Semmi baj a dolgokkal — vagy mégis?

Lajtorját támasztani bárányfelhőhöz

Ültem a minap a vonaton, útban visszafelé Veresegyházra. Az egyik állomáson hangos kis csapat szállt föl: öt kamasz, olyan tizenhat körüliek, a kliséinkből rájuk szabott viselkedéssel: különösen a két lány egyike szenvedett heveny feltűnési viszketegségben, az ő hangja töltötte ki a fél vonatot.

És hogy hova telepedtek le? Hát az én közvetlen szomszédságomba. A másik lánynak akkora alfele volt, hogy csak a lépcsőn fért el, és hangerőben és idétlenkedésben ő volt a második helyezett. A fiúk nem hangoskodtak.

Szóval ott ültem én és olvastam, a Buddha egyik tanbeszédét éppen, a frissiben kinyomatott páli eredetivel ismerkedtem-barátkoztam, és szépséges gondolatok felett örvendezhettem.

A tudat természetesen ugrani akart, de legalábbis morogni meg zsörtölődni. Füstölögni egy jót amiatt, hogy hogy lehet így viselkedni, micsoda hangoskodás ez?!

Akart, de aztán nem füstölgött, aminek szerfölött megörültem. Minősítések, értékítéletek jöttek azért, lásd három bekezdéssel feljebb, vagyis a tudat besorolt, jelzőket aggatott ide is, oda is, pedig tudva tudja az a tudat — elméletben mindenképpen! —, hogy minden jelző, minden minősítés, minden értékítélet ennek a megvezetett, szennyeződésekkel teli, elfogult, részrehajló, előítéletes és rövidlátó tudatnak a terméke. Ott és akkor a tudatban ricsajozó bizottság — committee of the mind, a Nagytiszteletű Thānissaro Bhikkhu, amerikai szerzetes egyik ragyogó hasonlata, lásd With Each & Every Breath c. kiváló kézikönyvét: https://www.dhammatalks.org/Archive/Writings/Ebooks/WithEachAndEveryBreath_181215.pdf — józan hangjai kerekedtek felül. Más szóval az egyik hang szelíden tudatosította bennem, hogy egy kamasz mindig, minden időkben, mindenhol ilyen, ilyen volt, és eztán is ilyen lesz, és ezzel azért nincs semmi baj, mert egyrészt nem tudok változtatni rajta, másrészt pedig a dolgok mindig úgy vannak egy adott pillanatban, ahogyan kiváltó okok és feltételek függvényében létrejöttek. Mindezen túl mindaz, ami egy adott pillanatban éppen fennáll, a következő pillanatban már nem is áll fenn, ha egyszer minden, ami létrejön, mulandó — távozik, elenyészik, megszűnik, elpusztul, elmegy, meghal stb., stb., stb. És akkor még nem említettük a karmát: ki-ki maga felelős azért, tehet arról, hogy cselekedetei révén milyen karmát halmoz fel, ami aztán elkövetkezendő (újra)születéseit meghatározza.

Baj akkor sincsen ezzel — ezekkel a dolgokkal —, ha a tudat megtanul nem azonosulni. Azonosulni valamivel annyit tesz, mint hogy a magaménak tekintem, hogy az a valami, ami előjött, én vagyok, az enyém. Ebben a konkrét esetben — a kamaszlány(ok) viselkedése a vonaton — a tudat, úgymond, zavarónak ítélte a helyzetet, vagyis nem tetszett neki, ami körülötte zajlott. Nem tetszett, mert ez nem volt összeegyeztethető az elvárásaival, vö. „tanuljon meg viselkedni!” és hasonlók. Ez bizony BIG ME ilyenkor: BIG ME már csak tudja, hogyan kell viselkedni nyilvános helyen. BIG ME ellenállt, berzenkedett, fortyogott egy sort: ellenállt egy személytelen folyamatnak, amit egy másik, ugyancsak személytelen folyamat megfigyelt, hiszen valamely tudattárgy megfigyelése sem egyéb egy személytelen folyamatnál — tudatfolyamatnál.

BIG ME nem szokta elengedni a tudattárgyakat: az egyikbe kapaszkodik, el sem ereszti, a másikat azonnal kipaterolná, ám ez utóbbi fajta nem hagyja magát, főleg akkor nem, ha ellenállás van, nekifeszülés. Minél inkább ellenáll ugyanis a tudat valaminek, annál inkább ragaszkodik hozzá! Az én tudatomban szerencsére felbukkant egy hasznos varázsszó, ami minden ilyen esetben segít: aniṭṭhārammanaṁ. Azt jelenti, hogy ’nemkívánatos tudattárgy’. Azzal, hogy ez a „bizottságban” elhangzott, már létre is jött egyfajta távolságtartás: BIG ME hátrébb került, kikerült az azonosulás bűvköréből, s immár egyértelmű volt, hogy semmi köze a lány viselkedéséhez, hanghordozásához és a hangerősséghez: egy másik ember viselkedése csupán viselkedés, a hanghordozása csupán hanghordozás, és a hangerőssége is csupán hangerősség, semmi egyéb, nem én, nem az enyém, semmi közöm hozzá, s így nincs is vele semmi, de semmi baj, el lehet szépen engedni, le lehet szépen tenni, szelíden, gyengéden. Semmiféle tudattárgy nem az enyém, én magam sem vagyok semmiféle tudattárgy, ezek rajtam kívül álló dolgok mind, személytelenek, a tudat (az sem az enyém ugyanis) pillanatnyi tárgyaiként bukkannak fel, jelennek meg a tudatban, nem egyebek, mint pusztán tudattárgyak, amik keletkeznek és elmúlnak, szoros egymásutánban.

Olvastam, pontosabban immár alig hallhatóan recitáltam is azt a szépséges páli szöveget, szingaléz stílusban, és teljesen közömbös volt a tudat számára itt bent, ki hogyan viselkedik, ki mennyire ereszti ki a hangját. Különben is: ha az ember ilyenkor becsukja a szemét, s elképzeli, hogy a felsőtest egy kétajtós szekrényke, ami tárva nyitva, s ahová betessékeli, beljebb invitálja a hangokat, minden válogatás vagy részrehajlás nélkül (vö. „te kellemes hang vagy, jöhetsz, te utálatos hang vagy, tűnj innen!”), akkor megfigyelheti, hogy (1) a hangok immár bent vannak, nem pedig valahol kint, a térben, meg hogy (2) a fül nem lóg már kocsányon, vagyis nem nyúlik ki a hallójárat, tölcsérszerű képződménnyel a végén, akár x kilométerre — nem tapad bele a hangokba, nem csüng rajtuk, és legfőképpen nem azonosul velük, ha egyszer egyik hang sem az övé, egyik hang sem ő. A hangok vannak.

Érdemes ezt kifigyelni. A hely, ahol egy-egy hang keletkezik, ahol a forrásuk van, az esetek többségében valahol ott kint van, a külvilágban, s ezt gondolja a tudat is. És mivel minden érzékszervi ingerre ugrik, így egy hangra is ugrik, azaz abban a minutumban már nyúlik is a hallójárat, a fül nekiindul, elindul kifelé, egészen a hang forrásáig. Igen ám, de az érzékelés, az észlelés nem ott kint zajlik, hanem itt bent, hallani nem ott kint hall a fül, hanem idebent. És amikor kétajtós szekrényke a felsőtest, ahová beinvitálom a külvilág összes hangját, jöjjenek csak ide be, azért fogom őket itt bent hallani, mert itt bent észlelem őket. És akkor már nem indul el a fül, nem növeszt x kilométernyi kocsányt. Mi több, a hangok szabadon közlekednek, akadálytalanul — hiszen meg sem próbálok beléjük kapaszkodni, aminek nem több értelme lenne, mint létrát támasztani egy felhőnek —, és nemcsak bent vannak, hanem körbefonják az egész testet, ami lényegében az egésznek a kellős közepén leledzik, háborítatlanul: a hangok mindent bejárnak, ez azonban a tudatot nem foglalkoztatja különösebben. A hangok csak vannak, mint ahogy minden egyéb van, keletkeznek, és már távoznak is. Nem kapaszkodom beléjük, nem akarom sem távoltartani őket, és nem akarok beléjük csimpaszkodni, egyszerűen hagyom, hogy legyenek, együtt létezem velük, közömbösen, minden reakció, véleményezés meg címkézés nélkül.

A hangok témájához lásd még: https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/08/hangok-1.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/ahangok-folytatasa-2.html

https://luangtavilasa.blogspot.com/2019/09/meg-mindig-azok-hangok-3.html

Tudni illik ennek kapcsán, hogy nemcsak szem képes kocsányon lógni, hanem bármely más érzékszervünk is. A szemünk legelni szeret, pontosabban azt szoktuk mondani, hogy legelteti a szemét — valamilyen kívánatos tudattárgyon, élőn vagy élettelenen, édes mindegy. Legel. Legelni annyit tesz, mint enni, táplálkozni. A Buddha tanépítményében minden āhāra, ’táplálék’, s mind a hat érzékünk, az érzékszervek szünet nélkül kajtatnak újabb meg újabb táplálékforrás után (erről is olvashatnak a fent ajánlott kézikönyvben). Ahogy jóllakott, már keresi a következőt. Nem csupán a szem legel tehát, nem csupán a szem lóg kocsányon, hanem a fül is, az orr, a nyelv, a test, valamint a tudat — ez utóbbi a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás és érintés tudattárgyai, valamint a tudat tevékenységének tárgyai, mint pl. a gondolkodás. Az anyagiság világa 28 elemének osztályozásában (rūpavibhāga) az egyik, ellentétpáronként felállított elrendezési elv a megkülönböztetés az olyanok között, melyeknek tudattárgyuk van, s amelyeknek nincsen: az említett hatból az első ötnek van, s ebben az összefüggésben legelőről van szó, gocará-ról. Az egésznek a megnevezése szépen hangzó páli szóösszetétellel gocaraggāhikarūpa, az a fajta anyagiság, aminek legelője van, ahol az érzékszervek legelnek, táplálékhoz jutnak. A szem, a fül, az orr, a nyelv és a test az anyagiság világának jelensége, s mint mindennek, állandóan táplálékra van szükségük. Legelnek.

Visszatérve tehát: a legegyszerűbb együtt áramolni a történésekkel, belesimulni abba, ami éppen zajlik, s nem ellenállni, nekifeszülni: pont úgy jó éppen, ahogyan az a valami van, ha egyszer másként nem is lehetne egy adott pillanatban. Nem egy visszaemlékezésben lehet olvasni, hogy Ajahn Chah [Ácsán Cshá] mindennel együtt áramlott, azonnal feltalálta magát, bármi adódott is, bárhogyan alakultak is körülötte a dolgok: semmi baj nem volt a dolgokkal. Felesleges a tudatot — és áttételesen a testet — mérgezni olyasmi miatt, ami egyrészt nem én vagyok, nem az enyém, másrészt nem tudok rajta változtatni, harmadrészt pedig mulandó: most fáj, most nem tetszik éppen, most nem akarom éppen, de két pillanat múlva már nincs is. S negyedrészt, ugyebár, karma, a másik ember karmája, ami megint csak nem én vagyok és nem az enyém, és ugyanúgy nem tudok rajta változtatni.

Az azonban, hogy valamivel az égadta világon semmi, de semmi baj nincsen, nem jelenti még azt, hogy ne lenne valami baj — egy merőben más tartományban vagy síkon.

Ami példának okáért az etikát, az erkölcsiséget, vagy a közösségi harmónia dolgait illeti, ott arról van szó, hogy mások így és így viselkedhetnek, így és így cselekedhetnek — a buddhista etika felől nézve nem etikus, erkölcstelen, káros, magukra és másokra nézvést egyaránt ártalmas stb. tetteket követhetnek el —, mi azonban nem fogunk ilyen tetteket elkövetni, vö.

‘Pare vihiṁsakā bhavissanti, […] (1)

‘Pare pāṇātipātī bhavissanti, […] (2)

‘Pare adinnādāyī bhavissanti, mayamettha adinnādānā paṭiviratā bhavissāmā’ti sallekho karaṇīyo. (3)

Mások kegyetlenek, mi azonban nem fogunk kegyetlenkedni … mások élő és érző lényeket pusztítanak el, mi azonban nem fogunk ölni … mások elveszik, amit nem adtak nekik, mi azonban nem fogjuk elvenni (= nem fogunk lopni) … ekként kell gyakorolni ezek felülmúlását — szól az első három sallekha az összesen negyvennégy tételből a Buddha közepes hosszúságú tanbeszédeinek gyűjteményében (Majjhima Nikāya), a 8. sz., Sallekhasutta címet viselő tanbeszédben, melyek között megtalálhatók az erkölcsi fogadalmak be nem tartásától kezdve a háromféle duccaritá-ig — ’rossz/elvetemült viselkedés’ (2) szóban, (1) tettben, valamint (3) gondolatban (1. kāya-, 2. vacī-, 3. mano-duccarita) —, a tudati szennyeződésektől (kilesa), mint az irigység, harag, kételkedés, nyughatatlanság stb., a személyiségvonásokig, mint amilyen az arrogancia, pökhendiség, beképzeltség vagy pimaszság, de ott találjuk a felsorolásban a lustaságot éppúgy, mint pl. a hitetlenséget, a szégyentelenséget, a hanyagságot és a tanulatlanságot. Az a dolgunk egy-egy közösség tagjaként, hogy ezeket a vonásokat, tulajdonságainkat, efféle cselekedeteinket meghaladjuk, felülmúljuk, s helyettük pozitív ellentétüket műveljük (sallekhapariyāya).

Az idézett szutta azzal folytatja, hogy már az is nagy jótétemény, ha a tudat üdvös tudatállapotokra hajlik: Mások kegyetlenek, mi azonban tartózkodni fogunk a kegyetlenkedéstől … stb., éspedig azáltal, hogy aki erre és erre hajlik (cittupapādapariyāya) — a lista mind a negyvennégy tétele elhangzik —, annak számára adva van üdvös és jótét ellentéte, amivel elkerülheti (parikkamanapariyāya), s aminek köszönhetően felfelé lehet haladni (uparibhāgapariyāya). Az utolsó szakasz a kialvás és kioltás szakasza (parinibbānapariyāya), amennyiben immár a mindenkori ellentéte az, mely révén a rossz, ártalmas és káros cselekedeteket és tulajdonságokat egyszer s mindenkorra ki lehet iktatni.

Nos, való igaz: Ajahn Chah együtt áramlott mindennel, elfogadta a dolgokat úgy, ahogyan a dolgok vannak, csak hát ő tanított is ám, szerzeteseket és világiakat egyaránt, saját kolostora volt, ő volt az apát, vagyis az ő felelőssége volt, az ő hatáskörébe tartozott a rend, a fegyelem fenntartása, az ő feladata volt a renitenskedők megregulázása. Azonnal észrevette, ha valaki nem a rendszabályzat vagy a kolostor házirendjének szellemében cselekszik, s aznap este ez volt az apropója a sok dörgedelemmel át- meg átszőtt tanbeszédének, ami akár három meg öt órán át is tarthatott, nemritkán bele a hajnali recitálás kezdetébe, úgyhogy aznap éjjel senki nem aludt egy szemernyit sem.

Ahogy az én hatáskörömbe tartozik a tanítás, ahogy én vagyok a felelős azért, ahogyan a dolgok vannak és mennek egy kolostorban vagy bármilyen más intézményben vagy közösségben, ahol én vagyok a főnök — a hal feje! —, akkor nekem kell ügyelnem arra, hogy se a fejétől, se mástól ne bűzöljön az a hal. Rendet kell tennem, rendet kell tartanom a magam háza táján, beleértve azokat is, akikért felelősséggel tartozom.

Egyrészt tehát a hozzáállásomnak helyesnek kell lennie, vagyis valamennyi távolságot kell tartanom, az aktuális tudattárgyakba beleértelmezett milyenségüktől függetlenül szeretetteljesen viszonyulok hozzájuk, el kell engednem a dolgokat, szelíden, erőszak nélkül, le kell őket tennem anélkül, hogy azonosulnék velük, másrészt azonban kötelességem, hogy képezzem, neveljem azokat, akiknek képzése, nevelése rám tartozik, s alakítsam erkölcsiségüket, egyengessem az útjukat a Buddha által feltárt úton. Az erkölcsiség, a sīla mindennek alapja, a Buddha etikai rendszerének a kulcsa.

Ennek értelmében nincs semmi baj azzal, ha valaki szembemegy a Buddha tantételeivel, s olyanokat hirdet, ami ún. téves nézet, micchādiṭṭhi, ugyanakkor én magam nem vallhatok téves nézeteket, nem mehetek szembe a Buddha tantéleivel, nem alkudhatok meg, nem taníthatok olyat, ami üti a Buddhának a páli kánonban lefektetett eredeti, hiteles tantételeit, mert akkor nem vagyok buddhista, hiszen buddhistának lenni nem jelent egyebet, mint hogy a Buddha útját követem mindenben, amiben csak tudom. Azért, mert mások ölnek, lopnak, csalnak, hazudnak, ármánykodnak, csalárdkodnak, sikkasztanak, harácsolnak stb., stb., stb., nekem nem kell ölni, lopni, csalni stb., stb., és nem is fogok ölni, lopni, csalni stb., stb. El lehet dönteni, együtt üvölt-e valaki a farkasokkal, avagy sem. Nem muszáj a farkasokkal együtt üvölteni, és nem muszáj tehetetlenül sodródni az árral, a szennyel, a világ minden mocskával és szennyével, amikor tisztának is lehet maradni. És embernek lehet maradni az embertelenség tengerében. Fel lehet ismerni az árt, a szennyet és a mocskot, az embertelenséget.

Ahogy a Buddha fogalmazta: a Tan, amit megvalósított, átélt, megtapasztalt és feltárt, azaz a Dhamma nem csak mélyértelmű, nehezen látható át, nehezen fogható fel, de szembe is megy ezzel az árral, paṭisotagāmī. (MN 26) — A Buddha útja nem az önös, ki nem elégíthető vágyaitól hajtott ember útja, hanem a vágyak, az önzés, BIG ME elengedésének és lebontásának útja, ami élhetőbb, emberibb világhoz, valamint a megszabaduláshoz vezet.

 ]