Keletkezünk, elmúlunk — születünk és meghalunk:

azért születtünk, hogy ne szülessünk újra

Születés, születésnap – egyik örvendetesebb, mint a másik! Kiváló apropó, hogy születésnap kettő is volt most, két egymást követő napon (hogy máris itt legyen egy harmadik). Az egyik ünnepelt szinte ifjú ember még a maga szerény 64 évével!

A másik ünnepelt most töltötte volna be a 110. életévét, tehát nem is annyira születésnap volt ez, hanem az illető születésének évfordulója. Nem is mellesleg 98 éves és öt hónapos volt a néni, amikor elment – és szörnyen utálta már az egészet, különösen az utolsó néhány évében, pedig semmiféle szervi baja nem volt, a feje is egészen tiszta volt, szeme, mint a sasé (átesett ui. egy hályogműtéten). Csontritkulása, az volt neki, fájdalmai is, de a test már csak ilyen, ez a természete: egy bizonyos kor fölött lefelé mennek a dolgok, a test elkezd öregedni, leépülni, lassan, de biztosan tönkremegy, kinek ez jut, kinek az, de bevégezni valamennyien bevégezzük, ebben az egyben biztosak lehetünk, mint ahogy bizonyosság a Buddha szerint is csak egy létezhet, ez pedig az, hogy egy nap megyünk, mindannyian, kivétel nélkül, maraṇaṁ me dhuvaṁ jīvitaṁ me adhuvaṁ, ’a halálom bizonyos, az életem bizonytalan’.

Ez bizony az egyik anussati mint meditatív-kontemplációs gyakorlat: felidézünk, előhívunk, megjelenítünk dolgokat, újra meg újra visszahozzuk az emlékezetünkbe, tudatosítjuk magunkban, nehogy kicsússzon onnan, csak mert figyelmetlenek vagyunk; a maraṇānussati a halál feletti szemlélődés, igen, a tíz anussati, „felidézés” egyike, amit legalábbis a thai hagyomány szerint minden áldott nap végigvesznek a kolostorokban a szabvány recitálás részeként. Maraṇaṁ me bhavissati, ’meg fogok halni’ (szó szerint: „lesz nekem halál”), keresztény kontextusban memento mori, csak éppen ki az, aki a mai nagyfogyasztói, örökké és kielégíthetetlenül élvhajhász, hibbant világban ilyesmivel foglalkozik? És az ember már a szerzetességben sem bízhat maradéktalanul: a müncheni nagy ferences rendház szerzeteseinek bemutatása között akadt olyan is, aki azt az egyet tartotta igazán fontosnak röviden elmondani magáról, hogy ő Bayern-drukker. Igazán ígéretes!

Legyen neki. Szegény, megtévesztett ember!

A mi megvezetett, megtévesztett, vakság sújtotta, a lét igazságaitól egyre messzebb sodródó világunkban minden eretnekségnek számít, ami csak rávilágíthat arra, hogyan is vannak a dolgok valójában.

♣

Ilyeneket írt ez a szerzetes 2019. szeptember 11-én — és csak most, ebben a pillanatban esett le neki, miféle dátum is ez. Akkor hát ezt az emléknapot is hozzá lehet tűzni az eddigiekhez.

Ma már október nyolcadika van, kedd, zimankós reggellel. Közel négy hét telt el, és ebben a négy hétben volt egy haláleset, amit ma reggel fél hat tájban követett még egy, volt egy újabb évforduló is, aztán egy újabb születésnap … volt keresztelő, és volt templomi esküvő, majd az azt követő lagzi, mint értesültem róla. — Majd’ megfeledkeztem róla: egy kicsit korábban, még a nyáron, születés is volt.

Volt hát itt minden, ami egy-egy meghatározó életesemény, mérföldkő az emberek életében, már ami az átlagembert illeti: ível át az egész a fogamzástól, majd születéstől a halálig, lényegében két meztelenség között: meztelen az újszülött csecsemő, és meztelen az élettelen holttest. Két átmeneti meztelenség, ha egyszer minden átmenet, mint ahogy átmenet csupán a halál is, egyetlen tudatpillanat.

♣

Milyen különös ez azért: a haláltól szinte mindenki retteg, ezzel szemben senki sem retteg a születéstől, pedig ennek így kellene lennie, ha egyszer halál csak ott lehet, ahol (újra)születés van. Ahol újraszületnek, ott egy nap törvényszerűen meg is halnak.

A világ legtermészetesebb dolga meghalni, éspedig azért, mert ami csak keletkezik, létrejön, megszületik, annak kivétel nélkül távoznia, mennie kell, amikor eljön az ideje. Kivétel nélkül, mivelhogy élőre, élettelenre, konkrét és elvont dolgokra-jelenségekre egyaránt áll. Vannak kérész életű dolgok, mint például nevezett kérészek, s van, ami évmilliárdokon át tartja magát, de egy nap akkor is mennie kell, nincs mese. Aminek az a természete, hogy létrejöjjön, annak mindnek az is természete, hogy megszűnjön – yaṁ kiñci samudayadhammaṁ sabbaṁ taṁ nirodhadhamman’ti, de ezt a híres tételt már láthatták-hallhatták nem is egyszer, és ez így van rendjén. Ez a Buddha tanépítményének egyik pillére, nem csoda, ha unos-untalan előbukkan. (Lásd pl. a mulandóság-bejegyzéseket.)

A néhai Nagytiszteletű Nyāṇatiloka — más írásmóddal Nyanatiloka, Ñāṇatiloka — szerkesztette, majd a néhai Nagytiszteletű Nyāṇaponika által átdolgozott és kiegészített buddhista szótárban* maraṇa ’halál’ címszó alatt található a halálról szóló szócikk.

*Ez a nélkülözhetetlen kézikönyv angolul 1952-ben látott napvilágot, és eddig négy kiadást, valamint több utánnyomást ért meg. Teljes címe Buddhist Dictionary. Manual of Buddhist Terms and Doctrines. Le is lehet tölteni PDF-formátumban: https://urbandharma.org/pdf/palidict.pdf

’Halál’ a hétköznapi szóhasználatban egy mindenkori élettartamra korlátozódó vitalitás elmúlását, megszűnését, s ezzel a hagyományosan és a közmegegyezésben az ’ember’, ’állat’, ’személyiség’, ’egó’ stb. megnevezésekkel illetett tudati és testi folyamatok összességének elmúlását, megszűnését jelenti. Ezzel szemben szigorúan véve a halál minden egyes fizikai-testi és tudati-mentális jelenség pillanatnyi kombinációjának folyamatosan ismétlődő szertefoszlása és eltűnése, melyről így beszél az i. sz. V. században Buddhaghosa, a Visuddhimagga [’A megtisztulás útja’] című monumentális mű szerzője, a könyv VIII. fejezetében:

»Abszolút értelemben a lények élete egy kurta pillanat csupán, mivel az élet csak annyi ideig tart, amennyi ideig a tudatosság egy pillanata tart. Éppúgy, mint ahogy egy kocsi kereke — gördüljön éppen vagy álljon — kerületének mindig csak egyetlen pontján nyugszik egyidejűleg, egy élőlény élete is csak addig tart, ameddig a tudatosság egyetlen pillanatának az időtartama. Ahogy megszűnik az a pillanat, a lény is megszűnik. Mint ahogy mondják:

’A tudatosság már elmúlt pillanatának lénye csak élt, most azonban nem él, és a jövőben sem fog. A jövő pillanat lénye eddig még nem élt, most sem él, a jövőben azonban élni fog. A jelen pillanat lénye eddig nem élt, csak most él, a jövőben azonban nem fog.’

A buddhizmusban tudatpillanatokról beszélünk. Ezek a tudatpillanatok ugyanúgy alá vannak vetve a keletkezésnek, ittlétnek, valamint az elmúlásnak, mint bármi egyéb a világmindenségben: az egyik tudatpillanat távozik, megszűnik, s megszűnése váltja ki a rá következő tudatpillanatot. Megszűnik, azaz „meghal”. Össze nem érnek, ám a távozó tudatpillanat minősége határozza meg az ennek a távozó tudatpillanatnak a függvényében létrejövő tudatpillanatot. Ugyanúgy nem érnek össze, mint ahogy egy homokföveny homokszemcséi sem érnek össze, ám azt a benyomást keltik, hogy összeérnek. A tudatpillanatok ist ezt a hatást keltik: mintha hömpölygő, egybefüggő folyamot képeznének. Nem képeznek, nincs folytonosság, a folytonosság illúzió. Minden egyes tudatpillanat keletkezik, itt van egy ideig — és máris másféleséget mutat —, majd távozik, és úgymond a helyére lép a következő, ami minőségében már másmilyen lesz. Egyszerre csak egyetlen egy tudatpillanat jelenléte lehetséges, egy adott pillanatban mindig csak egy: az „előtte” már nincsen, az „utána” még nincsen, ami meg van, az a mindenkori jelen pillanat, ez itt most. (És mindenben élünk, csak éppen ebben az egyetlen, valóságosan is létező jelen pillanatban nem, de ez más lapra tartozik.)

Hasonlóképpen viselkednek az anyagiság világának (rūpa) folyamatai: erről volt már szó egy korábbi bejegyzésben, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html — Egy emberi test sejtjei sem viselkednek másként: létrejönnek, egy ideig itt vannak, ittlétük során változnak, majd távoznak, és a távozásuk feltételezi az őket követő sejtet, új sejtet, ami minőségében már másmilyen lesz. Ezt hívjuk öregedésnek meg leépülésnek, romlásnak és hasonlóknak. Egy átlagos emberélet folyamán többször cserélődik le a test sejtállománya, elhalnak, távoznak, új sejtek jönnek létre, szünet nélkül, s ugyanez áll a tudatosságra, valamint az egymást követő életekre: keletkeznek, tartanak valamennyi ideig, aztán megszűnnek, újra keletkeznek, tartanak valamennyi ideig, aztán újra megszűnnek.

Létrejön, itt van egy ideig, aztán bevégzi, távozik. — Ott álltam a varázslatos kertben Alsópetényben, lehet ennek már húsz éve is, ott álltam azon a részen, voltaképpen a kellős közepén, ahol a ligetszépe (Oenothera biennis) névre hallgató, lenyűgözően szép virág tenyészett: jó nagy területet foglaltak el, embermagasságúra nőttek, s napközben már lehetett látni, melyik dárdafej alakú bimbó lesz az, amelyik aznap ki fog majd nyílni. Napnyugta után kecsesen, némán megnyílt, s néhány perccel később teljesen kibontakoztatta a virágát, ami aztán másnap késődélelőttig úgy-ahogy nyitva volt még, de aztán elalélt. Este és éjszaka pompázott az egész ágyás; a nappal a hervadásé volt és az aznap nyíló bimbók beéréséé. Minden áldott este ez zajlott le az ágyásban, csak álltam ott közöttük, csendben, némán figyelve: hol itt, hol ott nyílt meg egy kicsit egy-egy bimbó, csendben, némán, s ugyanolyan csendben és némán nyíltak ki teljesen, hirtelen meggondolásból, itt is, ott is — megannyi élet, szüntelen körforgásban. És az sem zavarta őket, hogy valaki kifigyeli az ő már-már rituális nyílásukat az alkonyatban.

Az egész élet ezekből a folyamatokból áll, a tudati jelenségek is, a test jelenségei is.

A tudat vonatkozásában azt kell tudni, hogy tudatfolyamatokról (citta-vīthi) van szó, melyek 14 részre oszthatók, s leegyszerűsítve az ún. újrakötés tudatpillanatával (paṭisandhi-citta) nyitnak, és vagy az ún. létfolyamba (bhavaṅga) torkollanak, vagy ha a körülmények, feltételek, a kiváltó okok ezt váltják ki, az ún. cuti-cittá-val végződnek, ami nem egyéb, mint a halál tudatpillanata, mely után azonnal, minden átmeneti tétovaság, kerengés, köztes állapot stb., stb. nélkül már tovább is áramlott a tudatosság folyama a következő létbe, vagyis felhalmozott karmája függvényében megfogant egy új lény — ez az újrakötés, az újrakötés tudatpillanata (lásd itt fentebb).

Két tudatpillanat sose lesz egyforma, nem ismétlődnek; minden egyes tudatpillanat más és más, ugyanakkor egy-egy tudatpillanat csupán tudatpillanat, azaz a tudatfolyamat(ok) szempontjából közömbös, cuti-citta vagy paṭisandhi-citta az éppen, ami egy milliomod másodperc erejéig — vagy még rövidebb ideig — fennállt. Semmi különbség közöttük ebből a szempontból: ez is egy tudatpillanat, az is, és már nincsenek is.

Meg kell ugyanakkor különböztetni a hétköznapi, szokványos értelemben vett halált a néhai Nagytiszteletű Buddhadāsa Bhikkhu által „Dhamma-nyelv”-ként emlegetett használat halálától: nemcsak életünk végén halunk meg, hanem egész életünk során, hihetetlenül gyors egymásutániságban, amit egy közönséges emberi tudat képtelen követni, látni, átlátni és belátni. Amit lát, az egy teljes emberi élet végérvényesnek tűnő, megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan lezárulása, amikor is a vég látványos és abszolúte egyértelmű, hiszen előttünk egy élettelen test — amiben tovább zajlanak persze a testi folyamatok, csak éppen ezek másmilyen folyamatok immár. A lényege azonban ugyanaz, a szüntelen keletkezés, ittlét, majd az elmúlás, megszűnés. És hiába a világ legtermészetesebb dolga meghalni, a megszűnés tragikus — nem annak, aki eltávozott, hanem annak, aki marad, aki ezt átéli, megéli. A tragédia a leválás könyörtelen kényszeréből fakad, pontosabban abból, hogy nem tudunk elengedni, nem tudjuk, mi az a gyászmunka, görcsösen ragaszkodunk. Mintha felhőbe kapaszkodnánk. Voltaképpen nem is a halottainkat siratjuk, hanem önmagunkat, magunkon sajnálkozunk, hogy hogy tehettek velünk ilyet, hogy itt hagytak bennünket, egyedül, árván, magányosan, biztos támasz és vigasz nélkül. És ugyanezért van az is, hogy véletlenül sem engedjük elmenni szerencsétlen beteg hozzátartozónkat, még egy infúziót neki, még egy kis ezt, még egy kis azt, hadd vergődjön még egy kicsit, juszt is élni fogsz még!, a lényeg, hogy itt van még, igaz, már nem lehet vele kommunikálni, de itt van, meg lehet fogni, simogatni, puszilni, csak szenvedjen még egy kicsit a kedvünkért, néhány órácskát, néhány napot még. És már fél lábbal a koporsóban van, de azért leerőltetjük még a torkán a következő meg következő adag finom házi levest, egyebet, ha már fáradtunk vele s megfőztük és bevittük neki. Önzés ez a javából, nem hagyni, hogy egy szenvedő ember nyugodtan távozhasson, ha a teste távozni akar, és a tudata is feladta. Szeretni ilyenkor annyit tesz, mint elengedni szegényt. A kínlódás egyik forrása az, hogy a környezet — az orvosok, a személyzet, a hozzátartozók — beleszólnak a karma dolgaiba, ami elfogadhatatlan.

(Lásd ebben a témában a néhai Nagytiszteletű Luangta Maha Bua harcos kirohanását Ajahn Jayasaro Stillness Flowing című, monumentális Ajahn Chah [Ácsán Cshá]-monográfiájának 721. lapján: https://www.jayasaro.panyaprateep.org/files/books/2018/000065/Stillness%20Flowing.pdf )

Így hát születni csak az születhet meg, aminek a feltételei beértek. Aminek nem értek be a feltételei, éppen ezért nem fog megszületni, ám ha egyszer létrejött, feltételek függvényében, akkor óhatatlanul is távoznia kell egy nap. Más szóval megszületni, létrejönni cseppet sem magától értetődő valami, hiszen csakis feltételek függvényében lehetséges létrejönni, megszületni, ugyanakkor a megszűnés, az elmúlás, a halál kiváltó oka, feltétele a születés, jāti, ami így, önmagában születést jelent, de minden születés egyben újraszületés is.

Halál csakis ott van, ahol újraszületnek.

És ahol újraszületnek, ott végig kell csinálni mindent újra, kezdhetjük elölről az egészet, ahogy a képlet megy: jātipaccayā jarāmaraṇaṁ soka-parideva-dukkha-domanass’upāyāsā sambhavanti, a születés — azaz újraszületés — függvényében megjelenik az öregedés és a halál, a bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés is, kérlelhetetlenül. Így jön létre ez a tengernyi dukkha, szenvedés. — Ok van és okozat van. A születés a kiváltó ok, a halál az okozat, halál, amin valamennyiünknek át kell esnie, minden egyes életünkben, ha egyszer újraszülettünk és ezután is újra fogunk születni, kiváltó okok függvényében. Tüneti kezeléssel semmire sem megyünk: az okokat kell megszüntetni ahhoz, hogy az okozat is megszűnjön, mint ahogy a krónikus szegénység és nyomor esetében sem vezet semmire sem, ha bűncselekménynek nyilvánítják a kiváltó okok felszámolása helyett.

Nem kell tehát újraszületni, és akkor halál sem lesz. Magáért a születésért, az újraszületésért természetesen az ember felelős, hiszen az ember teremti meg a jāti, a születés feltételeit az egyebütt már tárgyalt avijjā ’tudatlanság’, valamint a taṇhā ’szomj, sóvárgás, vágyakozás’ révén.

(Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/neszenekem-igyjart-szerzetes-egy.html )

Lehet róla tenni, hogy ne legyen több újraszületés, ki lehet keveredni a létforgatagból, a saṁsārá-ból. És ahol nincs (újra)születés, ott következésképpen halál sincsen.

Végképp nem mindegy azonban, hogy a karma függvényében miféle újraszületés lesz az, de leginkább: hol? Melyik létszférában (bhūmi)? Mint mi? Ráadásul ebben az éppen aktuális életünkben beérhet egy korábban, egy korábbi életünkben elvetett rossz mag, és az egész életünk gyötrődésből és nyomorúságból fog állni: ki mint vet, úgy arat. Csak azért, mert ebben az életben jól megy — vagy hogy jó egészségnek örvend —, senki se higgye, hogy a következő életében, későbbi életeiben ugyanígy lesz!

Mindettől függetlenül általában örömünnepnek számít a világban a születés, örvend, örömmámorban úszik a család — persze csak ha egészséges az új jövevény —, örvendenek a barátok, ismerősök, a szomszédság, mindenki, ha meg híresség gyereke az a baba, a fél, vagy akár az egész világ örömünnepet fog ülni, de legalábbis ezzel lesz tele minden. Mélyszegénységben persze nem mindig öröm az újabb gyerek, az újabb születés, na de ki gondol ebben az egyre több pénzről, harácsolásról, nagyfogyasztásról, mohóságról és feneketlen önzésről szóló, tönkretett és lelakott, túlnépesedett világban ilyesmire? — Kezdheti szegény elölről az egészet — ez a fene nagy örömünnep oka?

A képződmények a halállal szűnnek meg, mint ahogy Sakka, az istenek „fejedelme”, ura, devānaṁ indo, a Buddha parinirváná-jakor, végleges távozásakor — amikor végleg kihunyt — megénekelte a Dīgha Nikāya, a Buddha hosszú tanbeszédeinek gyűjteménye 16. tanbeszédében, a Mahāparinibbāna-Suttá-ban (DN 16):

Aniccā vata saṅkhārā

uppādavayadhammino —

uppajjitvā nirujjhanti

tesaṁ vūpasamo sukho.

Mulandók bizony a képződmények,

természetük keletkezés és elmúlás —

megszűnnek, miután keletkeztek

elnyugvásuk maga a boldogság.

(Luangtá fordítása)

Az állandó pörgés, mozgás, az állandó le-föl, hol így, hol úgy, a hánykolódás, a sodródás, a vágyak szorítása és kényszere, a csillapíthatatlan szenvedélyek, a kielégületlenség és nyugtalanság stb., stb. után igazi megnyugvás, amikor a képződmények megszűnnek, elnyugszanak. Ezt a rövid, négysoros strófát (is) recitálják — általában háromszor egymás után — a szerzetesek a déli buddhista világban egy-egy (hamvasztás előtti) búcsúszertartás során. Ez itt páli–thai vegyes recitálás: https://www.youtube.com/watch?v=28VQ9hJ9-pw

Akit érdekel, tessék, itt a kettő együtt; a páli szöveg is thai írással:

อนิจจา วะตะ สังขารา  สังขารทั้งหลายไม่เที่ยงหนอ

อุปาทะวะยะธัมมิโน  มีความเกิดขึ้นแล้ว มีความเสื่อมไปเป็นธรรมดา

อุปปัชชิตตะวา นิรุชฌันติ  ครั้นเกิดขึ้นแล้วก็ย่อมดับไป

เตสัง วูปะสะโม สุโข  ความเข้าไปสงบระงับสังขารทั้งหลาย เป็นสุขอย่างยิ่ง ดังนี้

Van persze „hely”, ahol nincsen halál, ez pedig a nirvána, Nyugaton kevésbé ismert páli nyelvű alakjával nibbāna, ’kihunyás’, amit láng illusztrálhat a legjobban, egy láng, ami kihuny, kialszik, hiszen a nirvána egyik meghatározása szerint ez a szenvedélyek, a vágyak, a sóvárgás kihunyása. És ez az a „hely”, ahol már nyoma sincsen BIG ME-nek: egy megvilágosodott lény mindent elengedett, mindent letett, nem azonosul már semmivel sem, nincs bent senki, aki bármivel is azonosulni tudna, egyáltalán nincs ott bent senki, és így nincs, aki megöregedjen, nincs, aki megbetegedjen, leépüljön, tönkremenjen — és meghaljon. Vagyis megöregedni, megbetegedni és meghalni csakis BIG ME fog, ez a fránya nagy, felfújt hólyag, pökhendi, öntelt egó, minden rossz forrása a világban, az egó, ami ráadásul még csak nincs is, hiszen konstruktum csupán, képzet, illékony, szubsztancia nélküli tünemény.

Elválaszthatatlan egymástól halál és születés — igen, ebben a sorrendben —, és elválaszthatatlan jāti és jarā is: ez utóbbi az öregedés, öregség, leépülés.

Másodpercenként kismilliószor hal meg ez az „én”, újraszületik ez az „én”, egy új „én” veszi át a terepet a régitől, ami egyszer s mindenkorra eltűnik. Az „én” fizikai létem végével egyidőben elszakad az összekötő szál a tudatfolyamatok és a test között, ami ennek következtében máris bomlásnak indul. Az újraszületés azon minutumban ugyanúgy be is következik valamelyik létszférában, legyen az megtermékenyülés (fogamzás) alakjában egy anyaméhben, avagy máshol, más formában. A tudatosság személytelen, éntelen folyama-folyamata töretlenül, megszakítás nélkül áramlik tovább — hajtóereje a tudatlanság (avijjā) és a sóvárgás (taṇhā) — életről életre, a halál pillanatában sem szakad meg.

Az újraszületés is két szinten értelmezendő: egy egész életpályát lezáró fizikai megszűnésként, a halál tudatpillanatát követő azonnali újrakötés szintjén, valamint az egész életen átívelő, pillanatról pillanatra zajló újraszületések szintjén.

(Lásd Maurice Walshe: Buddhism and Death, https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/walshe/wheel261.html )

És ha már újra itt van — ráadásul emberként —, akkor mégis hogyan tovább?

Hogy hogyan? Ajahn Chah egyszer egy kérdésre válaszolva ezt mondta, lásd a már idézett Stillness Flowing c. monográfia 778. lapját:

Azért születtünk, hogy ne szülessünk újra. 

]