Az úton levés apropóján: yampicchaṁ na labhati tampi dukkhaṁ

’Szenvedés [dukkha] bizony az is, ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk.’

Nem csak egy szakállas vicc­ben szeretne a vicc főszerep­lője legin­kább úton lenni, sem­mint el­len­ni és nyug­ton meg­lenni vala­hol: útban vala­mi­féle cél­állo­más felé, el éppen vala­hon­nan, ahol a tuda­tá­nak vala­miért nem jó, s ahol, úgy­mond, nem érzi jól ma­gát a bőré­ben. Igen ám, de a meg­érke­zés vará­zsa is el­mú­lik egy nap az új hely vará­zsá­val egye­tem­ben, jön­nek azon a má­sik he­lyen is a szür­ke min­den­napok … és ak­kor kez­dő­dik az egész elöl­ről – az ti., hogy fel akar és nem­rit­kán fel is fog kere­kedni újra.

Út­ban lenni, útköz­ben. Más szóval se A-ban nem lenni, se B-ben nem, ha­nem a ket­tő között, in­gáz­va, el az egyik hely­ről, út­ban a másik­hoz, aztán el a másik­ról, út­ban me­gint valahová. Mert nem kap­juk meg azon a másik helyen (sem!), amire vágyunk. Előbb-utóbb azon­ban rá fo­gunk döb­ben­ni, hogy se­hol sem fog­juk meg­kapni, és ez így is van rend­jén, mivel­hogy a dol­gok már csak így mű­köd­nek, ez a ter­mé­sze­tük!

Ez bizony az emberi lét talán egyik legna­gyobb drá­mája: nem kapni meg, amit sze­ret­nénk, yam­pic­chaṁ na labhati. Ez a duk­kha egyik meg­hatá­rozá­sa a Buddha leg­első tan­beszé­dében, amit el­ső öt szer­zete­sé­nek tar­tott (lásd: Dham­ma­cak­kap­pa­vat­tana­-sut­ta, ’A Tan kere­ké­nek meg­forga­tá­sá­ról szó­ló tan­be­széd’, SN 56:11). A duk­kha a lét három is­mér­vének (tilak­khaṇa) egyike (2) a (1) mu­lan­dó­ság­gal (anic­caṁ, ejtsd: aniccsam) és (3) az én­nél­küli­ség­gel, az ön­való nem­lété­vel (anat­tā) együtt. Mivel sem­mi sem állan­dó, azaz mu­landó, elmú­lik, vál­tozik, kicsú­szik a mar­kunk­ból, és mert min­den és min­denki vál­tozik, állan­dóan, majd vé­gül távo­zik, nem is elé­gít­het­nek ki. Eb­ből a nem kielé­gítő vol­tuk­ból (duk­kha) fakad a szen­ve­dés és a fáj­da­lom (igen, ez is dukkha). Ez mind dukkha: ami ke­let­ke­zik, duk­kha, ami el­mú­lik, ugyan­csak dukkha.

Ennek meg­fele­lően a duk­kha nemes igaz­sága (duk­kha­sacca / duk­khaṁ ariya­sac­caṁ, az első Ne­mes Igaz­ság a négy­ből) ér­tel­mé­ben jātipi duk­khā, jarāpi duk­khā, byā­dhipi duk­kho, mara­ṇam­pi duk­khaṁ, ap­pi­ye­hi sam­payo­go duk­kho, piye­hi vippa­yogo duk­kho, yam­pic­chaṁ na la­bhati tampi duk­khaṁ – saṅ­khit­tena pañ­cupā­dānak­khan­dhā duk­khā. Vagyis ’duk­kha bi­zony a szüle­tés, duk­kha a le­épü­lés és öre­ge­dés, duk­kha a beteg­ség, duk­kha a halál, duk­kha olya­nok­kal lenni együtt, aki­ket nem szív­lel­he­tünk, és duk­kha az is, ami­kor meg nem lehe­tünk együtt azok­kal, aki­ket szere­tünk, és duk­kha nem meg­kapni, amit sze­ret­nénk – rövi­den dukkha az öt hal­maz, ami ra­gasz­kodá­sunk tár­gyát ké­pezi – ami­be bele­ka­pasz­kodunk’.

Csak futólag jegyez­zük itt meg, hogy ez az „öt hal­maz, ami ragasz­kodá­sunk tár­gyát ké­pezi” (pañc­upā­dā­nak­khan­dhā) teszi, hogy szen­tül hisszük: itt van „vala­ki”, egy sze­mély, aki­nek tes­te van (ami eb­ben az össze­füg­gés­ben nem egyéb, mint [1] az anya­giság testi-fizikai meg­jele­nési for­mái, ne­ve­ze­te­sen rū­pa), to­váb­bá ren­del­ke­zik a tuda­tiság meg­jele­nési for­mái­val, mint (2) ve­da­nā ’ér­zés; ér­zet’, (3) sañ­ñā ’ész­le­lés’, (4) saṅ­khārā ’(tu­dati) kép­ződ­mé­nyek, itt: kész­teté­sek’, vala­mint (5) viñ­ñāṇa ’az ér­zék­szervi be­nyomá­sok tu­da­tos­sága’. Egy-egy ember nem egyéb, mint egy ilyen, öt hoz­zá­való­ból álló va­la­mi, hal­maz (khan­dha), ami­ben ter­mésze­te­sen meg­talál­ható az élet prin­cípi­uma is (jīvi­tin­driya), az­az élő (ér­ző és lé­leg­ző) lény­ről van szó, ám ez a hal­maz nél­kü­lözi az ént, az ön­valót – csu­pán folya­matok ezek, me­lyek bel­ső tör­vény­szerű­sége­iknek enge­del­mes­ked­nek, van­nak, egy­sze­rűen csak van­nak, csi­nál­ják a dol­gukat, tő­lünk füg­get­lenül, tulaj­do­nos vagy gaz­da nél­kül, mi azon­ban gör­csö­sen ka­pasz­ko­dunk belé­jük, hiszen, úgy­mond, mind­egyik a miénk, azo­nosu­lunk ve­lük, mint ahogy min­den más­sal azo­nosu­lunk ahe­lyett, hogy szé­pen leten­nénk, elen­ged­nénk. És ez­zel már meg is kap­tuk BIG ME-t. Nesze nekünk!

Mindig BIG ME az, itt bent, aki­nek tet­szik vagy nem tet­szik vala­mi, aki jól érzi ma­gát, vagy ép­pen nem érzi jól ma­gát vala­miért a bőré­ben, akár­hol legyen is. Nem a körül­mé­nyek, nem a fenn­álló viszo­nyok te­szik ezt, ha­nem a tudat, az a frá­nya tu­dat kis­millió szennye­ződé­sé­vel, to­váb­bá osto­basá­gával és meg­veze­tett­ségé­vel együtt. Lásd ehhez újra:

https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/07/abuddha-elmekortana-hetkoznapipszichopa.html

Abban a szakállas viccben annak az úr­nak A-ban ezért nem jó, B-ben meg azért. Egész kata­ló­gus is ké­szül adott eset­ben (ta­pasz­talat­ból be­szélek!). Elő­ször elké­szül a kata­ló­gus, mely fel­so­rolja az ér­ve­ket B mel­lett, hogy aztán B-ben majd elké­szül­jön egy másik kata­ló­gus az ér­vek­kel, me­lyek a mel­lett szól­nak, hogy már­pe­dig A-ban az igazi! És eb­ben az egész­ben az a leg­izgal­ma­sabb, hogy vol­ta­kép­pen (1) se­hol sem az „igazi”, ill. (2) min­den­hol az iga­zi (ha a tu­dat úgy akar­ja), meg hogy (3) ma­ga­sabb ér­te­lem­ben véve nincs is olyan, hogy ’iga­zi’, hi­szen az is csak egy minő­sí­tés, vé­le­mény, ám mint tud­juk, egy vé­le­mény – vagy né­zet – is csak BIG ME ki­ter­jesztése. Olyas­vala­mi, amire iga­zán nem tá­masz­kd­ha­tunk.

Telje­sen mindegy, hol va­gyunk egy adott pilla­natban: ha ott aka­runk lenni, ahol ép­pen va­gyunk, sza­ba­dok le­szünk, és jól fog­juk ma­gun­kat érezni a bő­rünk­ben. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/bezartsag-nem-akarjak-inkabb-vegre.html ) És abban a pilla­nat­ban már nincs is ellen­állás, neki­feszü­lés itt bent. Egy hely mi­lyen­sé­gét ugyan­is nem a hely teszi, ha­nem a tudat, mint ahogy a hely sem vala­mi he­lyen van, ha­nem a tudat­ban. A tu­dat­ban kép­ző­dik le, a tu­dat­ban jele­nik meg, mint min­den egyéb. Olyan, hogy ’hely’, nincs is, a kon­ven­ciót, a köz­meg­egye­zést leszá­mít­va.

Érdemes ezt az ellen­állást kifi­gyelni. A ber­zen­ke­dést. Az ellen­állás a ket­tes szá­mú tövis, a tu­dat tö­vise, amit a tu­dat döf az első tövis mellé, ami­be mezít­láb bele­lép­tünk. Tövis bár­mi, ami „kel­le­met­len”, nem kell, amit utá­lunk, nem aka­runk stb., stb. A tudat nem fogja bele­döfni a talp­ba a maga tö­vi­sét, ha az első tövis­sel nem hada­kozunk, hanem megbé­kélünk vele, bé­kén hagy­juk, bel­jebb tes­sé­kel­jük, ma­rasz­taljuk, hagy­juk, hogy legyen, hiszen sem­mi ba­junk nincs vele, csu­pán BIG ME aka­dé­kos­ko­dik már megint, mél­tat­lan­kodik, füstölög, cif­rál­ko­dik.

Ettől függet­lenül adva van azért pl. olyan is, hogy ’meg­fele­lő tar­tóz­ko­dási hely’, ami – ha vala­ki thé­ra­vá­da budd­hista szer­ze­tes ép­pen – a kolos­tor mint olyan, pon­to­sab­ban egy szer­ze­tes­kö­zös­ség. És igen­is lesz szí­ves lehe­tő­leg thé­ra­váda budd­hista or­szág­ban, vagy leg­alább­is thé­ra­váda budd­hista in­téz­mény­ben – mint ami­lye­nek a nyu­gati világ­ban vagy mahá­jána budd­hista kör­nye­zet­ben mű­ködő thé­ra­váda ko­los­torok, köz­pon­tok – élni, ahol sok eset­ben meg­van a lehe­tősé­ge arra, hogy min­den­ben a Buddha útját kö­vesse. Mara­dékta­lanul. Ez meg­fele­lő kö­zeg­ben csak és kizá­ró­lag rajta áll vagy bukik.

Nem baj azonban, ha bizo­nyos körül­mények – fel­téte­lek – adot­tak a meg­fele­lő gya­kor­lás­hoz. Ez a hét ún. sap­pāya, ’vmi­nek meg­fele­lő volta’, ami­ből a leg­fon­to­sab­bak az āvāsa-sap­pāya, ’a szál­lás­hely meg­fele­lő volta’; a go­cara- (ejtsd: gó­csara), azaz ’a hely­szín­/kör­nye­zet meg­fele­lő volta’, ami­be az is bele­tarto­zik, hogy közel le­gyen la­kott tele­pülés­hez, ahová haj­na­lonta kijár­hat ala­mizs­na­gyűj­tő kör­útra (piṇ­ḍa­pāta); pug­gala- ’azok meg­fele­lő volta, akik­kel együtt va­gyunk’; bho­jana- [bhó­dzsa­na] ’az étel meg­fele­lő volta’; utu- ’a helyi klí­ma meg­fele­lő volta’. (Ezek­ről ma­gya­rul is ol­vas­hat­nak Sa­ya­daw U Pan­dita: Még eb­ben az élet­ben c. nagy­szerű kézi­köny­vében, ami elő­ször 2010-ben jelent meg ma­gya­rul, majd után­nyomása is készült.)

Egy másik síkon ugyan­akkor egy­álta­lán nem baj – sőt! –, ha bizo­nyos körül­mé­nyek – fel­téte­lek – ép­pen hogy nem adot­tak a meg­fele­lő gya­kor­lás­hoz! Minél kevés­bé adot­tak, annál job­ban fog BIG ME „szen­vedni”, an­nál na­gyobb lesz az ellen­állá­sa, amit még csak fokoz, hogy her­geli, fel­tü­zeli magát. És per­sze azon­nal men­ni akar: cso­ma­gol­ni és menni. És már össze is állí­tot­ta a listát, ami­ben téte­lesen so­rolja, miért akar on­nan elmenni. Minél töb­bet vár el, annál keve­seb­bet fog meg­kapni; minél töb­bet vár el, an­nál ne­he­zeb­ben fog egy adott he­lyen létez­ni, legyen akár szer­ze­tes, világi – bár­ki, bár­hol, hi­szen min­den­kire egy­for­mán áll, min­den­kire egy­for­mán igaz. A tuda­tot kell figyel­ni, ho­gyan rea­gál a dolgokra. BIG ME ott és akkor fog ta­nulni a ta­pasz­tala­tai­ból és a meg­fi­gye­lé­sei­ből, ahol és ami­kor az ép­pen fenn­álló kö­rül­mé­nyek, az adott hely­zet, az adott­sá­gok ütik az elkép­zelé­seit, az el­várásait.

Szerzetes persze akkor is – on­nan is – vonul to­vább, ami­kor (ahol) leg­in­kább nin­cse­nek meg az ele­mi fel­té­te­lei annak, hogy szer­zetes­ként létez­hes­sen, hiszen ha rendre arra kény­sze­rül, hogy meg­szegje a Vina­ya, a szer­zete­si rend­sza­bály­zat ren­del­kezé­seit, akkor mégis mi­től szerzetes?!

Szerzetesnek például nem az a dolga, hogy pénze le­gyen egyál­ta­lán (!), pénz­zel bán­jon, piac­ra, bóóót­ba, szu­per­mar­ketbe stb. jár­jon bevá­sárol­ni (vagy ha már jár, ak­kor men­jen vele a se­gí­tője, a kap­piya, aki a pén­zét őrzi, ke­zeli, s aki min­den­hová elkí­séri, fizet stb.), és az sem dolga, hogy főz­zön, vagy hogy élel­mi­szert tárol­jon. És szemé­lyes tulaj­dona is csak annyi le­gyen, amennyi a leg­szük­sége­sebb. Ha tró­puson él, akkor min­dene bele fog férni az iszák­jába. Igen. – Minél keve­sebb tárgy vesz kö­rül vala­kit, annál könnyebb lesz számá­ra a lét, s annál na­gyobb lesz a nyu­ga­lom és a bé­kes­ség a tu­da­tá­ban, ami a spi­ritu­ális fejlő­dés elen­ged­hetet­len fel­téte­le: elen­gedni, szé­pen, fino­man le­tenni, min­dent – és min­denkit.

Mondanunk sem kell, hogy a szerze­tes­lét felté­tele­zi a szer­zetes­kö­zös­sé­get is, amely­ben a szer­ze­te­sek élnek. Akkor is, ha tud­juk: szá­mos olyan kolos­tor talál­ható szerte a thé­ra­vá­da budd­hista világ­ban, mely­nek egyet­len egy szer­zetes lakó­ja van. Ezt nem tiltja a Vina­ya, a szer­zete­si rend­sza­bály­zat, ugyan­akkor üdvös­nek nem ép­pen üdvös, ha egy szál magá­ban él.

A Buddha ellene volt, hogy a szerze­tesei megra­gadja­nak vala­hol: a szer­ze­tes­ség ere­deti­leg – és még ma is, az elég ritka, ún. du­than­ga élet­mód kere­tében – azt jelen­tet­te, hogy úton van­nak, állan­dóan ván­do­rolva tovább. Egye­dül az esős évsza­kot töl­töt­ték egy hely­ben, fedél­lel a fe­jük fe­lett, ami­kor is a kö­rül­mé­nyek egysze­rűen nem tették lehe­tővé a ván­dor­ló élet­mód fenn­tartását.

A tovább­vándorlás modern kori okai gyakorlatias okok: menni tovább, s ezzel elejét venni

(1) túl erős kötődések, netán vonzalmak;

(2) az idővel óhatatlanul is fellépő ellenszenv, ellenséges érzületek és hasonlók;

(3) rutinok, beidegződések, (meg)szokások

kialakulásának,

továbbá

(4) a felhalmozásnak, begyűj­tésnek, ami ugyan­csak a huza­mo­sabb egy hely­ben la­kás ve­le­járója.

Város, nagy­város sem az a hely, amit a Buddha elképzelt a szerze­tesei számára. Ember­lakta hely­től távo­labb, erdő­ben az ideális, ahol a tuda­ta nyu­gal­mat talál, és gyako­rol­hat. A lárma, zaj, nyüzs­gés, ri­csaj, mo­dern vilá­gunk­ban a szennye­zett leve­gő, a szennye­zett víz és talaj, az elekt­ro­mos szmog, a tönkre­tett környezet, a ten­ger­nyi hul­la­dék mind mér­gez, és az elmé­lye­dés, a nyu­godt be­felé for­dulás elle­né­ben hat.

Egé­szen addig nem az igazi a gya­kor­lás, amíg a test és a tudat nem leli nyu­gal­mát, hiszen a nyu­ga­lom át­té­tele­sen az össz­pon­tosí­tás, a kon­cent­rá­ció alapja. A nyu­ga­lom­ból elra­gad­ta­tás tá­mad, vö.:

Pamu­ditas­sa pīti jā­yati. Pīti­manas­sa kāyo pas­sam­bhati. Pas­sad­dha­kāyo suk­haṁ ve­deti. Su­khino cit­taṁ samā­dhiyati.

(Kb.) ’Az olyan­ban, akit öröm­érzet tölt el, el­ragad­tatás tá­mad. Aki­nek tuda­tát ki­tölti az elra­gadta­tás, meg­nyug­szik a teste. Az, aki­nek meg­nyugo­dott a teste, bol­dog­ság­érze­tet fog ta­pasz­talni. A bol­dog em­ber tu­data össz­pon­to­sul.’ (Vatthūpama-sutta, MN 7)

Jól tudja ezt már a mo­dern agy­ku­ta­tás is: a do­pa­min nevű hor­mon ter­me­lését éppen ez az öröm­érzet és el­ragad­tatás vált­ja ki; ma­ga a hor­mon az össz­pon­to­sí­tást, a figye­lem fenn­tartá­sát segíti elő.

A gyakor­lásnak egy maga­sabb szintjén a jógi, azaz a gya­korló termé­sze­tesen ke­vés­bé van már ki­szol­gál­tat­va a kül­világ hatá­sai­nak, legyen az zaj, hő­ség, bűz, silány táp­lálék, nem meg­fele­lő szál­lás, han­gyák, dara­zsak, vipera a mos­dóban, vagy nem­rit­kán kissé hib­bant szer­zetes­tár­sak pac­kázá­sai vagy tett­le­ges­sége akár. Ami pedig a „bel­világ” hatá­sait illeti: az ilyen gya­korló min­den to­váb­bi nél­kül ké­pes a meg­fele­lő hoz­zá­állás kia­la­kítá­sára is, ami testi vagy tu­dati dol­gait illeti. Ma­gya­rán meg­ta­nulja, ho­gyan viszo­nyul­jon mind kör­nye­zete, mind pedig ön­maga adott­sá­gai­hoz, mind­ahhoz, ami körü­löt­te és sa­ját magá­ban zajik.

Szerze­tesnek a Buddha eredeti elkép­zelései sze­rint elsőd­lege­sen az a fel­adata, hogy a tu­datát mű­velje (bhā­vanā), vagyis medi­táljon, tisz­títsa meg a tu­datát a szennye­ződé­sek­től, és éb­red­jen rá a dol­gok va­lós ter­mésze­tére, tegye le, enged­je el a vá­gya­kat, bele­értve az újabb meg újabb léte­sülés­re irá­nyu­ló vá­gyat (bhava-taṇhā) is, hi­szen az ál­lan­dó vágya­ko­zás és só­vár­gás (taṇ­hā), kéz a kéz­ben a nem­tudás­sal (avij­jā) – az­zal, hogy nincs fogal­munk, nem tu­dunk a Négy Ne­mes Igaz­ság­ról, a mi­ben­létük­ről – tartja fenn a lét­for­ga­ta­got (saṁ­sāra), és csak sod­ró­dunk, sod­ró­dunk, ka­var­gunk to­vább meg­szám­lálha­tatla­nul sok világ­kor­sza­kon át. Lét­ből ki, lét­be be, szen­ve­dés­ből ki, szen­ve­dés­be be. Ebből van per­sze kiút, meg is lehet sza­ba­dulni, csak akar­ni kell.

Meg kell vilá­go­sodni. Ami­hez meg csak annyi kell, hogy le­épít­sük BIG ME-t, leg­na­gyobb ellen­lába­sun­kat, min­den­nek aka­dá­lyát és kerék­kötő­jét, min­den rossz­nak és baj­nak a gyö­ke­rét a világ­ban. A Buddha fel­tár­ta az utat, s az azó­ta el­telt kö­zel 2600 év során szép szám­mal vilá­go­sod­tak meg em­be­rek – szer­ze­te­sek, szer­ze­tes­nők, vilá­giak –, bizony­sá­gát kínál­va az út (mag­ga) he­lyes­ségé­nek. A kulcs mind­össze annyi, hogy nem a Tant ido­mítom az én szá­jam ízé­hez, ha­nem én ido­mu­lok, de nem a Tan­hoz, ha­nem a Tanba, azaz bele­ido­mu­lok a Buddha tan­épít­mé­nyé­be, a Tant élem, a Tan he­lyes­ségé­be ve­tett tö­ret­len hit­tel, ami a budd­hiz­mus­ban biza­lom, nem pe­dig vak­hit. Úgy ér­zem, érde­mes újra elő­ven­ni ezt a be­jegy­zést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/12/lucara-csakelkeszult-keszult-is-mint.html

Ahogy és ahol kihuny­tak a vágyak, ahogy és ahol nincs már ott töb­bé BIG ME, ott (újra)­szüle­tés sem lesz többé, és akkor meg­halni sem kell. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html ) Ez már a meg­szű­nés, nirodha, ami azo­nos a nir­vánával.

És ez, igen, ez minden gya­kor­ló budd­hista dek­larált célja: el­érni a meg­szű­nés (niro­dha), a meg­sza­ba­du­lás (vi­mutti) álla­potát, a szen­vedé­lyek szerte­fosz­lá­sát (vi­rāga), a kial­vást vagy kihu­nyást (páli nib­bāna, szansz­krit nir­vāṇa), ami­kor is a vá­gyak lo­bogó tüze (rāgag­gi) huny ki. Kia­ludt, ki­hunyt a láng, nincs többé (újra)­szüle­tés. Ez a leg­maga­sabb bol­dog­ság (para­maṁ su­khaṁ), ami­ben em­ber­nek része lehet. A Buddha taní­tásai sem­mi más­ról nem szól­nak, mint a meg­sza­ba­du­lás­ról, vö.

Seyya­thāpi, Pahā­rā­da, mahā­sa­mud­do eka­raso loṇa­raso; evam­evaṁ kho, Pahā­rā­da, ayaṁ dham­ma­vina­yo eka­ra­so, vi­mut­ti­raso.

(Kb.) ’És mi­ként a nagy óce­án­nak, Pahā­rāda, egy az íze, vagy­is sós, ugyan­így a Dham­ma­vina­yá-nak [= a Buddha tan­épít­mé­nyé­nek] is egy az íze, és­pedig a meg­sza­ba­du­lás íze.’ (Pahā­rāda-­sutta, AN 8:19)

Bármilyen külö­nösen hangoz­zék is, bár­milyen ellent­mondá­sos­nak tűn­jék is, va­lódi, ha­mi­sítat­lan bol­dog­ság csak­is ott lehet­séges, ahol nin­cse­nek vá­gyak, to­vábbá nincs érzés.

▲

Tökéle­tes hely persze nin­csen, ponto­sab­ban van azért, a fan­tázia, az áb­rán­dok tar­to­má­nyá­ban, és utó­piá­nak hív­ják: az ógö­rög οὐ /u/ ’nem’ és τό­πος /tó­posz/ ’hely’ össze­téte­lé­ből, vagy­is így együtt ’nem-hely’, hely, ami nincs. Ne is tes­se­nek keresni.

Vala­mi min­dig lesz, ami nem felel meg vala­milyen szem­pont­ból. Mint már el­hang­zott itt fen­tebb, a nem­tet­szés, a ber­zen­kedés, az ellen­szenv (és ha­son­lók), az ezek­ből faka­dó ellen­állás mind-mind a tu­dat ter­méke, létre­ho­zó­juk pedig nem más, mint BIG ME. Minél keve­sebb van be­lőle (mi­nél ki­sebb), an­nál könnyebb az ido­mulás, iga­zo­dás ah­hoz, ami ép­pen van, az áram­lás a törté­né­sek­kel, ha egy­szer ma­guk­kal a dol­gok­kal sem­mi baj nin­csen. (Lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/semmi-baj-dolgokkal-vagy-megis.html )

 

SABBE SATTĀ BHAVANTU SUKHITATTĀ!

 ☸

Tanbeszéd:
a burmai Sayadaw U Cekinda
szerzetes tanítványaival

•••