Nesze semmi, fogd meg jól! —

Gondolatok egy szép magyar (köz)mondás ürügyén

Ha történetesen április elseje lenne, akkor széles mosoly kíséretében felkínálnám ezt a kedves mondást a köznek annak bizonyságául, hogy lám, a buddhizmus bizony magyar találmány volt, csak elfelejtették annó szabadalmaztatni. És így már megint kitoltak velünk, szegény magyarokkal, mert velünk mindig csak kitolnak, pedig mindent mi találtunk fel, legelőször is a spanyolviaszt, és mi adtunk és adunk mindenkit, aki csak számít, Istentől kezdve Jézuson át mindenkit, amire az a bizonyíték, hogy magyarul beszélt és beszél mindenike. Az egész világmindenség magyar és/vagy magyar eredetű, mindenki magyar — csak éppen befogadni nem akaródzik őket, mert ha közelebb találnak jönni, kezdenek nekünk valamiért nagyon nem tetszeni, és mintha már nem is lennének annyira magyarok. Velünk amúgy nem volt semmi baj, ahogy közeledtünk, mármint kifelé, be is fogadtak ott minket rendre, példul 1956-ban, át az osztrák határon (pedig azt se kérdeztük, szabad-e belépnünk), olyan 200 ezren mentek el akkor, de korábban is vándoroltunk már mindenfelé, Amerikába például másfél milliónyian tántorogtak ki, annyira élhető és emberi, jó világ volt ez itt errefelé már akkoriban is, és akiknek az lenne a dolguk, hogy élhetőbb, emberibb és jobb világot teremtsenek itt, leginkább arról tettek, tesznek most is, és fognak is tenni derekasan, hogy maradjon eztán is ez az ország olyan, amilyen („édes Istenem, ez egy ilyen ország”) — szüljetek csak bátran, hogy legyen, aki tömegével elvándorol majd innen kevésbé önsorsrontó tájakra a jövőben is! A magyar hagyományőrző nemzet, szereti őrizni a hagyományait: ezt is őrzi, ragaszkodik hozzá, de nagyon, hiszen ez is szép hagyomány, ha jobban belegondolunk. — Horror vacui. (Csak persze nem úgy.)

Mint kiderült nemrég a piacon, az még csak hagyján, hogy magyarul már vagy harmincezer éve írnak, de a Buddha is természetesen magyar volt: ez a név ugyanis nem egyéb, mint a magyar Buda. — Amúgy, mint tudjuk, a „Buddha” nem is név, hanem egy befejezett melléknévi igenév ’az, aki ráébredt a dolgokra’ jelentésben. — Bizony. Ebből a réges-régi magyar személynévből ered az, hogy „Buddha”, ha egyszer magyar volt. Én meg hozzáteszem: a ranguni főpályaudvart is természetesen a mi Budánkról nevezték el, csak a veresi piacon nem tudnak (még) róla: Buda-dzsí, amiben az utótag nem tévesztendő össze pl. a bhanté-dzsí vagy guru-dzsí, baba-dzsí stb. -dzsí-jével. Így írják burmaiul: ဘူတာကြီး — (Ha nem jelenne meg az írás, a Padauk nevű fontot kéretik telepíteni a számítógépre.)

Elhangzott még egy-két patinás, a történelem ködéből elősejlő név, hun is, igazolandó, hogy márpedig ez itt kérem a nagy történelmi tényállás, csak arra nem emlékszem, az elhangzott-e egyáltalán, hogy borozgattak-e így együtt, avagy söröztek, vagy csak üldögéltek békésen, amit az én tudatom fantáziál bele abba a népiesen etimologizáló reggelbe.

Annyi baj legyen. Egy-két ezer év ide vagy oda, ugyan kit érdekel? Az egyebekről nem is beszélve. Hanem támadt egy ötletem, és az első adandó alkalommal el is sütöttem, nevezetesen azt, hogy pontosítani kell: a Buddha nem magyar volt, hanem cigány. Emberünk megrökönyödve hallgatta, én pedig kedvesen tudakoltam tőle, hogy ezt, ugye, nem hallgatja szívesen. Bizony, nem hallgatta szívesen. A szemébe néztem, mélyen; szúrt a tekintetem, ahogy megismételtem: márpedig a Buddha cigány volt. Indiában született, élt, tanított, ahonnan a cigányok is jöttek, mondtam neki. — Nem szólt.

A Buddha útján szerencsére tökéletesen mindegy, ki honnan jött és jön, ki milyen feliratú dobozba szuszakolja bele magát, milyen a bőre színe, hogy hívják a nemzetségét, mi az anyanyelve, a hite, őt hogy hívják. Egy az érdekes: hová tart, merre, mármint a Buddha útján, azon az úton, amit a Buddha megélt, feltárt és tanított. Az az érdekes, hogy üdvös-e — önmagára és másokra nézve egyaránt —, amit és ahogyan cselekszik, szóban, tettben és gondolatban, avagy ártalmas. Árt-e önmagának és másoknak, avagy sem, rontja-e tulajdon sorsát meg a másokét, avagy sem.

A Buddha útján elengedünk és leteszünk, ami szöges ellentéte a görcsös kapaszkodásnak és ragaszkodásnak. Elengedünk és leteszünk, ami által megkönnyebbülünk — és szabadok leszünk. És ellentétben a címadó mondásban szereplő „fogd meg jól!”-lal, a semmit is elengedjük. Más szóval ezzel a semmi-vel sem azonosulunk, hiszen ez a semmi sem a miénk, eleve semmihez semmi közünk, így hát ehhez a semmihez (suñña/suññatā) sincsen.

Ugyanakkor első látásra a címadó mondás akár nagy kitolás is lehet: odaadok valakinek valamit, a markom csukva, valamit rejt, de csak a semmit. Kinyitom a markom, üres, nincs ott semmi: Nesze semmi, fogd meg jól! — Kitolásról azonban szó sincs. Egyrészt a Buddha kinyilvánította a szerzetesei előtt: nem dugdos előlük semmit, mindent föltár nekik. Másrészt adva a lótusz szíve, a legutolsó, a legbelső mag, ami még rejt(het) magában valamit, ám ha ez a legbelső szirom is kinyílik, kiderül, mi az, amit rejtegetett. A semmit rejtegette: ez a lótusz titka, hogy ott legbelül nincsen semmi. Üres. Ezt a semmit, ezt az ürességet kell meglátni és megélni. Hogy itt bent minden üres, de nem csak bent, kint is, amennyiben a dolgoknak nincs önvalójuk, önlényegiségük, nincs énjük, nélkülözik az én-t, üresek. Nincs maradandó szubsztancia, ami ide-oda menne tovább valahová: ez a lét három ismérve közül a legnehezebben emészthető, az anattā ’nem-én’ tantétele, igazi, felbecsülhetetlen kincs, érték, drágakő, ék a javából, ratana.

Kitolás annak, aki kitolásnak nézi: kitolás annak, aki mindig mindent elkap, megragad, mindenbe beleragad (és ott is ragad), mindent jól megfog; aki mindenhez görcsösen ragaszkodik, még a semmihez is — még a semmi is kedvesebb számára a semminél, pedig ezt a semmi-t is el kell engedni, le kell tenni. A jelenségek üresek, mint ahogy a folyamatok is üresek. A semmi tényleg semmi, nem pedig valami, ami a „semmi” névre hallgat.

1986 táján volt. Stuttgartban éltem akkor, és szerdánként az ottani Magyar Katolikus Misszióban tanítottam az egyre népesebb magyar közösséget németre: valamiért újabb disszidálási hullám volt akkortájt Magyarországról, és akik Svábföldre mentek, előbb-utóbb eltaláltak H. atyához. Nehéz volt már akkoriban jogalapot találni a maradáshoz, ezért aztán hol kanadai vízumkérő lapot kellett velük töltögetni, hol ausztrált vagy éppen amerikait. Nos, az egyik ifjú honfitárs valamilyen apropóból egyszer csak közölte velem, hogy a magyar-japán rokonságnak (egyik?) bizonyítéka a mi isten szavunk, mivelhogy ez a -ten utótag azonos a japán tennó szó előtagjával, márpedig a tennō, 天皇 , ’császár; tkp. „égi uralkodó”’, isteni eredetű. Való igaz: a megfelelő írásjegy, 天 , azt jelenti, ’menny, ég’. Csakhogy.

Legkésőbb 1989 óta, a tiltakozó megmozdulások, valamint kíméletlen elfojtásuk óta tudjuk, hogy Pekingben van egy nagy-nagy tér, a Mennyei Béke Kapujáról elnevezve, ami kínaiul Tienanmen, 天安門, s tartalmazza, mint látható, ezt a ’menny, ég’ jelentésű írásjegyet is, az olvasata tien.

Amit tudni kell ebben az összefüggésben: a japán írás kicsit leegyszerűsítve úgy jött létre, hogy az i. sz. ötödik századtól kezdődően átvették a kínai írást, azaz az írásjegyeket, hozzájuk rendelték a mindenkori japán szót — már ha megvolt egyáltalán a nyelvben —, s egyben átvették a kínai olvasatot is, ám ez nem a mandarin volt, hanem egy dél-kínai nyelvjárás. Mindezen túl természetesen a japán fonológiai rendszeréhez idomult a kiejtés. A ten szótag az átvétel a kínaiból (ill. ami lett belőle az idők folyamán: ez az 音読み — on-yomi, röviden on), ám az írásjegy japán olvasata ame, ez az eredeti japán szó, az úgynevezett kun-yomi, 訓読み, ugyanabban a jelentésben. — Papírra vetettem neki ezeket az írásjegyeket, elmondtam, amit itt kifejtettem. Nem szólt semmit.

Könnyen meglehet, hogy mind a mai napig ezzel a tennó-val meg a magyar-japán rokonsággal traktál boldog-boldogtalant, amerre csak jár-kel a világban, pedig bizonyítani ez a ten az ember mérhetetlen ostobaságától eltekintve legfeljebb ha a magyar-kínai rokonságot bizonyíthatja, ami, ugye, távol sem olyan előkelő, mint a turáni atyafiság.

Márpedig atyafiság kell, valamibe mindig kell kapaszkodni a lét bizonytalanságai — meg a vákuum — ellenében. Kapaszkodni, aztán ideológiát csinálni belőle, hogy legyen miért újabb meg újabb háborút indítani, képletesen is, valósan is. Szülni ágyútölteléket is kell, nemdebár, meg olyat is, aki fáradhatatlanul tapsol. Ez utóbbi persze veszélyes terep, mivel a tömeg jóindulata, mint minden, forgandó és mulandó, lásd a Ceauşescu-s blogbejegyzést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html

Erről meg a Gulliver-ből sejlik föl bennem a két ellenséges tábor emléke: a Vastag Vég, illetve a Vékony Vég hívei, akik végül ölre is mentek. Amiatt nevezetesen, hogy melyik végén kell a lágytojást feltörni. What Endian are you? — teszi fel a kérdést egy honlap (kb. „Maga melyik vég híve?”), lásd: https://abdulapopoola.com/2012/10/13/what-endian-are-you-big-or-little/ 

A dia forrása: https://www.slideshare.net/superbshehneela/gullivers-travels-56907740  — Hiába, az emberiség egyik legkedvesebb, abszolúte időtálló elfoglaltsága: a gyilok. Rendszerint valami ostobaság a legfőbb kiváltó ok, valamilyen hagymázas ötlet, ilyen-olyan színkombinációk, dallamok, ja és persze földterületek, hogy ki hol mit birtokol és miért: a bírvágy, a gyűlölködés és a megvezetettség (meg a sokak által megénekelt ostobaság, Erasmus Morias enkomion-ját, Μωρίας ἐγκώμιον, is beleértve).

És hogy melyik marok a jó? Az, amelyikben nem rejtegetnek semmit, vagy pedig az, amelyikben meglapul valami? A gyereknek — és a soha fel nem növő felnőtteknek — az kell, amelyikben meglapul valami. Mindig az kell, ami valahol megbúvik, és amiből meglepetés lesz: kinyílik a kéz, ott a tenyéren valami kincs. Megosztani nem szeretjük másokkal: ha tanításokról van szó, ugyanolyan kapzsik vagyunk, ezért aztán kitaláltuk a beavatás intézményét. Van, amit csak egyes kiválasztottakkal osztunk meg, ettől lesz ezoterikus egy tanítás. Ha beavattalak, vagyis bennfentes leszel, majd megkapod tőlem az örök igazságot meg bármi egyebet, amire áhítozol. Kinnfentesek legfeljebb ebben az okkazionalizmusban léteznek, a szóképzés mint játék kedvéért — a homo nemcsak sapiens (hivatalosan), hanem ludens is.

A Dīgha Nikāya — ’Hosszú tanbeszédek gyűjteménye’ — 16. szuttájában (DN 16), a Mahāparinibbāna-Suttá-ban, mely a Buddha leghosszabb tanbeszéde, többek között a Buddha utolsó óráinak-perceinek leírása is megtalálható, akárcsak egynémely végrendelkezése. Éppen hogy felgyógyult egy súlyos betegségből (ez még jóval végzetes ételmérgezése előtt volt), amikor ezt mondja a Nagytiszteletű Ānandá-nak, húsz éve hűségesen szolgáló kiváló tanítványának, mindenesének, a jobbkezének, aki azzal vigasztalta magát, hogy addig nem következhet be a Magasztos végső kialvása — parinirváná-ja —, míg a Rend dolgai felől nem rendelkezett:

Kiṁ panānanda bhikkhusaṅgho mayi paccāsiṁsati? Desito Ānanda mayā dhammo anantaraṁ abāhiraṁ karitvā. Natthānanda tathāgatassa dhammesu ācariyamuṭṭhi.

De hát mit vár tőlem, Ānanda, mit kíván tőlem a Saṅgha, a Rend? Én úgy tanítottam [nektek] a Tant, hogy nem tettem különbséget külső [exo-] és belső [ezo-] között. A Tathāgata számára, Ānanda, nem létezik a tantételek vonatkozásában [olyasmi, mint] a tanár zárt ökle (ācariyamuṭṭhi).

(NB. Ugyanez a szövegrész a Saṁyutta Nikāyá-ban is megtalálható, lásd: SN 47:9.)

Tathāgata. — A Buddha, amikor önmagáról beszélt, önmagára utalt, nagyon gyakran a Tathāgata* kitételt használta, aminek pontos jelentése mind a mai napig vita tárgya, ám kézenfekvő, hogy arra utaljon, ’aki ilyen’, mármint aki ezzel és ezzel van felruházva, ezt és ezt érte el (a spirituális úton) stb., azaz megvilágosodott, ráébredt a dolgok valós természetére, s ezzel megszabadult, megérti, hogy többet nem születik újra, nem jelenik itt meg, ebben a világban: nāparaṁ itthattāyā’ti pajānāti. (*A Tathāgata kapcsán lásd a korábbi bejegyzést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/a-buddha-felebredett-szegeny.html )

Egy Tathāgata nem tart vissza a tanításaiból semmit, nem titkol vagy dug el semmit — nem csukja be a markát —, nem titokzatoskodik, hanem mindent feltár és megoszt az emberek boldogulása érdekében.

Nem lapult hát a markában semmi. Pontosabban a semmi lapult benne, üresség, tantételei közül az egyik legsúlyosabb; kincs, amit nem tanultunk meg kellőképpen megbecsülni, vagyis jól megfogni. Fogd meg hát jól, nézd meg, mi az és mit tud, de aztán ereszd is el: ebbe sem szabad belekapaszkodni, ugyanúgy le kell tenni, el kell engedni, mint minden mást — kedvesen, szelíden —, különben csak teher.

 ]