Drága Cousin-ji,
cher,
ez már csak így lesz, amíg én magam nem távozom! 😊 Nevezetesen
hogy ez is elmegy, az is, és a végén senki sem lesz már, aki. Kedves az emlékem
nekem is, szelíd, rokonszenves ember benyomását keltette. Elment. Évekkel
ezelőtt – írod. Bízom benne, hogy jó helyre került, jó volt az újabb születés!
És ezt a nyugdíjas nyomor kitételt sem értem – ennyire
kevés lesz? Tudod, a Buddha mindig azt mondta, amikor a jövőt firtatta
valaki, hogy az még nincs itt. Nem ért ide, appattañca anāgataṁ.
Anyácska leginkább azt mondogatta, hogy meg is kell érni. És Te is ezt írod:
„ha megérem”. – Így, hogy egyes szám első személyben használod, kikívánkozik
belőlem egy régi jó replikám. Igaz, nem erre, hanem arra, amikor
azzal jött nekem egy jó idős ember, hogy „hol leszek én már akkor!” – Én:
„Maga csak ne reménykedjen!” 😊 Majdnem mindenki nevetett eddig rajta! Ha egyszer
nemritkán a magunk nyomorúságán tudunk a legjobban nevetni.
Erre nem emlékeztem. Mármint hogy Dani 70 volt, amikor
bevégezte. Szegény, csúnyán végezte. (Most meg Nándi ugrott be: hogy ő is.)
És arra is emlékszem, hogy írtad, vonaton vitted haza a hamvait Bukarestből
egy táskában. Én Micit villamossal vittem haza egy tortaszállító
doboz-szerűségben, amibe a temetkezési iroda tette az urnát. Felszáll egy
ismerős, ártatlan mosollyal az arcán rákérdez a tortára, de ne tudd, hogy
megdöbbent-megrémült, amikor közöltem vele, hogy nem torta van benne,
hanem Mici! Anyácska a hátamon volt: az elegáns mázas cserép urna a hátizsákban
utazott haza 13 hónappal később. És akkor már a tortás dobozt nem fogadtam
el.
Azok az aradi sírok… ’15 nyarán voltunk ott, egész pontosan
július 3-án, hogy másnap Nagyváradra vonatozzunk megkeresni az Ullmann-házat.
Anyácska 100. szülinapján.
Szeretettel:
Bhanté Vilásza
▲
Pistával, aki nincs már.
