Az ellenség keze

Az ellenség keze betette a lábát, szokták volt annó ott­hon mon­da­ni oly­kor mi­ná­lunk, kedves-mókás hang­szín­ben.

A Buddha tanépítménye felől nézve van ugyan ke­ze is, lá­ba is, csak ép­pen nem te­szi be, sehová se, mivelhogy eleve van, azaz ele­ve ott van. Bent. Egész pon­to­san ITT BENT.

Már­mint az ellenség.

Az ember az egyetlen élőlény az egész világ­min­denség­ben, aki ké­pes ar­ra, hogy elér­je a meg­világoso­dást. Csak az ember­nek ada­tott meg ez a ki­vált­ság.

Még­sem fog megvilá­gosodni, éspedig azon egy­sze­rű ok­nál fog­va nem, hogy em­ber­ből van.

Az, hogy „ember­ből van”, nem egye­bet jelent, mint hogy ment­he­tet­le­nül os­to­ba és re­mény­telenül meg van vezet­ve, és ép­pen ment­he­tet­len os­to­ba­sá­ga és re­mény­te­len meg­vezetett­sége aka­dályoz­za ab­ban, hogy ezt lás­sa – és be­lás­sa.

Ostobasága és megve­zetett­sége, a moha (ejtsd: móha) csak egy az em­ber tu­da­tá­nak szennye­ződé­sei közül; lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

Ennek meg­felelően azt sem látja, hogy ő ön­ma­ga leg­ádá­zabb el­len­sé­ge. Nem kint van az ellen­ség, hanem bent, őben­ne. Az ő lehe­tet­len mű­kö­dés­mód­jai te­szik azt az el­lensé­get ott bent. Ő a leg­na­gyobb és a leg­ne­he­zeb­ben ve­he­tő aka­dály az úton, ő ma­ga az, aki az előre­hala­dás gát­ja, ke­rék­kö­tő­je.

Ér­de­mes bele­gondolni egy kicsit: már kö­zel nyolc­milli­árd em­ber ön­ma­ga leg­na­gyobb el­len­sé­ge ezen a szeren­csét­len, kizsi­ge­relt, fel­élt, tönk­re­la­kott, agyon­szennye­zett egyet­len boly­gón az egész vi­lág­min­den­ség­ben, me­lyen az em­ber lé­tez­het.

Az em­beri­ség ön­maga legna­gyobb ellen­sége, ön­ma­ga a leg­na­gyobb ve­sze­de­lem rá néz­ve.

Kiút … ??? Hogy­ne, már hogyne volna kiút? Van kiút, van meg­ol­dás, csak hát ez a meg­ol­dás nem kell en­nek a világ­nak. Nem kér be­lő­le.

Annak a világ­nak is csak módjával kellett, ami­ben a Buddha élt az óko­ri In­di­ában, kb. 2600 év­vel ez­előtt. Az osto­ba, megveze­tett em­ber, s leg­szebb meg­nyil­vá­nu­lá­sa, BIG ME akkor sem irtó­zott job­ban sem­mi más­tól, mint hogy ön­ma­gát le­bont­sa, ugyan­akkor ez a mi mai vilá­gunk sok­kal in­kább ment­he­tet­len, mint az a világ volt.

Pedig nincs mese: egy élhető világhoz az út BIG ME lebon­tá­sán át ve­zet, ez az út pe­dig a Buddha útja, az az út, ami épp ele­get bizo­nyí­tott ah­hoz, hogy fi­gye­lem­re ér­deme­sítsük és köves­sük azért, hogy ma­gunk­nak is, a vi­lág­nak is jobb le­gyen. BIG ME ugyan­is a világ min­den nyomo­rúsá­gá­nak a gyö­ke­re, min­den baj, min­den rossz forrá­sa.

Nincs más út, mivel ez az egy út célozza meg BIG ME, a frá­nya nagy egó le­bon­tá­sát. A töb­biek a globális kínálatban nem kínálnak ilyen utat. Ez a Buddha tel­je­sen egye­di, tel­je­sen egye­dül­álló útja, csak ép­pen a fo­gunk nem fű­lik hoz­zá, vö. https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Baj természetesen ezzel sincsen, lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/semmi-baj-dolgokkal-vagy-megis.html

„Baj” akkor és csakis akkor van, amikor a tu­dat vala­mi­ből bajt csi­nál.

A világnak mennie kell. A világnak az a termé­sze­te, hogy men­jen, pusz­tul­jon el egy nap, hi­szen minden­nek mennie kell, minden­nek el kell pusz­tul­nia, ami csak fel­téte­lek függ­vényében létrejött. Ez alól egyet­len kivé­tel sin­csen.

Más lapra tartozik persze, hogy nem úgy megy, ahogy mi gon­dol­nánk, de ez már egy má­sik törté­net.

]