Ahogy a csillag megy az égen – 1/3.

… dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes. (József Attila)

 

To tell the truth, there is a great deal of the Bellman principle in the academic world. You all know about the Bellman in Lewis Carroll’s The Hunting of the Snark, who maintained that “what I tell you three times is true”. I am as guilty in this respect as anyone else, I fear. I may have an idea about something, and so I incorporate my idea, as a suggestion, in an article I am writing, and wait for someone to reject or disprove it. No one does, and I repeat the idea, still as a suggestion, in another article. Again, no one rejects it. I do this a third time, and if there is still no reaction, it becomes fact in my mind—I have said it three times, so it must be true, and I consequently refer to it in future publications as an established fact. The thought that no one ever reads my articles and so no one has ever seen my suggestion, and so no one has had any desire to reject it, or the alternative explanation, that those who read my first article thought that the idea was so preposterous that it was not worth wasting paper and ink refuting it, so that the second and third repetitions were dismissed as “I see Norman is still pushing that stupid idea of his”, does not enter my head.

Norman, K. R.: A philological approach to Buddhism. London: School of Oriental and African Studies, University of London, 1997. [= Buddhist Forum, Volume V: Bukkyō Dendō Kyōkai Lectures 1994.] – Edition published in the Taylor & Francis e-Library, 2005, p. 50.

 

Olvastam én már töl­tött anya­király­nőről, királyi kollek­cióról (gyűj­te­mény he­lyett), Fel­ébre­dett­ről (ez a Buddha akart len­ni), kol­duló­csé­szé­ről, Nagy­szent­ről (ez is a Buddha akart len­ni), a Buddha néző­közön­ségé­ről, az­tán olyat is, hogy állan­dót­lan­ság, meg hogy „pa­rasz­tok gyil­ko­lódz­nak”: meg­annyi (nyelvi) rémség, ami­be úton-út­fé­len bele­bot­lik az ember.

Az egyik legszebb, amivel eddig talál­koztam: viszony­lag szerény terje­del­mű, déli budd­hista té­májú könyv, medi­táció, angol­ból for­dítva ma­gyar­ra. A címé­ről azon­nal vala­mi ilyes­mi jut az em­ber eszébe: Főz­zünk ripsz-ropsz hús­levest vidá­man és könnye­dén! Tele van hi­bák­kal, és nem csak a páli szak­kife­je­zé­sek körül. Azért az egyik leg­szebb, mert mind­össze hár­man for­dítot­ták, majd továb­bi két fő szer­kesz­tette és lek­to­rálta. Ez annyit tesz, mint hogy öt em­ber kel­lett ah­hoz, hogy ez a for­dítás elké­szül­jön. Az egyik feje­zet címé­ben öles betűk­kel: A Buddha minő­ségei. Egész komolyan!

Minőségei.

Hát persze. Három for­dító­nak, továb­bá a kötet nyilván­való­an amúgy iga­zán kiváló szer­kesz­tői kö­zül egyik­nek sem tűnt föl leg­alább ez a Buddha „minő­sé­gei”. Öt em­ber ennyire képes. Egész pon­to­san nem képes arra, hogy ép­kéz­láb, minden szem­pont­ból jó és szép szöve­get hozzon létre! A köny­vet kiad­ják, és még csak nem is pi­ron­kodik miatta senki. Tiszta szeren­cse, hogy nem tízen bá­bás­kod­tak a könyv körül! Hogy nézne akkor ki! Igaz, annyi bába közt már ma­ga a gye­rek vész el. – De hogy mi a csuda az a „Szu­dán­ban lévő éh­ínség”…? És „jelle­get tar­tal­mazni”? Az mi?

Kh. Dhamma­sami: Mikor, ha nem most? Tuda­tos jelen­lét könnye­dén. Fordí­totta Basa Ágnes, Nemes Mariann, Szeke­res Tamás. Buda­pest: Budd­hista Vipas­sana Ala­pít­vány / A Tan Ka­puja Budd­hista Egy­ház, 2014. – Szer­kesz­tette és lekto­rálta Dobos Andrea Beáta, Magyar Judit. Fele­lős kiadó: Dobos Andrea Beáta. – Az an­gol ere­deti címe: Mindful­ness Medita­tion Made Easy.

Annyi baj legyen. Ez jobb nem lesz: csak rosszabb lesz, mert a fél­mű­velt, felké­szület­len, ám annál nya­ka­sabb, re­mény­tele­nül és kilá­tás­tala­nul osto­ba és rá­tarti, ugyan­ak­kor örök fa­nyalgó kö­zép­szer csak ezt szüli, ezt teszi lehe­tővé, ezt ter­meli ki, csak ilyes­mire ké­pes, kar­öltve a kont­ra­sze­lek­cióval. Szép ha­gyo­má­nya van­ azo­kon a tája­kon ott a Kár­pát-me­den­cé­ben, nemde?

Főbb ismér­veik az elha­mar­kodott­ság, az oda nem figye­lés, a tájé­ko­zat­lan­ság, a hoz­zá nem értés, a dilet­tan­tiz­mus és kon­tár­ság stb. –, a mély­ben pe­dig BIG ME sejlik fel, BIG ME, aki adott eset­ben még a Budd­há­nál is job­ban tudja (pl. azt is, hogy mit taní­tott és mit nem, vagy hogy mire gon­dolt).

Mielőtt bárki a fejét csó­válná, hogy mi köze en­nek a Buddha taní­tása­ihoz: ké­sőbb lesz majd itt szó ar­ról is, hogy mennyire fog­lal­koz­tatta a Budd­hát a Tan fenn­ma­ra­dá­sa, gon­dos meg­őrzé­se, vala­mint lelki­isme­re­tes, szö­veg­hű to­vább­adá­sa / -hagyo­má­nyo­zása, a meg­bíz­ható­ság és pon­tos­ság az át­adás fo­lya­ma­tá­ban. Rend­sze­re­sen fel­tárta az aggá­lyait, jól tudta, hogy rom­lani fog idő­vel a fe­gye­lem, ezt is, azt is elha­nya­gol­ják a szer­ze­te­sek, s mind­ez a Tan tisz­tasá­gát ve­szé­lyez­teti – a helyes és tisz­ta Tan ha­nyat­lásá­hoz fog vezetni. Így be­szél pl. egy cím nél­küli rövid tan­beszé­dé­ben az Aṅgut­tara Nikā­yá-ban:

‘‘Dveme, bhik­khave, dhammā sad­dham­massa sam­mo­sāya an­tara­dhā­nāya saṁ­vat­tanti. Kata­me dve? Dunnik­khit­tañca pada­byañja­naṁ attho ca dun­nīto. Dunnik­khit­tassa, bhik­khave, pa­da­byañja­nas­sa attho­pi dun­nayo hoti. Ime kho, bhik­khave, dve dham­mā sad­dham­massa sam­mo­sāya an­tara­dhā­nāya saṁ­vattantī’’ti.

„Két dolog van, szerze­tesek, mely az igaz és helyes Tan hanyat­lásá­hoz és eltű­nésé­hez vezet. Mi ez a kettő? Rosszul rög­zí­tett szavak és mon­datok, vala­mint rosszul értel­me­zett jelen­tés. Ha a sza­va­kat és mon­dato­kat rosszul rög­zí­tet­ték, a jelen­tésü­ket is rosszul fog­ják értel­mezni. Ez hát az a két dolog, szer­zete­sek, mely az igaz és helyes Tan ha­nyat­lásá­hoz és eltű­nésé­hez vezet.” (AN 2:20; a szutta máso­dik felé­ben ennek az ellen­kező­jét fejti ki a Buddha.)

Magyar­orszá­gon 1990 – vagy már 1988–89? – óta bárki bár­mit kiad­hat, meg­jelen­tet­het, fel­te­het az in­ter­netre, sok­szo­ro­sít­hatja, ter­jeszt­heti. 1990 – 1988–89? – előtt egy-egy könyv­kia­dó­nál ide­ális eset­ben jól fel­ké­szült szer­kesz­tők gon­doz­ták a kiad­vá­nyo­kat, a szö­vege­ket. Nyelv­hasz­nálat és stí­lus szem­pont­já­ból nem (sem) mehe­tett át akár­mi. Egy-egy for­dí­tást gyak­ran kiad­tak még egy, a for­rás­nyel­vet kellő szin­ten bíró em­ber­nek, aki az ere­deti­vel egy­be­vetet­te – és ha kel­lett, módo­sítá­so­kat java­solt. És fel is volt tün­tet­ve en­nek meg­fele­lően, hogy a for­dítást az ere­deti­vel egy­be­vetet­te X. Y. Tar­ta­lom szem­pont­já­ból szak­lek­tor vagy szak­nyel­vi lek­tor ellen­őriz­te a kéz­ira­to­kat: ez a gon­dos kéz­irat-elő­ké­szítő mun­ka része volt, akár­csak a több­szöri kor­rek­túra. Jól em­lék­szem rá, hiszen 1979 és 1983 ele­je kö­zött ma­gam is végez­tem sza­bad­úszó­ként, ill. mel­lék­állás­ban an­gol nyel­vű kor­rek­tú­rát az ak­kori Cor­vina Könyv­kia­dó meg­bízá­sá­ból, hogy a nyom­dai elő­készí­tés min­den egyes sza­ka­szá­ban két-két kor­rek­tor javí­totta a szöve­ge­ket. És mi­vel szá­mí­tógép még nem volt, illett vissza­emlé­kezni pl. egy név ko­ráb­bi írás­mód­jára egy adott szö­veg­ben, illett nagy­já­ból emlé­kez­ni, a paksa­mé­tá­ban mégis hol lehe­tett, és jó is volt, ha em­léke­zett, mivel­hogy azért tűnt fel neki, mert vala­mi nem stim­melt – és így is volt, mert a két írás­mód bizony nem egye­zett. Műkö­dött, pedig nem vol­tak számí­tó­gé­pes ke­re­sők, he­lyes­írás-ellen­őrző prog­ra­mok meg hasonlók.

Egyrészt tehát ügyeltek rá a kiadók, hogy ne járas­sák le magu­kat, mert igenis volt egy igé­nyes és tájé­ko­zott, mű­velt olva­só­tábor, még ha nem is volt né­pes, de ébe­ren figyel­tek min­denre. És el­vá­rá­saik vol­tak. Más­részt a szer­kesz­tők ügyel­tek rá, hogy ha ők mag­uk nem ismer­ték a szak­terü­le­tet, ami­vel egy adott mű fog­lal­ko­zott, kiad­ják a szak­terü­let is­merő­jének. Egy indiai vo­nat­kozá­sú kéz­ira­tot pl. vagy Woj­tilla Gyula ókor­tör­té­nész­nek és indo­ló­gus­nak, vagy az ugyan­csak ókor­tör­té­nész és indo­ló­gus Pus­kás Ildi­kó­nak – ő már nincs az élők sorá­ban – ad­tak oda szak­lek­to­rá­lás cél­já­ból, akik per­sze szak­nyelvi szem­pont­ból is véle­mé­nyez­ték. És ter­mésze­tesen a szak­lek­tor neve is sze­re­pelt a kiad­vány­ban, mint ahogy ott állt az im­presszum­ban a fele­lős kia­dó / szer­kesz­tő neve is.

Ez így volt tisztes­séges, a szakmai tisztes­ség és a fele­lős­ség nevében.

Magyar­orszá­gon 1990 előtt egyál­talán nem volt könnyű felső­okta­tási intéz­mény­be be­jutni – pon­to­sab­ban vol­tak olyan intéz­mé­nyek és/vagy sza­kok, ahová szinte kép­telen­ség volt. Ez állt pél­dául a böl­csész­ka­rok nyelv­sza­kos képzé­sére: a szak­tár­ca dön­töt­te el, egy adott év­ben pl. mi­lyen szak­páro­sítá­sok­ra hir­det­nek meg fel­vé­telt, s azon belül is hány főt vesz­nek majd fel. Így for­dul­ha­tott elő, hogy az 1970-es évek vége felé egy év­ben össze-vissza hat főt vett fel az ELTE böl­csész­kara an­gol szak­ra, ami­ben a lehet­sé­ges (és: akkor min­den­kép­pen köte­lező) szak­páro­sítá­sok is ben­ne fog­laltat­tak már – két­szá­zan adták be akkor a je­lent­ke­zé­süket, ami bő har­minc­szo­ros túl­jelent­kezés.

Lehetett persze már akkori­ban is minden­féle kisebb és ritka nyel­vet tanulni, volt pél­dául ira­nisz­tika, tur­koló­gia, arme­nisz­tika (ez volt a nagy­szerű Schütz Ödön pro­fesszor nevé­vel fém­jel­zett szak, bi­zony!), indo­lógia, volt már akkor is kínai szak, japán, vol­tak (ma­gyar­or­szági) nem­zeti­ségi nyelv­sza­kok (ezek­re könnyebb volt be­jutni – a német kivé­telé­vel), volt por­tugál meg kata­lán (ha nem is ön­álló szak­ként), arab, tibe­ti és mon­gol, nem­rit­kán nagy nevek­kel, aki­ket a kül­honi tudo­mány is szá­mon tar­tott, volt klasszika-filo­lógia … finnugrisz­tika … és így to­vább. (A skan­dináv nyel­vek ké­sőbb jöttek, és ké­sőbb lett csak ön­álló tan­szék is hozzá.)

Hatalmas volt azonban a különb­ség egy nagy nyelv (= nagy tan­szék sok okta­tó­val) meg egy kisebb nyelv (= kis tan­szék kevés okta­tó­val) kö­zött, és ez vál­to­zat­la­nul fenn­áll. Kül­földi egye­te­me­ken sem jobb a hely­zet. Ha emléke­zetem nem csal, 1993–96 kö­rül pl. mind­össze­sen két fő taní­tott dánt skan­dina­visz­tika sza­kon, egyi­kük az anya­nyelvi lek­tor volt. Ez annyit tesz, mint hogy két ok­tató kis sza­kon, kis nyelv ese­té­ben nem ké­pes a leg­na­gyobb jó­aka­rattal sem nyúj­tani, amit egy nagy sza­kon több szak­terü­let isme­rői nyújtanak.

1990 előtt (és még utána is egy ideig) csak ún. A-sza­kok­ra lehe­tett jelent­kezni: ezek vol­tak a nagy sza­kok. Ha már bent volt vala­ki, járha­tott kis sza­kok (B, ill. C), ala­pozó­jára, ami után az ille­té­kes tan­szék dön­tött, hogy fel­ve­szik-e a hall­ga­tót. Példá­ul tibeti szak­ra. Idő­vel le lehe­tett adni az A-szakot, de ez azért nem volt cél­szerű, mert a kér­dé­ses hall­gató el­esett an­nak lehe­tősé­gétől, hogy A-szak­ján több rész­te­rü­let­tel is beha­tób­ban meg­ismer­ked­hes­sen. Más szó­val nem sze­rezte meg azt a szerte­ágazó tu­dást, isme­ret­anya­got, amit csak egy nagy nyelv­szak képes nyújtani.

Annak érzékel­teté­sére, hogy ez az én ese­tem­ben konkré­tan mit jelen­tett, fel­soro­lom, mi min­dent (és kinél) hall­gat­hat­tam német sza­kos­ként hat egye­temi tan­év folya­mán – 1991 ősze és 1998 vége kö­zött – né­met nyel­vé­szet­ből:

• bevezetés a német nyelv­tudo­mányba (Prof. Dr. Hessky Regina);
• mai német nyelv: lexi­koló­gia (ugyanő);
• német frazeo­lógia (ugyanő);
• lexiko­gráfia (ugyanő);
• átte­kintő né­met nyelv­törté­net (Dr. Ágel Vilmos);
• német szin­taxis (ugyanő);
• valencia-elmé­let (ugyanő);
• ergati­vitás*;
• fone­tika-fono­lógia (Dr. Thomas Herok);
• egy törté­neti kor­szak nyelve: ko­rai újfel­német (Korencsy Ottó);
• morfo­lógia (Dr. Brdar-Szabó Rita);
• szeman­tika / proto­típus-szeman­tika (részben ugyanő);
• szino­nimia és szó­kép­zés (ugyanő);
• kontrasz­tív nyel­vé­szet (ugyanő);
• gram­mati­kali­záció*;
• nyelv­tipo­lógia*;
• ige­idő és aspek­tus*.

*Kurzívval: „ön­képzés” kere­tében a tanul­mányok­hoz és a szak­dolgo­zat­hoz, valamint kuta­táshoz.

Izlandon foly­tatott egye­temi tanul­má­nyaim során (1993–1995) elsőd­lege­sen a mo­dern izlan­di ma­gas szintű elsa­játí­tása volt a fő szem­pont, már­mint az Izlandi Egye­tem (Háskóli Íslands) fő szem­pontja, hi­szen ez egy ön­álló kis szak volt, izlan­di nyelv kül­föl­diek­nek meg­neve­zés­sel. Ettől füg­get­lenül külön tárgy­ként hall­gat­tunk azért mor­foló­giát is, fone­tikát, fra­zeo­ló­giát, ala­pos kép­zés­ben része­sül­tünk az iz­landi ige­idők és as­pek­tu­sok terén, volt mon­dat­tan, a har­ma­dik év­folya­mon volt egyre maga­sabb szin­tű an­gol nyel­vű szö­ve­gek for­dítá­sa iz­landira, és az iro­dalom­törté­net kere­tében olvas­tunk közép­kori, az­az óiz­landi szöve­geket is.

A 2013/14-es egye­temi tanév­ben, a ranguni Inter­national Thera­vāda Buddhist Mission­ary Uni­versity (ITBMU), az­az a Nem­zet­közi Théra­váda Budd­hista Missziós Egye­tem hall­gató­ja vol­tam Burmá­ban. Akkor ki­lenc tár­gyat adtak ne­künk elő – az okta­tás nyelve angol volt –, köztük pálit és bur­mait is. Páli okta­tónk felké­szült, az an­golt is jól bíró bur­mai szer­zetes volt. És hajtott bennün­ket. Nem kevés for­dí­tani­valót is kap­tunk, páli­ból angol­ra, és an­golról páli­ra, ha egy­szer biz­tos nyelv­tudás­ra iga­zán akkor tesz vala­ki szert, ha aktí­van is meg­tanul­ja használni a nyel­vet. Áll ez „holt” nyel­vekre is, mint a páli vagy a latin. – Amit burmai­ul tud­tam és tu­dok, nem az egye­temen ta­nultam.

Amúgy nyelvész­kedéshez nem a leg­jobb, ha vala­ki az anya­nyel­vén kívül sem­mi­lyen más nyel­vet nem bír vagy ismer (ez saj­nos gya­kori jelen­ség pl. an­gol nyelv­terü­le­ten), vagy leg­fel­jebb ha egyet vagy ket­tőt, hiszen így pl. sem­mi­féle nyelv­tipo­ló­giai tapasz­talat­ra nem tesz szert, és kép­te­len lesz kitör­ni egy vagy két nyelv erő­sen beha­tá­rolt vilá­gából. Olyan ez vala­hol, mint az Isten kalap­ja, csak a nyel­vek vo­nat­ko­zá­sában. Több nyelv isme­rete egy fordí­tó­nak is jól jön per­sze a mun­kája során, de nem elen­ged­hetet­le­nül szük­sé­ges, míg át­fogó nyel­vé­sze­ti isme­re­tek­ na­gyon is szük­sé­gesek.

A magyar kis nyelv: ezt nem lehet figyel­men kívül hagyni. Ez annyit is je­lent, hogy né­hány tudo­mány­ág és szak­terü­let kivé­telé­vel sem­mire sem megy se egye­temi hall­ga­tó, sem pe­dig okta­tó vagy kuta­tó ide­gen nyel­vek isme­rete nél­kül: érte­nie kell a szak­terü­leté­vel kap­cso­la­tos szö­vege­ket, cik­ke­ket, dol­goza­tokat, kiad­vá­nyo­kat stb., stb., és tud­nia kell leg­alább egy vagy két nyel­ven tar­ta­lom és nyelv­hasz­ná­lat szem­pont­jából egy­aránt ma­gas szín­vona­lú, a nem­zet­közi elvá­rások­nak (is) meg­felelő szak­szöve­geket létre­hozni, vagy­is részt venni a nem­zet­közi tudo­má­nyos élet­ben. Az át­lag ér­dek­lő­dő ide­gennyelv-­tu­dás hiá­nyá­ban kény­telen lesz be­érni azzal a na­gyon kevés­sel, ami magya­rul egy­álta­lán léte­zik, és ami­nek a szín­vonala szak­terü­let­től függő­en na­gyon válto­zó, és mivel más for­rásra nem ké­pes ha­gyat­kozni, meg­ítélni sem tudja, mi az, ami­ben meg­bíz­hat, és mi az, ami­ben nem. Magya­rán min­denre vevő, kriti­kát­lanul, min­den­nel meg lehet etetni, min­dent kész­pénz­nek vesz, és szol­gai­an át fog venni: ete­tik a ma­gyar Wiki­pédia elké­pesztő, se­lejt szó­cikke­ivel (budd­hiz­mus témá­jában), és ete­tik silá­nyabb­nál silá­nyabb for­dítá­sok­kal (tisz­telet a kivé­tel­nek), etetik szittyá­sított katy­vasz­budd­hiz­mus­sal és ten­ger­nyi, maxi­mális tudat­lan­ság­ról árul­kodó osto­ba­ság­gal, ám ahogy ké­pes lesz pl. a Buddha tan­beszé­deit kevés páli és jó­val több an­gol nyelv­isme­ret­tel fel­vér­tezve olvasni, to­váb­bá tu­dós szer­zete­sek szebb­nél szebb és oko­sabb­nál oko­sabb írá­sai­val (mond­juk) angol ere­deti­ben vagy for­dítás­ban is­mer­kedni, látni fogja, mi a különb­ség – és hogy mi a baj a ma­gyar fordí­tá­sok­kal, ill. a ma­gyar nyel­ven létre­ho­zott szöve­gekkel. Lásd ebben a témában:
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/mulandosag-es-tarsai-egy-szakszo.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/a-buddha-felebredett-szegeny.html
https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/a-magyar-wikipedia-buddhista.html

1991 szeptembe­rét írtuk, ott ül­tünk, lel­kes és el­szánt gó­lyák, a tibeti szak ala­pozó­já­nak egyik első meg­beszé­lésén a néhai Beth­len­falvy ta­nár úr­ral az Iza­bella utcá­ban. A belső-ázsiai szemi­ná­rium első fog­lal­kozá­sa volt az, ahol is a Tanár úr min­den egyes hall­gató­tól meg­kér­dezte, mi­lyen nyel­ve­ken ol­vas a magya­ron kívül. Mi sem volt magá­tól érte­tő­dőbb mind­annyi­unk szá­munk­ra, mint hogy el­hang­zott ott min­den­féle világ­nyelv: an­gol, fran­cia, né­met, olasz, orosz. Csupa olyan nyelv, ami felső­fokú tibe­tita­nul­má­nyok­hoz elen­ged­he­tet­lenül szük­séges. Igen ám, de a Tanár úr ak­kor egy fia­tal, szem­üve­ges lány­hoz ért, aki kihúz­ta ma­gát ülté­ben, és a leg­na­gyobb maga­biz­tos­ság­gal vágta ki, mint­ha ez lett volna ott a leg­ter­mésze­te­sebb, a tibe­ti sza­kon: Romá­nul! – Hát, nem volt ép­pen a leg­szebb a re­ak­ciónk, mivel­hogy jobbra-balra dőlt az egész tár­saság a röhö­gés­től, igen, a röhö­gés­től, és Beth­len­falvy ta­nár úr­nak is igen­csak vissza kel­lett fog­nia magát, hogy bele­érző mo­soly­nál töb­bet ne mu­tas­son. Az a fiatal lány meg csak ott ült, durcá­san, mere­ven, mint aki kar­dot nyelt, és vala­mi hihe­tet­len konok­sá­got sugár­zott szi­kár arca, két ajka szo­ro­san össze­zárva, kes­keny vona­lat formálva.

Magyar­ajkú egye­temi hall­ga­tók­nak hal­latlan sze­ren­cséjük van – leg­fel­jebb nem tud­ják! –, mert van egy ELTE For­dító- és Tolmács­képző, ahol meg­felelő szintű képzés zajlik. Nap mint nap lát­ható a gyü­möl­cse ennek a kép­zés­nek, ott az a sok magyar nyelvű, ola­jo­zot­tan gör­dülő szak­szöveg, amit profik hoz­nak létre. Minő­sé­get, ahogy kell. – Nem néz­tem utána, most mik a felvé­teli köve­tel­mé­nyek és el­vá­rások, de régeb­ben nyelv­szako­sok mehet­tek a For­dító és Tolmács­kép­zőbe, meg­bíz­ható felső­fokú nyelvi és nyel­vé­szeti isme­retek­kel – ide­ális!

Egy képe­sítés önma­gában persze még nem garan­cia arra, hogy valaki­ből jó for­dító, tol­mács, or­vos vagy tanár lesz – vagy ép­pen szakács, aszta­los, burkoló. És az sem jelent okvet­lenül minő­ségi garan­ciát, ha vala­ki futó­szala­gon gyártja a fordí­tá­so­kat, de az sem, ha pél­dának oká­ért ír egy lexi­kont, ami meg is jele­nik nyomta­tás­ban, ám ettől füg­get­lenül hem­zseg a hibák­tól, tárgyi félre­érté­sek­től, és gyatra lehet a ma­gyar­sága, zava­ros és gyak­ran ma­gyar­ta­lan a nyelv­haszná­lata, olvas­hatat­lanok a meg­fogal­ma­zásai stb., stb. Nem szabad hát – mert nem is lehet! – min­den­ben vakon meg­bízni, saj­nos, de ez már az írás­tudók és az írást nem tudók fele­lős­ségé­nek, ponto­sab­ban: fele­lőt­lensé­gé­nek sú­lyos és mind­unta­lan kísér­tő kér­dése (persze nem csak a budd­hiz­mus vonat­kozá­sában!), amiről ejtet­tem már koráb­ban nem is kevés szót egy­némely blog­bejegy­zésben.

A fordítás ugyan­úgy szakma, mint bár­melyik másik: szak­mai köve­tel­mé­nyek van­nak és elvá­rások. Ezeknek illik meg­felel­nie. És ott kísért a for­dítás­etika kérdése is.

Nyelv­szakon nem ment ritka­ság­szám­ba a for­dító­mű­hely intéz­mé­nye. Magá­tól érte­tő­dik, hogy ha ér­dekli, egy nyelv­szakos hall­gató elsa­játít­hassa az át­járás mi­ként­jét egy ide­gen nyelv – min­den kultu­rális hoza­déká­val együtt – és az anya­nyelve között. Ez ak­kor kap nagy jelen­tősé­get, ha egy­más­tól ala­po­san elté­rő nyelv­csa­ládok­ról, merő­ben más civi­lizá­ció­ról (mint pl. a ti­beti) vagy kul­túrá­ról (mint pl. az iz­landi), avagy ép­pen más men­tali­tás­ról van szó. Ez utób­bi min­den­kép­pen lecsa­pódik egy adott nyelv kifeje­zés­módjai­ban, a világ nyelvi le­kép­zé­sének / meg­jele­níté­sé­nek mó­do­za­tai­ban. Ha pedig egy nyelv törté­neti válto­zatá­ról van szó (mint pl. az óiz­landi), vagy egy ókori nyelv­ről (mint pl. a páli), el kell sajá­títani az átjá­rás mi­ként­jét a nagy idő­beli elté­rés keze­lésé­hez is: tudni kell meg­felelő mó­don áthi­dalni. Az izlandi – a mai is – tér­ben / föld­rajzi­lag is messze van, nyelvi gon­dol­kodás­mód­jában is, törté­neti­sé­gében is.

Egy fordító­műhely paradox módon nem cél­nyelvi szöve­gek létre­hozá­sáról – töme­ges, már-már ipari mé­retű elő­állí­tásá­ról – szól, ha­nem az átjá­rás lehe­tősé­gei­nek és módo­zatai­nak elsa­játí­tásá­ról: az a jó, ha az érin­tet­tek a műhely veze­tőjé­nek irá­nyítá­sával kita­nul­ják a for­dítás csínját-bínját, magu­kévá te­szik a fogá­sokat, a stra­tégi­ákat, meg­tanul­nak át­járni a két nyelv között. A gya­kor­lat­tal meg­tá­mo­gat­va kita­nul­ják a for­dí­tást mint szak­mát. És egé­szen ter­mé­szetes, ha egy-egy egye­temi félév során, mond­juk, né­hány sort vagy egy kurta be­kez­dést ültet­nek csak át, mond­juk, egy for­rás­nyelvi kor­társ elbe­szélés­ből cél­nyelv­re. Ez a nor­mális. És csak azért ilyen keve­set, mert az idő java kis­millió lehet­sé­ges vari­áns egybe­ve­té­sé­vel, apró­lé­kos elem­zé­sük­kel, ízek­re sze­dé­sük­kel, az ütköz­teté­sük­kel, ra­kos­ga­tás­sal és ide-oda tolo­ga­tás­sal (vö. szó­rend), csiszo­lással (stí­lus, ár­nya­latok), továb­bá az indok­lásuk­kal telik. Hogy mit mi­kor ho­gyan, hová és miért, és mit mi­kor ho­gyan és hová nem és miért nem, ha egy­szer nem lehet akár­mit akár­mi­kor akár­hogyan és akár­hová. Hogy restrik­ciók van­nak, az „én” – BIG ME – kép­zelt „sza­bad­sá­gá­nak” ro­vá­sára, s ez­zel a for­dítás javá­ra. Igen, a javá­ra, mert ez a for­dí­tás javát szolgálja. Meg­tanul­ni továb­bá oda­fi­gyelni: ügyel­ni arra, hogy ott le­gyen, ami­nek ott kell len­nie, és ne le­gyen ott, ami­nek nem kell ott len­nie. Megta­nulni kifo­gás­ta­lan minő­sé­gű / szín­vo­na­lú for­dítá­so­kat készí­teni: meg­tanul­ni, hogy még­is mi teszi őket, a jó és szép for­dí­tá­sokat. – Nem rohan senki. Seho­vá se. Sen­kit sem ker­get a ta­tár. És addig nincs egy­han­gú­lag elfo­ga­dott, nyom­da­kész vég­leges válto­zat, míg min­den egyes részt­vevő­je a mű­hely­nek a ké­szülő for­dítás min­den egyes mon­datá­val egyet nem ért. Kon­szen­zus van, nincs több­ségi akarat.

Élénken emlék­szem még az izlandi fordító­mű­helyre, amit vezet­het­tem a ’90-es évek máso­dik felé­ben. Három törzs­tag volt, har­madi­kunk azon­ban leg­inkább hol itt, hol ott volt ép­pen ösz­tön­díjjal, a saját ma­gyar válto­za­tait írás­ban jut­tat­ta el hoz­zánk, vagyis az érde­mi munká­ban kevés­bé vett részt; gyak­ran jöt­tek lelkes ér­dek­lő­dők is, de a rész­vétel felté­tele vala­melyes izlandi nyelv­tudás volt. Egy óiz­landi szöveg­rész léte­ző és könyv­alak­ban is meg­jelent ma­gyar fordí­tá­sát vetet­tük egybe be­mele­gítő gya­nánt, majd a kor­társ Gyrðir Elías­son elbe­szé­lései­ből fordí­tot­tunk. Addig csi­szol­gat­tunk-variál­gat­tunk egy-egy for­dítást, amíg min­denki min­den­nel meg nem volt elé­gedve. Így tör­tén­he­tett, hogy az egyik frap­páns elbe­szé­lés csatta­nó­jának ma­gyar válto­zatai kö­zül eggyel sem tud­tam meg­barát­kozni, nem és nem. Sehogy sem adta vissza az ere­detit, ma­gya­rán nem volt jó an­nak a záró­mon­dat­nak a for­dítása. Végül félre­tet­tük azzal, hogy vissza­térünk majd még ah­hoz a mon­dat­hoz, ami így hang­zott, ha jól em­lék­szem: Og dyrnar voru harð­læstar. Szó szerint annyit tesz, mint ’és az ajtó jól / jó ala­po­san be volt zár­va‘ (stb.), csak­hogy ez bor­zasz­tó volt így. A többi válto­zat, amit le­gyár­tot­tunk és meg­hány­tunk-vetet­tünk, nem kevés­bé, egytől egyig: csak nem akart össze­jönni az a csat­tanó.

Belekezd­tünk egy másik szövegbe, és akkor egy nap átvil­lant a feje­men egy jó­nak tűnő meg­oldás: Az ajtó pedig becsa­pó­dott. És ami­kor prezen­táltam, üdv­rival­gás tört ki, és nagy meg­könnyeb­bülés lett úrrá raj­tunk: végre meg­van az iga­zán oda­illő meg­oldás! – Ilyen eset­ben félre kell tenni, pihen­tetni kell a kér­dé­ses szöve­get, fiók mé­lyén, meg kell várni, hogy magá­tól kínál­koz­zon vala­mi hasz­nál­ha­tóbb. Amikor ké­sőbb egy­magam is bele­vág­tam a fordí­tás­ba izlan­di­ról, nem sokat teke­tóri­áztam: nincs ott hely­ben egye­düli jó meg­oldá­som, annyi baj legyen, bele­írtam min­dent, ami csak kínál­ko­zott. Másnap, ha for­má­ban vol­tam, azzal kezd­tem, hogy gyom­lál­tam és hatá­roz­tam, melyik marad­jon. Ha akkor sem jött az ihlet, úgy hagy­tam, de min­dig vissza­tér­tem a há­rom kérdő­jellel meg­jelölt he­lyekre: a kérdő­jelek­nek minél hama­rabb tűn­niük kel­lett, mert meg­bosszul­ja ma­gát, ha túl sok min­den ma­rad nyitva túl hosszú ideig. A csodá­latos Hall­dór Lax­ness játé­kos vers­beté­teit ezzel szem­ben hosszabb ideig is pihen­tet­tem, és ennyi év eltel­tével újra csak azt tu­dom mon­dani, hogy ez így volt jó. És amikor végre meg­van a for­dítás, cél­szerű olyan ember­nek oda­adni véle­ménye­zésre, akik­nek ma­gyar nyelv­haszná­latát jól ismer­jük – és meg­bízunk benne –, és akik­től min­dig tanul­ha­tunk vala­mit.

A Buddha Ujja fordí­tásai pl. rész­ben azért nem jók, mert azon­nal érző­dik, hogy a min­den­kori k. for­dí­tó szi­lárd meg­győző­dése, mi­sze­rint az ő for­dí­tása már­pedig jó, miköz­ben csak­is arról van szó, hogy BIG ME szi­rén­hang­jaira fi­gyel, a tu­dat­ban ülő bizott­ság (vö.: committee of the mind, Nagy­tiszte­letű Ṭhā­nis­saro Bhik­khu, lásd: With Each & Every Breath: A Guide to Meditation ) messze józa­nabb és ön­kri­tikus, szelí­debb hang­jait pedig meg sem hallja. BIG ME nem en­gedi, hogy lát­hassa, tény­leg jó-e az ő fordítása. Csak ront a hely­zeten, hogy – úgy lát­szik – senki sem szól neki –, hogy a kivéte­lek­től el­te­kintve ezek nem is jó fordítások, és mivel nem ütik meg a mér­cét, for­dítás­nak is bajo­san lehet hívni őket.

Az egyik leg­fon­tosabb köve­tel­mény egy for­dító­val szem­ben (s így a for­dítá­sával szem­ben is), hogy a fordí­tás­nak, ha ma­gyar fordí­tás­ról van szó, magya­rul kell lennie, azaz min­den­ben meg kell felel­nie a ma­gyar nyelv, nyelv­tan és nyelv­hasz­nálat norma­rend­szeré­nek. A fordí­tó­nak az a dolga, hogy meg­bíz­ható, jó és szép ma­gyar fordí­tást hoz­zon létre, olyat te­hát, ami a lehe­tő leg­hűeb­ben adja vissza az ere­detit, rá­adá­sul jól is, helyes ma­gyar­ság­gal, és szé­pen is, a le­he­tő leg­köze­lebb marad­va az ere­deti­hez – igen, egy for­dítás­nak szép­nek is kell len­nie, ami­be bele­érten­dő a szép hang­zás, az eufó­nia kö­ve­tel­mé­nye is. A nyájas olva­só­nak nem sza­bad sem­min sem meg­ütköz­nie az­zal a fel­kiál­tás­sal, hogy „hülye for­dító!”, vagy: „ez se tud magya­rul!”, „hogy le­het ekko­ra sület­len­sé­get még ki­agyal­ni is!”, horri­bile dictu „ökör!” és hason­lók.

Ugyanilyen fon­tos alap­köve­tel­mény, hogy a for­dító mini­mum felső­fokon – ha nem má­so­dik anya­nyelv szint­jén! – bírja a forrás­nyelvet, ami­ből fordít, legyen ott­hon ben­ne, ismerje az árnya­la­tait stb., stb., és mind­ezt legyen képes cél­nyel­ven vissza­adni. Ez utób­bihoz azon­ban nem elég, ha ma­gyar­ajkú, aki ma­gyar­ra for­dít: ha nem ren­delke­zik kellő olva­sott­ság­gal, szegé­nyes a szó­kincse, nem tudja ma­gát jól kife­jezni, pon­gyo­lán fogal­maz, kép­te­len ér­zé­kelni, mitől szép egy szö­veg, nem tud az anya­nyelvé­vel bánni, álta­lá­nos fel­ké­szült­sége, álta­lá­nos művelt­sége a béka fene­ke alatt – és saj­ná­la­tos mó­don se ott­hon­ról nem hoz sem­mit, se az isko­lá­ból – stb., stb., stb., akkor vág­jon min­denek­előtt bele a hiá­nyos­sá­gok mi­ha­ma­rab­bi fel­szá­molá­sába (nem szé­gyen, és sose késő!), és csak utá­na vállal­koz­zon fordí­tásra, de lehe­tőleg még akkor se egye­dül, ha­nem mű­hely­munka kere­tében, ahol jó eset­ben bele­tanulhat.

Ezek a köve­tel­mé­nyek ter­mé­sze­tesen vo­nat­koz­nak min­den olyan írott szel­lemi al­ko­tás elő­állí­tóira is, mely kike­rül a nyilvá­nos­ságba. Minden szö­veg­fajtá­nak meg­van­nak az elfo­ga­dott stí­lus­je­gyei, fo­gal­ma­zás­módjai, kon­ven­ciói, a maga szak­szókin­cse stb., ami­be nem szo­kás és nem ildo­mos bele­ron­dítani.

A másik leg­fon­tosabb köve­tel­mény – már ha egy­álta­lán lehet rang­sorol­ni – az, hogy a for­dí­tónak men­nie kell: el kell tűn­nie a sze­mélyé­nek (az énjé­nek), fel kell ol­dód­nia a szer­ző szöve­gé­ben – mi több, az ere­deti szö­veg szer­zőjé­ben, azaz a for­dítá­sá­nak szerző­ül kell len­nie, nem pe­dig fordí­tóul. Más szó­val a for­dító­nak fel kell adnia nyelvi, stiláris én­jét, hogy az ere­deti szerző maxi­máli­san ér­vé­nyesül­hessen, ha egy­szer nem ő az érde­kes elsőd­lege­sen, ha­nem a szerző – akit, bár­mennyi­re is ba­ná­lis, az olva­só álta­lá­ban ol­vasni akar. Tudnia kell vilá­go­san érzékelni, mit mond az a szö­veg és ho­gyan, és ez­zel össz­hang­ban kell fordítania.

Ehhez egész­sé­ges alá­zatra van szük­ség – „csak” BIG ME-t kell kirak­ni leg­alább­is a for­dítás ide­jére, és lehet is, mert mű­kö­dik –, és szük­ség van továb­bá a szer­ző iránt ér­zett tiszte­letre, res­pek­tusra, és máris a Budd­há­nál va­gyunk: gāra­vo ca nivā­to ca, ’tiszte­let­adás és alá­zat’, a leg­neme­sebb és leg­tisz­tább gesz­tus­ból kettő, ugye­bár, hiszen a for­dító jám­bor, sze­rény ipa­ros csu­pán, nem pedig láng­ész, zseni, el­szálló­fél­ben lévő ah, kiva­gyo­kén mű­vész­nagy­ság, aki nem en­gedi az ere­detit szó­hoz jutni. Az ipa­ros­nak egy kéz­műves finom fogá­sai­val kell a for­rás­nyelvi ho­zott anyag­ból ugyan­azt kihoz­nia, csak ép­pen szö­veg- és tar­ta­lom­hű cél­nyel­ven, kellő alá­zattal és tisz­telet­tel, mert – nem lehet elég­szer is­mé­telni – első­sor­ban nem a for­dító az érde­kes, ha­nem a szerző, leg­alább­is az ese­tek több­ségében.

Az álta­lam ismert leg­szebb példa ennek ellen­kező­jére – arra, ami­kor el­szalad a ló egy for­dító­val – ez az ígére­tesen hangzó mon­dat: Parasz­tok gyilko­lódz­nak. Igen, így, ráadá­sul dz-vel. A mon­dat ere­de­tije izlan­di, és sok-sok évti­zed­del eze­lőtt hang­zott el. A XX. sz. egyik leg­kivá­lóbb izlan­di filo­lógu­sá­tól szár­ma­zik, aki fel­ké­szült medie­vista és nép­raj­zos is volt, és szá­mos közép­kori izlandi szö­ve­get rende­zett sajtó alá, egy­sé­gesí­tett, mo­der­nizált írás­mód­ban, tudo­má­nyos igé­nyű jegy­zet­anyag­gal együtt. Einar Ólaf­ur Sveins­son-nak hív­ták. Egyszer meg­kér­dezték tőle, hogyan fog­lalná össze a szá­gák (szága, izl. saga), az izlan­di közép­kor leg­fon­to­sabb iro­dalmi műfa­já­nak lé­nye­gét egyet­len tö­mör mon­dat­ban egy olyan­nak, aki nem is­meri őket, neve­zete­sen hogy mi­ről szól­nak ezek a szá­gák. Hami­sítat­la­nul izlan­di vá­laszt adott: Bændur takast á.

Ahhoz, hogy az erede­tihez legköze­lebb álló, pontos fordí­tást hoz­zon létre valaki, ismer­nie kell a kö­zép­kori Izland társa­dalmi viszo­nyait, és figye­lembe kell ven­nie a magyar­országi adott­ságo­kat is. Mind­ezen túl bizto­san kell mo­zognia mind a for­rás­nyelv (ese­tünk­ben az izlan­di), mind pe­dig a cél­nyelv (ese­tünk­ben a ma­gyar) külön­böző regisz­terei kö­zött. Például ha az ere­deti nem jó­pofa, ak­kor én, a for­dító sem jó­pofiz­hatok bele a világ­ba, más­részt pe­dig tud­nom kell, mi az, ami egy bul­vár­lap­ban jó szalag­cím­nek, de elfo­gadha­tatlan egy ko­moly inter­júban vagy vissza­emlé­ke­zés­ben – vagy akár igé­nyes napi­lap kultu­rális rova­tá­nak cikké­ben, irodal­mi vagy szak­folyó­irat­ban.

Az izlandi bændur a bóndi fő­név töb­bes számú alakja, s a bú­andi folya­ma­tos mellék­névi ige­névi alak­ból szár­ma­zik. Ere­deti­leg azt a sze­mélyt jelen­tette, aki vala­hol gaz­dál­ko­dott (mű­velt / meg­mű­velt vala­mit), a sa­ját birto­kán – és la­kott, ugyan­ott: ez a két jelen­tése mind a mai na­pig, hiszen ma is ugyan­úgy van­nak gaz­dák Izlan­don, mint ahogy a IX. sz.-ban is vol­tak, s akik a má­ban is ott lak­nak, ahol gaz­dál­kod­nak is egy­ben. Szabad, ön­álló gaz­dálko­dók vol­tak, füg­get­len gaz­dák, ami szöges ellen­téte an­nak, amit a ma­gyar ’pa­raszt’ kife­jez. Függet­len gaz­dák – mind a maga ura – egy olyan or­szág­ban, ahol az izlan­di hon­fog­lalást (i. sz. 874-től) köve­tő év­szá­za­dok­ban isme­ret­len foga­lom volt bár­mi­féle köz­ponti hata­lom, állam (le­egy­szerű­sítve ép­pen azért ván­do­roltak el Nor­végiá­ból, mert nem kér­tek belő­le!). Izlandi összefüggésben a ma­gyar ’pa­raszt’ szót hasz­nálni meg­gon­do­lat­lan­ság és nagy fe­le­lőt­len­ség.

Ugyanígy fele­lőt­len­ség és abszolúte elfogad­hatat­lan az izlan­di takast á igét ’gyil­ko­lódz­nak’-kal vissza­adni: az ere­deti telje­sen sem­leges, a jelen­tése ’csap­nak / tűz­nek össze’, és a kon­notá­ciója fény­évek­re van a ma­gyar meg­felel­te­tés kon­notá­ció­jától. Az egész együtt tehát: Gaz­dák tűz­nek össze. Ha már ezek­nek a vé­res család­törté­netek­nek ez a kegyet­len lénye­gük: addig gyil­kolja egy­mást a két nem­zet­ség vér­bosszú cím­szó alatt, vég­tele­ní­tett soro­zat­ban, míg szinte írmag­ja nem ma­rad egyik­nek se. Vér fo­lyik, ten­ger­nyi vér, ezek­ben a túl­mére­te­zett egó­kat és indi­vidu­umo­kat, ke­mény, va­gány és ret­tent­he­tet­len, soha meg nem ingó, pök­hendi má­csó­kat fel­vo­nul­tató, szikár és tömö­ren tárgy­szerű szöve­gek­ben. Könyör­telen és kegyet­len, sivár világ tá­rul­kozik fel bennük.

Ahogyan az ere­deti áll és hang­zik, ran­gos napi­lap cím­olda­lán is áll­hatna akár kie­melt hír­anyag kie­melt címe­ként, ellen­tét­ben a nyom­tatás­ban is meg­jelent ma­gyar meg­felel­tetés­sel: a köny­vet egy Tóni Túra nevű uta­zási iroda jelen­tette meg. – Majd­nem olyan vicc, mint maga a for­dítás. Hiába, Abszur­disztán­ban minden lehetséges.

Jó ez a példa annak bemuta­tására is, mi lesz egy ide­gen nyelvű szö­veg­ből – hová ve­zet –, ha ön­telt, rá­tarti, de an­nál felké­szület­le­nebb és meg­gondo­latla­nabb BIG ME áll le for­dí­tást ké­szíteni.

Nem szé­gyen utána­nézni dolgok­nak, nem szé­gyen kérdez­ni. Egy japán mon­dás­ban ez áll: Kér­dezni egy­szeri szé­gyen, nem kér­dezni egész élet­re szóló szé­gyen. (聞くのは一回の恥じ、 聞かないのは一生の恥じ。) Nem szé­gyen fel­la­pozni vagy A ma­gyar nyelv értel­mező szótá­rát (I–VII.; szinte bagó­ért le­het meg­venni antik­vári­um­ban, de on­line válto­zat is létezik: A magyar nyelv értelmező szótára ), vagy A magyar nyelv nagy­szó­tárá­nak eddig elké­szült köte­teit (lásd: A magyar nyelv nagyszótára ). Nélkülöz­hetet­len se­géd­letet jelen­te­nek ma­gyar for­dítás­hoz, ha egy­szer egy ma­gyar fordí­tás­nak magya­rul kell len­nie, de erről több­ször is volt már szó. – Ugyan­ilyen kivá­ló segéd­let Kiss Gá­bor Magyar szó­kincs­tára is, ami egy ala­pos és meg­bíz­ható szino­nima­szótár. Gyakran kell­het O. Nagy Gábor pótol­ha­tat­lan munkája, a Magyar szólá­sok és köz­mondások is.

▲

És ha már ennek a bejegy­zésnek a megírá­sára adtam a fejem, kíván­csi let­tem, vajon a Buddha leg­első tan­beszé­dének (SN 56.11) címe vál­tozat­lanul ott ékte­lenke­dik-e a Buddha intés­re emelt mu­tató­ujjá­nak az árnyé­kában, avagy sem. Így hang­zott: A Tan kere­két for­gató tanító­beszéd. (Lásd a meg­felelő szöveg­része­ket eb­ben a be­jegy­zésben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2020/02/a-magyar-wikipedia-buddhista.html ) Ott és akkor ezt írtam róla:

Fogja magát a „tanító­beszéd”, és elkezd kere­ket for­gatni
Elvárás, hogy egy ilyen műhely­ben legyen olyan, aki való­ban ért ezek­hez a dol­gok­hoz, mert­hogy ez is fele­lős­ség kér­dése: nem adhat­nak ki a kezük­ből selej­tes, gyatra fordí­táso­kat, nem vihet­nek ki olyas­mit a nyilvá­nos­ságba kész­ter­mék­ként, mint pl. A Tan kere­két for­gató ta­nító­beszéd, ha egy­szer „tanító­beszéd” nem forgat sem­mi­féle kere­ket. – Elkép­zelem, ahogy ott for­gatja meg for­gatja, vég nél­kül. […] Nem kez­det és vég nél­küli forga­tásról van itt szó, ha­nem ar­ról, hogy ez­zel az első tan­be­szé­dével hozta moz­gásba a Buddha a Tan kere­két – vagyis kez­dett egyál­talán taní­tani –, meg­for­gat­ta, ahol is a meg- ige­kötő in­cho­atív, azaz vala­mi­nek a kez­de­tét fe­jezi ki: for­ga­tott egyet rajta, mire a kerék moz­gásba len­dült. – Quelle diffé­rence, mond­ja a francia! – Ezért a szut­ta címe in­kább ’A Tan ke­reké­nek meg­forga­tásá­ról szóló tan­beszéd’ / ’Tan­beszéd a Tan kere­ké­nek meg­forga­tásáról’.

Két magyar fordí­tását talál­tam most ennek a tan­beszéd­nek az A Buddha Ujja név­re hall­gató hon­la­pon: igen, az ’ujj’ is nagy kezdő­betű­vel, de minek? „Szent Ujj”? Olyan nin­csen. Az egyik címe A Dharma kere­ké­nek for­gás­ba hozá­sa, a mási­ké A Tan kere­két for­gás­ba hozó tanító­beszéd – erre mond­ják, hogy ott va­gyunk, ahol a part sza­kad. Mert­hogy „tanító­beszéd” vál­to­zat­la­nul nem for­gat sem­mit, és forgásba se hoz sem­mit, de nem azért, mert a ’for­gás­ba hoz vmit’ vagy leg­in­kább szak­nyelvi (fizi­ka, gépé­szet, me­cha­nika), vagy pe­dig ré­geb­bi, pl. XIX. sz.-i nyelv­hasz­ná­lat, és azt je­len­tette, hogy ’for­galom­ba hoz vmit’, pl. pénzt. A lé­nyeg nem ez, ha­nem az, hogy – ismét­lem – tan­be­széd nem forgat sem­mit! (A „tanító­beszéd” kriti­káját lásd a már fel­tünte­tett blog­bejegy­zésben.) Nem a tan­be­széd, ha­nem a Buddha for­gatta meg – hozta / lendí­tette moz­gásba – a Tan kere­két ez­zel az első tan­be­szé­dé­vel. Mint aho­gyan – bárki utána­néz­het bát­ran – magá­ban a páli ere­deti­ben is áll, tes­sék: „Etaṁ Bhaga­vatā Bārā­ṇasi­yaṁ Isi­pata­ne miga­dāye anut­ta­raṁ Dhamma­cak­kaṁ pa­vat­titaṁ […].” Telje­sen vilá­gos mon­dat­szer­ke­zet, tel­je­sen vilá­gos eset­hasz­nálat. – De hogy ez ne zavar­jon senkit…? A szut­ta címé­ben hagy­ták a tan­be­szé­det ke­re­ket for­gásba hozni, a szutta vé­gén már nem, vö: „Bená­resz köze­lé­ben, Iszi­pata­na mel­lett, az Őzek lige­té­ben a Ma­gasz­tos meg­for­gat­ta a felül­múl­ha­tat­lan Tan kere­két […]. – Jó, helyes és szép. – Amúgy elő­ször nem is vol­tam ben­ne biztos, egy­ál­ta­lán jól látom-e ezt a for­gás­ba ho­zást, mivel­hogy a „for­gás”-ról hir­te­len­jé­ben „mor­gás”-ra asszo­ciál­tam! Ebet min­den bi­zonnyal mor­gásba lehet hozni, jóóól meg­morgatni! Gyom­rot meg kor­gásba. (Van még valami? Hogy­ne lenne! Haran­got kongat / meg­kon­gat, *kongásba hoz. Vagy: Hozzuk pan­gásba a gaz­da­ságot!)

Az első válto­zattal az a nagy gon­dom, hogy ha páli szöve­get fordí­tok, akkor mit keres szanszk­rit (a to­vábbi­akban: szkt.) szó­alak a ma­gyar nyel­vű címben? Nem elég, hogy Nyugat-szerte egyre eklek­ti­ku­sabb a budd­hiz­mus, nem elég az a vul­gár­budd­hiz­mus, ami Magyar­orszá­gon terjed mint vala­mi mé­tely? A Buddha nem szansz­kritul be­szélt, és a páli ká­non „szer­kesz­tői”, kiala­kítói nem szkt. címet adtak az egyes tan­beszé­dek­nek, ha­nem páli címet. A szanszk­rit­nak az égadta vilá­gon sem­mi, de sem­mi ke­resni­való­ja a thé­ra­váda budd­hiz­mus­ban, elte­kintve attól a né­hány eset­től, ami­kor is annyira gyöke­ret vert már egy-két budd­hista szak­kife­jezés szanszk­rit alakja nyu­gati nyel­vek­ben, hogy már nem is fordít­ják le. Nem biztos, hogy észszerű lenne ezek­ben az ese­tek­ben a páli ere­detit eről­tetni, vagy leg­alább­is egy­magá­ban nem. Ilyen pél­dá­ul a nir­vána (páli nibbá­na), és ilyen a karma (páli kam­ma). Amúgy pedig a páli dham­ma jó és szép ma­gyar meg­felel­teté­se is léte­zik már egy ideje: a Tan. Akkor is, ha en­nek a mű­szó­nak nem egy je­len­tése, ill. je­len­tés­árnya­lata van, ám a Buddha tan­rend­sze­ré­nek (Dhamma-vinaya) vonat­kozá­sában ez felel meg neki: a Tan, vagy­is a Buddha taní­tása­inak összes­sége – ami nem is mel­les­leg nem kizá­ró­lag szut­ták­ból – tan­be­szé­dek­ből – áll.

A nyel­vet / nyelv­járást, melyet a Buddha be­szélt, māga­dhiko vo­hāro-ként emlí­tik a kom­men­tá­rok, azaz (kb.) ’maga­dhai köz­nyelv, māgadhī’. A hang­súly a köz­nyel­ven van, a nép­nyel­ven – egy­fajta mű­velt Ver­kehrs­spra­che volt –, el­len­tét­ben a (vé­di­kus / klasszi­kus) szanszk­rit­tal, ami a bráh­manák „hit­bizo­má­nya” volt. (Erre a kér­dés­körre vissza fogok még térni.)

A Buddha elhatáro­lódott a szanszk­rit haszná­latá­tól, annyira, hogy végül a szer­zete­sei­nek kife­je­zet­ten elő­írta, hogy az ő taní­tásait (tkp. a sza­vait, Buddha­vaca­naṁ) csak azon a nyel­ven (= ab­ban a nyelv­járás­ban) tanul­hat­ják, me­lyet ő maga hasz­nált (’’[…] Anu­jānā­mi, bhik­khave, sakā­ya nirut­tiyā buddha­vaca­naṁ pari­yāpu­ṇitu’’nti. – Forrás: CST 4.0, Vinaya­piṭaka, Cūḷa­vagga­pāḷi: 5. Khud­daka­vatthuk­khan­dha­kaṁ = Cv 5.33.1 = Vin II 139) – A szanszk­rit és a páli vegyí­tése persze nem új ke­letű dolog: már azok­ban az idők­ben fel­ütötte a fejét Észak-Indiá­ban, ami­kor a budd­hiz­mus még fel­lel­hető volt azo­kon a tája­kon. (Lásd: Norman, K. R.: A philol­ogical app­roach to Buddhism. London: School of Ori­ental and Afri­can Studies, Uni­versity of Lon­don, 1997. [= Buddhist Forum, Volume V: Bukkyō Dendō Kyōkai Lec­tures 1994.] – Edition published in the Taylor & Francis e-Library, 2005.) – A leg­nagyobb gond a keve­redés­sel az, hogy a ké­sőb­bi szanszk­rit (vissza-)­for­dítás idő­vel más jelen­tés­tarta­lom­mal bő­vült, ahogy a budd­hiz­mus későb­bi, szanszk­rit for­dítá­sokra épü­lő irány­zatai egyre in­kább eltá­volod­tak a páli ere­deti­től – és egy­ben egy­né­mely tan­tétel­től is –, oly­annyira, hogy sok szak­kife­jezés (nem­ritkán egé­szen) más jelen­tést hor­doz a páli­ban, és me­gint mást a ké­sőb­bi szanszk­rit meg­felel­teté­sek­ben – nem is be­szélve a sok-sok félre­értés­ről és félre­for­dítás­ról, me­lyekre Norman imént hivat­kozott elő­adá­sai­ban is bőven kínál példát. Merő­ben más pl. a páli amata és a szkt. amṛta, a páli bodhi­satta / szkt. bodhi­sattva (ez utób­bi szó­alak félre­értés ered­mé­nye), és más a páli sutta / szkt. sūtra jelen­tése / jelen­tés­tarto­má­nya, mivel­hogy ez is hibás ké­sőb­bi szansz­kri­tosí­tás ígé­re­tes ered­ménye. (A sort le­het­ne foly­tatni.)

Az első fordí­tást a páli fordító­csoport jegyzi – külön­írják –, pedig ez egybeíran­dó, így: fordító­csoport, vö. az angol­ból for­dító cso­port tag­jai – külön (= azok, akik angol­ból fordí­tanak), vs. egy Kier­ke­gaard-t for­dító fordító­csoport – egybe­írva (= egy olyan, fordí­tás­sal fog­lal­kozó / fordí­tást vég­ző cso­port, mely­nek tagjai K.-t for­díta­nak). Magya­rán a páli fordító­csoport (= egy szó) páli­ból fordító csoport (= két szó). Lásd:
https://a-buddha-ujja.hu/sn-56.11/hu/a-pali-fordito-csoport , ill.
https://a-buddha-ujja.hu/authors/a-pali-fordito-csoport

Ez utóbbi­ban alábbi rövid ismer­tetés­sel talál­koztam:

A páli fordító csoport
A fordító csopor­tot Ruzsa Ferenc és Kört­vélyesi Tibor ve­zeti. Tagjai: Kovács Gábor, Laki Zoltán, Makai Melin­da (2012-től), Máthé Vero­nika. Valamint (2010-ig): Horváth Hanka, Marton Péter, Molnár Orso­lya, Mudra Éva, Sembery Gábor.

Ketten vezetik – csak remél­hetem, hogy nem az orruk­nál fogva! –, és ezek szerint most négy tagja van. Ez hat fő. És ez a hat fő cso­port­ként letesz az asztal­ra egy ilyen for­dí­tást, mind magyar nyelv­hasz­ná­lat, mind pedig tar­ta­lom szem­pont­jából, és ki­viszi a nyilvá­nos­ságba. Nehe­zen tu­dom elhinni, amit eb­ben a magya­rítás­ban látok (még egy­szer a link: https://a-buddha-ujja.hu/sn-56.11/hu/a-pali-fordito-csoport ) – szo­morú, de a Wiki­pédia-cikkek szín­vona­lával vetek­szik. Lehe­tet­lenség ugyan­ak­kor (1) min­den egyes kifo­gásolt szöveg­helyet ki­emelni, (2) min­den­re he­lyes meg­ol­dást kí­nálni, to­váb­bá (3) az egész föld­ke­rek­ség összes léte­ző érvét fel­vonul­tatni mel­let­tük, mivel­hogy még ez sem len­ne elég ah­hoz, hogy meg­győzze, jobb belá­tás­ra bírja őket, hiszen (4) nem a ma­guk (ellen)­ér­veit sora­koz­tat­ják fel, ha­nem mellé­be­szél­nek, és cse­les for­du­lattal vala­mi más­ra tere­lik a szót, más szó­val (5) rend­re a bizo­nyít­vá­nyu­kat ma­gya­ráz­zák. Nem én aka­rom őket per­sze meg­győzni – nem nekem kell, ha­nem a szak­mai ér­veknek. Minden­esetre nehe­zen fo­gom fel és nehe­zen térek napi­rendre afö­lött, hogy egy egész cso­port ne le­gyen képes helyes ma­gyar­ság­gal jó és szép, min­den szem­pont­ból – tar­tal­milag is – elfo­gad­ható fordí­tást / szö­veget létre­hozni. Hogy egyi­kük se lássa, mi a baj / hol a baj egy ilyen fordí­tással és a tárgyi félre­értések­kel. Elsőre elég, ha felü­lete­sen egybe­veti vala­ki ugyan­ennek a szut­tá­nak a másik for­dí­tásá­val, máris szembe­ötlő a szín­vonal­beli különb­ség, lásd: https://a-buddha-ujja.hu/sn-56.11/hu/farkas-pal

Apróság, amivel kezde­nék, de azért nem egé­szen mind­egy: a ma­gyar -tól/‑től hasz­nálata idő­hatá­ro­zói szer­keze­tekben. Ez a rag­pár szinte kikö­ve­teli a vég­pont meg­neve­zé­sét is: ‑ig. Ha még nem ért vé­get, nem zá­rult le vala­mi, ami vala­mikor a múlt­ban vette kezde­tét, akkor helye­sebb az óta név­utó hasz­nálata: N. N. 2012 óta [tagja a cso­port­nak], vs. este hat­tól ott­hon leszek. Ugyan­akkor: X. Y. 2012-től 2016-ig dol­go­zott velünk, ami­kor is a vég­pont szin­tén adott / is­mert. Van per­sze még opció: 2012-től kezd­ve, ill. 2012-vel kez­dő­dően. – Ez a helyes nyelv­hasz­nálat, még akkor is, ha a több­ség las­san tel­je­sen leszo­kik az óta hasz­nála­táról. – Végül pedig: „vala­mint” helyett én itt in­kább a „to­váb­bá”-t hasz­nál­nám, mert jobb an­nak kife­jezé­sére, hogy ők mint továb­bi ta­gok 2010-ig vet­tek részt a cso­port mun­ká­jában.

És ha már: kár, hogy se a for­dítás kelet­kezé­sének ide­jét, sem pe­dig a tény­le­ges közre­műkö­dő­ket nem neve­sítik, a Sutta­Central anya­gában sem. (Van helyet­te Így készült: – de hogy ez mire jó? Talán azt hiszi vala­hol vala­ki, hogy hű, milyen egye­di meg va­gány, pe­dig vélet­le­nül sem az.)

(A folytatást lásd a követ­kező, 2. részben!)

▲

 

Készülés a vizsgákra: Sagaing/Burma (Myanmar), Myat Sacca

☸