Levelek az erdőből IX: Vermek és kártya­várak

Még koráb­ban kap­tam egy­szer né­hány sort vala­kitől. Rekla­málta, hogy nem látja nyo­mát az ügykö­désem­nek: nem lát új dol­gokat a Face­book-on, és nem lát új blog­be­jegy­zése­ket.

Minden ügy­ködés BIG ME műve, ő a kāra­ka, aki ezt-azt tesz, csi­nál, se­rény­kedik. BIG ME aktív olda­la. Amit össze­ügykö­dik – cselek­szik: szó­ban (2. vacī­kam­ma), tett­ben (1. kāya­kam­ma) és gondo­lat­ban (3. mano­kam­ma) –, az a karma (páli kamma). Mármint az övé, egyes egye­dül az övé. A passzív fele kiegé­szíti: meg­ta­pasz­tal, átél, befo­gad és tud dolgo­kat. Az ő meg­neve­zése vedaka [ejtsd: véda­ka]. A leg­híre­sebb hely, ahol együtt jelen­nek meg, egy vers a Visuddhi­magga (’A meg­tisztu­lás útja’) címet viselő monu­mentá­lis kézi­könyv­ben, mely a Laṅkā szige­tén – azaz Srí Lan­kán – az i. u. V. szá­zad táján alkotó Buddha­ghosa munkája, ahol is mind a mai napig hallat­lanul nagy becs­ben áll:

Kammassa kārako natthi, vipākassa ca vedako;
Suddhadhammā pavattanti, evetaṁ sammadassanaṁ.
[…]

Kb. A tett­nek elkö­vetője nin­csen,
[és nin­cs,] aki meg­ta­pasz­talja az ered­ményt;
Pusztán a jelen­ségek áram­lanak –
egye­dül ez he­lyes látá­sa a dol­gok­nak.

(Visuddhi­magga 689.)

A jelen­ségek üresek.

Nos, amit a ked­ves rekla­máló nem látha­tott és így nem is tudha­tott, az az, hogy van ám ne­kem még né­hány régi bará­tom, akik­kel tar­tom, ha nem is túl sűrűn, a kap­csola­tot Lon­don­ban, Provence-ban, Sváb­föl­dön, Kop­pen­hágá­ban. Van per­sze isme­ret­ség Magyar­orszá­gon is, ám a több­ség vi­szony­lag új ke­letű. Egy régi ked­ves embe­rem évek óta kolozs­vári lakos. A kap­cso­lat­tar­tás velük a ré­szem­ről nem táv­irati stí­lus­ban írt kurta üze­ne­te­ket takar, ha­nem „igazi”, a tőlem már meg­szo­kott, min. átlag­hosszú­ságú – akár két-három olda­las – leve­leket. Nem keve­sen tűn­tek el azon­ban az el­múlt évek során, és egy páran el is távoz­tak az élők sorá­ból. És van, hogy hosszú évek múl­tán én fára­dok bele az egy­olda­lúnak tűnő kap­csolat­tartó igye­kezet­be, abba, hogy min­dig én rán­gas­sam elő ezt vagy azt, és in­kább szelí­den el­en­ge­dem az érin­tet­tet. – Az év végé­vel, ill. janu­ár végé­vel volt újabb ilyen ese­tem: én nem írtam neki, most elő­ször, sok-sok év után elő­ször, mire gon­dolt egyet, és ő sem. – Hát, ez is a mulan­dóság téma­köre!

Van nekem Magyar­orszá­gon olyan isme­ret­ségem is, aki­nek szíve­sen írok a Buddha tanítá­sai­ról, aztán a benyo­mása­imról, a meg­látá­saim­ról stb. az ő nyílt és őszinte beszá­mo­lóit ille­tően. BIG ME – kāraka – aztán kifejti neki, mit gon­dol, és még „kötek­szik” is egy sort! Döfköd kāra­ka a kér­dései­vel, a feje tete­jére állít min­dent, ha kell, ki­for­gat és kikezd, ahogy illik! (Vigyor.) Változó, hogy mikor jön az ille­tőtől vala­mi: van, ami­kor gyak­rab­ban – és több –, olyan­kor ne­kem is több időt jelent a vála­szolás, akár több lép­cső­ben is. Válla­lom, mert abban bízom, hogy vala­mit segí­tek vele.

Arra gondol­tam, hogy el­raktá­rozok né­hány részt két ilyen, még tavaly ka­pott, ill. meg­vála­szolt levél­ből azzal, hogy egy nap blog­be­jegy­zés lehet még belőle. Az érin­tett kifeje­zet­ten örült az ötlet­nek, mond­ván, csak re­mélni tudja, hogy más is okul­hat az ő mizé­riái­ból. Így az imént em­lege­tett ked­ves rekla­máló egy­úttal bepil­lan­tást nyer­het abba is, ami ere­deti­leg nem a na­gyobb nyilvá­nos­ság szá­mára ké­szült, ám most mégis a közé lehet. Nem nyes­tem meg, nem távo­lí­tot­tam el sem­mit sem – ellen­kezőleg: kibőví­tet­tem, meg­tol­dot­tam ezzel-azzal.

▲

Én nem isme­rem X***-et – meg Y***-t – olyan na­gyon hosszú ideje, ám ez alatt a rövid idő alatt is meg­ta­pasz­tal­hat­tam azt a rette­netes, gör­csös ellen­állást, amin képte­len(ek?) túl­len­dülni.

A legszo­mo­rúbb az egész­ben az, hogy elmé­let szint­jén már min­den­kép­pen tudnia|-uk illene, hogy igen­is van ebből kiút, és igen­is nem szük­ség­szerű, hogy kín­lódjon. Azaz hogy kín­lód­ja­nak. Kiváló mód­szere van annak, hogy ho­gyan lehet ke­zelni az érzé­seit, me­lyek las­san tény­leg tesz­nek még róla, „hogy vég­képp lezu­han­jak abba a mély ve­rembe ami mel­lett állok már jó ideje” – mint írja a levelében.

Az igazi budd­hista medi­táció ilyes­miről is szól, kény­sze­r(ítés), erő­szak és nyo­más nélkül. Aki vál­lalja, az ön­ként vál­lalja abban a meg­győző­désé­ben, hogy ez az egyet­len út, ami tény­leg segít­het. Ez az elmúlt 2500 év alatt be­bizo­nyoso­dott. Az egyet­len út, ami elve­zet a meg­isme­rés­hez és a fel­isme­rések­hez, majd a belátá­sok­hoz, ahhoz, hogy bele tudjon látni meg­tisztult tudat­tal a világ, azaz a dol­gok – a jelen­ségek – valós termé­szeté­be. És akkor lát­hatja, hogy is van ez, ki kicso­da és mi mi­csoda, és mi az, ami van, mi az, ami nincs.

Nem tudom, fel­teszi-e magá­nak a kér­dést, hogy jó, jó, ott az a verem, ami még mély is, na de még­is mi van ab­ban a verem­ben? És egyál­talán: mi a baj azzal a verem­mel? Az, hogy „ve­rem”? Van vala­mi köze netán ahhoz a verem­hez? Nincsen. Van vala­mi dolguk egy­mással? Nincsen. Hát akkor?

Mi, mi van a verem­ben? Bele­né­zett? Meg­nézte? Nem.

Amitől állan­dóan ret­teg, az nem is léte­zik. Egész egysze­rűen nem léte­zik: a maga tuda­ta építi fel, a maga tu­data na­gyítja fel, a tuda­tán kívül sehol sem léte­zik. Igen ám, de az a tudat sza­bad­jára van en­gedve, ellen­őrizet­lenül, meg­zabo­lálat­lanul. Szaba­don szágul­dozik egyik lég­vár­tól a mási­kig, déli­bábo­kat kerget|-nek, állan­dó jelleg­gel, és hagy­ják tova­burján­zani a min­den ala­pot nélkü­löző fantaz­magó­riái­kat. Szem­mel látha­tóan ebben érzik jól magu­kat, ami nem jó, mert a való­ság már sehol, csak az ál­maik meg a vá­gyaik, az áb­ránd­jaik szapo­rod­nak, osztó­dás­sal, amikbe hiába is kapasz­kod­nak: olyan ez, írtam egy­szer egy jóval koráb­bi blog­be­jegy­zésben, mint lajtor­ját tá­masz­tani bárány­felhő­höz. Van ott vala­hol vala­mi fo­gódzó, tes­sék mon­dani? Van ott mibe kapasz­kodni? És: van ott bármi­féle szubsz­tancia?

Vissza­térve az ere­deti levélhez… – Nincs rend­ben se a magán­éle­tem se a csalá­dom se a mun­kám, semmi. Dől össze min­den mint egy kártya­vár. – írja egy helyen.

Ezt a tudat­ban mondja egy (vagy akár több, egy egész bizott­ság­nyi) hang. Nem kell min­dig min­dent elhin­ni, amit azok a han­gok fújnak. Tessék erről le­szokni. Szóval azt susto­rogja magá­nak az a hang, hogy ez és ez nincs rend­ben, meg hogy dől össze min­den mint egy kár­tyavár. – Ha a tu­data nem szágul­dozna sza­bad­jára en­gedve az egész világ­min­den­ségen át ke­resztbe-kasul, akkor azon­nal tilta­kozna: mi az, hogy „nincs rend­ben”?!

Tessék elgon­dol­kozni azon, hogy a dol­gok­nak az a dol­guk, hogy ne legye­nek rend­ben! Úgy és akkor van­nak rend­ben, ha nin­cse­nek rend­ben. Ez a termé­szetük, a sajá­tos­ságuk! És az is a termé­szetük, hogy kártya­vár­ként dőlje­nek össze, csak éppen kártya­vár meg sehol. A tudat vetít oda magá­nak egy ilyen illú­ziót – déli­bábot –, maga meg elhiszi. Ráha­rap. És már szág­uld is vele tova. Közben meg persze az a kár­tya­vár majd bo­lond lett volna össze­dőlni! Össze­dőlt? Nem. Pillanat­felvé­tel lett az egész­ből: össze­dőlő­fél­ben lévő kártya­vár alul-/felül-/oldal- stb. nézet­ben. Premier plán­ban. Kéretik a leg­rokon­szenve­seb­bet alá­húzni.

▲

A létnek három ismér­ve van, kedves X***. Az egyik: a dol­gok nem állan­dók, hanem mulan­dók. Létre­jöttek, itt vannak egy ideig, „változ­nak” (más­mi­lyen­né lesz­nek), aztán fogják ma­gu­kat, és meg­szűn­nek. Távoz­nak. Elmúl­nak. Anic­caṁ [aniccsam]. Ez zajlik a testé­ben is, ez zajlik min­den­ben, ami csak léte­zik, élő­ben, élet­telen­ben egy­aránt. A sejt­jei is így cseré­lőd­nek le. Átlag hét év alatt cseré­lődik ki az egész sejt­állo­mány, ha jól tudom, a szívet és az agyat leszá­mítva. Nem az öreg­szik el azon­ban, ami ott van, nem az épül le, ami ott van, ha­nem ki­megy az egyik sejt, és a kime­nete­lével ki­váltja a követ­kező sejt létre­jöt­tét, ami­nek azon­ban már más lesz a minő­sége. Szédü­letes sebes­ség­gel zajlik ez, nem is va­gyunk képe­sek az érzé­kelé­sére, de mond­juk negy­ven felett bele-bele­néz­het a tükör­be, és néhány év lefor­gása alatt jó néhány­szor konsta­tál­hatja, hogy lám, nicsak meg jé, öreg­szik, megy lefelé, feltar­tóz­tat­ha­tat­lanul és kérlel­hetet­lenül. Vagyis „nincs rend­ben”, mert a meg­veze­tett átlag­tudat azt vallja, hogy rend­ben akkor va­gyunk, ha egész­sége­sek, erő­sek, szépek, üdék, csábo­sak, zsen­gék, örök­ifjak, vidá­mak és egye­bek vagyunk. Hát persze. Ez me­gint Samuka. Aki csak kép­zeli. – Ezzel szem­ben az igaz­ság az, hogy nincs olyan, misze­rint vala­mi rend­ben van, vagy hogy nincs rend­ben. Egy olyan rend­szer­ben, ahol a lét három ismér­ve az alap­képlet, ez nem is lehetne más­ként: ha vala­mi felté­telek függ­vé­nyé­ben létre­jött, akkor ter­mé­szet­szerű­leg el is fog indulni egy nap lefelé, meg­beteg­szik, öreg­szik, leépül, és meg fog szűnni. Kész. Ennyi. Mi ebben a rend­kívüli? Mi a rend­kívüli egy tör­vény­szerű­ség­ben, ami az egész világ­egye­tem műkö­dés­mód­jára érvé­nyes? Magára nem vonat­kozna a sza­bad­esés tör­vénye? A termo­dina­mika tör­vényei? Vagy mégis?

Mulan­dóság van. Ez a páli anic­ca(ṁ), ejtsd: aniccsa(m). És az, ami válto­zás­nak lát­szik – és annak is hívjuk –, még csak nem is válto­zik, ha­nem ki­megy, és valami más lép a helyére, más­mi­lyen lesz. A tudat­pilla­natok is így köve­tik egy­mást – és még csak össze sem érnek! Nem egybe­függő soro­zatot, vona­lat vagy fü­zért – lán­cot – alkot­nak, mivel pont­sze­rűek, egye­dik és egy­sze­riek, és egy­más után jelen­nek meg: pont­szerű egy­más­utáni­sá­gok, szaka­dat­lanul. Az előző nincs már sehol, az utána követ­kező meg még nincs sehol, de mire van, addig­ra már nincs is.

Termé­szet­tudó­sok tökéle­tesen tisztá­ban van­nak azzal, hogy bár­miféle élő szerve­zet, orga­niz­mus akkor érzi jól magát – és akkor virul –, ha a rend­szer állandó és stabil. Így lett kita­lálva. Igen ám, de hol vannak ilyen ide­ális felté­telek? Ahogy „vál­tozik” vala­mi – azaz más lesz, más­ként és más­mi­lyen lesz –, már borul is az egész, és azon lesz, hogy vissza­áll­jon a szá­mára ideá­lis egyen­súly. Vinnyog, ha ez az egyen­súly meg­inog, horri­bile dictu fel­borul. Vagyis a maga tuda­tának a hang­jai­val szólva „dől össze min­den mint egy kártya­vár”.

Az én szerve­zetem sem műkö­dik más­ként, hiszen miért és mitől is mű­ködne más­ként, ha egy­szer én­rám ugyan­úgy vonat­koz­nak ezek a tör­vény­szerű­ségek, mint bárki másra. Az én szerve­zetem is meg­sínyli az idő­járás- és év­szak­válto­záso­kat, még­hozzá egyre cifráb­ban sínyli meg. A Buddha nagyon jól tudta, hogy ezek a válto­zások beteg­sége­ket is okoz­hat­nak az em­ber­ben vagy bár­mely élő szerve­zet­ben. Így nevez­te őket: utu­pari­ṇāmajā ābā­dhā, azaz ’idő- / év­szak­válto­zás­ból faka­dó meg­bete­gedé­sek’. Egy vala­mit azon­ban tehe­tünk: meg­tanul­juk kö­vet­ni a tudat reak­ciót. Kifi­gyelni, hogy a testi tüske vagy tövis mellé oda­döfi-e a tudat a maga, 2. sz. tövi­sét, avagy sem. Ez az, amit „ke­zelni” tudunk, ha meg­tanul­juk. Arról a tövis­ről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/10/levelek-az-erdobol-iii-ma-ma-van.html

Mindig mondom én, hogy milyen bölcs volt a Buddha a maga szemé­lyes tapasz­tala­taira épülő, egye­dül­álló és kor­szak­alkotó meg­látá­saival – dur­ván 2500 évvel a mo­dern nyu­gati kuta­tás ered­mé­nyei és belá­tásai előtt! –, csak éppen alig hallja meg valaki, és azok közül, akik mégis meg­hallják, szinte senki sin­csen, aki hall­gatna is rá. Hiába, tudta azt is a Buddha, na­gyon is jól, hogy miért nem akar taní­tani, de erről már olvas­hat­tak nem is egy ko­rábbi blog­bejegy­zésben.

Nem kellett akkor se a Buddha a maga könyör­telen igazsá­gai­val, és ma se kell. Annyi baj legyen: ez is rend­jén van, így van rend­jén, így kell len­nie, mert az ember az ő korában is ember­ből volt, és a mi korunk­ban is ember­ből van, remény­tele­nül. A tuda­tának szennye­ző­dé­sei­ből áll, észle­lésé­nek torzu­lásai­ból, de leg­első­sorban is mérhe­tet­len és vég­zetes osto­ba­sá­gá­ból és meg­veze­tett­ségé­ből, vala­mint önrom­boló és ön­pusz­tító hib­bant­ságá­ból. (Lásd a meg­felelő blog­bejegy­zéseket.)

▲

A létnek egy másik ismérve a dukkha, ami nem egyéb, mint hogy ezek a szün­telen „vál­tozá­sok” – egy­szer le, egy­szer föl, hol így, hol úgy, meg hogy min­den kisik­lik a mar­kunk­ból, vagy hogy a dol­gok szeret­nek ám tőlünk füg­get­lenül úgy ala­kulni, ahogy mi még vélet­lenül sem szeret­nénk, hogy ala­kul­janak stb. – nem elégí­tenek, mert nem is elégít­hetnek ki, hiszen „vál­to­zás” pél­dául az is, ha a hoz­zánk legköze­lebb álló, szá­munk­ra leg­ked­ve­sebb embe­rek egy­más után távoz­nak. Meg­halnak idő­vel, szép sorjá­ban. Az azon­ban, ami nem elé­gít ki, szen­ve­dés­hez vezet, men­tális nyo­morú­ság­hoz, majd szoma­tizál­va min­den­féle testi nyava­lyá­hoz, leg­in­kább rákos meg­bete­gedé­sekhez és daga­natok­hoz, tumo­rok­hoz, gyomor­pana­szok­hoz, migrén­hez, alvás­zava­rok­hoz és még sok más kelle­mes tünet­együt­tes­hez, kérem szépen. Ezek egy élő szer­ve­zet telje­sen termé­sze­tes pszi­cho­szoma­tikus reak­ciói: ahol rend­ben van a tudat, ott ke­vésbé vagy nem ala­kulnak ki.

Szóval a dukkha, ami nem csak testi vagy tu­dati fájdal­mat és szenve­dést jelent, a dol­gok nem kielé­gítő vol­tára utal, ami­ből a szenve­dés ér­zete támad. Hogy mi a dukkha, arról a nagy for­dítás­kriti­kai bejegy­zés­ben olvas­hat bősége­sen, a 2/3. sz. részben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2022/04/ahogy-csillag-megy-az-egen-23.html

▲

Már csak a harma­dik ismérv (lak­khaṇa) van hátra, ez pedig az anat­tā, a Budd­hának az a leg­súlyo­sabb és leg­alap­ve­tőbb tanté­tele, ame­lyik­től a budd­hiz­mus budd­hiz­mus – sem­mi­lyen más vallás nem vall és nem hir­det ugyan­is ilyes­mit –, és ez az a felis­merés, misze­rint a dol­gok és a lények nél­külö­zik az ön­valót, nincs önlé­nyegi­ségük, nincs „én” (anat­tā = ’nem-én’ / ’nem-magam’ / ’nem-maga’*), a jelen­ségek és folya­ma­taik üre­sek. Nincs ott­hon senki. A folya­matok­ban nem lakik senki: a folya­matok sze­mély­tele­nek. Hozzá lehet­ne biggyesz­teni: a jelen­ségek is sze­mély­tele­nek, de mara­dunk a folya­matok­nál, ha egy­szer a jelen­ségek nem stati­kusak, ha­nem mulan­dók (anicca) és állan­dó válto­zás­ban vannak (vipari­nāmī), vagy­is foly­ton-foly­vást más­mi­lye­nek és más­ként lesz­nek (añña­thā­bhāvī). Folyam, folya­mat. (Lásd az előző blog­be­jegy­zést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/02/levelek-az-erdobol-viii-en-big-me-anatta.html ) — *Az attā (szó­tári alak­ja attan) hím­nemű főnév­ként is, vissza­ható név­más­ként is hasz­nála­tos a páli­ban, ez utóbbi ’maga, ön­maga, saját maga’ érte­lem­ben.

A Buddhá­nak ezt a tan­téte­lét a leg­nehe­zebb fel­fogni és elfo­gadni. A meg­érté­séhez le kell ülni medi­tálni, és akkor majd aprán­ként felsej­lik az igaz­sága, az, hogy az „én” vagy a „sze­mély” kép­zet csu­pán, tév­kép­zet, az agy kóros szüle­ménye, illú­zió, déli­báb, ami­ből BIG ME nő ki, min­den baj, min­den rossz, min­den szenve­dés és nyomo­rúság, min­den em­beri pocsék­ság, rom­lott­ság, ocs­mány­ság és aljas­ság for­rása a világban.

Egy embe­ribb, jobb és élhe­tőbb világ­hoz az út, mint már nem egy­szer körbe­jár­tam, BIG ME lebon­tásán, felszá­molá­sán át vezet. A Buddha útja ez, a bol­dog­ság útja, ami való­ban elve­zet­het egy más­fajta bol­dog­ság­hoz, egy olyan úton, ami már maga is a bol­dog­ság, ha egy­szer a Buddha útja egy élet­mód bol­dog­sága is egyben.

A bibi ott van, hogy pont ez az, ami még­sem kell az embe­riség­nek. Kar­nyúj­tás­nyira a gyógyír, az egyet­len élet­képes meg­oldás, ő meg nem kér belőle. Ígére­tes meg­veze­tett­ségé­nek és tulaj­don osto­basá­gának, hib­bant­ságá­nak hála. Ördögi kör ez, ám ki lehet belőle szállni. Csak akarni kell.

A budd­hista élet­mód bol­dog­sága rész­ben a meg­felelő, lehe­tőleg min­den­ben erő­szak­men­tes, sem­mi­lyen élő­lény­nek nem ártó, tiszta és etikus élet­vitel­ből, rész­ben pedig a rend­szere­sen, elköte­lezet­ten vég­zett medi­tá­ciós gyakor­latok­ból, vala­mint a gya­kor­latok során kiala­kuló, töret­lenül fenn­tar­tott éber­ség­ből fakad – és a jó köz­érzet­ből és öröm­érzet­ből, ami na­gyon ha­mar kiala­kul és mód­sze­res gya­kor­lás mellett állan­dósul. A helye­sen taní­tott és helye­sen vég­zett medi­táció arról is szól tehát, hogy tevő­lege­sen gon­dos­kodunk mi ma­gunk a bol­dog­ság­érzet meg­terem­tésé­ről. A bol­dog­ság­érzet nem sült ga­lamb, ami a szánkba repül, ha­nem az agy átren­de­ződő bio­kémiá­jának egyik leg­mar­kán­sabb meg­nyilvá­nulása.

A Buddha bol­dog­ságot kínál és ígér. És telje­síti is, amit ígér, ám ezt nekem kell kivite­lez­nem: a bol­dog­ság ben­nem van, mint ahogy a bol­dogta­lan­ság is énben­nem van. Csak az útmu­tatá­sokat kell követ­ni a Buddha útján, ami­ben én sze­mély sze­rint se 2004-ben – egy na­gyon inten­zív, bő három hetes medi­tációs elvo­nulás során Burmá­ban –, se ké­sőbb nem csalat­koz­tam, mert tu­dom, hogy „mind­össze” annyi szük­ségel­tetik hozzá, hogy komo­lyan is ve­gyem és komo­lyan csinál­jam. Hogy min­den­ben a Buddha útját pró­bál­jam követni. Jó ideje tu­dom már, hogy ez így van, és tu­dom, miért aka­dok el, ha elaka­dok, hogy mi az, amit csiná­lok, holott nem jó – és mi az, amit nem csiná­lok, pedig jó lenne. Vagyis tisz­tában va­gyok vele, hogy BIG ME a leg­na­gyobb aka­dály ezen az úton, min­den osto­basá­gával, hülye­ségé­vel és meg­veze­tett­ségé­vel egye­tem­ben! Én, én ma­gam va­gyok az akadály, az „én” hó­bort­jai és pilla­nat­nyi sze­szé­lyei, prefe­ren­ciái, az egó szün­telen ber­zenke­dése és ellen­állá­sa, a „sze­mély” ma­kacs­sága, önfejű­sége. (Stb.)

]

A kép forrása:
https://gymnasticsville.com/usa-gymnastics-house-cards-falling/