva sin­csen, csak oda­téve. — Szer­zetes ne támasszon igé­nyeket! És ne várjon (el) senki­től se sem­mit. Jobb, ha nem vár sem­mit, nem vár el sem­mit, hálát se, sem­mit se. Magá­nak tesz jót vele!

És egy­álta­lán: mi­cso­da dőre­ség olyan, tel­je­sen avítt okos­sá­gok­ra hi­vat­koz­ni, mint Jó­tett he­lyé­be jót várj!

Szóval jobb, ha nem vá­runk el sem­mit, akkor sem, ha tud­juk: a Buddha tan­épít­mé­nyé­ben kulcs­fon­tos­ságú a hála, gyűj­tő­fo­ga­lom­mal kataññutā.

A Buddha taní­tása­inak szer­ves ré­szét képe­zik bizo­nyos er­kölcsi-eti­kai kívá­nal­mak, me­lyek nél­kül nem lé­tez­het egész­sé­ges kö­zös­ség. A hála kér­dés­köre is ide tar­tozik:

     kata­vedī az olyan em­ber jelzője, aki viszo­noz­za a szíves­séget, mely­ben része volt;

katañ­ñutā a hála, a hála­érzet, köszö­net; mél­tá­nyol­juk a jó csele­ke­de­tet, mely­nek ha­szon­élve­zői le­het­tünk;

katañ­ñū az, aki hálás és lekö­telez­ve érzi magát egy má­sik em­ber­rel szem­ben, aki őt vala­mi­lyen jó­té­te­mény­ben része­sítet­te; az az em­ber, aki ezt na­gyon is jól tudja;

katañ­ñū­kata­veditā hálás­nak lenni: mint em­beri tu­laj­don­ság, mint em­beri kva­litás, hála; vé­gül pe­dig a

katañ­ñū­kata­vedī olyas­vala­ki­nek a jel­zője, aki há­lás a jóté­temé­nye­kért, me­lyek­ben ré­sze­sült, és vi­szo­nozza is őket.

Ne várjam el továb­bá azt a fajta közös­ségi civi­lizá­ciós mini­mu­mot se, hogy ami­kor egy közös­ségben bár­mit végzek, abba vigyek bele tisz­tes­séget, oda­figye­lést, minő­séget: senki­nek se kell­jen megüt­köz­nie azon, hogy ott hagy­tam ma­gam után a szuty­kos tűz­helyt, vagy nem takarí­tot­tam el ma­gam után a szeme­tet. Hogy az utá­nam jövő örül­hes­sen a rend­nek, a tiszta­ságnak, a körül­tekin­tés­nek, a gon­dos­ságnak. Hogy ezzel is job­ban érez­hesse magát a bőré­ben. Meg hogy ezzel is jót te­gyek a má­sik em­ber­rel – lénye­gében az egész közös­ség­gel. Hogy ne csinál­jak sem­mi olyat, ami­vel kelle­met­len­sé­get, vagyis szen­vedést okoz­ha­tok mások­nak – és ne mu­lasszak el sem­mi olyat, ami az én dol­gom. Ezt a képes­séget ki lehet fej­lesz­teni: oda­figyelni, ügyel­ni, vigyáz­ni. Ha egy magát budd­hista­ként meg­ha­tá­rozó köz­pont­ban se a vi­lági ön­kén­tesek (kül­föl­diek), se a töb­biek (nem vilá­giak) nem képe­sek sem­mire se oda­figyel­ni és tisz­tes­sé­ge­sen meg­csi­nál­ni, hogy lesz­nek képe­sek a Buddha út­ján ha­ladni? A Buddha út­ján, amin a kel­lő tisz­te­let, figye­lem, az oda­figyelés, má­sok tekin­tetbe vé­tele és meg­becsü­lése, a fele­ba­ráti szere­tet, a sze­rető és együtt­érző gon­dos­kodás, a bele­érzés, a jó­ság és sok-sok egyéb az alap … ?

Ab­szurd dol­gok men­tek és men­nek itt, kezd­ve egy hébe-hóba be-beokve­tet­len­kedő kamasz­csapat­tal, akik koruk­nak megfele­lően neve­let­len, pimasz, fel­fúlt hólya­gok – az egyik állí­tólag egy helyi mafi­oso ala­po­san elkapa­tott po­rontya –, foly­tatva egy sze­ren­csétlen, 18 éves pszi­chés eset­tel (ér­telmi fogya­té­kos sze­gény), akit mint egy­fajta nap­közibe hor­dott ide az édes­anyja fél­napos meg­őrzés­re, ám az utób­bi idő­ben egyre job­ban rájött szegény­kére a bolon­déria, s egy nap elkez­dett itt üvöl­tözni meg ga­ráz­dál­kodni. – Most újra itt van.

Szeren­csét­len fiú: micso­da po­csék kar­ma ez is, ugyan­akkor neki esé­lye sincs, hogy jobb kar­mát hoz­zon össze magá­nak – a kór mi­att nin­csen, ellen­tét­ben a köz­pont egyik hib­bant, dur­va és ke­zel­he­tet­len, kis ide­je tá­vol lévő la­kó­já­val, egy an­gol­lal, aki ké­pes len­ne vál­tani, ha ér­tené, mégis mi­ről szól a Buddha útja.

Ez a sok min­den két vala­mire kivá­lóan alkal­mas: egy­felől meg­figyel­ni ön­ma­gam reak­ciót. Meg­figyel­ni a me­het­néket, a ber­zen­ke­dést, a do­ho­gást, vi­szoly­gást stb., stb. Kifi­gyel­ni azo­kat a hango­kat. És köz­ben ked­ves­nek ma­rad­ni, mert­hogy igen­is leg­in­kább mo­soly­gok (az ola­szok egy része így is em­le­get: il mo­na­co sor­riden­te, „az a mo­soly­gós szer­zetes”).

A má­sik vala­mi: látni, bele­látni, ho­gyan is műkö­dik a meg­veze­tett, osto­ba és be­teg em­beri tu­dat. Hogy mennyire nincs ott bent sen­ki, mert ha len­ne, ak­kor talán belát­ná, mennyire nem jó ez így. Fo­lya­ma­tok, üres folya­ma­tok: eb­ből ál­lunk – és eb­ből áll­nak ők is –, öt hal­maz­ból, ami állan­dó­an vá­gya­ko­zik vala­mi után, só­vá­rog, csim­pasz­ko­dik, hará­csol, és per­sze hab­zsol, nem győ­zi a vá­gyait kie­lé­gí­te­ni  –, egy-egy mo­hó, os­to­ba és meg­ve­ze­tett emész­tő­zsák, ami be­szél­ni is ké­pes, gon­dol­kod­ni is, és be­be­széli magá­nak, hogy. Csak azért, mert a nā­ma­rū­pa mel­lé ju­tott neki egy kis viñ­ñāṇa is …? Et­től van – va­gyunk – úgy oda? Na és az a kis ele­men­tá­ris hib­bant­ság?

Lénye­gében te­hát egyi­kük se tehet róla, ami­ket csi­nál, hi­szen nincs ott bent sen­ki, no­body at home! – Kivá­ló­an meg le­het ezt fi­gyel­ni. Ellen­őri­zet­le­nül, min­den gát nél­kül jön be­lő­lük, ami csak a fel­té­te­lek függ­vé­nyé­ben jön­ni akar, meg­annyi ön­já­ró, üres fo­lya­mat: ez az em­ber.

A lényeg: fel­vet­tem a kap­csola­tot egy Rómá­tól nem messze – 45 km észak-észak­kelet irány­ban –, Rieti tarto­mány­ban talál­ható ran­gos budd­hista ko­los­tor­ral és medi­tá­ciós köz­pont­tal, mely a thai er­dei ko­los­to­rok nem­zet­közi kö­zös­ségé­nek háló­zatá­ban az egyik tag­ko­los­tor. Ez bi­zony az álta­lam is mé­lyen tisz­telt és lel­ke­sen köve­tett thai er­dei ha­gyo­mány Ácsán Cshá­val és a töb­bi, még élő és aktív ácsán­nal, nyu­ga­tiak­kal is. (Lásd: Santacittarama – Monastero Buddhista ill. a Forest Sangha köz­ponti hon­lapját: https://forestsangha.org/ )

Még most is nehéz hin­nem, de a nagy­tiszte­letű apát, a brit Phra Ajahn Chan­da­palo a Szan­gha elé tár­ta a hely­zete­met és ebből kö­vet­kező „segély­kéré­semet”, a nagy­tiszte­letű Szan­gha pedig egyön­tetű­en úgy dön­tött, hogy rokon­szen­vük­től és bele­érzé­sük­től vezé­relve befo­gad­nak maguk közé, leg­alább az esős év­szak­beli elvo­nu­lás végéig.

Boldog vagyok, hogy mehe­tek, hihe­tetlen meg­tisz­telte­tés ez a meg­ható, nemes gesz­tus, a fel­ka­ro­lás ne­mes gesz­tusa, akár­csak a meg­elő­le­ge­zett biza­lom, hiszen tel­je­sen is­me­retle­nül fo­gadnak be.

Ugyan­akkor egy thai erdei kolos­tor egé­szen más világ, ahol is nem az a szer­zete­sek dolga, hogy napi rend­szeres­ség­gel leve­lez­ges­se­nek vagy csetel­jenek, ha­nem hogy eltö­kélten gyako­rolja­nak és gyara­pít­sák elmé­leti isme­retei­ket, hűen a Buddha elkép­zelé­seihez. Ennek meg­fele­lően csep­pet sem meg­le­pő a passzus az eliga­zító anyag­ban, amit Phra Ajahn kül­dött: inter­net­hasz­ná­latot csak­is rang­idős rezi­dens szer­ze­tes enge­dé­lyez­het. A hét­fő pe­dig ele­ve silent day: nincs beszéd!

Meg­vallom: nem is bánom. Aki ré­gebb­ről ismer, biz­tos élén­ken em­lék­szik még azok­ra a kez­deti idők­re 2010-ben, majd 2012 utol­só hó­nap­jai­val kez­dő­dő­en (pél­dául), ami­kor is sem­mi­féle kap­cso­la­tot nem tud­tam tar­tani egy ideig. A 2017-es ma­laj­ziai há­rom hó­nap alatt hiá­ba volt ve­lem a lap­top: nem­igen jött ott össze az in­ter­nete­zés, mert nem az in­ter­nete­zés­ről szól a szer­ze­tes­lét egy ilyen cso­dá­la­tos, a gya­kor­lás fel­téte­leit min­den­ben ra­gyo­góan biz­to­sító ko­los­tor­ban, és a ko­los­tor fenn­tar­tói ügyel­nek is rá, hogy így legyen.

Arra talán csak lesz lehe­tőség, hogy leg­alább egy­ol­dalú kom­muni­kációt tud­jak foly­tat­ni, ha nem is azon­nal, már az ele­jén – akár blog- vagy Face­book-be­jegy­zé­sek, akár kör­leve­lek, álta­lános beszá­mo­lók for­má­jában. El­kép­zel­hető, hogy bizo­nyos rend­sze­res­séggel csak hoz­zá­járul­nak idő­vel, hogy meg-meg­néz­hes­sem a postá­mat. Malaj­ziában min­den beér­kező mailt átmá­sol­tam Word-be, és a kutim­ban (házi­kóm­ban) vála­szol­tam meg őket, majd ami­kor enge­délyez­tek egy-egy ülést, már csak me­nesz­teni kellett.

Telje­sen nyitva még, med­dig leszek – egyál­talán: med­dig lehetek – a Szanta­cittá­rámá­ban. Magá­tól érte­tődik, hogy leg­in­kább attól függ, én milyen benyo­mást teszek a közös­ségre, vagy­is hogy mennyire le­szek ké­pes beta­gozód­ni, beil­lesz­kedni. Szeren­csé­re van már annyi gya­kor­latom, hogy vi­szony­lag ha­mar elsa­játít­sam egy-egy, szá­mom­ra új hely műkö­dés­mód­ját. Sok­ban meg­könnyíti a dol­gom, hogy ott nyuga­tiak­ból is áll a Szan­gha, azaz nem ne­kem kell kita­lál­nom, ép­pen mit vár­nak el tő­lem, ha­nem egyér­tel­mű­en a tudo­má­somra hozzák.

A beillesz­kedés­hez elő­ször is az a ket­tős kell, amit szíve­sen emle­ge­tek ma­gam is: gā­ravo ca ni­vāto ca, hang­zik a 38 leg­főbb áldás egyi­ke a Maṅ­gala­suttá-ban, vagyis ’tisz­telet és alá­zat’. Ez utób­bihoz min­dig hozzá­te­szem, hogy nem szol­galel­kűség­ről szól, hanem jám­bor alá­zat­ról, ami nél­kül még egy vi­lági szak­mát sem lehet tisz­tes­ség­gel gyako­rolni, nem­hogy a szer­zetes­ség nehéz szak­máját! BIG ME lebon­tá­sá­nak egyik hasz­nos esz­köze ez. Igen. A tisz­telet szer­zetes­közös­ségen be­lül bi­zony azt is je­lenti, hogy le­gyen bár egy másik szer­zetes 29 éves szem­ben az én im­már 66 évem­mel, ha ő ki­len­ce­dik esős év­szak­beli elvo­nulá­sát tölti – szem­ben az én nyol­cadik elvo­nulá­som­mal –, akkor én va­gyok a fiata­labb a hie­rar­chiá­ban, én fogok előt­te lebo­rulni, ami a kel­lő tisz­telet­adás leg­ter­mé­szete­sebb módja a déli budd­hista világban.

Igen, boldo­gan és lelke­sen boru­lok le egy tő­lem rang­idő­sebb fiatal szer­zetes előtt. És nem­csak azért, mert lénye­gé­ben még csak nem is róla szól a tisz­telet­adás­nak ez a for­mája. Há­rom­szor boru­lunk le: az első lebo­rulás tisz­telet­adás a Budd­hának, a máso­dik a Dham­má­nak (a Tan­nak), a har­ma­dik pedig a Szan­ghá­nak, azaz a Buddha szer­zetes­kö­zös­ségé­nek, ami nem is mel­les­leg a világ leg­régeb­bi – és mind a mai na­pig töret­lenül fenn­álló – szer­zetes­rendje. A Buddha 35 éves volt, ami­kor meg­vilá­go­so­dott, s ke­vés­sel ké­sőbb az első öt tanít­vánnyal – a Buddha koráb­bi asz­kéta­tár­sa­ival – meg­ala­kult a Rend. Ez i.e. 528-ban volt.

Amúgy per­sze érde­mes elgon­dol­kozni egy me­gint csak angol szár­mazá­sú ácsán, a Nagy­tiszte­letű Ajahn Jaya­saro [dzsa­ja­szá­ró] so­rain: ő vi­szony­lag későn kezdte, de még Ácsán Cshá alatt, és ma­radt is Thai­föl­dön. Olyan jól elsa­játí­tot­ta a nyel­vet, hogy elő­ször thaiul írta meg Ácsán Cshá élet­rajzát, és csak ké­sőbb hozta létre az ala­po­san kibő­vített, angol nyel­vű válto­zatot Still­ness Flow­ing cím­mel – ér­de­mes neki­ülni, és kisebb ada­gok­ban elol­vasni, kijegy­zetel­getni: Stillness Flowing

Szóval azt írja Ajahn Jaya­saro (nem eb­ben, ha­nem egy má­sik kötet­ben), hogy amúgy való­jában nincs is hová menni, mivel min­dig olyan he­lyen le­szünk, bár­hová men­jünk is, ahol ugyan­úgy lesz­nek (lát­ha­tó) for­mák, han­gok, sza­gok, ízek, testi érze­tek és a tudat tevé­keny­sége. Nincs hová bújni előlük.

Ugyan­akkor a Buddha út­ján el tud­juk sajá­títani a mi­ként­jét an­nak, hogyan te­gyük le min­dezt szép sze­lí­den, hiszen van vala­mi dol­gunk velük? Sem­mi sem a miénk, miért is len­né­nek akkor a szem­mel, fül­lel, nyelv­vel, a tapin­tás­sal vagy a tudat­tal érzé­kelt dol­gok a mieink? A leg­ocs­má­nyabb trá­gár cifrál­ko­dás, ami­vel vak dühé­ben kitün­tet, mond­juk, egy másik szer­ze­tes: van vala­mi dol­gom vele? Az enyém?

Az azono­sulás teszi, az azo­no­sulás pedig BIG ME – lám, min­dig itt kö­tünk ki! Persze, hi­szen ez itt a lé­nyeg, ez a frá­nya nagy ego, én, én, én! Ő az, aki min­den­hová ve­lem jön, bár­hová men­jek is. [Meg a kar­ma, amit felhal­moz­tam ma­gam­nak, és egy nap majd be is érik kö­nyör­tele­nül a gyü­möl­cse: Yādi­saṁ vapa­te bī­jaṁ, tādi­saṁ hara­te pha­laṁ, kal­yāṇa­kārī kal­yā­ṇaṁ, pāpa­kārī ca pāpa­kaṁ. Úgy fo­gok egy nap arat­ni, ahogy ma a ma­got (bī­jaṁ) elve­tem: ha jót te­szek, jó lesz a gyü­möl­cse (pha­laṁ), ha rosszat, ak­kor meg rossz. – Ez a Buddha, kö­zel 2600 év­vel ez­előtt­ről.] – Szó­val jön ve­lem ez az én, mint a rü­hes kutya: foly­ton vo­nul tovább – Ácsán Cshá egyik leg­híre­sebb ha­son­lata ez –, újra lete­lep­szik egy idő­re, véres­re va­karja ma­gát sze­ren­csét­len, aztán na­gyo­kat ásít­va me­gint föltá­pász­ko­dik, vo­nul lus­tán to­vább, és azt hiszi, hogy ott majd nem lesz rüh (bol­ha, BIG ME és ha­son­lók).

Ez a fel­hal­mo­zott kar­ma nem­csak hogy ár­nyék­ként kö­vet, le­vakar­ha­tat­la­nul, de ráa­dá­sul ő az én egyet­len iga­zi tu­laj­do­nom, az egyet­len do­log, amit való­ban bir­to­kol­hatok:

Kam­mas­sakom­hi, kam­ma­dāyā­do kam­ma­yoni kam­ma­ban­dhu kam­ma­paṭi­sara­ṇo. Yaṁ kam­maṁ karis­sāmi – kal­yā­ṇaṁ vā pāpa­kaṁ vā – tas­sa dā­yā­do bha­vis­sāmi: én vagyok a kar­mám tulaj­do­no­sa, a kar­mám örö­köse, a kar­ma az én ere­de­tem (be­lőle szár­ma­zom), a ro­kon­sá­gom, és a kar­ma a mene­dé­kem is; amit te­szek / aho­gyan cse­lek­szem – jót / jól vagy rosszat / nem jól –, an­nak le­szek örököse.

Szám nem fejez­heti ki a vég­te­lent, szám nem fejez­heti ki, hány­szor jöt­tünk már ed­dig vi­lágra, hány­szor gyöt­rőd­tük vé­gig min­den­kori, ép­pen ese­dé­kes éle­tün­ket, mennyi kín­szen­ve­dés, két­ség­be­esés, csa­ló­dás és re­mény­vesz­tett bol­dog­ta­lan­ság ju­tott már ne­künk ed­dig osz­tály­részül – és mennyi vár ránk még, végte­len mennyi­ség­ben a jövő­ben! És a leg­kelle­met­le­nebb az egész­ben az, hogy egyes egye­dül mi ma­gunk tehe­tünk róla. Kelle­met­len azért, mert nem sze­re­tünk ilyes­mit hallani.

Érde­mes egy kicsit el­gon­dol­kozni azon is, hogy mind­az, ami a test­ben meg a tu­dat­ban egy adott pilla­nat­ban zaj­lik – tör­té­nik, fenn­áll, érez­hető, érzé­kel­hető stb. –, vala­mi­lyen múlt­béli kar­ma ép­pen most be­érő gyü­möl­cse, s ép­pen ezért vál­toz­tat­ni nem tu­dunk rajta. Ugyan­így nem ok nél­kül való, hogy ép­pen hol, mi­lyen kör­nye­zet­ben va­gyunk, mi­lyen embe­rek­kel va­gyunk körül­véve, hogy bán­nak ve­lünk, mit ka­punk tőlük, ill. mit nem ka­punk (meg) tő­lük stb. Az érzé­seink, be­nyo­má­saink, a reak­cióink a mi ér­zé­seink, a mi be­nyomá­saink, a mi reak­cióink – nem pe­dig vala­ki má­sé –, még­is szen­tül hisszük, hogy a má­sik em­ber tehet róluk. Bár­milyen saj­nála­tos, de nem te­het. A leg­ta­nul­ságo­sabb még­is az a fel­isme­rés, mi­sze­rint az érzé­sek érzé­sek csu­pán, a be­nyo­má­sok csak be­nyo­má­sok, a reak­ciók pedig mind­össze reak­ciók, ami­ket az ég adta vilá­gon sen­ki sem bir­to­kol. Én sem. Van­nak: ke­let­kez­nek, el­múl­nak, már itt sin­cse­nek. Elil­lan­nak. Ez a ter­mé­sze­tük. Bele­csim­pasz­kod­ni abba, ami azon­nal szer­te is fosz­lik? Bele­csim­pasz­kod­ni vala­mibe, ami nem az enyém és kö­zöm sincs hoz­zá? Még­is ál­lan­dóan azo­nosu­lunk min­den­nel. Az egész vi­lág­min­den­ség­ben nin­csen sem­mi, ami­be érde­mes len­ne bele­ka­pasz­kod­nunk:

 Sabbe dham­mā nā­laṁ abhi­nive­sāya (SN 35.80) —

Tudunk tenni róla, hogy töb­bet ne szüles­sünk meg. Ácsán Cshá fogal­ma­zott így egy­szer: Azért szü­let­tünk, hogy ne szü­les­sünk töb­bé újra.

Azért szület­tünk – ritka kegy volt rá­adá­sul em­ber­ként, az em­beri lét­szfé­rá­ban meg­szü­letni, az egyet­len olyan lét­for­má­ban, ame­lyik­ben egy­ál­ta­lán lehet­séges a meg­szaba­dulás (az­az: a meg­vilá­go­so­dás) –, hogy keve­red­jünk ki a lét­for­ga­tag­ból, az újra­szüle­tések min­den kez­det nél­küli és vég­te­len so­ro­za­tá­ból, a saṁ­sārá-ból – ki az egyik­ből, huss, és máris bele a kö­vet­kező­be, kez­det és vég, vala­mint szü­net nél­kül. Pazar, fel­sé­ges kilátások!

És ezzel búcsúzom is mára.

A legjobbakat kívánom,
barátsággal, szeretettel és mettával
gondolok Mindnyájukra!

Bhante Vilāsa
•••