Bemutatkozás: egy életút állomásai

Foglalkozás:

théraváda buddhista szerzetes, 2013. január 31-e óta.

Szerzetesnév:

Bhanté (Tiszte­lendő) Vilásza [Bhante Vilāsa]; a bur­mai hagyo­mány sze­rint /Ú Vilá­tha’/: ဦးဝိလာသ , a Shwe­gyin /swé­dzsin/ szek­tá­ban szok­vá­nyos írás­mód­dal: ဥုး၀ိလာသ, ’Tisz­te­lendő Vilá­sza’, ill. ဆရာတော်ဦး၀ိလာသ /sze­jádó ú vilá­tha/ ’Tiszte­lendő Vilá­sza sze­jádó’; a thai hagyo­mány sze­rint หลวงตาวิลาส /luang­tá vi­láát/ ’Tiszte­letre­mél­tó nagy­apa’, ill. อาจารย์วิลาส /ácsán vi­láát/ ’Ácsán Vi­lásza’. A Srí Lanka-i hagyo­mány­ban, egész pon­tosan a Galduwa szekta hagyo­má­nyá­ban හන්ගෙරියාවේ විලාස ස්වාමින් වහන්සේ /hangé­rijávé vilá­szǝ szvá­min va­han­szé/, azaz kb. ’Nagy­tisz­tele­tű ma­gyar Vilá­sza’, mivel­hogy Srí Lan­kán egy­fajta azo­nosí­tó­ként a szer­zetes­név előtt az ille­tő szer­zetes szülő­helyét is fel­tün­tetik, így pl. a né­hai Nagy­tiszte­letű Wal­pola Ra­hula nevé­ben a ’Wal­pola’ a szüle­tési / szár­ma­zási he­lye, a Ra­hula /rá­hula/ pedig a szer­zetes­neve volt. Kül­földi szer­zetes ese­tén az or­szág nevét tün­te­tik fel hely­rag­gal, már ha egyál­talán fel­tün­tetik; nagy terü­letű és népes or­szág ese­tén elő­for­dul, hogy a tele­pülés nevét adják meg, ahon­nan szár­mazik.

Polgári név:

Schütz J. István, azaz Schütz István János; koráb­ban hasz­nála­tos név: ifj. Schütz István.

Születési hely és idő:
Budapest, 1954. augusztus 25.

Disszidálás:

1983 február eleje és 1990 május közepe között az akkori Német Szövet­ségi Köz­társa­ság­ban éltem. 2011–2012: újra Sváb­földön.

Upaszampadá (’maga­sabb avatás’):

2013. január 31-én a Shwe Oo Min Dham­ma Sukha Tawya Yeik­thá-ban (ရွှေဥမင် ဓမ္မသုခ တောရ ရိပ်သာ) ’Shwe Oo Min [tkp. ’arany­bar­lang’] – a Tan Bol­dog­sága Erdei Medi­táci­ós Köz­pont’, Bur­má­ban, Min­gala­don kerü­let­ben (မင်္ဂလာဒုံမြို့နယ်), Nagy-Ran­gun terü­letén.

Vasszák – a Rend­ben töl­tött esős évsza­kok – száma:

tíz (2022). – Innentől tehát thera­bhikkhu, a Rend „öregje”, húsz vasszáig. (Akkor majd mahā­thera, a Rend „nagy öregje”. Azt követő­en marad a mahā­thera. – Már csak meg kell érni!)

Eddigi tartóz­kodási helyek szerze­tesként:

• Burma, 2012 augusz­tus vége és 2017 októ­ber eleje kö­zött össz. kb. há­rom év, nyolc kolos­tor­ban és medi­tációs köz­pont­ban, ill. az ITBMU-n;
• Thai­föld, össz. kb. két év, négy kolos­tor­ban és medi­tációs köz­pont­ban;
• Srí Lanka, össz. négy + egy hó­nap, öt kolos­tor­ban és medi­tációs köz­pont­ban;
• Malajzia, három hó­nap, há­rom kolos­tor­ban és medi­tációs köz­pont­ban;
• Magyar­ország, 2016-ban öt és fél hó­nap, 2018–19-ben 11 hó­nap, ill. 2019. jú­lius 12-e és 2020. jú­lius 28-a kö­zött, majd 2020. no­vem­ber 7-e és 2021. jú­lius 1-e kö­zött. – 2018 jú­lius vége és 2019.már­cius 13-a kö­zött a rákos­szent­mi­hályi (Buda­pest, XVI.) Wat Thai Rat­tana­pra­teep (วัดไทยรัตนประทีป) hiva­ta­los thai budd­hista tem­plom egyik rezi­dens szerze­tese­ként, lásd a fény­kép­fel­véte­leket a Face­book-on: https://www.facebook.com/vilasa.bhante.3 . (A https://watthai.hu hon­lap a jelek sze­rint bevé­gezte.)

• Olasz­ország, 2020. jú­lius 28-a és no­vem­ber 7-e kö­zött előbb 28 nap a dél-olasz Cin­que­frondi­ban a burmai ThaBarWa Yeiktha ottani kez­de­mé­nyé­ben, majd 70 nap a thai er­dei hagyo­mány olasz­or­szági kolos­to­rá­ban, a Santa­citta­ramá-ban.

• 2021. július 2-a óta újra Srí Lan­kán.

Polgári szakmák; tanulmányok:

• Könyvkeres­kedő és könyv­importőr, a MKKE köny­ves szak­isko­lája Buda­pes­ten (1978), majd a (nyu­gat-)né­met könyv­szakma bent­laká­sos szak­isko­lája, Seck­bach, Majna-Frank­furt­ban (1989); 1992 és 2004 kö­zött saját import­cég kis köny­ves­bolt­tal, Book­Schütz Bt., a vége felé Book­Schütz Stúdió Bt. néven.

• Egyetemi tanulmányok

Az ELTE BTK-n német nyelv és iro­dalom szakon (1991–1999: M.A.), tibeti sza­kon (1991–1993: lead­tam); szak­dol­go­zat izlandi-né­met össze­hason­lító nyel­vé­szeti témá­ban (tem­pus- és aspek­tus-rend­szerek), lásd: https://books.google.hu/books/about/Zeit_re_produktionen_Zeit_re_konstruktio.html?id=CwfFwQEACAAJ&redir_esc=y ;

 Az alábbi­akat hall­gat­tam hat egyetemi tanév folyamán német nyelvészetből:

     Bevezetés a német nyelv­tudo­mányba (Prof. Dr. Hessky Regina)

Mai német nyelv: lexi­koló­gia (ugyanő)

Német frazeo­lógia (ugyanő)

Lexiko­gráfia (ugyanő)

Átte­kintő né­met nyelv­törté­net (Dr. Ágel Vilmos)

Német szin­taxis (ugyanő)

Valencia-elmé­let (ugyanő)

Ergati­vitás*

Fone­tika-fono­lógia (Dr. Thomas Herok)

Egy törté­neti kor­szak nyelve: ko­rai újfel­német (Korencsy Ottó)

Morfo­lógia (Dr. Brdar-Szabó Rita)

Szeman­tika / proto­típus-szeman­tika

Szino­nímia és szó­kép­zés (ugyanő)

Kontrasz­tív nyel­vé­szet (ugyanő)

Gram­mati­kali­záció*

Nyelv­tipo­lógia*

Ige­idő és aspek­tus*

 *”önképzés” kere­tében a tanul­mányok­hoz és a szak­dolgo­zat­hoz, valamint kuta­táshoz

Az Izlandi Egye­temen (Háskóli Íslands, Reykja­vík), 1993 és 1995 között: iz­landi nyelv kül­földi­eknek, B.Ph.Isl., B. A.-nak felel meg; első tar­tóz­kodás Iz­landon 1977-ben); szak­dol­go­zatot lásd: http://sagnagrunnur.com/scholarly-work-on-folk-legends/ „Schütz” alatt;

Végül, már szerzetes­ként, a ranguni Nem­zet­közi Théra­váda Budd­hista Missziós Egye­te­men (Inter­national Thera­vāda Bud­dhist Mission­ary Uni­ver­sity, ITBMU), a 2013–14-es egye­temi tan­év­ben: budd­hista tanul­má­nyok ki­lenc tárgy­ban, ango­lul, páli és bur­mai nyelv­okta­tás­sal, össz. heti 22 elő­adás kere­tében; Diploma in Buddha-Dhamma).

• Japán nyelv­tanulás szerve­zett for­má­ban, majd japán­ajkú magán­taná­rok­nál 1968-tól kezdve.

Nyelvismeret:

• német: majdnem máso­dik anya­nyelv­ként (össz. kb. nyolc év Német­or­szág­ban, to­vábbá né­met sza­kos egye­temi tanul­má­nyok) — aktív-passzív, szó­ban és írás­ban, felső­fokon; tkp. Hoch­deutsch és sváb (Schwä­bisch);

• izlandi: Izlan­don folyta­tott egye­temi tanul­má­nyok­kal; aktív-passzív, szó­ban és írás­ban, felső­fokon; e sorok író­já­nak fő tudo­má­nyos – elsőd­lege­sen nyel­vé­szeti és nyelv­törté­neti – kuta­tási terü­lete; óiz­landi is (2009-ig);

• ferői: szöveg­olvasás, vagyis passzív (NB. a ferői – før­oyskt, angol: Faroese – az izlandi leg­köze­lebbi roko­na); szöveg­fajta függ­vényé­ben passzív dán, nor­vég és svéd is; izlandi dip­loma­mun­kám­hoz svéd nyel­vű szak­köny­vet is fel­hasz­nál­tam nép­rajz (az ör­dög!) témá­jában;

• angol: aktív-passzív, szó­ban és írás­ban, felső­fokon (nyelv­vizs­gával);

• japán: aktív-passzív, szó­ban és írás­ban, közép­fok (nagyon régi, ma már telje­sen érték­telen felső­fokú [!] nyelv­vizs­gával …);

• francia: passzív, olva­sás (gyenge: az egy­kori gimná­ziumi tanul­má­nyok ma­rad­vá­nyai); fran­cia ala­pon inkább passzív olasz; ami­lyen hamar bele­jöttem Olasz­or­szág­ban, olyan gyor­san ki is kopott! Egy gim­názi­umi év folya­mán latin: sem­mi mást nem csi­nál­tunk, csak klasszi­kus köz­mon­dá­sokat tanul­tunk;

• török: aktív-passzív, szó­ban és írás­ban; gyen­ge tár­sal­gási szin­ten: kicsi a szókincs;

• finn: benőtte a moha … inten­zív tanu­lás 1973 és 1975 kö­zött …; a nyelv­tani isme­re­tek külö­nös­mód meg­ma­rad­tak;

• burmai: aktív-passzív, szó­ban és írás­ban; minden­napi tár­sal­gási szin­ten: kicsi a szó­kincs, alap­vető nyelv­tani isme­retekkel;

• páli: írásban, passzív és rész­ben aktív (hála a sok-sok nyelv­tani és fordí­tási gya­kor­lat­nak az ITBMU-n!), közép­szinten;

• thai: aktív-passzív, szó­ban; írás­ban gyenge, minden­napi tár­sal­gási szin­ten: kicsi a szó­kincs, sze­rény nyelv­tani isme­retek­kel;

• tibeti: csak az írás-olva­sás maradt meg vala­mennyire;

• orosz: az akkor negye­dik­ként szaba­don választ­ható érett­ségi tár­gyam volt (1973), ko­moly szép­iro­dal­mi szemel­vé­nye­ket is olvas­tunk már negye­dik­ben, de ha egy nyel­vet ötven éven át nem hasz­nál va­laki, akkor az na­gyon el van ásva az emlé­ke­zetben …;

• szerb-horvát nyelv­tan­folyamra is jár­tam, a mun­kám­hoz jött jól az egy­kori Mű­velt Nép Könyv­ter­jesz­tő Válla­lat­nál, ahol is a magyar­or­szági nem­zeti kisebb­ségek köny­vellá­tása is az én fela­da­tom volt;

• görög és cirill betűs írás, bele­értve a szer­bet és a make­dónt is; déva­nágarí, azo­nosí­tás céljaira;

• tibeti szakos­ként szansz­krit és budd­hista hib­rid szansz­krit tanul­má­nyok (és: déva­nágarí).

• szingaléz: ez az, ami­re itt ad­tam most a fe­jem, Srí Lan­kán, a Budu­gallé­na kolos­tor­ban, mert lelkes segít­sé­get is kapok hoz­zá, és tan­anyag is van; az írás-olva­sás úgy-ahogy megy már, szó­kincs, nyelv­tan persze alig valami …

Oktatás:
• Japán: a Trans­lator GMK (= Gazda­sági Munka­közös­ség) egyik tevé­keny­ségi köre­ként, 1982 őszé­től 1983 feb­ruár ele­jéig, a „csúcs­idők­ben” né­gyen taní­tot­tunk japánt, illet­ve ma­gyart japán­ajkú­ak­nak.

• Német: 1990 és 1992 között magán­tanár­ként, majd 1999 után ismét.

• Izlandi: 1992 és 1999 között izlandi nyelv, or­szág­isme­ret, vala­mint for­dító­mű­hely az ELTE BTK Skan­dináv Nyel­vek és Iro­dal­mak Tan­széke meg­bízá­sá­ból („mb. ea.”), meg­szakí­tás­sal, majd az ELTE Eöt­vös Colle­gium­ban ugyan­csak iz­landi, egy fél­év ere­jéig (2006–2007-es tanév, lásd http://honlap.eotvos.elte.hu/wp-content/uploads/2007/05/skandikurzusok.pdf ).

1999-től kezdő­dően nyelv­órák, magán­tanár­ként.

• Théraváda budd­hizmus: szak­szöveg­olva­sás néme­tül, 2006 őszén, a Tan Ka­puja Budd­hista Fő­isko­la meg­bízá­sából.

• Budd­hizmus kül­földi önkén­tesek­nek, ango­lul, kér­dezz-fele­lek for­májá­ban, napi rend­sze­res­ség­gel: Tha­Ba­rWa Taya Yeik­tha Medi­tációs Köz­pont (သဘာ၀ တရားရိပ်သာ), Than­lyin (သံလျှင်), Burma, 2017-ben.

• Angol, burmai szerze­tesek­nek, a ran­guni Nga Kyan Pyan Tha­thana Yeik­tha (ငါးကျမ်းပြန် သာသနာ့ရိပ်သာ) kolos­tor és okta­tó­köz­pont Mettā­nanda Sā­sana Col­lege nevű okta­tási intéz­mé­nyé­ben 2017-ben.

• Angol nyelv­oktatás indiai és Srí Lanka-i szer­zete­sek és noví­ciu­sok szá­mára Srí Lan­kán, a Nā Uyana Erdei Medi­táci­ós Köz­pont (és kolos­tor) Dhar­mā­yata­naya nevű okta­tó­köz­pont­já­ban 2019-ben.

Tudo­mányos és egyéb publi­kációk/­munkák:
• Az Izlandi alaktan című kézi­könyv össze­állítása és kia­dása 1994-ben, ill. a min­den nyelv­tani magya­rá­zat nél­kül, ugyan­csak 1994-ben meg­írt iz­landi kísér­leti egye­temi jegy­zet – Sæ­mundur á seln­um, ’S. a fó­kán’ volt a címe –, ami csak fény­máso­lat­ban készült né­hány pél­dány­ban. Lásd: http://english.arnastofnun.is/page/kennslub_ungverska_en

Lásd továbbá: https://books.google.hu/books/about/S%C3%A6mundur_%C3%A1_selnum_tilraunakennslub%C3%B3k.html?id=w5LQwQEACAAJ&redir_esc=y

• Izlandi egye­temi szak­dolgo­zat mint forrás­munka az iz­landi nép­mon­da­kuta­tás­hoz, lásd: http://sagnagrunnur.com/scholarly-work-on-folk-legends/ „Schütz” alatt; rö­vid né­met nyel­vű vál­to­za­ta a Víz­kelety-Fest­schrift-ben je­lent meg, lásd: http://mek.oszk.hu/01700/01793/pdf/01.pdf ill. https://www.europeana.eu/portal/en/record/92006/BibliographicResource_1000095226989.html , amit végül egy né­met folyó­irat 2005-ben után­nyomott: http://www.islandgesellschaft.de/index.php?option=com_content&view=article&catid=36%3Azeitschrift-island&id=76%3A11-jahrgang-heft-2-november-2005&Itemid=15 .

• Az izlandi nyelv rend­szerét bemu­tató né­met nyel­vű tudo­má­nyos szak­cikk a Hand­buch Vari­ati­ons­typo­logie c. kézi­könyv­ben a ber­lini Wal­ter de Gruy­ter kiadó­nál 2003-ban, lásd: https://glottolog.org/resource/reference/id/419117 ill. https://epdf.pub/variationstypologie-variation-typology-a-typological-handbook-of-european-langua.html ,

valamint:

https://books.google.hu/books?id=95xRi_H4SQkC&pg=PA149&lpg=PA149&dq=%22isl%C3%A4ndische+sprachgeschichte%22&source=bl&ots=-3AqAWjiFr&sig=ACfU3U1m4QwThHYDHn3rl_RoLQ6cAt-WlQ&hl=en&sa=X&ved=2ahUKEwjAlcTArLzmAhXrtYsKHVdjA44Q6AEwAHoECAQQAQ#v=onepage&q=%22isl%C3%A4ndische%20sprachgeschichte%22&f=false

• A fentebb emlí­tett Sæ­mundur á sel­num – ’S. a fó­kán’ – című tan­könyv sok­szoro­sára bőví­tett válto­zata kéz­irat­ként, 2005–2009, ele­gáns, barok­kos cím­mel: Mo­dern iz­landi nyelv­könyv és kézi­könyv, iro­dal­mi, tör­ténel­mi és or­szág­isme­reti szö­veg­gyűj­te­mény óiz­landi szö­veg­sze­mel­vé­nyek­kel, szótár­ral: kez­dők­nek és hala­dók­nak, alap-, kö­zép- és felső­fokon, amit az indo­kol, hogy ez az új vál­to­zat im­már kb. há­rom mil­lió karak­ter ter­jedel­mű (en­nek egy har­mada nyelv­tani ma­gyará­zat), van benne egy kb. tíz­ezer cím­sza­vas izlandi-magyar szó­jegy­zék, van hoz­zá egy 52 olda­las tárgy­mutató … beve­zetők … stb. A4-es for­má­tum­ban ki­nyom­tatva ezer ol­dalt tesz ki. Ez a világ leg­ala­po­sabb iz­landi nyelv­könyve, ami rá­adá­sul tör­té­neti (dia­chron) szem­léle­tet követ. A tan­könyv 50 feje­zet­ből áll; az olva­só­könyv vissza­ve­zeti a tanu­lót egé­szen a X. szá­zad nyel­véig. – Kéz­irat for­májá­ban lé­tezik, Word-do­ku­men­tum­ként.

• Izlandi-magyar alap­szótár, kb. húsz­ezer cím­szóval. Kéz­irat, kezd­ve 1975-ben (!), lezár­va 2009-ben. Két, szé­pen ki­nyom­tatott pél­dá­nya lé­tezik: az egyi­ket a hiva­talos ma­gyar­or­szági láto­gatá­son tar­tóz­ko­dó Ólaf­ur Ragn­ar Gríms­son iz­landi állam­el­nök kapta 2003 már­ciu­sában a tiszte­letére ren­dezett foga­dá­son a Gel­lért Szál­lóban, a má­sik Iz­land ma­gyar­or­szági tisz­telet­beli kon­zulá­tusá­ra került. A har­ma­dik, nem bekö­tött pél­dányt javí­tások­kal és a tan­könyv egyet­len ki­nyom­tatott pél­dá­nyát Iz­land ber­lini nagy­követ­sé­gén ad­tam le egy nagy zacs­kó­ban – diák­iga­zol­vá­nyok (1976/77, ill. az utol­só 1995-ből), hiva­ta­los leve­le­zés, külön­féle papí­rok, doku­men­tu­mok, fény­ké­pek stb. tár­sa­sá­gá­ban 2016 októ­beré­nek vé­gén, ami­kor Ber­lin­ben jár­tam, már szer­zetes­ként, egy újabb bur­mai medi­tá­ciós ví­zu­mot in­tézni. Nem tu­dom, az ille­té­kes elő­adó telje­sítet­te-e a kéré­se­met: azt szeret­tem volna, ha az egész Iz­land­ra ke­rül. Lehet per­sze, hogy a má­sik lehe­tősé­get vá­lasz­totta, amit ugyan­csak fel­kínál­tam, neve­zete­sen hogy ku­kába vele, ha nem akar­nak ilyes­mi­vel baj­lódni! – Ideje volt szelí­den le­ten­ni az egé­szet. 1970 nya­rán, tizen­hat éve­sen kezd­tem izlan­diak­kal leve­lezni (akkor még ango­lul), és ak­kor­tájt vet­tem nagy bol­do­gan egy an­gol ala­pú iz­landi nyelv­köny­vet (Teach Your­self Ice­landic) … hogy 1974 nyár végé­re hoz­zá­jussak olyan nyelv­könyv­höz, ami­hez hang­anyag is volt (Lingua­phone Ice­landic) – és ami­ből végre ta­nulni is lehe­tett! Éle­tem első élő izlan­dijá­val Finn­or­szág­ban talál­koz­tam 1975 nya­rán, a konzu­látus ho­zott vele össze, ám alig vala­mit tud­tam csak … 1976-ban azon­ban már izlan­diul leve­lez­tem, és Ma­gyar­or­szág­ra láto­gató izlan­di ének-zene tanárok (!) ke­res­tek meg … Akkor már leve­lezés­ben áll­tam az iz­landi mű­velő­dés­ügyi minisz­téri­um­mal is … de ez már egy má­sik tör­té­net, bele­értve kalan­dos kiju­táso­mat és kint-tar­tózko­dáso­mat 1977 már­cius ele­jétől ápri­lis vé­géig … és bele­értve egy újabb, egy­irá­nyú hiva­ta­los leve­le­zést, még Iz­land­ról, ezút­tal az ak­kori Ma­gyar­or­szág kul­tu­rális kulcs­figu­rájával, Ká­dár egyik bizal­ma­sával (Aczél György), hogy vá­laszt majd csak vissza­té­ré­sem után kap­jak, két minisz­té­rium­tól. – Hát igen. (Nem hagy­ha­tom ki a Műve­lődés­ügyi Minisz­téri­um egyik ille­té­ke­sé­nek a vála­szát, élő­szó­ban – ked­ve­sen bein­vitál­tak ugyanis. Sok egyéb mel­lett meg­fele­lően kiok­tató stí­lus­ban kö­zölte: ve­gyem tudo­má­sul, hogy Ma­gyar­or­szá­gon terv­gaz­dál­kodás van, és hogy jól is néz­ne ki az or­szág – mit kép­ze­lek én?! –, ha min­den­ki csak úgy fog­ná ma­gát, oszt’ el­men­ne kül­föld­re dol­goz­ni és tanulni! – Na?)

Az éle­tem egyik meg­hatá­rozó vonu­lata volt Izland, az iz­landi nyelv … Letet­tem, elbú­csúz­tam tőle, meg­vál­tunk egy­más­tól, mint ahogy izlan­di könyv­táram­tól is meg­vál­tam min­den skandi­náv vonat­kozá­sú kiad­vánnyal együtt, egy az egy­ben; a fordí­táso­kat, az Alak­tant, az anto­lógiát és a Nagy­világ szá­mait pedig a fris­sen el­adott lakás­ban hagy­tam az egyik, im­már üres köny­ves­polc­ban: az új la­kók­nak ad­tam, em­lék­be, 2010 augusz­tusában.

• Tizenkét variáció egy témára cím­mel tizen­két „fél­per­ces” a pári­zsi Iro­dalmi Újság­ban, 1985-ös évf., III. szám, szer­ző „ifj. Schütz István” név­alakkal.

Fordítás:
• Angolból:
Iain Bam­forth Szöveg c. elbe­szélése, az 1980-as Ég­tájak-ban (Eu­rópa), „ifj. Schütz István” név­válto­zattal, lásd: https://opac.rfmlib.hu/WebPac_OZD/CorvinaWeb?pagesize=10&view=longlong&sort=0&page=0&perpage=0&action=look&actualsearchset=SELECT+1+&actualsort=-1&language=&currentpage=result&text0=&index0=&whichform=&showmenu=&itemOrder=&itemOrderAD=&resultview=longlong&recnum=36998&marcposition=50&text0=&index0=&ccltext=&resultsize=12 ,

felaján­lásként (Dham­ma­dāna) Saya­daw U Pan­dita Még ebben az élet­ben c. könyve, 2010-ben (után­nyomás: 2017-ben; lásd: https://rukkola.hu/konyvek/14602-meg_ebben_az_eletben ;

Richard F. Gombrich What the Buddha Thought c. könyve a Tan Ka­puja meg­bízá­sából, 2016; a kötet leg­jobb tudo­má­som sze­rint mind­ez­idáig se tel­je­sen el nem ké­szült, se meg nem jelent.

• Izlandiból:
Gyrðir Elíasson kilenc elbeszé­lése, az egy­kori izlandi for­dító­műhely kere­tében, Tom­csányi Zsu­zsan­ná­val és Patat Ben­cé­vel, in: Nagy­világ, 2003, lásd pl. https://webzone.ee/aurin/proza/GEafuvesasszony.html

Halldór Laxness Keresz­tény­ség a gleccser aljá­ban c. regé­nye [Kristni­hald undir Jökli] 2004-ben, lásd: http://www.islit.is/media/pdf/ISbokmenntiraungversku.pdf – Gyrðir Elías­son elbe­szé­lései­ből válo­gatás, ill. részle­tek a regény­ből egy mo­dern skan­dináv iro­dalmi anto­lógiá­ban is meg­jelen­tek, Szöl­lős­sy Adri­enne szer­kesz­tésé­ben.

Alkalmi szak­fordítá­sok izlan­diból és izlan­dira az OFFI (Orszá­gos For­dító és For­dítás­hitele­sítő Iroda) részére.

Egyéb tevékenységek:

• Japán idegen­vezetés és szak­tolmá­csolás 1974 és 1982 kö­zött a SZOT Szociál­turisz­tika részére. Fize­tés nél­küli szabad­ságot bizto­sítot­tak erre a mun­kál­tatók, a SZOT kért ki.

• Angol korrek­túra, vala­mint angol szöveg­elő­készí­tés 1979 és 1983 kö­zött a Cor­vina kia­dó szá­mára, másod­állásban.

• Német és angol nyelvű, továbbá alkal­man­ként ma­gyar, ill. japán ide­gen­veze­tés, Stutt­gart Tarto­má­nyi Fővá­ros Ide­gen­for­galmi Hiva­tala (Ver­kehrs­amt der Lan­des­haupt­stadt Stutt­gart) alkal­mazá­sá­ban 1984 és 1987, majd meg­bízá­sá­ból 1987 és 1990 között.

• Izlandi csopor­tok kísé­rése, ide­gen­vezetés Ma­gyar­orszá­gon az 1990-es években.

• Két alka­lommal hiva­talos állami nyelv­vizsga elő­készí­tése és leve­zetése izlan­diból az Ide­gen­nyel­vi Tovább­képző Köz­pont ré­szére („Rigó utca”). Az egyik kö­zép­fokú írás­beli anya­ga az izlan­di nyelv­köny új válto­zatá­ba is be­ke­rült.

• Kirendelt bíró­sági szak­értő, pol­gári pe­res ügy­ben, (ó)iz­landi nyelv vonat­kozá­sá­ban, lásd: https://www.sztnh.gov.hu/sites/default/files/SZJSZT_szakvelemenyek_birosagi_pdf/22-2009_fb_fi_itelet.pdf

▲

Frissítve Srí Lankán, 2023. július 2-án.

 

Budugallena erdei kolostor, 2022 január vége

▲

Maszkok, Senkise, meg azok a személyek

Még erdő ölelé­sében kezdtem gyűj­teni ebbe a bejegy­zésbe az adalé­kokat, hogy idő­vel a X. sz. levél legyen belőle, én azon­ban idő­közben elkerül­tem vala­mennyi erdő­ből, értsd: az erdei kolos­torokból, s ezzel nem lett már X. sz. levél az erdő­ből. – Annyi baj legyen!

▲

Nem is olyan régen ezt írtam egy blog­bejegy­zés­ben:

Nem látjuk át, hogy a sze­mély, az én, az egó stb. kép­zet csupán, illú­zió, amit annak kö­szön­he­tünk, ami­ből állunk: a szemé­lyiség tév­kép­zetét adó öt khan­dhá-ból, azaz hal­maz­ból (pañ­cak­khan­dha), amibe bele is ka­pasz­kodunk, ami­hez ra­gasz­kodunk (pañc’­upā­dānak­khan­dha). A Buddha ezt az öt khan­dhá-t mihez hasonlí­totta? A rūpa olyan, mint egy, a víz fel­színén úszó, lesza­kadt tajték­fosz­lány, hab – pheṇa­piṇḍa. A ve­danā – bubo­rék, bub­bula. A saññā – déli­báb, marī­cikā. A saṅ­khārā – banán­fa törzse, kadali. A viñ­ñāṇa – bűvész­trükk, illúzió, māyā. Van ezek­ben bár­miféle szubsz­tancia? Nincsen. – Ez az öt, szubsz­tancia nél­küli hal­maz adja a „sze­mély” kép­zetét, illúzi­óját. Az „én”, a „sze­mély” ennek az ötnek az össz­játéka azál­tal, hogy kapasz­ko­dunk belé­jük. Ez a ka­pasz­kodás, a ragasz­kodás a kiváltó oka annak, hogy meg­jele­nik az „én” kép­zete: ’va­gyok’.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/02/levelek-az-erdobol-viii-en-big-me-anatta.html

Személy. Nem­ritkán álar­cot, masz­kot visel, és alakít vala­kit, de az a vala­ki nem ő. A ma­gyar ’sze­mély’ olyan­kor lesz ’per­szóna’, ami­kor rosszal­lólag beszé­lünk (rend­sze­rint) vala­kiről, aki „lenézett, megvetett nő; nőszemély”, pl. „közönséges, utálatos perszóna”. Lásd: https://ertelmezo.oszk.hu/kereses.php?kereses=persz%C3%B3na

Nem egy nyelv­ben talál­kozik az ember a ’per­szóna’ megfe­lelő alak­jaival: per­son, per­sóna, per­sona, per­sonne stb., stb., ami az ógö­rög πρόσωπον ([ejtsd: pró­szōpon]; t. sz.: πρόσωπα [pró­szō­pa]) átvé­tele és az ókori gö­rög szín­ház esz­köz­tárá­ból szár­mazik. Ere­deti­leg egy egyén külső, osz­tat­lan megjele­níté­sét, meg­mutat­kozá­sát jelenti, ill. kiter­jesz­tésé­vel magát a sze­mélyt. Ez a πρόσωπον az álarc, a maszk, amit egy szín­darab szerep­lője viselt az elő­adás folya­mán. Ebből ala­kult ki a latin ’per­sona’ szó­alak, de már meg­válto­zott jelen­tés­ben: ’sze­mély egy szín­mű­ben’, azaz egy olyan sze­mély, akit ala­kít vala­ki. (Mint pél­dául Ham­letet egy­kor Gábor Miklós.) Ebből lett aztán az álta­lános értel­mű ’sze­mély’ – leg­alább­is azok­ban a nyel­vek­ben, me­lyek­be a latin át­vétel elju­tott és meg is ma­radt, így még az izlan­diba is (per­sóna).

És ebben az értel­mében akár ’szemé­lyiség’ is lehet, ’egyén’ is lehet. A magyar­ban ’sze­mély’, de hasz­nál­juk a ’fő’ kité­telt is (a ’fej’-ből), vö. Hány fő részé­re? Mi több, ott a szleng pofa és a pofi is. Az arc. – Személy lehet ’ember’ is, ’egyén’ is. Kiss Gábor Szino­nimák, rokon értel­mű szavak adat­bázisa c. szó­tárá­ban (vö. Magyar szó­kincs­tár) személy címszó alatt:

◊ egyén, egyed, szemé­lyiség, egyé­niség, indivi­duum, per­szóna, szub­jek­tum, alany

▲

A személy tehát az, akit ala­kít valaki – vala­kinek az alak­ját ölti ma­gára –, de az nem ő. Az álarc is ezt je­lenti: muta­tok nek­tek vala­kit, de ez a vala­ki nem én va­gyok, én csak ala­kítom, adom, ját­szom – és meg­ját­szom, hogy az a vala­ki va­gyok. El­ját­szom azt a vala­kit. Annak a vala­kinek a szere­pét.

Ugyan­akkor a sze­mély (a sze­rep) – az ala­kítás – épp annyi­ra valós, mint a sze­mély, aki ala­kítja: vagyis (és egé­sz ponto­san) egyik sem. A való­ság­ban nincs, akit ala­kíta­nak, és nincs, aki ala­kítja. Akit ala­kít: nin­csen, egy­úttal azon­ban ő maga sin­csen, ha egy­szer ott bent nincs (= sincs!) senki. Nincs itt bent senki, aki „vala­ki” legyen. Egy sze­mély­telen folya­mat egy másik, ugyan­csak sze­mély­telen folya­matot ala­kít.

Szeren­csés flótás­nak tudha­tom ma­gam, amennyi­ben annak ide­jén a gimná­zium­ban a franci­ára esett a válasz­tásom, így hát ka­masz­korom óta tu­dom, hogy a fran­cia per­sonne egyik je­len­tése ’senki (se)’ – míg a másik ugyan­úgy ’sze­mély, fő, egyén’, mint más nyel­vek­ben. – Óra ele­jén a hetes fran­ciául jelen­tett, és ha min­denki jelen volt, azt mondta, hogy per­sonne n’est absente, ’senki sem hiány­zik’. Az, hogy je vois per­sonne, annyit je­lent, mint ’nem látok sen­kit’. Stb.

Más szó­val a per­sonne mint név­más pont azt dombo­rítja ki, hogy egy álarc – egy sze­rep, egy alakí­tás – csak egy meg­jelení­tett sze­mély, lát­szat, „ál”, akit-amit ját­szik vala­ki. Azt je­leníti meg, ami/aki ott nincs. Az alakí­tott sze­mély üres. Egy maszk. Vagyis senki. – Az ere­deti ’meg­jele­nítés’ à ’álarc, maszk’ à ’sze­mély’ (mint sze­rep) à ’senki (sem)’. – Volta­kép­pen a ne … per­sonne lit. „nem … sze­mély” szer­kezet­tel van itt dol­gunk, mint pl. il n’y a per­sonne ici ’ nincs itt senki’, ami vala­kinek a távol­létét / nem­létét fejezi ki egy bizo­nyos he­lyen. A hét­köz­napi nyelv­haszná­lat­ban a ne kiesik, s így a per­sonne gyak­ran egy­magá­ban je­lenti azt, hogy ’senki’. A já­té­kos ebben az egész­ben az, hogy ezzel a per­sonne mind­ket­tőt je­lenti: a meg­létét is, a nem­létét is vala­kinek.

Ami a fr. per­sonne etimo­lógiá­ját illeti, talál­tam egy nyelv­törté­neti ada­lékok­kal teli fan­tasz­tikus fel­tárást, ám akár­hogy is böngé­szem, ezt a haszná­latát (azaz: ’senki’) nem lelem!
https://www.cnrtl.fr/etymologie/personne

Excursus

Persona, qui était le masque de scène, est devenu peu à peu le porteur de masque, l'acteur, puis le personnage joué par l'acteur, le rôle. Du théâtre, des choses du théâtre, il est passé aux choses de la vie, c'est-à-dire au rôle social joué par le personnage social.
https://www.universalis.fr/encyclopedie/personne/#:~:text=Selon%20l'%C3%A9tymologie%20traditionnelle%2C%20%C2%AB,pour%20servir%20de%20porte%2Dvoix.

Kb. ’A per­soná-ból, mely szín­padi álarc volt, aprán­ként az álarc vise­lője lett, a szí­nész vagy sze­rep­lő, majd ké­sőbb a szí­nész alakí­totta alak, vagyis a szerep maga. A szín­ház­ból aztán átke­rült a hét­köz­napi élet dol­gaiba, azaz társa­dalmi sze­rep lett belőle, me­lyet a közös­ség­ben | társa­da­lom­ban tevé­keny sze­mély tölt be (lit. ját­szik [el]).’ (NB. Saját rög­tön­zésem.)

Csak a szóra­kozás kedvé­ért, a DeepL fordí­tása így hangzik:

A per­sona, amely a szín­padi maszk volt, foko­zato­san a maszk viselő­jévé, a szí­nésszé, majd a szí­nész által ját­szott karak­terré, a sze­reppé vált. A szín­ház­ból, a szín­ház dolgai­ból átment az élet dolgai­ba, vagyis a társa­dalmi szerep által ját­szott társa­dalmi sze­repbe. – NB. Úgy érzem, ennek a (gépi) fordí­tás­nak is meg­van­nak a maga tanul­ságai: színes kie­melés tőlem.

▲

Többet sajnos nem tud­hat­tam meg, mert az első oldal kivé­telé­vel minde­nért fizetni kell. Pedig milyen érde­kes volt ez is!
Forrás: https://www.universalis.fr/encyclopedie/personne/#:~:text=Selon%20l'%C3%A9tymologie%20traditionnelle%2C%20%C2%AB,pour%20servir%20de%20porte%2Dvoix.

Tehát senki. És ez a ’senki’, οὖτις (ejtsd: utisz) álnév­ként is hasz­nála­tos volt már az ókori görö­gök­nél, lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Outis – Odüsszeusz haj­landó Polü­phé­mosz­nak elá­rulni a nevét: Sen­kise –

»Küklópsz, kérdez­ted híres neve­met; nosza, halljad:
meg­mon­dom, s te aján­dékozz meg, ahogy meg­igérted.
Senkise, ez nevem; így hív­nak, hogy Senki­se, otthon
édes­anyám meg apám és min­den többi bará­tom.«

Majd pedig, ami­kor a kük­lóp­szot meg­vakí­tották:

Nékik a bar­lang­ból így szólt az erős Polü­phémosz:
»Társak, Senki­se öl meg csellel, senki erővel.«

Deve­cseri Gábor fordí­tása.
https://mek.oszk.hu/00400/00408/00408.pdf

Tehát οὖτις, ’senki’ mint álnév. Ál + név, vagyis nem az igazi, ál, nem valós, „nem az, aki”, akár­csak az álarc, ami meg egy nem igazi arc, nem az igazi arca vala­kinek. Álarcot visel, ami álca is egy­ben!

És ha már οὖτις, ’senki’, akkor érde­mes itt egy koráb­bi blog­be­jegy­zés­ből fel­idézni azt a he­lyet, ami nincs is:

Tökéle­tes hely persze nin­csen, ponto­sab­ban van azért, a fan­tázia, az áb­rán­dok tar­to­má­nyá­ban, és utó­piá­nak hív­ják: az ógö­rög οὐ /u/ ’nem’ és τό­πος /tó­posz/ ’hely’ össze­téte­lé­ből, vagy­is így együtt ’nem-hely’, hely, ami nincs. Ne is tes­se­nek keresni.
https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/07/az-uton-leves-apropojan-yampiccham-na.html

Nem neve nin­csen – már­mint annak a hely­nek –, hanem maga a hely nincs sehol!

▲

A páli­ban a pug­gala hím­nemű fő­név je­lenti azt, hogy ’sze­mély’ – és je­lenti a Vina­yá-ban, a szerze­tesi rend­sza­bály­zat­ban azt is, hogy ’egyén’ vagy ’egyed’ abban az érte­lem­ben, hogy „egy fő, egy sze­mély”, egy n tag­ból álló cso­port­tal ellen­tét­ben.

Maga­sabb érte­lem­ben véve termé­szete­sen ez a pug­gala sin­csen, mint ahogy az ókori gö­rög – és a többi – szín­ház sze­mé­lyei sin­cse­nek. Meg va­gyunk alapo­san té­veszt­ve – vezet­ve –, abban a szent meg­győző­dés­ben éljük le egész éle­tün­ket, hogy már­pedig az a sze­mély van. A szín­ház meg­két­sze­rezi ezt a megté­vesz­tést: a bűvész­mutat­vány kitel­jesül. (Lásd: K. Ñāṇa­nanda, The Magic of the Mind https://seeingthroughthenet.net/wp-content/uploads/2016/04/the_magic_of_the_mind.pdf )

Káprá­zat van, érzék­csaló­dás, déli­báb, mi­köz­ben min­den üres (suñ­ñaṁ): üres az én, az ön­való vonat­kozá­sában – nincs önlé­nye­gi­sége –, és üres mind­abban, ami az énhez, az ön­való­hoz tar­tozik, suñ­ñaṁ atte­na vā atta­niye­na vā. Lásd a fen­tebb hivat­ko­zott blog­be­jegy­zést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2023/02/levelek-az-erdobol-viii-en-big-me-anatta.html

 ☸

Reményeink

Még a Nā Uyana erdei kolos­torban tör­tént vala­mikor már­cius első felé­ben, hogy min­den­kép­pen egy hosszú nyeles súroló­kefére vágy­tam – már megint azok a vágyak! –, ami­vel a fürdő­szoba pad­lóját akar­tam alapo­san felsú­rolni az apró ven­dég­házi­kóban, ahol rövid időre meg­húzhat­tam magam náluk.

▲

Fogadni mernék, hogy szinte senki sem tartja nyilván – és senki se szá­molja össze – a vágyait, melyek ébren­léte idején egy-egy nap tuda­tosul­nak benne. Már ha tuda­tosul­nak egy­álta­lán. Én sem vállal­kozom rá, hogy szá­moz­zam őket, még ebben a poszt­ban sem, pedig tanul­ságos lenne. Tovább­megyek: egy jó kis inten­zív medi­tációs elvo­nulá­son, ahol meg­pró­bálja az ember a nap 24 órá­jában (!) fenn­tar­tani az éber­séget – a folya­matos éber tuda­tossá­got (páli sati, szati) –, min­dent tudo­másul ve­szünk, ami mint ún. másod­lagos tárgy a tudat­ban fel­bukkan. Járó­gyakor­lat, azaz járó­medi­táció (caṅ­kama, tkp. ’jár­kálás le-föl, jár­kálás fel s alá’ – ami nem „séta” !!!) köz­ben pél­dául meg­figye­lésünk elsőd­leges tárgya leegy­szerű­sítve mind­az, amit a láb, a lábfej, a talp stb. vonat­kozá­sában érzé­kelünk, ám ha meg­jelenik a tudat­ban valami más – egy bár­mi­lyen másod­lagos tárgy –, a figye­lem máris erre az új, s ezért az agy számá­ra „érde­ke­sebb” tárgy­ra irá­nyul, ami fel­buk­kan, ott van, és azon minu­tum­ban már távo­zik is. Meg­szűnik létezni mint tudat­tárgy. Ezt a másod­lagos tár­gyat min­den minő­sítés nélkül cím­kézzük, vagy egy­szerű­en csak re­giszt­ráljuk, ti. hogy van, majd elen­ged­jük, amennyi­ben szépen vissza­térünk meg­figye­lésünk elsőd­leges tárgyá­hoz. Ez az éber tuda­tos­ság töret­len fenn­tartá­sát szol­gálja, ami nél­kül nem jöhet létre össz­ponto­sítás, kon­cent­ráció, samādhi.

Járó- és ülő­gya­kor­latok folya­mán persze nem a vágyak meg­figye­lésünk elsőd­leges tár­gyai, ám másod­lagos tárgy­ként már elvon­hat­ják, leköt­hetik a figyel­met. Nem baj, ha elvon­ják: a tu­dat re­giszt­rálja, hogy „vágya­kozás, vágya­kozás”, vagy „vágya­kozás van a tudat­ban”. Mind­két kifeje­zés­mód azt dombo­rítja ki, hogy oda­bent nincs senki, nincs, aki vágya­koz­zon: a vágya­ko­zás sze­mély­telen folya­mat, nincs benne én, vagyis üres. A vágya­kozás is felté­telek függ­vényé­ben jön létre, mint bármi más: nincs, aki tegye a vágya­kozást.

Ez a vágya­kozás kiváló tan­anyag: ha meg- és kifi­gyel­jük a termé­szetét, könnyen megta­nul­juk „kezelni”, és nem azono­sulunk vele. Mint ahogy sem­mivel sem azono­sulunk. A vágy van, tőlem és min­den és min­denki más­tól telje­sen füg­get­lenül. A vágy se nem az „enyém”, se nem másé. A vágy ott van – vala­hol, bárhol –, „én” meg itt va­gyok. Van valami közünk egy­más­hoz?

És elen­ged­jük. Letesszük. Hagy­juk, hogy le­gyen. Nem me­gyünk utána, nem akar­juk kielé­gíteni. Egy idő után tom­pul, alább­hagy, aztán jó eset­ben már nem is jön elő.

▲

Szóval min­den­áron és min­den áron (igen!) padlót akar­tam súrolni, ami­hez meg­felelő kefét keres­tem. Igen ám, de ahol csak vala­mi takarítóeszközt tárol­tak, ott min­den volt, csak ilyen nye­les kefe nem. A vágyak szívó­san tart­ják magu­kat: a kefére irá­nyuló vágy is ilyen volt. Akkor beug­rott, hogy az egyik kuṭi alatt láttam súroló­kefe-szerű­séget, na de hol?! Tudni illik, hogy ezek a beton­dobo­zok lába­kon – betonoszlo­pokon – áll­nak. A fel­vezető lépcső nem érint­kezik a ház többi részé­vel. Az oszlo­pok­nak „kör­gallér­juk” van, amibe fá­radt motor­ola­jat önte­nek. Ügyel­nek továb­bá arra, hogy faág ne érjen le a lapos tetőre, ill. bo­kor, fa vagy kúszó­növény se érint­kezzen a kuṭi-val. Ezzel na­gyon oko­san ele­jét veszik han­gya­invá­ziónak épp­úgy, mint bármi­féle hívat­lan jöve­vény, herken­tyűk, egye­bek látoga­tásá­nak.

A házikók alatt tehát üres hely/tér van, ahol ezt-azt tárol­nak a csu­pasz tala­jon. Egyen­ként vettem sorra a kuṭi-kat, és rá is buk­kan­tam vá­gyaim – mit vá­gyaim: ál­maim! – nye­les súroló­kefé­jére. Ott feküdt a kuṭi alatt, de nehe­zen fértem hozzá, így jött vala­ki, hogy elő­halássza onnan vá­gyaim – ál­maim! – hőn áhí­tott tár­gyát. Bekucor­gott a kuṭi alá, meg­ra­gadta a nye­let, a súroló­kefe elmoz­dult… és akkor a kefe feje egy szem­pillan­tás alatt dara­bokra mál­lott. Akár­csak a re­mé­nyeink, jutott azon­mód eszem­be. Fuccs. – Hiába, ami fából, fém­ből, kar­ton­ból vagy tex­til­nemű­ből, netán bőr­ből van, meg­sínyli a nem meg­felelő tárolást a ned­ves tala­jon tró­puson, kint a szabad­ban.

▲

Így máll­nak szét, por­lad­nak el, enyész­nek sem­mivé a remé­nyeink. Elvárá­sok. A re­mény­teli vára­ko­zások. A vára­kozá­sok­nak meg­fele­lően: vára­kozá­saink a vára­kozá­sok­nak meg­fele­lően dara­bokra hulla­nak.

Aki vágyik vala­mire, az bízik is benne, hogy azt a vala­mit meg­kapja, az a vala­mi (be)­telje­sül, így vagy úgy alakul, meg­való­sul. Vagy éppen hogy nem való­sul meg. Bízik benne, reméli. Remény­kedik benne. Remény – vágy: a re­mény alapja a vágy, a vágya­kozás, és ott lapul vele­járója is, a számí­tás, az elvárás, hogy vala­mi legyen stb. Ez azon­ban eleve magá­ban hor­dozza a csaló­dás lehe­tősé­gét is: ahol re­mény­ked­nek, ott csalat­koz­hat­nak is. Poten­tia­liter. Aki pedig csalat­koz­hat, azt bizony aggo­dalom tölt­heti el. Szoron­gás. Félsz a bizony­talan­ság­tól.

A Buddha tan­rend­szeré­ben a vágy, ill. mar­kán­sabb meg­jele­nési for­mái, mint a szomj (vö. szomjú­ho­zás) és a leg­inkább elter­jedt sóvár­gás, páli mű­szó­val taṇhā, ami­nek az alap­jelen­tése az imént emlí­tett ’szomj’, vö. pl. tudás­szomj, lét­szomj, bosszú­szomj, vér­szomj (vö. vér­szom­jas) kulcs­fontos­ságú. Vesze­del­mes vala­mi: ez a taṇhā teszi – úgy­mond kar­öltve a nem­tudás­sal (avijjā, ejtsd: avid­dzsá) – az újabb meg újabb léte­sülé­seket és szüle­tése­ket, azt ne­ve­zete­sen, hogy nagyon ritka kivé­telek­től elte­kintve az ember egy­sze­rűen kép­telen ki­keve­redni szüle­tés és halál min­den kive­hető kez­det és vég nél­küli lánco­latá­ból, a lét­forga­tag­ból (saṁsāra). Képte­len, de azért, mert nem is igazán akar: a vágyai lehe­tetle­nítik el. Többet érnek a szemé­ben az élve­zetek, többre való a vá­gyak kielé­gítése, mint a lehe­tőség a meg­sza­ba­dulásra (vimut­ti). Marad hát a lét­forga­tag, marad a léte­sülés­sel, a szüle­tés­sel és a léttel járó szen­vedés­özön, és marad min­den újabb élet végé­vel egy-egy újabb halál: meg­halni csak ott hal­nak meg újra meg újra, ahol újabb meg újabb szüle­tések van­nak. Vagyis halál csak ott van, ahol újra léte­sül­nek és meg­szület­nek. (Lásd bővebben: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/keletkezunk-elmulunk-szuletunk-es.html )

▲

Nem tudom, hányan nézik meg egy­álta­lán, van-e valami friss látni- vagy olvasni­való a Face­book-profi­lom­ban, csak azt tudom, hogy leg­alább­is elv­ben 191-en köve­tik. És azt is tudom, hogy eddig még senki sem rekla­mált arra fel, hogy újabb meg újabb helye­ken vagyok itt Srí Lankán. E hó – 2023 ápri­lisa van éppen – kilen­cedi­kén hoz­tak el autó­val jelen­legi lakhe­lyemre, ami most nem erdő mélyén talál­ható, és nem is erdő ölelé­sében, hanem egy buja tró­pusi növény­zettel körül­vett tele­pülés­től egy kicsit távo­labb, rész­ben sza­bad tér­ség­ben, szellős he­lyen. Van égbolt a fe­jem felett, sok fénnyel, van hold- és nap­kelte át­ellen­ben, és van tűző nap is bőven. A tele­pülés neve Mawatha­gama, ’utca­falva’, ennek egyik része Yati­wala, ahol a kolos­tor is talál­ható.

És az még hagy­ján, hogy ez a kolos­tor nem erdő­ben van, de még csak nem is a Srí Lanka-i erdei hagyo­mány­hoz tarto­zik, ha­nem a leg­népe­sebb és leg­befo­lyáso­sabb nikā­yá-hoz, a Siam Nikā­yá-hoz (lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Siam_Nikaya ). Ők zöm­mel rikító sáf­rány­szín szer­zetes­leplük­ről ismer­sze­nek fel, továb­bá arról, hogy mint a thai Szangha több­sége, a szem­öldö­küket is borot­válják. Az erdei hagyo­mány kolos­torai­ban szigo­rúan betart­ják és -tat­ják a szerze­tesi rend­sza­bály­zat ren­del­kezé­seit, az ő kolos­tora­ikban azon­ban lazább a fegye­lem. Inkább tele­pülé­seken, azaz la­kott he­lyen aktí­vak, és elsőd­lege­sen a hívek min­den­napos spiri­tuális igé­nyeit elégí­tik ki.

A kolostor elő­kelően hosszú nevet visel: Sri Guna­war­dhana­ramaya. Ha be­máso­lom a kere­sőbe ezt az alábbi linket a lap­topon, a rend­szer fel­kínál (1) egy térké­pet, vala­mint (2) képe­ket a kolos­torról. Akkor jár­nak jó he­lyen, ha a Ma­watha­gama tele­pülés­név is ott van. Érdemes meg­nézni: https://www.google.com/search?q=gunawardhanaramaya&oq=gunawardhanaramaya&aqs=chrome..69i57.15748j0j1&sourceid=chrome&ie=UTF-8#rlimm=1295060279263326971&lpg=cid:CgIgAQ%3D%3D,ik:CAoSLEFGMVFpcE5ZSU9YTUcta0Vtb3plREZiQmVaUlhsYVJ2czU3bWZHZV9VNGdO

Velem, az új jöve­vénnyel egye­temben im­már négy szerze­tes és egy noví­cius lakik itt mind­össze­sen, azaz öt nem világi. Lakik itt még két fiatal­ember, ők világi minde­nes segí­tők, és van egy he­lyes, hét­éves kisfiú is, aki­ből nem­sokára noví­cius lesz. Apát urunk 58 éves, vilá­got látott, világ­ra nyi­tott, ango­lul jól beszé­lő, mosoly­gós és szívé­lyes szerze­tes. Kifeje­zetten örül, ha más hagyo­mány­ból is érke­zik ide szerze­tes, és még job­ban örül, ha az illető medi­tál is. Erre két épü­let­ben is van itt lehe­tőség, ennél sok­kal több szerze­test azon­ban már nehe­zebb lenne elhe­lyezni. Más szóval ez (hivata­losan) nem meditá­ciós köz­pont, bár meg­bíz­ható világi is jöhet gyako­rolni.

És minden áldott nap jönnek a hívek a fel­aján­lásaik­kal: jönnek kora reg­gel, hozzák a reg­gelit, és me­gint mások hoz­zák dél­előtt az ebé­det. Megható önzet­len gon­dos­kodá­suk, meg­ható az oda­adás, a bő­kezű és jó­szívű ada­kozás nemes gesz­tusa, szi­lárd elkö­tele­zett­ségük, ami im­már bő 2500 év óta teszi lehe­tővé a szerze­tesség és ezzel a Buddha tanítá­sai­nak fenn­mara­dását.

▲

Válto­zat­lanul haj­tott a vágy olyan helyre, ahol kedve­zőb­bek a helyi éghaj­lati viszo­nyok és a lét­felté­telek, és keve­seb­bet kínló­dik ez az öre­gedő, túlon­túl fára­dé­kony, hete­dik éve poly­cy­thae­mia verá-val létező test. Fel-fel­csillant a re­mény, hogy ta­lán majd most. Köz­ben termé­szete­sen külön bejá­ratú, szemé­lyes meg­veze­tett­ségem és osto­basá­gom (ami­ért, ugye, én sem me­gyek a szom­szédba!) is tevé­keny részt vállalt abból, hogy vélet­lenül se kere­ked­jen ebből jó dön­tés.

Így kötöt­tem ki abban a híres erdei kolos­tor­ban (Nā Uyana), ahol négy évvel ezelőtt vol­tam, és ahol na­gyon is jól érez­tem, hogy sem ők nem bol­dogok ve­lem, se én nem velük, ez azon­ban merő­ben téves nézet abból a szem­pont­ból, hogy se én nem va­gyok má­sok bol­dog­talan­ságá­nak kiváltó oka, sem pedig más nem kiváltó oka az én bol­dog­talan­ságom­nak. Ettől füg­get­lenül egy­értel­műen érez­tem a taszí­tást, ami köl­csö­nös volt. Az volt az én naiv ere­deti el­kép­zelé­sem, hogy – füg­getle­nül a min­dent átala­kító szemé­lyi válto­zások­tól a kolos­tor „kihe­lye­zett” oktató­köz­pont­jában, ahol az előző apát idejé­ben én ma­gam is taní­tot­tam – most is tanít­ha­tok majd, és ezt a kép­zetet csak erő­sítet­ték ben­nem azok, akik tény­leg azt szeret­ték volna, ha ez így lenne. Senki sem volt már ott a nem is kevés kül­földi szer­zetes közül, mert az előző apát távo­zott, és ezzel nem volt már, aki tanít­hatta volna őket. Mármint ango­lul.

És ami­kor a Nā Uyana apát­jának fel­vetet­tem, hogy a burmai alap­dip­lomá­val (Diplo­ma in Buddha-Dham­ma), továb­bá évek ta­pasz­tala­tai­val a hátam me­gett szíve­sen taní­tanék (gon­dolva ezzel a kevés kül­föl­dire az anya­kolos­tor­ban is), kö­zölte, hogy egy­részt az oktató­köz­pont­ba nem mehet senki, más­részt ott csak olyan oktat­hat, aki az ő hagyo­má­nyuk­ból jön: „külső” szer­zetes náluk nem ta­nít­hat.

Remél­tem, hogy. Bíztam abban, hogy. És arra vágy­tam, hogy. És csalat­koztam. Csalód­nom kel­lett. És nem­csak hogy ők adták ki az uta­mat azzal az indok­lás­sal, hogy én onnan négy évvel ez­előtt el­men­tem, ők azon­ban „ván­dor­szerze­test” nem fogad­nak be, de én is úgy érez­tem, hogy ott ne­kem az ég­adta vilá­gon sem­mi, de sem­mi keres­ni­valóm nincsen. Annyira ide­gen volt. Kö­zöl­ték azt is, hogy onnan el kell men­nem.

Jó, jó, de mégis hova? Először ígé­retet kap­tam arra, hogy majd ők segí­tenek, de ebből nem lett sem­mi, úgy­hogy vé­gül én vettem kézbe a dolgo­kat, és egy­ben véget vetet­tem kény­szerű és igen­csak kelle­met­len ott-rostok­lásom­nak. Március 19-én jöt­tem el onnan.

Akkor még nem sejt­het­tem, hogy ez is csak csöbör­ből vö­dör­be lesz: szűké­ben vol­tak a hely­nek (lásd: meg­felelő elhe­lye­zés), ahová men­tem, továb­bá né­hány nap után ott is kez­dőd­tek az „áju­latok” a kedve­zőt­len lég­köri viszo­nyok miatt. A közös­ség­ben sem érez­tem jól ma­gam: a kül­föl­diek már-már meg­köze­líthe­tetle­nek vol­tak (moró­zusok!), egy­néme­lyik kife­jezet­ten barát­ság­talan, a hely­beliek pedig egy pár kivé­tellel közö­nyösek, érdek­tele­nek.

Ugye? Mert miért is ez a minő­sítősdi? Ezek a tudat nyü­szítő-vinnyogó hang­jai vol­tak. A tudat min­dent elhisz. Igaz, három hét ott­lét alatt stabi­lan tar­tot­ták magu­kat ezek a benyo­mások. Mi több, rész­ben még meg­erő­sítést is kap­tak, ami­kor fel­buk­kant egy-egy újabb mor­cos ábrá­zat. A csaló­dott­ság­nak nyü­szítő-vinnyogó hang­jai van­nak. Csaló­dás azért volt, mert aki­től csak hal­lot­tam koráb­ban erről a hely­ről, az mind ára­do­zott róla. A megve­zetett tu­dat kész­pénz­nek vette, amit mond­tak neki: elvárt vala­mit, de mást ka­pott. A tuda­ta leg­alább­is így érté­kelte. Magára vessen!

Kiút aztán úgy lett ebből – a csöbör­ből is, meg a vödör­ből is –, hogy bő két hét után az eszük­be ju­tott érdek­lődni, van-e bank­szám­lám. Van. Magyar­orszá­gon, és hiába nem férek innen hozzá, ez nem szá­mít. A szerze­tesi rend­szabály­zat nem engedi. Azzal ér­velni, hogy de ké­rem szé­pen vol­tam én olyan kolos­torá­ban is ennek a hagyo­mány­nak, ahol sen­kit sem fog­lal­kozta­tott ez a kér­dés, pedig tud­tak is róla, se­hová sem vezet, hiszen nem az a döntő, hogy me­lyik apát mennyi­re veszi komo­lyan és mennyire szigo­rúan köve­teli meg a szer­zete­sei­től a rend­sza­bály­zat betar­tását, ha­nem maga a rend­sza­bály­zat. Vagyis olyan kolos­tor­ban, ahol min­den­ben a zömé­ben még a Buddha által lefek­te­tett rend­szabá­lyo­kat köve­tik – így pl. pénz dol­gai­ban is –, nincs he­lyem. Nincs „igen, de”, és nincs jog­hézag. – Abban, hogy el kel­lett onnan is jön­nöm, sem­mi szemé­lyes nem volt, ha egy­szer a „sze­mély” kiléte érdek­telen volt.

Most április ötö­dikén hang­zott el a kér­dés, két nap­pal ké­sőbb már meg­volt az új hely – ők maguk aján­lották azzal, hogy nem is egy szerze­tesük töl­tött már itt el vala­mennyi időt –, és kilen­cedi­kén el­fuva­roz­tak ide. Ott akkor, hirte­lenjé­ben nem volt válasz­tási lehe­tőség, örül­ni kel­lett annak, ami volt: elfo­gad­tam. Vállal­tam.

Nem mindenki érzi jól ma­gát az itteni erdei hagyo­mány egy­né­mely kolos­torá­ban. A Budu­gal­lena, ahol ta­valy ilyen­kor vol­tam, s ahol bő fél évet töl­töt­tem, merő­ben eltért a Nā Uyana kolos­tor­tól is, és Tanjan Tenné-től is, ahol az az omi­nózus kér­dés elhang­zott. Ez utób­bi ket­tőben végig érez­tem vala­mi fe­szült­séget, szorí­tást és merev­séget – vala­mit, amit a leg­job­ban a né­met fejez ki azzal, hogy un­heim­lich – amit az előb­biben egyet­len egy­szer sem. És ez a per­cep­ció kér­dése, vala­mint a torzu­lásai­nak a kér­dése: mit ho­gyan érzé­kel, mit mi­nek ész­lel a tudat, mi tor­zul és miért.

▲

A vágy, hogy ne legyen fe­szült­ség, szorí­tás és merev­ség, ne legye­nek mor­cos ábrá­zatok, ba­rát­ság­talan, közö­nyös, érdek­telen stb. szerze­tesek, a vágy, hogy kedve­zőb­bek legye­nek a helyi éghaj­lati viszo­nyok, s keve­seb­bet kín­lód­jon ez az öre­gedő, túlon­túl fára­dé­kony test – a re­mény, hogy vala­hol ez más­hogy lesz egy­szer.

Pedig ha jobban bele­gon­dol az ember, ezek­kel sincs sem­mi baj, hi­szen pl. nincs termé­szete­sebb, mint hogy egy test öre­ged­jen, fára­dé­kony legyen, kín­lód­jon. Amúgy is min­den a meg­veze­tett tudat minő­sítése: a morc ábrá­zat az én tuda­tom­ban jele­nik meg, „morc” az én érték­íté­letem. Van vala­mi baj egy mor­cos ember­rel?

Igen: csak annyi, hogy vala­mi nem enge­di „ben­nem”, hogy mor­cos le­gyen. Berzen­kedik tőle. Miért? „Csak.” Mert vala­mi itt bent el­várja, úgy­mond, hogy ne ilyen le­gyen. Hanem, mond­juk, olyan. Vagy amo­lyan. Más. Egész ponto­san olyan, ami­lyen­nek én szeret­ném látni.

Helyben va­gyunk. Ez már BIG ME. Ő akar min­dent így vagy úgy, ő nem képes meg­lenni azzal, ami van – és aho­gyan van –, ő akar­ja fel­for­gatni akár az egész világ­min­den­séget, ha éppen olyan­ja van.

▲

Az éremnek persze két oldala van. A mi aktu­ális ér­münk egyik olda­la BIG ME a maga pre­fe­ren­ciái­val és elvá­rásai­val (stb., stb.), a másik azon­ban vala­minek a meg­felelő volta (sap­pāya), leg­alább­is a gya­kor­lás szem­pont­jából:

Nem baj azonban, ha bizo­nyos körül­mények – fel­téte­lek – adot­tak a meg­fele­lő gya­kor­lás­hoz. Ez a hét ún. sap­pāya, ’vmi­nek meg­fele­lő volta’, ami­ből a leg­fon­to­sab­bak az āvāsa-sap­pāya, ’a szál­lás­hely meg­fele­lő volta’; a go­cara- (ejtsd: gó­csara), azaz ’a hely­szín­/kör­nye­zet meg­fele­lő volta’, ami­be az is bele­tarto­zik, hogy közel le­gyen la­kott tele­pülés­hez, ahová haj­na­lonta kijár­hat ala­mizs­na­gyűj­tő kör­útra (piṇ­ḍa­pāta); pug­gala- ’azok meg­fele­lő volta, akik­kel együtt va­gyunk’; bho­jana- [bhó­dzsa­na] ’az étel meg­fele­lő volta’; utu- ’a helyi klí­ma meg­fele­lő volta’. (Ezek­ről ma­gya­rul is ol­vas­hat­nak Sa­ya­daw U Pan­dita: Még eb­ben az élet­ben c. nagy­szerű kézi­köny­vében, ami elő­ször 2010-ben jelent meg ma­gya­rul, majd után­nyo­mása is készült.)
A továb­bia­kat lásd: https://luangtavilasa.blogspot.com/2021/07/az-uton-leves-apropojan-yampiccham-na.html

És ha már a Buddha útja dekla­rál­tan is a kö­zépső út, közép útja (maj­jhimā paṭi­padā), az a jó, ha az ember ezek­ben a dol­gok­ban is közé­pen marad, vagyis kerüli a kilen­gése­ket.

▲

A remény – a re­mény­kedés – élteti az embe­reket, nélkü­lük nincs emberi élet. (Vö.: A re­mény hal meg utol­jára.) Vala­mi re­mény­re, vala­mennyi re­mény­su­gárra min­dig szük­ség van, olyan­kor is, ami­kor pe­dig sem­mi re­mény nincs már vala­mire, ami­kor a re­mény­nek esé­lye sin­csen.

A különös az, hogy igen­is lehet úgy létez­ni, hogy füg­getle­nít­jük magun­kat min­den­féle re­mény­ség­től, re­mény­teli vára­kozás­tól – mint ahogy min­den­féle elég­tétel­től* és kielé­gülés­től, vala­mint az elke­rül­hetet­len csaló­dások­tól is. Erre egye­dül az ara­hant, azaz egy mara­dékta­lanul meg­vilá­go­so­dott ember képes, aki túl van már eze­ken a dol­gokon (is) – tel­jes egé­szé­ben meg­haladta őket –, hiszen nincs már benne vágy(a­kozás), és nincs már benne re­mény­teli vára­kozás­. Nincs szük­sége rájuk. Ment tőlük.
*Az új ma­gyar nagy­szó­tár szó­cikké­ben talál­ható 1. sz. meg­hatá­rozás értel­mében, kissé régie­sen:

1. (rég)  kötelesség v. kérés, kívánság teljesítése, megvalósítása, ill. vmely belső szükség kielégítése
Vö.: https://nagyszotar.nytud.hu/dictsearch.html?query=el%C3%A9gt%C3%A9tel

A Buddha há­rom ember­típust mutat be ’A re­mény­teli vára­kozás­­ról szóló tanbe­széd’-ben (Āsaṁsa­sut­taṁ | AN 3:13): először há­rom vilá­git, majd há­rom szerze­test. A Buddha ezzel nyit:

‘‘Tayome, bhikkhave, puggalā santo saṁvijjamānā lokasmiṁ. Katame tayo? Nirāso, āsaṁso, vigatāso.

„Ez a há­rom ember­típus talál­ható az embe­rek kö­zött a világ­ban, szerze­tesek. Mely há­rom? Akiben nincs re­mény­teli vára­kozás, aki­ben re­mény­teli vára­kozás van, és aki túl van min­den re­mény­teli vára­kozá­son – aki meg­haladt már vára­ko­zást, kíván­ságot.

Ami a vilá­gia­kat illeti, ezt köve­tően a Buddha fel­tárja az egyes típu­sokat. Úgy érzem, az első kettő bemu­tatá­sa annyi­ra szokat­lan mai szem­mel nézve – leg­alább­is az én sze­mem­mel nézve –, hogy itt csak a harma­dikat emlí­tem, azt is kur­tán: a lénye­ge, hogy azért ha­ladta már meg a re­mény­teli vára­ko­zást (tkp. azért tudta meg­halad­ni), mert a kíván­sága, ti. hogy fel­kent ural­kodó le­gyen be­lőle / lehes­sen, már telje­sült.

Ami a szerze­tese­ket illeti, mai szem­mel nézve is vilá­gos és tisz­tán követ­hető a Buddha gondo­lat­menete.

1. Az első szerze­tes­típus­ban a le­írás sze­rint azért nin­csen re­mény­teli vára­kozás, mert zül­lött és rom­lott, csak külső megje­lené­sében szerze­tes (stb., stb.), így meg sem hall­ja, föl sem fogja, ami­kor egy olyan, tiszta, maku­látlan élet­vitelű (stb.), ilyen és ilyen nevű szerze­tes­ről beszél­nek neki, aki a vá­gyak kiol­tása révén még ebben az élet­ben eléri a meg­szaba­du­lást. Annyira hide­gen hagy­ja mind­ez, hogy meg sem for­dul a fejé­ben a kér­dés, ő vajon mikor éri majd el a meg­szaba­dulást. Ebben a típus­ban nincs re­mény­teli vára­kozás.

2. A máso­dik szerze­tes­típus­ban már van re­mény­teli vára­kozás – tiszta az erköl­cse, szep­lőt­len, szerze­tes­hez méltó az élet­vitele stb. –, és ami­kor egy olyan, tiszta (stb.: mint fent) szerze­tes­ről meg­tudja, hogy a vá­gyak kiol­tása révén még ebben az élet­ben (stb., mint fent), fel­teszi ma­gá­ban a kér­dést: Mikor érem majd el én a vá­gyak kiol­tása révén (stb., mint fent) a meg­szaba­dulást?

3. A harma­dik szerze­tes­típus már meg­ha­ladta a re­mény­teli vára­ko­zást: ara­hant, aki ment az ártal­mas befo­lyá­sok­tól. És amikor ő is hall arról a tiszta stb. szerze­tes­ről, aki még ebben az élet­ben stb., stb., nem for­dul meg a fejé­ben kér­dés, ő vajon mikor stb. – Egész egy­sze­rűen azért nem, mert túl van már min­den re­mény­teli vára­kozá­son. Azaz meg­szaba­dult:

[…] āsavā­naṁ khayā anā­sa­vaṁ ceto­vimut­tiṁ pañ­ñā­vimut­tiṁ diṭ­ṭheva dham­me sa­yaṁ abhiñ­ñā sac­chi­katvā upa­sam­pajja viha­ratī’ti.

[…] az ártal­mas befo­lyá­sok (āsava) el­pusz­títá­sával még ebben az élet­ben eléri, majd köz­vetle­nül meg­ta­pasz­talja az ártal­mas befo­lyá­sok­tól meg­tisz­tult tudat meg­szaba­dulá­sát (anā­sa­vaṁ ceto­vimut­tiṁ) és a böl­cses­ség révén bekö­vet­kező meg­szaba­du­lást (pañ­ñā­vimut­tiṁ): im­már meg­szaba­dult*.

*Ezzel az im­már meg­szaba­dult betol­dás­sal oldot­tam meg jobb híján az ere­deti upa­sam­pajja viha­ratī’ti szerke­zetét, mely­ben meg­látá­som sze­rint a viha­rati ige segéd­ige sze­repét tölti be (mint olyan sok he­lyen még a páli kánon­ban), *elér­vén / miután elérte tar­tóz­ko­dott [vhol / vmi­ben]. Elérte, és most ott van. Abban az álla­pot­ban: a meg­szaba­dult­ság álla­potá­ban [„lele­dzik”].

NB. Minden páli szö­veg­hely fordí­tása az enyém.

Csak az érde­kes­ség kedvé­ért jegy­zem meg, hogy a há­rom érin­tett páli kifeje­zés­ből – nirā­so, āsaṁ­so, viga­tāso – a közép­ső (āsaṁ­sa, ’az, aki­ben re­mény­teli vára­kozás van // aki­ben kíván­ság van’) és az utol­só (viga­tāsa, ’az, aki már ment re­mény­teli vára­kozás­tól és kíván­ság­tól’) lénye­gében hat-hat elő­fordu­lás­sal talál­ható a páli kánon szöve­gei­ben, ráa­dá­sul egy tanbe­széd­ben.

▲

Most már csak egy vala­mi marad hátra: el kell kez­deni, itt az ide­je medi­tálni. Itt az ide­je meg­ta­pasz­talni, milyen is az, ami­kor ide­bent BIG ME egyre keve­seb­bet zűrö­zik, aka­dékos­kodik, áll ellen stb., és ugyan­így ide­je meg­ta­pasz­talni azt is, milyen érzés meg­halad­ni min­den vá­gyat, min­den kíván­ságot, min­den re­mény­teli vára­kozást, ill. a csaló­dást.

Túl min­denen.

 ☸ 

Mindhárom felvételen:
Sri Gunawardhanaramaya, Mawathagama

▲