Első levél
Cinquefrondi, Calabria, Dél-Olaszország,
2020. augusztus 5-én
Kedves Mindnyájuk!
Hálaadással, anumódanával szeretnék nyitni, itt és most: minden nevesítés nélkül mondok hálát, nyilvánítok ezennel minden kedves érintettnek köszönetet minden egyes jótéteményért, amiben legutóbbi magyarországi tartózkodásom idején, 2019. július 12-e és 2020. július 29-e között részem lehetett, a felajánlásokért, a segítségnyújtásért, a nagyvonalúság, az őszinte együttérzés, a felebaráti szeretet, a jóság, beleérzés megható megnyilvánulásaiért, a dána, vagyis az adakozás szép és nemes gesztusáért, mindenért, ami egy jobb, emberibb és élhetőbb világ megteremtésének szándékát hirdeti.
Nem éppen az jellemzi ezeket az időket szerte a világban már március óta, hogy egyáltalán tervezni lehessen. Aki rendszeresen figyeli Facebook-profilomat (Bhante Vilasa Bhikkhu), továbbá a hozzá tartozó oldalt (Nirodharama Hungary), annak feltűnhetett, hogy hol egy-egy burmai meditációs központ és kolostor és a mester, hol malajziai, thai vagy éppen tajvani központ szépséges és ígéretes anyagát osztottam meg szebbnél szebb fotókkal, hol Európa felé kacsingattam, hogy a vírus miatt végül maradjon a hely, ahová most jönni lehetett: az olasz csizma orrában, a calabriai Cinquefrondi nevű kisváros szívében, az óratoronnyal és a katedrálissal szemben található, burmai illetőségű központba.
Mivel
tervezni és előre tudni semmit sem lehetett, dönteni azonban kellett, továbbá
igencsak vesződséges volt lényegében egy faháznyi háztartást felszámolni,
ill. tekintélyes részét bedobozolni és becsomagolni, szorított az idő.
Szorított az éves esős évszakbeli elvonulás kezdete miatt is: ma tettem
le egymagam a megfelelő fogadalmat.
És szorított már csak azért is, mert két orvoshoz kellett még Pesten elmenni, és mindenképpen látni akartam az én drága N. Katimat, akinek a védőszárnyai alatt kezdtem 1973. október elsején az egykori Állami Könyvterjesztő Vállalat (ÁKV) 5. sz., Idegennyelvű könyvesboltjában, a pesti Belvárosban, a Váci utca 32. sz. alatt, 19 éves bohó és éretlen ifjúként. – A barátságunk ennyi év után is él, és él ő is, ha nem is makkegészségesen, de szívósan épülve-lábadozva, most már egyre mosolygósabban. Mindezt immár betöltött 94 évével.
Az idő szorításának érzetén csak tovább erősített az indulás napjának előrehozatala. Leghűségesebb segítőim vállalták, hogy lefuvaroznak ide az ingóságommal – aminek java része végül is adomány célját szolgálja az ezen a szegény vidéken szerény forrásokból működő központ javára –, végigautózzák velem az egész Appennini-félszigetet. Július 29-én délelőtt indultunk, és 31-én késő este már meg is érkeztünk kb. kétezer kilométer megtétele után. Lenyűgöző gesztus volt ez a részükről, hihetetlen áldozatvállalás – önfeláldozás –, és bizony nagy-nagy strapa, ami nem is mellesleg olasz jövevényszó: strapazzo.
Lényegében az utolsó tíz nap tennivalói nem tették lehetővé, hogy még az indulás előtt mindenkit értesítsek: se hosszabb telefonbeszélgetésekre, se időigényes üzenetváltásokra nem volt már lehetőség, és sajnos arra sem tudtam már vállalkozni, hogy egyetlen egy ember kivételével még látogatót fogadhassak.
Nagyon sajnálom, hogy a körülmények így alakították, ezt tették lehetővé – most lehet éppen menni, most nem, most itt szökik fel éppen a friss fertőzések száma, most amott, most errefelé bizonytalan a helyzet, most meg amarra (ez nem olasz jövevényszó!) stb., stb. –, és lényegében kénytelen-kelletlen angolosan távoztam, ami, tudom, nem szép dolog, de nem volt más választásom.
▲
Különös volt átszelni egész Szlovéniát: a nyelv – pontosabban a feliratok – miatt. Én még tanultam oroszt, nyolc évig, és később tanultam a munkám okán egy kis szerbhorvátot, azt az egyetlen szláv nyelvet, mely rokonszenvesen csengett számomra. Szlovént korábban is hallottam már persze, de nem fogott meg az érdesen recsegő mássalhangzó-torlódásaival. Hallani nem hallottam útközben, látni azonban sokat láttam belőle: ott díszelegtek ezek a hatalmas, erőszakos mássalhangzó-torlódások. És ez még hagyján, de egy mukkot nem értettem belőlük!
Micsoda megkönnyebbülés volt mindezek után olasz területre érni! A gimnáziumban franciát tanultam, később pedig kifejezetten izgalmasnak tűnt az olasz. Az is. Meg szép, ha szépen beszélik: az én fülem leginkább Fellini filmjeinek olaszát kedvelte meg. És szívesen olvastam az olasz Rizzoli könyvkiadó egykori ragyogó művészeti sorozatának, az I classici dell’arte egyes köteteiben az egyes alkotók életrajzát – már amennyit meg tudtam fejteni belőlük!
Az itteniek boldogok, hogy az idegen képes bizonyos dolgokról beszélni, és boldogan tanítják, segítik. Akivel eddig itt dolgom volt, kedves, helyes, vidám, barátságos és nyitott volt mind – és készséges, s mindezt a legtermészetesebb módon nyilvánítják ki.
▲
A legszebb talán, amiben útközben részem volt, és szeretném meg is osztani: a csodás bencés apátság látványa változó rálátással, az alapító Szt. Benedek apátsága a Montecassino nevű hegyen, lásd: http://www.abbaziamontecassino.org/abbey/en/
Egészen hihetetlen, fenséges látvány volt, és boldog voltam, hogy legalább az autóból láthattam hosszú perceken át!
▲
Itt a Thabarwa dél-olasz központjában korlátlan internet-hozzáférés van, kapcsolattartásra eztán is lesz mód, bár annyi biztosnak látszik, hogy erre kevesebb idő lesz majd, hiszen ez kolostor. Burmai hagyományú, tavaly hivatalosan és formálisan is felavatott buddhista kolostor, meditációs központ és rászorulókat adott esetben jólelkűen befogadó-felkaroló és ellátó (köz)jótékonysági intézmény, akkor is, ha nincs itt most se burmai, se semmilyen apát, se burmai szerzetes, csak egy Burmában avatott szejálé, azaz apáca, aki olasz, és akit én még Burmából ismerek, hiszen az ottani nagy központjukban is töltöttem egy kis időt még 2017 elején – és lelkesen tanítottam napi rendszerességgel az ottani nyár tikkasztó hőségében a külföldi önkéntesek közül azoknak, akiket érdekelt egy kis buddhizmus. Szejálé Khema Cari [khéma csárí] – röviden Khema – volt a burmai nagy és kaotikus központban a nagytiszteletű apát (egyik) jobbkeze, állandó permanenciában a Szejádó körül.
Kiforratlan még a napok lefolyása. Most már eljutottam oda, hogy minden zavaró körülmény, a nagy, nemritkán párás, nehéz meleg, a visszhangos és zajos éjszakai autóforgalom a lenti szűk kis utcán stb. ellenére is újra rendszeres időben feküdjek és keljek – ez utóbbi hajnali négy órát jelent, „kinti” idő szerint, a veresi Niródháráma saját, „benti” ideje (téli időszámítás) ugyanis útközben semmivé lett.
A kb. fél hat tájban felajánlott szerény reggeli előtt úgy egy órát tudok formális meditációval tölteni.
Újabb reggeli gyakorlat után változó kezdéssel indulunk aztán mind az öten autóval alamizsnagyűjtő körútra valamelyik környező település piacára – eddig Polistena, Rosarno, ill. ma a különleges fekvésű San Giorgio Morgeto volt –, s van itt is alig karnyújtásnyira piac bizonyos napokon. Ma a bájos hangulatot árasztó Polistena volt az úticélunk.
Az ebéd is korai: legkésőbb 11-kor szól a gong.
A napi program része a reggeli és esti közös ülőmeditáció, amin nem veszek részt, mivel az egykori üzlethelyiségben, ahol a Dhamma-termet berendezték a nagy ülő Buddhával, még hajnalra sem hűl le a levegő. Tegnap sikerült szerencsére beszerezni egy remek ventilátort, így az este már nem párolódtam saját levemben, végre nem kell izzadtságban fürödnöm.
Nincsenek foglalkozások, ui. nemigen van kinek vagy/meg kivel, bár tegnap Jeles Nap volt, du. ötkor recitálással. (Lásd a felvételeket Khema Cari naponta frissített Facebook-anyagában. – NB. Én magam még mindig nem nyitottam meg a Facebook-ot, nem láttam 28-a óta semmit sem!)
Jelenleg tehát öten tartózkodunk itt: adva a már említett szejálé – megszorításokkal és korlátokkal bár, de mégis csak ő itt a főnök, ami szokatlan a déli buddhista világban –, adva egy szerfölött zűrös és zavaros, tőlem életkorban egy évvel, a szolgálati rangsorban fél évvel fiatalabb brit szerzetes (már ha hitelt lehet adni a szavának), s adva van két világi önkéntes: egy nagyon megnyerő, szelíd francia úriember, meg egy nem annyira megnyerő fiatal német férfi, aki az első benyomások alapján nem kevésbé zűrös és zavaros. Ez utóbbi egészen új jövevény még itt, akárcsak én.
Újfent megtapasztalhattam – és azóta is gyűlnek rendre, szép sorjában a változó minőségű és súlyú tapasztalatok –, hogy az ember alapjáratban elmeháborodott (= bolond), hiszen elvakultságában, pökhendiségében, megvezetettségében és ostobaságában nem tudja, nem látja, mit mond, mit csinál, és nem is hajlandó tudni és látni. És még csak kilátás sincs arra, hogy valaha is fog netán – tisztelet a kivételnek!
Összetett – faramuci – itt a helyzet, ami fogadott, és amivel nap mint nap szembesülnöm kell. Csakis akkor lennék képes adekvát módon kezelni, ha jóval magasabb szinten járnék a gyakorlataimban, így hát kihasználom a kiváló alkalmat, hogy megpróbáljak minél inkább szerzetes lenni, olyan, aki a környezet visszásságai közepette is – sőt, tkp. ezekre adott válaszként! – hű marad elkötelezettségeihez, és azon van, hogy ő maga tiszta maradjon, a lehető legnagyobb összhangban a történelmi Buddha hiteles, eredeti tanításaival.
Gyakorolni van mód – és van bőven lehetőség meg mód megfigyelni a tudat reakcióit. Van is mit, ha egyszer adva ez az itteni, már említett, összetett és faramuci helyzet.
▲
Nagyon nehezen tér magához a szervezet, az agy, a tudat, mert nemcsak az út volt nagy-nagy igénybevétel, hanem belezavart az egészen másfajta működésmód, a nagyon kései lefekvések ... továbbá – már itt – az első két éjszaka számomra nehezen hihető lehetetlenségei. Sajnos itt sincs kiegyensúlyozott idő, hol vastag, setét felhők vonulnak fel, hol tavaszias az ég tintorettói kékje, szikrázó napsütéssel. És hol innen, hol onnan száll fel a sűrű zöldből füst: hamar tüzet fog az aljnövény-zet a száraz forróságban.
Itt ezzel búcsúzom is mára.
Sok-sok szeretettel, barátsággal és mettával gondolok mindnyájukra.
***
