♣ Théraváda szerzetesekről, dánáról, alkalmazott buddhizmusról, egyébről: rendhagyó bevezető és használati útmutató gyanánt▲
Szerzetesség – buddhizmust buddhista szerzetestől!
Bármilyen triviális: szerzetesség nélkül nincsen (déli) buddhizmus.
Egy déli buddhista szerzetes nem külső szemlélője, megfigyelője a
rendszernek, hanem elválaszthatatlan része – mi több, alkotóeleme, élő
tartozéka, amit belülről él meg: a szerzetesben élnek a Buddha tanításai,
a Dhamma, azaz a Tan; a szerzetes a Tanban él, éli a Tant, gyakorolja
és alkalmazza mindennapjaiban, különben nem lenne képes haladni a Buddha
útján. Bármennyire felkészült legyen is amúgy, egy világi elméleti szakember
ezzel szemben egészen másként, azaz kívülállóként élheti csak a buddhizmust,
hiszen létformája és életvitele különbözősége révén eleve nem része (és
nem is lehet része) a rendszernek – és ezt mindaddig nem is fogja megérteni
és belátni, míg ő maga része nem lesz, bele nem idomul ebbe a létformába és
életvitelbe, azaz bele nem olvad, fel nem oldódik benne. Théraváda
(theravāda) buddhizmus szerzetes(ek) nélkül hiteltelennek számít a théraváda
hagyományban.
A szerzetesek azok, akik a Tan letéteményesei, hiszen már a
Buddha korában az ő feladatuk volt – és mind a mai napig az ő feladatuk – a
Tan tisztaságának megőrzése. Amikor a Buddha lefektette az első rendszabályt
a szerzetesei számára, tíz szempontot tartott szem előtt – ezek egyike
az igaz, tiszta Tan fennmaradása, amit csakis tiszta erkölcsiségű szerzetesek
képesek biztosítani.
A szerzetesek létformájukból adódóan életük java részét a tanúlásnak,
a tanok megőrzésének, terjesztésének, illetve továbbhagyományozásának
szentelhetik. Ugyancsak a létformából adódik a rendszeres meditáció
lehetősége is. Ez a kettő egyben a buddhista szerzetesek két alapfeladata
is a théraváda hagyományban: ganthadhura, az elméleti ismeretek
gyarapítása mint kötelesség, valamint a vipasszanádhura (vipassanādhura),
a meditáció mint kötelesség.
A théraváda hagyományban úgy tartják, hogy ameddig a Vinaja
(Vinaya), a túlnyomórészt még a Buddha által lefektetett szerzetesi
rendszabályzat fennáll, addig a tanítások is fennállanak, azaz a Vinaja
élteti a buddhizmust, a Buddha tanrendszerét, a Vinaja fennmaradását
ugyanakkor természetéből fakadóan csakis a szerzetesség léte és megléte
biztosíthatja: ahol nincs Vinaja, ott káosz van, ahol káosz van, ott
nem létezik a Tan, a Dhamma.
Nincs önkiszolgálás a déli buddhizmusban: menedékkérés és erkölcsi fogadalmak
Azért sincsen déli (théraváda) buddhizmus szerzetesség nélkül,
mert éppen hogy a szerzetesek azok, akiktől a világi hívek a menedéket
kérik, s a szerzetesek azok, akik a menedéket „megadják” a híveknek, és
ugyanez áll az öt, ill. nyolc részből álló erkölcsi fogadalomra. Szerzetes
nélkül ez nem működik, hiszen se a menedékkérés, se a fogadalomtétel nem
önkiszolgáló aktus: senki sem pótolhatja a szerzetest, még meditációs
elvonuláson sem. A hivatalos théraváda liturgia szempontjából a páli
nyelvű menedékkérést és az erkölcsi fogadalmak letételét más buddhista
irányzat illetékes egyházi személye sem vezetheti le, mivel ez kizárólag
a théraváda buddhizmus sajátja, vagyis más buddhista iskola tulajdonképpen
nem is élhet vele. Menedéket tehát csakis a megfelelő hivatalos théraváda
szertartás keretében, az előírt minimális számú théraváda szerzetes
által théraváda szerzetessé avatott személy adhat, s ugyanígy csak és
kizárólag egy ilyen személy vezetheti le a fogadalomtétel aktusát. Világi
személy ennek megfelelően nem végezhet semmi ilyesmit, menedéket nem adhat,
semmiféle, az élő, autentikus déli buddhista hagyományban szerzetes
által végzett rituális tevékenységet nem folytathat, mint amilyen pl. a
recitálás hamvasztás előtti búcsúztatáson. Ugyanakkor világi is tarthat
tanbeszédet, taníthat meditációt – feltéve, hogy megüti a Buddha által
állított erkölcsi mércét, megfelelően felkészült, továbbá hogy mindaz,
amit tanít, összhangban áll a Buddha tanításaival. Burmában a szerzeteseket
a Szangha (Saṅgha) – a Buddha szerzetesrendje – megfelelő szerve figyeli,
és akinek a tantételei szembemennek a Tannal, azt egyszerűen eltiltják.
Mindezek fényében egyértelmű, hogy théraváda szerzetes nélkül
levezetett déli buddhista rítusú menedékkérés és fogadalomtétel érvénytelen
a théraváda hagyományban, mint ahogy érvénytelen lenne a szerzetesavatás
is. Teljesen világos: nem a sarki zöldséges, a gázszerelő, az angoltanár
vagy a taxisofőr feladata menedéket adni, szerzetest avatni. A théraváda
nem így működik: nincs olyan, hogy napközben patikusként keresem a kenyeremet,
munka után azonban magam köré tekerem a szerzetesleplet, oszt beállok a többiek
közé szertartást levezetni. És miután visszavedlettem világi hívővé, megyek
haza turbékolni a párom mellé – vagy beülök a haverokkal valahová egy
pofa serre. – Hát persze. Samuka szeret mindenfélét képzelni.
Csak remélni lehet, hogy az olyan közösségekben, ahol a menedékvétel
és -adás aktusa szerzetes nélkül, azaz önkiszolgáló stílusban zajlik,
senkinek sem jut eszébe egy nap akár szerzetest avatni. Igaz, az oviban is
játszanak papás-mamást a gyerekek, ilyen-olyan szakmákat is eljátszanak,
orvososdit, apolónősdit képzelt beteggel, játéksztetoszkóppal és játékbeöntővel,
a jelmezbálon – régebben legalábbis – ugyancsak szerettek ennek-annak
öltözni, ki bohócnak, ki kéményseprőnek, krampusznak: ilyen az ember,
ilyen egy gyerek, homo ludens; akkor hát miért is ne néznénk el
nekik, ha komoly ábrázattal paposdit meg buddhistásdit játszik ez a
sok-sok nagy gyerek? Legyen benne mindenféle csiribí meg csiribá, hókuszpókusz,
abrakadabra, kántálás, csengettyűrázás, miegymás: megannyi izgalmas kellék,
faramuci köntösök, nagy lebernyegek, lófarkak, morc szakáll, egyebek, a
gyerekek meg tátott szájjal bámulják a bűvészmutatványokat.
Még valami a menedékkérés kapcsán:
attá hi attaná náthó
A menedék és a menedékkérés / -adás kapcsán annyit illik még
tudni, hogy a páli kánon szövegeinek tanúbizonysága alapján a Buddha nem
rokonszenvezett ezzel az akkoriban már minden bizonnyal terjedő gyakorlattal.
A théraváda buddhizmusban ki-ki önmaga felelős saját sorsáért, mindenki
a szerint fog aratni, ahogyan itt és most vet, a mindenkori jelen pillanatban,
vagyis tulajdon megváltásom is egyes egyedül az én kezemben van, rajtam
áll vagy bukik: attá hi attaná náthó / kó hi náthó paró szijá (attā hi
attano nātho / ko hi nātho paro siyā) ’ki-ki önmaga megváltója, ki
más lenne a megváltó?’ A megváltó bennem van, én vagyok a megváltó, önmagam
megváltója: nekem magamnak kell az én megváltásomon szívósan dolgoznom,
ha egyszer nincs más, aki megválthatna, és a menedékem is leginkább itt
bent lelhető fel, már amennyiben fellelhető. Azt a világot is én teremtem
magamnak, amiben és ahogyan élek, mint ahogy a boldogságom is kizárólag
énrajtam – és nem a másik emberen, a világon, a körülményeken stb. –
múlik.
Összehasonlításul: a katolicizmusban ...
... sincsen „önkiszolgálás”, hiszen a gyóntatószékbe pap kell, a
miséhez pap kell, az oltáriszentség felmutatásához, a keresztelőhöz, a
bérmáláshoz, az elsőáldozáshoz, az utolsó kenet feladásához stb., stb.
pap kell. És a szószékről is pap prédikál. És, mondjuk, ferences rendi szerzetest
sem a helyi tűzoltó vagy a gépészmérnök avat haveri alapon a baráti körünkből.
Egy szerzetes egyfajta lelki segélyszolgálat szerepét is
betölti déli buddhista országokban, hiszen a világi hívek ügyes-bajos
dolgaikkal is hozzájuk fordulnak. Mi több, nemritkán még lottószám-tippeket
is kérnek tőlük. A szerzetességre vár a tanítás is, a modern világban egyetemi
szinten is természetesen. A szerzetesség testesíti és jeleníti meg –
elméletben mindenképpen – a Buddha eszményeit; a szerzetes jó példával jár
elöl, hiszen a mindennapjait a szerzetesi rendszabályzat rendelkezései irányítják,
aminek az alapja az erkölcsösség.
A szerzetesek támogatása
A Buddha eredeti elképzelése szerint egy szerzetesnek a legszükségesebbeken
túl semmiféle tulajdona ne legyen, pénzzel pedig lehetőleg ne bánjon. Burmában
és Thaiföldön leginkább a közelebbi rokonság látja el a világi támogató
vagy segítő feladatát, ezzel téve lehetővé az érintett szerzetesnek, hogy
ne mindennapos csip-csup gondok-bajok kössék le a figyelmét.
Egy szerzetes léte teljes egészében a világi támogatók, a
világi hívek jóindulatától és nagyvonalúságától függ, hiszen munkaviszonyban
nem áll, pénzt nem keres, otthona nincsen, háztartást nem vezet, főzni nem
is igen főzhet – és persze az is furcsán venné ki magát ezekben a kultúrákban,
ha rendszeresen kellene, mondjuk, piacra járnia, karján piaci kosárral.
Mindenekelőtt a négy létfeltételt, ...
... a négy alapszükségletet (paccsaja, paccaya) biztosítják
a laikusok szerzetes számára: a ruházatot (csívara, cīvara), az
élelmet (pindapáta, piṇḍapāta), a hajlékot (szénászana, senāsana),
valamint az orvosságokat (bhészaddzsa, bhesajja). Az élelmezés
legáltalánosabb gyakorlata az, amikor a hívek a szerzeteseknek reggeli
alamizsnagyűjtő körútjukon ételt ajánlanak fel, meditációs központban
azonban az a legáltalánosabb, hogy ott helyben főznek.
A szerzetesség puszta létét, az egész mögöttes intézményrendszer
fenntartását – beleértve a szerzeteskórházakat, a könyvkiadást, meditációs
központok, kolostorok, szentélyek építését stb. – a világiak bőkezű támogatása
teszi lehetővé. Buddhista országokban a Buddha tanításai áthatják a
mindennapok gyakorlatát. Egy buddhista mélységesen hisz abban, hogy ha
jót cselekszik, annak előbb-utóbb beérik a gyümölcse. Hisz továbbá abban
is, hogy minden egyes üdvös vagy erényes cselekedete saját tudatát tisztítja
meg. Hisznek a karmában (kamma), hisznek cselekedeteik következményében,
legyen az szóban, tettben vagy gondolatban.
Az adományozás nemes gesztusa: a dána intézménye
Szerzetest, a szerzetességet, a buddhizmus intézményeit, a
buddhizmus ügyét támogatni a lehető legérdemdúsabb cselekedetnek számít,
hiszen ez dána (dāna), adomány, jótékonyság, az adományozás,
adakozás nemes gesztusa, s azon belül is a Dhammadána, a Tan ügyét
elősegítő legnemesebb adomány, ami minden egyéb adományon túltesz, mint
az ámiszadána (āmisadāna), ami anyagi természetű adomány, vagy az abhajadána
(abhayadāna), ami nem egyéb, mint szállást adni valakinek, vagy
például befogadni egy gazdátlan kutyát vagy cicát, vagy akár egy süncsaládot
télire – és hasonlók, beleértve azt is, hogy egy eltikkadt növényt meglocsolok.
A dána a tíz érdemdús cselekedet listáján a legelőkelőbb első helyen
áll, s nem véletlenül, mint ahogy a megtisztulás útján is ez a kiindulási
pont: az adományozás gyakorlata által megtisztult tudat az alap, amire a
tiszta erkölcs, az erkölcsösség épül, s ami mindennek az alapja, a Buddha
tanépítményének alfája és omegája. Csak egy, az erkölcsiség dolgaiban
megtisztult tudat lesz képes azon az úton haladni, ami a megszabaduláshoz
vezet. Nem véletlen, hogy a buddhák tökéletességeinek (páramí, pāramī)
tíz tételből álló jegyzékén is a dána áll az első helyen, a dánapáramí
(dānapāramī). (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/tiz-parami-egy-bodhiszatta-nagy-erenyei.html )
A buddhizmus gyakorlatában nincsen olyan, hogy „jótett helyébe
jót várj!”, hiszen a dána nem adok-veszek, hanem egyfajta körforgás:
A kap valamit B-től, majd megosztja C-vel, D-vel,
E is ad valamit A-nak meg D-nek: nem nézi, kitől mit kap, és
nem nézi, kinek mit ad. A hangsúly azon van, hogy ad, hogy megosztja,
amije van, és nem vár semmiféle ellentételezést. Ugyanakkor üdvös karmát
hoz létre, vagyis elvet egy magot, és ennek megfelelően fog a jövőben
aratni.
Két olyan módozata van az adakozás nemes gesztusának, ami a
szokásosnál is nagyobb mértékben segít BIG ME, a fránya nagy, önző,
kapzsi, harácsoló én lebontásában. Az egyik az, amikor tudatosan
és eltökélten arról mondunk le egy másik ember javára, amit szívünk szerint
magunk használnánk fel vagy megtartanánk magunknak. Két falat közül azt
adjuk oda a másiknak, amelyiket mi magunk ennénk meg: a finomabbikat, a
nagyobbikat. Ez az igazi dána, mivelhogy a nagyvonalú lemondás egyben
áldozat is, a másik javára – önfeláldozás.
A másik az, amikor túltesszük magunkat az ellenérzéseinken,
és olyan embernek kedveskedünk valamivel, akit végképp nem szívlelhetünk.
Hihetetlen hatása van: fogja magát, és azon melegében elpárolog az ellenérzés,
és attól kezdve semmi bajunk azzal az „ellenszenves” másik emberrel. Nemcsak
BIG ME méretét sikerült ezzel kicsit visszanyesni, hanem a tudatunkat
is méregtelenítettük egy kicsit. Egyben pedig azt is belátjuk majd, hogy
nem az a másik ember tette az „ellenszenves”-t, hanem a mi tudatunk.
Bizony. A másik egyáltalán nem tehet a mi reakcióinkról, arról, hogy a
tudatunk mire hogyan reagál!
Alkalmazott buddhizmus: alkalmazott
dána, alkalmazott mettá
A dána, a jótékonyság nem válogat, nem nézi, ki érdemli
meg és ki nem, mint ahogy a tiszta, őszinte dána nem szab feltételeket:
a dána csakis akkor működik, ha tiszta, ha mentes mindenféle előítélettől
vagy elvárástól, akárcsak a mettá (mettā), a szeretet vagy szerető
jóság. Mindkettőre áll, hogy elméletben fabatkát sem érnek; az alkalmazott
dána és az alkalmazott mettá az igazi. Nem beszélni kell róluk,
hanem szép csendben gyakorolni őket. A többiek boldogságát – és jó közérzetét
– szem előtt tartva például rendszeresen összeseprek egy elvonuláson,
felmosok, kitakarítom a vécéket, a zuhanyozókat, kiviszem a szemetet;
ablakot mosok, friss vizet adok a virágnak a vázában. Igen, ez alkalmazott
dána és alkalmazott mettá a javából. A mindennapi buddhizmus
gyakorlata igenis már a vécében kezdődik azzal, hogy rendszeresen
tisztán tartom, vagy hogy legalábbis úgy hagyom magam után, hogy az utánam
jövőnek ne kelljen megütköznie. Az odafigyelés, a tapintat is tehát ugyanígy
dána és mettá, az alkalmazott fajtából.
Az adakozás, a dána voltaképpen nem egyéb, mint a lemondás
gyakorlása: lemondunk valamiről egy másik ember javára. Ezzel egy füst
alatt megtanulunk elengedni is dolgokat. Ha belecsimpaszkodunk
mindenbe és mindenkibe, vagyis nem vagyunk képesek elengedni, nem vagyunk
képesek semmiről sem lemondani – önző kis preferenciáinkat is beleértve
–, arra sem leszünk képesek, hogy a spirituális fejlődés útját járjuk. A
Buddha útja a lemondásról szól, az elengedésről, ami BIG ME, a
fránya nagy egó, az én elengedésével éri el tetőfokát.
Önzés, BIG ME
Az adakozás nagyvonalú gesztusa révén nemcsak a szerzetesség
mint létforma fenntartását biztosítják a világiak, hanem az önzés – és minden
velejárója – megnyilvánulásának is határt képesek szabni: önző, kapzsi,
fukar ember nem tesz adományt. Egy végtelenül önző ember tudata rideg,
képtelen a szeretetre, a figyelemre, a tapintatra, az odaadásra, az
együttérzésre – és a beleérzésre, az empátiára –, vagyis mindarra,
ami a tudatunkat nemesíti, s ezáltal előbbre visz bennünket a spirituális
fejlődés, azaz a Buddha útján, s mindezen túl áldás az egész környezet, a
világ számára.
Az önzés gyökerei abban a fránya egóban találhatók: én, én,
én! Ez a sok én az igazi akadály az úton, míg az adakozás gyakorlata
az én ellenében hat. Minél kevesebb az én, minél kisebb az a
mellény, minél kisebb az, aki itt bent lakik, annál könnyebben engedjük el
a világot.
Egy jobb, emberibb és élhetőbb világhoz az út az én lebontásán
keresztül vezet.
Ácsán Bráhm buddhista
focicsapata
A nagytiszteletű Ácsán Bráhm (Ajahn Brahm) meditálók
számára írt kézikönyvében és kalauzában, a Mindfulness, Bliss, and
Beyond című ragyogó munkájában, a 258. oldalon egy olyan, képzeletbeli
futballcsapat felrajzolásával mutatja be a Buddha útját követő ember
világi céloktól messzemenően eltérő működésmódjait és életcélját, melynek
tagjai hosszú utat jártak már be a spirituális fejlődésben.
Mivel az elengedés, írja Ácsán Bráhm, a legfőbb gondjuk,
állandóan és örömest passzolják oda a labdát az ellenfélnek. Gyakorlatuk
az együttérzés, így hát ha az ellenük játszó csapat csak nagy nehezen
hoz össze egy-egy gólt, ők készségesen segítenek nekik. És mivel a nagyvonalúság
alaptermészetük, minél több pontot adnak tovább, annál jobb lesz a karmájuk.
–
Egy igazi buddhista ember céljai nem mehetnek mások kárára,
hanem ellenkezőleg: azon van, hogy megszabaduljon a tulajdonlás, a
birtoklás nyomasztó terhétől, s akkor boldog, ha könnyebbnek érezheti
magát.
Egy teljes avatású szerzetes (bhikkhu), egy számanéra és egy anagárika közötti különbség
Az anagárika (anagārika) – ’az, akinek nincs otthona’; a
páli agára (agāra) ’[lakó]ház, lakóhely’ szóból – ún. elsőfokú
novícius (szerzetesnövendék), aki átmenetet képez a világi és a szerzeteslét
között, ”miután otthonából az otthontalanságba távozott, páliul agáraszmá
anagárijam pabbadzsita (agārasṁā anagāriyaṁ pabbajita), levágta
haját és szakállát”, és felöltötte a fehér ruhát, nyolc fogadalmat – atthangikaszíla
(aṭṭhangikasīla) ’nyolc részből álló erkölcsi szabály’ – tesz le
és tart be, cölibátusban él, továbbá déli 12 és másnap hajnal, vagyis kb.
fél hat, hat óra között nem vesz magához semmiféle táplálékot.
A számanéra (sāmaṇera) ’novícius, szerzetesnövendék’,
az ún. másodfokú novícius már be is öltözik, azaz okkersárga vagy narancs- /
sáfrányszín szerzetesleplet ölt magára, át kell esnie egy rövid és egyszerű
avatási procedúrán, tíz fogadalmat (daszaszíla, dasasīla) tesz le
és tart be – és ezzel már nem is nyúl(hat) pénzhez vagy nemesfémhez, vagy
akár (kész)pénzt helyettesítő fizetőeszközhöz.
A magasabb vagy teljes avatásban részesülő bhikkhu (’koldus,
kolduló barát’) az avatásával (páli upaszampadá, [upasampadā]
tkp. ’magasabb avatás’) immár a Buddha szerzetesrendjének, s ezzel saját
szűkebb közösségének teljes értékű tagja lesz, ruházata teljes – három
darabból áll, tehát ő egy ún. ti-csívara-bhikkhu (ticīvarabhikkhu)
’bhikkhu három részből álló szerzetesruházattal’ –, van továbbá alamizsnagyűjtő
/ alamizsnás szilkéje / edénye, páliul patta, ezen túl pedig a Vinaja
(’fegyelem’), a buddhista szerzetesi rendszabályzat 227 rendelkezésével
– és a Buddha tanításaival, azaz a Dhammavinajá-val – összhangban
gyakorol (páli szikkhati, sikkhati), vagyis módszeresen, kitartóan,
eltökélten képezi magát az erkölcsiség (szíla, sīla), az összpontosítás
(szamádhi, samādhi) és a bölcsesség (pannyá, paññā) dolgaiban.
A Vinaja törzsanyaga a Pátimokkha (Pātimokkha), ami nem
egyéb, mint az elő- és utórecitálástól eltekintve az eredetileg lefektetett,
semmiféle, a maga a Buddha által eszközölt módosításokat még nem tartalmazó
227 rendelkezés tömör, páli nyelvű szövege, amit a théraváda buddhista
(férfi) szerzetesközösségek minden hó új- és teliholdján, ún. upószatha-(uposatha)-napokon
végighallgatnak: olyan szerzetes mondja fel, aki az egész szöveget betéve
tudja. A Pátimokkha szó jelentése nem egészen világos, így hát nem is szokás
lefordítani. Thaiföldön az egész Pátimokkha elhangzik, ami akár egy órát
is igénybe vehet, Burmában azonban csak az első négy fejezetet szokás recitálni,
így ott a szertartás egészen rövid.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a nyugati buddhisták nagy része
úgy véli: világiak számára teljességgel érdektelen a Vinaja,
mondván, az csak és kizárólag a szerzetességet érinti.
Ez óriási tévedés! A nyugati ember túlméretezett – és alaposan
megvezetett – egója mond csak ilyet vakságában. Akinek szerzetesekkel van
dolga, aki szerzetesekkel érintkezik, annak igenis tisztában kell lennie
a Vinajával, ami éppen hogy a világiak és a szerzetesek kapcsolatrendszerét
is szabályozza, arról már nem is beszélve, hogy a Buddha tanépítménye,
a Dhammavinaja csak a Vinajával együtt kerek egész. És bizony
nem egy kulcsfontosságú tantétel a Vinaja szövegeiben található.
Legalább az alapismereteket illik tehát mindenkinek elsajátítani, aki
buddhistának vallja magát.
Egy szerzetes üdvözlése
Burmában nem hangzik el semmi a világiak részéről, Thaiföldön
azonban a namasszakáán köszöntés használatos, ami indiai eredetű,
s a namaskāra köszönés elthaiosított változata, thai írásmóddal
นมัสการ.
Szerzetes is használja más szerzetes(ek) üdvözlésére, amennyiben az üdvözlendő
szerzetes a rangidős. Férfi beszélő – világi és szerzetes egyaránt – hozzátoldja
a khráp (ครับ) honorifikumot, női beszélő pedig nőnemű megfelelőjét, a khá-t
(ค่ะ).
Ezzel egyidejűleg két kezüket is összeteszik tiszteletteljes andzsalí-ra
(añjalī, lásd itt lejjebb).
Kezet ne adjunk szerzetesnek, ne akarjuk barátian átölelni, ne
veregessük meg a vállát, ne hellózzunk neki, ne lapogassuk a hátát –
eleve: ne érjünk se hozzá, se a ruházatához, és ha egy mód van rá, bizonyos
beszédtémákat ne hozzunk szóba. Nem ildomos például a nemiséget érintő
kérdésekkel traktálni. Az aktuális divat, kérész életű hírességek viselt
dolgai, vagy éppen az autóvásárlás problematikája sem éppen az, amit okvetlenül
szerzetessel kell megbeszélni. A világi beszédtémákat a Buddha sommásan
a tiraccshána-kathá (tiracchāna-kathā) ’állati (vagyis: alantas)
beszéd’ megnevezéssel illette, ugyanakkor beszélhet világi dolgokról is
egy szerzetes, ha ügyesen a Tan valamilyen aspektusának a kifejtésével
kerekíti le, vagy világi témát véve alapul tart, mondjuk, tanbeszédet.
Mellesleg egy szerzetes nem rátartiságból nem ad / fog kezet,
hanem mert (a) azokban a kultúrákban a tiszteletadásnak nem ez a megfelelő
módja, és egymás köszöntésének sem általános módja, ill. (b) nincs testi
érintkezés világiak és szerzetesek között, továbbá mert (c) egy szerzetesnek
nem az a dolga, hogy a világ útját kövesse, hiszen nem ezért vonult el a világból
– mondott le a világ dolgairól –, márpedig a kézfogás világi aktus és gesztus.
Áll ez külső megjelenésétől kezdve az általa használt (és a vele szemben
használt) nyelvi jegyeken át mindennapjainak időbeli strukturáltságáig
lényegében mindenre és mindenben.
Lesz még alább szó szerzetesek megszólításáról, ezért itt most
még csak annyit, hogy magyar nyelvű közegben a köszönés általános módozatai
tűnnek a legjobbnak, azaz Jó reggelt / napot stb. kívánok! és társai,
amit variálni is lehet (pl. Jó napot, Bhanté / Luangtá! stb.). Nem éppen
a legmegfelelőbb ezzel szemben egy odavetett helló, hali, szevasz, szia
és hasonlók.
Tiszteletadás
Ezek a kultúrák, melyekből jön, ill. melyek mentén szerzetesként
szocializálódott, hallatlan mértékű tiszteletadással viszonyulnak
mind a szerzetesrendhez, mind pedig egyes képviselőihez, vagyis a tagjaihoz,
akik a társadalmi ranglétra csúcsán állnak. Ugyanakkor természetesen
a szerzetesek sem Savanyú Vendelek, a humort, a mókát – különösen a thai
szerzetesek – ők is szeretik. (Megjegyezzük azonban, hogy egy valóban
elkötelezetten gyakorló szerzetes nemhogy harsányan, gurgulázva nem
fog nevetni, de mérsékelten is alig!)
Az andzsalí
A tiszteletadás legáltalánosabb módja a déli buddhista hagyományt
követő országokban az arc vagy a homlok elé emelt összetett
tenyér – az előbbi esetén a hüvelykujjak az orr hegyét érinthetik, az
utóbbi esetén a szemöldökök közötti pontot –, az andzsalí (añjalī).
Az illető egyben lehajtja kissé a fejét s megdönti a felsőtestét. Szerzetesek
ugyanígy köszöntik egymást. Szerzetes ugyanakkor világi hívő tiszteletadását
nem viszonozza. Thaiföldön gyakori, hogy a szerzetes egy udvarias csarőn
phón-nal (เจริญพร tkp. ’áldás’) köszönti a világit,
s hozzáteszi a honorifikus – a szerzetes részéről tiszteletadást
kifejező – jóm-ot (โยม),
amit csak szerzetes használhat világiakkal szemben, megszólításként is, a
megszólított nemétől függetlenül. A tiszteletadásra harsány-barátságos
szádhú-val (sādhu) is reagálhat egy thai szerzetes, ha úgy gondolja
(’helyesen cselekedtél’; ’hogy volt, hogy volt!’). Burmában semmiféle
reakció nem szokásos ilyenkor szerzetes részéről.
Az alapszabály amúgy az, hogy minél magasabban áll felettem
valaki a ranglétrán, annál magasabbra emelem andzsalí-ra,
tiszteletadásra összetett kezem, ill. annál mélyebb a meghajlás.
Leborulni, avagy sem? – To bow, or not to bow: BIG ME leépítése
Ha kolostorban (az „otthonában”) keres fel valaki egy szerzetest,
általában az ún. pancsapatitthita (pañca-patiṭṭhita) az általános:
ez azt jelenti, hogy az illető letérdel a szerzetes előtt, a sarkára ül,
két kezét andzsalí-ra összetéve a homloka magasságába emeli – a hüvelykujjak
a két szemöldök közötti részt érintik –, majd háromszor leborul a földre:
két tenyere és az alkar a könyökkel a padlón, a homlok az összetett
hüvelykujjakon, azaz öt (= pañca) érintkezési pont van (két
térd, két könyök / alkar, homlok / fej). Minél laposabban tud valaki maradni,
annál jobb: az alfélnek semmi keresnivalója a levegőben! Fontos tudni, hogy
a théravádában egy Buddha-szobor előtt ugyanígy borulnak le, a szerzetesek
is; és szerzetes is így fog leborulni egy nála rangidősebb szerzetes
előtt. – Megállni, két kezecskét összetenni, egy kicsit megdönteni a
felsőtestet: megtenni megteszi, csak éppen ez inkább a mahájána világa,
semmint a théravádáé, ahol a pancsapatitthita a tiszteletadás legáltalánosabb
és legmegfelelőbb módja. A pancsapatitthita alkalmazott buddhizmus
a javából, hiszen egy másik nagy erényünket erősíti bennünk, ami megint
csak BIG ME, a Nagy Én ellenében hat: a kellő alázatot.
Ennek gyakorlására egy önmagával eltelt ember nem lesz képes, márpedig e
nélkül nemigen létezik gyakorlati buddhizmus az élő théraváda hagyományban:
tisztelet és alázat, gáravó csa nivátó csa (gāravo ca nivāto ca),
hangzik a Mangala-szuttában, ami a 38 legfőbb áldást veszi sorra.
Meg kell jegyezni, hogy nem szolgalelkűségről van szó, hanem a legnemesebb,
legtisztább és legőszintébb, jámbor alázatról, ami nélkül, ha jobban átgondoljuk,
még egy mesterséget sem lehet tisztességesen gyakorolni: kellő alázat hiányában
egy fordítás rossz fordítás lesz, ha egyszer a fordítónak fel kell oldódnia,
el kell tűnnie a szerzőben.
Kellő tiszteletet tanúsítunk, és kellő alázattal viseltetünk
valaki vagy valami iránt: mindkettő üdvös, hiszen nevezett BIG ME
sikeres leépítésének egyik eszköze. – Amíg nem látjuk át – és nem látjuk be,
nem értjük meg –, hogy ez a BIG ME minden rossznak a gyökere a világban,
továbbá a spirituális fejlődés legfőbb akadálya, addig nem leszünk képesek
haladni a megtisztulás nemes ösvényén. BIG ME leépítése: ez a
Buddha tanításainak a lényege, ez a buddhizmus veleje.
Érdekes lehet még megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a Buddha
megtiltotta a szerzeteseinek, hogy olyan embernek tárják föl a Tant –
vagyis hogy olyan embert tanítsanak –, akinek testi és szóbeli megnyilvánulásai
tiszteletlenségről árulkodnak, más szóval nem tanúsítanak kellő tiszteletet
a Dhamma, a Tan iránt.
Egy szerzetes megszólítása
Hiába harapózott el olyan nagyon Nyugaton a tegezősdi, hiába
dúl a szabadosság, hiába kopnak ki bizonyos formák, vannak még azért területek,
ahol nem működik a megszólítás csupán keresztnévvel, vagyis egyáltalán
nem mindegy, kit hogyan és mivel szólítunk.
Ha nem tegeződtünk például össze az igazgatóval, a főorvosnővel,
a tanárokkal az egyetemen, akkor keresztnevükön szólítani enyhén szólva
is civilizálatlanságnak számít. Helyette az efféle megszólításokkal
élünk majd, mint igazgató úr / főorvos asszony / tanár úr / doktornő /
professzor úr / tanárnő stb.
A világi mindennapokban is él a megfelelő konvenció: az udvarias
tiszteletadás bizony alapkövetelmény.
Illetlenségnek, neveletlenségnek számít szerzetest pusztán a nevén szólítani
Vallások és felekezetek képviselőit sem szólítjuk pusztán az elő-
vagy keresztnevükön (ill. egyházi nevükön). Várszegi Asztrik, az előző
pannonhalmi bencés főapát minimum Asztrik atya, de ha írt neki
valaki, akkor a Főtisztelendő Főapát Úr! volt a helyes megszólítása*.
Katolikus pap tisztelendő (úr) lesz, református lelkész tiszteletes
(úr), van plébános úr stb., stb. — Névvel kombinálva az úr
nem működik: az Asztrik úr megszólítás enyhén szólva sajátságos
lenne.
*Asztrik atya már nem pannonhalmi
főapát: 2018. március 21-én beiktatták utódját, Hortobágyi Cirill atyát.
Mi sem természetesebb tehát, hogy buddhista szerzetest (vagy
apácát) sem szólítunk a szerzetesnevén: tiszteletlenségnek, udvariatlanságnak,
neveletlenségnek számít buddhista közegben. Ugyanakkor a magyar úr
használata sem helyénvaló, hiszen a szerzetesek nem urak, akkor
sem, ha nem kevesen közülük szeretnek urizálni, csak hát ők is emberből vannak,
s nem kevésbé gyarlók.
A tiszteletteljes megszólítás lényegében nem az egyénnek, hanem
a Szangha, a szerzetesközösség egészének szánt tiszteletadás,
ami a megválasztott nyelvi eszközök révén domborítja ki az életformák
szükségszerű elkülönülésének tényét: egy szerzetes nem magánszemély, nem
baráti körünk egyik tagja, hanem kalauz a spirituális úton, a mentorunk.
Az alábbiakban áttekintést adunk a théraváda – egész pontosan
a burmai és thai – hagyomány általános gyakorlatáról.
1. A burmai gyakorlat (Myanmar / Mianmar)
a) Az illő megszólítást szerzetesek egymás között a rangidősség
elve, vagyis a hierarchiában elfoglalt helyük alapján választják meg.
Egy apát vagy más, magas rangú szerzetes csak a megszólított nevét használja,
míg az alárendelt szerzetes rendszerint az ashin paya [အရှင် ဘုရား
, kiejtése kb. esín ph’já, ’tisztelendő szentség’, ’nagytiszteletű’]
vagy a sayadaw [ဆရာတော် /szhejádó/,
’nagy tanító’] megszólítással él.
b) Egyenrangú vagy közel egyenrangú szerzetesek egymást gyakran
az úzín ( burmai írással: ဦးပဥ္ဇင်း) formulával szólítják, amit a világiak is használnak szerzetes
megszólítására: udvarias és tiszteletteljes, általános megszólítás.
Tanult szerzetesek a hierarchiában elfoglalt helyüktől függetlenül –
hacsak nem a kolostor apátjának személyéről van szó – kölcsönösen az ashin
paya megszólítással élnek. Ez utóbbit a világiak is használják, akárcsak
a sayadaw megszólítást.
c) Burmai és külföldi szerzetes érintkezésében megjelenik a
páli bhanté, ’(tisztelendő) uram’, amennyiben angol a közös nyelv.
Külföldi szerzetesek egymást közt is ezt a megszólítást használják,
függetlenül a rangidősségtől, de elterjedt az angol venerable ’tisztelendő
/ tiszteletreméltó’ is, vö. Well, Venerable, how are you doing today?
’Hogy s mint van / vagy ma, Tisztelendő?’
d) Minden egyes szerzetest, még a legrangosabbakat is, az ashin
paya fordulattal lehet szólítani. Ha tanít az illető szerzetes, vagy
ő az apát, vagy valamilyen magasabb tisztséget tölt be a kolostorában,
netán meditációs tanár, akkor sayadaw. Kimagasló tanítómestereket,
idős és neves apátokat a sayadaw paya-gyi ( ဆရာတော်ဘုရားကြီး / ejtsd kb.: szhejádó ph’já dzsí ) titulussal
illetnek, ami a lehető legtiszteletteljesebb.
2. A thaiföldi gyakorlat
a) Thai szerzetesek a bhanté-t nem használják, csak
amikor bizonyos páli nyelvű formulákat mondanak fel. Ilyenkor a fölérendelt
fél az ávuszó (āvuso) ’barátom’ / ’testvérem / fivérem’ megszólítással
él, ami ugyancsak tiszteletteljes, ám „lefelé”. (A kellő tiszteletet ui.
lefelé is illik megadni: amikor egy thai kolostorban egy szerzetes leborul
az apát vagy egy nála idősebb szerzetes előtt, az érintett a két kezét andzsalí-ra,
tiszteletadásra teszi össze.)
b) Tíz, a szerzetesrendben töltött év után Thaiföldön az ácsán
(อาจารย์ ’tanító’,
rontott szanszkrit, vö. ácsárja [ācārya], a páliban ácsarija
[ācariya]) jár ki egy szerzetesnek, ugyanakkor ötven felettieket is
szokás ácsán-nak szólítani – függetlenül attól, hány évet, tkp. esős évszakot,
töltöttek a rendben. Az ácsán után állhat a név is: Ácsán Cshá
(Ajahn Chah), Ácsán Szumédhó (Sumedho), Ácsán Pijadhammó
(Piyadhammo) – de nem megszólításkor.
Ugyancsak már korosodó, köztiszteletben álló szerzetesek
tiszteletteljes megszólítására szolgál a thai luang phó (หลวงพ่อ ’tiszteletreméltó
atya’): olyan szerzetesek vonatkozásában használatos, akik 20-23 éves
koruk óta, vagyis egész életükben szerzetesek. Ezzel szemben olyanokat,
akik csak jóval később, idősebb korban adják fel a világi létet és adják fel
az otthonukat, továbbá betöltötték már legalább az ötvenet, luangtá-val
(หลวงตา ’tiszteletreméltó
nagyapa’) vagy luang bpú-val (หลวงปู่ ’ua.’)
szokás szólítani, de ha bizonytalanok vagyunk, akkor az ácsán
mindig bejön.
Fiatalabb szerzetest lehet az udvarias és tiszteletteljes tháán-nal
szólítani (ท่าน ; nem lehet visszaadni: honorifikus előtag), 30-40 éves korban pedig
luang phí-vel (หลวงพี่ ’tiszteletreméltó
testvér’, tkp. fivér) vagy ez utóbbit névvel együtt is akár. – Apátnak az általános
phra ácsán (พระอาจารย์ ’nagytiszteletű tanító’) megszólítás dukál, és így illik emlegetni
is; ha pedig egyértelműsíteni kell, akkor névvel együtt.
Szerzetesek is ezekkel a megszólításokkal illetik egymást,
akárcsak a világiak a szerzeteseket.
c) Külföldi szerzetesek egymást közt Thaiföldön is a bhanté-val
élnek, legalábbis meditációs központokban.
3. Magyar nyelvű közeg: kialakult gyakorlatról még szó sincs!
Mivel Magyarországon korábban leginkább nem magyar származású
théraváda szerzetesek fordultak meg, nem is igen volt annyira lényeges,
mégis mi lenne a legmegfelelőbb magyarajkú szerzetes megszólítására.
Tiszteletreméltó?
Tisztelendő? Tisztelendő úr? Uram…? – Bhanté…? Bhantédzsí…?
A magyarban nem lehet önállóan használni a tiszteletreméltó-t
– névvel együtt azonban már igen, de nem megszólításként. A „tisztelendő”
is, az „uram” is foglalt, azon túl persze, hogy egész más a „felhangjuk”, a
konnotációjuk, ezért célszerűbb lenne az udvarias és tiszteletteljes,
ám semlegesebb bhanté-t használni, név nélkül, ahogy indiai buddhista
közösségektől kezdve Srí Lanka-iakon át burmai vagy bangladesi közösségekig
ill. hívekig általánosan használják. Külföldi szerzetesek egymást is bhanté-val
szólítják – vagy, mint már volt róla röviden szó, nemritkán az angol venerable-t
használják –, kortól, vasszától függetlenül. (A vassza [vassa,
’eső; esős évszak’] a rendben töltött esős évszakok számára utal, ami
egy-egy szerzetes „szolgálati idejét” adja, években, s amellyel megvan a
maga helye a rend hierarchiáján belül. Az első, amit két szerzetes
tisztáz, az a vassza, vagyis hogy hány esős évszak áll mögöttük. Attól
kezdve ez fogja meghatározni az érintkezésüket, egymás megfelelő megszólítását,
a fölé- ill. alárendeltséget, a kellő tiszteletadást, vagy hogy ki hol áll
majd a sorban, ki hol ül – és hogy ki vesz először az ételből.)
Ugyancsak nagyon elterjedt – és szerfölött népszerű – a hallatlanul
kedves és közvetlen, ám egyben igencsak tiszteletteljes bhantédzsí:
a tkp. Indiában általános, udvarias -dzsí (-ji) toldalék tiszteletet
fejez ki, vö. Baba-dzsí, Guru-dzsí, Péter-dzsí stb.
Összetett kérdéskör ez. Rövidsége okán a bhanté kiválóan
betölthetné a hosszabb és jelentésárnyalata miatt nem a legjobb tiszteletreméltó
vagy tisztelendő szerepét. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy akár előre-,
akár hátravetett szerzetesnévvel a tisztelendő jól működik, vö. Dhammika
tisztelendő / Tisztelendő Dhammika, ugyanakkor ez sem megszólító
formula. Nem szükséges azonban ezt a formulát megtoldanunk – túlragozni
– még egy „úr”-ral. Elvben a Tisztelendő megszólítást önmagában
is lehetne használni. Maradna végül aztán a Tisztelendő úr. (De
nem: Szerzetes úr. Hasson bármennyire is ártatlannak, nem az.)
E sorok szerzője immár kolostorban élhet újra, thai kolostorban.
A tisztelendő apát a luangtá udvarias és tiszteletteljes megszólítást
használja vele szemben, így beszél róla, így emlegeti, s ezt a formulát
vették át a templomot felkereső thai hívek is.*
Így hát az látszik a legcélravezetőbbnek, ha annak a hagyománynak
a titulusait vesszük át, amely hagyományban az illető szerzetes éppen
szerzeteskedik, függetlenül attól, hogy hol avatták.
*Wat
Thai Rattanaprateep, Budapest XVI., Rákosszentmihály: 2018 július vége és
2019. március 12-e között.
Kis kitérő: nem muszáj mindent átültetni magyarra
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy nem kell – és nem is lehet – mindent
átültetni magyarra: nem jó erőszakot tenni. Ha megnézzük a buddhizmus
három fő irányzatát, láthatjuk, hogy míg a mahájána (mahāyāna;
Kína, Korea, Japán, Észak-Vietnám) és a vadzsrajána (vajrayāna;
Tibet, Szikkim, Ladakh, Bhután, részben Nepál, valamint Mongólia) hagyomány
szinte mindent lefordított, amit csak tudott – pl. kínaira, japánra, koreaira,
valamint tibetire –, addig a théravádában (Srí Lanka, Burma, Thaiföld,
Laosz, Kambodzsa, Dél-Vietnám) változatlanul él a páli. Mind a thai, mind
pedig a burmai köznyelv tele van páli átvételekkel, s a tudományos élet
szakszókincsigényét is új páli szóképzésekkel elégítik ki. Magától értetődik
tehát, hogy a mindennapi buddhizmus nyelvében is jelen vannak a páli
kifejezések – párhuzamosan thai ill. burmai megfelelőikkel. Thaiföldön
a recitálások nyelve vagy tisztán páli, vagy páli és thai; Burmában változó:
van, ahol páli nyelvű, van, ahol kevert, s van, ahol tisztán burmai, ám a hivatalos
liturgia nyelve mindkét országban páli.
Az a régi magyar nyelv is, az elődeink is jól megvoltak az idegen
átvételekkel, s annak idején ügyesen illesztették bele a nyelvi közegbe
a kereszténységgel együtt beáramló szókincset: senkinek sem jutott
eszébe mindenáron magyar (tükör)fordításokat gyártani püspök, pünkösd,
diák, iskola, templom, sekrestye, ostya, sors, szent, keresztény, pogány
meg egyéb idegen átvételek helyére.
Kedves barátom…?! Üdvözlöm!
A fentiekben már kifejtettek értelmében nem a legszerencsésebb
a kedves barátom megszólítás sem, különösen ha – mondjuk – fele
vagy harmad olyan idős világi ifjú szájából hangzik el. Ennek az összeállításnak
a szerzője kapott már olyan levelet is, ami a Kedves Szerzetes! megszólítással
nyitott – ez bár nem tiszteletteljes és nem udvarias, de legalább kedves
–, és olyat is, amiben Kedves Bhikkhu! állt. Olyan ez, mintha egy katolikus
papot vagy Kedves Pap!-pal vagy Kedves Plébános!-sal szólítanánk
– vagy egy lelkészt Kedves Lelkész!-szel. Egyszer-kétszer olyan mél
is jött, ami Bhikkhu!-val nyitott, vö. Pap! / Plébános!
Nemcsak szerzetesek köszöntésére, de általában sem és
egyáltalán nem a legudvariasabb a terjedőfélben lévő Üdvözlöm!
– e sorok szerzője úgy érzi, ez bizony nyegle, lekezelő kitétel.
Tegezés. Világi / polgári név használata
Mindenképpen illetlenségnek számít egy szerzetest letegezni
olyan nyelvben, amelyik valamilyen nyelvi eszközzel képes az udvarias
magázást és a lazább tegeződést elkülöníteni: ha az illető szerzetes
tegeződni szeretne, majd szól, felajánlja, ám ilyenkor is illik megmaradni
a bhanté – vagy a venerable megszólítás mellett, mint pl.: Mondd,
Bhanté, megtaláltad azt a fordítást? – Ma kell menned orvoshoz, Bhanté? –
May I ask you something, Venerable? stb. Áll ez azokra az esetekre is,
amikor egy régi kedves emberünk beáll szerzetesnek: az avatás aktusával
megszűnt az addigi világi ember lenni, szerzetes lett, akinek egészen más a
viszonya és a viszonyulása a világhoz – s ezzel a helye is a világban
–, nem a régi barát többé, egészen más lesz az életvitele, más világlátással,
más életfeladatokkal és célokkal stb. Elkülönül a világtól ebben a másféleségében,
szembemegy vele – szembemegy az árral, mint ahogy a Buddha útja is szembemegy
az árral: patiszótagámí (paṭisotagāmī) –, s ezt az is jelzi, hogy új
nevet kap. (Burmában már csak ezért sem használják a szerzetesek korábbi
világi becenevüket, ellentétben a thaiföldi gyakorlattal, vö. Phra
/ Tháán Eddie / Joe és hasonlókat.)
Szerzetesnév – önmagában…?
Ugyancsak illetlenség tehát egy szerzetest a nevén szólítani:
vagy bhanté, vagy venerable, de *Szucsittó nem, azaz ez
így nem működik (a * erre utal). Ha pedig szerzetesről beszélünk, nem
illik honorifikus előtag nélkül emlegetni, vö. *Képzeld, az Abhaja
Párizsban volt! Ehelyett a Képzeld, Abhaja bhanté (ui. hátravetve
is lehet használni), vagy Képzeld, a Tiszteletreméltó Abhaja (vagy:
Abhaja tisztelendő) Párizsban volt! a megfelelő.
Mint már említettük, az érintett szerzetesnél több vasszával
rendelkező szerzetesek, valamint a kolostor apátja ezzel szemben rendszerint
az illető szerzetes nevét használják, honorifikus előtagot általában
nem, ill. csak akkor, ha az érintettet név szerint említik. Megszólításkor
így is gyakori, hogy Thaiföldön a tháán honorifikus előtagot használják.
Ha magyarul írunk szerzetesnek, a Kedves Bhanté! megszólítás
a legkézenfekvőbb – és egyben a legbarátságosabb. Ha angolul: Dear
Venerable! / Dear Bhante! / Dear Bhanteji! / Dear Ajahn!, amit megtoldhatunk
az illető szerzetes nevével, vö.: Dear Venerable Abhaya! / Dear Ajahn Payutto!,
de mehet a Venerable Ajahn! is. Ha burmai szerzetesnek írunk, elég
az Ashin Paya! megszólítás.
Amúgy egyáltalán nem számít modortalanságnak, tehát semmi akadálya
nincsen, hogy barátságosan megkérdezzük magát az érintettet, hogyan
szólítsuk, ha végképp belegabalyodtunk a megszólítások hínárosába.
Hogyan beszéljünk egy szerzeteshez?
Ha áll, állva, kissé meghajolva – főleg ha a szerzetes alacsonyabb,
mivel nem illik fölé tornyosulni. Déli buddhista országokban a világiak
sokszor ilyenkor is összetett kézzel beszélnek egy szerzeteshez, de
egyéne válogatja. Ha ül a szerzetes, üljünk le mi magunk is, vagy egy székre,
vagy a padlóra, de semmiképpen se üljünk az ő ülőhelyénél magasabb ülőalkalmatosságon.
Ázsiában sokszor térdepelnek ülő szerzetes előtt, s a tiszteletadás is a
padlón zajlik, hiszen a test öt pontját érintve háromszor borulnak le előttük
köszöntés gyanánt. A három leborulás, mint már említettük, ugyanakkor
nem az illető szerzetesnek, hanem a Buddhának, a Tannak (Dhamma)
és a Rendnek (Szangha, Saṅgha), azaz a Három Ékességnek (Tiratana)
szól ugyanúgy, mint amikor egy Buddha-szobor előtt borulunk le. A kevesebb
vasszával rendelkező szerzetes a több vasszával rendelkező szerzetes
előtt ugyanígy leborul, akkor is, ha ő, tegyük fel, hetven éves, míg a
másik, mondjuk, csupán huszonhat: egyedül a rendben töltött évek száma
számít a renden belül.
Leborulunk, mert a Buddha mindig jelen van, márpedig a tanítómester
előtt ezekben a kultúrákban leborulnak – tiszteletteljesen, alázattal.
Magasról, magasabb helyen állva vagy ülve ne szólítsunk meg szerzetest,
mert az tiszteletlenség, mint ahogy zsebre tett kézzel, karba – vagy
csípőre – tett kézzel, hevesen gesztikulálva sem ildomos. Ne kiabáljunk
utána, ha akarunk tőle valamit. Ha a szerzetes megszólal, hallgassunk
el, ne vágjunk a szavába, várjuk ki a mondandója végét akkor is, ha történetesen
akár háromórás tanbeszéd kerekedik belőle!
Ha mások előtt ill. között kell elvonulnunk, akik éppen ülnek –
legyenek azok szerzetesek vagy világiak –, úgy illik, hogy közben valamelyest
meghajoljunk. Ha csak szerzetes(ek) előtt vagy közöttük kell át-/elhaladnunk,
a megdöntött felsőtesten túl még a két kezet is illik összetenni (andzsalí).
Tartsunk valamennyi távolságot + Tudnivalók nőnemű lények számára
Egész szorosan, közvetlenül mellette ne üljünk, ha lehet –
tartsunk egy kis távolságot. Nőnemű lények mellett közvetlenül szerzetes
meg eleve nem is ülhet. Mindennapos érintkezése nőnemű lényekkel
erősen behatárolt. Nem tartózkodhat például szerzetes egymagában nőnemű
lénnyel olyan zárt térben, melybe kívülről nem, vagy csak nehezen lehet belátni.
Így tehát nem lehetnek egyedül kettesben egy lakásban, és szerzetes nem
használhatja a liftet egyedül egy nőnemű lénnyel, nem ülhet olyan autóba,
melyben rajta kívül csak a kocsi nőnemű vezetője ül. Nem szállhat meg
olyan helyen, ahol a szálláshelyek nincsenek jól és egyértelműen elkülönítve,
külön bejárattal. És még csak le se dőlhet olyan helyen, ahol egy nőnemű
lény tartózkodik rajta kívül. Ugyancsak kerülendő mindenféle testi kontaktus,
de úgy, hogy nőnemű lény a szerzeteslepel szegélyét sem foghatja
meg, kíváncsiságból mondjuk, vajon miféle anyag lehet az. Azért a „nőnemű
lény” kitétel, mert pl. szerzetes nagyobb testű nőstény állattal sem
maradhat egyedül, nem tarthat nagytestű nőstény kutyát – kankutyát azonban
igen –, és ne babusgasson nagytestű nőstény állatokat.
A Buddha jól ismerte azt a világot, amiből jött, amiben élt, jól
ismerte az embereket, jól ismerte a vérmérsékletüket, azaz nagyon is jól
tudta, mi megy, mi van. Tudta – és tudomásul vette: a világ dolgai már
csak ilyenek. A nemiség kérdéseibe tehát az állatvilág odaillő növésű
képviselőit is bevonta, azaz a szerzetesi rendszabályzat megfelelő passzusai
ezt a kérdéskört is körbejárják, kendőzetlenül – és szabályozzák.
Burmában szerzetes bármit átvehet kézből egy nőnemű lénytől
(tehát akár egy dévától is!), Thaiföldön azonban nem: szokás, hogy az átadó
fél leteszi az átadandó tárgyat-dolgot valahová, s a másik onnan veszi
el. A legelterjedtebb egy kendőféle használata: erre teszi a világi adományozó
a felkínált tál ételt, a fogpasztát, a könyvet, a borítékot (amiben pénz
van), bármit, a szerzetes pedig kendőstül jelképesen maga felé húzza. És akkor
már megfoghatja, az övé, az átadás rítusa ezzel megvolt. Kendő helyett más
is megteszi, ételadományhoz pedig ott van az alamizsnás edény.
Azok a lábak!
Délkelet-Ázsiában
egyáltalán nem mindegy, hová tesszük a lábakat – mit csinálunk velük – ülés
(és: fekvés) közben, merthogy nem illik például átvetni az egyik lábunkat
a térdünkön, ezzel ugyanis azok a lábak óhatatlanul valakire vagy valamire
mutatnak majd, márpedig ez nem ildomos, ha pedig egy Buddha-ábrázolásra
irányul a lábfej, egyenesben, az azokon a tájakon elfogadhatatlan. Illetlenségnek
számít az is, ha a lábfejünket akaratlanul is szerzetesre irányítjuk,
és az is, ha az érintett éppen nem szerzetes. A láb mint olyan eleve tabu.
Ezért
tehát a legkézenfekvőbb a lábakat elrejteni, amennyire csak lehet. Ha széken
ülünk, az a legjobb, ha mindkét talpunk a padlón van. Ha a padlón ülünk,
akkor véletlenül se húzzuk föl s öleljük át a térdeket: a lábfejek a
velünk szemben ülő emberre fognak mutatni, továbbá túl sok lesz az altestből.
Mármint a látványából!
Van,
aki a padlón ültében hátrafelé a karjára támaszkodva mindkét lábát kinyújtja,
jó nagy terpeszben: a lábfejek persze előre mutatnak, mondjuk az éppen előadó
sayadaw-ra vagy a Buddha-szoborra. Ez bizony nagyon ronda dolognak
számít Délkelet-Ázsiában, ahol az az alapállás, hogy megpróbálunk olyan
kicsire összemenni – és olyan kevés teret kitölteni –, amennyire csak
lehet.
Padlón
vagy féloldalasan ülünk, magunk köré-mögé kanyarítjuk-rendezzük mindkét
lábunkat, behúzzuk őket, ha pedig longyi, szabong vagy
hosszú, bő szoknya van rajtunk, akkor el is rejtjük őket illedelmesen, s
az egyik karunkra támaszkodunk. Ha elfáradunk, akkor váltunk.
Egy
másik lehetőség: törökülésben ülni, lótuszban, féllótuszban – ahogy tetszik.
Lábfej azonban ne mutasson senkire se (és a Buddhára se), és lehetőleg ne
is legyen szabadon, továbbá az altest maradjon szépen a padlón. Meztelen
térdeket sem ildomos amúgy mutogatni, de ez már a következő szakasz
témája.
Ha már láb: lábbeli
A
kolostorok területén megengedett lábbeli viselete, ám van olyan szentélyegyüttes
– például a Shwe Dagon Rangunban –, aminek egész területére érvényes
a lábbeli abszolút tilalma, azaz a harisnya- / zokniféléket sem
engedik.
A
legáltalánosabb Burmában is, Thaiföldön is az, hogy a lábbelit kint hagyjuk,
mielőtt belépnénk bármilyen, a kolostor területén található épületbe,
legyen az az apát lakosztálya, az iroda, egyéb. Ugyanez áll természetszerűleg
magyarországi buddhista létesítményekre is, annyi különbséggel, hogy
hidegebb időben papucsot lehet húzni bentre is, ám a szertartásterembe,
a Dhamma-terembe – a tulajdonképpeni szentélybe – legfeljebb zokniban
lehet belépni.
Decens öltözék – decens beszéd
Ez
bizony sarkalatos kérdés. Nem illik ugyanis piszkos és szakadt ruhában, csapzottan,
netán szagosan megjelenni egy kolostorban vagy templomban, szentélyben,
szertartáson vagy alamizsna felajánlásakor, mint ahogy meditációs
elvonuláson sem illik efféle gúnyában „díszelegni”. Alig fedett kebleknek,
csupasz vállaknak, csupasz felkaroknak, csupasz comboknak, alig takart
alfeleknek és hasonlóknak semmi keresnivalójuk ott, ahol a Buddha jelenléte
előtt tisztelgünk. Nem ez a tiszteletadás megfelelő módja. Olyan sok kenceficére,
sminkre sincs éppen szükség egy buddhista szentélyben, mint ahogy túl erős
illatszerekre és egyéb szépítőszerekre – ékszerekre, kesentyűkre,
hatalmas fülbevalókra és társaikra – sem. Szupertetkó, kigyúrt, duzzadó
izomzat ujjatlan trikóban megint csak nem az, ami ilyen helyre, ilyen alkalmakhoz
való.
A
decens öltözet annyit tesz, hogy a vállak, a felkar egy része vagy akár egésze,
a keblek, a has és a derék, a csípő, a hát, a far, valamint a combok a térddel
egyetemben el vannak takarva. Egy póló sem a legmegfelelőbb
viselet: hölgyek bújjanak bátran blúzba, az urak meg legalább rövidujjú
ingben, de ne pólóban jelenjenek meg. Térd alá érő bermuda megengedett,
de éppen hogy ágyékig érő rövidnadrág már nem. Nem árt szem előtt tartani
továbbá, hogy sem a túlságosan is átlátszó, lenge öltözék, sem pedig a
provokatívan testhez tapadó ruházat nem megfelelő. – A fejet épületen
belül ugyanakkor nem illik befedni.
Ehhez
kapcsolódik a megfelelő nyelvezet, a megfelelő stílus, hanghordozás, a decens
szókincs, valamint a decens hangerő helyhez és alkalomhoz illő megválasztása.
Öltözék – de ez most a szerzetesé
Szerzetes nem öltözhet civilnek, mert akkor már
nem szerzetes. Különben is: a szerzetesleplet mint az arahant
(azaz egy megvilágosodott lény) „lobogója” is említik. A szerzetesnek az
is a feladatkörébe tartozik, hogy a megjelenésével is hirdesse: a Tan
jelen van a világban. Egy szerzetes tehát nem vehet magára polgári-világi
öltözéket.
Megengedett azonban, hogy a külső lepel alá
melegen felöltözzön, ha hideg éghajlat alatt kell léteznie, vehet
sapkát, kesztyűt, zoknit, cipőt, cicanadrágba bújhat, pulóverbe, dzsekit
is vehet magára, zárt cipőt stb. azzal a megszorítással, hogy lehetőleg
„szerzetesszínűek” legyenek, azaz az élénk- / nap- / arany- / citromsárga
kivételével a sárga egyéb árnyalatai, mint az okker, narancs, sáfrány,
sütőtök; lehet barna, és lehet bordó, de piros is, amennyiben mindez a lepel
alatt van – legalábbis abban az esetben, ha az illető szerzetes a thai
hagyományt követi, hiszen az egyes théraváda hagyományok között ebben is
eltérések vannak.
A szerzetesi rendszabályzat azt is előírja,
mi az, amit el kell fednie a szerzeteslepelnek, amikor egy szerzetes
elhagyja a kolostor területét.
A szerzetesség (egyik) rendeltetése, hogy megőrizze
a Tan tisztaságát, továbbá hogy átadja a Tant a következő nemzedéknek.
Világi ember ez utóbbival még törődhet, ám az előbbivel nem fog. És nem is
az ő dolga. A Dhammavinaja fennmaradásáról a szerzeteseknek kell
gondoskodniuk. Ennek elválaszthatatlan része a láthatóság: amíg
szerzetest lehet látni, addig a világi hívek biztosak lehetnek abban,
hogy van még, aki továbbvigye a Dhammavinaját.
Ebből logikusan következik, hogy ha civilbe
öltözik, akkor a szerzetes – legalábbis ami a külső jegyeit, a megjelenési
formáját illeti – már nem látható.
Mindezen túl szerzetest látni – olyan embert, aki lemondott
a világról, azaz elvonult a világból – amúgy az egyik legfőbb áldásnak
számít a théraváda hagyományban (vö. szamanánancsa dasszanam
[samaṇānañca dassanaṁ] a már említett Mangala-szuttában).
Étel felajánlása
Szerzetes
csak olyan ételt vagy italt – ivóvizen kívül – fogyaszthat el, amit formálisan
felajánlottak neki. Elvenni is csak azt veheti el – az imént említett ivóvizen,
valamint a fogak tisztítására szolgáló trópusi rostos puhafa-féleségen
kívül –, amit ugyanígy formálisan felajánlanak neki. Ha mégis hozzá
talál nyúlni valamilyen ételhez, mielőtt felajánlották volna – például
szórakozottságában odébb tesz egy tálkát –, akkor azt már nem fogadhatja
el, ő abból nem ehet. (A többi szerzetes azonban igen.)
Ha
kevés szerzetesről van szó, a legcélszerűbb egy-egy tálcát előkészíteni,
és arra tenni az enni- és innivalókat, majd a tálcát felajánlani a szerzeteseknek.
Ilyenkor a hagyomány szerint a felajánló letérdel a szerzetes előtt a
tálcával, két kezével átnyújta, majd amikor amaz átveszi, háromszor
leborul, feláll, majd néhány lépés erejéig hátrálva távozik. Ha a szerzeteseknek
tálalóasztalon vagy -pulton ajánlunk föl különféle étkeket, akkor minden
egyes tálat föl kell emelni, és a szerzetes kezébe adni, hogy megérintse, vagy
a kendőjére tenni – ha nőnemű a felajánló. Amikor átvette, az edényt el
kell engedni, és nem szabad hozzányúlni (például hogy levegyük a fedőt
vagy beletegyünk egy kanalat), mert az olyan, mintha visszavettük volna,
és akkor újra föl kell ajánlani.
Burmában
az egyes asztalokat ajánlják fel, étkestül, mi több, körbetérdeplik ezeket
az alacsony, kerek asztalokat az étellel – egy szerzetes is a többiek nevében
–, majd együtt megemelik az asztalt, miközben az egyik felajánló ezt
mondja: Szanghassza déma, nibbánassza paccsajó hótu (saṅghassa
dema, nibbānassa paccayo hotu), kb. ’[ezt] a Szanghának adományozzuk,
legyen ez megvilágosodásuk feltétele’. Ezzel a felajánlás megtörtént.
Thaiföldön
meditációs központban, ahol sok embert kell ellátni, nem bajlódnak az egyes
tálkák emelgetésével, hanem néhány ponton megáll egy-egy apáca (tkp. mee-csí,
แม่ชี) és világi
gyakorló, továbbá odamegy egy-két szerzetes is, majd egyszerre megfogják
a tálalópult peremét, s ezzel jelképesen megtörtént az enni-innivalók átvétele.
Ha
közvetlenül az alamizsnás szilkébe tesszük az ételt – bár mindenképpen a
legjobb a fenti tálcás vagy éppen a tálalóasztalos megoldás –, akkor csak
bele kell pottyantanunk. Ne feledjük: a délkelet-ázsiai szerzetesek alamizsnagyűjtő
edénye nem azért olyan nagy, mert annyira falánkok lennének, hanem azért,
mert egyes kellékeiket, mindenekelőtt a felsőruházatot, az alamizsnás
edényükben vitték, hogy a vándorlás során ne essen bennük kár. A patta
mérete persze változó: Thaiföldön leginkább tekintélyes, öblös, Burmában
és Srí Lankán jóval szerényebb.
Alamizsnagyűjtő
körúton Thaiföld középső részein, valamint Bangkokban leginkább csak a rizset
merik kanállal a szilkébe: az egyéb étkeket kis celofánzacskókban adják
át legumizva. Nagyon gyakori azonban, hogy a rizs is zacskóban van.
Meditációs
központban Burmában is, Thaiföldön is van általában saját konyha, tehát
főznek. A szerzetesek mindkét országban kijárnak reggelente pindapátá-ra
(piṇḍapāta), alamizsnagyűjtő körútra. Thaiföldön a begyűjtött étel
jó része a közös ebédbe megy, tehát a világi gyakorlók is esznek belőle.
Burmában óvatosabbak, ahol külföldiek is meditálnak, mert a higiénia
rengeteg kívánnivalót hagy maga után. A helyben főzött étel többnyire megbízható.
Ételt
szerzetesnek felajánlani csakis a megengedett időben lehet, azaz pirkadat
– fél hat, hat óra tájt – után és még jóval déli 12 előtt,
hiszen szerzetes hivatalosan nem készletezhet: élelmiszert nem gyűjthet
be, nem halmozhat fel, nem teheti el másnapra. Vagy megeszi időben, vagy továbbadja.
Ha nem adja tovább, azzal vét a rendszabályzat ellen – és persze önmagával
teszi a legrosszabbat, ám ennek kifejtése szétfeszítené ennek az összeállításnak
a kereteit.
Fontos
tudni felajánlás vonatkozásában, hogy a szerzetesek az egyes felajánlott
ételeket, italokat, továbbá gyógyszerféléket mennyi ideig tárolhatják,
ill. fogyaszthatják. Négy osztályba – tkp. időszakba – sorolható minden:
1. jávakálika
(yāvakālika): hajnal és dél (= a nap delelője) között, egyazon nap – szilárd
táplálék;
2. jámakálika
(yāmakālika): ide nyolcféle (friss) gyümölcslé tartozik, melyet az átvételtől
számítva másnap hajnalig lehet fogyasztani;
3. szattáhakálika
(sattāhakālika): ötféle erősítő szer, amit hét napon át lehet fogyasztani,
egész pontosan a hetedik nap hajnaláig – ide tartozik a gí (páli szappi
[sappi]; angol ghee), a friss vaj (páli navaníta
[navanīta]), olaj (téla [tela]), méz (madhu [ua.]) és pálmacukor
(phánita [phānita]);
4. jávadzsívika
(yāvajīvika): gyógyszerfélék, melyeket a szerzetesek akár életük végéig
tárolhatnak és használhatnak (csak álljon el addig, ugye, a gyógyszer is
meg a szerzetes is!). Gyógyszernek számít bármi, ami ehető, de nem sorolható
a szilárd vagy nem szilárd táplálék, gyümölcslevek vagy az itt felsorolt
ötféle erősítő közé.
Tárolni, nem tárolni … ?
A
szerzetesi rendszabályzat értelmében tehát szerzetes nem spájzolhat be
élelmiszert, nem tartalékolhat, nem halmozhat fel: ami szilárd táplálékot
nem fogyaszt el legkésőbb a déli étkezés során, attól bizony meg kell
válnia – vagy felkínálja egy világinak, vagy ha nincs kéznél se világi
ember, se pedig olyan más élőlény, akinek-aminek odaadhatná, akkor nincs mese,
ki kell dobnia. (Ez alól kivételt beteg szerzetes képez, akinek a megengedett
időn túl is szabad táplálékot vennie magához.)
Akkor
is így kell eljárnia, ha cseppet sem biztos, hogy másnap kap-e elegendő ennivalót
alamizsnagyűjtő körútján. Valamit biztos kap, legalábbis théraváda buddhista
közegben. Mi több, úgy hírlik, hogy Indiában is kap mit enni az a nyugati
szerzetes, aki alamizsnából tartja fent magát.
Nem
biztos azonban, hogy előzetes egyeztetés meg szervezés nélkül kapna enni
valamit is ezeken a tájakon egy théraváda szerzetes, ha szívósan ragaszkodna
ahhoz, hogy – a Buddha elvárásainak megfelelően, eszményi szerzeteshez
méltó módon – csakis olyan ételt fogyaszt, amit alamizsnagyűjtő körútján
– vagy pedig a hajlékában ajánlottak fel neki a megengedett időben.
Ennie
mindenképpen kell.
Két
lehetősége van. Az egyik az, hogy mivel a támogatói tudják: a mindennapos
alamizsnagyűjtő körút nehézségekbe ütközik (pl. az időjárás viszontagságai
okán), továbbá teljesen bizonytalan, fölajánlanak-e neki ételt egyáltalán,
szokásos napjukon, amikor ételt visznek a templomba, eleve nagyobb mennyiséget
visznek, amiből el lehet tenni ínségesebb napokra.
Ilyenkor
fel lehet kérni a közvetlen szomszédságot – már ha vállalják! –, hogy másnap
(harmadnap stb.) jöjjön át valaki és formálisan ajánlja fel az ételt. Vagyis
az érintett szerzetes felhalmoz is, meg nem is: elteszi ugyan a maradékot,
de ezzel az már nem is az övé, nem nyúl hozzá, még csak odébb sem teszi a hűtőben,
hanem szépen megvárja, míg másnap (harmadnap stb.) át- / be- / elmegy hozzá
egy világi, aki formálisan átadja neki, azaz olyan, mintha az az étel ott
sem lett volna. Így a szerzetesnek sem éheznie – netán éhen halnia – nem
kell, se nem kényszerül arra, hogy áthágja a szerzetesi rendszabályzat vonatkozó
rendelkezéseit. Ez az első opció tehát „tiszta”: ezt jelen sorok írója
Berlinben, egy Wat Sacca nevű, egyszemélyes kolostorban megtapasztalhatta.
A
másik lehetőség a tárolás, az, hogy megtart, eltesz, spájzol stb. mind készételt,
mind pedig alapanyagokat olyan (köztes) napokra vagy időszakokra, amikor
az ellátása nem biztosított. Ha olyan helyen akar élni, ahol vagy éhen hal
– vagy legalábbis huzamosabb ideig is nélkülözni kényszerül –, vagy
pedig kénytelen megalkudni, akkor meg kell alkudnia, el kell fogadnia,
hogy a körülmények nem teszik lehetővé a vonatkozó rendszabályok maradéktalan
betartását. (Ami bizony nem éppen a Buddha útja!)
Nem
megy ritkaságszámba, hogy akár öt egymást követő napon sem jön ki
senki a wat-ba, a hatodikon azonban igen, csakhogy a népes gyülekezet
leginkább maga (!!!) lapátolja be, amit hozott, s ami netalán mégis megmarad,
viszik haza. Így hát a hetedik napon megint csak hoppon maradnának a
szerzetesek – ha nem lennének felhalmozott tartalékjaik.
Más
lapra tartozik, hogy mennyire tartják magukat théraváda szerzetesek ezekhez
a rendszabályokhoz az egyes théraváda kultúrákban, ahol legtöbbször minden
adva ahhoz, hogy eleget tudjanak tenni a rendszabályzat előírásainak.
A napi étkezések száma
A
testet karban kell tartani, a testnek táplálék kell, változatos, egészséges
és lehetőleg vitamindús táplálék, naponta kétszer. Ez az egy
testünk van, nincs másik, a mi felelősségünk, hogy tönkretesszük-e valamivel,
vagy vigyázunk rá. És emlékezzünk arra, hogy a múltbeli karma mint kiváltó
ok a Buddha szerint csak a nyolcadik, s egyben az utolsó az okok sorozatában.
– Erre az egy testre, amink van, szükségünk van a spirituális fejlődéshez,
ha egyszer a tudat a testben „lakik”.
A
déli buddhizmus világában a szerzetesek elsöprő többsége naponta kétszer
étkezik, hiszen az emésztőrendszernek nagyon egészségtelen a napi egyszeri
táplálékbevitel. Aki nem egészséges, este is vehet magához táplálékot.
A
Buddha nem határozta meg, hányszor étkezhet egy szerzetes, ill. – kortárs
viszonyokra kivetítve – egy világi gyakorló az elvonuláson. A Buddha
csak a két végpontot határozta meg, amiből az első mind a mai napig vita
tárgya, ti. hogy a pirkadat mégis hány órát jelent pontosan. A két
végpont között lehet táplálkozni. Hogy hányszor, vagy akár szünet nélkül,
egyhuzamban, az nincs lefektetve. A mértéktelenség mint nemkívánatos
tulajdonság ezzel szemben igenis le van fektetve, mint ahogy az is, hogy
a testünket nem kényeztetjük, nem szépítgetjük, azaz nem azért táplálkozunk,
hogy kikerekedjünk. Végtére is egy szerzetes nem vágómarha, de ezt legkésőbb
a néhai nagytiszteletű Ácsán Cshá óta tudjuk! (NB. Szabad magyarítás,
mivel ő khwaai-t, vagyis vízibivalyt mondott!)
Amit
még tudhatunk, az az ékabhattika (ekabhattika, ’az, aki egyszer táplálkozik’)
kitétel a páli kánon szövegeiben. Olyan felsorolás darabja ez, mely az
ideális szerzetest mutatja be: az ideális szerzetes ékabhattika,
ám a szövegmagyarázat szerint ez arra utal, hogy egy napszak, vagyis a pirkadat
és a delelő közötti időszak, amikor enni lehet.
Ugyanakkor
tudnivaló, hogy a Buddha korában a szerzetesek állandóan vándoroltak, a
szabadban háltak, leginkább erdőben, a fák tövében, majd pirkadatkor a legközelebbi
településre vonultak a szilkéjükkel alamizsnát gyűjteni. Amikor végeztek,
visszatértek az erdőbe, elfogyasztották az ételt, és már kerekedtek is
fel, indultak tovább, hiszen napnyugta előtt már a következő szálláshelyen
kellett lenniük, amihez település is volt elfogadható távolságban. Ételt
nem tudtak magukkal vinni: az ilyesmi vándorló életvitel mellett elképzelhetetlen
és kivitelezhetetlen. Mire a következő szálláshelyükre értek, addigra
rendszerint már nem fogadhattak el szilárd táplálékot.
Mahánikáj / Thammajut: két thai szekta
Az
érdekesség kedvéért még megemlíthetjük, hogy a 2014-es thai „egyházi” statisztikák
szerint 39 ezer kolostor volt Thaiföldön, amiből akkor kb. 6100 lakatlan,
vagyis üres volt. A 39 ezer kolostorban mindösszesen 290 ezer szerzetes
(továbbá összesen 59 ezer novícius) élt. A 290 ezer szerzetes döntő többsége,
257 ezer fő, az ún. Mahánikáj – (มหานิกาย [Mahānikāya]
szekta tagja. A maradék, vagyis 33 ezer szerzetes a másik, Thammajut
(ธรรมยุต [tkp. ธรรม ยุติกนิกาย
Dhammayuttika Nikāya] névre hallgató, rigorózusabb szekta tagja, ami
viszonylag kései, tizenkilencedik századi alapítású reformszekta az ún.
erdei hagyomány újraélesztésére ill. továbbvitelére. Ácsán Cshá [Ajahn
Chah] élete végéig a Mahánikáj tagja volt: az ő tanítómesterét,
a mind a mai napig ismert és nagy tisztelet övezte Ácsán Mán-t [Ajahn
Mun] (1870–1949) reformszekta-alapítóként sem zavarta a hovatartozása –
Ácsán Mán volt ugyanis szektán belül az alapítója annak a hagyománynak,
ami ma leginkább thai erdei hagyományként ismeretes.
Mint
látható, csak egy töredék követi a szigorúbb erdei hagyományt. Ráadásul
városokban is működnek Thammajut-kolostorok, ahol lehetetlenség
mindenben megfelelni az alapító ill. a hagyomány továbbvivői elképzeléseinek
– legyenek azok az étkezés dolgai vagy egyebek.
Ételfelajánlás szerzeteseknek: mit és hogyan, mit és hogyan ne
Ha
olyan helyen vagyunk, ahol az a gyakorlat, hogy a hívek mindent a szerzetesek
alamizsnás edényébe tesznek / mernek, akkor túlzottan leveses étkeket
inkább ne, hiszen ez a szilkébe kerülve minden további étellel összekeveredik.
Az ételbe valók akkora darabokra legyenek vágva, hogy az étkezéshez gyakran
használt egyetlen kanállal könnyű legyen elfogyasztani. A legelterjedtebb
ugyanakkor egy evőkanál és egy villa használata – ez utóbbi a bal kézbe kerül.
Kést a legtöbb szerzetes nem használ, vagy ha használ, csakis akkor, amikor
a saját hajlékában van.
Minden
legyen akkorára vágva – gyümölcs is, édesség is –, hogy könnyűszerrel lehessen
venni belőle. (Kivétel pl. a rántott csirkecomb, amit meg lehet azonban
fogni.) Egyes nagyobb magvas gyümölcsöket „kellőképpen elfogadhatóvá
kell tenni” azzal, hogy a gyümölcsbe egy késsel éppen hogy beleszúrunk,
azaz jelképesen „rontottá” kell nyílvánítani. Ilyenkor a szerzetes ezt
mondja: kappijam karóhi (kappiyaṁ karohi) ’tedd elfogadhatóvá’.
(Az a világi személy, aki ezt végrehajtja, a kappija-káraka (kappiya-kāraka),
aki tesz róla, hogy az átadás mikéntje a Vinaja vonatkozó előírásainak
szellemében maximálisan helyénvaló, megfelelő és elfogadható legyen,
azaz a szerzetesek véletlenül se hágjanak át egyetlen vonatkozó rendszabályt
se.)
A
világi ezt válaszolja, miután beleszúrt a gyümölcsbe: kappijam bhanté
(kappiyaṁ bhante), azaz ’most már elfogadható, bhanté’. Ha
lehetséges, a gyümölcsből a magokat eltávolítják, mielőtt felajánlják
őket a világiak: Burmában pl. a narancsgerezdeket hossz mentén felvágják,
s eltávolítják belőlük a magokat. A mag életet hordoz, nem szabad
megsérülniük vagy elpusztulniuk. Szerzetesnek erre nagyon kell(ene)
ügyelnie, követve a Vinaja növényi magvakra vonatkozó előírásait.
Az ésszerűség azonban a döntő, hiszen pl. se egy paradicsom, se egy eperszem
vagy málna magjait nem lehet eltávolítani, továbbá egy rizsszem is ugyanúgy
mag, mint a szezámmag vagy akármelyik dióféle. Itt tehát a józan belátás a
mérvadó: ha el lehet különíteni a magokat, akkor el kell őket különíteni,
ha nem lehet, akkor meg lehet őket enni.
Burmában
a szerzeteseknek kappijá-juk van – ez már elburmaiasított páli annyiból,
hogy a fenti feladaton túl a kappija kíséri a szerzetest ügyes-bajos
dolgainak intézésére, továbbá legtöbbször a kappija őrzi a
szerzetes pénzét, a kappija eszközli a bevásárlásokat és a kifizetéseket.
Csak erdei kolostorban lehet úgy-ahogy megoldani, hogy egy szerzetesnek ne
legyen szüksége pénzre, egyáltalán ne kelljen pénzt kezelnie. (A Buddha
hozzájárulását adta ahhoz, hogy pénze lehessen, ám ezt az ún. Mendaka-engedmény
(Meṇḍaka) alapján rá kell bízni egy világira, aki majd kezeli.) A szerzetesek
túlnyomó többsége kénytelen a modern világban pénzt tartani, hiszen pl.
míg Bangkokban a busz- és vízibuszközlekedés szerzeteseknek ingyenes,
addig Burmában is, Srí Lankán is fizetniük kell a fuvardíjat. Nem egy thaiföldi
városi kolostorban ott a villanyóra a bejárati ajtó mellett, havonta
kell fizetni a számlát. Van, ahol még a vízfogyasztásukat is a szerzeteseknek
kell állniuk. Ugyancsak kell fizetni szakorvosi rendelőkben, kórházban
is, közkórházban is, nem is keveset, a szerzetesek számára fenntartott
kórházak kivételével. Ezzel szemben sok szerzetes mögött csak a rokonság
áll, kappijája – Thaiföldön világi támogatója – nincsen.
Külföldi
szerzetestől ráadásul szemrebbenés nélkül behajtják a hatóságok a tartózkodási
engedély, ill. a hosszabbítások díját.
Vegyes étrend: szerzetes nem válogathat
A
nyugati szerzetesek többsége inkább vegetáriánus ételeket fogyaszt,
ha lehet. A hagyományos burmai és thai szerzetesközösségek étrendje
szinte kizárólag vegyes: húst is, halat is, tengeri herkentyűket is,
zöldséget is fogyasztanak, vegyesen. A Buddha külön kérésre sem
volt hajlandó előírni, hogy márpedig a Szangha tagjai húsfélét nem fogyaszthatnak.
Ráadásul a Buddha arra is kötelezte a szerzeteseket, hogy azt fogadják el
és fogyasszák el, ami az alamizsnagyűjtő edénybe kerül. Szerzetes tehát
nem válogathat, nem írhatja elő a világi adományozóknak, mit kínáljanak
fel neki és mit nem. (Lásd a következő, ehhez csatlakozó kérdéskört.)
Húsnemű fogyasztásával kapcsolatban három tilalom van
érvényben.
Az
első az, hogy semmiféle nyers húst nem fogyaszthatnak a szerzetesek, akkor
sem, ha pl. az a hal pácolva van. Nem megengedett tehát se szusi, se szasimi,
de a tatárbeefsteak vagy a csak füstölt sonka se.
A
második az, hogy ha egy szerzetes tudomására jut – vagy akár csak feltételezi,
gyanítja –, hogy csak és kizárólag az ő kedvéért, vagyis neki készítettek
el egy húsételt, amihez le kellett vágni egy állatot, akkor azt az ételt
nem fogadhatja el. Más szóval szerzetes ellátása ne legyen ürügy arra,
hogy egy élő és érző lény elpusztuljon. Ha egy család azonban nagy gyakorisággal
vág állatot, leginkább saját élelmezésére, amiből a szerzetesnek is juttatnak,
az már megengedett.
A
harmadik az, hogy minek – és: kinek! – a húsát nem fogyaszthatja.
A lista különösen fest: 1. emberhús, 2. elefánt, 3. ló, 4. kutya, 5. kígyó,
6. oroszlán, 7. tigris, 8. leopárd, 9. medve, majd végül 10. hiéna ill.
párduc. Az 5. sz. kígyó analógiájára angolnahúst sem fogyaszthat. És mivel
csak két- ill. négylábú állatok húsát szabad ennie, a száz- és ezerlábúak is
tilalom hatálya alá esnek, míg a köztes lábszámmal rendelkező rákfélék
megengedettek éppúgy, mint a tintahal, de pirított tücsköt is ropogtathat
éppen egy szerzetes.
Így
hát ügyeljünk rá, hogy elefántragut, kutyatöpörtyűt, oroszlánpörköltet,
netán rántott hiénát vagy lódagadót ne kínáljunk fel szerzetesnek.
A vegetarianizmus kapcsán még valamit
Kíméletes
biogazdálkodással is elkerülhetetlen élet kioltása: a talajt fel kell szántani
olykor, mélyszántással, továbbá kapálni is kell, rendszeresen. Kíméletes
biogazdálkodással ugyanakkor képtelenség jóllakatni közel nyolc
milliárd embert: agribusiness járja, monokultúrák, egyre nagyobb
hozammal, egyre nagyobb területeken. (Zárójelben jegyezzük meg: mekkora
erdős területtel lesz évente szegényebb szegény bolygónk? Egyrészt a nemesfa
kell – money, money, money, egyre több –, másrészt újabb meg újabb megművelhető
földterületek, a Föld nagy tüdejének és a biológiai sokféleség rovására.)
Mennyi
élet található egy köbméter talajban? Az a sok-sok élet mit szól a mélyszántáshoz,
a kapáláshoz, gyomláláshoz? Mit szól az a sok-sok kis és nagy élet a permetezéshez,
a gyom- és rovar-, továbbá rágcsálóirtáshoz? Mit szól aztán az egyre több
lebetonozott és leaszfaltozott földfelülethez, ami maga a gyilok? A
környezetszennyezéshez? Az ember nagyfogyasztásához? A levélfényesítő
spray-hez? A mindenféle házi irtószerekhez, az egyre erősebb mérgekhez?
Hát az egyre több légijárathoz? A szennyezett tengerekhez és vizekhez? A
szünet nélkül gyarapodó szeméthegyekhez, a veszélyes hulladékhoz? Nem
zavar senkit? Lassan nincs már hol meghúznia magát szerencsétlen természetnek,
mert az ember elkótyavetyéli a teremtést, feléli a létfeltételeit
az egyetlen olyan bolygón, amelyen létezni képes, gyilkolja a természetet,
nagyban, de hát annyi baj legyen, ez a dolgok menete, ez a dolgok rendje:
ami egyszer feltételek függvényében létrejön, annak távoznia, pusztulnia
is kell, csak idő kérdése – az emberi ostobaság legfeljebb felgyorsítja
valamelyest a folyamatot.
Ezt
érdemli az embertől a természet? Hát nem a természet tartja el – és tartja fent
– az egész emberiséget? Arra kapta netán az ember megbízatását, hogy pusztítsa
el az egész élővilágot? És akkor a vadászszenvedélyről még csak nem is
esett szó. Gyilok a gyilok kedvéért, ecce homo, de ebben sincs
semmi új, így kell lennie, bármilyen furcsa is!
Ez
a sok-sok nagy vega nem rest persze ide-oda autókázni ilyen-olyan mondvacsinált
céllal, állandó jelleggel; lelkesen repked a világban, nagyfogyaszt rendre,
falja az energiát, persze szigorúan tartja magát ahhoz, hogy ne egyen
húst, annyira együttérez ezekkel a szegény teremtményekkel, de amikor
életvitele révén, túlméretezett ökológiai lábnyoma okán elpusztul őmiatta
és b. családja miatt kismillió élet, nem hatol be a tudatába: nem foglalkoztatja
különösebben. Annyi baj legyen, ennek is így kell lennie, ha egyszer a kiváltó
okok mást nem tesznek lehetővé.
Fel
lehet hozni persze azt is, hogy az a tengernyi állat, amit fogyasztásra tartanak
és ölnek le a világban, ugyancsak olyan táplálékot kap / fogyaszt, melynek
előteremtését nem kevésbé tengernyi élet bánja, számokkal azonban
sajnos nem szolgálhat e sorok írója.
Szerzetessel egy asztalnál, avagy sem
Az
elkülönülés itt is szabály: a szerzetesek külön esznek. Sőt: addig lehetőleg
ne egyenek a világiak, amíg a szerzetesek nem végeztek, már csak annak okán
se, hogy amit nem fogyasztanak el, azt meg lehet enni.
Nem
illik szerzetessel egy asztalhoz ülni. Ha például meghívjuk egy éttermi
ebédre, az a jó, ha külön asztalkánál biztosítunk számára helyet. Egy másik
asztalnál ülve mi magunk ehetünk vele egyidejűleg is: étteremben nem
szükséges kivárni, hogy megegyen.
Amúgy
ülhetünk szerzetessel – kellő távolságtartással persze – egy asztalhoz,
nőnemű lény azonban általában nem.
Leves,
elő- és főétel, saláta, öntetek: ez mind mehet egyszerre, ám a gyümölcs, utóétel,
desszert csak az után kerülhet az asztalra, hogy leszedtük a többit.
Ha
magánházhoz hívunk thai szerzetest, ott már illik tartani magunkat az alapszabályhoz,
s megvárjuk, hogy megegyen, és csak az után látunk neki mi magunk a lakmározásnak,
bár evés után jön általában a vendégséget lezáró-befejező anumódaná
’hálaadás’ (anumodanā, thai írással: อนุโมทนา), ill. recitálás, attól függően, hogy mi volt a traktálás apropója.
Ugyancsak ennek függvényében alakul záróaktusként a tambun (ทำบุญ) ill. szankhatháán
(สังฆทาน) – mindkettő
adományt foglal magában a meghívott szerzetesek számára, diszkrét borítékban
felajánlott pénzadománnyal egyetemben. Így hát az a legáltalánosabb,
hogy a világiak már csak azt követően fognak nekiülni enni, hogy a szerzetesvendégek
távoztak.
A felajánlásról: nyátaka és pavárita
Szerzetes
tehát ne válogasson, ha lehet. Ez alól voltaképpen három kivétel
van.
Az
egyik a betegség: egy beteg szerzetes este is ehet, egy beteg szerzetes bárkitől
kérhet nemcsak segítséget, de ennivalót is. Egy beteg szerzetesnek megengedett,
hogy a terhére legyen a közvetlen környezetének – ám azt is csak módjával.
A
másik kivétel a rokonság: ha az illető világi nyátaka (ñātaka), vagyis
rokon, akkor a szerzetes kérhet tőle dolgokat.
Végül
a harmadik kivétel az, amikor bárki felajánlja egy szerzetesnek, hogy ha szüksége
van valamire, csak szóljon bátran: ez a pavárita (pavārita) ’meghívott’,
minősített esete. Ugyanakkor ilyen ajánlat nemigen hangzik el, hiszen a
mai világban bőven található olyan szerzetes, aki kifejezetten szereti a
luxust, a szép nagy terepjárókat, csívarát brokátból, a drága órákat,
egyebet, és ha a felajánlásra fel ilyesmit kér, azt nem illik ám nem teljesíteni!
Ezért
az az általános, hogy a felajánlás behatárolt, mint pl. hogy ha meleg
zoknira van szüksége, Bhanté, szóljon, vagy ha fel kell adni azt a
csomagot, Luangtá, majd én feladom stb. Időben is lehet egy felajánlást
korlátozni: ha az év végéig még kellene kávé, Bhanté, akkor értesítsen
stb. Szerzetes ugyanakkor nem követelheti a felajánlás teljesítését: a
világi támogató lelkiismeretére van bízva a szavahihetősége. (A
szerzetes számára van még egy lehetőség, ti. hogy meg is kapja, amit
felajánlottak neki, ám túl bonyolult, ezért itt eltekintünk az ismertetésétől.
Felajánlás nélkül szerzetes tkp. nem kérhet egyenesben
semmit: az a megközelítésmód munkál e mögött, hogy lehetőleg ne legyen
kellemetlen, elviselhetetlen teher a közösség vállán. Hiába appavárita
(appavārita, ’hívatlan, kéretlen’) egy kérés, és hiába annyátaka
(aññātaka, ’nem rokon’) azonban az illető, szerzetes fogalmazhat tapintatosan
is, ami már nem számít kérésnek. Például azzal, hogy kinyilvánítja: szüksége
van meleg zoknira, még nem kér meleg zoknit. A másik fél tehát el is
eresztheti akár a füle mellett. Úgy is fogalmazhat a szerzetes, hogy pl.
szomjas. Vagy fázik. Vagy elveszett valamije.
Az efféle megfogalmazásmód az egyetlen, ami elfogadható
a Vinaja szemszögéből. Hiába van pl. útban egy szerzetesnek a
csipkebokor egy-két új ága, hiába horzsolja véresre a vállát, nem kérhet
senkit, hogy nyesse vissza. A növény a legalacsonyabb rendű élet, egy képességgel:
az érintés képességével. Ezért tehát a növényvilágra vonatkozó kérdéseket
a Vinaja Bhútagámavagga (Bhūtagāmavagga, ’növényvilág-fejezet’)
című fejezete szabályozza. Ennek értelmében szerzetes maga nem áshat
földet, nem nyeshet meg növényt, nem nyírhat füvet – magyarán nem kertészkedhet
–, nem téphet le virágot vagy falevelet, nem szedhet gyümölcsöt, mert se
állatban, se növényben nem tehet kárt, ill. nem bánthatja őket.
Az egyetlen útja-módja, hogy kieszközölje a csipkebokor
ágainak visszanyesését, hogy csak ennyit mond (például): nagyon elterebélyesedett
itt ez a bokor.
És mivel csak azt eheti meg, amit formálisan
felajánlottak neki, ha a földön talál egy, a fáról lehullott gyümölcsöt,
oda kell adnia egy világinak, hogy ajánlja fel neki.
Még néhány tudnivaló szerzetesek támogatása / ellátása témájában – ami van
Magyarországon
e sorok írásakor, vagyis 2018 decemberében két rezidens théraváda szerzetes
él, a Rákosszentmihályon – Budapest XVI. kerületében – található Wat
Thai Rattanaprateep nevű kis kolostorban, ami ez idő szerint az
egyetlen, a thai egyházügyi hatóságok által is jóváhagyott, teljesen
hivatalosan működő thai buddhista templom és kolostor az országban. A wat
képviseli tehát a hivatalos és hiteles történelmi théraváda
hagyományt Magyarországon.
A
két szerzetes támogatását, ellátását lényegében az itt élő thai hívek biztosítják.
A magyarajkú Luangtá Vilásza, akit Burmában avattak szerzetessé
2013 január végén, e sorok szerzője, 2018 július teliholdján, a vassza,
azaz az esős évszakbeli elvonulás kezdetekor költözhetett be a thai
illetőségű tisztelendő apát, Phra Ajahn Suphakit mellé.
Olykor
hazánkba látogat még egy-egy thai mester, és el-ellátogat ide egy-egy nyugati
szerzetes is az erdei hagyományból. Egy ideje rendszeres jelleggel tölti
itt az éves vasszát egy angol illetőségű tisztelendő. Az ő ellátásuk
is úgy-ahogy biztosítva van.
Minden
további szerzetes – olyan, aki Magyarországon szeretné megvetni a lábát –
magára vessen, ha efféle álmokat dédelget: a Tan Kapuja Buddhista Egyház
hivatalos álláspontja az, hogy ők „nincsenek berendezkedve théraváda
szerzetes elhelyezésére és ellátására”, és hozzáteszik, hogy ők a mahájána
vonalát követik. Szuverén joguk olyan hagyományt követni, amilyet akarnak,
ám szerencsére akad még azért egy s más, ami közös a mahájána és a théraváda
hagyományban. Ilyenek példának okáért a Buddha (pardon: egy buddha)
tökéletességei. Páramí (pāramī) a théraváda, páramitá
(pāramitā) a mahájána hagyomány szerint: az előbbiben tíz van,
míg az utóbbi hat páramitát sorol fel, ez azonban nem annyira lényeges.
Jelen összefüggésben (is?) az a lényeges, hogy mindkét hagyományban a
felsorolás első két darabja azonos: az első helyen áll a dána (páli
és szanszkrit dāna; kínai / japán 布施波羅,tibeti སྦྱིན་པ), a második
helyen a szíla, az erkölcsiség, a moralitás (páli: sīla,
szanszkrit śīla, kínai / japán 持戒波羅蜜, tibeti ཚུལ་ཁྲིམས). A dána tökéletessége – páramíja,
páramitája – mindenek előtt: ez az alap, erre építünk. Ha nincs alap, ha
nincs mire építeni, építmény sem igen lesz.
Az
azonos nevű főiskolán állítólag tanítanak ugyan théraváda buddhizmust is,
a hallgatóknak azonban – tisztelet a kivételnek – sajnos fogalmuk
sincsen, mégis mire épül az egész théraváda rendszere: az alkalmazott
buddhizmusra, az adakozás nemes gesztusára, de ezt már kifejtettük.
Az alkalmazott buddhizmust, a buddhizmus mindennapos gyakorlatát ugyanúgy
meg kell tanítani, mint bármi mást, ami a nyugati kultúrában egyre kevésbé
lelhető fel, legyen az tisztelet és alázat, tiszta erkölcs, becsület,
tisztesség és hasonlók, amelyek nélkül a létező, autentikus théraváda
nemigen működne.
Jellemzi
a magyarországi állapotokat – a hazai hozzáállást –, hogy ott sopánkodott egyszer
e sorok írójának egy amúgy kiváló ifjú ember, akkor a már említett főiskola
hallgatója, aki fontos megbízással Thaiföldön töltött egy kis időt – e
sorok íróját is felkereste kolostorában. Milyen szörnyű – sopánkodott –,
hogy egy egész ország ne legyen képes egyetlen théraváda szerzetest
eltartani! Tudom: ma már engedném a tudatnak, hogy feltegyem neki a kérdést,
mint ahogy akkor a szerzetes tudata nem engedte: És tessék mondani,
miért nem tetszik akkor sopánkodás helyett talán MEGSZERVEZNI?
Ez
az, ami, úgy látszik, nem fordul meg a fejekben. Nem fordul meg, mert nagy általánosságban
nincs is a fejekbe beleültetve. Nincs beleültetve, mert úgy tűnik, nincsen,
aki beleültesse. Ezeken a tájakon leginkább körbemutogatni szeretünk,
de minimum beleülni a készbe. – Miért pont én? Ott van A, B, C
… n, majd ők. Hát persze.
Egy
biztos: szerzetes nem szervezheti meg az ellátását, támogatását, nem
toborozhat hozzá önkéntes és lelkes adományozókat, nem helyezhet el
felhívást sehol sem, és nem állhat ki szórólapokat osztogatni egy pláza
bejáratába. Vagy ráébred erre valaki – sajnos nem ébrednek, a főiskola
oktatói sem –, vagy nem. Vagy elkezd valaki szervezkedni, vagy nem. –
Nem kevesen vallják magukat buddhistának ezeken a tájakon. Rajta, kiváló
magyar buddhisták, bizonyítsatok!
Félreértések
elkerülése végett: nem okvetlenül kell a dánának anyagi terhekkel
járnia, hiszen minden adomány. Így az is, ha például rendszeres
segítséget kap a wat a ház körüli mindenféle munkához, legyen az
friss vakolás, lomtalanítás, takarítás, főzés, mosogatás, adott esetben
vasalás, rendrakás – bármi –, és adomány az is, ha télvíz idején, amikor
cudar idők járnak odakint, elfuvarozza valaki (férfi, merthogy
nővel szerzetes egyedül nem ülhet autóba!) a szerzeteseket
orvoshoz, szupermarketba, elkíséri őket, mert úgy ildomos – például szép
időben piacra is –, bárhová, továbbá kezeli a pénzt, és segít hazavinni innen-onnan
ezt-azt, az OBI-ból pl. építőanyagot, virágföldet, egyebet, ha egyszer egy
kertes házban mindig akad valami tennivaló, kőműves- vagy ácsmunka is.
Adomány a papír és írószer is, ilyen-olyan műszaki cikkek vagy
tartozékaik, amire szükség lehet házon belül, adomány a fénymásolás
nagyobb mennyiségben (pl. szórólap), mint ahogy adomány a kihordásuk és
elhelyezésük is megadott címjegyzék alapján.
Adomány mindenféle hozzájárulás a csoportos meditációs gyakorlatok
zavartalan lebonyolításához, mint pl. kisebb vagy közepes párnikók
felajánlása, és adomány pl. domain-név finanszírozása is, és adomány
minden, ami bármilyen formában elősegíti a Tan terjesztését a világban,
vö. szabbadánam Dhammadánam dzsináti (sabbadānaṁ Dhammadānaṁ jināti).
Az is adomány, ha alapvető élelmiszereket hoz valaki, tésztát,
fűszerszámot, kávét, konzervet, friss zöldséget, ásványvizet (stb.),
netán kiváltja az esedékes gyógyszeradagot, vesz tízes gyűjtőt a buszra …
feltölti a telefont valamennyivel … és az is adomány, ha borítékban felajánl
Phra Ácsánnak egy összeget a templom javára – villanyra, gázra, szemét-
meg csatornadíjra, az internetre, élelmiszerre, bármire, amire szüksége
van éppen a wat-nak. Lehet akár előre is tisztázni, élelmiszer vagy
alapanyag címszó alatt éppen miből van hiány, mert nem jó, ha pl. harminc
kiló kristálycukor gyűlik össze, ám rizsen kívül nincs semmiféle alapanyag,
mondjuk, egy tál főételhez, és az utolsó fej lilahagyma is bele lett aprítva
valamilyen ételbe, az olajos flakonban pedig már csak az olaj emléke
maradt.
Adomány az is, ha kész főtt ételt hoz valaki (és ajánl föl), akár
házikosztot: van mikrohullámú sütő, félig-meddig profi konyha, lehet itt
is sütni-főzni, ételt megmelegíteni stb., stb.
Minden adomány, amiben benne van a bőkezű adakozás és önfeladás
nemes, szépséges – és üdvös karmát generáló – gesztusa: egymásnak,
egymásért, vagyis az egész közösségért, BIG ME ellenében.
A Buddha tanépítményében mindennek megvan a maga rendeltetése,
így a tíz tökéletességnek is. Nem ok nélkül áll a dána, az adomány(ozás)
az első helyen, mint ahogy a tíz érdemdús cselekedet listáján is az első
helyen szerepel: az alkalmazott buddhizmus mindennapi gyakorlatában
a dánára épül minden egyéb. Tisztelettel és alázattal (ami, mint már említettük,
nem szolgalelkűség!) kezdünk, ez a kiindulási pont, ehhez kanyarítjuk
hozzá a dánát, aztán a többit … Így tárulkozik fel a Buddha teljesen
egyedi, csodálatos, bárki által járható útja – egy életmód derűjének
és boldogságának ígérete. Egyes egyedül én vagyok felelős azért, hogy ez
az ígéret teljesül-e, avagy sem: a megváltó itt bent lakozik. Ne tessék
egyebütt keresni. A megváltás, a megszabadulás feltételeit itt bent kell
okosan, ügyesen és módszeresen megteremteni, nekem, magamnak, a cselekedeteim
révén szóban, tettben és gondolatban.
ITT A VÉGE—
Bhanté Vilásza bhikkhu / Luangtá
Vilásza összeállítása,
2016/2559 júliusában;
javítások, kiegészítések
2018/2561,
valamint 2020/2563 folyamán—
▲Ez a Használati
útmutató eredetileg a https://watthai.hu honlap anyagának
része volt, csak hát a honlapot már nem lehet föllelni. A honlap szinte valamennyi
bejegyzése ♣ megjelöléssel átkerült Luangtá Vilásza blogjába. —
Szerzetesek alamizsnagyűjtő körúton.