A téma – ahogy mondani szokták – az utcán hever. Az ezt a blogbejegyzést jegyző buddhista szerzetes esetében konkrétan a Bosnyák téri piacon hevert, a későbbiekben azonban, a visszaúton közmondásosan már az utcán, merthogy útközben érett be, mit is szeretnék én itt megosztani.
Semmi drámai nem történt amúgy. Mindössze annyi történt, hogy a száraz és langy idő örömére úgy határoztam, hogy elmegyek végre a Bosnyák téri piacra Zuglóba, oda, ahová 2010 nyár végi elmenetelem előtt legalább tizenöt éven át jártam – Zuglóban laktunk ugyanis –, de 2016-ban is eljutottam oda néhányszor, és eljutottam a thai templomból is 2018 nyarától 2019 márciusáig, ha egyszer az ellátás rendszertelensége megkívánta a rendszeres kiegészítést. Vállaltam tehát a bumlizás többletterhét: itt elgyalogolni a közeli buszmegállóba, megvárni a buszt, aztán maga a buszozás a maga durván harminc percével oda, majd vissza … Összesen két és fél órát voltam így aznap távol.
Nyugodtan rácsodálkozhatnak: ez volt az a nagy boldogság? A szerzetes boldogságérzetének forrása? Megérte?
Igen, boldog voltam, hogy ott lehettem, szinte minden régi kedves ismerőshöz oda is mentem, eladókhoz, árusokhoz, gazdákhoz, kistermelőkhöz, akiknek jó részét ráadásul névről ismerem – nemritkán családtagjaik történetével egyetemben –, s akikben én eddig nemigen csalatkoztam. Úgy látszik, a Bosnyák téri piac ilyen hely. Boldog voltam hát, hogy viszontláthattam őket két év távlatából, örültem a mosolyuknak, a régi jó ismerős, barátságos hangoknak. Az egyiken persze ráncból van most több, a másikon testsúlyból, a harmadikon több lett az ősz hajszál, a negyedik meg mintha nyúzottabb lenne … és ez így van jól, így természetes, hiszen a változás, a leépülés a részünk, meg nem ússza senki, legalábbis a többség nem. – És egészen rendkívüli volt ezeket a régi meghitt ismerős arcokat maszk megett látni! Már akit, ugye, eleve lehetett látni, mivel, mint megtudtam, A már nem jár ki, B-nek még korai ilyenkor, C pedig zárt intézetbe került, szegény, D ezzel szemben súlyos beteg: ez így a természetes, ez a dolgok menete, kivel ez, kivel az, ki ekkor, ki akkor, ki így, ki úgy. Valami mindenkinek kijut!
Úsztam szinte a boldogságban és -tól, amit az örömteli viszontlátáson túl a hely szelleme, a genius loci, a friss termények, a sok-sok házi finomság látványa is kiváltott – és ezt csak tetőzte a bevásárlás „élménye” (!). Hogy végre azt és olyat vehetek, amit és amilyet én akarok, nem pedig amit akár egy már úgy-ahogy ismerős árus máshol szemrebbenés nélkül belesuvaszt: hol törött tojást akarnak rám sózni, hol kicsomagoláskor derül ki, mi az, amivel éppen átvertek, természetesen a legnemesebb jószándék, ill. egy jobb, emberibb és élhetőbb világ nevében. – A Bosnyák téri piac jó részén a kedves vevő valóban a kedves vevő, aki válogathat, sőt, nem egy standon az is a dolga, hogy válogasson! És a termények tekintélyes része bizony saját, a kertből, ennek megfelelő mennyiségben és minőségben.
Éreztem, ahogy átjárja a tudatomat és szinte minden
porcikámat ez a boldogságérzet. Egész egyszerűen jól éreztem
magam ebben a boldogságérzetben. Meg a bőrömben! Komplett. Igen. És
még csak nem is vettem magamnak olyan nagyon a fáradságot, hogy egy kicsit
közelebbről szemügyre vegyem: Azonosulok vele? Mennyire? Tudok
távolságot tartani? Mit mond a tudat? Azt netán, hogy ez az „én” érzésem,
az „enyém”?
▼
Az érzések – egy érzés, vedanā – az a kritikus pont, ahol a továbbiak eldőlnek, s már tova is nyargal a Paṭiccasamuppāda, az ún. Függő (vagy: Feltételes) Keletkezés füzéréből a többi, le az utolsó, vagyis a 12. láncszemig, ami nem egyéb, mint a jarā-maraṇa, öregedés, leépülés, majd a halál.
Igen: minden egyes pillanatban meghalunk, hogy újra meg is foganjunk (= újra megszülessünk), és akkor kezdődik minden elölről, megint, mígnem ott az újabb kontaktus (érintkezés, phassa) egy újabb tudattárggyal, és már fel is bukkan a következő érzés … és mivel hagyjuk, hogy sodródjunk, már ki is váltja a vágyat (szomj, sóvárgás, taṇhā), és akkor már megette a fene az egészet, mert azon minutumban ott a ragaszkodás, a csimpaszkodás (kötődés, upādāna), ami pedig a maga részéről az őt követő létesülés (páli bhava) feltétele. Kiszállásról persze szó sem lehet: ebből menthetetlenül is születés lesz, mert ahol bhava van, ott jāti is lesz – ami mindig újraszületés. Ahol pedig újra megszületnek, ott előbb vagy utóbb elkezdenek (újra) öregedni, (újra) leépülni, és újra meg is fognak persze halni. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html – ezt hetente kellene újraolvasniuk …) — NB. Nem mind a 12 láncszem szerepel ebben az elnagyolt felvezetésben! A vedanā a 7. sz.
A halál mint olyan voltaképpen két különböző szinten értendő: van a hétköznapi értelemben vett, konvencionális (sammuti) elmúlás, ami még látványos is (mivelhogy egyszerre csak ott egy holttest, ami az előbb még élt, mozgott, lélegzett! jaj!), és ott a Dhamma nyelvében található halál, ami éppen hogy ezt a pillanattöredékről pillanattöredékre beálló újabb meg újabb, tkp. átvitt értelmű halált jelenti, amivel azonban egy valami hal meg csupán (újra meg újra), ez pedig BIG ME. Ő az azonosulással lép a képbe, ahol és amikor megjelenik az érzés.
Ugyanígy BIG ME lesz az is, aki/ami állandó jelleggel
újra meg újra megszületik.
▼
Visszatérve a nap piaci élményeihez: kénytelen voltam konstatálni, hogy spirituális fejlődésem szempontjából egyáltalán nem tett jót ez a kirándulás – és nem csak az elébb vázoltak okán.
Azért sem tett jót ez a kirándulás, mert olyasmi hajtott, mint a ragaszkodás, a vágyak, az elégedetlenség (azzal, ami adva van), és végig külön bejáratú, személyes kis preferenciáim alapján és mentén mentek a dolgok. Más szóval igenis az a jó, ha az ember megpróbál kikeveredni nevezett preferenciák veszedelmes öleléséből / szorításából / ördögi köréből / bűvköréből, éspedig azért, mert BIG ME melegágya, márpedig a spirituális út éppen hogy BIG ME lebontásáról szól, nem pedig méretének növeléséről, hízlalásáról. Vagyis a preferenciák hátrébb tessékelése BIG ME visszafaragását, majd teljes leépítését teszi lehetővé, egyben hihetetlenül megkönnyítve a létet a mindenkori érintett számára, hiszen minél kevesebb a preferencia, annál kevesebb az elégedetlenség, a hiányérzet, az elvárás, a vágy, a sóvárgás stb. És sose szabad szem elől téveszteni, hogy BIG ME-vel nincs megszabadulás!
Végtére is éppen hogy a vágyaink (a már említett taṇhā) teszik – kéz a kézben a Függő Keletkezés első láncszemével, az avijjā-val –, hogy létesülünk, amivel feltartóztathatatlanul újra is születünk szépen megint! Avijjā a ’nem-tudás’, vagyis hogy nem látjuk a dolgokat úgy, ahogyan valójában vannak: nem látjuk át az általunk észlelt-érzékelt valóság érzékcsalódását, nem látjuk tulajdon megvezetettségünket – ez a moha, ami az avijjā egyik szinonímája.
Nem látjuk a Négy Nemes Igazságot, azt, hogy dukkha van (és minden dukkha!) – a dolgok nem kielégítő volta, ami szenvedést vált ki: 1. dukkha-sacca, ’a dukkha igazsága’, ahol is dukkha a születés, az öregedés, a halál; dukkha a gyász, a siránkozás, minden lelki megrázkódtatás stb.; dukkha együtt lenni olyanokkal, akiket nem szívlelhetünk, és dukkha, amikor nem lehetünk azokkal, akiket pedig szeretünk, mint ahogy dukkha az is, hogy nem kapjuk meg, amit szeretnénk. Vagyis pañc’upādānakkhandhā dukkhā, ’a ragaszkodás tárgyát képző öt halmaz dukkha’ – röviden az, ami az egyes embert adja: a testet (rūpa), az érzéseket és érzeteket (vedanā), az észlelést (saññā), a késztetéseket (saṅkhārā), valamint az érzékszervi benyomások tudatosságát (viññāṇa).
Ennek megvannak persze a maga kiváltó okai (2. samudaya-sacca, ’a keletkezés igazsága’): az újabb meg újabb létesülést és születést generáló vágy, sóvárgás (taṇhā), hogy itt is élvezkedünk egy kicsit, ott is, érzéki vágyaink vannak (kāma-taṇhā), létesülésre irányuló vágyaink (bhava-taṇhā), valamint arra vágyunk, hogy szabaduljunk attól, amit nem akarunk (vibhava-taṇhā).
A harmadik igazság (sacca, ejtsd: szaccsa) a nirodha-sacca, vagyis ’a megszűnés [nemes] igazsága’, az, hogy a dukkha véget is érhet, azaz megszűnhet az által, hogy maradéktalanul kihunynak a vágyak, és bekövetkezik a megszabadulás.
A negyedik igazság a magga-sacca, ’az út igazsága’, teljes nevén dukkha-nirodha-gāminī paṭipadā ariya-sacca, ’a dukkha megszűnéséhez vezető út nemes igazsága’, ez pedig az ún. Nemes Nyolcrétű Ösvény, ariya-aṭṭhaṅgika-magga, ami a megszabaduláshoz vezet el, a nirvánához. (Ennek részletezését sz. engedelmükkel majd valamikor máskor …)
Hát igen. Így van ez. Vakok vagyunk, meg vagyunk vezetve,
nem látjuk, ami van, és nem is igen akaródzik látni.
▼
Ott tartottunk tehát, hogy ez az örvendezős, boldogságos piacozás nem volt éppen kedvező a szerzetes spirituális fejlődése-érése szempontjából. Kedvezőbb – elvben! – a vásárolgatás olyan helyen, ahol úton-útfélen becsapnak, ahol véletlenül sem kapom meg, amit és ahogyan elgondoltam magamnak, azaz egy az egyben át kell rendezni mindent, idomulva a váratlan pillanatnyi helyzethez, amikor is azzal kell beérni, ami éppen van, és az a valami amilyen. Ez az igazi, éspedig, ugye, azért, mert a már körbejárt preferenciák, s ezzel BIG ME ellenében fejti ki jótét hatását. Nem csupán az érintettnek lesz könnyebb, hanem magától értetődően egész környezetének is. Az ilyen ember bármiről képes a lehető legkönnyebben lemondani – önzetlen és önfeláldozó, aki az ég adta világon semmihez sem ragaszkodik / kötődik, mindent el tud engedni, le tud tenni, önmagát, azaz BIG ME-t is beleértve. — Lemond. Mindenről.
Igen ám, de ez sem az igazi még. Azért nem az igazi, sajnos, az én esetemben, mert nem kolostorban élek, ahol (elvben legalábbis) mindent biztosítanak a hívek, amire a szerzeteseknek szüksége lehet, s ezért nem kényszerül (ugyancsak elvben) arra, hogy egyáltalán pénze legyen, pénzt tartson (magánál), pénzzel bánjon, fizessen (akár bankkártyával vagy utalással), és arra sem kényszerül, hogy piacra meg boltba járjon, saját maga gondoskodjon önmaga ellátásáról (hiszen nem ezekről szól a Buddha útja a szerzetesség vonatkozásában), amiben óhatatlanul is benne van, hogy kénytelen lesz élelmiszert tárolni, vagyis készletezni, ha mindennap enni akar, márpedig ezt nem engedi meg a rendszabályzat. Lehet ugyan pénze, de ezt egy világi támogatójának kell őriznie, s adott esetben, ha a szükség úgy kívánja, ez a világi eszközli majd a beszerzéseket és a kifizetéseket. Ugyanő lesz az is, aki átveszi és őrzi a pénzadományokat, felajánlásokat.
Ilyesmire szükség is van a modern világban, mert nem biztos, hogy egy kolostor nagyobb kiadásokat is képes fedezni, mint amilyen pl. jobb minőségű, bélelt téli cipő hideg égövön. Vagy új szemüveg – vagy éppen utazási költségek.
Magyarán egy fokkal jobb helyzetben lennék, ha nem nekem kellene a havonta befolyó nyugdíjjal bánnom, hanem egy világi bánna vele, kezelné, továbbá egy világi velem jönne vásárolni, és fizetne. Még „igazibb” persze az lenne, ha erre nem lenne szükség, ill. ha megjelenne valaki kora reggel, hogy minden áldott nap újra felajánlja a kényszerűen tárolt élelmiszert, amit amúgy bizony déli 12 után már nem szabad se tárolni, se fogyasztani. Ezt, úgy látom kb. két év négy hónap hazai tapasztalataira építve, hogy képtelenség megvalósítani, mert nincs meg hozzá az akarat, azoknak az akarata, akik ezt okosan és ügyesen megszerveznék és kiviteleznék. Nincs se szervezés, se kivitelezés. Szerzetes sajnos nem szervezheti meg az ellátását, a támogatását, ez mások dolga.
Arra vannak a kolostorok, hogy szerzetes számára minden feltételt biztosítsanak, ami nélkül lényegében nem is „igazi” szerzetes, hiszen nem tudja magát tartani a szerzetesi rendszabályzat valamennyi előírásához. Most már csak idő kérdése, és talán vissza tud menni ez a szerzetes Ázsiába, ahol szerzetesként létezhet – a szervezete számára ugyanis mindegy már, hogy hol nem jó neki, mivelhogy öregedő, leépülőfélben lévő szervezetének se a közép-európai tél vagy a frontrendszerek nem jók, se a trópusi rekkenő hőség (mint Burmában), sem pedig a monszun, a magas páratartalom. – Ez van!
Ahogy Örkény István (is) mondta: úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna! Ráadásul a se-hogy is valahogy.
És ebben maradhatunk is.
☸
Balról a Buddha, a hallgatósága pedig az ún. pañcavaggiyā bhikkhū, ’az öt szerzetes csoportja’, azaz Kondañña, (Aññā Kondañña), Bhaddiya, Vappa, Mahānāma és Assaji, korábbi aszkétatársai. – Ők lettek a Buddha első szerzetesei. – A hagyomány szerint a Buddha nem sokkal a megvilágosodása után tartotta első tanbeszédét Isipatanában, s ezzel megforgatta, mozgásba hozta a Tan kerekét. A tanbeszéd címe is erre utal: Dhamma-cakka-ppavattana-sutta. A Négy Nemes Igazságot is ebben a tanbeszédében tárta fel a Tathāgata, vagyis a Buddha. —
