Találkozások —

„véletlen”, szervezett és/vagy meg nem történt találkozások

A buddhizmusban nem ismerünk olyat, hogy „véletlen”: akkor használjuk — mármint a hétköznapi nyelvben, a köznyelvben —, amikor nem tudjuk az okát valaminek, ami bekövetkezett. Minden feltételekhez van kötve; minden, ami csak létrejön, kiváltó okok hatására, feltételek függvényében jön létre. Más lapra tartozik, hogy egy-egy esemény bekövetkezésének sok-sok kiváltó oka lehet és van is, mint ahogy feltételből is több van. Az, ami éppen bekövetkezik, most következik be, a mindenkori jelen pillanatban, ám kiváltó okai, a feltételek, melyeknek függvényében ebben a jelen pillanatban, vagyis most bekövetkezik, mind a múltban vannak: sok-sok múltbéli kiváltó ok és feltétel teszi azt, ami a jelen pillanatban éppen és ahogyan van, azaz fennáll.

Mi sem természetesebb, mint hogy gyarló, megvezetett, világi emberként sose leszünk képesek maradéktalanul feltérképezni ezeket a kiváltó okokat, illetve feltételeket. Némelyiküket még talán igen, de legtöbbjüket nem. Itt — és ezért — lép színre magyarázatként a „véletlen”.

Ez a nem létező véletlen tette a minap, hogy a szerzetes mit, pontosabban kit nem lát, útban a Szt. István körúton a villamosmegálló felé, mint egy Krisna-tudatú hívőt, egy ifjú embert, szólóban, megfelelő öltözetben, karján egy kisebb rakás könyvvel. A fiatalember hamar észrevett, már mosolygott is nagy barátságosan, s amikor odaértem hozzá és jó napot kívántam neki, közölte, hogy lám, én is narancssárgába öltöztem, mire megemlítettem neki, hogy hiteles, igazi buddhista szerzetes lennék, a burmai, illetve thai hagyományból.

Nem időztem vele hosszasan, mivel máshová is el akartam még menni, pedig egyértelmű volt, hogy szívesen bonyolódott volna bele egy kis térítősdibe, mármint az ő részéről … Mutatta is lelkesen a legfelső kötet borítóját: Védák. Hát igen, azok a védák. Én azonban mosolyogtam, mondtam neki, hogy én nagyon jól megvagyok a Buddhával, köszönöm szépen, és hogy én már csak a Buddha tanbeszédeit olvasom — és itt hozzá is tehetem: meg néhány bölcs és tudós szerzetes bölcs és tudós írását és tanítását —, majd rövid úton elbúcsúztam tőle, ő meg egy Hare Krisná-val engedett utamra.

Ez volt az első eset, hogy buddhista szerzetesként ne csak tisztes távolból lássak, de bele is fussak egy Krisna-tudatú fiatalemberbe és néhány szót váltsak vele. Az efféle belefutások mindennaposak voltak a Buddha korában az ókori Észak-Indiában. A déli buddhizmus nem kevés, páli nyelven megőrzött szövegében lehet ilyen találkozásokról olvasni, és „természetesen” mindig a történet buddhista szerzetese lesz az, aki a másik felet — valamelyik vallási szekta vagy közösség hívét vagy tagját, brāhmaṇá-t, paribbājaká-t, vagy éppen egy samaṇá-t — meggyőzi (ha úgy tetszik: megtéríti), azaz az illető nagy örömében és felbuzdulásában ott helyben elkötelezi magát a Buddha és a tanításai mellett. Fordított felállással ezzel szemben nem találkozhatni a szövegekben, ami persze nem zárja ki, hogy nem fordult elő ilyesmi. Nyilvánvaló, hogy a déli — páli, théraváda — kánon ókori összeállítóinak („szerkesztőinek”) nem állt érdekében olyan szöveg elhelyezése a többi között, ami, úgymond, ellenpropaganda.

A Buddha értette a dolgát, továbbá mindaz, amit feltárt, annyira gyakorlatias, annyira racionális, annyira a józan észre apellál, képesen arra, hogy kinyissa az emberek szemét, továbbá annyira meggyőző, hogy az ilyen megtéréssel végződő találkozások — amik mind a Buddha színe előtt játszottak le, s amelyekre a kíváncsisága és/vagy polemizálhatnékja vitte el a mindenkori látogatót a Buddhához — rendre a megtérő elismerő, lelkendező szavaival zárulnak.

Szervezett találkozója a szerzetesnek más vallás szerzeteseivel csak majdnem volt, sajnos.

Ez a szerzetes mindenképpen szeretett volna például eljutni Asztrik atyához Pannonhalmára. Akkor még Asztrik atya volt a főapát, aki annak idején a Dalai Lámát is fogadta Pannonhalmán.

Ez a szerzetes nem eszmét akart vele cserélni, hanem a bencés gyakorlatról szeretett volna hallani. Mindezen túl szívesen maradt volna ott a szerzetes néhány napra, hogy láthassa egy bencés kolostor mindennapjait, részt vehessen az életükben, és hogy elbeszélgethessen például a transzcendenciá-ról, az ő meditatív-kontemplatív gyakorlatukról.

E-mailek váltása volt, még Thaiföldről, aztán itthonról — látogatás már nem. A kiváltó okok, a feltételek nem voltak meg hozzá, ezért a szervezkedésből végül nem lett találkozó, nem tehettem tiszteletemet Asztrik atyánál.

Ugyanígy nem voltak meg a kiváltó okok, a feltételek, amikor ezt a szerzetest hivatalos intéznivalója Münchenbe vitte, ám épp akkor alig volt szabad szálláshely a városban. Az ottani nagy buddhista templommal eleve nem vettem fel a kapcsolatot, mivel korábban már írtam nekik egyszer, de a „keine Antwort ist auch eine Antwort” (kb. ’az is válasz, ha nincs válasz’) elvéből indulhattak ki, és sűrű hallgatásba burkolóztak. Kínomban aztán körülnéztem a neten, milyen katolikus szerzetesrend működik ott. — Végül a ferenceseket néztem ki magamnak, és küldtem nekik néhány sort. Mondanom sem kell, hogy az ő gyakorlatuk is érdekelt volna. Erre a mélre már jött kurta válasz, rideg, hivatalos stílusban: náluk nincs hely arra, hogy elszállásoljanak. — Annyi baj legyen!

A vonaton odafelé azonban ugyancsak ez a nem létező „véletlen” tett egy érdekes, felemelő találkozást. A közvetlenül mellettem lévő helyre egy fiatal lány készült leülni, oda szólt a helyjegye, ami sajnos nem működik, mivelhogy nem ülhetek még egyazon lócán sem egy nővel, nemhogy közvetlenül mellette! Sok megértést nemigen tanúsított, de szerencsére láttam, hogy mögöttem, az ablaknál egy férfi ül, aki osztrák volt. Röviden értésére adtam, miről van szó. Már pattant is fel, hogy átüljön a mellettem lévő helyre.

Mihelyst tisztáztuk, hogy én buddhista szerzetes vagyok, beszédbe elegyedett velem: egy csomó nyitott kérdése volt a buddhizmus vonatkozásában, én meg nem győztem válaszolni. A végén arra is megkért, hogy készítsek számára egy kisebb vázlatot, és kérte a páli szakkifejezéseket is.

Amikor aztán nekem nyílt alkalmam arra, hogy kérdezzek, megtudakoltam tőle, mivel foglalkozik Linzben, merthogy oda készült. Ő jezsuita, szólt a mosolyogva felkínált válasz, és már lebbent is a nyitott blézer, amit viselt. A blézer alatt feltárulkozott bordó pólója, a szívtájékon pedig a rend emblémája az IHS-monogrammal …

Ez bizony megérintett. Boldog voltam, hogy mellette ülhetek, hiszen ritka alkalom volt, ritkán adódik ilyesmi. Mindenfélét kérdeztem tőle, ő meg lelkesen válaszolt. Így megtudhattam tőle többek között azt is, hogy a jezsuitáknál tevékenységük alapján elkülönülnek azok, akik oktatnak, és azok a kisebbségben lévő szerzetesek, akik a világtól elvonultan, szerzetesközösségben élnek. — Érdekes és emlékezetes találkozás volt ez azon a vonaton.

2016-ban az esős évszakot Mánfán, töltöttem, Pécs és Komló között. Alkalmam volt egyszer kedves barátomékkal, pártfogóimmal ellátogatni az ugyancsak Baranyában, Magyarszéken található Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett kolostorába.

Felemelő látogatás volt. A nem létező véletlen tette, hogy elmenőben találkoztunk az egyik nővérrel, amiből rövid beszélgetés lett. A nővér nagyon mély benyomást tett rám, átjárt a szelídsége, a szeretet, amit árasztott, a jóság, a belső béke …

Ugyancsak 2016-ban, útban hazafelé, a kairói repülőtéren feltűnt egy idősebb, szakállas és szemüveges kopt pópa, nagy aktatáskával a kezében. Komor volt az ábrázata, ezzel a komor ábrázattal, bizalmatlanul nézte ezt a szerzetest, aki akkor még ráadásul tolókocsiba is kényszerült, legalábbis repülőtereken, mivel előtte két hónappal műtötték szárkapocscsont-töréssel Bangkokban.

Én örömest váltottam volna vele néhány szót. — Végül egy gépen repültünk: ő is Pestre jött.

Az idén, útban visszafelé Srí Lankáról, Dubaiban szálltam át. És majdnem beleszaladtam a csoportjukba, ahogy ott szedtem a lábam, és a figyelmem a feliratokon lógott, kevésbé az egyéb környezeten: hindu papok, bráhminok kisebb csoportja próbált tájékozódni, akárcsak én, kíséretükben indiai világiak. Későn vettem észre, hogy egészen közel kerültem hozzájuk, s úgy mentem el előttük, ahogy az elő van írva buddhista szerzetes számára: tekintet a földön, nem nézünk se föl, se oldalra, nem forgolódunk, s így haladunk méltóságteljes léptekkel. Éreztem, hogy figyelnek, némán. —

Hát igen, az a régi, pontosabban ókori nagy vetélytárs … az akkori bráhminok. Ugyanakkor a Buddha térítőtevékenységére nézve a legnagyobb kihívást kortársa, a Nigaṇṭha Nātaputta jelentette, akit nem buddhista összefüggésben más néven ismernek, és ő is egyfajta vallásalapító volt: Mahāvīra, a ’Nagy Hős’, vagy Jina, a ’Győzedelmes’, aki a dzsainák vagy dzsainisták hagyományában a 24. tīrthaṅkara vagy tirthankar (’gázlóépítő/-csináló’).

(A képek vonatkozásában lásd a cikk végén a jegyzetet!)

Egyszer meg muzulmán zarándokok népes csoportja közé keveredtem másodmagammal szerzetesként 2015 júniusában Isztambulban, a repülőtéri tranzitban. A gépen utazott egy nyugati szerzetestárs is, a thai erdei hagyományból. És akkor ott, a tranzitban — mint megtudtuk: algériai — zarándokok között kötöttünk ki a terelőkorlátok közé szorítva. Különös látványt nyújthattuk, a két phra farang, nyugati szerzetes, körülvéve fehérbe öltözött, Mekkába tartó muzulmán hívőkkel.

Ebben a világméretű modernkori nyüzsgésben minden beleakad mindenbe: korábban hallani is alig hallottak egymás létezéséről, ma pedig ott tartunk, hogy kezdik egymást közelebbről is megismerni. Mi több, párbeszéd is van már. Párbeszéd persze csakis ott és akkor lehetséges, ahol és amikor az érintett két fél egyáltalán hajlandó a párbeszédre. Erőszakot hirdető, gyűlöletet szító szélsőségesekkel nemigen jön össze se vallási, se politikai párbeszéd, márpedig gyűlöletet szító, erőszakhoz folyamodó szélsőség mindenhol van, még a buddhizmusban is — ez utóbbi azért lepi meg annyira a világot, mert korábban ismeretlen volt a buddhista gyűlölet és terror, de ebben a modern korban felütötte a fejét és mérgez. Kár, mivel éppen hogy a buddhizmus volt az, ami az erőszakmentességével és hallatlan ésszerűségével térített, feltétlen szeretetével és türelmével, beleértve a vallási türelmet-toleranciát is.

A vallások — leginkább persze misztikus irányzataik — transzcendenciában gondolkodnak, a világ meg- és túlhaladásában, csak éppen az utak térnek el egymástól. A théraváda buddhizmusban nincsenek ugyanakkor misztikus irányzatok, mint amilyen pl. az iszlámban a szufi, vagy a középkori dél-német misztika, vagy éppen a barokk törekvései pl. Jakob Böhmé-vel és Angelus Silesius-szal. A théraváda buddhizmus tantételei mind a világ meghaladásáról szólnak, az egyén megtisztulásáról, majd kiszabadulásáról a saṁsārá-ból — létforgatagból —, ami nem egyéb, mint az újraszületések kezdet és vég nélküli láncolata. Önerőből kell azonban elérnie a megszabadulást, amihez a buddhák csak az utat mutatják meg a törekvőnek: az utat neki magának kell végigjárnia. A megváltóm én magam vagyok, itt bent van a megváltó, énrajtam áll vagy bukik a megváltás.

***

NB. A két fénykép megtévesztő. Azt kell tudni róluk, hogy mindkettő dzsaina vonatkozású: az elsőn a bejegyzésben említett Mahāvīra ülőszobra látható az indiai Rádzsasztánban lévő Śrī Mahāvīrji nevű dzsaina zarándokhelyen: ez bizony a meditáló Buddha is lehetne, de nem az. — A másik képen egy XIX. századi indiai miniatúra a 24 tirthankar-ral. — Mindkét képet a Wikipediá-ból vettem át, a Mahāvīra-, ill. tirthankar-cikkből. —

]

Kaṭhina-ünnepség a Wat Thai Rattanaprateep (Rákosszentmihály) thai buddhista templomban:

ANUMÓDANÁ — สาธุ สาธุ สาธุ อนุโมทนา ญาติโยมทุกคนทั้งหลาย

Nem panasznak szánja a szerzetes, de egyszerűen képtelen elegendő időt keríteni ahhoz, hogy elő-, majd elkészítse a következő — meg az azt követő stb. —, korábban már megálmodott blogbejegyzés(eke)t. Mint látható volt a szinte futószalagon gyártott köszönetnyilvánítások alapján, nagy a mozgás újabban itt a Nirodhārāmá-ban Veresegyházon, ami örvendetes dolog: örvendetes minden egyes találkozás, minden egyes eszmecsere, minden lehetőség a Tan megosztására másokkal, s örvendetes a látogatók felhalmozott üdvös karmája, hiszen leginkább az a jellemző, hogy valami kedves felajánlással érkezzenek. Mi tagadás, nagy segítség minden adomány, az adakozás, a dāna nagyvonalú és nemes gesztusa — egyrészt ennyivel kevesebbet kell súly tekintetében győznie ennek az öregedő szerzetesnek, másrészt az anyagi terheken könnyít. A dāna révén az adományozó és az adomány haszonélvezője egyaránt részesül a jótéteményből.

Nem csupán a buddhizmusban áll előkelő és meghatározó helyen a dāna intézménye, ahol a három, ill. tíz, ún. érdemdús cselekedet listáján is, a buddhák és bódhiszatták [szanszkrit: bódhiszattvák] tíz tökéletessége / erénye — páliul pāramī, szanszkritul pāramitā — rangsorában is a legelső, hanem kulcsfontosságú a zsidó-keresztény alapokon nyugvó kultúrákban is: meghatározó a micve (héber micvá, מִצְוָה), ami az emberi jóság kifejezésre juttatása és megnyilvánulása erényes cselekedeteken keresztül, mint amilyen az adakozás, és meghatározó a caritas (cāritās ’kedvesség, szeretet stb.’ jelentésben, kifejezi továbbá, hogy megértést tanúsítunk mások iránt stb.). Görög megfelelője az αγάπη [agápé].

Mondanunk sem kell, hogy a hinduizmusban is alapvető a दान पुण्य [kb. dán puny], az adományozás nemes gyakorlata: maga a kifejezés mind a dāna szót, mind pedig az ’erény’ jelentésű, ugyancsak szanszkrit eredetű puṇyá-t tartalmazza (páliul puñña); a régi szóvégző magánhangzók lekoptak.

Az iszlámban az arab zakat (زكاة) szó fejezi ki az adakozás gyakorlatát; török írásmódban zekât. A zakat az iszlám öt pillérének, tartóoszlopának egyike. A muzulmán világ túlnyomó részében önkéntes alapon, intézményes keretek között működik az adakozás. Külön figyelmet érdemel a szó jelentése: ’az, ami megtisztít’.

Igen, megtisztít — megtisztítja a tudatot (a lelket, ha úgy tetszik), magát az embert, azt, aki adakozik. BIG ME lebontásának egyik kiváló eszköze ez. Minden hagyomány tudja, hogy az adományozás tisztít és nemesít, továbbá hogy mennyire jót tesz a pszichológia felől közelítve is, lásd az altruizmus gyakorlásának jótét mentálhigiéniés hatását az emberre. Nem véletlen, hogy a vallásokban milyen meghatározó a szerepe — és megint csak nem véletlen, hogy semmilyen szerepe nincsen az egyre zabolátlanabb, globalizált nagyfogyasztásban és élvhajhászásban, a kíméletlen csörtetésben és harácsolásban, a gyengébb ember eltiprásában, az eszement környezetrombolásban, amivel az ember feléli, eltékozolja az egész teremtést, magyarán ellehetetleníti az életet ezen az egyetlen bolygón, amin élni képes. — Ezzel sincs amúgy semmi baj, hiszen mint mindennek, a világnak is pusztulnia kell egy nap, nassati vata bho loko, hiszen minden, ami feltételek függvényében létrejött, kivétel nélkül távozik is.

A buddhizmusban a dāna, az adakozás az erkölcsi megtisztulás alapja is. Három fajtáját különböztetjük meg: van az āmisa-dāna, ami bármiféle, anyagi természetű adományt jelent, az abhaya-dāna pedig az a fajta nemes gesztus, amivel bárkinek vagy bármely élőlénynek hajlékot adunk, menedéket — ez itt az abhaya — nyújtunk, elszállásoljuk, befogadjuk stb. Lényegében tehát minden segítségnyújtás, adakozás, támogatás, minden önzetlen, szeretettől vezérelt jótétemény egy másik ember javára adomány, vagyis dāna. Ha csak egy kicsit félre tudjuk tenni önös érdekeinket, ha csak egy kicsit ki tudunk keveredni szűkkeblű preferenciáink bűvköréből, az már dāna. — Végül a dhamma-dāna, a Tan szempontjából legértékesebb adomány az, amelyik a Tan ügyét előmozdítja, lásd a Dhammapada 354. versét:

Sabbadānaṁ dhammadānaṁ jināti […]

kb. 'minden [más] adományon túltesz a Dhamma adománya' —

Ahhoz képest, hogy mennyire meghatározó fontosságú volt a Buddhának a dāna eszméje, ill. gyakorlata, ahhoz képest, hogy mennyire átjárja a Tan egészét, mennyire a kiindulási pont, elég meglepő gondolattal találkoztam a minap egy ímélben, melynek feladója maga is gyakorló buddhistának vallja magát — és ráadásul a kezdetek óta a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanít: „A théraváda hajlamos az adományozást az első helyre tenni, hiszen abból élnek a szerzetesek."

Alapállásban ezzel sincsen semmi baj, hiszen ez, ugye, pusztán egy nézet, egy megközelítésmód, aminek karmikus hatásait az érintett fogja majd a beérő karma gyümölcseként betakarítani, amikor eljön az ideje. Mindettől függetlenül mégis csak van vele baj, az nevezetesen, hogy olyan nézetet hirdet, ami szembemegy a Buddha tanításaival, és ha ezt nyilvánosan is vallja, akkor az nagy felelőtlenség, mivelhogy nem éppen mozdítja elő a buddhizmus ügyét. Ráadásul csúnya csúsztatás is van benne, más szóval az állítás így nem állja meg a helyét, hiszen a maháyána buddhista hagyományban az adakozás ugyanúgy az első helyen áll pl. a pāramitā-k felsorolásában. A Buddha tanépítményében minden az okozatiság elvén nyugszik: ha ez van, akkor lesz majd ez is, ha ez nincs, akkor nem lesz ez sem stb. Feltételek függvényében jön minden létre.

Az tehát, hogy a dāna az alap, amire minden további épül, teljesen érthető: a dāna a fránya nagy egó ellenében működik, erősíti az egyénben a jámbor alázatot, erősíti az együttérzést, a felebaráti szeretetet, csupa olyan tulajdonságot, ami nélkül egyetlen közösség sem létezhet. Csak egy ilyen ember képes át- és belátni az etikus, erényes, erkölcsös életvitel szükségszerűségét, és csakis egy ilyen ember lesz képes arra, hogy életvitelét alárendelje a moralitásnak, ami nélkül megint csak nem tud egészségesen működni egy közösség. A dāna gyakorlása készíti elő a terepet a moralitás számára. — Ennyit arról, hogy miért „hajlamos” [!!!] a théraváda „az adományozást az első helyre tenni”.

Más lapra tartozik, hogy való igaz: a szerzeteseknek tényleg élniük kell valamiből. De nemcsak a szerzeteseknek, hanem a gyerekeknek, a még iskolában tanuló serdülőknek, az elesetteknek, a mozgássérülteknek, a szellemi fogyatékosoknak, a betegeknek, öregeknek, sőt, mindenkinek. (NB. Csak emlékeztetni szeretnék rá, hogy sem a felebaráti szeretet nem szelektív, sem a dāna nem az: ha igazi, hiteles, akkor egyik se válogat ilyen-olyan kritériumok szerint.) Tény s való, hogy a théraváda vagy déli buddhizmusban a hívek tartják fenn az egész intézményrendszert és támogatják a szerzeteseket, így a hazánkban működő immár két thai buddhista templomot is.

Éppen tegnap, november 11-én rendezték meg az idei kaṭhina-ünnepséget a régebbiben, amely Budapest XVI. kerületében, Rákosszentmihályon található, s az előkelő Wat Thai Rattanaprateep (thai írással วัดไทยรัตนประทีป) névre hallgat — jelentése ’a [Három] Ékesség* lámpása thai [buddhista] templom/kolostor’. — [*A Három Ékesség, páliul ti-ratana, a Buddha, a Dhamma (= a Tan), továbbá a Szangha (= a szerzetesrend).]

A páli kaṭhina szó jelenti a ruhaanyagot, továbbá jelenti a fából készült keretet, amin bonyolult minta alapján sok-sok darabból szerzeteslepellé varrják. A théraváda szerzetesek éves rendes esős évszakbeli elvonulása július teliholdjával kezdődik, s október teliholdjával végződik. Ezt követően egy-egy szerzetesközösségnek harminc napja van arra, hogy felállítsa a kaṭhiná-t, magyarul megrendezze-megtartsa a kaṭhina-ünnepélyt, melynek során a hívek hálájuktól vezérelve adományt tesznek abban a templomban/kolostorban, ahová rendszerint amúgy is járnak. Ez az adomány áll manapság már inkább kész szerzeteslepelből (ill. egy-egy rend viseletből), semmint a festetlen, azaz fehér anyagból (ez a gyakorlat azonban pl. Srí Lankán a Na Uyana erdei kolostorban), amit a szerzeteseknek kell(ett) megfesteniük és lepelnek összevarrni. Áll továbbá az adomány mindenféle, a mindennapokban nélkülözhetetlen tárgyakból, használati cikkekből, legyen az szappan vagy mosópor, körömvágó vagy fogkefe, alapvető gyógyszerek, szandál, elem, villanykörte, törölköző és egyebek.

És bizony áll pénzadományból is, hiszen egy kolostornak víz kell, villany kell, csatornadíjat és szemétszállítást kell fizetnie, állni kell a gázszámlát, az internetet, a szerzetesek — vagy legalábbis az apát — telefonköltségét, kell pénz közlekedésre, postaköltségre, miegymásra. És enni is kell azért nekik, márpedig itt Európában nem mennek el a hívek minden áldott nap egy-egy ilyen thai templomba, hogy ételt ajánlhassanak fel. Amikor még e sorok írója a Wat Thai rezidens szerzetese volt, megtapasztalhatta, hogy átlag három-öt naponta ment oda ki valaki ételadománnyal, de előfordult, hogy nyolc napon át senki.

Ezért kényszerülnek nem (théraváda) buddhista kultúrákban élő szerzetesek arra, hogy ha kell, bevásároljanak (= pénzük legyen, pénzzel bánjanak), készletezzenek és főzzenek, ám ezzel nem egy előírását kénytelenek megszegni a zömében még a Buddha által lefektetett szerzetesi rendszabályzatnak.

Népes volt a tegnapi kaṭhina a Wat Thai-ban, mint ahogy az lenni szokott, hiszen ez az év egyik legfontosabb ünnepe a théraváda buddhista hagyományban. Ezen az ünnepen, valamint az áprilisban tartott Songkran [kb. szongkrán] ünnepen gyűjtik be a templomokat üzemeltető és fenntartó, világiakból álló egyesületek (bizottságok) az éves kiadásokat, valamint a szükségszerű felújításokat vagy bővítéseket fedező adományokat.

ANUMÓDANÁ tehát … —

ANUMÓDANÁ az ezeket a sorokat jegyző Luangtá (Bhanté) Vilásza buddhista szerzetes részéről, aki jelen lehetett a tegnapi kaṭhina-ünnepségen Rákosszentmihályon —

ANUMÓDANÁ Kecsmár Lászlónak és Lamduan asszonynak — szádhu, szádhu, szádhu!

Kecsmár László és / และ โยมลำดวน สาธุ สาธุ สาธุ อนุโมทนา

ANUMÓDANÁ kedves mindnyájuknak a nemes gesztusért — szádhu, szádhu, szádhu!

สาธุ สาธุ สาธุ อนุโมทนา ญาติโยมทุกคนทั้งหลาย

És ANUMÓDANÁ az időjárásnak is! Egészen hihetetlen, de pazar idő volt tegnap az ünnepséghez. Egy nap esőszünet — a kaṭhina kedvéért. Még ilyet!

A Wat Thai egyik hűséges magyar híve, Kecsmár László ragyogó felvételeket — videókat is! — készített az ünnepségen, lásd:

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=2950947581600302&set=a.2950943471600713&type=3

]

ANUMÓDANÁ —

Bizony, erre a mai, hamisítatlanul novemberi hangulattal átitatott, borongós, szürke és esős napra is jut ám azért egy köszönetnyilvánítás. Ez az anumódaná Ő. Tiboré és Viki „nénié” — az előbbi képes volt Székesfehérvárról ideautózni ez utóbbival, aki nem más, mint egy drága, öreg vizsla kutyika, 15 éves … Ő volt a nap sztárja meglepetésként, mivel arról nem volt szó, hogy ő is eljön a gazdival. Szóval ők voltak itt tegnap; ez, ugye, újabb kutyavendégség volt itt a szerzeteslakban a javából!

 Örülök, hogy köszönetet mondhatok mindkettőjüknek, hogy megtiszteltek a látogatásukkal — és hogy felajánlottak nekem finom házi sütit meg egyéb finom, jó és hasznos dolgokat!

Így, ha visszagondolok, nem is tudom hirtelenjében, melyikük tápászkodott fel nehezebben ültéből, ill. fektéből: Viki kutyi, avagy a gazdi, merthogy a gazdi elmúlt már húsz (a házigazda úgyszintén, ugyebár), Viki kutyi pedig szép kornak örvendhet nagytestű kutyaként. Elnéztem Viki kutyit, ahogy nagy nehezen kikászálódott a kocsiból … a három lépcső is nehezére esett neki fel a verandára … és eleve öregesen, nehezen mozgott, drága öreg kutyi … és csak nagy nehézségek árán tudott felállni fektéből. Azok a fránya izületek, azok a fránya öreg csontok! Aztán elmenőben úgy kellett besegíteni őkelmét mind a harminc kilójával az autóba. — Aranyos, békés, barátságos kutyi!

Hát igen. Kivétel nélkül meg- és elöregedik minden és mindenki, aki és ami csak létrejön. Nincs mese. Az első Nemes Igazságban már megjelenik az, hogy jarā pi dukkhā, vagyis hogy az öregedés, a leépülés dukkha, olyasmi, ami nemigen elégít(het) ki bennünket, és persze szenvedést is kínál ez a fránya öregedés-leépülés, olykor nem is keveset, de hát az a dolga mindennek, hogy elinduljon lefelé.

Ő. Tibornak kívánom, hogy maradjon csak szépen a Buddha által feltárt úton, gyarapodjon érdemdús cselekedetei révén, hogy csakis jó karmát halmozzon föl. Viki kutyinak pedig kívánom, hogy ismét emberként születhessen majd újra már a következő életben!

Szádhu, szádhu, szádhu! —

 ]

Nesze semmi, fogd meg jól! —

Gondolatok egy szép magyar (köz)mondás ürügyén

Ha történetesen április elseje lenne, akkor széles mosoly kíséretében felkínálnám ezt a kedves mondást a köznek annak bizonyságául, hogy lám, a buddhizmus bizony magyar találmány volt, csak elfelejtették annó szabadalmaztatni. És így már megint kitoltak velünk, szegény magyarokkal, mert velünk mindig csak kitolnak, pedig mindent mi találtunk fel, legelőször is a spanyolviaszt, és mi adtunk és adunk mindenkit, aki csak számít, Istentől kezdve Jézuson át mindenkit, amire az a bizonyíték, hogy magyarul beszélt és beszél mindenike. Az egész világmindenség magyar és/vagy magyar eredetű, mindenki magyar — csak éppen befogadni nem akaródzik őket, mert ha közelebb találnak jönni, kezdenek nekünk valamiért nagyon nem tetszeni, és mintha már nem is lennének annyira magyarok. Velünk amúgy nem volt semmi baj, ahogy közeledtünk, mármint kifelé, be is fogadtak ott minket rendre, példul 1956-ban, át az osztrák határon (pedig azt se kérdeztük, szabad-e belépnünk), olyan 200 ezren mentek el akkor, de korábban is vándoroltunk már mindenfelé, Amerikába például másfél milliónyian tántorogtak ki, annyira élhető és emberi, jó világ volt ez itt errefelé már akkoriban is, és akiknek az lenne a dolguk, hogy élhetőbb, emberibb és jobb világot teremtsenek itt, leginkább arról tettek, tesznek most is, és fognak is tenni derekasan, hogy maradjon eztán is ez az ország olyan, amilyen („édes Istenem, ez egy ilyen ország”) — szüljetek csak bátran, hogy legyen, aki tömegével elvándorol majd innen kevésbé önsorsrontó tájakra a jövőben is! A magyar hagyományőrző nemzet, szereti őrizni a hagyományait: ezt is őrzi, ragaszkodik hozzá, de nagyon, hiszen ez is szép hagyomány, ha jobban belegondolunk. — Horror vacui. (Csak persze nem úgy.)

Mint kiderült nemrég a piacon, az még csak hagyján, hogy magyarul már vagy harmincezer éve írnak, de a Buddha is természetesen magyar volt: ez a név ugyanis nem egyéb, mint a magyar Buda. — Amúgy, mint tudjuk, a „Buddha” nem is név, hanem egy befejezett melléknévi igenév ’az, aki ráébredt a dolgokra’ jelentésben. — Bizony. Ebből a réges-régi magyar személynévből ered az, hogy „Buddha”, ha egyszer magyar volt. Én meg hozzáteszem: a ranguni főpályaudvart is természetesen a mi Budánkról nevezték el, csak a veresi piacon nem tudnak (még) róla: Buda-dzsí, amiben az utótag nem tévesztendő össze pl. a bhanté-dzsí vagy guru-dzsí, baba-dzsí stb. -dzsí-jével. Így írják burmaiul: ဘူတာကြီး — (Ha nem jelenne meg az írás, a Padauk nevű fontot kéretik telepíteni a számítógépre.)

Elhangzott még egy-két patinás, a történelem ködéből elősejlő név, hun is, igazolandó, hogy márpedig ez itt kérem a nagy történelmi tényállás, csak arra nem emlékszem, az elhangzott-e egyáltalán, hogy borozgattak-e így együtt, avagy söröztek, vagy csak üldögéltek békésen, amit az én tudatom fantáziál bele abba a népiesen etimologizáló reggelbe.

Annyi baj legyen. Egy-két ezer év ide vagy oda, ugyan kit érdekel? Az egyebekről nem is beszélve. Hanem támadt egy ötletem, és az első adandó alkalommal el is sütöttem, nevezetesen azt, hogy pontosítani kell: a Buddha nem magyar volt, hanem cigány. Emberünk megrökönyödve hallgatta, én pedig kedvesen tudakoltam tőle, hogy ezt, ugye, nem hallgatja szívesen. Bizony, nem hallgatta szívesen. A szemébe néztem, mélyen; szúrt a tekintetem, ahogy megismételtem: márpedig a Buddha cigány volt. Indiában született, élt, tanított, ahonnan a cigányok is jöttek, mondtam neki. — Nem szólt.

A Buddha útján szerencsére tökéletesen mindegy, ki honnan jött és jön, ki milyen feliratú dobozba szuszakolja bele magát, milyen a bőre színe, hogy hívják a nemzetségét, mi az anyanyelve, a hite, őt hogy hívják. Egy az érdekes: hová tart, merre, mármint a Buddha útján, azon az úton, amit a Buddha megélt, feltárt és tanított. Az az érdekes, hogy üdvös-e — önmagára és másokra nézve egyaránt —, amit és ahogyan cselekszik, szóban, tettben és gondolatban, avagy ártalmas. Árt-e önmagának és másoknak, avagy sem, rontja-e tulajdon sorsát meg a másokét, avagy sem.

A Buddha útján elengedünk és leteszünk, ami szöges ellentéte a görcsös kapaszkodásnak és ragaszkodásnak. Elengedünk és leteszünk, ami által megkönnyebbülünk — és szabadok leszünk. És ellentétben a címadó mondásban szereplő „fogd meg jól!”-lal, a semmit is elengedjük. Más szóval ezzel a semmi-vel sem azonosulunk, hiszen ez a semmi sem a miénk, eleve semmihez semmi közünk, így hát ehhez a semmihez (suñña/suññatā) sincsen.

Ugyanakkor első látásra a címadó mondás akár nagy kitolás is lehet: odaadok valakinek valamit, a markom csukva, valamit rejt, de csak a semmit. Kinyitom a markom, üres, nincs ott semmi: Nesze semmi, fogd meg jól! — Kitolásról azonban szó sincs. Egyrészt a Buddha kinyilvánította a szerzetesei előtt: nem dugdos előlük semmit, mindent föltár nekik. Másrészt adva a lótusz szíve, a legutolsó, a legbelső mag, ami még rejt(het) magában valamit, ám ha ez a legbelső szirom is kinyílik, kiderül, mi az, amit rejtegetett. A semmit rejtegette: ez a lótusz titka, hogy ott legbelül nincsen semmi. Üres. Ezt a semmit, ezt az ürességet kell meglátni és megélni. Hogy itt bent minden üres, de nem csak bent, kint is, amennyiben a dolgoknak nincs önvalójuk, önlényegiségük, nincs énjük, nélkülözik az én-t, üresek. Nincs maradandó szubsztancia, ami ide-oda menne tovább valahová: ez a lét három ismérve közül a legnehezebben emészthető, az anattā ’nem-én’ tantétele, igazi, felbecsülhetetlen kincs, érték, drágakő, ék a javából, ratana.

Kitolás annak, aki kitolásnak nézi: kitolás annak, aki mindig mindent elkap, megragad, mindenbe beleragad (és ott is ragad), mindent jól megfog; aki mindenhez görcsösen ragaszkodik, még a semmihez is — még a semmi is kedvesebb számára a semminél, pedig ezt a semmi-t is el kell engedni, le kell tenni. A jelenségek üresek, mint ahogy a folyamatok is üresek. A semmi tényleg semmi, nem pedig valami, ami a „semmi” névre hallgat.

1986 táján volt. Stuttgartban éltem akkor, és szerdánként az ottani Magyar Katolikus Misszióban tanítottam az egyre népesebb magyar közösséget németre: valamiért újabb disszidálási hullám volt akkortájt Magyarországról, és akik Svábföldre mentek, előbb-utóbb eltaláltak H. atyához. Nehéz volt már akkoriban jogalapot találni a maradáshoz, ezért aztán hol kanadai vízumkérő lapot kellett velük töltögetni, hol ausztrált vagy éppen amerikait. Nos, az egyik ifjú honfitárs valamilyen apropóból egyszer csak közölte velem, hogy a magyar-japán rokonságnak (egyik?) bizonyítéka a mi isten szavunk, mivelhogy ez a -ten utótag azonos a japán tennó szó előtagjával, márpedig a tennō, 天皇 , ’császár; tkp. „égi uralkodó”’, isteni eredetű. Való igaz: a megfelelő írásjegy, 天 , azt jelenti, ’menny, ég’. Csakhogy.

Legkésőbb 1989 óta, a tiltakozó megmozdulások, valamint kíméletlen elfojtásuk óta tudjuk, hogy Pekingben van egy nagy-nagy tér, a Mennyei Béke Kapujáról elnevezve, ami kínaiul Tienanmen, 天安門, s tartalmazza, mint látható, ezt a ’menny, ég’ jelentésű írásjegyet is, az olvasata tien.

Amit tudni kell ebben az összefüggésben: a japán írás kicsit leegyszerűsítve úgy jött létre, hogy az i. sz. ötödik századtól kezdődően átvették a kínai írást, azaz az írásjegyeket, hozzájuk rendelték a mindenkori japán szót — már ha megvolt egyáltalán a nyelvben —, s egyben átvették a kínai olvasatot is, ám ez nem a mandarin volt, hanem egy dél-kínai nyelvjárás. Mindezen túl természetesen a japán fonológiai rendszeréhez idomult a kiejtés. A ten szótag az átvétel a kínaiból (ill. ami lett belőle az idők folyamán: ez az 音読み — on-yomi, röviden on), ám az írásjegy japán olvasata ame, ez az eredeti japán szó, az úgynevezett kun-yomi, 訓読み, ugyanabban a jelentésben. — Papírra vetettem neki ezeket az írásjegyeket, elmondtam, amit itt kifejtettem. Nem szólt semmit.

Könnyen meglehet, hogy mind a mai napig ezzel a tennó-val meg a magyar-japán rokonsággal traktál boldog-boldogtalant, amerre csak jár-kel a világban, pedig bizonyítani ez a ten az ember mérhetetlen ostobaságától eltekintve legfeljebb ha a magyar-kínai rokonságot bizonyíthatja, ami, ugye, távol sem olyan előkelő, mint a turáni atyafiság.

Márpedig atyafiság kell, valamibe mindig kell kapaszkodni a lét bizonytalanságai — meg a vákuum — ellenében. Kapaszkodni, aztán ideológiát csinálni belőle, hogy legyen miért újabb meg újabb háborút indítani, képletesen is, valósan is. Szülni ágyútölteléket is kell, nemdebár, meg olyat is, aki fáradhatatlanul tapsol. Ez utóbbi persze veszélyes terep, mivel a tömeg jóindulata, mint minden, forgandó és mulandó, lásd a Ceauşescu-s blogbejegyzést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/10/tundoklestola-bukasig-mulandok.html

Erről meg a Gulliver-ből sejlik föl bennem a két ellenséges tábor emléke: a Vastag Vég, illetve a Vékony Vég hívei, akik végül ölre is mentek. Amiatt nevezetesen, hogy melyik végén kell a lágytojást feltörni. What Endian are you? — teszi fel a kérdést egy honlap (kb. „Maga melyik vég híve?”), lásd: https://abdulapopoola.com/2012/10/13/what-endian-are-you-big-or-little/ 

A dia forrása: https://www.slideshare.net/superbshehneela/gullivers-travels-56907740  — Hiába, az emberiség egyik legkedvesebb, abszolúte időtálló elfoglaltsága: a gyilok. Rendszerint valami ostobaság a legfőbb kiváltó ok, valamilyen hagymázas ötlet, ilyen-olyan színkombinációk, dallamok, ja és persze földterületek, hogy ki hol mit birtokol és miért: a bírvágy, a gyűlölködés és a megvezetettség (meg a sokak által megénekelt ostobaság, Erasmus Morias enkomion-ját, Μωρίας ἐγκώμιον, is beleértve).

És hogy melyik marok a jó? Az, amelyikben nem rejtegetnek semmit, vagy pedig az, amelyikben meglapul valami? A gyereknek — és a soha fel nem növő felnőtteknek — az kell, amelyikben meglapul valami. Mindig az kell, ami valahol megbúvik, és amiből meglepetés lesz: kinyílik a kéz, ott a tenyéren valami kincs. Megosztani nem szeretjük másokkal: ha tanításokról van szó, ugyanolyan kapzsik vagyunk, ezért aztán kitaláltuk a beavatás intézményét. Van, amit csak egyes kiválasztottakkal osztunk meg, ettől lesz ezoterikus egy tanítás. Ha beavattalak, vagyis bennfentes leszel, majd megkapod tőlem az örök igazságot meg bármi egyebet, amire áhítozol. Kinnfentesek legfeljebb ebben az okkazionalizmusban léteznek, a szóképzés mint játék kedvéért — a homo nemcsak sapiens (hivatalosan), hanem ludens is.

A Dīgha Nikāya — ’Hosszú tanbeszédek gyűjteménye’ — 16. szuttájában (DN 16), a Mahāparinibbāna-Suttá-ban, mely a Buddha leghosszabb tanbeszéde, többek között a Buddha utolsó óráinak-perceinek leírása is megtalálható, akárcsak egynémely végrendelkezése. Éppen hogy felgyógyult egy súlyos betegségből (ez még jóval végzetes ételmérgezése előtt volt), amikor ezt mondja a Nagytiszteletű Ānandá-nak, húsz éve hűségesen szolgáló kiváló tanítványának, mindenesének, a jobbkezének, aki azzal vigasztalta magát, hogy addig nem következhet be a Magasztos végső kialvása — parinirváná-ja —, míg a Rend dolgai felől nem rendelkezett:

Kiṁ panānanda bhikkhusaṅgho mayi paccāsiṁsati? Desito Ānanda mayā dhammo anantaraṁ abāhiraṁ karitvā. Natthānanda tathāgatassa dhammesu ācariyamuṭṭhi.

De hát mit vár tőlem, Ānanda, mit kíván tőlem a Saṅgha, a Rend? Én úgy tanítottam [nektek] a Tant, hogy nem tettem különbséget külső [exo-] és belső [ezo-] között. A Tathāgata számára, Ānanda, nem létezik a tantételek vonatkozásában [olyasmi, mint] a tanár zárt ökle (ācariyamuṭṭhi).

(NB. Ugyanez a szövegrész a Saṁyutta Nikāyá-ban is megtalálható, lásd: SN 47:9.)

Tathāgata. — A Buddha, amikor önmagáról beszélt, önmagára utalt, nagyon gyakran a Tathāgata* kitételt használta, aminek pontos jelentése mind a mai napig vita tárgya, ám kézenfekvő, hogy arra utaljon, ’aki ilyen’, mármint aki ezzel és ezzel van felruházva, ezt és ezt érte el (a spirituális úton) stb., azaz megvilágosodott, ráébredt a dolgok valós természetére, s ezzel megszabadult, megérti, hogy többet nem születik újra, nem jelenik itt meg, ebben a világban: nāparaṁ itthattāyā’ti pajānāti. (*A Tathāgata kapcsán lásd a korábbi bejegyzést: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/a-buddha-felebredett-szegeny.html )

Egy Tathāgata nem tart vissza a tanításaiból semmit, nem titkol vagy dug el semmit — nem csukja be a markát —, nem titokzatoskodik, hanem mindent feltár és megoszt az emberek boldogulása érdekében.

Nem lapult hát a markában semmi. Pontosabban a semmi lapult benne, üresség, tantételei közül az egyik legsúlyosabb; kincs, amit nem tanultunk meg kellőképpen megbecsülni, vagyis jól megfogni. Fogd meg hát jól, nézd meg, mi az és mit tud, de aztán ereszd is el: ebbe sem szabad belekapaszkodni, ugyanúgy le kell tenni, el kell engedni, mint minden mást — kedvesen, szelíden —, különben csak teher.

 ]