Ma ma van
Sebaj, lesz ez még cifrább is!
Kedves Mindnyájuk|-jatok, kedves Mindenki!
Ma ma van. És ez cseppet sem mellékes, mert holnap nem holnap lesz, hanem holnap is ma lesz, a következő ma, ha egyszer az a holnapi nap egész egyszerűen még sehol sincsen, nem ért ide, vagyis appattañca anāgataṁ, szó szerint ’nem ért (el) ide, ami még nem jött el’, mármint a jövő. Mindig ma van, egész pontosan a mindenkori jelen pillanat – és mi leginkább mégsem ebben a mindenkori jelen pillanatban időzünk-élünk, hanem egyéb pillanatokban: felkérőddzük a múltat, fel-felidézzük az emlékeinket, végignézzük, mit mikor mivel és hogyan rontottunk el, mikor milyen rossz döntéseket hoztunk, konstatáljuk, hogy mindent eltoltunk, amit csak lehetett, az egész életünket, aztán meg átadjuk magunkat az álmodozásnak, tervezgetésnek, bosszút is forralunk olykor, ha kell, előre megírjuk gondolatban, amit írni akartunk, aztán meg azon törjük a fejünket, hol lehetne jobb, kellemesebb, elviselhetőbb, vagy listába rendezzük csillapíthatatlan vágyainkat, és egymás után találjuk ki a menni- és intézni valókat. BIG ME tevőleges, öröknyüzsgő fele, kāraka képtelen nyugton lenni. Képes még a világot is megváltani!
Nem zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a végtelen sorban hozott rossz döntések kiváltó oka egyrészt az, hogy mint minden, egy-egy döntés is feltételek függvényében jön létre, születik meg, márpedig ezeket a feltételeket nem mi teremtjük meg, vagyis tőlünk függetlenek: egy-egy döntés is személytelen folyamat csupán, sehol a „gazda”. Másrészt pedig azért hozzuk nemritkán a leglehetetlenebb döntéseket, mert a látásunk nem tiszta, hiszen a tudat telistele van szennyeződésekkel, lásd https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html
Vakok vagyunk, nem vagyunk képesek átlátni a dolgokat, félreértelmezünk, bőven belemagyarázunk dolgokba olyat is, ami ott sincs, semmit sem látunk úgy, ahogy van, torz az érzékelésünk, és meg vagyunk vezetve. Egy ilyen tudat ráadásul még el is hiszi, amit lát / hall / gondol (stb.), továbbá amivel éppen traktálják – manipulálják – vég nélkül. Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html
Kéretik elgondolkozni azon, hogy mi minden játszik szerepet véleményeink és nézeteink kimunkálásában is, döntéseink kialakításában és meghozatalában is.
Mindenekelőtt a kilészák (kilesa) közül a három legmarkánsabb:
lobha ’mohóság, bírvágy, kapzsiság’, dosa ’harag; gyűlölet’,
valamint moha ’megvezetettség, ostobaság’.
Lássuk, mi van még ott, amire még csak nem is gondolunk, márpedig
az alábbiak akár eredeti elképzeléseinkkel szöges ellentétben álló döntést
is képesek hozni adott esetben. Ugyanígy változtatunk a nézeteinken is,
ha kell, 180 fokos fordulattal. És nagymesterek vagyunk az indoklásban,
a döntések megideologizálásában! Mindent meg- és kimagyarázunk.
A felsorolás bővíthető; ez itt csak ízelítő, találomra ideöntve:
torz, kitekert érzékelés, vakfoltok, tudásunk és az emlékezés általános hiányosságai és hézagjai, félremagyarázások és félreértelmezések, vonzalmak és taszítások, preferenciák, elvárások, tévképzetek, helytelen meglátások, félrevezetettség, a szocializációnk, előítéletek, babonák, makacsság, fafejűség, érzelmek, érzékszervi benyomások, emlékfoszlányok, álmok, légvárak, délibábok, pillanatnyi hangulatok és szeszélyek, mindaz, amit tanultunk, hallottunk, láttunk, azaz a benyomásaink, a mélyben tárolt olvasmányélmények, hiszékenység és naívság, gondolattöredékek, általános befolyásoltság, emlékek és emlékmaradványok, meggyőződések, hit, beszélgetések lenyomatai, a nevelés maradványai, gőg, téves becslések és értékítéletek, megrögzöttségek és beidegződések, szemellenzők, testi érzetek, az éppen fennálló időjárási helyzet (stb., stb., etc.), és persze BIG ME viszi a prímet – véleményeink és nézeteink a fránya nagy ego, BIG ME kiterjesztései. Tessenek hozzászólásokat, olvasói leveleket és véleményeket olvasni, bárhol, bármilyen nyelven.
A körülményeket, a dolgok alakulását nemigen tudjuk befolyásolni, hiszen ami és ahogyan éppen fennáll / van, múltbeli kiváltó okok (hetu) következménye – a most beérő vipāka, az eredmény. Vagy találkoznak az elgondolásaink és az elvárásaink, a döntéseink és a megtett lépések ezekkel a beérő következményekkel, vagy nem. Van, amikor jól mérünk fel egy helyzetet és ennek megfelelően jó lesz a döntés is, de csakis azért, mert a tőlünk független körülmények ezt tették lehetővé. Nagyon gyakran az is jó döntések ellenében hat, hogy képtelenek vagyunk önmagunktól elvonatkoztatni, azaz magunkból indulunk ki, mindenbe belevisszük a magunk preferenciáit és elvárásait, mert nincs bennünk elég beleérzés, túl erős az énközpontúságunk, nem tudjuk magunkat beleképzelni más helyzetébe, és még csak nem is vesszük a fáradságot, hogy ki- és megfigyeljük, mégis mi lenne jó – nincs bennünk elég empátia. (És minduntalan az ajándék lovat emlegetjük fel.) Talán az egyik legjobb példa erre az ajándékozás: nem azt és nem olyat veszünk valakinek, amire szüksége van / lehet és még tetszeni is fog neki, hanem a magunk feje után megyünk, és a magunk ízlése alapján „örvendeztetjük” meg az illetőt valamivel, aminek aztán semmi hasznát nem veszi, és megy a kukába.
Ma tehát ma van, és ez a ma egyedi és egyszeri, hiszen mindig
minden újonnan jön létre, a képződmények mindig újak, niccaṁ navāva
saṅkhārā. Ma ma van, most – ma – lépünk, a mostban. Egy német közmondás
– és magyar változata – azt hirdeti, hogy Was du heute kannst besorgen,
verschiebe das nicht auf morgen!, vagyis Amit ma megtehetsz, ne halaszd
holnapra.
A másik oldalon ott a spanyol mañana kitétel, ami annyit
tesz, mint ’holnap’, de baljósan benne lapul ennek a holnapnak egy másik
aspektusa, a sohanapján. Ígéret, amit véletlenül sem szabad készpénznek
venni.
Könnyű hangoztatni, hogy most, most, most kell valamit megtenni, nem pedig húzni-halogatni „ej, ráérünk arra még!” felkiáltással. Pedig tényleg nem jó, ha magunk előtt görgetünk mindent, hiszen ma (még) vagyunk, „holnap” meg talán már nem is leszünk – rendszeresen hallhattuk előadóink szájából Rangunban, a Nemzetközi Théraváda Buddhista Missziós Egyetemen (angol elnevezésének rövidítése ITBMU), miszerint sose tudhatjuk, melyik jön el hamarabb, a holnap, vagy pedig következő életünk!
Szóval ha egész pontosak akarunk lenni, akkor beszűkítjük a ’ma’ jelentéstartományát az itt fent már említett mindenkori jelen pillanatra, hiszen ezt a pillanattöredéket máris felváltotta a következő pillanattöredék, megy az egyik, azonnal ott a másik a sarkában, össze azonban nem érnek – mint egy gyakorta felbukkanó hasonlat menetelő hangyái. Kicsit távolabbról egybefüggő vonal, közelről egyes hangyák végtelen sora. Nagy azonban a különbség: egy pillanattöredéket éppen megelőző pillanattöredék már sehol, kész, vége, éppúgy, mint ahogy az éppen esedékes eljövendő, azaz következő pillanattöredék meg még nincsen sehol.
Egyetlen egy pillanattöredék az, ami éppen van, fennáll, a többi nem létezik (már meg még), nincsen, mint ahogy a minket – a személy képzetét is – adó ún. öt halmaz, pañcakkhandha, ill. a ragaszkodásunk tárgyát képező öt halmaz, pañc’upādānakkhandhā is csak egy pillanattöredék erejéig áll csupán fenn, merthogy szüntelenül létrejön (keletkezik, születik), újra meg újra, fennáll / itt van (és közben változik, más lesz), majd távozik (bevégzi). Így keletkezik minden az egész világegyetemben – élő, élettelen egyaránt –, így áll fenn és közben más lesz, majd így múlik el, így távozik, hal meg minden, a tudatpillanatainktól kezdve a sejtjeinken át kivétel nélkül minden.
Állandó keletkezés, kurta ittlét – valaminek a fennállása, amiben benne foglaltatik a változás, a Buddha megfogalmazásában ṭhitassa aññathattaṁ, a „másféleség” –, majd elmúlás, a hétköznapi elme számára követhetetlen sebességgel.
Ma, most, a mindenkori jelen pillanat, amibe hirtelen beleszól az időjárás, az éppen fennálló légköri viszonyok (lásd ennek kapcsán is: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/07/az-uton-leves-apropojan-yampiccham-na.html ) – éppúgy állandó keletkezésben, változásban és elmúlásban vannak, mint az őket érzékelő szervezet, ill. a tudat. És vagy mellédöfi a tudat azt a híres-hírhedt 2. sz. tövist, a tudat tövisét, vagy sem.
És hogy mit tudnak azok a fránya légköri viszonyok? Bemásolom ide az Országos Meteorológiai Szolgálat két, sokatmondó és szerfölött ígéretes összefoglalóját:
Az időjárás most a hidegfrontra érzékenyeket
terheli meg különösképpen. Legáltalánosabb panaszként fejfájás, migrén
jelentkezhet. Az idegrendszer ingerlékenysége gyakran csökken ilyen időjárási
helyzetekben, ezért a reflexidő megnyúlhat, a cselekvési reakció késhet,
emiatt a közlekedésben résztvevőktől fokozott figyelem szükséges.
Tartós álmosságérzés jelentkezhet. A szervezet görcskészsége hidegfront
érkezésekor erősödik, emiatt az epe-, vese-, gyomor- és bélgörcsök száma
a frontbetegeknél emelkedhet. Ugyancsak a görcskészséggel függ össze,
hogy egyes esetekben a szülések korábban indulnak meg. A fokozottabb
véralvadási hajlam miatt nagyobb az esélye trombózisnak. A vércukorszint
alacsonyabbá válhat. A test szöveteinek pH-ja enyhén lúgos irányba tolódik
el, ezért vizenyősebbé, ödémásabbá válik a szervezet. Ez az ízületi fájdalmak,
valamint a reumatikus panaszok fokozódását is eredményezi. A hangulatunkban
bekövetkező változások is a front számlájára írhatók, hidegfrontnál
ugyanis introvertáltabbá válhatunk. A felső légúti hurutos megbetegedések
száma megnőhet hidegfronti hatásnál, számítani lehet asztmatikus rohamok
fellépésére. Halmozottabban észlelhetők az allergiás betegségek, illetve
tünetek is.
(OMSZ: 2021. április 5. 14:02)
A hazánk fölött áthaladó hidegfront
kelet felé távolodott el a Kárpát-medencétől, mögötte több fokkal hűvösebb
levegő áramlik térségünk fölé. Ezek a hatások a vegetatív idegrendszerünket
paraszimpatikus irányba tolják el, ezért csökken a szervezet energiaforgalma,
alapanyagcseréje, lassul a légzés és a keringés, valamint az izomtevékenység
is a legszükségesebbre csökken le.
(OMSZ: 2021. április 7. 14:02)
Forrás:
Orvosmeteorológia- Humánmeteorológia - met.hu
És még:
https://www.webbeteg.hu/cikkek/idokep/19449/milyen-hatassal-vannak-szervezetunkre-a-frontok
Az Időkép orvosmeteorológiai előrejelzéseiből:
IDŐKÉP: 2021. máj. 31.
Hétfőn is folytatódik az előző napokban
tapasztalt időjárás. A hideg- és melegfrontra érzékenyek körében is előfordulhatnak
tünetek.
A fülledt, változékony időben felerősödhetnek
a légzőszervi és keringési problémák, vérnyomás-ingadozás, fejfájás,
szédülés, légszomj, fáradékonyság, dekoncentráltság egyaránt előfordulhat.
A szelesebb tájakon élők körében
fokozódhatnak a fejfájásos panaszok, ingerlékenység, nyugtalanság is
jelentkezhet. […]
Nehéz nap vár a szívbetegekre is, így ők lehetőleg kerüljék a komolyabb fizikai megterhelést.
Lásd:
https://www.idokep.hu/elorejelzes/Budapest
à Orvosmeteorológia
Hogy a holnapi nap (= a holnapi ma) jön-e hamarabb, avagy a következő létforma, bizony az éppen fennálló légköri viszonyoktól is függ, de az is tőlük függ – különösen előrehaladottabb korban –, képes-e az agy bármit is, mint pl. egy új blogbejegyzést létrehozni, vagy írni néhány sort a Facebook-profilba.
Tegnap előtt – azaz 2021. október 18-án, kedden – nehéz volt reggel az ébredés, nehéz volt a felkelés, nehéz volt a rövidke út megtétele reggelihez, nehéz volt minden mozdulat, nehéz volt a test, és sovány vigasz volt számomra, hogy „Gondnok urunk” a maga 61 évével az én 67 évem ellenében ugyancsak gyötrődött, ilyen-olyan fájdalmakkal, kellemetlen testi érzetekkel, amire kellő őrizet, a sati [szati], azaz ’éber tudatosság’ hiányában a tudat jó szokása szerint azonnal reagál, és már bent is van az a bizonyos 2. sz. tövis, a tudat saját tövise a testi tövis mellett.
Reggelit követően nem kevésbé nehéz seprés, a szokásos reggeli mozgás, amiből csutakosan izzadó kínlódás lett persze ilyen magas páratartalom mellett, de azért csak elkészült – a test a tudattal egyetemben meg ki, mármint készült, úgyhogy a zuhanyozást lefekvés és ájult alvás követte, reggel kilenckor, amikor is egy „normálisan” működő szervezetben sehol semmi alhatnék, sehol semmi alváskapu, lásd: https://napidoktor.hu/alvas-eletter/mi-iranyitja-az-alvast/
Ugyanolyan ájult ébredés, még nehezebb fejjel, még nehezebb testtel és még nehezebb feltápászkodással jött, nehéz létezés következett, ám ebéd után háromkerekűbe kellett szállni, mentünk Kandybe meg Peradeniyába, mert persze a közeli Gampolában kétszer is eltolták az új lencséket a keretbe (szerény négy utunk bánta), és még mindig nem jó, úgyhogy más látszerészhez kellett menni – test és tudat ugyanolyan kábulatban, hogy csak este fél hét tájban kezdjen magához térni úgy-ahogy.
És felnevettem, mellettem, a zötykölős járgány hátsó ülésén túlkoros novíciusunk, Mettajīva, s megkérdeztem tőle, emlékszik-e még, mit jósolt nekem tenyérből a minap? És hozzátettem, hogy nem emlékszem pontosan, mit is mondott, arra azonban igen, hogy „75–80”, de hogy ez a várható életkoromra vonatkozott-e, amikor majd eljön az a következő élet egy következő létszférában, vagy napokra, mármint hogy hány nap lehet még hátra, már nem tudnám megmondani! – Nem hallottam, hogy bármit is válaszolt volna rá, azt ugyanakkor nagyon is jól tudom, hogy nemritkán ott sincs. Mármint a figyelme. Annyi baj legyen! És még az sem érdekes, hogy 75–80 nap múltán majd megtudom, napokról volt-e szó, ill. 75 és 80 között megtudom, az életévek számáról-e. A végtelennek tűnő gyötrődés tette, hogy inkább hittem napokban, semmint években, azaz életkorban, s vallom, mert igenis érzem, hogy engem is a légköri viszonyok – pontosabban a hatásaik – fognak egy kevésbé szép napon megölni, ha meg nem, hát akkor valami más, mivelhogy valamiben mindenkinek, így nekem is természetesen meg kell majd halnom, nincs mese.
Hogy hogyan, az már az én kezemben (is) van. Tiszta tudatról nekem kell gondoskodnom, figyelemről is, éber tudatosságról is, és ugyancsak nekem kell elsajátítanom a képességet, hogyan lehet kellő távolságot tartani, nem pedig azonosulni mindennel, ami csak felbukkan a tudatban. Egy érzés érzés csupán, semmi egyéb, van, követi a maga törvényszerűségeit, azaz mindenekelőtt „gondol egyet”, és távozik, elmúlik, megszűnik. A fájdalomban pl. az a különös, hogy mihelyst sikerül létrehozni a távolságot a megfigyelő tudat és a fájdalom között, ahogy elkülönül a kettő, ahogy leválik és látható, hogy az ott egy fájdalom, ott, „én” pedig itt vagyok, már tompul is, ha pedig sikerül letenni is, akkor már semmi baj nincs vele. Ez tehát az a 2. sz. tövis, az a tövis, amit a tudat döf disznó módon a testi fájdalom tövise mellé.
Ahol ez év július 20-a óta vagyok itt Srí Lankán, ugye, buddhista meditációs elvonulási központ. Azok között, akikkel naponta többször is érintkezem, egy világi gyakorló asszony 63 éves, az asszony, aki főz, 67, a gondnok 61 éves, és itt vagyok én a magam betöltött 67 évével. Hol ez nyög egyet, hol az, különösen amikor fel kell tápászkodni (1) az ülőpárnáról, merthogy nem széken és nem asztalnál eszünk, ill. (2) a leborulásból – a théraváda buddhizmus napi gyakorlatában az csak a legtermészetesebb, hogy a világi hívek, valamint novíciusok, ill. rangidősség szempontjából alárendelt szerzetes(ek) háromszor leboruljanak a náluk feljebb álló szerzetes(ek) előtt, s ezzel fejezzék ki tiszteletüket a Három Ékesség, vagyis a Buddha, a Dhamma (= a Tan) és a Szangha (= a Buddha szerzetesrendje) előtt. Én is gyakorolom, hogyne gyakorolnám a magam semmi kis kilenc betöltött esős évszakával! És különben is: ahol van egy Buddha-ábrázolás, ott illik szépen leborulni. Háromszor. A leborulás is BIG ME leépítésének egyik hatásos eszköze amúgy.
Nos, minden nehézkes feltápászkodást honorálok annak rendje és módja szerint, mosolygok, mi több, gyakran fel is nevetek, és a Buddhát idézem: jarā pi dukkhā, ’szenvedés bizony az öregedés és a leépülés is’, amit ők is nevetéssel nyugtáznak, nagy vidáman, és már a helyükre is kerültek a dolgok. Van valami közünk netán az öregedéshez, a leépüléshez … ??? Kié az az öregedés? Ki az, aki ott öregszik? Ki épül le? És: hát van természetesebb dolog az öregedésnél meg a leépülésnél, vagy az elmúlásnál? – Sabbe saṅkhārā aniccā, ’minden képződmény mulandó’.
Semmi baj az öregedéssel, a leépüléssel, a betegséggel – vagy az elmúlással. Semmi, de semmi baj. Amúgy semmivel sincs semmi baj, mert ha baj van valamivel, azt a tudat hozza létre. Csak ott baj valami, ahol BIG ME szabadon garázdálkodhat: ott csak baj van baj hátán. Tessenek körülnézni egy kicsit, a történelemben is körül lehet nézni, a mában is: BIG ME, ahová csak néznek, a maga égbekiáltó ostobaságával és végzetes megvezetettségével, vagyis moghapurisa. Szereti elhitetni magával és fennen hirdetni, hogy ő a teremtés koronája, csak azt nem látja, hogy önmagán kívül senki sem vevő erre a fennkölt megállapítására az egész világmindenségben (vagy, ha úgy tetszik, az egész teremtésben).
A természet kiválóan megvan – pontosabban meglenne, végre, egyelőre legalábbis feltételes módban – az ember nélkül.
Fordítva már nem olyan biztos.