Tündökléstől a bukásig: mulandók a képződmények, sabbe saṅkhārā aniccā

Ha egyszer elindul felfelé, emelkedik, feljebb és feljebb hatol — adott esetben még tündökölhet is —, előbb-utóbb el fog indulni lefelé, ám olyan is van bőven, hogy nem indul — mert hiszen az indulásban araszolás van, fokozatosság —, hanem zuhan, vagyis bukik. Minő pech: nemritkán még egy vacak kis tündöklésre se futja (nemhogy világrengető diadalokra és kozmikus dicsfényre!), bukásra azonban igen, kíméletlenül. És akkor marad a süllyesztő, a történelem naaagy süllyesztője, ahogy dukál.

Ilyen pocsék ez a világ: mindig minden változik benne, állandó jelleggel, és ez még csak rendjén lenne, na de nemcsak változik, hanem tönkremegy, leépül, végül pusztul, mennie kell. Keletkezés és elmúlás: elválaszthatatlanul összetartozik a kettő.

Ugyanakkor lényeges különbség, hogy keletkezni csak akkor keletkezik valami — akkor jön létre —, ha a kiváltó okok lehetővé tették, a feltételek beértek, megvannak. Ha ez és ez teljesül, akkor ez és ez létrejön, ami azonban egyszer létrejött, annak az a dolga, hogy egy nap elkezdjen (el)öregedni, leépülni, szétesni, tönkremenni, hogy aztán távozzon, menjen, pusztuljon el, fejezze be. (Bukjon.) — Imasmiṁ sati idaṁ hoti, imassuppādā idaṁ uppajjati; imasmiṁ asati idaṁ na hoti, imassa nirodhā idaṁ nirujjhati, ’ha ez és ez létezik, akkor ez létrejön; ahogy ez és ez keletkezik, ez keletkezik. Ha ez nem létezik, akkor ez nem jön létre; ahogy ez és ez megszűnik, ez szűnik meg.’ (Ez a tétel számtalan helyen fordul elő a déli buddhista kánonban, mint pl. a Saṁyutta Nikāyá-ban, a Nidānasaṁyuttá-ban [12.].)

Ez a Buddha híres idappaccayatā-ja, a feltételezettség, az, hogy a keletkezés feltételek függvényében következik be. Az elmúlás, a megszűnés kiváltó oka az, hogy létrejött, keletkezett az a valami, ami majd elmúlik, megszűnik. Más szóval szükségszerűen és törvényszerűen ez a dolga mindennek, ami csak létrejön: egyszer minden elmúlik, minden távozik, minden elpusztul, kivétel nélkül, a pusztulása bele van, úgymond, kódolva a rendszerbe.

Nincs ez alól kivétel, legyen az élő vagy élettelen, konkrét vagy elvont: az anyagiság világának dolgaira éppúgy áll, mint az élőlények világára, de ugyanúgy ennek az egyetemes törvényszerűségnek van alárendelve ideológiáktól és filozófiáktól kezdve nemzetekig és nyelvekig, országhatároktól és államalakulatoktól kezdve politikai pártokon át magukig a politika szereplőiig, pénzügyi rendszerektől katonai szövetségekig minden, ami csak feltételek függvényében valamilyen formában létrejön. Mi több, a Buddha tanításainak is menniük kell egy nap, hogy aztán a következő Buddha újra mozgásba hozza a Tan kerekét. A Buddha felől, buddhista szemmel nézve mi sem természetesebb annál, hogy ha egyszer valami létrejön, akkor egy nap távoznia is kell.

Minden mulandó, semmi sem állandó, semmi sem maradandó, mindennek, ami csak létrejött, az a természete, hogy egy nap elmúljon, távozzon: yaṁ kiñci samudayadhammaṁ sabbaṁ taṁ nirodhadhamman’ti. Ez a Buddha tanépítményében a mulandóság mint a lét három ismérve (tilakkhaṇa) közül az első: sabbe saṅkhārā aniccā, minden képződmény mulandó. A második ismérv a dukkha, a dolgok nem kielégítő voltából fakadó hiányérzet és keserűség, kín, fájdalom és szenvedés, míg a harmadik az anattā tantétele, ami azt mondja ki, hogy a dolgokban nincs maradandó szubsztancia, önvaló, nincs önlényegiségük, nélkülözik az ént, vagyis üresek, és éppen ezért nem érdemes kapaszkodni beléjük, sabbe dhammā nālaṁ abhinivesāya (SN 35.80). Felhőbe nem nagyon érdemes kapaszkodni: egy szempillantás alatt szertefoszlik, volt, nincs.

A tudat jelenségeinek és folyamatainak világában a Buddha három szakaszra osztja a tudatpillanatokat: keletkeznek (uppāda), itt vannak, most, a jelenben, vagyis (ki)tartanak, fennállnak, hihetetlenül rövid kis töredékideig (ṭhiti), majd szertefoszlanak (bhaṅga).

Minden, ami feltételek függvényében létrejön (uppāda, ’keletkezés, létrejövés’), az távozni is fog — ebben az összefüggésben egy másik, rokon értelmű kifejezéssel vaya (’romlás, pusztulás stb.’) —, ám kurta ittléte, fennállása során más lesz: ṭhitassa aññathattaṁ, ahogy a Buddha megfogalmazta a Saṅkhatalakkhaṇasutta c. tanbeszédében (AN 3.47); ezek az ismérvei mindannak, ami feltételek függvényében keletkezik.

Az anyagiság világában (rūpa) az ismérvrendszer (lakkhaṇarūpa) némileg módosul: először is meg kell jelennie valaminek (ugyanúgy feltételek függvényében természetesen), ez az upacaya, a létrehozás, ami után belső törvényszerűségeinek megfelelően az adott valami folytonosságot (santati) mutat, hogy megint csak belső törvényszerűségeinek engedelmeskedve elkezdjen öregedni, leépülni (jaratā), hogy végül távozzon, szűnjön meg (aniccatā).

Színész, író, politikus, államfő, híresség: ugyanennek a működésmódnak van alárendelve mind. Ma népszerűek, szeretik őket, rajonganak értük, míg el nem kezdenek kopni, fakulni, érdektelenné válnak, unalmasak lesznek, kiesnek rajongóik, olvasóik, választóik kegyéből, kifütyülik őket, ejtik őket, könyörtelenül. Ez már csak így van — volt, és lesz is —, ez világi dhamma, hol így, hol úgy, lent és fent. Ahol pedig másfajta normák mentén viszik a dolgokat, ott ki így, ki úgy végzi, csak át kell tekinteni egy kicsit a történelmet: kit száműztek, kit lefejeztek, más úton-módon likvidáltak, akár egész családjával egyetemben, aztán volt, nem is egy, aki a felelősségre vonástól rettegve gyáván öngyilkosságba menekült. És volt, akinek a haja szála nem görbült, és élt, míg meg nem halt.

Teszünk most itt egy rövid történelmi kitérőt. Aki nem tudná, ki látható mindhárom felvételen: Nicolae Ceauşescu-nak hívták az urat, ő volt — többek között — a Kárpátok géniusza, becses nejével együtt Románia teljhatalmú urai csúfos bukásukig (és még csúfosabb végükig) 1989 decemberében.

Itt, az első képen éppen tündököl, Őfelsége II. Erzsébet angol királynő oldalán. Mondanunk sem kell, hogy nem őfelsége áhítozta a találkozót az akkori európai politikai porond egyik legsötétebb figurájával, aki a protokollt még hírből sem ismerte. —

Ezen a második képen éppen híres utolsó beszédét folytatná Bukarestben: az arcán már megjelent az elbizonytalanodás és a döbbenet, döbbenettel vegyes hitetlenkedés, majd rettenet, mivelhogy a kezdetben előírásszerűen ünneplő tömeg egyszer csak elkezdett számára szokatlan dolgokat skandálni.

Helikopteren menekítették ki és el, de elfogták, és 1989 karácsonyán kivégezték őt is, a nejét is.

Ez itt a harmadik felvétel: így végezte. Az idén lesz ennek pont harminc éve.

Visszakanyarodva tehát: mindegy. Mindegy, mert az a lényeg, hogy egy nap nem lesz, hiszen mindenképpen mennie kell: vagy természetes módon — egyszerűen kiketyeg az ideje, azaz meghal —, vagy, mint a fenti néhány példában, erőszakos halált hal, örök időkig azonban egyiknek sem áll fenn az uralma, bármekkora despota legyen is, bármekkora birodalom ura legyen is. A birodalma ugyanúgy távozni fog: minél nagyobb, minél többféléből áll össze, annál több darabra fog hullni, csak idő kérdése. Minden birodalom így végezte eddig a történelem folyamán, eztán se lesz másképp, s minden akarnok végezte valahogy, ebben bizonyosak lehetünk, ha egyszer bizonyosság egyetlen létezik csupán az egész világmindenségben, ez pedig az elmúlás, a halál bizonyossága, efelől semmi kétség.

Szeretjük, nem szeretjük, egy nap menni, távozni fog.

Mindenki, mindenhol, kivétel nélkül, magunkat is beleértve.

]