Ayaṁ vuccati ariyassa vinaye loko, „ezt hívják a Magasztos tanításában világnak” —

Még egyszer azokról a világokról

Vagyis azt hívják világnak, aminek révén a világban valaki észleli (lokasaññī hoti) és megismeri, felfogja a világot (lokamānī). A ’világ’ (loka) jelenti ezt a mi világunkat, jelenti a kozmoszt, a világmindenséget.*

*Minden magyar fordítás ebben a bejegyzésben Luangtá Vilásza munkája.

Adva tehát egy (tetszőleges kiterjedésű) világ, melyben valaki észleli-érzékeli ezt a világot és megismeri, felfogja, megérti, „aminek révén” pedig mindez lehetséges, az nem egyéb, mint az érzékelés hat szerve, vagyis a szem, a fül, az orr, a nyelv, a test, valamint az elme vagy tudat. Ezeknek révén észleli az ember a világban a világot, ezek révén ismeri meg, fogja fel, érti meg.

Voltaképpen egy kérdéssel kezdődött. Történt ugyanis, hogy a Buddha egy nap azt állította a szerzeteseinek, hogy a világ végét megismerni, látni, valamint odautazással elérni nem lehet, ugyanakkor a szenvedésnek véget vetni mindaddig nem lehet, míg el nem érünk a világ végére.

Ezzel a rejtélyes kitétellel nyit a Lokantagamana-Sutta, vagyis a ’Tanbeszéd az utazásról a világ végére’ (SN 35.116). A Buddha nem mondott többet, csak ennyit, aztán fölállt, és távozott. A jelenlévők nem voltak képesek értelmezni az állítást, és ezért a Buddha jobbkezéhez, a Nagytiszteletű Ānandához fordultak, aki feltárta nekik, hogy „azt hívják világnak, aminek révén a világban valaki észleli és megismeri, felfogja a világot. Ezt hívják a Magasztos tanításában világnak.” És minek a révén észleli, ismeri meg és fogja fel az ember a világot? A hat érzékszerv révén. Más szóval a világ nem más, mint az ember hat érzékszerve — a buddhizmus, mint itt is látható, a tudatot (az elmét) a hatodik érzékszervnek tartja.

Ezt értette hát a Buddha — a Magasztos — azon, hogy a világ végét megismerni, látni, valamint odautazással elérni nem lehet, ugyanakkor a szenvedésnek véget vetni mindaddig nem lehet, míg a világ végére el nem érünk. A szuttában még megtudhatjuk, hogy ezután a szerzetesek a Buddha színe elé járultak, hogy beszámoljanak neki a Nagytiszteletű Ānanda értelmezéséről, amit a Buddha elismeréssel nyugtázott: „Ānanda egy bölcs, szerzetesek, Ānanda nagy tudású! Ha tőlem tudakoltátok volna a jelentését ennek a kitételnek, ugyanolyan módon magyaráztam volna el nektek, mint ahogyan Ānanda elmagyarázta. Ez a jelentése, ez az értelme, így véssétek emlékezetekbe.”

Ezzel azonban még nincs vége. Egy másik tanbeszédben, amit a Buddha egy bizonyos Rohitassa nevű dévának mondott, a déva azt tudakolja a Buddhától, hogy vajon odautazással megismerhető-e, látható-e a világ, meg hogy el lehet-e érni a végére, ahol az ember nem születik meg, nem öregszik, nem hal meg, és nem születik újra?

A Buddha válasza ismerős lesz már, legalábbis részben: „Ami azt a végét illeti a világnak, barátom, ahol az ember nem születik meg, nem öregszik, nem hal meg, és nem születik újra — nos, azt bizony odautazással megismerni, látni vagy elérni nem lehet.” (Rohitassa-Sutta, SN 2.26)

Rohitassa ekkor feleleveníti egyik korábbi életét a múltból, s elmondja a Buddhának, hogy minden vágya az volt, hogy elérje a világ végét — utazással —, de végül meghalt útközben anélkül, hogy elérte volna a világ végét. És borzasztó lelkes, hogy a Buddhától ilyen csodálatos állítást hallhat, mire a Buddha értésére adja, hogy igen ám, de „a szenvedésnek véget vetni mindaddig nem lehet, míg a világ végére el nem érünk.” Szóról szóra ugyanaz hangzik el, mint az előző tanbeszédben, majd a Buddha ezzel folytatja: „Azt hirdetem, hogy ebben az ölnyi magas, érzékeléssel (sasaññī) és tudattal felruházott (samanaka) testben, és semmi másban nem keletkezik és szűnik meg a világ, [ebben az ölnyi magas, érzékeléssel és tudattal felruházott testben, és semmi másban] nem található a világ megszűnéséhez vezető út.”

Megdöbbentő, lélegzetelállító felismerése volt ez a Buddhának, amit egy rövid verssel kerekített le, s melynek lényege, hogy utazással a világ végét elérni nem lehet, ám az a bölcs, aki végigjárta a spirituális ösvényt, elérte a világ végét, megismerte, immár békesség tölti el, nem vágyakozik se ez után, se egy másik világ után. Eljutni a világ végére tehát annyit tesz, mint hogy a törekvő ember megszabadul, hiszen olyan „helyre” ért, ahol nincs több születés, öregedés, halál és újraszületés.

Két további tanbeszéde a Buddhának egyrészt a dukkha, ’a dolgok nem kielégítő volta; fájdalom, kín; szenvedés’ (Dukkha-Sutta, SN 12.43), másrészt a világ kérdését veszi elő (Loka-Sutta, SN 12.44), és lényegében egyenlőségjelet tesz a kettő közé:

„Mi a dukkha eredete („keletkezése”), szerzetesek? A szem és a látható forma (alak) függvényében jön létre — keletkezik, támad — a szem tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ez a dukkha eredete („keletkezése”).

A fül és a hangok függvényében … Az orr és a szagok függvényében … A nyelv és az ízek függvényében … A test és a tapintás tárgyai függvényében … A tudat és a tudati jelenségek függvényében jön létre az elme tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ez a dukkha eredete („keletkezése”).

Na de mi a dukkha megszűnése, szerzetesek? A szem és a látható forma (alak) függvényében jön létre a szem tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ennek a sóvárgásnak maradéktalan eltűnésével és megszűnésével egyetemben azonban a ragaszkodás is megszűnik; a ragaszkodás megszűnésével megszűnik a létesülés; a létesülés megszűnésével megszűnik a születés; a születés megszűnésével megszűnik az öregedés és a halál, bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés. Ilyen ennek a tengernyi szenvedésnek (dukkha) a megszűnése. Ezzel megsemmisül a szenvedés.

A fül és a hangok függvényében … Az orr és a szagok függvényében … A nyelv és az ízek függvényében … A test és a tapintás tárgyai függvényében … A tudat és a tudati jelenségek függvényében jön létre az elme tudatossága. Hármójuk találkozása az érintkezés. Az érintkezés mint feltétel függvényében jön létre az érzés; az érzés függvényében a sóvárgás. Ennek a sóvárgásnak maradéktalan eltűnésével és megszűnésével egyetemben azonban a ragaszkodás is megszűnik; a ragaszkodás megszűnésével megszűnik a létesülés; a létesülés megszűnésével megszűnik a születés; a születés megszűnésével megszűnik az öregedés és a halál, bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés. Ilyen ennek a tengernyi szenvedésnek (dukkha) a megszűnése. Ezzel megsemmisül a szenvedés.”

Ami a világ keletkezését és megsemmisülését illeti, a levezetés annyiból tér el, hogy a világ eredetét felvezető részben találjuk azt a sorozatot, ami a dukkha összefüggésében a megsemmisülést taglaló passzusban szerepel:

„ […] a sóvárgás függvényében a ragaszkodás; a ragaszkodás függvényében a létesülés; a létesül függvényében a születés; a születés függvényében az öregedés és a halál, bánat, siránkozás, kín, fájdalom és kétségbeesés jön létre. Ez a világ eredete, szerzetesek.”

A Négy Nemes Igazság is a dukkha tényének kinyilvánításán túl (dukkha-sacca) a dukkha keletkezéséről (létrejöttéről) — samudaya-sacca —, a dukkha megszűnéséről — nirodha-sacca —, valamint a dukkha megszűnéséhez vezető útról — magga-sacca — szól.

És hogy még teljesebb legyen a kép: a Lokāyatika brāhmaṇa / Lokāyatika c. tanbeszédben (AN 9:38) is az a kérdés egyebek mellett, hogy utazással nem lehet elérni a világ végét stb., mint az elsőként bemutatott tanbeszédben, a világ definíciója ezzel szemben némileg eltér: Pañcime, brāhmaṇā, kāmaguṇā ariyassa vinaye loko’ti vuccati, azaz az érzéki örömöknek ezt az öt (kellemetes és kívánatos, tetszetős és mégis kínzó) tárgyát hívják a Magasztos tanításában világnak — ám itt nem szerzetesek (bhikkhave) a megszólítottak, a tanbeszéd címzettjei, hanem brāhmaṇā, vagyis bráhmanok.

***

Énbennem, ebben a testben van a világ, énbennem jön létre, és énbennem múlik el, énbennem szűnik meg. A képződmények világa ez, más szóval a tapasztalatok, az érzékszervi tapasztalás világa.

És ennek a világnak van vége, el is lehet érni a végére: ott az út, amit a Buddha feltárt, csak végig kell menni rajta, a világ megszűnéséhez vezető úton. —

]