Kié ez az elefánt? – මේ අලියා කාගේද? – mē aliyā kāgēðǝ?

Jó kérdés! – Nem én talál­tam ki, hanem C. H. B. Reynolds szin­galéz nyelv­köny­véből szár­mazik (Sin­halese. An intro­ductory course. London: School of Ori­ental and Afri­can Studies, 1980), a ne­gye­dik lec­kéből, a 31. oldal­ról. Ott kínálta magát a fel­ada­tok­ban, a fordí­tani­valók kö­zött.

De hogy én milyen jót mulat­tam, ami­kor meg­lát­tam! Próbál­ja­nak csak elkép­zelni egy mókás kedvű ele­fán­tot, amint ép­pen köz­mon­dá­sos dolgo­kat mű­vel egy köz­mon­dá­sos por­celán­bolt­ban, mire elő­jön a főnök, és fel­teszi a drá­mai kér­dést, per­sze szin­galéz nyel­ven: මේ අලියා කාගේද? – mē aliya kāgēðǝ? – Kié ez az elefánt?!

Itt Srí Lankán telje­sen jogos (lehet) ez a kérdés, hiszen a vadon élő ele­fán­tok jön­nek-men­nek, adott eset­ben kárt – és saj­nos súlyos sérü­lése­ket – okoz­nak, de a halál­eset sem ritka, ami­kor meg­va­dul­nak és támadnak. Én is rend­szere­sen hal­lom a riasztó­pat­ro­no­kat, ugyanis hoz­zánk is be-be­néz­nek; a mi­nap há­rom jött egy este a bejá­rati részbe, ami tő­lem talán ha három perc séta.

A kérdés legkülö­nösebb eleme budd­hista szem­mel nézve a kérdő­szó, ez a ’kié?’, mert hi­szen mégis mi az, hogy ’kié’?, de nem azért, mert a birtok egy ele­fánt – eze­ken a tája­kon ui. tar­ta­nak ele­fán­tot: jó né­hány évvel eze­lőtt, még világi ko­rom­ban láttam egyet béké­sen battyogni a gazdi tár­sasá­gában.

Ad egy: nincs ’ki’ = ’vala­ki’, mivel­hogy nincs ’sze­mély’, no­body at home, így Ajahn Brahm, nincs itt­hon senki, nincs bent senki, csak a kép­zete. És a szent meg­győ­ző­dés, hogy már­pedig van. Ezzel szem­ben sze­mély­telen fo­lya­matok vannak: min­den fo­lya­mat, az egész világ­minden­ség. Az ’én’ kép­zet csu­pán. Konvenció. Köz­meg­egye­zés. És ott a hét­köz­napi nyelv­hasz­nálat, ami nem­igen nél­külöz­heti, már­mint az egyes szám első sze­mélyű szemé­lyes név­mást. Annyira nem, hogy leg­több­ször a Buddha is egyes szám első sze­mély­ben be­szélt ön­magá­ról, akkor is, ha a köz annak örülne job­ban, ha ez nem így lett volna, csak hát ez saj­nos a nem kevés téves hie­de­lem egyi­ke a (vul­gár)budd­hiz­mus háza tájáról. Lásd: Tathágata / Tathāgata a meg­felelő szöveg­rész­ben a kö­vet­kező blog­bejegy­zés­ben – https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/a-magyar-wikipedia-buddhista.html

Ad kettő: a birtok­vi­szony mint olyan megint csak köz­meg­egye­zés (és: jog), hiszen mit is birto­kol­ha­tunk egy­álta­lán? Mi az, ami a „miénk”? A hét­köz­napi való­ság­ban leg­in­kább az „enyém” járja, ez az ígé­retes, én­köz­pontú, önös „enyém”, ahol is min­den az „enyém”, ami „ben­nem”, „raj­tam”, „körü­löt­tem” stb. van, amit „én”, a vi­lág kö­zepe át- és meg­élek, érzek, ta­pasz­ta­lok stb., vala­mint meg­vet­tem (pél­dául). Más szó­val azo­no­sulok (= szen­tül hiszem, hogy az a vala­mi mini­mum az enyém, de inkább én vagyok, én, én vagyok az az érzés/érzet stb.), és ki­sajá­títok, bir­tok­ba ve­szek.

Hogyne. Ez a hét­köz­napi való­ság, sammuti-sacca [szammuti-szaccsa]: ve­szek egy autót, házat – ele­fán­tot –, és máris az „enyém”. Én va­gyok im­már a jog­szerű tulaj­donos. Ezt szoktuk meg, ez a gya­kor­lat, és nemigen fog­lal­ko­zunk azzal a való­ság­gal, ami tény­le­ge­sen is van, valós és igaz, egy vég­ső vagy ma­ga­sabb érte­lem­ben vett való­ság, para­mat­tha-sacca. (Erről volt már rövi­den szó ebben a blog­be­jegy­zés­ben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/atudat-szennyezodesei-ezvagyunk-mi.html

Ugyanakkor minden mulandó, ami csak van – egész pon­to­san lé­te­sült, azaz fel­téte­lek függ­vé­nyé­ben létre­jött –, teg­nap volt, most is van még, a követ­kező pilla­nat­ban (percben, órában), hol­nap, a jövő héten (hó­nap­ban, évben stb.) már nem lesz. Az a termé­szete, hogy ha egy­szer létre­jött, akkor tá­voz­zon is szépen egy nap: min­den és min­den­ki bevégzi egy­szer, kivé­tel nél­kül, bele­értve mind­azt, ami­re azt mon­dom, hogy az „enyém”. Még a tu­dá­so­mat is kikezd­heti vala­mi, az is­me­re­tei­met, min­dent: volt, nincs.

Ami a tudat dol­gait illeti: tu­dat­pilla­na­tok van­nak. Am az anya­gi­ság dol­gait illeti: anyag mint olyan eleve nincs is; atom, olyan van; elek­tro­nok, ők is van­nak, és van köz­tes tér, ākā­sa, de hol van ott bármi­féle anyag? Egy-egy atom­ban köz­tes tér­ből van a leg­több. Vala­mi­nek a szi­lárd­ságát az elek­tro­nok sűrű­sége teszi. Ez a szi­lárd­ság föld-elem névre hall­gat, pél­dául. Paṭhavī­dhātu – hal­maz­álla­pot: a szi­lárd­ság / ke­mény­ség, vala­mint lágy­ság, de a ki­ter­je­dés­re is utal. A többi há­rom dhātu sem ’anyag’, ha­nem fizi­kai tulaj­don­ság, mi­lyen­ség: āpo* [ejtsd: ápó], ’víz’ (āpo-dhātu, ’víz-elem’), vagy­is maga a fo­lyé­kony­ság mint hal­maz­álla­pot, to­váb­bá ko­hé­zió, egy­ben tar­tás; tejo* [ejtsd: tédzsó], ami ’hő’ je­len­tésű (a tejo-dhātu ’tűz-elem’-ként is­mert), de min­dent lefed, ami hő­mér­sék­let, a tel­jes ská­lát; vāyo* [vá­jó] ’szél’ (vāyo-dhātu, ’szél-elem’), és utal fe­szes­ség­re, tar­tás­ra, vala­mi­nek a tá­masz­té­kára, meg­tá­masz­tá­sára, to­váb­bá utal min­den­nemű moz­gás­ra. – Ők tehát a négy nagy elem (cat­tāri mahā­bhū­tāni), ami­hez a Buddha hoz­zá­vett még ket­tőt: a köz­tes teret mint ele­met (ākāsa-dhātu) és az ér­zék­szervi be­nyo­má­sok tuda­tos­sá­gát mint ele­met (viñ­ñā­ṇa-dhātu), és tes­sék, ecce homo!

*A szokványos fel­soro­lás­ban, a leírá­sok­ban rend­szerint az āpo, tejo, vala­mint vāyo szó­ala­kok ta­lál­ha­tók: az első kettő hím­nemű főnév, egyes szám alany eset­ben, -o eset­vég­ző­dés­sel. A szó­tári ala­kok azo­no­sak az e. sz. vocativuséval („meg­szó­lító eset”, vö. ’ó, [te] víz!), ami­nek eset­ragja ebben a rago­zási típus­ban -a, azaz āpa és teja. A negye­dik elem sem­leges nemű; szó­tári alakja, to­váb­bá e. sz. alany esete vāyu, ám az āpo és a tejo analógiájára a fel­soro­lásban -o vég­ző­dést kap.

Ez persze egy­fajta alap­kép­let, ha sza­bad így fo­gal­mazni, de való igaz: ezek­ből va­gyunk össze­rakva, hi­szen pl. az em­beri test leg­inkább víz­ből áll, mint ki­de­rült, a víz pedig H₂O. Ez is gáz (H), az is gáz (O). De hol van ott akkor ’test’?! Ami rá­adá­sul még csak nem is az „enyém”. Enyém a köz­tes tér!

A Buddha állan­dóan arra ösz­tö­nöz­te a szer­zete­seit (vö. pl. SN 22:33 – Natumhākasuttaṁ), hogy te­gyék csak le szé­pen, ami nem az övék – yaṁ na tum­hā­kaṁ taṁ paja­ha­tha, suly­kolta a Buddha rend­re, tegyé­tek le, ami nem a tié­tek, hagy­játok bé­kén, en­ged­jétek el, nem a tié­tek, ne azo­no­sul­jatok vele. Min­dent lete­szünk, hiszen sem­mi sem a mi­énk, az egy kar­mát leszá­mítva: egye­dül a kar­mán­kat birto­kol­hat­juk, sem­mi mást, tulaj­don kar­mánk örö­kö­sei va­gyunk: kam­mas­sako ayam­āyas­mā kam­ma­dāyā­do kam­ma­yoni kam­ma­ban­dhu kam­map­paṭi­sara­ṇo, és nincs más örök­sé­günk ezen kívül. Letesszük BIG ME-t is min­den elké­pesztő osto­basá­gá­val, té­ves néze­tei­vel, hagy­má­zas kény­szer­képze­tei­vel, összes tu­dati szennye­ződé­sé­vel egye­temben.

Igen, lete­szünk, elenge­dünk min­dent: (1) a tes­tet (rūpa), az anya­gi­ság egyik leg­mar­kán­sabb meg­nyilvá­nulá­sát, le­tesszük (2) az érzé­seket / érze­teket (veda­nā), (3) az észle­lést az emlé­ke­zés­sel és fel­is­me­rés­sel egye­tem­ben (saññā), (4) a kész­teté­seket a gon­dolko­dás­sal és a kép­zelet­tel egye­tem­ben (saṅ­khā­rā), vala­mint (5) az ér­zék­szervi be­nyo­má­sok tuda­tos­sá­gát (viññāṇa). Nem a miénk egyik se, le­tesszük, elen­ged­jük őket – ezt az öt ún. hal­mazt (pañcakkhandha), ami, le­egy­szerű­sítve, a sze­mély kép­zetét adja – s ami­be csim­pasz­ko­dunk –, ezt a ra­gasz­kodá­sunk / kötő­dé­sünk tár­gyát képe­ző öt hal­mazt (pañc’­upā­dā­nak­khan­dhā). Egy hal­maz az anya­giság (rūpa), a többi négy a tudatiság (nāma).

Az anyagi­ság terü­letén a már emlí­tett négy nagy (vagy elsőd­leges) elem­ből veze­tik le az Abhi­dham­ma (kb. ’a fel­sőbb Tan fogla­lata’) rend­szeré­ben a 24 ún. szár­maz­ta­tott rūpá-t (upā­dāya-rūpa). Az össze­sen te­hát 28-féle rūpá-t több szem­pont alap­ján ren­de­zik / rend­szere­zik és elem­zik. Az egyik fel­osz­tás azt vizs­gálja, mik az ún. ’el­vá­laszt­ha­tat­lanok’ (avi­nib­bhoga-rūpa), vagy­is azok az alko­tó­ele­mek, me­lyek min­dig együtt, egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­lanul je­len­nek meg (és: van­nak jelen) az anya­giság bár­mely meg­nyilvá­nu­lá­sában. Nyolc alap­vető össze­tevő­ről van itt szó: elő­ször is te­hát az anya­giság fizi­kai tu­laj­don­ságai­ról, és nem ok­vet­lenül konkrét dol­gok­ról, hiszen nem min­den föld, ami szilárd (föld-elem, vagyis paṭhavī-dhātu), de a szi­lárd­ság­ban / ke­mény­ség­ben a föld is benne fog­lal­tatik), mint ahogy a tejo-dhātu pedig sark­vidéki mínu­szok­ra is vonat­kozik, nem csak hőre.

Ez a nyolc össze­tevő a már bemu­ta­tott négy nagy elem (mahā­bhūta), to­váb­bá amit látni lehet – vaṇṇa ’szín’ mint a ’for­ma, alak’ szino­nímája, ha egy­szer amit lá­tunk, szín –; a szag (gan­dha); az íz (rasa), s vé­gül nyol­cadik­ként a táp­anyag (ojā, ejtsd /ódzsá/), táp­erő mint esszen­cia. Innen ennek a nyolc tag­ból álló cso­port­nak továb­bi két meg­neve­zése is: ojaṭ­ṭha­maka, ’nyol­cadik­nak a táp­anyag’, ill. sud­dhaṭṭhaka, ’tiszta oktád’: vaṇṇo, gan­dho, raso, ojā, bhū­ta­catuk­kañcā’ti aṭṭha­vidham­pi avi­nib­bho­ga­rū­paṁ. Ez a nyolc tehát min­den­ben jelen van, ami­nek csak köze van az anya­gisághoz, a leg­egy­sze­rűb­bek­től kezdve a leg­össze­tet­teb­be­kig, egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­lanul. És bár­milyen szokat­la­nul han­goz­zék is, élet­te­len dol­gok­nak is szük­ségük van egy­fajta táp­anyag­ra a fenn­mara­dá­suk­hoz: van, amit pl. ola­jozni kell, van, ami­nek meg­felelő pára­tar­ta­lom kell stb.

Kilen­cedik­ként társul­hat hozzá­juk az élet, azaz az élet­képes­ség (jīvita [ejtsd: dzsí­vita] / jīvit­indri­ya, ’vi­ta­li­tás’): eb­ből a kilenc­ből tevő­dik tehát össze alap­jai­ban egy élő­lény – adva egy test (anya­giság), és adva hozzá élet, élet­képes­ség, vita­li­tás. Ez így együtt a jīvita­nava­ka, ’kilenc tagú cso­port az élettel’.

Mi adódik mind­ebből? Hogy ami csak fellel­hető az egész világ­min­den­ség­ben, annak alap­ját ezek az alko­tó­ele­mek, össze­tevők adják: élet­telen – az első nyolc (avi­nib­bho­ga­rū­pa), élő – az első nyolc, ami ki­egé­szül a vi­tali­tás­sal kilen­cedik­ként, azaz lesz belő­le egy ki­lenc tagú cso­port (jīvita­nava­ka).

Érdemes megfigyelni egy felhőt. Igen, egy felhőt: egy pilla­nat­töre­dék ere­jéig „nem ma­rad nyug­ton”, állan­dó válto­zás­ban van, kezdve az­zal, hogy a mély­kék égbol­ton egy­szer csak fel­sej­lik vala­mi alig érzé­kel­hető pára­pamacs-szerű­ség, ami­ből ki­nő, és foly­tatva az­zal, hogy egy várat­lan pilla­nat­ban ugyan­így el is enyész­het – és el is fog, csak idő kér­dése. – Gyönyörű, látvá­nyos példa az állan­dó­ság nem­lé­tére, arra, hogy min­dig min­den vál­tozik és el­múlik. Felté­telek függ­vényé­ben létre­jött, itt van egy ideig, aztán már nincs is.

Az ember sem kevésbé látvá­nyos példa, csak ép­pen jóval több idő kell neki, hogy vál­toz­zon, ám az em­ber is fel­téte­lek függ­vényé­ben jön létre, itt van egy ideig, aztán már nincs is.

Nem különös, hogy a felhő eseté­ben senki­nek sem jut eszébe a tulaj­do­nos – és: a tulaj­don­lás – kér­dé­sét fesze­getni? Soha senki nem kér­dezi meg, hogy Kié az a felhő? – Mi több, név­tábla sem szo­kott lenni fel­hőn, továb­bá felhő­nek nincs hely­rajzi száma, telek­könyvi vagy netán anya­könyvi kivo­nata, nem adják-veszik, nem jegy­zik a tőzs­dén, se ára, se árfo­lyama. Még ha nem is gon­do­lunk rá, de tisz­tá­ban va­gyunk vele, hogy az a felhő egész egy­szerű­en csak van. A felhő sen­kié, és ön­magát sem bir­to­kol­hatja, nem ő a gazda – egész pon­to­san senki sem a gazda, és még csak nem is akar a gazda lenni. És soha senki nem indí­tott hábo­rút egy felhő miatt.

Nem különös, hogy az ember eseté­ben eszünk­be nem jut arra gon­dolni, hogy mint a fel­hőt, senki sem bir­to­kolja, azaz sen­kié sem. Minden egyes ember (ke­vés kivé­tellel) ab­ban a meg­győző­dés­ben éli le az éle­tét, hogy a test az övé, ez az „ő” teste, az „övé”. Meg­győzni bár­kit is ennek ellen­tété­ről már-már kép­telen­ség, de ha sike­rül az ille­tőt rá­venni arra, hogy kezd­jen inten­zív medi­táci­ós gya­kor­lato­kat vé­gez­ni, rövid időn be­lül rá­döb­ben egy s másra, mert olyan dol­go­kat fog meg­látni, ami­ket nem­igen szok­tunk amúgy meg­látni, s ami­nek a lénye­gét a már emlí­tett, Ajahn Brahm-féle no­body at home adja vissza a leg­frap­pán­sab­ban: nincs itt-/otthon senki, és bi­zony leg­több­ször a gazdát is hiába ke­res­sük.

És akkor már nem is kelt­het megüt­kö­zést a kije­len­tés, misze­rint alap­jai­ban sem­mi különb­ség nin­csen egy felhő meg én­közöt­tem, hiszen mind­ket­ten elsőd­lege­sen a már kör­be­járt tiszta ok­tád­ból állunk, azo­no­sak alap­vető össze­tevő­ink. A felhő egy­sze­rűen csak van, és az em­ber egy­sze­rűen csak van, csak ép­pen nem látja. Folya­matok­ból áll ez is, az is, sze­mély­telen folya­matok­ból, szün­telen ke­let­ke­zés­ben, vál­to­zás­ban és szün­telen elmú­lásban.

Egy szinttel feljebb elkü­lönü­lünk egy­mástól, amennyi­ben meg­jele­nik a vita­litás több­let­ként: a felhő élet­te­len, én meg élő­lény vagyok. Lehet­ne foly­tatni aztán azzal, hogy az em­ber­ben van tuda­tos­ság, míg a felhő­ben nin­csen, az em­ber­ben van nāma, a felhő­ben nin­csen … stb., stb., de mind­ezek a meg­té­vesz­té­sün­ket szol­gálják: azt hisszük, hogy, holott nem. Igen, eze­ket a bű­vész­trük­kö­ket a tudat mu­tatja be, a közön­ség meg lel­ke­sen tapsol. Lásd a Nagy­tiszte­letű K. Ñāṇa­nanda (Nyana­nanda) kulcs­fon­tos­ságú írá­sát The Magic of the Mind cím­mel ebben a témá­ban: the_magic_of_the_mind.pdf

A felhőt tisztáztuk, az em­bert tisz­táz­tuk, „en­gem” tisz­táz­tunk, na de mi lesz az elefánttal?!

 ☸