A Buddha – a Felébredett … ?!

Szegény édes anyanyelvem! • Újra a magyarítások kapcsán

Valaki megalkotta (ez elment vadászni …), valaki átvette (ez meglőtte …), és lehetne még folytatni.

Sajnos sikerült ezt is úgy megalkotni, hogy csak na! Vagyis meggondolatlanul. Hozzá lehet tenni: és valamelyest felkészületlenül. Aztán kritikátlanul, szolgaian átvették, s ugyanúgy kritikátlanul, szolgaian majmolják és szajkózzák tovább. Ott éktelenkedik ez a lehetetlen, szerencsétlen nyelvi megoldás magyar nyelvű közegben.

Ez a „Felébredett” a nyelvész és a fordító nyelvi világából nézve mesterkélt, erőltetett, művi, ráadásul a fülben túlságosan is a francia Bernadotte (lásd pl. a svéd királyi házat) névre cseng-bong rá, továbbá Petőfire: Föltámadott a tenger … – Ez a képzésmódja bizonyos igék múlt idejű alakjának elavult, jó esetben archaizálni lehet vele, ez azonban egy ideje kiment már a divatból. Ha meg nem archaizál, akkor patetikus és emelkedett szeretne lenni, kitűnni a szürke tömegből, hogy ez itt, kérem szépen, valami egészen rendkívüli, ünnepélyes, magasztos.

Ez amúgy rendjén is lenne: egészen rendkívüli dolog ugyanis megvilágosodni, azaz átlátni, átélni, megtapasztalni a dolgok valós természetét, ráébredni dolgokra. Igen, ráébredni, ha egyszer a felébredni elsődlegesen mást jelent: felébredni arra, hogy odakint szakad az eső; rossz álomból felébredni, lucskosan, izzadságban fürödve. Természetesen lehet felébredni átvitt értelemben is: Ébredj már fel! – mondják olyannak, aki álmodozik, a fellegekben jár, fantaszta. Egy biztos: a ráébredésben benne van valami, ami a felébredésben nincsen, márpedig ez sarkalatos kérdés, lásd néhány sorral itt lejjebb.

A Buddha az, aki megvilágosodott*, angolul enlightened, németül erleuchtet: az, akiben fény, világosság támadt. Ahogy a Buddha megfogalmazta a Tan kerekének megforgatásáról szóló, legelső tanbeszédében (SN 56.11): āloko udapādi.

*-odik/-edik, s mint ilyennek, ez a múlt idejű alakja: megbokrosodott, megtollasodott, megházasodott, beesteledett, visszakéredzkedett (valahová), epekedett, na de nem *felébredik > ?felébredett ! 

A Buddha, méghozzá határozott névelővel – nem pedig nélküle –, a Buddha, ha egyszer ez a buddha szóalak nem egyéb, mint egy befejezett melléknévi igenév (régebben múlt idejűnek hívták), a bodh igei gyökből: ’az, aki megvilágosodott, aki ráébredt valamire’ (= a dolgok valós természetére, és most úgy látja a dolgokat, ahogy azok a dolgok valóban vannak, pontosabban létesültek, létrejöttek: yathābhūta-ñāṇadassanaṁ); kis kezdőbetűvel bárki, aki megvalósította a buddhaság állapotát, vagyis megvilágosodott stb.; nagy kezdőbetűvel ennek a korszaknak a buddhája, vagyis a Buddha, a történelmi Siddhattha Gotama (szanszkrit: Siddhārtha Gautama, és azok kedvéért, akik örömüket lelik a különféle írásrendszerekben, dévanágaríval, a Wikipédiából: सिद्धार्थ गौतम), ugyanakkor az, hogy „Buddha” az elmondottak értelmében nem tulajdonnév, hanem köznév: egy buddha nem mond ilyet, elérte egy buddha állapotát, a Buddha előtti buddhák, a buddhák mindig azon vannak, hogy stb., stb.

Nyelvtipológiai szempontból megkülönböztetünk (határozott) névelőt ismerő-használó, illetve (határozott) névelőt nem ismerő-használó nyelveket: sok-sok nyelvben kialakult, sok más nyelvben nem. Ez utóbbiak között találhatók a bolgár és a macedón kivételével a szláv nyelvek éppúgy, mint a török és rokonai, folytatva a kínaival, japánnal, a tibetivel, át a burmain, a thai nyelven, egészen a finnig. Ezek a nyelvek más nyelvi eszközökkel oldják meg – már ha egyáltalán: nyelve válogatja – azokat a helyzeteket, amikor a többi valamilyen névelőt használ. Mellesleg viszonylag újkeletű fejlemény a névelő a nyelvek történetében, így a mai beszélt, élő nyelvek korábbi, történelmi rétegeiben még nem lelhetők fel.

Akiknek az anyanyelve nem ismeri a névelőt, sokszor idegen nyelven sem lesznek képesek használni, gyakran pedig egyszerűen teljesen mellőzik a használatát: nehezen boldogulnak vele. Érdekes megfigyelni, hogy ilyen „névelőtlen” nyelvek beszélői leginkább névelő nélkül fogják használni: Buddha. Jó nagy betűkkel virít ez a névelő nélküli Buddha például Rákosszentmihályon, a Rákosi úti Mokushō Zen Ház bejárata mellett, de nemritkán indiai szerzők angol művének címében is névelő nélkül áll. Aki más nyelven is olvas buddhizmust, az úton-útfélen belebotlik majd a névelőbe: a/egy/der/the/le/il Buddha (Bouddha), de Boeddha/Boeda, הבודהה / o Buda / ar Bouda / Y Bwdha stb.

Semmi baj nincsen ezzel a b-/B-uddhával. A nyelv nem Prokrusztész-ágy. A magyar se.

Elődeink ragyogóan megvoltak a Megváltó latinizált, görög eredetű titulusával, amit a Jézus személynév mellé kapott: Krisztus, így, magyar írásmódban, megtartva a latinos végződést. A mai keresztény és keresztyén hívek is kiválóan megvannak vele. Senki sem hangoskodik, hogy le kellene fordítani magyarra. Eleink ezzel is ugyanolyan jól elvoltak, mint az összes többi, latin és görög eredetű átvétellel, ami a kereszténység kulturális csomagjában érkezett ezekre a tájakra: pogány, iskola, tánc, ostya, püspök, kereszt, diák, szent, érsek, oltár, mise és egyebek. (Ehhez jött mindaz, ami nélkül ma sok mindenről beszélni se tudnánk: eke, ház, málna, gazda, szerda, csütörtök, péntek és szombat, kapu, asztal, vásár és bazár, alma, blúz, tepsi, udvar, piac, sámli, zsámoly, kajszi, kert, cukor, kukorica, ribizli, kaszabol, bak stb., stb., stb. – és ott a rengeteg szólás és közmondás, továbbá a tükörfordítások hada.)

Nem is kell lefordítani. A görög eredeti Χριστός, aminek a latinosított változata a Christus, azt jelenti, hogy ’az, akit felkentek’. Tkp. a Messiás az, akit felkentek: ő az Úr fölkentje. – Jézus, a Fölkent. A Fölkent. – Ez nem is mellesleg azért működne, mert az ige tárgyas, ugyanakkor határozott névelővel ellátott befejezett melléknévi igenevet főnévi értelemben egyes számban a magyarban kevésbé használunk, többes számban azonban már igen, vö. a megtámadottak, a legyőzöttek, az elmaradottak, a mellőzöttek, a kiközösítettek, a felvettek (pl. egyetemre), a száműzöttek. Az elmaradott és a megtámadott szóalak így állandósult a nyelvben, az elmaradt változat szemantikája más. Ugyanígy nem működik „közönséges” melléknevek főnevesítése egyes számban a határozott névelő használatával, mint pl. *a téves (jó, jó, téves, de mi?), *az érdemes (jó, de mégis mire?) stb., stb., kivéve természetesen a kivételeket, mint amilyen a gonosz, a jó.

Érdemes megjegyezni, hogy a Buddha egyéb meg-/elnevezései közül a páli Bhagavā szabatos megfeleltetése, a ’Magasztos’ szépen illeszkedik magyar szövegkörnyezetbe.

Ami a továbbiakat illeti, a Buddha nem használta a ’Buddha’ kitételt, amikor önmagára utalt, többes számban azonban élt vele – lásd pl. buddhāna’ sāsanaṁ ’a buddhák tanítása’ –, amikor korábbi korok buddháiról, ill. általában (a = névelő) buddhákról beszélt.

Saját magára utalt konvencionális értelemben a teljesen semleges egyes szám első személyű személynévmással (ahaṁ ’én’), és ugyanúgy saját magára utalt, amikor a Tathāgata állandó jelzőt használta, de mások is utaltak így rá. Én személy szerint mindenképpen megtartanám a páli eredetit magyar szövegkörnyezetben is, egyrészt szép hangzása okán (ez az eufónia mint kritérium), másrészt pedig azért, mert az összetétel két tagjának együttes jelentése erősen vitatott: tathā ’így, ekként’ stb., -gata (1) utótagként ’az, aki (meg)jött’, (2) ’az, aki [valamilyenné] lett’, ’az, aki elért valamit, fel van ruházva valamivel’ stb. (A Dīgha Nikāyá-ban, a 27. tanbeszédben, az Aggañña Suttá-ban [D 27 = D iii 84, a Walshe-féle fordítás 409. lapján] a Buddha ezzel szemben kivételesen másfajta meghatározását adja a szónak.)

„Felébredett.” – Még csak nem is ez a lehetetlen kísérlet a magyarításra itt a gond (bár az is), még csak nem is az archaizálás a gond, hanem az erőszaktevés. – Szegény édes anyanyelvem! Vele is úgy bánik errefelé a nép, mint minden egyebével: a kapcsolataival, a szüleivel, a környezetével, a felelősséggel, az erkölcsiséggel, az adott szó becsületével, a tisztességesen elvégzett munkával, a másik emberrel: sehogy. Sehogyan se bánik édes anyanyelvével, szegény édes anyanyelvemmel! (Konvencionális értelemben.)

És hogy mitől itt az erőszak? Ettől a légüres térben lógó befejezett, művi melléknévi igenévtől. Ilyen képzésmód van, hogyne lenne, csak éppen a magyar nyelv rendszerén sikerült vele erőszakot tenni. Nem is mellesleg egy megfeleltetésnek, fordításnak, bármiféle szövegnek nemcsak jónak kell lennie és szabatosnak, hanem szépnek is: ez a már hivatkozott eufónia, a szép hangzás mint követelmény. Merthogy ez igenis követelmény.

Még egy megjegyzés, éspedig a „tanítóbeszéd” kapcsán. – Merthogy ezt se nagyon érti a nyelvész-fordító. Amikor az ember meg akar alkotni egy magyar szót vagy kifejezést valami olyan dologra, ami se a kulturális közegbe, se a nyelv rendszerébe nem simult még bele, akkor végig kell zongoráznia a lehetőségeket. Ebben a konkrét esetben meg kell néznie, mikor és hogyan lehet a „tanító” szót használni szóösszetétel előtagjaként. Ütköztetni kell, egybevetni, csereberélni, behelyettesítgetni – érdemes elszórakozni vele, mert olykor kifejezetten mulatságos dolgok kerekednek ki belőle!

Ami van: tanrend, tanterem, tanterv, tanerő, tantestület, tantárgy, tankönyv, tanműhely stb.: ezeket mind a tan- előtaggal képezzük. Így alakult ki a magyarban, így szabatos, így grammatikus, azaz nyelvtanilag helyes, s ennek megfelelő a használata is. És így lehet olyasmit is képezni, mint tanelv vagy tanépítmény.

Ugyanakkor nincs olyan – a * [csillag] ezt jelöli –, hogy *tanítóterem, *tanítókönyv, *tanítóbeszéd, *tanítótárgy és hasonlók, van azonban tanító néni/bácsi, különírva. A néni is, a bácsi is tanít (vö. *tannéni, *tanbácsi), míg a tanbeszéd is olyan beszéd, ami valaki(ke)t valamire tanít, okít, a tanterem olyan helyiség, ahol tanítanak, a tanrend pedig rendszerint táblázatos időrendi beosztása-sorolása azoknak az n perc időtartamú óráknak, melyek során – azaz amikor – tanítanak valamit egy tanintézményben. (Vagy tanodában.)

Rejtély számomra, honnan – és főleg: MINEK – az efféle szóképzés, azon túl, hogy már megint nagyon egyéni akart vele valaki lenni. – Annyi baj legyen, ez is csak a moha egyik szépséges megnyilvánulása, a mélyben szorgosan tevékenykedő BIG ME-vel.

Mint minden, természetesen a nyelv is alá van vetve az állandó változásnak: „kopik” és „romlik”, ha egyszer mindennek, ami csak létrejött, változnia kell, majd elindul lefelé, hanyatlik, romlik, hogy megszűnjön, szétessen, bevégezze, kimúljon, akár tetszik, akár nem. – Hány nyelv tűnt el az emberiség történelme folyamán? És hány nyelv hal ki nap mint nap? Ki beszél ma már vandálul? Gótul? Hettitául? Megvan még a vepsze? És a vót? Vagy csak vót? És mi van az illírrel? A porosz, az is egy élő nyelv volt valamikor. Meg egy nép, merthogy a népek sem kivételek az egyetemleges törvényszerűségek alól, melyekre a Buddha megvilágosodása folyamán ráébredt: aki és ami feltételek függvényében keletkezik, annak az a természete, hogy meg is szűnjön, elmúljon, távozzon. Nyelvek és népek jönnek-mennek, eszmerendszerek jönnek-mennek, birodalmak és kényurak jönnek-mennek, végtelen kavargásban, jelképek, államhatárok, fizetőeszközök, politikai rendszerek, és jön az egyén is, hogy távozzon. Örök talán csak az az egy Anna volt.

Így van ez, mindig is így volt, így van ez rendjén, eztán is így lesz, ha egyszer ez a dolguk!

Sabbe saṅkhārā aniccā’ti.

 ]