Harmónia, vidámság, nagy-nagy öröm, boldogság:

illusztris kutyavendégség a szerzeteslakban!

Szürke, borongós nap volt szombaton, csapadék is hullott, ám ez senkit sem zavart, vagy ha igen, legfeljebb annyiból, hogy a kutyikat nem lehetett csak így, a kert körbehancúrozása és feltérképezése végeztével beinvitálni a szerzeteslakba: előbb le kellett takarítani róluk a sarat, homokot.

Szombaton ugyanis kutyavendégség volt itt. Egy kedves ifjú barátom, Balázs a neve, aki sok-sok évvel ezelőtt tanítványom volt, rászánta magát, hogy kutyástul meglátogat, s elautózott ide Budakesziről.

Az egyik kutyihoz, Lencséhez volt már egyszer szerencsém, „hazai terepen”, vagyis náluk: jól emlékszem rá, hogy valamiért nem tudott feloldódni, nem is igen jött közelebb, csak tisztes távolból méregetett — és sűrűn, nyugtalanul ugatott. A másik kutyival, Manóval, aki egy későbbi mentőakció során, menhelyről került Lencse mellé abszolúte kutyabarát, szeretetteljes közegbe, most találkoztam először.

Megható volt már az érkezésük is: Balázs két kutyival, a kutyik tele várakozással, új hely, új szagok, új látvány … Ahogy bejöttek a kertbe, Balázs leoldotta a pórázt, a két kutyi meg usgyi, már repült is, körberohanták a kertet, ismerkedtek a hellyel.

A legmeghatóbb látvány az volt, amikor Balázs egyenként letakarította őket egy törülközővel, s illedelmes, jól nevelt kutyaként türelmesen megvárták odakint, a verandán, hogy bejöhessenek. Olyanok voltak, mint két pici gyerek idegen környezetben, feszült várakozással telve, ám kicsit feszélyezetten, visszafogottan, megilletődve.

És amikor elhangzott, hogy mehetnek, huss, rohant is befelé a házba mind a kettő, és első útjuk a Buddhához vezetett: meg sem álltak a Buddháig! A Dhamma-szobába rohantak ugyanis, nagy vidáman, körbefutották a Buddhát, tiszteletkört tettek előírásosan jobb kéz — pardon: jobb láb — felől, aztán ki a nappaliba. Ahol természetesen finom szőnyegek kínálták magukat, a lustálkodás és a jóízű szunya előtt azonban ismerkedés volt még és önfeledt játék. És lásd, Lencse kutya is levetkőzte kezdeti bizalmatlanságát, jött oda nagy boldogan barátkozni, Manó kutya is … Nem győztem őket simogatni, lapogatni; nem győztem örülni nekik — és nem győztem szeretni őket! Mindenki örült a többieknek, mind a négyen örültünk egymásnak, Balázs, a két tündéri, felszabadult kutyi, meg a szerzetes. Valami jótét, természetes harmónia és határtalan szeretet járt át mindent. Nagyon felemelő volt.

És akkor önkéntelenül is felsejlett bennem egy másik látogatás emléke, és arra gondoltam, hogy lám, ennek a két kutyinak véletlenül sem jutna az eszébe az orrom alá dörgölni, hogy a thaiok ezért meg ezért nem szeretnek, és tudtam, hogy nem fognak mindenbe belekötni, lehetetlen, otromba megjegyzéseket tenni, ezért meg azért letolni, gáncsoskodni vagy undok módon viselkedni csak azért, mert — mondjuk — bal lábbal keltek föl, vagy éppen telihold van.

Különös azért, hogy állatok számára nem adatik meg a spirituális fejlődés lehetősége. Eleve: egy alacsonyabb létszférában erre nincs mód. Bele kell törődni, hogy egy kutya, bármilyen csodálatos lény legyen is, erre nem képes, magyarán kutyaként nem fog tudni megvilágosodni: ezt egyes egyedül az emberi létszférában, az összesen 31 létszféra, bhūmi közül mindössze egyben lehet, ami a manussaloka [manusszalóka]. A kutyák a tiracchāna-yoni [tiraccshána-jóni] nevű, alacsonyabb létszféra lakói az összes többi állattal együtt. Négy apāya, vagyis szerencsétlen létszféra van szerencsétlen sorssal: (1) a niraya, a pokol, (2) az imént említett tiracchāna-yoni, (3) a pettivisaya [pettiviszaja], a péták, ’éhlények’ világa, végül (4) az asurakāya [aszurakája], a démonok és titánok birodalma. Ez a négy ún. duggati, szerencsétlen kimenetel, rossz végzet, rossz újraszületés, és bizony leginkább efféle duggati jut a többségnek — nevezhetnénk (örök) kárhozatnak is, elkárhozásnak, csak hát ez itt nem a kereszténység világa, hanem a buddhizmusé, ahol semmi sem tart örökké, így ha a pokolban talál valaki újraszületni, felhalmozott karmája függvényében, avagy ganajtúró bogár lesz belőle, éppúgy ki van téve az elmúlásnak és az újabb meg újabb születésnek, végeláthatatlan körforgásban (a saṁsārá-ban [szamszára], létforgatagban), mint azok a lények, akik az ún. magasabb létszférák egyikében születnek újra, merthogy ilyen is van, sugati [szugati], az, amikor szerencsésebb fordulatot vesz valaki, és vagy emberként születik újra, vagy a hat devaloka [dévalóka], ’isteni létszféra’, tkp. ’világ’ egyikében, ahol túl sok az érzékiség, az öröm, s így elhanyagolják spirituális fejlődésüket, azaz képtelenek elérni a megvilágosodást, helyette azonban újra itt a földön jelenhetnek meg, emberként. Újraszületni nem is mellesleg a húsz ún. Brahma-világ egyikében is lehet, de egy nap ott is kikopik a karma. A kutyavendégség összefüggésében ez azonban már érdektelen, úgyhogy részletekbe itt és most nem bocsájtkozunk.

A lényeg — itt és most — két létszféra: az emberi, ill. az állati.

Az ember képes különbséget tenni jó és rossz, etikus és etikátlan, erkölcsös és erkölcstelen között, képes megítélni, mi a jó, mi a rossz, mi az etikus stb., stb. — állat erre nem képes. Ugyanakkor a legelvetemültebb vadállat sem lesz képes azokra az aljasságokra, amikre csak az ember volt képes, képes ma is, és a jövőben is képes lesz, minden skrupulus nélkül: a történelmet kell egy kicsit felütni, körülnézni, milyen nemes cselekedeteket vitt végbe az ember!

Kár, nagyon nagy kár, mivel emberként újraszületni ritka kincs, ritka lehetőség, „nehezen kapható”, dullabha, amiből öt van:

Buddhuppādo dullabho lokasmiṁ.

Manussattabhāvo dullabho,

Dullabhā saddhā sampatti,

Pabbajitabhāvo dullabho,

Saddhammassavanaṃ dullabhaṁ.

Az első: ritka, hogy egy buddha jelenjen meg a világban. — A második: ritka, hogy valaki emberként szülessen újra. — A harmadik: ritka, hogy valaki (szilárd) hittel legyen felruházva. — A negyedik: ritka, hogy valaki szerzetes legyen. — Az ötödik: ritka az alkalom, hogy igaz, tiszta Tant hallgathasson valaki.

Ezen a mi bolygónkon immár több mint hét milliárd ember él. Senki sem tudja ezzel szemben, hogy minden élőlényt egybebéve mennyi az összes nem emberi lény száma az emberszabású majmoktól és delfinektől kezdve lefelé, a legalacsonyabb rendű amőbákig, baktériumokig és mikróbákig. Ennek a szerzetesnek a kedvenc száma a centillió: ez 600 db nulla az egyes után. És csak azért ez a kedvence, mert ha minden igaz, ennél nagyobb számnak egyelőre még nem adtak nevet, pedig a buddhizmus összefüggésében elkelne akár a hatszázszorosa is, 36 ezer nulla, vagy ennél is több, hiszen a létforgatagnak nincs se kezdete, se vége, s így az életek száma is végtelen ugyan, ki lehet azonban ragadni, mondjuk, egynéhány centilliónyi életet — úgy is, mint „élet”, azaz élőlény. (Ami a térbeli távolságokat illeti, ugyanez a helyzet.)

Mindegy. Elképesztően sok élőlény ez, és ehhez képest a hét milliárd ember elenyésző, mint ahogy Thaiföld kb. hetven milliós népessége mellett a kb. 300 ezres szerzetesség is eltörpül.

Emberként újraszületni tehát meglehetősen ritka esély. A Majjhima Nikāyá-ban, a Buddha közepes hosszúságú tanbeszédeinek gyűjteményében található egy jól ismert hasonlat: tegyük fel, így a Buddha, hogy egy ember beledob a tengerbe egy jármot egy lyukkal a közepén … — „Tegyük fel, hogy egy vak teknősbéka él a vízben, ami csupán egyetlen alkalommal jön fel a víz színére egy-egy évszázad végén. Mit gondoltok, szerzetesek? Vajon az a vak teknősbéka beledugja majd a fejét a járomba?” — Lehet, spekuláltak a szerzetesek, hogy majd egy hosszabb időszak végén valamikor. — „Hamarabb dugja az a vak teknősbéka a fejét a járomba azzal az egy lyukkal, mint ahogy az az ostoba ember, aki egyszer már elkárhozott, visszakaphatná emberi létét. És hogy miért? Azért, mert nem követik a Dhammá-t, nem gyakorolják, ami tisztességes és erényes, nem teszik, ami üdvös, nem visznek végbe érdemdús cselekedeteket. Egymást pusztítják, s lemészárolják a gyengéket.” — Hát igen. Így szól ez a szövegrész a Bālapaṇḍita-Suttá-ból [’Az ostoba és a bölcs emberekről szóló tanbeszéd’] (MN 129).

Manussattabhāvo dullabho: ritka, hogy emberként szülessünk újra. Meg kell hát becsülni, élni kell ezzel a ritka lehetőséggel, jót cselekedni, tartózkodni a rossztól, s megtisztítani a tudatot a szennyeződéseitől. Erről szól a Buddha, erről szól valamennyi buddha tanítása — sabbapāpassa akaraṇaṁ / kusalassa upasampadā / sacittapariyodapanaṁ / etaṁ buddhāna’ sāsanaṁ —, ez, ez a buddhák tanítása!

A kutyák jót cselekedtek, és jót cselekedett a gazdájuk, Balázs, aki kedves felajánlást is tett:

szádhu, szádhu, szádhu — anumódaná!

]