Kifutunk a világból meg az időből. Továbbá: egy nap az egész a gatyába megy!

Kedves ***,

azelőtt a népek kifutot­tak az idő­ből. Olykor a világ­ból. Érde­mes elkép­zelni a képi­ségét. Meg az ígére­tüket.

Van a Buddhá­nak egy-két tanbe­széde, mely a világ vé­gére ve­zető út­ról szól. Az ere­deti (a páli) azért jobb, mert ott ugyan­az a nyelv­tani eset fe­jezi ki egy szó eset­ragja­ként, amit a ma­gyar (1) -ra/-re-vel, ill. (2) -hoz/-hez/-höz-zel fejez ki. Vagyis a Buddha világ vé­gére ve­zető útja egy­ben a világ végé­hez is ve­zető út – és így máris MÉG IZGAL­MA­SABB ez a kérdés! 😂 Mennyi izga­lom!

Főleg hogy a Buddha azzal foly­tatta, hogy „sima” („egy­szerű”) oda­uta­zás­sal/-mene­tellel nem is lehet elér­ni a világ végét, ugyan­akkor per­sze a világ­nak igenis van vége = vége van, és oda el is lehet jutni. Itt olvashat erről: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ayam-vuccati-ariyassa-vinaye-loko-ezt.html

▲

Idő mint olyan nincs is, kedves ***! 😂 Mint ahogy moz­gás sin­csen. Annyi baj le­gyen: az em­bert ezek a dol­gok is jól meg­vezetik!

Azt írja, hogy „roha­nok a nagy SEM­MIBE!” – És azt nem kér­dezi meg magá­tól, hogy hon­nan rohan a sem­mibe? Érde­mes azt is meg­néz­nie, hogy ha a „sem­mibe” rohan, akkor ott mégis mi van? Van vala­mi egy­álta­lán? Ahol ugyan­is „sem­mi” van, ott csak akad vala­mi, vagy nem … ??? 😂 Tetszik tudni … a sem­mi az a hely, ahol még „sem­mi” sin­csen! Ahol ugyan­is „sem­mi” van, az már vala­mi, ami ott van. A sem­mit el sem tud­juk kép­zelni magunk­nak: ahogy arra gon­do­lunk, hogy „sem­mi”, már gondol­tunk vala­mire, vagyis a sem­mi kép­zete és fo­galma meg­jelent a tudat­ban, s ezzel „vala­mi”-vé avan­zsált.

▲

Jaj de rég volt itthon... Nem akar vissza jönni?? 😂 Viccet félre­téve... Szo­morú a hely­zet.. Na­gyon. – Tényleg vicces kedvé­ben lehet! Szük­ség is van rá! Olyan ez vala­hol, mint az öre­gedés meg a le­épü­lés: ha meg­fogunk ben­nük vala­mit, ha észre­ve­szünk ben­nük vmi mulat­ságo­sat, móká­sat – úgy is lehet­ne mon­dani, hogy tragi­komi­ku­sat –, akkor ne­vetni is képe­sek le­szünk rajta, ha más­képp nem, hát KÍNUNK­BAN! Tetszik en­gem érteni? Szamár­fület kell mu­tatni oly­kor a dol­gok­nak! Itt az embe­rek szíve­sen nevet­nek egy jót kín­juk­ban: még az Ambu­luwá­wa köz­pont­ban for­dult elő rend­szere­sen, ahol vol­tunk egy páran az én kor­osztá­lyom­ból, hogy hol ez, hol az tá­pász­ko­dott fel a padló­ról nagyo­kat nyög­dé­cselve … én meg kedve­sen és ártat­lanul moso­lyog­tam (belül meg jót somo­lyog­tam) mind­ehhez, és rend­sze­rint meg­szólal­tam: jarā pi duk­khā (dzsa­rá pi duk­khá), ’bizony szen­vedés az öre­gedés és le­épü­lés’, mire a ked­ves érin­tett hango­san fel­neve­tett. – Igen, a déli budd­hiz­mus kultú­rája már csak ilyen: tud­juk jól, mi van, mi vár ránk stb., job­bat meg amúgy se tehe­tünk, mint.

Egy 75 éves lon­doni bará­tom­nak írtam meg még ta­valy egy régi emlé­kemet a „víz­mű­vek” kap­csán (ő emle­geti így: water­works). 1968 nyara talán, Ara­don, láto­gató­ban a nagy­mamá­nál – vagy ugyan­ott, csak ké­sőbb? 1972 táján? Nem tudom. Ott ül­tünk hár­man, két otta­ni, velem egy­idős haver meg én, egy tera­szon. Vala­mi üdítő­félét fo­gyaszt­hat­tunk. Kamasz-élce: egyi­kük elő­adta nagy kajá­nul, mint vala­mi kikezd­hetet­len igaz­ságot, misze­rint az utol­só csepp min­dig a ga­tyába megy. – Ez azért jutott nekem né­hány éve az eszem­be, mert így öre­gedő­ben, tet­szik tudni, nem­csak az utol­só csepp megy oda, ha­nem gyak­ran saj­nos már az első is (vagy még több!!!), ott kezdi, ott köt ki, ha nem érünk idő­ben oda vala­hová, ahol p***ni lehet.

És az hagy­ján, hogy ezt meg­írtam az én régi jó bizal­mas bará­tom­nak Lon­donba, de hozzá is tet­tem rög­vest: a leg­izgal­ma­sabb majd az lesz, ami­kor az egész megy a gatyá­ba! 😂 Hát nem, ***? – Remek volt a fogad­tatása! Annyi­ra tet­szett neki, hogy azon mele­gében to­vább is küldte! 😂 A meg­fele­lő kor­osz­tály­nak per­sze, akik ezt iga­zán érté­kelni tudják.

▲

Forgas­son ki min­dent, amit ír nekem – ami a későb­bie­ket tölti ki a mél­jében. Igen, kifor­gatni: le­gyen kívül a bélés. Állít­son min­dent a feje tete­jére. Vegye min­den­nek az ellen­kező­jét | az ellen­tett­jét. Szomorú? Úgy a jó, ha szo­morú. Na és? – Egye­dül van? Az mit tud? Tessék elő­kotor­ni a kér­dés­özönt, amit még régeb­ben küld­tem egy­szer, és bele­vágni. Körbe­járni. Min­dent. Ízekre szedni. Szét­szedni. Újra össze­rakni: miért baj, ha? Miért baj az, hogy? Mi a baj azzal, hogy? Mi? Mi? Min­dent meg­kérdő­jelezni, min­den állí­tás­nak vagy meg­álla­pítás­nak az érvé­nyes­ségét, mert­hogy ez is mind-mind a meg­veze­tettsé­günk, mi pedig be­dőlünk. MIN­DEN­NEK bedő­lünk.

Nem tudom merre tovább.. Nem szíve­sen csiná­lom azt se amit most csiná­lok. Tény­leg egy tapo­só malom az egész élet. Semmi értel­me. – Erről már volt szó, nem is szeret­ném ismé­telni magam. A bezárt­ság-blog­ban találja az alap­vető meg­köze­lítés­módot. Tessék újra elol­vasni: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/04/bezartsag-nem-akarjak-inkabb-vegre.html

Értelme igazá­ból annak van, amit ugyan­csak el­mond­tam már kis­millió­szor: tenni róla, hogy többé ne kell­jen újra meg­jelen­nie vala­mi­lyen (vala­me­lyik) létfor­mában. – Remé­lem, ezt a be­jegy­zést már jól isme­ri: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/05/hol-szeretnel-ujraszuletni-egy-kulonos.html

Boldog nem leszek, sehol. – De. De lesz: ha akarja. Bár­hol. Most még nem akarja. Jobb, ha ezt elhi­szi nekem. – Én nem tudok bol­dog lenni. – Nem lehet ’tudni’. Képes­nek lenni. Az nem így műkö­dik. Amúgy pedig: miért akar min­den­áron bol­dog lenni?

▲

A legjob­bakat mind­nyá­juk­nak,
barát­ság­gal, mettá­val:
Bhanté Vilásza

 

Van ott valaki...? Valami...???

▲