Találkozások —

„véletlen”, szervezett és/vagy meg nem történt találkozások

A buddhizmusban nem ismerünk olyat, hogy „véletlen”: akkor használjuk — mármint a hétköznapi nyelvben, a köznyelvben —, amikor nem tudjuk az okát valaminek, ami bekövetkezett. Minden feltételekhez van kötve; minden, ami csak létrejön, kiváltó okok hatására, feltételek függvényében jön létre. Más lapra tartozik, hogy egy-egy esemény bekövetkezésének sok-sok kiváltó oka lehet és van is, mint ahogy feltételből is több van. Az, ami éppen bekövetkezik, most következik be, a mindenkori jelen pillanatban, ám kiváltó okai, a feltételek, melyeknek függvényében ebben a jelen pillanatban, vagyis most bekövetkezik, mind a múltban vannak: sok-sok múltbéli kiváltó ok és feltétel teszi azt, ami a jelen pillanatban éppen és ahogyan van, azaz fennáll.

Mi sem természetesebb, mint hogy gyarló, megvezetett, világi emberként sose leszünk képesek maradéktalanul feltérképezni ezeket a kiváltó okokat, illetve feltételeket. Némelyiküket még talán igen, de legtöbbjüket nem. Itt — és ezért — lép színre magyarázatként a „véletlen”.

Ez a nem létező véletlen tette a minap, hogy a szerzetes mit, pontosabban kit nem lát, útban a Szt. István körúton a villamosmegálló felé, mint egy Krisna-tudatú hívőt, egy ifjú embert, szólóban, megfelelő öltözetben, karján egy kisebb rakás könyvvel. A fiatalember hamar észrevett, már mosolygott is nagy barátságosan, s amikor odaértem hozzá és jó napot kívántam neki, közölte, hogy lám, én is narancssárgába öltöztem, mire megemlítettem neki, hogy hiteles, igazi buddhista szerzetes lennék, a burmai, illetve thai hagyományból.

Nem időztem vele hosszasan, mivel máshová is el akartam még menni, pedig egyértelmű volt, hogy szívesen bonyolódott volna bele egy kis térítősdibe, mármint az ő részéről … Mutatta is lelkesen a legfelső kötet borítóját: Védák. Hát igen, azok a védák. Én azonban mosolyogtam, mondtam neki, hogy én nagyon jól megvagyok a Buddhával, köszönöm szépen, és hogy én már csak a Buddha tanbeszédeit olvasom — és itt hozzá is tehetem: meg néhány bölcs és tudós szerzetes bölcs és tudós írását és tanítását —, majd rövid úton elbúcsúztam tőle, ő meg egy Hare Krisná-val engedett utamra.

Ez volt az első eset, hogy buddhista szerzetesként ne csak tisztes távolból lássak, de bele is fussak egy Krisna-tudatú fiatalemberbe és néhány szót váltsak vele. Az efféle belefutások mindennaposak voltak a Buddha korában az ókori Észak-Indiában. A déli buddhizmus nem kevés, páli nyelven megőrzött szövegében lehet ilyen találkozásokról olvasni, és „természetesen” mindig a történet buddhista szerzetese lesz az, aki a másik felet — valamelyik vallási szekta vagy közösség hívét vagy tagját, brāhmaṇá-t, paribbājaká-t, vagy éppen egy samaṇá-t — meggyőzi (ha úgy tetszik: megtéríti), azaz az illető nagy örömében és felbuzdulásában ott helyben elkötelezi magát a Buddha és a tanításai mellett. Fordított felállással ezzel szemben nem találkozhatni a szövegekben, ami persze nem zárja ki, hogy nem fordult elő ilyesmi. Nyilvánvaló, hogy a déli — páli, théraváda — kánon ókori összeállítóinak („szerkesztőinek”) nem állt érdekében olyan szöveg elhelyezése a többi között, ami, úgymond, ellenpropaganda.

A Buddha értette a dolgát, továbbá mindaz, amit feltárt, annyira gyakorlatias, annyira racionális, annyira a józan észre apellál, képesen arra, hogy kinyissa az emberek szemét, továbbá annyira meggyőző, hogy az ilyen megtéréssel végződő találkozások — amik mind a Buddha színe előtt játszottak le, s amelyekre a kíváncsisága és/vagy polemizálhatnékja vitte el a mindenkori látogatót a Buddhához — rendre a megtérő elismerő, lelkendező szavaival zárulnak.

Szervezett találkozója a szerzetesnek más vallás szerzeteseivel csak majdnem volt, sajnos.

Ez a szerzetes mindenképpen szeretett volna például eljutni Asztrik atyához Pannonhalmára. Akkor még Asztrik atya volt a főapát, aki annak idején a Dalai Lámát is fogadta Pannonhalmán.

Ez a szerzetes nem eszmét akart vele cserélni, hanem a bencés gyakorlatról szeretett volna hallani. Mindezen túl szívesen maradt volna ott a szerzetes néhány napra, hogy láthassa egy bencés kolostor mindennapjait, részt vehessen az életükben, és hogy elbeszélgethessen például a transzcendenciá-ról, az ő meditatív-kontemplatív gyakorlatukról.

E-mailek váltása volt, még Thaiföldről, aztán itthonról — látogatás már nem. A kiváltó okok, a feltételek nem voltak meg hozzá, ezért a szervezkedésből végül nem lett találkozó, nem tehettem tiszteletemet Asztrik atyánál.

Ugyanígy nem voltak meg a kiváltó okok, a feltételek, amikor ezt a szerzetest hivatalos intéznivalója Münchenbe vitte, ám épp akkor alig volt szabad szálláshely a városban. Az ottani nagy buddhista templommal eleve nem vettem fel a kapcsolatot, mivel korábban már írtam nekik egyszer, de a „keine Antwort ist auch eine Antwort” (kb. ’az is válasz, ha nincs válasz’) elvéből indulhattak ki, és sűrű hallgatásba burkolóztak. Kínomban aztán körülnéztem a neten, milyen katolikus szerzetesrend működik ott. — Végül a ferenceseket néztem ki magamnak, és küldtem nekik néhány sort. Mondanom sem kell, hogy az ő gyakorlatuk is érdekelt volna. Erre a mélre már jött kurta válasz, rideg, hivatalos stílusban: náluk nincs hely arra, hogy elszállásoljanak. — Annyi baj legyen!

A vonaton odafelé azonban ugyancsak ez a nem létező „véletlen” tett egy érdekes, felemelő találkozást. A közvetlenül mellettem lévő helyre egy fiatal lány készült leülni, oda szólt a helyjegye, ami sajnos nem működik, mivelhogy nem ülhetek még egyazon lócán sem egy nővel, nemhogy közvetlenül mellette! Sok megértést nemigen tanúsított, de szerencsére láttam, hogy mögöttem, az ablaknál egy férfi ül, aki osztrák volt. Röviden értésére adtam, miről van szó. Már pattant is fel, hogy átüljön a mellettem lévő helyre.

Mihelyst tisztáztuk, hogy én buddhista szerzetes vagyok, beszédbe elegyedett velem: egy csomó nyitott kérdése volt a buddhizmus vonatkozásában, én meg nem győztem válaszolni. A végén arra is megkért, hogy készítsek számára egy kisebb vázlatot, és kérte a páli szakkifejezéseket is.

Amikor aztán nekem nyílt alkalmam arra, hogy kérdezzek, megtudakoltam tőle, mivel foglalkozik Linzben, merthogy oda készült. Ő jezsuita, szólt a mosolyogva felkínált válasz, és már lebbent is a nyitott blézer, amit viselt. A blézer alatt feltárulkozott bordó pólója, a szívtájékon pedig a rend emblémája az IHS-monogrammal …

Ez bizony megérintett. Boldog voltam, hogy mellette ülhetek, hiszen ritka alkalom volt, ritkán adódik ilyesmi. Mindenfélét kérdeztem tőle, ő meg lelkesen válaszolt. Így megtudhattam tőle többek között azt is, hogy a jezsuitáknál tevékenységük alapján elkülönülnek azok, akik oktatnak, és azok a kisebbségben lévő szerzetesek, akik a világtól elvonultan, szerzetesközösségben élnek. — Érdekes és emlékezetes találkozás volt ez azon a vonaton.

2016-ban az esős évszakot Mánfán, töltöttem, Pécs és Komló között. Alkalmam volt egyszer kedves barátomékkal, pártfogóimmal ellátogatni az ugyancsak Baranyában, Magyarszéken található Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett kolostorába.

Felemelő látogatás volt. A nem létező véletlen tette, hogy elmenőben találkoztunk az egyik nővérrel, amiből rövid beszélgetés lett. A nővér nagyon mély benyomást tett rám, átjárt a szelídsége, a szeretet, amit árasztott, a jóság, a belső béke …

Ugyancsak 2016-ban, útban hazafelé, a kairói repülőtéren feltűnt egy idősebb, szakállas és szemüveges kopt pópa, nagy aktatáskával a kezében. Komor volt az ábrázata, ezzel a komor ábrázattal, bizalmatlanul nézte ezt a szerzetest, aki akkor még ráadásul tolókocsiba is kényszerült, legalábbis repülőtereken, mivel előtte két hónappal műtötték szárkapocscsont-töréssel Bangkokban.

Én örömest váltottam volna vele néhány szót. — Végül egy gépen repültünk: ő is Pestre jött.

Az idén, útban visszafelé Srí Lankáról, Dubaiban szálltam át. És majdnem beleszaladtam a csoportjukba, ahogy ott szedtem a lábam, és a figyelmem a feliratokon lógott, kevésbé az egyéb környezeten: hindu papok, bráhminok kisebb csoportja próbált tájékozódni, akárcsak én, kíséretükben indiai világiak. Későn vettem észre, hogy egészen közel kerültem hozzájuk, s úgy mentem el előttük, ahogy az elő van írva buddhista szerzetes számára: tekintet a földön, nem nézünk se föl, se oldalra, nem forgolódunk, s így haladunk méltóságteljes léptekkel. Éreztem, hogy figyelnek, némán. —

Hát igen, az a régi, pontosabban ókori nagy vetélytárs … az akkori bráhminok. Ugyanakkor a Buddha térítőtevékenységére nézve a legnagyobb kihívást kortársa, a Nigaṇṭha Nātaputta jelentette, akit nem buddhista összefüggésben más néven ismernek, és ő is egyfajta vallásalapító volt: Mahāvīra, a ’Nagy Hős’, vagy Jina, a ’Győzedelmes’, aki a dzsainák vagy dzsainisták hagyományában a 24. tīrthaṅkara vagy tirthankar (’gázlóépítő/-csináló’).

(A képek vonatkozásában lásd a cikk végén a jegyzetet!)

Egyszer meg muzulmán zarándokok népes csoportja közé keveredtem másodmagammal szerzetesként 2015 júniusában Isztambulban, a repülőtéri tranzitban. A gépen utazott egy nyugati szerzetestárs is, a thai erdei hagyományból. És akkor ott, a tranzitban — mint megtudtuk: algériai — zarándokok között kötöttünk ki a terelőkorlátok közé szorítva. Különös látványt nyújthattuk, a két phra farang, nyugati szerzetes, körülvéve fehérbe öltözött, Mekkába tartó muzulmán hívőkkel.

Ebben a világméretű modernkori nyüzsgésben minden beleakad mindenbe: korábban hallani is alig hallottak egymás létezéséről, ma pedig ott tartunk, hogy kezdik egymást közelebbről is megismerni. Mi több, párbeszéd is van már. Párbeszéd persze csakis ott és akkor lehetséges, ahol és amikor az érintett két fél egyáltalán hajlandó a párbeszédre. Erőszakot hirdető, gyűlöletet szító szélsőségesekkel nemigen jön össze se vallási, se politikai párbeszéd, márpedig gyűlöletet szító, erőszakhoz folyamodó szélsőség mindenhol van, még a buddhizmusban is — ez utóbbi azért lepi meg annyira a világot, mert korábban ismeretlen volt a buddhista gyűlölet és terror, de ebben a modern korban felütötte a fejét és mérgez. Kár, mivel éppen hogy a buddhizmus volt az, ami az erőszakmentességével és hallatlan ésszerűségével térített, feltétlen szeretetével és türelmével, beleértve a vallási türelmet-toleranciát is.

A vallások — leginkább persze misztikus irányzataik — transzcendenciában gondolkodnak, a világ meg- és túlhaladásában, csak éppen az utak térnek el egymástól. A théraváda buddhizmusban nincsenek ugyanakkor misztikus irányzatok, mint amilyen pl. az iszlámban a szufi, vagy a középkori dél-német misztika, vagy éppen a barokk törekvései pl. Jakob Böhmé-vel és Angelus Silesius-szal. A théraváda buddhizmus tantételei mind a világ meghaladásáról szólnak, az egyén megtisztulásáról, majd kiszabadulásáról a saṁsārá-ból — létforgatagból —, ami nem egyéb, mint az újraszületések kezdet és vég nélküli láncolata. Önerőből kell azonban elérnie a megszabadulást, amihez a buddhák csak az utat mutatják meg a törekvőnek: az utat neki magának kell végigjárnia. A megváltóm én magam vagyok, itt bent van a megváltó, énrajtam áll vagy bukik a megváltás.

***

NB. A két fénykép megtévesztő. Azt kell tudni róluk, hogy mindkettő dzsaina vonatkozású: az elsőn a bejegyzésben említett Mahāvīra ülőszobra látható az indiai Rádzsasztánban lévő Śrī Mahāvīrji nevű dzsaina zarándokhelyen: ez bizony a meditáló Buddha is lehetne, de nem az. — A másik képen egy XIX. századi indiai miniatúra a 24 tirthankar-ral. — Mindkét képet a Wikipediá-ból vettem át, a Mahāvīra-, ill. tirthankar-cikkből. —

]