Levelek az erdőből I

Kedves Mindnyájuk|-jatok!

2021. augusztus 11-e van itt is, az erdő­ben, szerda, ami a théra­váda hagyo­mány­ban a Budd­há­ról lett elne­vez­ve a szin­ga­léz­ban is, a bur­mai­ban is, és a thaiban is. Adva hát a dá­tum, ha egy­szer itt is mé­rik az időt, és itt is lóg ám fali­nap­tár – az ebéd­lő­ben, ami itt dāna­sālā névre hall­gat, az­az a te­rem vagy helyi­ség, ahol a hívek az ado­má­nyai­kat fel­ajánl­ják, leg­in­kább a reg­gelit, az ebé­det, to­váb­bá a dél­utá­ni inni­va­lót (öt­órai vagy mind­egy-hány-órai teát pél­dául, zene meg tánc nél­kül), fel­téve per­sze, hogy tar­tóz­ko­dik itt olyan, aki­nek fel­ajánl­ják. Ez itt ugyan egy nagy ko­los­tor medi­táci­ós köz­pontja, még­sem ko­los­tor, mert bár Dham­ma­sālā, medi­táci­ós és szer­tar­tás­te­rem van, nincs ugyan­ak­kor pl. sī­mā, egy, a Rend, vagy­is a Szan­gha aktu­sai, gyű­lé­sei és saját egyéb, bel­ső, elkü­löní­tett / zárt ren­dez­vé­nyei szá­má­ra – mint ami­lyen a szer­zetes­ava­tás is – meg­fele­lő eljá­rás kere­tében léte­sített, „de­mar­káci­ós vo­nal­lal” (ez lenne a sī­mā szó ér­tel­me) egy­értel­műen elha­tá­rolt épü­let, ami nél­kül nem lé­tez­het ko­los­tor – már csak azért sem, mert a Szan­gha ille­téke­sei még csak nem is en­ge­dé­lye­zik a „ko­los­tor” meg­neve­zés hasz­ná­la­tát.

2021. július 29-e, csüt.

Különös érzés úgy leülni a géphez, hogy akkor most elkezd­jük innen, a Sri Subodha­rama stb. [ejtsd: srí szubó­dhá­ráma] elvonu­lási köz­pont­jából, egy szokat­lanul hang­zó, Ambulu­wawa nevű hely­ről ezt az első leve­let írni, ara­szol­va, adagon­ként, míg ki nem derül, mi le­hetne a meg­oldás az én inter­net-igé­nyemre itt az erdő­ben, ahol talán még tér­erő sin­csen, hiszen a kuṭi-tól szinte kar­nyúj­tás­nyira a mere­dek hegy­oldal kelet felé, vala­mint a hegy­nye­reg meg a csúcs, amin egy turisz­tikai lát­ványos­ság, a ki­látó talál­ható. Már­mint to­rony. A képe­ket – remél­hető­leg – majd a Face­book-ra fo­gom fel­tenni. – Ha nem téve­dek, a leg­kö­zeleb­bi tele­pülés egy Gam­pola nevű kis­város kb. 24 000 lakos­sal, amin ide­felé jövet júl. 20-án kora dél­után át­jöt­tünk.

Ez ma a har­madik nap, hogy egyre szára­zabb a levegő, egyre több a nap­sütés, és egyre több fok van bent a kuṭi­ban – ez utóbbi azért érde­kes, mert min. 24, max. 27 volt eddig, ami önma­gában véve kelle­mes, főleg aludni, ha nem lenne hozzá nagy a le­vegő pára­tar­talma, és ez már kevés­bé kelle­mes, mert min­den­hová beül a nyirkos­ság, és ha esik, nem is szárad­nak meg ren­desen a dol­gok. Bur­mai tapasz­tala­taim­ra építve állan­dóan hor­dom ki a „tor­nácra” kite­reget­ni a tex­til­neműt, és ahogy kora dél­előtt mele­gebb van már oda­kint, nem­csak a bejá­rati ajtó van nyitva, ha­nem rövid időre eze­ket az amúgy mese­illusz­trá­ciónak való, ara­nyos kis abla­kokat is kinyi­toga­tom, ami meg a szem­nek tesz be , mármint a huzat, mivel a kuṭi szeles, vagyis in­kább huza­tos helyen van, ami jó, ami­kor mele­gebb van kint, de nem jó, ami­kor hűvö­sebb és borús, netán esik / szakad. Leg­inkább nyu­gat felől fú a szél, a két nagy hegy kö­zötti tér­ség­ből (?). Úgy tűnik, az a nagy hegy – meg egy másik, tőle ÉNy-ra – mar­káns megha­táro­zója a kör­nyék mikro­klímá­jának: egy­részt onnan jött eddig min­den nagy eső­zés, más­részt azon­ban szeren­csére ott is ra­gad egy-egy kia­dós zuhé, ami­ről én sze­mély sze­rint boldo­gan le­mondok!

Persze ahogy hallom, hogy köze­ledik a fákon egy majom­csapat, már csu­kom is be az abla­kokat: az egyik ké­pen a pró­bálko­zásaik nyo­mát lehet majd látni. Fel­ugrál­nak ugyan­is, próbál­nak bejutni a ház­ba, főleg a kíván­csi ifjú­ság. Az összes abla­kot meg­pucol­tam már, mert össze vol­tak kenve – lát­tak már maj­mot kezet mosni? Nem, ugye? Amúgy persze nagyon jó­pofák; van­nak félén­kebb csapa­tok, és van­nak bát­rab­bak, ezek köze­lebb is merész­ked­nek. És min­dig ott a csapat vezé­re, aki fel­ügyeli a moz­gásu­kat, vigyáz rájuk. Most sok az apró­ság is, ott csüng­nek az anyjuk hasi­káján … kapasz­kod­nak a ma­mába … Min­dent meg­esznek, ami csak terem, de azért bőven marad az óriás­móku­sok­nak (dan­du­léna a szin­galéz ne­vük) is, a „ha­gyomá­nyos” mókus­kák­nak is (ők csak léna, ők az ebéd­lőbe is be­tér­nek min­den áldott nap egy kis reg­geli- meg ebéd­kiegé­szíté­sért), a madár­sereg­nek, a sok-sok her­ken­tyű­nek és bo­gárnak.

Negyed hat lesz rövi­desen (kora­este), épp most zendí­tett rá az első cikáda – még az őser­dőből őr­zöm ezt az emlé­ket, Mitiri­galé-ból, ahol össze-vissza egy hetet bír­tam ki 2005 júni­usá­ban, ugyan­csak itt Srí Lankán. Ott hallot­tam az erdő éjsza­kai hang­jait, mert nem volt min­den ablak üve­gezve, itt azon­ban igen, és nem hagyok egyet se nyitva, mert lehűl, és mert az egyik képen is lát­ható hálót rögzí­teni kéne vala­hogy, mivel sem­mifé­le kéret­len (éjszakai) láto­ga­tót nem szeret­nék itt bent!

▲

Így jött el ez a nap is, július 30-a, péntek.

Nem tudtam megállni ebben a szép, nap­fényes idő­ben, hogy ne készít­sek újabb képe­ket. Egy régi iz­landi mondás úgy tartja, hogy egy szá­munkra ked­ves gyerek­nek sok nevet adnak, és mivel az ör­dög is ked­ves nekik, hát az ördög­nek is jó sok nevet adtak az iz­landi keresz­tény­ség bő ezer éve alatt: az iz­landi szino­níma­szótár­ban, amit akko­riban hasz­nál­tam, 66 elne­ve­zése volt talál­ható, ami­nek leg­főbb oka, hogy a mi „ör­dög”-ünk vagy a sátán (és a ma­gyar „po­kol” szó) iz­landi meg­fele­lői­nek a hasz­ná­lata a nyelv­ben tila­lom alá esik, mint szerte Skan­diná­viá­ban, Finn­orszá­got is bele­értve. Ezek pro­tes­táns kultú­rák, ahol is tabu a nevü­kön ne­vezni őket, ám mi­vel az em­ber csak sze­reti felem­leget­ni őket, hát ked­ves­kedő, az ör­dög meg a pokol kárho­zatá­nak rette­netét elba­gatel­lizáló pót­lékokkal él.

Az izlandi ördög itt most csakis annyi­ból érde­kes, hogy sok nevet ka­pott, én pedig sok-sok fel­vé­telt készí­tet­tem – a Sri Subo­dha­ramá-ban is –, ami arra utal, hogy szá­munk­ra ked­ves helyen fotó­zunk. Minél többet, annál ked­ve­sebb a tudat­nak az a hely, s annál lel­keseb­ben akar­juk az­tán meg­osz­tani mások­kal. – A tudat­nak, ha egy­szer csupán a tudat­ban léte­zik olyan, hogy ’ked­ves’ (vagy rokon­szen­ves, vala­mint az ellen­té­tük!). Mint kifej­tet­tem már, a végső való­ság szint­jén, maga­sabb érte­lem­ben véve nincs is olyan, hogy ’hely’. És lám, mégis ezek a kép­zelt, csak és kizá­rólag a tudat­ban lé­tező tulaj­don­sá­gok / milyen­sé­gek hatá­roz­zák meg min­den szán­dékun­kat, dönté­sün­ket, csele­kede­tün­ket – és már lán­gok­ban is áll az egész világ.

Van egy valós­nak hitt világ „ott kint”, holott az a világ itt bent képző­dik le, jele­nik meg, ölt ér­zék­szer­veink­nek hála for­mát; kép­zet az egész, déli­báb, ami­ben az a még job­ban megté­vesztő és félre­vezető, hogy ráadá­sul „hagyja ma­gát” meg­örökí­teni, de persze ez a más(olat) még annyira se valós, mint az a kinti „való­ság”, csak éppen abból indu­lunk ki, hogy már­pedig az. Ez a meg­veze­tett­sé­günk. Ez az egész digi­tális és virtu­ális való­sá­gosdi csak még job­ban meg­foszt­ja az em­bert a lehe­tőség­től, hogy úgy lát­has­sa a dol­gokat, aho­gyan azok a dol­gok való­jában van­nak, ponto­sab­ban lettek, léte­sültek. – Be kell men­ni, ott bent kell figyel­ni és fü­lelni, ki­lesni, hogy is van ez azzal a bár­mivel, ami­ről azt hisszük, hogy. Az ész­lelés­ben (meg a többi­ben) azon túl, hogy (ép­pen) észle­lünk vala­mit, sem­mi egyéb nin­csen, ami pedig erős­kö­dik, hogy de igen, de, de, van, az nem egyéb, mint BIG ME.

És itt hagyom magam elcsábí­tani, s vissza­kanya­rodom rövi­den az iz­landi meg egyéb ördö­gök­höz (mi­kor lát­tak ennyi /ö/-t felfűz­ve?), ha egy­szer a zsidó-keresz­tény kul­túra két pólu­sú rend­szeré­ben (= a jó a rossz / go­nosz elle­nében) a go­noszt az ör­dög teste­síti meg, léte­ző vala­miként. Ez a zsidó-keresz­tény ör­dög bizony épp­úgy itt bent lako­zik, mint BIG ME, mivel­hogy azo­nosak. Az ellen­lábas nem „ott kint” van vala­hol, ha­nem itt bent, s a „harc” az én „rosszab­bik” énem elle­né­ben zajlik a lét­forga­tag­ban már időt­len idők óta.

A buddhiz­mus „ördöge” is, Māra, aki­nek a neve azt je­lenti, ’ha­lált ho­zó’ – gyil­kos –, s a ’meg­hal’ je­len­tésű igé­ből szár­mazik, itt bent talál­ható, az ér­zék­szer­veink­ben. Bizony. Ez a csá­bító mi­ben­léte.

Nem úgy hoz persze halált, hogy megöl minket, ha­nem azzal, hogy min­dent meg­tesz spiri­tuá­lis (és egyéb!) fejlő­dé­sünk, s így ter­mésze­tesen megvi­lágo­sodá­sunk meg­hiúsí­tása érde­kében (mint ahogy a Budd­há­nak is úton-útfé­len kereszt­be tett, még a megvi­lágo­sodá­sa után is). Meg­vilá­go­sodni annyit tesz, mint meg­szaba­dulni az újabb meg újabb szüle­tések és halá­lok (igen, ez itt most egye­di töb­bes, a budd­hiz­mus tan­téte­lei­hez iga­zítva) min­den kive­hető kez­det és vég nél­küli lánco­latá­ból, a lét­forga­tag­ból (saṁ­sāra), azaz egy ilyen em­ber töb­bé sem­mi­lyen lét­szfé­rá­ban sem szüle­tik újra, és mi­vel halál is csak ott lehet­séges, ahol szüle­tés van, töb­bé meg­halni sem fog: asa­ti jā­tiyā nat­thi jarā­mara­ṇaṁ, kb. ’ha nincs szü­letés, nincs öre­gedés és halál sem’. És ha újra (meg új­ra) meg kell majd hal­nom, nem Māra hozza rám, ha­nem én, én magam, igen. Egyes egye­dül én te­hetek róla, hogy újra fogok-e még szü­letni, avagy sem. Ha pe­dig én oko­zom ön­ma­gam újabb meg újabb hal­álát azzal, hogy fele­lőt­lenül újra meg újra te­szek a(z újra)szü­leté­sem­ről, akkor én va­gyok önma­gam gyil­kosa. Ha újra meg­szü­lettem, ter­mésze­tesen újra meg is fo­gok halni.

Minden­nek ez a kultú­rától telje­sen füg­getlen, ide­bent lakozó ellen­lábas hát az aka­dálya, le­gyen az medi­táció, spiri­tuá­lis fejlő-dés, jobb köz­érzet, embe­ribb és élhe­tőbb világ, egy igaz­ságo­sabb, jobb tár­sada­lom, jó, igaz­ságos és tisz­tes­séges kor­mány­zás, eti­kus cselek­vés, becsü­let és per­sze tulaj­don bol­dog­sá­gunk is, bármi: az út­ban BIG ME van, ő az aka­dály, és mind­egy, milyen név­vel illet­jük. Ő ott az aka­dály, sem­mi más. Ugyan­azt űzi, mint Māra – aki pe­dig csakis azért tud szaba­don garáz­dál­kodni, mert se­hol sem­mi sati [ejtsd: sza­ti], ami az éber tuda­tos­ság, az, hogy nem a múlt­ban idő­zünk, és nem is a jövő­ben idő­zünk, nem álmo­do­zunk, ha­nem meg­pró­bálunk itt lenni, ab­ban a pilla­nat­ban, ami most van, és már nincs is. A jelen­ben, a most­ban, itt, hic et nunc. Arra fi­gyelni, ami és aho­gyan most van éppen.

Ehhez sati kell: tudatá­ban lenni mind­azzal, ami egy adott pilla­nat­töre­dék­ben tör­té­nik. A sati meg­létén (meg a hiá­nyán) múlik min­den, és sati nél­kül sem­mi­féle budd­hista út nem létez­het. A leg­szebb és a leg­töké­lete­sebb fel­aján­lásunk a Budd­hának, ha medi­tálunk, és egy­re job­ban meg­ala­poz­zuk lehe­tő­leg töret­len foly­tonos­ságá­ban fenn­tar­tott éber tuda­tos­ságun­kat. Ki lehet fej­lesz­teni, csak medi­táció kell hozzá, per­sze vala­mi „komo­lyabb”, mond­juk egy há­rom hetes, bur­mai stílu­sú, jó inten­zív elvo­nu­lás egy kis ala­pozónak.

Az általam rendsze­resen emlí­tett-idézett Ajahn Brahm is, a bur­mai Saya­daw U Joti­ka [ejtsd, kb.: sze­jádó ú dzsó­tika] is ugyan­azt mondja, szóról szóra: Get your­self out of the way and let medi­ta­tion hap­pen; […], vagyis kb. ’Tűnj az útból, hagyd, hogy az a medi­táció csak tör­tén­jen [szé­pen]’, ui. leg­in­kább azért nem lesz be­lőle rossz eset­ben sem­mi, jó eset­ben meg talán vala­mi ke­véske csu­pán, mert BIG ME min­dent az ellen­őrzé­se alá akar vonni, min­den­be bele akar szólni, be akar avat­kozni, majd ő! Hát persze. Amíg ő ott állan­dó jel­leg­gel „fel­ügyel”, ad­dig sem­mi sem lesz a medi­tá­ciós gya­kor­latból. Ajahn Brahm ezt is hozzá­teszi: you are the obstacle, ’te vagy az akadály’.

▲

Július 31-e van, szombat, kora délután. Vissza is értem, már­mint a dél­után három­kor elfo­gyasz­tott hatal­mas bögre tea után. És jót is tett, akár­csak a kirán­dulás, mert bi­zony in­nen enyhe lejtőn vezet az ös­vény le a kút­hoz és a kis patak­hoz, ami­nek mo­raja kelet felől az er­dő alap­hangját adja, majd fel az er­dei kapasz­kodón (ké­pek már van­nak bő­ven), míg fel nem érek az „érke­zési terü­letre” (ki­sebb jár­mű­vel be lehet haj­tani), ahol azon­nal érzé­kelem a né­hány több­let­fokot és az erős nap­fényt. Az ott a köz­ponti rész is egy­ben, a 11 kuṭi zöme is ott van, ill. egy ug­rásra van on­nan a dāna­sālā, a fel­aján­lások hely­színe, az­az az ebéd­lő, ahová mó­kus­káék is jár­nak, a konyha, az „iro­da”, és egy má­sik irány­ban a medi­tá­ciós te­rem – kicsi, de barát­sá­gos.

Amúgy vagy bent a kuṭiban szok­tam gyak­rolni, vagy nap­köz­ben – és még vilá­gos­ban a mosz­kítók érke­zé­séig – a torná­con. A pió­cás élmé­nyek hatá­sára* még­sem válla­lom, hogy még a haj­nali setét­ben zseb­lámpa fé­nyé­nél vo­nuljak át- és fel az erdőn reg­geli előt­ti gya­kor­latra, és ugyan­így nem válla­lom az esti, söté­te­dés utáni le­jöve­telt. Elég a napi átlag négy­szeri felme­netel a sok helyen bi­zony ma­gas kő­töm­bö­kön laví­roz­va (in­kább való zer­gének az ilyes­mi!): reg­geli, ebéd, aztán az ebéd utáni, bő egy órá­nyi sep­rés, végül álta­lában a há­rom órai tea a negye­dik kirán­du­lás. (*Az­óta jött hoz­zá kob­rás él­mény is.)

Az ösvényt tanácsos lehe­tőleg napi rend­szeres­séggel tisztán tar­tani: egy­részt azok­ra kell gon­dolni, akik hasz­nál­ják (ha esik, az avar­ban is meg­bújnak pió­cák meg egye­bek*), más­részt meg az élő­világ­ra – kár len­ne rájuk tapos­ni, kárt ten­ni bár­mi­ben, fáj­dal­mat, szen­ve­dést okoz­ni, ne­tán vé­let­lenül el­pusz­títa­ni, ami ép­pen ott és ak­kor meg­húz­za ma­gát, ami­kor ugyan­ezzel az erő­vel és egy kis bele­érzés­sel azt az ös­vényt tisz­tán is lehet tar­tani, és még test­moz­gás­nak is ki­váló, nem is be­szélve a sati gya­kor­lá­sá­ról!

*Kiegé­szítés, aug. 1-én du. fél ötkor: ahogy jövök lefelé, útban vissza­felé a dél­utáni teá­zás­ból, ép­pen elmé­láz­va egy kicsit, hirte­len moz­gás az ösvé­nyen, jobb kéz felé, aztán az egyik ficak­ban, köz­vetle­nül mel­let­tem meg­zör­dült a szá­raz avar. Egy szép nagy, vas­tag kígyó volt, felte­kered­ve, mene­kült be azon nyom­ban vala­mi résbe vagy odúba, sze­gény frászt kap­ha­tott! Egy sze­ren­cse, hogy nem lép­tem rá … Nem tu­dom, mi­féle lehe­tett. – Szó­val ennyit az ös­vény tisz­tán tar­tásá­ról! A gond­nok vissza­jött, tea előtt elin­dult elém, ugyan­azon a fen­ti szaka­szon futot­tunk össze, és még meg is je­gyez­te, hogy mi­lyen tisztá­ra van seperve!

Nézdelő­dés és elkalan­dozó figye­lem helyett jól oda kell fi­gyelni, min­den egyes lépés­re, külö­nösen ak­kor, ha esik vagy vizes még min­den. A kövek csúsz­hat­nak is. Nem is mel­les­leg szinte min­dig viszem az er­nyőt, ami a gumi­zott végé­vel és a meg­fele­lő fejjel járó­bot is egy­ben, de ma rájöt­tem, nem jó, ha ak­kor is hasz­ná­lom, ami­kor kedve­zők a viszo­nyok az er­dő­ben, mert a test elké­nyel­mese­dik, mi-köz­ben kife­jezet­ten jót tesz végre a rend­sze­res test­moz­gás! Azon az özön­vizes na­pon a há­rom itt medi­táló hölgy egyi­ke elő­jött a kuṭi­já­ból, s ked­ve­sen föl­aján­lotta az egyik járó­bot­ját: ami­kor öm­lik az eső, az er­nyő mint járó­bot kie­sik, ugyan­akkor a kö­rül­mé­nyek meg­kö­ve­telik ezt a fajta biz­ton­sági meg­oldást.

Most csendült fel éppen a már megszo­kott forrás­ból a müez­zin, per­sze hang­felvé­tel­ről, nyu­gati irány­ból. Nem messze budd­hista ko­los­tor is van, egy má­sik irány­ból hal­lom őket is, más idő­pon­tok­ban. Amúgy a kút a for­rás­sal, a kis pa­tak és a két kis sellő zú­gása in­kább ke­leti lég­áram­lat ese­tén ér­vé­nye­sül iga­zán, ill. este, ami­kor eláll a szél. A nap több szaká­ban zen­díte­nek rá a mada­rak, egész hang­ver­senyt adnak! Itt vala­mi­ért nem él azon­ban az ázsi­ai ka­kukk (koel); hogy páva nin­csen, azt ér­tem, mi­vel ezek a mere­dek, rész­ben szik­lás lej­tők és a sűrű nö­vény­zet nem olyan jók ne­kik. – Békát itt körü­löt­tem nem hal­lot­tam eddig, és mint­ha a rovar­világ is szeré­nyebb len­ne, bár igaz, bot­sáska és szent­já­nos­bo­gár pl. van. Min­dig örü­lök, ami­kor a sö­tét esté­ben a lám­pásá­val inte­get egy-egy iyen bo­gár­ka kint­ről, az ab­lak­üve­gen át! Mosz­kító­ék az erős lég­moz­gást nem szere­tik, így be se igen jön­nek, annyira, hogy sem­mi szük­ség (egye­lőre?) szú­nyog­hálóra.

Mindenféle hangya minden mennyi­ségben: ide is beköl­töz­tek, és a sati se volt a he­lyén ép­pen, BIG ME azon­ban túl­ságo­san is, úgy­hogy csinál­tam is egy jó nagy hülye­séget, ami­ből azt a tanul­sá­got szűr­het­tem le ma­gam­nak, hogy csak BIG ME lehet olyan os­toba, hogy a ter­mé­szet lágy ölén neki­fe­szül­jön a termé­szetnek (hüb­risz, mint min­dig) ahe­lyett, hogy tudo­má­sul ven­né, ami ép­pen van, adott eset­ben akár hangyák. Arról meg már nem is be­szélve, hogy az egyik dāna pont az abhaya-dāna, azaz mene­dé­ket adunk más lé­ny(ek)­nek, befo­gad­juk (őket), hiszen nem csak mi sze­ret­nénk fedélt a fe­jünk fölé, lehe­tő­leg szá­raz és vala­mennyire biz­ton­sá­gos hajlé­kot, csak­hogy ez nem­igen for­dul meg a fe­jünk­ben – és nem is igen aka­ródzik meg­for­dul­nia. Ara­nyos és jól­ne­velt ku­tyus jö­het, cica jö­het, na de hangya ...? csó­tány netán ...? (Ugye, ugye?)

Szerencsére nem BIG ME vitte a prímet, amikor az idei esős évszak menet­rend szerint ér­kező bemu­tat­kozó esője öm­lött, ill. az azt felve­zető pár nap, ami­kor is egy­ér­tel­mű volt, hogy ez az eső már nem az az eső – ez már a mon­szun min­den vele­járó­jával egye­tem­ben. A kuṭi­ban is má­sok let­tek a viszo­nyok, nyir­kos­ság, ala­cso­nyabb hő­mér­sék­let stb. Ami a leg­job­ban pró­bára teszi az em­bert, az a nehe­zen fel­szívó­dó víz, a nagy po­cso­lyák – és a min­den­hol ott lesel­kedő pió­cák se­rege. Egy a nya­kam­ba ke­rült, nyil­ván egy bokor­ról, amit elme­nőben sú­rol­hat­tam a szer­ze­tes­lepel­lel, és nem is vet­tem észre, csak ami­kor már jól­la­kott, s levált rólam.

Azóta be is szereztek nekem egy gumi­csizmát ilyen ömlő esős, özön­vizes na­pokra. Öt se­bet kel­lett ki­mosni és fer­tőtle­níte­ni, mert későn ész­lel­tem a lak­máro­zást. (Egy-egy ilyen seb könnyen el­fertő­ződ­het ugyan­is.) Meg­tanul­tam, hogy nem jó be­várni, hogy érez­zem is, ha­nem sűrűn meg kell állni, s vet­ni egy pillan­tást az alsó láb­szárra, a bo­kára, a láb­fejre, meg a láb­ujjak közé, mi­vel elő­szere­tettel kuco­rog­nak be oda. Nem egyet szed­tem le még jó­kor két láb­ujj közül. És azóta min­dig van ná­lam papír­zseb­ken­dő, seb­ta­pasz és Beta­dine: a leg­első, tekin­té­lyes seb­ből szé­pen folyt a vér, abba is hagy­tam ak­kor a sep­rést, irány a kuṭi. – Annak a nagy eső­zés­nek az­nap vége is lett, más­nap­ra fel­sé­ges, csa­pa­dék­men­tes idő lett, ami azóta is tartja magát! Mi több, ma me­gint érez­hető­en mele­gebb lett, itt a kuṭiban is.

Türelem­mel lenni, meglenni a dol­gokkal, megta­nulni együtt létezni velük – tudom, mon­dani könnyű. Ez nem azt jelenti per­sze, hogy min­den­nel meg kelle­ne bé­kélni, hiszen ha egy mér­ges száz- vagy ezer­lábú (se­tétvö­rös) talál fel­tűnni lak­rész­en belül este, mint a Sri Subo­dha­ramá-ban tör­tént, akkor jobb a bé­kes­ség: egy okos ötlet­tel sike­rült meg­fog­nom és kiten­nem a zöldbe.

Már itt, az elvo­nulási köz­pontban kiszúr­tam egy, a fürdő­szoba­ajtó megett lakó, tekin­té­lyes mé­retű pókot – a pók nap­pal az ajtó mö­gött volt, éj­szaka én meg az ágy­ban, vagy­is ez­zel a re­mek vál­tott mű­szak­kal el­lehet­tünk volna (vol­na!) mi itt ket­ten, de egy nap vélet­lenül rá is fröccsent egy kis víz zuha­nyo­zás köz­ben. Ugrott is elő rög­vest, és mi­vel aka­ratla­nul is a bejá­rati ajtó felé vette „öles léptekkel” az irányt a falon, éltem a lehe­tő­ség­gel, fog­tam a még bur­mai szár­ma­zék lepke­hálót, nosza, be­fog­tam pó­kun­kat, és már vit­tem ki őt is a ter­mé­szetbe. Azon­nal el­tűnt egy kis üreg­ben itt a sziklán.

Azóta nem láttam, és utód se költö­zött be a he­lyére, ám itt van­nak most a han­gyák, és kis­mil­lió han­gya­to­jást rej­tet­tek el a für­dő ajtó­félfá­jában. Holnap már itt lesz két nap távol­lét után a gond­nok, egy na­gyon rokon­szen­ves, szelíd, ked­ves, örök segí­tő­kész, 61 éves férfi, aki az anya­ko­los­tor, a Sri Subo­dha­rama nagy­tiszte­letű apát­jának az egyik fivé­re, s 14 éve van itt. Őt fo­gom meg­kér­dezni, mit lehet (?) vagy kell (?) ilyen eset­ben tenni.

Világos: itt megint BIG ME akar vala­mit tenni, pedig étel­féle nincs is nálam itt a kuṭi­ban, a cu­kor­hoz meg a méz­hez nem fér­nek hozzá. Ezek egész kicsi, fe­kete han­gyák, nem csíp­nek, nem ha­rap­nak, csak kell ne­kik meg a tojá­sok­nak egy szá­raz hely, ahol biz­ton­ság­ban vé­szel­hetik át az esős év­sza­kot. De nem, BIG ME nem akarja. BIG ME ki akar in­nen min­dent zárni, ami, úgy­mond, kelle­met­len­ked­het itt neki. A maj­mokat most már köze­lebb enge­dem, de ami­kor első láto­gatá­sukkor ugyan­úgy fel­ugrál­tak há­tul az ablak­ra, ak­kor eré­lye­sen elza­var­tam őket. – Bez­zeg a gekkó­kat hiá­nyolom. (Aug. 5., utó­irat: azóta van­nak már!) Egy bébi ma­radt, lát­tam is, le is fotóz­tam, de az a régi jó csat­tog­tató hang min­dig kint­ről hallat­szik. És hol já­runk ezzel me­gint csak? Hát a szere­tem, nem szere­tem örök kér­dés­köré­nél. Ez iṭṭhā­ram­ma­ṇaṁ, ’kívá­na­tos tudat­tárgy’, ez meg aniṭ­ṭhā­ram­ma­ṇaṁ, ’nem­kívá­na­tos tudat­tárgy’. Aka­rom, nem aka­rom, kell, ide vele; nem kell, el vele.

¾ 6 lett, egyre több az „érdek­lődő” (már­mint a mosz­kító!), ui. a kuṭi tárva nyi­tott ajta­jában ülök* a szép, ége­tett má­zas cserép pad­lón, előt­tem egy dobo­zon a lap­top. És mintha az az omi­nó­zus hegy me­gint kapná a zuho­gó esőt … Itt nyugi van (egye­lőre?!) – mon­szun­hangu­lat persze sem­mi, de annyi baj legyen!!!

*Ebben az az érde­kes, hogy Malaj­ziá­ban is, Bang­kok­ban is így csi­nál­tam, mert ez volt – és itt is ez – a leg­kézen­fek­vőbb megoldás.

▲

A piócák kapcsán még valamit. Talán láttak már ilyen jó­szágot „közle­kedni”: mind­két vége átala­kul járó­szerv­vé, ponto­sab­ban tapa­dó­ko­rong­gá, és miköz­ben az egyik végé­vel oda­tapad vala­mire, fél­kör­ívet leír­va a má­sik végé­vel tapad oda – tiszta akro­bata­mutat­vány! vagy talaj­torna? –, az­tán azt a vé­gét eme­li fel, me­gint fél­körív, vagy­is hol az egyik­kel tapad egy felü­letre, hol a má­sik­kal, s így halad meg­lepő gyor­sa­ság­gal előre. Sza­po­rán lépe­get, „szedi a lá­bát”. Lénye­gé­ben a (szívó)­szá­ján és az emész­tő­csa­tor­na kijá­ra­tán jár, az alfe­lén (képle­tesen). És, ha jól tu­dom, még csak nem is lát, csak érzé­kel, de azt ügye­sen és azon­nal, és azon­nal cselek­szik is. Ugyan­akkor meg nem for­dul­na a fejé­ben, hogy mi­lyen ré­mes lét­for­ma ju­tott neki. Nem hin­ném, hgy át­érez­né, mennyire nyo­mo­rú­sá­gos kis éle­te van. És mi­csoda vesződ­ség egy kis vér­hez hoz­zá­jutni végre!

Ezt mi látjuk így, mi gondol­juk így. A látvá­nyuk tanul­ságos: ezt aka­rod? Ilyen éle­tet akarsz ma­gad­nak a követ­kező éle­ted­ben? És még en­nél cifráb­bak is vannak ám! Leg­alább­is a mi szem­szö­günk­ből nézve, ugyebár.

Az a nem létező véletlen, mert­hogy az imént, ahogy végez­tem egy kis járó­gyakor­latot a tor­nácon az esti beköl­tözés előtt (már javá­ból ettek a mosz­kítók is), mit nem szú­rok ki a tisz­tára se­pert lép­csőn? Egy ilyen lényt, amint ép­pen a környe­zetét kém­lelte. Nos, amit ed­dig leszed­tem ma­gam­ról – meg az is, ami jól­lakot­tan alá­pottyant –, fe­kete volt, ez meg nem az, de (a) amit már itt a torná­con is lát­tam cél­irá­nyo­san ha­ladni, az is bar­nás színű volt, ill. (b) lát­tam már feke­tét is így lépe­get­ni köz­vet­le­nül az után, hogy leszed­tem. Amúgy mind­kettő nyál­kás, s ezért meg­fogni is na­gyon nehéz őket, ha meg sike­rül, rög­tön az em­ber ujjá­ra ta­pad­nak – puha fale­véllel könnyen ment. – A kinti pél­dány alá tol­tam egy fale­velet. Feltűnt mind­két végén vala­mi fé­sűs foga­zat­szerű­ség. Mik nem van­nak! Jel­lemző, hogy aki és ami csak él és mo­zog, az mind kapasz­kodik vala­mibe. Egy nap amúgy annyira meg­lep­hette egy ilyen bar­nát, hogy lesze­dem a lá­bam­ról, hogy el­felej­tett az uj­jam­ra tapadni!

Kaptam citro­nella olajat, jól is jön, ami­kor seperni megyek! A mosz­kítók nagy ívben kerü­lik, de van egy itte­ni légy­féle, mint egy mini-mé­hecs­ke, azok imád­ják, és hívat­lanul a be­kent bőrre tele­ped­nek, buz­gón nyalo­gatják a citro­nella olajat! Jópofák. Köz­ben meg csik­lan­doz­nak a lá­bacs­káik­kal meg a nyel­vecs­kéjük­kel, de miért volna ezzel baj? Ez is dāna, a javából. Már 2005-ben meg­cso­dál­tam őket meg a buz­gal­mukat.

Közben az ember meg egyre jobban elide­genedik a termé­szet­től, egyre kevés­bé része, s en­nek egyik vele­járó­ja, hogy kihal a bele­érzés, a sze­re­tet, az együtt­érzés a töb­bi, vagy­is nem em­beri lény szen­vedé­sei­vel. Helyet­te megy ezen a vo­na­lon is a gyilok min­den mennyi­ség­ben: öli, pusz­tít­ja az em­ber a ter­mé­sze­tet, a töb­bi lényt, és nem látja, mi megy. – A Buddha nem így gon­dol­ta ép­pen a négy brah­ma­vihā­ra, vagy­is a mettā, ka­ru­nā és mudi­tā (to­váb­bá az upek­khā) gya­kor­la­tát …

☸

A barátságos kis meditációs és Dhamma-terem
az elvonulási központban.

☸